Hajnalban újfent vihar volt. Először elkerülte a lakóhelyemet, csak a széléből kaptunk. Aztán visszajött vagy egy újabb került felénk, ami telibe kapta a város ezen részét (is). Próbáltam visszaaludni. Egy valóban hatalmas csattanásra riadtam fel a félig alvó állapotomból és még káromkodásra is futotta. Aztán csak sikerült még egy-két órát pihennem.

A Kard és kasza második kötetéért sétáltam el a munkahelyem melletti boltba (mert az első könyv befejeztével jöttem rá, hogy van egy másik rész is), akkor láttam meg az oszlopot. A lámpa és az azt tartó letört rész bókolt lefele, csak a kábelek tartották. Gondolom, a hajnalban felriasztó villám alkotta. Csak visszafelé jövet fotóztam, s akkor már csak a csonk volt meg:

Minden munkanap ilyen szépségeket látok:

Ültem a buszon és néztem az ablaküvegeket. Hm, nem lehet kilátni, állapítottam meg. Majd lassan tudatosult, hogy bizony jégvirágos az üveg. Régen láttam. Talán múlt télen, de a tudatommal csak most.

Gyerekkoromban minden télen azon szurkoltam, hogy jégvirágosak legyenek a lakásunk ablakai. Már akkor is kuriózumnak számított. Ma már a hőszigetelő, jól záródó műanyagablakom szégyene lenne a jeges szépség.

Arra gondoltam, vajon a gyerekeim ismerik e természetes jelenséget?

Felettébb szorgalmas voltam tegnap délután, este. Megsütöttem három féle muffint és egy almás sütit (linzeres tésztájút).  És mindegyik jól sikerült! Kétségem nem volt, hogy minden összejön, de a lehetőség ugye … benne volt.

Az egyik muffinnal úgy jártam, hogy volt két receptem, melyekbe csoki kellett. Az egyik fehércsokis volt. Erre megcsináltam a másikat fehércsokival. És csak azután vettem észre, hogy receptcsere történt, mikor már összeállítottam a tésztát. Szerencsére annál a résznél váltottam lapot, miután elolvastam az első szót, “hozzávalók”.

A tegnap délutánhoz tartozik az is, hogy hallottam egy balesetet. Éppen a bolt felől fordultam ki az útra, hogy haza kerekezzek, mikor egy csattanásra figyeltem fel. Nem volt nagyon hangos, de a hang jelezte, itt valami súlyosabb dolog történt. Még sokáig a fülemben visszacsengett. Egy szóval, hallottam a csattanást. Odanéztem, és nem messze tőlem egy útelágazásban láttam egy autót és egy feltápászkodó biciklistát. A srác ki volt világítva, a kocsiból egy nő szállt ki. Nem tudom, ki volt a hibás az ütközésben, de ahogy a saját tapasztalataimat nézem, valószínűleg az autós. Igaz, a látási viszonyok is elég rosszak voltak (lámpafényes utca, esős idő), de fura módon még tiszta időben is elég nehezen veszik észre a kerékpárosokat mind az autósok, mind a gyalogosok.  Meglepő módon. Néha úgy tűnik, mintha a kerékpárt az elmúlt hónapokban találták volna fel, és a közlekedésben ismeretlen fogalom és tárgy lenne a többiek számára. Bár lehet, hogy csak úgy veszik: ah, csak egy kerékpáros! És legyintve továbbhajtanak, -mennek. Meglehet, egy dömperre (arra a régi félére) nem így reagálnának. Pedig elég ritkán lehet ilyeneket már látni az utcákon…

Szavak. Melyek tettek erősítenek. Ha nincs tett, a szó sem létezik.

…

Reggel trappolok az iroda felé, a fülesben David Blanco zenél. Enyém a világ! … Parar el tiempo … Egy kölyök az egyik műhely ajtajából pirulósan és nagy bátran rám köszön, csókolom. Odakapom a fejemet, egy gyors és halvány mosolyt küldök felé a jóreggelt mellé. … La Evolucion … A levegő friss, üdítő a köd és nedvesség után. Hiszem vagy sem, száraz idő van. … Ella me quiere matar … Az emelkedőn szokásom szerint megpördülök és egy darabig háttal megyek. Gyönyörködöm abban, amit látok. … Botao en Madrid … A lépcsőházban a lépcsőt ritmusra lépem; öröm, ha egyedül lehetek, mert senki sem látja táncomat – de az ellenkezőjét sem bánnám.

Így jó napot kezdeni.

“Most múlik pontosan, engedem, hagy menjen, szaladjon kifelé belőlem, gondoltam, egyetlen, nem vagy itt jó helyen, nem vagy való nekem, villámlik, mennydörög, ez tényleg szerelem.”