Felébred a medve a téli álomból:

 - Olyan kanos vagyok, hogy az első élőlényt, aki velem szembe jön az erdőben, azonnal megbaszom !

Elindul az ösvényen, látja, hogy jön szembe egy sündisznó, gyorsan felkapja, mire a süni összegömbölyödik a markában. Forgatja jobbra-balra, de nem talál semmi nyílást.

Tiszta ideg lesz, el kezd kiabálni:

- Hol a p*nád, hol a p*nád ?!

 A süni kétségbeesve megszólal :

- Nekem nincsen!!

- Mivel mondtad?!?!? Mivel mondtad?!?!?!

Hogy jusson valami szép is mára…

Ja, ne gyengének, hanem gyávának tartsatok: az közelebb áll a valósághoz, ami ugye nincs is…. ha már spirituális szemszögből nézzük a dolgot. Szóval, a Gyáva szerepe. Gyáva vagyok otthagyni mindent, és új életet kezdeni. Gyáva vagyok ide beírni a szar életem történéseit, csak ködösítek… Gyáva vagyok belekezdeni a válásba. Gyáva vagyok bevallani magamnak, hogy félek, hogy hazudok magamnak, hogy csak erősnek mutatom magam és emellett a legrosszabb: nem bízok saját magamban.

Gyáva vagyok, mert kiborultam, és ezt mind ide leírtam.

Ha ilyen lesz az egész hetem, mint ahogyan most érzem magam, keríthetek egy jó nagy wc-csészét, ahol lehúzhatom magam. De lehet, hogy megteszi a szomszédék pöcegödre is. Most átkozzam a bolygó-állást (valami T-square van a Venus, a Mars és a Plutó között) vagy az időjárást vagy saját magamat? Ah, a választék bőségesnek mondható… Szétesés-e az, ha ülök a gép előtt, kattingatok össze-vissza, könnyes szemmel lesem a monitort, hátha látok olyasmit, ami kirángathatna ebből a kib….tt hangulatból? És gondolom, az sem jelentheti, hogy rendben vagyok, ha csak úgy tudom felvenni a telefont, ha előtte legalább háromszor megköszörülöm a torkom…, és hogy folyamatosan szurkolok, nehogy valaki betévedjen hozzám, mert akkor magyarázkodnom kell a könnyes szemeimért, a savanyú ábrázatomért. Odáig jutottam, hogy azon filózok, mily megkönnyebbülés lenne most, ha pl. egy meteor csapódna be, pont ide rám. De elég lenne az is, ha csak a mennyezet szakadna le. Megoldódna minden. Már semmi sem fájna… … áh, még ehhez is lusta vagyok: mással ( a Sorssal) végeztetném el a piszkos munkát. Egy a bajom. Hogy most még magamon sincs kedvem nevetni. Máskor legalább volt… Talán majd holnap… ha lesz még holnap… … ha-ha-ha! Na, azon volna leginkább kedvem nevetni, hogy milyen nagy színjáték ez az egész. Egy nagy szerencsétlen színjáték. Erölködök nap mint nap, hogy a szerepemnek megfeleljek: a nőnek, aki anya, aki emellett valakiknek gyermeke, aki egy kiábrándult feleség és aki egy boldog szerelmes. És görcsösen igyekszem jól játszani, megfelelni a rendezőnek, magamnak. És még ki sem merek lépni a játékból, pedig nagy kedvem lenne. Itt hagyni mindent… mert ez a kombinált szerep túl sok energiát kíván már tőlem… mert csak egy valakit nem tudok eljátszani… magamat, az igazi önmagamat. Mert még azt sem tudom, hogy ki vagyok valójában… Csak akarom tudni, és elhiszem – mert el akarom hinni -, hogy jó úton járok, közben pedig lehet hogy csak hazudok magamnak és mindeki másnak. Mert már az is egy szerep: a Lissza-szerep. Szar, mi? És most lehet engem gyengének tartani … Tökre mindegy, mert az is csak egy szerep… És egyébként is: minden mindegy, mert ez egész egy nagy kalap … önámítás. És már tökre elegem van belőle. Nem lehetne egy másik filmet kezdeni?

Egészen szépen sikerült a hétvégém. Egy kis epizódot leszámítva, álmaimnak megfelelően. Azt hiszem, többet, jobbat nem lehetett volna kihozni belőle.

A köszönet átadva, meg a temérdek csók is. A többi legyen a mi titkunk.

Néhanapján jósolok magamnak a Ji Kingből (Müller Péter-féle Jóskönyv). Valamelyik este leültem, és dobtam az érmékkel. Kijött egy változó jel. Érdekes volt, mert mikor mindkét jelet megnéztem (alap és irány), akkor tökre azt hozta ki, ami éppen van. Jó, ez nem egyedi eset. Az teszi azzá, hogy a múltkori teraszos kiülés alkalmával rájöttem, rádöbbentem, ugye, hogyan is kellene cselekednem bizonyos helyzetben majd. Na, a dobott jelek egyike ( az Irányjel) ezt javasolta szintén. Tudom, nincsenek véletlenek, de ekkora “összejátszást” már én is meglepődve fogadok.

Jelentem, csak el kell nyekkentenem magam, s máris az én Kedvesem megszerzi nekem azt a nagyon hiányolt dalt. Ugye jó dolgom van?

A köszönömöt személyesen adom át, temérdek csók közepette.

Már rég néztem be arra a blogra. Pedig sokáig minden nap ellátogattam hozzá. Kellemes olvasmány volt, szerettem. S most úrja felfedeztem, vagyis inkább újra rájöttem, hogy nagyon kedvelem…. A többi gondolatom pedig egyszerűen megfogalmazhatatlan…