Teljesen tanácstalan vagyok. Az érzéseimben határozott, de a körülmények…. Szóval miattuk egyszerűen meginogtam. Egyfolytában keresek vlmi támaszkodót vagy kapaszkodót, amivel a döntésemet igazolni tudom. 

Nem látom a jövőjét a szexuális életünk javulásának. Anélkül meg nem megy. Menjek el egy szexuálpszichológushoz?? Az rá fog tudni venni, hogy a férjemet vonzó pasinak lássam??? Hogy megszeressem újra? A görcs se tudja, hát még én!

Hogy tovább folytassam: már mikor az anyósomtól először hallottam, hogy mennyire agyon dicséri a fiát: milyen jóravaló ember, a szomszédok is el vannak tőle ragadtatva, meg milyen szerencsés vagyok, hogy én kellek neki, stb.; csak azon csodálkoztam, hogy miért kell ennyire hasra esni tőle. Köszönni mindenki tud a szomszédoknak; sok férfi van, aki normálisan viselkedik az anyjával, nem veszekszik vele, megtesz neki ezt-azt, stb. Szóval nekem semmi extra nem tűnt fel benne. Sőt, akkor az a gondolat fogalmazódott meg bennem: inkább azt kellene mondani, hogy milyen jól jár a fia VELEM!

No, mindegy. Akkor intőjelnek kellett volna felfognom ezeket a gondolatokat, és nem hozzá menni feleségül. Két valakiért nem bánom a dolgot: a két gyerkőc. Őket nem adnám semmi pénzért sem. 

Tegnap délután a játszótéren beszélgettem egy ismerős csajjal, akivel jóban voltam egy ideig. Mondtam neki, hogy mi a helyzet a házasságommal. Elcsodálkozott. Mikor igyekeztem elmagyarázni neki az okokat, nem láttam a szemében a megértést. Mosolygott, és leginkább az rítt le róla: “Ó, egy pillanatnyi elmezavar! Majd meggondolja magát!” Már lassan kezdem magam hülyének érezni. 

Elhiszem, hogy nehéz lehet most a férjemnek, DE: nem kéne az autóval 140-nel száguldoznia (már tegnap másodszorra a héten!!) olyan szakaszon, ahol bármikor eléd ugorhat egy vad (nyúl, őz, stb.), előzhet rosszkor egy szembejövő autó és egy híd is van. A hátsó ülésen meg a gyerekek kucorognak. Vezessen akár 200-zal is esőben, csúszós utakon akkor, ha nincs mellette senki. Ne akarjon családi tragédiát bosszúból. Mert akkor kétszer hal meg. Egyszer amikor mázlijára a balesetben meghal, és a másvilágon még egyszer én általam. 

Ha megint elő fog fordulni egy ilyen gyorshajtás, mikor mi, de főként a gyerekek, is a kocsiban vagyunk, kap egy fejmosást. 

Ja, hogy tovább szidjam: jellemző, hogyan változott meg! Mert a változást a válásunktól függetlennek mondja!!! Már kb. 3 hete tudja, hogy megyek jövő hétvégén bennlakásra. Én naív, azt hittem, hogy rendes apuka lévén majd vigyáz a gyerekekre. Ahh, hova gondolok! Gyorsan beszervezett magának egy agykontroll tanfolyamot arra és a köv. hétvégére. No, ennyit a változásról!!! Mellesleg a gyerekek őrizetéről meg gondoskodjam én. Kíváncsi lennék, hogy ha nem tudjuk megoldani az őrizetet, akkor ki fog otthon maradni. Biztos, nem ő. Én sajnos, egy ilyet lépést nem engedhetnék meg magamnak. Ugyanis van lelkiismeretem, lelkifurdalásom, talán kicsivel több kötelességtudatom, mint neki, stb. 

Szóval ennyit a változásról, a kötelességtudatról, stb. És megint én érezhetem magam a hibásnak: mert ha én nem akarnék válni, akkor ő nem menne agykontroll-tanfolyamra, és így tovább. 

A kisebbik gyerkőc megfoganása és megtartása körüli mizéria is az én hibám. Én nem mentem óvszerért, én nem védekeztem, mertem terhes maradni, és mertem bejelenteni úgy, hogy terhes vagyok és nem vetetem el. Ezek után én 9 hónapot szívtam az ő sértődöttsége miatt. És természetesen most azt is logikusan levezette, és majd hogynem konkrétan ki is jelentette, azért, hogy ennyire elhidegültem tőle, végülis én vagyok a hibás. Ha én nem azt mondom, amit, akkor ő nem lett volna rám mérges, és akkor ő jobban odafigyelt volna ránk. No, álljon meg a menet! Ne mondja már, hogy az első terhességem idején a tenyerén hordozott volna??? Arról is mesélhetnék… 

De ezt már megszokhattam volna tőle: mindenért engem szokott hibáztatni. Azért is, amiért nem én vagyok a tényleges felelős. Sokszor panaszkodtam neki ezért, de nem éreztem soha, hogy egy kicsit is átérezné a helyzetemet egy ilyen szituban. Így nem is változtatot ezen a hozzáállásán. Csoda, ha egyszer megunja az ember?!

Tegnap este feltűnt, hogy meglehetősen keveset eszik a kisebbik gyerkőc. Gondoltam, éppen fogyózik. Aztán mikor lefekvéshez készülődve fogat mostam a fürdőben, megjelent szája előtt a kezével, és mutogatott a WC felé. Először nem gyanakodtam semmire, de egy másodperc múlva, mikor a gyerek a WC felé hajolt, leesett, hogy hányni akar. Úgy történt. Mindezek után agyon lett dicsérve, hogy milyen ügyi volt: tudta, hova kell hányni. Persze ezzel nem zárult le a dolog, bár reméltem. Alig, hogy betakaróztam 10 órakkor megjelent a csibe, mellém feküdt, de már akkor éreztem, hogy nem stimmel valami. Jól sejtettem: a következő pillanatban ágy, padló, a gyerek és a kezem lehányva. Brrr! A takarítás közben majdnem én is kitaccsoltam, de csak sikerült urrá lennem az undoromon. Szerencsére az éjszaka hátra levő része (kb. 11.30-tól) nyugalomban telt.

Azt el is felejtettem írni, hogy ma reggel 54,0 kg-ot mutatott a mérleg. Pizsibe álltam rá. Hát, éreztem már a nacikon, hogy kevesebb a súlyom, mint tavasszal. Gyorsan elővettem a mérőszalagot is, hogy az is megmutassa a keveset. Mutatta. Egyfelől örülök, másfelől bennem van egy kis nyugtalanság: remélem, nem betegség miatt fogyok. Ideje lenne már elmenni egy, egyébként is aktuális, orvosi vizsgálatra. (tüdőszűrés, nőgyogyi, vérvétel, stb., amit ilyenkor szoktak kérni, csinálni.) Majd talán novemberben. 

Egy kicsit vidámabban látom a helyzetet, mint tegnap. Bízom benne, hogy amit leírtam legutóbb, az csak a legsötétebb álmaimban jön elő a jövőben. 

Apropó, álom! Nagyon szépet és kellemeset álmodtam így hajnaltájt. Szerelmes voltam, de nem a férjembe. A pasi arcára nem emlékszem, de szerintem egy kevert pacák volt: innen is, onnan is. ) Lényeg úgy is az érzés volt. És nagyon jó volt. Számomra leginkább a tudat megnyugtató, hogy még képes vagyok szeretni, és kívánom is, hogy így legyen.

Még a kezem is remeg. Most beszéltem a húgommal, és elmeséltem neki, hogy milyen döntésre jutottam. És, basszus, azt is, ami tegnap este vetődött fel bennem. A férjem annyira gyerekcentrikus az utóbbi pár napban, hogy attól tartok, a váláskor magának fogja őket követelni. És ezért most “be akar vágódni a gyerekeknél”. Már csak azért lenne jó neki ez a változat, mert így könnyebb élete lenne, mint akkor, ha nálam maradnak. Neki ítélnék a lakást, és még esetleg az én kicsinyke fizetésemből a gyerektartást. Jóval szarabbul járnék én így, mint ő abbban az esetben, ha nálam maradnának a gyerekek. Ez utóbbiért természetesen harcolni fogok. 

Miért gondolom, hogy ezt akarja? Most olyan dolgokra is vetemedik, mint pl. a mese olvasás lefekvés előtt. Pedig eddig semmivel sem lehetett rávenni. Még ő szokatta a gyerekeket az esti dvd-mesenézésre az élő mesélés helyett. Én eleinte elleneztem és kitartóan meséltem, de aztán elhagyódott a dolog.

A szüleimmel, főként az anyámmal is tele van a hócipőm. Több dolgot utálok vele kapcsolatban: 1. egyik nap még tök mellettem áll és vidám, a másik nap meg szinte ellenem fordul, és egy probléma-gócnak néz, 2. a saját gyerekével nem tud normálisan beszélni, csak úgy, hogy az (történetesen én) úgy érezzem magam, mintha egy nagy csőd tömeg lennék, 3. úgy állítja be a dolgokat, mintha én rajtuk akarnék élősködni, 4. Szerinte piszok rossz természetem van, és engem nem lehet elviselni. Ez utóbbihoz csak azt fűzném: ők hoztak össze, ők neveltek, és ha 18 éves koromig, amíg nevelhető voltam, nem tudtak “embert” faragni belőlem, akkor egyék meg azt, amit főztek. Ja, és én meg viseljem el szó nélkül a kisebbik gyerekem (anyám szerint félre van nevelve) személyiségéből fakadó hisztijét, nyűgösségét, anya-örületét. Hogy van ez??? 

Ja, és ne felejtsek el megváltozni! 

Mindig ezzel jönnek, már a férjem is: nehéz természetű vagyok! Basszus! ha nem úgy táncolok, ahogy ők fütyülnek, akkor már nehéz a természetem. Én alkalmazkodjam másokhoz? Hozzám ki alkalmazkodik??? Én elviselem mások hülyeségét, akkor az enyémet miért kell felhánytorgatni???

Pszichomókus megvolt. És megállapította, hogy semmi bajom, csak el akarok válni, amit szerinte komolyan is gondolok. A férjem egyelőre elfogadta, és megállapodtunk, hogy haza költözünk a gyerekekkel. Ez szombaton de. meg is történt. Egy kicsit furcsa volt, de a napi rutin segített és segíteni fog a továbbiakban. A férjem igyekszik programokat szervezni, főként szerintem azért, hogy ne legyen üresjárat az életünkben, életében, nehogy rágódnia kelljen ezen. 

Kicsit rosszul esett, hogy kijelentette, ha jön vlmi nő az életében az elkövetkezendő pár hónapban, nem fogja magát tartóztatni, hanem járni fog vele. Nos, tegye, egészségére!  

Mellesleg kitalálta egy álma alapján, hogy újra aludjunk egy ágyban, mert biztos, az is közrejátszhatott az elhidegülésemben, hogy nem éreztem az ő teste közelségét. Belementem a dologba, leginkább azért, hogy neki bizonyítsam, felőlem ott aludhat ítélet napig, akkor sem lesz már rám hatással. Nyílván nem írom le a SOHA szót, mivel ilyet nem szabad állítani, mert még az élet megviccel. De sok reményt én nem fűznék a dologhoz.

Pszichomókushoz akar vinni a férjem. Egyelőre még úgy vagyok a témával, hogy miért ne. Úgy sem talál semmi extrát. Legfeljebb azt, hogy egy konok, makacs nőszemély vagyok.

A hócipőm tele van az egész világgal. Külön költöztem a férjemtől a gyerekekkel. Ez egy dolog. Ő akarta ilyen drasztikusan. Erre másnap megjelenik a munkahelyemen, hogy hirtelen felindulságában mondta, megbánta, költözzek vissza. Persze, mivel anyáméknál vagyunk, ők meg kiutálnak már két nap után a lakásból. Lehet, hogy az is közrejátszott ebben, hogy bement a férjem anyámhoz is, isten tudja, miért. Gondolom, előadta, hogy visszafogad bennünket. Ennek megörülhetett anyám, és gondolta, elég ha kiutál, és én szaladok vissza. Ja, meg a kedves férjem előadta neki, hogy én beteg vagyok. Lassan fixa ideája lesz, hogy én depressziós vagyok és azért “bolondultam” meg. Nem bírja elfogadni a tényeket. Persze, kedves anyukám is nekem esett, hogy felelőtlen vagyok. Ha tudtam, hogy nincs rendben a házasságunk, miért szültem “neki”, a férjemnek még egy gyereket. Nem bír megérteni, pedig még tegnapelőtt úgy tűnt, hogy igen. Meg mi az, hogy a férjemNEK szültem a gyereket??? Magamnak. És ha balesetben vagy egyéb okok miatt meghal a férjem, akkor is másnak szülöm a gyereket? Akkor is egyedül maradnék. De akkor én lennék a szegény özvegy. Senkit sem érdekelne, hogy egyébként meg ki nem álhattam a megboldogultat. Most meg én vagyok a bűnbak. Kinek miért. Igyekszem keresni egy fizethető albit és leszarom a többieket. 

Különben is, a férjem hogyan gondolja ezt az együttélést? Azt mondja, hogy ő mindent megtesz majd, hogy bebizonyítsa, ő már megváltozott. Kedves lesz, odafigyel majd rám és a gyerekekre, eljárunk együtt négyesben és kettesben ide-oda. Ettől pár hónap elteltével én meggondolom magam. Újra szerelmes leszek bele. Csak egyet nem vesz számításba: ha én egyszer egy pasast barátnak tekintek, abból már egyáltalán nem lehet részemről szerelem. Számtalan példát tudok erre felhozni. Akkor én már tartom magam a barátsághoz. És neki mennyivel lesz jobb, hogyan élünk egymás mellett ezzel a tudattal? Ő próbálkozni fog közeledni, én meg húzódom majd el, mivel már érzelmileg abszolút nem kötődöm hozzá. Más lenne, ha emögött részemről is egy hatalmas szerelemmel kezdődő házasság és múlt állna, de mivel ez nincs meg, én már teljesen reménytelennek látom a dolgot. Egyszer még rá tudtam magam beszélni, másodszorra már nem fog menni. Ha a józan eszemre vagy az egyik énemre (nem tudom eldönteni, hogy a jobbik vagy a rosszabbik az) hallgatok, akkor visszaköltözöm és kibírom azt a 5 hónapot. Ha meg a másik szólal meg, akkor azt hallom, hogy vágjam itt el a szálakat és ne tovább. Az előbbi a praktikus és olcsóbb változat, viszont hatalmas lelkitűréssel jár, a másik a nehezebb és a végleges, viszont egy kicsit felszabadító. 

Szóval beteg vagyok és felelőtlen. Meg hülye, meg szemét, meg depressziós, meg ….. ki mit akar!