Hírek. Múlt este valamit hallottam, valamit láttam. Ma reggel utána néztem, és még szörnyűbb és undorítóbb a történet, ahogyan gondoltam. Eddig is tudtam, de újra bebizonyosodik: ocsmány az ember, de nagyon.

Mára írattam fel magam. A múlt héten sikerült végre a tettek mezejére lépnem, és jelentkeztem nőgyógyászati rákszűrésre. Már vagy egy másfél éve nem voltam. Tényleg itt az ideje. Erre: közbe szól az élet, a munka. Ennyit erről… Halasztódik két hetet a dolog. Remélem, csak ennyit…

Na, ezért is jó levelet kapni! Mert utána “mosolytól dudorodó pofim” (df.) lészen – nekem. Úgyhogy válaszolok is gyorsan, hogy a választ kapó is ilyen pofival rendelkezzen levelem nyomán.

Nem kertelek, nem mismásolok: válok. És egyre inkább érzem, hogy helyesen döntöttem. Régóta érlelődik a dolog, bennem. Már elég rég. Csak tavaly ősszel lett tudatos. A nyár ráébresztett, hogy a hajszál vékony érzelmi kötelék, ami hozzá kötött az utóbbi két-három évben, végleg, végérvényesen elszakadt. Nem erősödött, vastagodott, ahogyan azt én szerettem volna, és vártam is, hanem éppen ellenkezőleg. Néztem őt, és rájöttem: nincs hozzá semmi közöm. Hidegen hagy. De totálisan. A gyerekeim apja, és ennyi.

Irigyeltem a húgomékat, akik 7 év után is úgy néznek egymásra, úgy érnek egymáshoz, mintha tegnap kezdődött volna szerelmük. Úgy gondoltam azért, mert egymásra vannak utalva, mert idegen országban szülőktől, testvérektől távol élnek, … és jól élnek. De, azt hiszem, náluk már nem is az számít, hogy hol élnek, hanem hogy együtt vannak.

Két éve azt hittem, hogy házasságomat megmenekíthetem azzal, ha távolabb költözünk a szülőktől, s ezzel jobban fogunk egymáshoz kötődni. De nem: éppen az ellenkezője történt. Annyira semmit mondó lett az életünk, unalmas, beposhadt, hogy ide vezetett. Bennem kihunyt a mindig is halványan és gyengén pislákoló szikra.

S most, az elmúlt hetek, hónapok után ránézek a férjemre, és újból és újból megdöbbenve kérdezem magamtól: “Te ezzel az emberrel akartál egy egész életet leélni? Mi a túrót láttál te benne, hogy hozzá mentél feleségül?” Gondolom, nem voltam magamnál. Bekábszereztek, vagy valami ilyesmi. No, félre a tréfával, sajnos, a java még hátra van. A válás békés és intelligens módon való levezetése nem rajtam fog megbukni. De reménykedem, hogy észhez tér.

Hát, ennyi.

Ezt jól kitalálták a gyerekeknek. Gyereksziget. Tökéletes program egy egész napra, akár egy egész hétvégére. A kőcök biztos nem unják meg, mindig találnak valami újat, valami izgalmasat. Ha már fáradtak, akkor lehet pihis játékot választani, ha még frissek, vagy új erőre kapnak, akkor annyi féle ugrálós, csúszkálós lehetőség van, győzze a szülő kivárni, míg megunják. Kisebbiket órákon keresztül igyekeztem az állat-simogató felé terelni, meggyőzni, hogy menjünk arra, mert milyen jó lesz az. Nem és nem. A szigeten való tartózkodásunk végén jártunk már, mikor utunk az állatok mellett vezetett el. Gyermekem “Állatkert!” felkiálltással a kerítés felé vetette magát. Ennyit erről, gondoltam magamban. Ha rajta múlik, még mindig ott ácsorognánk a szamár és a lovacskák kerítése mellett, és gyönyörködnénk bennünk, illetve gyermekem igyekezném meggyőzni, hogy nem és nem lehet hozzájuk bemenni, és megsimogatni őket. Egyébként felettébb érdekes a viszonya az állatokhoz. Úgy fél méter távolságból imádja őket. Na, jó. Azért néha a maga furcsa módján meg is simogatja őket, lehetőleg a fülüket, farkukat, és a hátukat fordított irányban (hátulról előre a szőr növésével ellentétes irányban). Különös az is, hogy használják, élvezik a modern, nyugati játékokat, de a régi, hagyományos magyar játékok kuriózumként ragadja meg fantáziájukat, érdeklődésüket. A nagyobbik kb. egy jó félórát dobálta labdával az edényeket, a kisebbik türelmesen várt, hogy beleülhessen a kosár körhintába. A Lánc-hídon a gyerek-délelőttön/napon fakardot és fapajzsot és fapuzzle-t kértek, hogy vegyek nekik. Ja, és a hosszabb mesék között is a kedvesebbek a magyarok: Vuk, Ludas Matyi, Szaffi. Csak tudunk mi, magyarok, valamit!

Tegnap délutáni program: mozi. Előtte beugrottunk a boltba innivalóért, nehogy kedvenc gyermekeim szomjan vesszenek. Persze, egy-egy jégrémet is kisírtak. A film kezdtetéig volt még 25 perc. Végig vágtattunk az üzletházon, megvettük a jegyeket, és … ehették a gyerekek a jégrémet. Én, mint nő, természetesen a mosdót óhajtottam először látni, használni. El is indultam, a kisebbikem jégrémmel a kezében utánam. Beértünk a helységbe, neki készülődtem, hogy bemenjek egy fülkében, erre a kölyök kezembe nyomta a pálcikát az olvadozó édességgel a tetején. Igyekeztem rávenni, hogy vegye vissza, de … nem. Ott álltam a fülke ajtajában és néztem a távozó gyermekem után bambán és értetlenül. Most mi lesz? … Végülis megoldottam a dolgot. Két legyet ütöttem egy csapásra: elvégeztem, amiért oda mentem, és közben a jégrémet is megettem.