Az állatkertben azokat az állatokat miért etetik a látogatók, amelyik ketrecére, kerítésére ki van téve, hogy az állat egészsége érdekében tilos bármilyen ételt adni? A legérdekesebb az, mikor pont a tábla (legyen az rajz vagy kiírás) felett, mellett nyújtják át a nasit az állatnak.

Egyébként újra élveztük e szép és gyerek figyelmét száz százalékban lekötő helyt.

Az elefánt orra meleg és érdes. És tök aranyos. Az antilop szőre olyan puha. Ha etetni akarjuk (őt lehet), akkor adhatunk neki falevelet, azt is megeszi. Sőt guberálhatunk a kifutó kerítése előtt a lába alatt mások által elhullatott eledelért.

Cirkusz. Voltak bohócok, akrobaták, egy lovacska, egy elefánt idomárnőjükkel, két fóka egy idomár párral, két egyensúlyozó művész. Kihagytam valaki? Szép volt, érdekes volt és még egy felnőtt számára is szórakoztató.

Kellemes napunk volt. Délelőtt bevásárlás, aztán ebéd, kicsiny pihi. Utána margitszigeti játszótér. S bár egy kicsit késő értünk ki az évszakhoz képest, mégis a gyerekek nagyon jól eljátszottak. S mivel egy-két játékhoz a mi segítségünk is kellett, így mi sem maradtunk ki. Sok altató nem kellett nekik. Ez pedig nekünk volt praktikus.

Kihagyhatatlan ítéltetett:

Frigid

Két klitorisz beszélget: – Képzeld, azt állították rólam, hogy frigid vagyok! – Á, azt csak a rossz nyelvek mondják…

Űgy tűnik, felkerekedik a fél ország, s megy valamerre ezen a négy nap. Én is, én is! A két ‘kőccel. Tegnap este rohamléptekben csomagoltam. Ránéztem először a nem túl nagy, húzható bőröndömre, majd a bepakolandó cuccokra. Aztán áldottam az eszem, hogy a költözésnél elhoztam a sport -, utazótáskákat. Természtesen a gyerekek holmijaival van tele a tatyó. Nekem csak éppen jutott benne hely. Emellett hozom még a kissé elnyűtt, kopottas hátizsákomat, amit még anno Angliában vettem. Jól kiszolgálja magát. Ja, és van egy szatyi is, amibe a Kedvesemnek szánt pulóvereket tettem. Máshova nem fért.

Sajnos, a kisebbik által preferált nagy könyvet (Mindennapra egy mese) otthon kellett hagynom, mert mikor ránéztem – még ezt is cipeljem?! -, a hajam égnek állt és elment a kedvem az élettől is. De azért néhány plüssállat be lett gyömöszkölve a táskába, a szatyiba. Ja, meg a Mazsolás könyveket is betettem. A gyógyszerekről nem is beszélve. Meg az új deo-stiftemről – soha nem kedveltem a stifteket, s ha jobban utána kérdezek, akkor nem is vettem volna meg -, ami legalább akkora, mint a kézfejem. Aztán még viszek egy csomó mindent…. Ehhez képest, amikor egyedül utazom, van nálam egy kisebb táskaszatyor.

Szóval, mindenki utazik. Még a volt férjem is. Valószínűleg a barátnőjével (ugyan ki mással?).

Egoszörcs!
He-he! Eredmény: azokat a honlapokat találtam, amikről eddig is tudtam. Valamint rájöttem, hogy nem vagyok egyedül ezzel a névvel (valódi nevemre gondolok itt).

Az emberek nagyrésze szereti a fájdalmat. Még akkor is, ha ez nem tudatos. Meg hát bevallani is – magunknak is, másoknak is – ezt, kissé morbid. Lenne. De én magamról tudom, hogy “szeretem”, ha fáj valamelyik része a testemnek. Csak az a lényeg, hogy kontrolálni tudjam. Ergo: ha én okozom magamnak a fájdalmat, akkor még élvezem is. No, nem az önkorbácsolásra tessék itt gondolni, kérem! Egyszerű, szimpla tűszúrásnyi jellegű fájdalmakra. (egyébként irtózom a tűtől!) Mazochizmus lenne? Az, bizony, az. Ön-mazochizmus. Mert a másoktól érkező testi, lelki fájdalmat én is nehezen tűröm, ahogyan a többi ember. Hiszen az egomat veszi célba, valamint nem az én kezemben van az irányító készülék.

Shit! Miért nem tudok valamit úgy csinálni, hogy nem viszek bele plusz gondolatokat? Csak csinálom. S nem kezdek el elmélkedni, rágódni, mérgelődni, egózni az egészen. Miért?

Hogy mi a túró bajom van a fentiekkel? Hát az, hogy erre a külön rágódásra megy a feles energiám, és ezen csúszik el minden. Ha nagy szerencsém van, mert mellettem áll a Természet, akkor még sem siklanak ki a dolgaim a saját útjukról. De az sem az én érdemem. Az őrangyalomé!

Nagyon zűrös éjszakám volt. Illetve az eleje. Éppen elaludtam volna (ez a legrosszabb pillanat a felébresztésemre, mert akkor irtóra fel tudom minden picinységen húzni magam), mikor a kisebbik rázendített. Pisilni akartam vinni, de annyira nem volt magánál, hogy csak bőgött és valami dobozt kért. Nagyon mérges lettem, s legszívesebben megütöttem volna. Szerencsére pár perc múlva sikerült kissé lenyugodnom, és már a hangom is olyan volt. Így valamennyire zöldágra tudtam vele vergődni. Nagy nehezen az ágyába is beleimádkoztam, megmagyarázva, hogy a szivacsomon csak én egyedül férek el. (Ennek ellenére, hajnal tájt megint nálam kötött ki.) Szóval elég zaklatottan feküdtem vissza, és leginkább magamra voltam mérges, mert így reagáltam le a kisebbik műsorát. Mert tudtam, hogy nem is rá haragszom, hanem valami más miatt vagyok ennyire ingerlékeny. … és most nem kezdek bele semmiféle elemezgetésbe, mert úgy is azt hoznám ki, hogy mások felé irányuló elvárásaimnak – amik nem teljesülnek – köszönhetem ezt.

Jelentem, szoktam az oldalsávba kiképezett blogokat olvasni. Csak nem a képre kattintva teszem ezt meg. Itt. De majd otthon! Már így fogom csinálni. Hogy miért? Mert így legalább azok is fogják tudni, hogy olvasom őket, akiknek nincs kommentboxuk, s nem szoktam belecsacsogni a blogjukba.

Vannak számomra örökzöld dalok, zenék, melyeket mások nem is ismernek. Pedig… Ilyen pl. Deacon blue vagy a The Carpenters dalai, számai. Aztán ott van még The Pogues is. Kár, hogy csak kazettán vannak meg nekem.