Kora délutáni programom megoldva. Hivatalos ügyben utazgatom egy kicsinykét. Olyan fontos dokumentumokat fogok szállítani, hogy szerintem páncél táskával kellene közlekednem…

A mobilt az itatóra kötöttem – merülőben az aksi -, bár csak hívások, sms-ek fogadására (e két utóbbi igen ritkán szokott előfordulni), illetve maximum segélyhívásra használhatom, mivel össz-vissz 49 Ft csörög a kártyámon. Talán még egy sms-küldésre elég lesz…

Holnapra pedig szabit kértem. Egy kis családi (szülő, tesó, unokahug, gyermekeim) program lesz. Valami strandolást rebesgettek, ami ugye elsősorban a gyermekeket érinti. Nekem különösebben semmi extra élvezet nincs a strandolásban. Már lassan akkor sem lesz, ha gyermekek nélkül tévednék el egy strandra. Vízbe minek menni, a napon nem szeretek aszalódni, olvasni otthon is tudok, kajálni, embereket bámulni máshol is lehet. Szóval, a strand csak a gyerekek miatt létezik számomra.

Elgondolkodtam azon, hogy azért sokat köszönhetek a férjemnek az elmúlt 9-10 hónapért. Ha csendesebben, békésebben reagálja le a válási szándékomat, akkor nem megyek mindazon keresztül, amin. Nem tudom, mennyire, de szerintem erősebb lettem. Ha nem is sikerült sok mindent helyre raknom magamban, de neki hála! egy pár dolog lassan letisztul bennem. Még ha elsőre kapálózok, mert az egom hangosan kiabálja a magáét a fülembe, azonban egy idő után engedem, hadd mondja, és én meg teszem az ellenkezőjét, vagy azt, amit helyesnek látok, gondolok, érzek.

Minden ember tanít nekünk valamit. Ő is megtette. Egy dolgot még nem tanultam meg. Tisztán látom. A félelem az esetleges konfliktust előidéző beszélgetéstől.

Azért nem azt írom, hogy a konfliktusoktól félek, mert valamikor vakon belevágtatok fel sem mérve a következményeket. Aztán utánam a vízözön. Vagy kimenekülök a vitából vagy esztelenül dobálózom a szavakkal, ott bántva a másikat, ahol tudom. Az igaz, hogy már megszületett a harmadik változat is (vagy újjászületett?): hallgatok. A hallgatás mellé már az párosul, hogy belül, a lelkemben igyekszem megőrizni az egyensúlyt, a békességet, és nem meghallani a másik becsmérlő szavait. Ez a változat a férjemmel folytatott párbeszédnek nem minősülő kommunikáció fajtára fejlesztődött ki. Egyelőre csak anyám esetében került alkalmazásra.

A férjemmel azért nem szeretek már beszélgetni, mert vele szemben nem könnyű érvényesíteni az elképzelésemet. Fújhatom a magamét, de, mint a falról a borsószemek, úgy pereg le róla a mondanivalóm. Inkább feladom.

Volt egy emlékezetes eset: ekkor már rájöhettem volna, hogy az anyámhoz megyek férjhez. Szerveztük a lakodalmat, és a kaját beszéltük át. Nekem volt egy elképzelésem, s hiába magyaráztam kettőjüknek, hogy miért így, miért úgy szeretném, kemény ellenállásba ütköztem. Ők szintén fújták a magukét egy szólamban. (Ritka alkalmak egyike, mikor megértették egymást. Ja, persze! rólam volt szó.) Természetesen nem az én vágyam teljesült. S ki volt a végén a kemény fejű??? szerintük: én. Most én erre mit mondhattam volna? Elismertem, hogy igen. Ha most kérdeznék meg, lazán azt mondanám, hogy nem én. Ők voltak azok, csak mivel ketten egy ellen voltak, így őnekik könnyebb volt engem annak kikiáltani.

Tudom, sokszor hevesen kijelentek valamit (főleg ha kikényszerítik belőlem), s az úgy hangzik, mintha kőbevésett gondolat lenne részemről. De nem így van. Később átgondolom, és akkor látom, hogy nem teljesen van igazam, vagy nem éppen helyes az az elképzelés. S minden faxni nélkül módosítok. S ha ez a másik félnek nem tetszik, azon már nem tudok segíteni….

Úgyhogy a blogba írottakat (is) e szerint kell kezelni.

Nem voltam még részeg. Még nem ittam azért, hogy valamit kiírtsak akár időlegesen is magamból. Ehhez soha nem folyamodtam még.

Valami ütős ital most jólesne.

Csak tudnám, hogy mitől jön néha rám ez a szuicid hullám

***

Néha azért a páciens is tud valamit! A múltkor a nőgyogyinak felvetettem, hogy tán a stressz is előhozhatta a gombás gyulladást nálam. Lazán nem-mel felelt. A hétvégén Anyu kiskegyedjét böngészve az egyik olvasó kérdezte az újság nőgyogyiját, hogy mitől van visszatérő gombás fertőzése. Az orvos kimerítően és engem igazolóan válaszolt: amellett, hogy előhozhatja antibiotikum szedése, okozhatja cukorbetegség is, mivel ilyenkor a vércukor szint megemelkedik. A gombák pedig imádják a cukrot. S szaporodnak, mint a … gyom. De: a stressz is megemelheti a vércukor szintjét. … Igen, a stressz! No, akkor kiérzett rá???

Vannak azért olyan pillanataim, amikor szívesen eljátszanék egy csőre töltött fegyver ravaszával. Csak a gyávaságom állna a cső vége és a halántékom közzé. Vajon golyóálló lenne?

A férjem lehet, hogy egy-két dologban változott a házasságunk szétesése nyomán, de egyben nem. Egyedien értelmez dolgokat. Amíg nem volt barátnője, szó sem lehetett a hétvégék cseréjéről. Megértem az okot. Bosszantotta, hogy nekem már van szerelmem. (Ő nem így nevezi, nevezte.) S következetesebben vette azt is, hogy az az ő hétvégéje. Ilyen lett volna a múlt hétvége is. De: én többet voltam a ‘kőcökkel, mint ő. …

Tipikus az is, hogy amikor már azt hiszem, hogy rendben van minden, legalábbis velem érzelmileg, lelkileg, akkor történik valami, ami bebizonyítja: van még mit fejlődnöm szilárdítás, egyensúlyba hozatal terén.

S olyan is csak a mesében van, hogy egy ember egyik pillanatról a másikra meg tud változni. Ahhoz évek – minimum hónapok – munkája kell. Még ha a tudat meg is van, a rossz szokásokat nem könnyű levetkőzni, a régi reakciókat időben megelőzni.

Amióta csak az eszemet tudom, azt hallottam főként a szüleimtől, hogy nehéz természetem van. S ez belém ivódott. S ez legyengített. Az elmúlt években csiszolódtam, és feledésre is került a téma. A házasságom széthullásával újra felemlítésre került a férjem jóvoltából. Szerinte rajta kívül nem lesz, nincs olyan férfi, aki engem elvisel. Persze, tudom, hogy csak meg akar bántani, de mégis beleültette megint a bogarat a fülembe. S mikor a Kedvesem is elejtett egy mondatot ezzel kapcsolatban, padlóra kerültem. Szétestem újra.

Azóta eltelt pár hét, és beszélgetve, figyelve az embereket körvonalazódni kezdett egy gondolat, ami a hétvégén megerősítést nyert. Vannak nehéz emberek, de őket is elfogadja valaki, valakik. Csak meg kell a tökéletes párt találni, aki számára az az idegesítő tulajdonság, amit a “nehéz ember” részéről alig tudnak “elviselni” mások, semmiség, emészthető dolog. Tudja kezelni, tolerálni, illetve megérti és elfogadja.

Rájöttem, hogy nem én vagyok nehéz természetű, csak az emberek nem tudják kezelni ezt az apró hülyeségemet. Bocsi! Ez már legyen az ő problémájuk. Nem nekem kell változnom, hanem nekik elfogadni, hogy én ilyen vagyok. S ha az élet úgy hozza, hogy változom, a másokat bosszantó tulajdonságom eltűnik, lekerekedik, az mások számára lesz áldás.

Ja, és arról ne feledkezzem meg, hogy nekem is így kell másokhoz hozzáállnom.

A másik felismerésem: Mivel anyámtól közel 30 évig függtem, sok hülyeségét átvettem, az lett számomra természetes, követendő példa. S egynémely “rossz szokás”, tulajdonság a személyiségemre formálódott, de az eredet … az anyám. Tanulság: vigyázzak, nehogy saját gyerkőceimet ekképpen nyomjam el, és formáljam saját képemre őket!

Álmomban repültem. Nem nyílt terepen, bár volt egy udvarszerű tér, ahol ejtettem egy kört. Folyosón keresztül repültem, emberek előtt. És nagyon kellemes volt. Mint vízben a halacska, úgy siklottam a levegőben…

Valószínűleg embere válogatja, hogy mennyire vagyunk állhatatosak az évekkel ezelőtti elhatározásainkhoz, elképzeléseinkhez, céljainkhoz. Sőt elveinkhez.

Sok mindent én sem tudtam volna magamról elképzelni. Pl. azt sem, hogy egyszer elválok. … vállvonás … És még jó pár dolgot, amit nem akarok felsorolni. Nem, nem szégyelni való dolgok (no, ez is szubjektív téma), de felesleges őket ide beírkálni, illetve túl személyes némelyik.

Az évek során változik az ember. Sokszor egészen átalakul, és már más megvilágításban látja a dolgokat. Vagy a körülmények belesodorják… Szóval, ítélkezni mások felett nem szabad. Mert soha nem tudhatjuk, mikor kerülünk bele ugyanabba a helyzetbe, amit korábban másnál láttunk, és akkor azt mondtuk: Ó, ezt én soha!!!

Vagy egy másfél órája az a gondolat villant át az agyamon, hogy azért érdemes egy-két magánproblémát elmondani másnak, hátha mond valamit rá, és azzal majd ad ötletet a megoldásra.

Egy órája pedig egy asszonnyal beszéltem a válásomról, és erre elmesélte az ő történetét, s persze tanácsot adott, hogy mit ne csináljak, illetve mire vigyázzak a jövőben. Ezzel megerősített egy elgondolásomban, tervemben, ahogyan a jövőmet terveztem. Szóval, problémám (ha az egyáltalán?!) nem lett megoldva, viszont … lásd egy sorral fejlebb!