Kisebbik gyermekem újabb okossága. Továbbképzem magamat.

- Minden lehetséges – mondom.

- Nem, nem minden – mondja ő. Meg is indokolja: – Például ha léteznének űrlények, és megtámadnák a Földet, akkor mi nem tudnánk védekezni. Nekik lézerfegyverük van, és az ellen nem tudnánk mit tenni.

Ennyit a spirituális nevelésemről…

Kérdezem a kisebbiket, hogy befizette-e, amire adtam egy ötszázast. Azt mondja, nem. És miért nem, kérdem. Mert nem találja, jött a válasz. Elkámforodott, szerinte.

A gyerekek a gép előtt ülnek és játszanak. A kisebbik bejelenti, hogy metinezik. Mellettük vagyok, mert éppen a fáról szedem le a díszeket.

A kisebbik megkérdi:

- Mi az a Hi?

Nagyobbik feleli:

- Azt úgy kell mondani: háj. És egy köszönés.

A feje felett elolvasom a párbeszédet, ami köszönés után következik:

- Mit akarsz itt? – kérdik a gyermekem karakterétől.

A kisebbik hangosan olvassa a válaszát, amint pötyögi a billentyűzeten:

- Szia, azt akarom, hogy húzol?

Meghökkenek, hogyan beszél ez a gyerek. Ma reggel igen csak agresszív hangulatában volt, az tény, de így válaszolni egy netes játékban egy ismeretlennek! Szóvá is teszem a dolgot. Erre elmagyarázzák, hogy a “húzol” azt jelenti, hogy magasabb szintre emelik őt a játékban a többiek.

No, igen! Ki milyen nyelvezetben jártas…

A kisebbik vizsgálgatja a lábszárát, majd megjegyzi rámutatva az egyik sebére:

- Csak tudnám ez melyik!

A kineziológiában olyan apró trükkök, megoldások vannak, melyek a mindennapi életben is használhatóak. Ilyen a 19 kopogtatás a mellkason.

A gyerekek már ismerik, mert le-letámadom őket, mikor valami csúz kerülgeti a két ‘kőcöt. Ma reggel is elrendeltem a kopogtatást. A kisebbik félhangosan számol, közben ujjal böködi a mellkasát.

- 18, 19, 20.

- Nem, nem – szólok. – Csak 19!

- Miért? – kérdik mindketten.

- Mert ennyi kopogtatás gyógyít.

- Jó – feleli a kisebbik, – akkor 20.

Hazafelé indulunk a boltból. Kisebbik gyermekem megjegyzi:

- Telefonáljunk Papának, hogy vigyen haza minket!

- No, ne viccelj már! Mindjárt hazaérünk! – válaszolok értetlenkedve.

- De több kilométerre vagyunk.

- Ha-ha! Ha nem lenne az a két-három ház előttünk, láthatnánk a lakás ablakait.

- Na, jó! Két kilométer – enged belőle.

- Még egy sincsen.

- De egy van.

- Ahogy gondolod – hagyom rá.

Félperc és öt méter múlva megszólal:

- Most már nincs egy kilométer!

Ilyen könnyen is ritkán veszem rá a gyerekeket az esti fürdésre! Csak egy masszázst kell beígérnem nekik.

Néhány napja szólt a nagyobbik gyermekem, hogy el szeretne menni a zeneiskolai koncertre. Menjél, mondtam, majd folyt tovább az életünk. Tegnap szóbakerült újra a koncert. Megkérdezte, megyek-e. Mondtam, hogy majd meglátom, de nem hiszem. Aztán közli, hogy az apja is megy, meg a nagyapja, vagyis az apám. Höh, merült fel bennem e velős kérdés. S jött a következő: miért is mennek. Mert hát ő is szerepelni fog, mondja tök nyugodtan.

Édes, kedves, aranyos bogárkám, kezdtem fogalmazni mondandómat. Hát, így kell közölnöd anyáddal, hogy fellépsz a koncerten? Szinte félvállról? És természetesen megyek, hogyne mennék megnézni, milyen ügyes az én drága gyermekem.

Tájékozódom a kölyköknél, milyen ételeket szeretnek:

- Szerintetek milyen ételek ehetőek?

Kisebbik megszólal:

- Minden étel ehető. Csak valaki szerint valamelyik nem finom.

Nagyobbik javítja:

- Valamelyiknek az ízét nem szereti.

- Az ugyanaz. Csak más szavakat használtam.

Szeretem hallgatni a gyerekek beszélgetését. Most mobilról és zenéről volt szó. Az egyik kilencéves mesélte, hogy az anyja telefonját megkapta, és kénytelen volt kitakarítani a memóriáját, mert rettenetes (nem ezt a jelzőt használta) számok voltak rajta. Mint pl. a Bábu vagy.

Aztán szóba került olyan – mint később számomra kiderült – zenekarok, mint a Flo Rida. Itt én kérdeztem meg, az meg mi. Utánanéztem – utólag.

Hm.

Megjegyzés: azért jelezném, ha menő kubai timba/salsa zenekarokat kellene felsorolnom, kapásból menne…

Szóbakerült a tanulás gyerektársaságban (én voltam az egyetlen felnőtt). A nagyobbik fiam büszkén jelentette ki:

- Magyarból én vagyok a legjobb az osztályban. … Matekból még nem.

S az a legszebb az egészben, hogy én csak azt teszem, ha házi feladatot adnak fel, akkor igyekszem kihajtani belőle, illetve figyelemmel kísérem az eredményeit. (Szerintem az apja sokkal szigorúbb, ami a tanulmányi előrehaladását illeti.)