Netes csevegés szűkre szabott volt Bolival. A tűzfal (vagy az élet maga?) közbeszólt. Remélem, nem tartósan. Mert akkor más fórumot leszünk kénytelenek választani, hogy különleges barátságunkat (?) tovább építsük, tápláljuk, őrizzük.

———————

A múlt héten említettem, hogy megint meg fogom szegni magamnak tett ígéreteim közül min. 2-őt. De a legeslegfőbb ígéretem, ami a másik 3-at, 4-et élteti, már megszegtem. Úgyhogy ígéret örökre eltörölve, mivel ismerve önmagamat újra és újra hülyeséget fogok elkövetni. (bár más nézőpontból nem lehet annak nevezni).  (Óhh! Volt egy angol nyelvű telefonom. ) és képes voltam kommunikálni angolul. Nagy élmény! – apropó! hol van az olasz emberkém, akivel gyakorolhatnám az olasz nyelvet???)

Most már szabadon követhetem el azt, amit eddig is megtettem, csak hát áthágva a fogadalmam. De ideje lenne, hogy egy valódi, igazi őrület legyen ez az egész, és ne csak az én agyamban létezzen. Hát azt hiszem, ez nem rajtam múlik már. Ha egyszer képes volt az illető belerángatni ebbe, akkor …. Szóval, ő következik.

Egyébként pedig ezt írja a horoszkópom februárra: “Szerelemben csak olyan személy marad ön mellett, aki végtelenül elnéző, megbocsátó és megértő. Mert – hiába is tagadná – rendkívül szertelen, nehezen kordában tartható. Látszólag ugyan könnyen alkalmazkodik minden helyzethez, valójában azonban alig várja, hogy megszökhessen és saját szórakozásának hódoljon.”

Jaj, de jókedvem van! Bolikám újra köztünk. Majd, ha olvasod a naplóm, akkor láthatod, hiányoztál nagyon! Bár azt most is közlöm Veled kb. tíz percenként.

——————–

Bibiimről nem is írtam. Kripli vagyok. A bal lábfejem egyik csontja továbbra is fájdogál, főleg repülés alatt. A jobblábamon pedig lett egy vízhólyag. Nem tudom, mi ütött abba a szegény cipőbe, hogy pont most, ennyi idő után törte fel a lábam. Mit vétettem ellene?? Az izomlázamat ne is említsem. Az alsó lábszáraimban (még nem is a vádlimban!!). Kell nekem sportolni!

Köszönet Görög Istennek (Blogopédus) ), eszembe jutott, hogy mit akarok már napok óta ide bepötyögni.

Láttunk rókákat, őzeket!! Sokat! Arra felé, ahol lakunk. Bizony! Esküszöm, ezért már érdemes volt oda költöznünk. Ennyi vadon élő állatot 31 év alatt nem láttam (lassan bele lehet számolni az állatkerti, vadasparki állatokat is). Fox áradozott a madarakról. Én csak azért nem teszem, mert nem ismerem őket. De itt is rengeteg énekes madár van. Harkályról nem is beszélve. Mit összekopácsolt a diófán az ősszel. Remélem, rendesen kitakarította.

Szóval, ezért is érdemes egy eldugott kis faluban lakni. (Belinkelhetném a falu honlapját, de inkognítóm megőrzése miatt nem teszem. De ha valaki ismerőst érdekel, megadom a honlapcímét.:-) )

——————–

Azért jól kezdődött ez a hétfő reggel. Drága, egyetlen Bolikám, jóbarátom jelentkezett. Ép és egészséges. Remélem, élő netes csevegésben ezt meg is fogjuk majd a közeljövőben vitatni. Meg az eltűnésének mikéntjét és hogyanját. Meg az én lelki és egyéb életem (van olyan mostanában, nem unatkozom ) alakulását. Meg az övét is. Szóval egy jó másfél hónap alatt összegyűlik ilyen és olyan mondanivaló. Kb. 2 hét alatt fel is fogjuk tudni dolgozni az anyagot.

Hú! hétfő reggel. Hmm, nem is volt olyan szörnyű a hétvége! Túléltem, hogy nem netezhetem.

Egyébként pedig … ideje lesz kivizsgáltatnom magam. Vlmi baj lehet a fejemmel. Már a második verset írtam meg a hétvégén az elmúlt két-három hét alatt. E z m á r k ó r o s. Basszus! Úgy hittem, hogy én már ebből kinőttem. A ’94-es verseimet késői pubertáskor ihletésének tartottam. Nem hittem volna, hogy újra ilyesmire vetemedem. Hiszen itt van nekem a blog, ahol kiélhetem minden írói hajlamomat. Erre tessék! Bűnbakot kell találnom! … Valakire ezt rá kell kennem! …

Kívánságok. Újra és újra megdöbbenek, hogy egyre több ‘kívánságom’ realizálódik. Tudom, írtam már erről. De megint teljesült mostanában egy, és egy kicsit meg is ijesztett. Az a tény, hogy teljesülnek a vágyaim, a gondolataim.

A múlt héten itt köröztem a neten, mint egy félőrült, hogy találjak az Irekre egy jó kis jellemzést. Erre hétfőn reggel megkaptam Indy pénteken postázott méljét. Madarat lehetett volna fogatni velem örömömben, pedig nem is emlékeztem arra, hogy ezután kavartam előző héten. Csak a hétközepén esett le a tantusz: Hoppá! Kívánságom teljesült!

És összerezzentem itt belül. Ajaj! Nagyon vigyáznom kell, mire gondolok. Eddig is tudtam, de most már egyre kézzelfoghatóbb lesz az eredmény. … szóval, bátorság! – mondom magamnak.

Ha hagyom (és miért ne hagynám?), hogy így menjenek a dolgok, ahogyan most, akkor megint meg fogom szegni a 8-9 éve magamnak tett ígéretet. Kettőt biztosan a 3 pontból. Nem tehetek róla (vagy mégis?). Mert nem az eszem, hanem a szívem, a hatodik érzékem, a mittudomén micsodám ordítja, hogy tegyem, hagyjam, és … ne hagyjam, hogy másként legyen.

Tudom, már megint ködösítek. Nem véletlenül. Ahhoz, hogy minden elejétől a végéig leírjak, és a világ is tudjon róla, egy másik publikus blogot kellene nyitnom. És a címét egyes emberkék előtt titokban tartanom.

—————–

Megint kezembe került rég nem látott naplóm, vele együtt az el nem küldött levelek (3 db). S újra megdöbbentem, hogy az egyik levél tartalmát (az akkor frissen kialakult világnézetemről írtam benne) tekintve teljesen olyan, mintha most írtam volna egy-két hete, vagy akár tegnap. Egyszerűen nem értem. Hogy történhetett ez? Hogy ennyire eltávolodjam attól, ami ennyire fontos volt anno számomra? S mi történt, hogy ez így alakult? Nem volt eléggé meggyökeresedve bennem mindaz, amit leírtam? Vagy más lett a fontos számomra? Nem tudom. Valszeg mind a kettő.

Ja, igen. A biológiai óra ketyegése. Biztos, az nyomta el.

Most már nem ketyeg. Annyira.

———————–

Jaj, megtaláltam rég “elveszett” ezüstgyűrűmet. ’92-ben vettem még magamnak Salgótarjánban. Volt, hogy azt hitték róla, jegygyűrű. Pedig … nem.

Egy újabb József Attila vers. De csak azért, mert már másodszorra botlom bele 5 percen belül két különböző helyen.

„Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
Fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
Játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
és nézik, nézik a csillagok.”

Meg ezzel:

József Attila: EGYEDÜL

Egyedül fogok én állni a világon.
Egyedül, egyedül, nem lesz soha párom.

Nem lesz soha párom, aki vigasztaljon,
Aki szenvedésben csókot csókra adjon.

Csókot csókra adjon s aki hű, nem álnok,
Aki büszke arra, hogy mellette állok.

Aki, míg én alszom, őrködik könnyezve,
És, ha ébren vagyok, kacagó a kedve.

Aki szeret engem, aki meghal értem,
S még akkor is szeret örök-visszatérten.

S nem fog borulni le rám senkise sírva,
Ha majd távozom az örök-néma sírba.

Ezzel a képpel derítem magam jobb kedvre.

Oké! Lassan, azt hiszem, nem leszek se vidám, se jókedvű, se aranyos, se bájos, se édes, stb.

Egy nagy homlokránc leszek. És csúnyán fogok nézni. … nem leszek szép látvány, de mivel egyedül vagyok itt, legfeljebb a monitor fog megijedni. Tőlem.

Ok a morcosságra? Van, de itt nem részletezem. Ha vlki kíváncsi rá, akkor úgy is megkérdezi.

Azt hiszem, nem írok újat azzal, hogy a nők sokszor jobban rálátnak a dolgokra, mint a férfiak. Erősebb az intuitív képességük. A férfiak sokkal raiconálisabb szemmel nézik a világot, ami nem baj. Csak néha hallgathatnának a nőkre.

Az okos nő pedig kivár. S legyint egyet. “Ahh! úgy is az lesz, ahogy én mondtam, javasoltam.” S belenyugszik, hogy a férfi már csak ilyen. A pasi meg egy bizonyos idő múlva “rájön”, hogy talán mégis a másik megoldás lenne a helyesebb.

Ó! itt nem arról van szó, hogy kinek van igaza. … Nem. … Csakis arról, hogy éppen a nő tisztábban látja az adott helyzetet. S ő választja a jobb “taktikát”: visszavonul.

S ha még sem jön be az, amit az okos nő gondolt? Semmi baj – gondolja az okos nő, és tovább lép. Végülis belehalni nem fog abba, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan ő szerette volna.