“Érdekes és elgondolkoztató meglátni a másik oldalt. Egy kapcsolatban (még ha baráti, még ha régi szerelem, ami elmúlt,..) hogyan gondolkozott a másik, hogyan érzett, hogyan fogta fel a dolgokat. És több éven keresztül csak sejted a belső éneddel, hogy bizony hasonló érzései vannak feléd, mint neked felé. De kételkedsz, mert az ego nagy úr.

Aztán ez az egész, ez a gyönyörűséges érzés, lelki kapcsolat megtörik az évek folyamán. Persze, az ego műve. Lehet újra éleszteni, de csak akkor, ha őszintén és belső énünkkel akarjuk. De lehet, hogy nem sikerül, mert a Sors nem ezt szánja nektek. Így a Szeretet marad, mert az örök, de a szerelem végleg elmúlik. Az egymás iránti bizalom a másik fél részéről eltűnik. Sőt a szeretet is – egy időre – háttérbe szorul, mert fájdalmában az egonak rendeli alá magát az illető. Te csak azt tudod csinálni, hogy szereted és hiszed, hogy a másik rájön: ennek így kellett lenni. S abban is hiszel, hogy újra feléled a bizalom, a hit a másikban tefeléd.”

Ezt a tekintetet bírom Putyinban. (eredeti az index.hun)

Pszichológiailag rendben vagyok. Legalábbis nem vették észre rejtett defektjeimet. Vagy ha igen, megtartották maguknak az infot. Viszont az IQ-m a teszt szerint 129, és a szervezési feladatot is átlagon felül oldottam meg (tökéletesen).

Basszus! Alulértékelem magam. Vagy csak úgy teszek? Mindenesetre a májam ma legalább 2 kg-t hízott. Csoda, hogy az üzemorvos ezt nem vette észre, mikor megnyomkodta.

Szóval, a mai nap termése eddig: kimutatták, hogy intelligens vagyok (ellenvetés?), alacsony a vérnyomásom, jó a látásom, és … kapok egy kis plusz bért az áthelyezéssel.

Kellett mennem az áthelyezés miatt a munkalélektanra. Persze, ott fogtak, és elém tették az IQ tesztet (megnyugtatott a hölgy, hogy senki sem tudja az összeset megoldani, és az átlag a 14 helyes megoldás a 40-ből). Nos, igyekeztem, de valahogy a számos feladatok nem mentek. Azokat jórészt kihagytam. Aztán volt szervezési feladat. Érdekesnek találtam, mert szeretem a magam dolgait is egymás után sorrendbe rakni, de úgy adtam vissza a hölgy kezébe a megoldás-lapot, hogy tudtam, az eleje semmiképpen nem stimmel.

Utána már csak apróságok voltak: hülye állítások, amire igennel és nemmel lehetett válaszolni. Némelyiken egészen jól elkuncogtam. Néhol meg kínomban húztam a számat: mi a túrót lehet erre felelni.

Az külön tetszett, mikor egy lapon pozitív és negatív tulajdonséágaimat, sikereimet és kudarcaimat, három értékes emberi tulajdonságot, és kedvenc színemet, állatomat, időtöltésemet és egy kívánságomat kellett felsorolni. No, a papírt elég hiányosan adtam oda. Persze, mindenhova írtam valamit, de … nem fogom ám megosztani velük, hogy mit gondolok magamról totálban, mert akkor eltanácsolnak még a cégtől is.

A sikereimhez csak kényszerűségből írtam olyanokat, amit általában szoktak írni az emberek, gondolom. Alapvetően én két sikert mondhatok: 1. a gyerekeimet – és ezt írtam is, 2. hogy megismertem a Kedvesem – de ezt meg nem kötöm az orrukra. Így odafirkáltam még, hogy lediplomáztam, meg van nyelvvizsgám és kész. Kudarc: oda csak a válásom írtam, mert mást nem érzek nagyon kudarcnak. Ha van is ilyen, nem tartozik rájuk.

Három legfontosabb emberi érték: szeretet, hűség és hit.

Egyetlen kívánságom pedig az volt, amit egy anya kívánhat a gyermekeinek.

Találós kérdés (úgy is divat ilyeneket feltenni a blogokba ):

Mi a kedvenc színem, állatom és időtöltésem (Lisszáé!)?

Aki helyesen válaszol, az kap valamit! Becsszó!

Oviból kijövet mindkét gyerek kezébe oda nyomtam a “meglepit” (édesség), s mondtam nekik, hogy amott jön nagyapjuk a szánkóval. Milyen jó, hogy most esznek egy kis energiát, így segíthetnek majd neki. – Ne csak Papa húzzon a szánkón titeket, hanem ti is húzzátok! – szóltam. Én valójában arra gondoltam, hogy az üres szánkót inkább ők vonszolják felfelé a dombon, mint a nagyapjuk.A kicsi egy idő után megszólalt (lenyelte az utolsó falatot is): – De én nem bírom el Papát!

Ja, és nincsenek véletlenek! … ha még nem mondtam volna.

Pénteken egy kb. 5-10 perces úton (amíg a buszállomásról a villamosig eljutottam) két nagy horderejű (itt kéretik egy jót mosolyogni!) témában váltottam meg a világot.

Első téma: Mi a normális? Semmi, mert olyan nincs. A gyerekek tiszta fehér lapokként születnek. Persze, vannak ösztöneik, amelyek kb. az első egy évben erősebbek nálunk, meg hát hoznak magukkal emlékképeket az előző életeikből, de azokat az “új” benyomások szépen elsöprik. Mi, szülők, és a környezet (társadalom) mondjuk meg nekik, hogy mit szabad és mit nem, hogyan viselkedjenek, vagyis mi a normális. Az értékrendet tőlünk lesi el, azt is, hogyan kiabálja le a testvérét, ha az éppen másként hajtogatja a papírt, mint ahogyan ő gondolja. Csak meg kell figyelni őket, s rádöbbenünk, milyen hülyék vagyunk néha, mi felnőttek, meg általában, … meg elég gyakran.

Második téma: Idő. Ha végig gondoljuk a modern kor, illetve a régebbi korok találmányait, akkor azt kell látnunk, hogy a legtöbbjüknek az a célja, hogy időt nyerjen az ember. Vegyük például az utazást. Régen lóval, postakocsival akár több napba is telt az ország egyik végéből a másikba jutni. Ma az autók, IC-k (és még gyorsvasutunk nincs is!) ez fél napra rövidült le. Repülővel, helikopterral …. egy-két óra kérdése.

Vagy ott van a telefon. Nem volt elég nekünk a vonalas. Kellett egy hordozható. S itt van már az sms, az e-mail a posta helyett.

Ha tehetnénk (megtudnánk, de morálisan és erkölcsileg nem vagyunk elég fejlettek hozzá) gondolatátvitellel gyorsítanánk fel a kommunikációt, teleportálnánk, hogy minél hamarabb ott legyünk a célban, mert így még több időt nyerünk.

S mit ért el eddig az ember ezzel a nagy idő-spórolással? Semmit. Mert ugyanúgy rohanunk. Ugyanúgy semmire sincs időnk, legfőképpen magunkra – és a körülöttünk élőkre. Pedig jó, ha néha foglalkozunk magunkkal, mert ha odabenn sikerült rendet tennünk, kitakarítanunk, akkor másokkal is tudunk szívből foglalkozni.

Megoldás? Van, de azt mindenkinek saját maga kell, hogy megtalálja: személyre szabottan. Talán kezdetnek el is dobhatnám/nk az órám/nk…

Egy a többől letudva: beszéltem a főnökömmel az áthelyezésemet illetően. Biztos kellemetlen volt számára a dolog, de ahhoz képest egész jól vette. Én pedig igyekeztem nagyon elszántnak mutatkozni.

Kérdezte, hogy mi lesz holnap? Jövök-e? Mondtam, hogy persze, természeten. De hozzátettem, ha eseteleg nem jönnék, akkor a kisebbikem beteg és otthon maradok vele.

Kedves Napl??m!

Hogyan tudnám a jelenlegi lelki állapotomat jellemezni? Nem könnyű, mivel eléggé összetett és végletes.

Úú, eszembe jutott egy szó, ami talán lefedheti teljesen:

Bassza meg!

Ja, ez két szó. Hm, nem baj. Így is jó.

Na, majd írok, ha már 2 szónál többet is bínak írni az ujjaim.

És visszatért a tél, aminek egyáltalán nem örülök. Pedig szépen hull a hó itt Pesten.

Nemrég megkértek, hogy segítsek egy freeblogos blognál sablont szerkeszteni. Nem kellett belemásznom a sablonba, de egy-két tanácsot igényeltek. Adtam. Aztán jött az üzenet, hogy inkább átköltözött egy másik blog-szolgáltatóhoz, mert ott egyszerűbb a blogolás.

Nos, a freeblogot pont azért szertem, mert szinte rákényszerít, hogy belenyúljak a sablonba, és megtanuljam a html-kódolást. Olyanra bűvölöm a blog kinézetét, amilyenre akarom (valószínűleg ez máshol is így van), s az eredményt a saját munkámnak érzem. Mert az is.

Szóval, ezért is jó a freeblog. (meg a wp!)