Tegnap a tánc világnapja alkalmából az egyik iskolában tartottak táncos-zenés rendezvényt. Tánc-csoportok mutatták be, hogy mit tudnak. A gyerekek nagyon ügyesek voltak. Az ovisok is, köztük a nagyobbikom, felléptek. Anyai szívem először sírásra görbítette a szám, majd büszke mosolyba.

Feltűnő volt, hogy többségben lányok alkották a csoportokat. Elég sajnálatos. Egy fiúnak ugyanúgy javára válik a tánc, mint egy lánynak. Sőt! Nálam például egy férfi extra plusz pontot kap a tánctudásért.

Érdekesen alakulnak a dolgok itt a cégnél. S újfent azt látom, hogy nem véletlenül történtek úgy a dolgok, ahogy. Nekem a régi helyemről jönnöm kellet. Akkor úgy éreztem, hogy muszáj, mert nekem az már zsákutca.

Most meg … olyan változások vannak, hogy valószínűleg nem is lenne helyem, irodám.

Tudom, hogy néha túl kombinálok dolgokat, de azt nem lehet vitatni, hogy a megérzéseim is jók. A nők olyan szenzorokkal vannak felszerelve, amik egy férfi számára teljesen érthetetlen. S sokszor nem is hisznek nekünk. Aztán meg mi, nők mondhatjuk: na, ugye megmondtam?!

Azt hiszem, levegőváltozásra van szükségem!

Voltál már úgy, hogy kezedbe került egy füzet, s csak nézted a még üres lapot? Tudtad, neked oda írnod kell. Majd válogatsz a tollak, ceruzák közt, keresed az arra alkalmast, amelynek a fogása is azt sugallja: ez tartozik az üres laphoz és a benned megbúvó és kijönni szándékozó szavakhoz.

Egész érdekes dologra akadtam. Hellinger-féle családfelállításos terápia. Arra az elvre épül, hogy a családtagok sorsa, múltja kihat egymáséira. A nagypapa kurdarcai láthatatlan fonalként befolyásolja az unokájának jövőjét.

Gondolkodom egy ilyen terápián.

Néha olyan érzésem van, hogy álmodom. Történések, gondolatok összefolynak, egy nagy ködszerű valamiben összeolvadnak, keringenek. Érzések, képek felbukkannak, majd eltűnnek. Minden bizonytalan. Olyan lassú, olyan elmosódó, olyan zavaros, olyan távoli. Csinálom a dolgom, mert az kézzel fogható, mert az biztos, mert az világos. Aztán már nincs, aztán elmúlik.

Néha úgy érzem, nincs múlt, nincs jelen, nincs jövő. Én sem vagyok.

Egy kis böngészést tartottam az egy évvel ezelőtt írottak közt. Ezt találtam:

És most már saját magamról is beszélek. Magamat egy egyszerű, átlagos nőnek tartom. S mikor az arcomba vágják a hozzátartozóim, hogy milyen furán gondolkodom, milyen nehéz ember vagyok, stb. Meg nem így, hanem úgy kellene viselkednem, és én gondolom rosszul, nem ők… És bennem csak egy dolog merül fel: miért kéne nekem úgy gondolkodnom, viselkednem, ahogy ők elvárják, ahogy az emberek többsége elvárja???? Én csak magamnak akarok megfelelni. Sőt még magamnak sem. Csak lenni, létezni akarok. S ha vannak olyan emberek, akik így elfogadnak, akkor azokat érdekelni fogom, a többiek pedig …. És igyekszem én is így viszonyulni a világhoz. (nem mindig sikerül, de erre törekszem.)

Én barom! Itt sanyargatom magam tök feleslegesen. Még nekem van rosszérzésem. Persze, tudom, hülyeséget csináltam. DE: ezerrel kellene felvállalnom. S nem térden csúszni, meg megalázkodni, meg rossz lelkiismerettel jönni-menni. Be kell vállalni! Mert akkor igazam volt, mert akkor jogosan tettem azt, amit. S bevállalom, hogy hisztiztem, hogy kiabáltam, hogy azt mondtam, amit. Egy egész ember vagyok, hibákkal. S ha valakinek nem tetszik, hát magára vessen! Ha nekem meg kell mások hibáival birkóznom, akkor birkózzon meg más is az enyémmel!

A pasiknak az a fixa ideájuk, hogy a nők a kigyúrt testű férfiakra buknak. Hát szerintem, ez konkrétan nem így van. Én speciel szívesen legeltetem a szemem egy-egy arányosan kidolgozott férfitesten, ha az képen vagy pl. a tv-ben látom. Viszont a hétköznapi valóságban inkább bukok a vékony, kissé izmos testű pasira.

Van most a cégnél egy srác. Nem nagy darab, még magasnak sem mondható. Arcra nem egy Brad Pitt. Látszik, hogy nyomja rendesen a súlyzós edzést, mert szépen és kidolgozottan dudorodnak az izmai. Lehet, hogy lányok hada csorgatja a nyálát utána, és nyúlkálhatnékjuk van, belőlem azonban a szexualitás, a testi vonzalom szemernyi szikráját sem tudja kicsiholni. Ez így lenne akkor is, ha nem lenne a Kedvesem.*

Fontosnak tartom a testedzést, de csak odáig, amíg természetes szépséget ad a testnek.

Nekem is kéne már valamit mozdulnom.

* Ez a mondat kissé félre érthető. Inkább akkor így írnám: Akkor sem kéne a srác, ha egyedülálló lennék.

Húsz éve történt.

Ha nem is este 8-kor, de azért gyújtok majd egy gyertyát én is.

10 percen belül kétféle ajándékot kaptam. Virágot és zenét. Szépek.

Beszélgettem ma az egyik kedves ismerősömmel. Szót szót követet, s én viccből azt kértem, hogy gyógyítson meg agykontrollal. Mivel tudott a múlt heti betegségemről, elértette a mondatomat, és tréfásan megjegyezte, hogy akkor belém kell néznie. Mondtam, hogy ha már ott jár, másban is segíthetne. Rám nézett először kérdőn. Aztán már értette, hogy mit gondolok. De nem hittem, hogy ennyire. Azt mondta: “Ugye fáradt vagy? Lelkileg fáradt.” Csak a szemem rebbent meg a meglepődéstől.

“Szóval: aki nem hiszi, hogy szerethető, az valószínűleg önismereti, önértékelési problémák okozta önbizalomhiányban szenved.

TÜKÖR (mint jelkép) jelentése: ismerje és fogadja el önmagát, olyannak – egyedinek – amilyen.

Tisztán rossz, tisztán jó nem létezik. Meg kell találni, ami jó, szép és szerethető. Ha ezek megvannak, ismered az egyedi értékeidet. Ezek miatt leszel szerethető TE.” – Indus egyik hozzászólása

S hogyan tudom az értékeimet megtalálni, meglátni? Meg tudom-e látni? Képes vagyok-e rá? vagy valóban azt látom-e, ami tényleg megvan bennem? vagy csak el akarom hinni, hogy olyan vagyok?

Ha eddig mások reakcióiból, mondatai, véleménye alapján – helytelenül – raktam magamról egy képet össze, akkor hol van a valódi önmagam? Mi igaz belőlem és mi nem?

Ma van a szüleim házassági évfordulója.