Vacsora-csata végén beharangozzák a következő adást és szakácsát: ˝… a szemceruzát fakanálra cseréli…˝
Nagyobbik csodálkozva kérdi:
- Miért? X.Y. Barbara író?
Először nem értettem, aztán leesett:
- Nem, nem. A szemceruza a szem festésére való.

(Most, hogy leírtam a sztorit, több tanulság is eszembe ötlött – azonkívül, hogy a gyereknek gőze sincs, mi a szemceruza:
- x.y. Barbarából nem nézi ki, hogy esetleg író lehet.
- az anyja ritkán festi magát, tehát esélye sincs a make-up eszközökből kitanulkozni.)

Játszanak. A nagyobbik fütyörészik. A kisebbik rászól:

- Ne fütyöréssz már! Elködösíted az agyam!

Múlt este kicsit megszédültem (elsötétült előttem a világ), mikor hirtelen(?) felkeltem az ágyból. A gyerekek kérdezték, mi a gond. Mondtam, mit éreztem, majd azt is, hogy szerintem mitől van: vért adtam aznap.

A nagyobbik megkérdezte, miért adtam vért. Mondtam, hogy a beteg emberek egy részének szüksége van vérpótlásra, és csak így tudják megoldani, hogy mások adnak vért.

Odabújt hozzám, majd azt mondta a legkomolyabb hangján:

- Akkor te jó ember vagy, anya!

Azt nem állítom, hogy tőlem a gyerkőcök nem hallanak “csúnya” szavakat, de egy biztos, hogy bizonyos jelzőket nem itthon tanulnak.

A kisebbik hajlamosabb válogatás nélkül lejelzőzni a másikat (olykor engem is). Ha már bántja a fülemet, akkor rászólok hangosan és hangsúllyal kimondva a nevét.

Van, amikor rákérdezek, hogy az a bizonyos szó, amivel lekáromkodta a tesóját vagy akármit, akárki, az mit jelent. Így volt először a ‘f@sz’ szóval, majd aztán a ‘buzival’. Valamelyik nap zsidózni kezdett. Persze gőze sincs, miről beszél, ezért igyekszem elmagyarázni, mi is ezeknek a szavaknak a jelentésük.

Azért akkor egy kicsit bajban voltam, mikor ők kérdezték meg, mit jelent a ‘strici’ szó.

Mivel később indultunk el – szerintem a kisebbik gyermek jóvoltából -, ezért sietősre fogtam a lépteimet. A gyerek utólért, majd felszólított:

- Lajhártempó!

- Az úgy nem megy. Késő indultunk, most sietünk.

- De az én lábaim még kicsik a tigristempóhoz – jött a logikus válasz.

Olykor előfordul, hogy gondolatot olvasok. Vagyis azt hiszem, hogy azt teszem, mert nehéz eldönteni, hogy a tyúk volt előbb vagy a tojás. Tehát, ha gondolok valamire, és azt a másik félperc múlva kimondja, akkor vagy kitaláltam a gondolatát vagy én küldtem a gondolatot és ő meg kimondta. Ja, és ugye ez megérzés is lehet!

Na, de az már tényleg félreérthetetlen gondolatolvasás, amit a nagyobbik gyermekkel műveltünk valamelyik nap.  Beszéltünk valamiről, majd mielőtt továbbállt volna a dolgára, az arcát néztem és a nevető szájában a fogakat, miközben bennem a kérdés gyorsan megfogalmazódott: vajon mikor mosott fogat utoljára?*. Aztán egy cuppantással eresztettem el. Ő pedig megjegyezte, tegnap este is mosott fogat.

Megjegyeztem, hogy pont erre gondoltam, ő pedig örült, hogy egymás gondolatait találjuk ki.

De azért megnyugtatott tegnap este, mikor valamit számon akartam kérni tőle, amit nem tett meg kérésem nélkül, hogy akkor éppen nem tudta, mire gondoltam.

* A fogmosás egyike az esti macerálásaimnak.

Hajnali sztori: mivel a Mentalistát megnéztem – végig – és egyébként is, elég mélyen aludtam, így csak félkómásan vettem tudomásul, hogy a kisebbik átköltözött az ágyamba.

A reggeli jógát a szobámban szeretem megejteni, mert a folyosó egy részén ugyan elférek, de csak végszükség esetén választom azt a lehetőséget. Ezért ilyen éjszakai vándorlások hajnali visszacipelésekkel végződnek. Ma is átöleltem a félig vagy teljesen alvó gyereket, és lábán kísértem át a szobájukba. A gyerek félúton  elmotyogta, hogy “várjál”, majd sarkon fordult, visszavonult a szobámba és zsákként dőlt be az ágyamba. És aludt tovább.

Azért a második fordulóm már sikeresebb volt.

Kisebbik gyermekem újabb okossága. Továbbképzem magamat.

- Minden lehetséges – mondom.

- Nem, nem minden – mondja ő. Meg is indokolja: – Például ha léteznének űrlények, és megtámadnák a Földet, akkor mi nem tudnánk védekezni. Nekik lézerfegyverük van, és az ellen nem tudnánk mit tenni.

Ennyit a spirituális nevelésemről…

Kérdezem a kisebbiket, hogy befizette-e, amire adtam egy ötszázast. Azt mondja, nem. És miért nem, kérdem. Mert nem találja, jött a válasz. Elkámforodott, szerinte.

A gyerekek a gép előtt ülnek és játszanak. A kisebbik bejelenti, hogy metinezik. Mellettük vagyok, mert éppen a fáról szedem le a díszeket.

A kisebbik megkérdi:

- Mi az a Hi?

Nagyobbik feleli:

- Azt úgy kell mondani: háj. És egy köszönés.

A feje felett elolvasom a párbeszédet, ami köszönés után következik:

- Mit akarsz itt? – kérdik a gyermekem karakterétől.

A kisebbik hangosan olvassa a válaszát, amint pötyögi a billentyűzeten:

- Szia, azt akarom, hogy húzol?

Meghökkenek, hogyan beszél ez a gyerek. Ma reggel igen csak agresszív hangulatában volt, az tény, de így válaszolni egy netes játékban egy ismeretlennek! Szóvá is teszem a dolgot. Erre elmagyarázzák, hogy a “húzol” azt jelenti, hogy magasabb szintre emelik őt a játékban a többiek.

No, igen! Ki milyen nyelvezetben jártas…

A kisebbik vizsgálgatja a lábszárát, majd megjegyzi rámutatva az egyik sebére:

- Csak tudnám ez melyik!