Mivel pénteken útrakelünk, s pár napig hátizsákos túristák leszünk, úgy gondoltam, jobb lenne egy olyan fariban végig csinálni az utat, ami nem lötyög rajtam. Hát persze, hogy a turiban nem találtam 38-asnál kisebb méretűt. Meg is lepődtem, hogy milyen gyér a felhozatal. Máskor 5-ször nagyobb a választék. Úgyhogy jobb híján marad ez, amit hordok. Kimostam, hátha meglesz néhány óráig az illúzióm, hogy pont passzol rám. Most éppen a sütőben szárítom…

Egyébként reggel mosdás közben a fenékcsíkomban valamilyen kemény dologba akadt a kezem. A farcsontom végébe. Azért ennyire vékony nem lehetek…

Ja, mellesleg tegnap aláírtam az adásvételi szerződést a lakástulajjal, ma pedig beadtam a hitelkérelmet. A gyerekek meg folyton meg akarják nézni az új lakást. Majd, mondom nekik, még ráérünk, hiszen legalább egy hónap van a lakásátadásig. Aztán festés, tapétázás, költözés. És örvenezés, hogy ezt is megcsináltam.

A volt férj kissé ki volt akadva, mikor közöltem a jóhírt. Azt mondta, hogy eltitkoltam előle a lakásvásárlást. Hm??? Aztán szó szót követett, és megint előjött azzal, hogy én a párom miatt hagytam ott őt, és persze akkor nem néztem a gyerekek érdekét, stb, stb. Én meg azt ajánlottam neki, hogy inkább a saját jövőjével törődjön, minthogy a múltban éljen (ezt a tanácsot valahogy magamnak is adom). Azt már nem mondtam neki, hogy szerezzen végre egy csajt magának, s szexelje ki jól magát. Talán akkor elfelejtekezik rólam.

Szeretnék vele normális hangnemben beszélni. Ebben nekem is feladatom van. Pedig nem is haragszom rá, csak valahogy nem tudom kezelni a dolgot. Talán attól tartok, hogy ha kedves leszek hozzá, akkor félreért. Vagy valami ilyesmi.

Kurt Tepperwein egyik velős idézete szerint “minden egyes gondolat megváltoztatja a sorsunkat …”. Nos, az utóbbi két hónap gondolatai, amik itten a kobakomban megjelentek, elég zűrősek voltak, szóval már csak aztat kellene tudnom, hogyan lehetne semmissé tenni őket.

Egy dolgot szeretnék, de azt nagyon. Ha arra gondolok rendületlenül, akkor …. ugye az fog megvalósulni?

Csak kikerekedett az idő. Süt a nap, mondhatni hétágra. Barikafelhős az ég. Így mindjárt más! A hormonok is kezdhetik a tombolásukat. Sokkal szebb a világ!

Zuhog az eső. Nagy kihívás ma vidámnak lenni.

Ke blogjában olvastam ma két idézetet (így reggel egész buzdító az egyik):

“Nem biztos, hogy a pozitív hozzáállás minden problémádat megoldja, de elég embert bosszant ahhoz, hogy érdemes legyen kipróbálni.”

“Amikor egy lány férjhez megy, felcseréli sok férfi figyelmét egyetlen férfi figyelmetlenségére.”
Helen Rowland

Reggel megjegyezte az egyik ismerős csaj, hogy furcsának találja az öltözékemet. Nőcis, magassarkús a mai napon (is). Megszokta ugyanis, hogy sportosban utazom. Hát, néha így is adom, meg adtam, különösen akkoriban, mikor autóval jártunk munkában. Az elmúlt hónapokban azért nem viseltem 3 cm-nél magasabb sarkú cipellőt, mert úgy lehetetlennek gondoltam a gyerekek utáni rohanást. Ma reggel (is) ezt megcáfoltam. Lazán lenyomtam a távot, és tartottam az iramot, amit a bicikliseim diktáltak. Minden eleganciát félrehányva rohantam utánuk. A lábam nem bicsaklott ki, ergo … talán mégis csak nő vagyok.

Tegnap délután játszótereztünk. Bár nem úgy terveztem. De nem bántam meg, mert régen nevettem ilyen jót és könnyeset. A régi gárda férfitagjai legeltették saját csemetéjüket plusz egy fővel megtoldva. Egyedüli nőként remek célpont voltam mindennemű tréfának. Emellett a barátnőm férje a szokásához híven nyomta a poénos történeteket. (Nem is tudom, hogy a volt férjem miért nem bírta. Talán pont ezért. Az ő viccein nem tudtam soha könnyesre nevetni magam…) Húú! Igen hiányzott már nekem ez a kiadós jókedv. Még, még, még!!!!

No, most fogok anyázni. Nem tudom, hogy mi a fészkest műveltek a sablonokkal, de hogy a csillagporosomnak a teljes sablonját nem tudom behozni, az is biztos. Csupán linkelni óhajtottam. Mert a blogot is kilinkelték. Erre tessék! Minden sablondarabban ugyanaz van. Sehol a teljes, sehol az oldalsáv…

Ha most ez a blog is ott lenne, iszonyat hisztit csapnék. Együttérzésem a többieknek, akik … ott vannak. Nem lenne rossz a portál, de a régiek számára, aki egyedi (módosított) sablonnal voltak és vannak még benn, hát … újabb munkát adtak…

Még körbenézek …. remélve azt, hogy csak első látásra ilyen szörnyű.

Valóban nagyon nagy hír, hogy a brit nők is szeretik a pornót. Nos, ez a brit férfiak szexuális teljesítményéről ad képet. Ha már élőben, test-test közelben nem kapja meg a nő egy férfitól a szexet, akkor kénytelen az internethez, a virtuálishoz fordulni, majd önkezűleg segíteni magán.

A fennemlített ágazatról (nem említem túl sokszor, mert a cég tűzfala tiltakozni fog) egyébként is meg van a véleményem. Ledegradál egy szép és bensőséges dolgot, emellett elfeledteti a férfiakkal, nőkkel, hogy van előjáték is. Meg mi is az egyáltalán.

Eljön az a pillanat, amikor hátbaveregetnek, s elhangzik a “csak így tovább!” felkiálltás, én meg úgy érzem, hogy megugrottam valamit, amit … amihez még sok gyakorlás kell, hogy többször sikerüljön.

Á, basszus! Nem is gyakorlás kell, bár az sem elengedhetetlen, hanem jó helyzet. Amikor tudod, hogy most nem vétheted el az ugrás, mert a lábadban ott az erő, az időjárás optimális, a reggeli pont olyan tápláló volt, s az eszed csak erre tud koncentrálni. Csak akkor lehet “tökéletest” alkotni, ha ez mind együtt van. Szóval, ha van ihlet.

Azt mondták, hogy megoldást és szívösszeszorulás nélküli napokat csak az idő múlása hozhat. De mennyi az az annyi? Tudom, nem egy nap, s nem kettő. Sok-sok. Két hónapot nem lehet lesöpörni, mert nyomot hagyott, és a bevésődött mintákat ki kell csiszolni, szintbe hozni, hogy újra úgy lehessen, mint régen. Nem! nem, nem! Nem, mint régen! … hogy tiszta szív és elme legyen idebenn, és úgy tudjam élni napjaimat, hogy ne zökkentsen ki se szó, se érzés, se esemény a lelki békémből. … Idő.

Mit könnyebb elfelejteni: a kellemetlent vagy a kellemest?

Még nem fújolok a freeblog új külsejét és struktúráját illetően. Majd csak akkor, ha nem teszik vissza a “Megnézem a blogom” gombot. Ez az egyik legfontosabb gomb és a gyengém. Úgyhogy reklamálni fogok mr. a.-nál, ha erről elfelejtkezik.

Szép hétvégénk volt. És … itt most gondolok valamire, aminek nagyon örülök, és azt mondom magamnak, hogy csak így tovább!

A szombaton megjelent cikkemhez való hozzászólások nyomán jutott újra eszembe egy megállapítás, amire esetleg ugranak a férfiak. Hát íme:

Mi az egyik különbség a férfiak és a nők között? (A következőkben a nagy többségről fogok beszélni.) Az, hogy a nőknek az életükben főként kötelességeik vannak, mint nő, mint anya, mint feleség, mint háziasszony, mint dolgozó nő. A férfiaknak pedig munkájuk és hobbijuk, ami néha egybeesik.

S most beszéljek magamról: már tizenegynehány éves koromtól kezdve takarítok minden hétvégén. Tudom, hogy legalább egy héten a lakást ki kell pucolni. Nekem, mert ez a feladatom, ez a kötelességem. Mióta van családom (mindegy, hogy férjezettként vagy elváltként nézem), azóta kötelességem ellátni őket (reggeli, ebéd, vacsora, s egyéb kaják), tisztán tartani, a gyerekekhez éjjel felkelni, játszótérre vinni, stb. Most, hogy férfi nélkül élek a hét nagy részében, így egy kicsit magamra is jut idő. Hódolhatok az új szenvedélyeimnek, a számítógépnek és az internetnek. Meg az írásnak.

Most lehet jönni, olyan mondatokkal, hogy “Te mentél férjhez!”, “Te szültél gyereket!”, stb. De! Miért csak pozitív irányba érzem a különbséget a férjezett és az elvált státuszom között? Mert míg férjnél voltam, ugyanazokat a dolgokat csináltam, mint most, meg tetézve azzal, hogy a volt férjemmel is kellett (volna) törődnöm. Magammal meg alig. Oké, volt időm tornázni, de … azt is főleg este 8 után, mikor a gyerekek ágyba kerültek. Most valamivel több a dolgom, viszont tudom, hogy csak magamra számíthatok, magamnak intézem a dolgaimat, s nem kell azon rágódnom, hogy a másik miért nem segít nekem. Igaz, ha nagyon őszinte akarok magamhoz lenni, én ezt amindennapos magamra hagyottságot lekompenzáltam abban, hogy a lakásfelújítások idején lazán kihúztam magam a munkából. (Ez persze úgy jött le a volt férjemnek, hogy én lusta vagyok. Nem, csak kényelmes. )

És a gyerekek kérdésében azt mondanám, hogy igen, szeretem őket, ellátom őket, meg foglalkozom velük, de van nekik apjuk is (most éppen csak kéthetente hétvégén).

Pont néhány napja hallottam egy kétgyermekes anyukától, mikor megkérdezték tőle, hogy lesz-e harmadik. Ezt válaszolta: “Magamnak én nem szülök többet!” Valami ilyesmit mondtam két éve én is….

Sanyarú sorsunk lenne nekünk, nőknek? Nem az. Csak egy ilyen fanyar, cinikus mosollyal kísért.

Ha azt szeretném, hogy az ízlelőbimbóim is átéljék azt az élményt, melyet a testem többi része egy isteni szeretkezés alkalmával, csak megeszek egy kinder pinguit a kókuszos fajtából.