Istenem! Szeret engem valaki nagyon odafönn!

Régen beszerző voltam. És szokás, ugye, repi dolgokat küldeni a vásárlóknak vagyis a beszerzőknek! És még emlékeznek rám az egyik cégnél. Most, hogy újra dolgozom, megkaptam a csomagukat. És egy fémdíszdobozban kaptam egy édesség csomagot. 

Kit érdekel az édesség! ha egy gyönyörő díszdobozom lehet!

Hogy mik tehetik édessé a napomat!

Este elalvás előtt elmélkedtem. Igaz, nem tett jót a sok gondolat, emlék, mert utána nehezen tudtam elaludni.  

Szóval, kielmélkedtem, hogy számomra mi az igazi csók. Persze, nem én találtam fel/ki, tanultam L-tól. (megjegyzem, hogy jó pár (két kezem tán elég, hi-hi!) első csókot elcsókoltam annak idején, de az övére emlékszem csak. Meg arra, hogyan fogta meg először a kezem. Lehet, azt elfeledni? (a többi első kézfogásra sem emlékszem, kivéve az utolsót: az itt van beleégve az agyamba.)  

Nos, az igazi csók. Fokozatai vannak. És érdemes betartani, mert úgy adja meg az izét. Persze, vannak esetek, amikor ki lehet hagyni közbenső szinteket, vagy nem el menni a végsőig, de azok az édes kivételek. 

Jelzem, hogy mindez egyetlen egy hosszú csókon belül kell érteni. Szóval, a kezdés: érzéki csók. Inkább közelebb áll a puszihoz, de annál több. Bevezető a szerelmesen intellektuális csókhoz. Ekkor már kimutatom az érzéseimet, de még a józan ész az uralkodó. A következő szint az már csak érzelemből áll: szerelemesen szerető csók. Itt már a józan ész rég elfeledve, csak szeretek. Itt érdemes sokáig tartózkodni, főként akkor, ha a csóknál tovább nem óhajtok tovább menni (hely, idő nem megfelelő vagy csak így jó). Ugyanis a végső szint a ….. nos, szexuális csók. Az már teljesen egyértelmű, hogy hova vezet. )) 

Rájöttem nagyon-nagyon rég, hogy nem mindegy, ki hogyan csókol. És ezt kb. három hete újra megtapasztaltam. T. Hát persze. Pedig egyszer őt magamban már lerendeztem, de a nosztalgia, a ….bla-bla-bla…. nos, újra rájöttem, hogy nem, nem és nem.  Nekem ő túlságosan rámenős, erőszakos, lehengerlő, ha csókol, pedig egyébként kedves, figyelmes, vonzó. De ennyi és nem több. 

Hogy mikor csókolóztam utoljára egy igazán jót? Hmm, meg lehet kapaszkodni, közben én meg számolok (számoljunk, kedves Boli! )), hát igen, több, mint nyolc éve, és az sem a férjemmel volt. És az a srác nem is tartozott a nagy szerelmeim közé. (olyan egyébként is csak T-ral együtt 2 volt).

Nos, ez a hétvége is elment. Mint egy indián, kezem szemem fölé téve nézek utána. Hm. Túl sok mindent nem tudok nézi, látni, emlékezni. 

Péntek este mozi. Mintha egyedül lettem volna. (vállvonás). Ez van. 

Szombat-vasárnap délelőtt: kemény magam alatt levés. Mindent sötéten láttam. Azt hittem, ez már örökre így lesz. De nem. Anyuéknál ebéd közben tompa alhasi fájdalmat éreztem. Óóóó! A természet működik. Az elmúlt másfél napban a hormonok működtek bennem ilyen csúnyán. Szóval letelt a 28 nap. Hi-hi! Legalább van, ami emlékeztessen arra, hogy NŐ vagyok. Ha más nincs, jó ez is.

“I am the son
And the heir
I am human and I need to be loved
Just like everybody else does
See I’ve already waited too long
And all my hope is gone…”

“Boldoggá az tehet, aki boldogtalanná is.” 

O.K. kezdem azzal, hogy 52,0 kg vagyok. 14 évesen voltam ennyi, de akkor 6 cm-rel alacsonyabb is. Ja, akkor jóval izmosabb is, mivel sporttagozatos voltam. Nos, csak annyit fűznék hozzá, hogy természetesen olyan helyről tűnik el a leghamarabb a zsírpárna, ahol nem kéne. Úgy mell magasságban. Persze, oda is megy vissza utoljára. Gondolat által ezt a területet lehet zsírosítani? Csak egy kicsit, hogy azért ne legyen olyan, amilyen most. 

Következő gondolat: Miért fontos, hogy mit gondolnak az emberek? Szeretnék ettől a korlátozó tényezőtől megszabadulni. Ha egyszer végre sikerül eljutnom odáig, hogy egyenesben vagyok önmagammal, a környezetemmel, jön vlmelyik kedves rokonom és előszeretettel lök vissza a földre. Persze, én meg hagyom magam. Brrr! Nem akarom, hogy a körülöttem levő emberek mondják meg, hogy ki vagyok, hogyan kell viselkednem, hogyan nem, mit szabad csinálnom, mit nem. Csak élni akarom az életemet, ahogy én jónak látom. Nem arra gondolva: jaj, ehhez mit szólnak az emberek! Azt hiszem, elértem kronológiailag azt a kort (32), amikor már felelősséget vállalhatok a tetteimért, és nincs ott senki mögöttem, hogy kontrolálja a cselekedeteimet egy-két megjegyzésével.  

Legalább a családtagjaim fogadhatnának el olyannak, amilyen vagyok: ha hülye, akkor hülye, ha makacs, akkor makacs, ha önző, akkor önző. Miért a barátoktól, kedves ismerősöktől kapom a legtöbb szeretetet, az elfogadást? Miért nem tőlük? 

Én igyekezni fogok, hogy azt tegyem, amit én elvárok tőlük. Legalább példát mutatok.

Már régen illesztettem be napi yahoos horoszkóp tanácsot. Hát akkor itt van a mai: 

Quickie: Is it your friends who are being flighty? Or are you being unclear with your plans?

Overview: You’re not famous for being patient, but if you can force yourself to wait just a little while, everything will work out just fine. Keep yourself occupied in the meantime.

Megkaptam az új Kismama magazint. Jövőre azt hiszem, már felesleges lesz megrendelnem. Igaz, szeretem olvasni, jórészt valószínűleg nosztalgiából. És talán azért is, mert …. De ezt nem írom le, mert még véletlenül teljesül.

Várandóság, szülés. Azt hiszem, ezek voltak eddig a legszebb és legfontosabb történések az életemben. Nem vagyok egy kimondottan anyatípus, de ettől a két dologtól, sőt még szoptatástól sem, soha sem féltem, nem tudtak a kemény előítéletek nyomot hagyni bennem. Persze, amikor eljött a nagy nap, akkor a fájdalmak közepette bennem is megjelent a félelem, leginkább az ismeretlentől. Még a második baba születésekor is. Miért? Mert nem volt a két szülésemben semmi hasonlóság. Az első magzatburok repedéssel indult, nulla fájással, s azt is meg kellett egy idő után indítani, erősíteni, és az egész vajúdás alatt bódult voltam a “kéjgáz”-tól, ami szerintem sokkal hasznosabb, mint holmi EDA. A kitolási szakaszban néha legszívesebben az orvos szidtam volna, mint a bokrot, amikor azt mondta: na, most átpihenünk egy fájást. Gondolom, ő még háton fekve nem csinált ilyet. ) De azért imádtam az orvosom. Ettől függetlenül, ezt a részét a szülésemnek jobban át tudtam érezni, koordinálni, mint bármilyen másik szakaszát. 

A kisebbik fiam születése úgy történt, mint ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Ott már tudatosan vajúdtam. Tudtam, hogy számomra az ülés az, ami meghozza az erős fájdalom nélküli összehúzódásokat. És a kitolásig ültem. Az utolsó előtti pillanatokban értünk be a kórházba, de még így se nagyon látszott rajtam, hogy már közel van a baba megszületése. Nem így egy óra múlva. Akkor már fájt rendesen az összehúzódás. A kedves szülésznő ott volt velem végig, együtt vajúdtunk. Az orvos be-bejött. Egyszer fel is ajánlotta, hogy sétáljak egy kicsit. Ránéztem, s gondolom, a pillantásom elárultal, hogy milyen hülyeségnek tartom az ötletét. Mondtam is, hogy innen én fel nem állok. 

A kitolás már nem volt olyan felemelő, mint az előző szakaszok. Pedig most nem kellett “átpihenni” egyetlen fájást sem. Viszont úgy éreztem magam, mint egy hátára fordított bogár. Olyan tehetetlennek. Védtelennek, magányosnak. Pedig ott volt velem az orvos is, és a szülésznő is. De vlhogy nem én voltam akkor fontos, hanem a baba. Egyszer, mikor visszacsúszott a baba, a következő fájás után megragadtam az orvos kezét: Ne menjen el! Maradjon itt mellettem! 

Valami hasonlót mondhattam. Aztán megszületett a kisebbikem is. Érdekes, nekem egyik babám se sírt fel. Csak nyöszörögtek. Pedig egészségesek voltak. Kérdeztem is, hogy jól vannak-e. Mondták, hogy nincs semmi baj. Ők ilyenek. 

Azt még meg kell említenem, hogyan, milyen körülményekkel indultam neki az első szülésemnek. Nem tudtam arról, hogy mire figyelmeztette az Anyukám az orvosomat. Csak a szülés után dícsért meg az orvos, hogy milyen összeszedett voltam, pedig Anyu azt mondta neki, hogy hajlamos vagyok a hisztire. Nos, ehhez azt hiszem, nem kell több hozzáfűzni való. 

Egyedül Apu bízott bennem.

Azért így “nap végére” összeszedem magam, bár most is hibás jelszót adtam meg először. kell nekem elárulni a régit!

Jövök, megyek, mint egy bolygó hollandi! Munka az van dögivel, nem azzal van a gond. Ma vlhogy nem találom a helyem.  Az okát tudom, de azt inkább nem itt részletezném. Arra csináltam egy másik blogot. (ha esetleg vlki megtalálná …. Gratulációmat már is fogadhatja! ) 

Nem lehetne itt a munkahelyen maradnom örökre? De legalább egy félévszázadig?? Hoznék ide ágyat, mobil zuhanyt (van ilyen egyáltalán?), szekrény van a ruháknak, legfeljebb a dossziékat kiteszem a földre az ágy alá ), kaja van a büfében, az ebédlőben. Ha egy kis levegőre vágyom, itt a gyár udvara. Beásnám magam a papírok közé, ki se látszanék. Ha változatosságra vágyom majd, akkor elmegyek kiküldbe. Aztán meg menekülnék vissza, ide a csöndbe, nyugalomba, magányba, … bla-bla-bla! 

Szerintem észre sem fogja venni senki, hogy itt vagyok. Otthon meg nem hiányoznék. Talán egy-két napig. Aztán megszoknák a gyerekek is, hogy csak telefonon van anyukájuk. Vagy még úgy sem. A többi családtagom is nagyon-nagyon jól el van nélkülem. 

Hol egy ásó?????

Ma valahogy nem vagyok a blogírás terén a topon. Jó párszor már beléptem, ugyanannyiszor a régi jelszót pötyögtembe, természetesen hiába. Benéztem a blogomba, olvasgattam, próbáltam vlmi ihletet kapni. De semmi. Addig eljutottam, hogy rájöttem az archivált részeket módosítás után hogyan kell a blogoldalon is megjeleníteni. Legalább ebben okosodtam.

Igazából tudnék mit írni, de vlhogy nem akaródzik. Brrr! Majd beszél helyettem az előző kép és a hozzákapcsolódó cikk. Az biztos érdekesebb, mint én.

Nos, ilyen egy igazi repülés! A középső srácot kell nézni: azt hiszem, a boldogság rajta látszik a legjobban.

A képhez írott cikk pedig megtalálható a cikk szóra kattintva!