Van egy idősebb hölgy itt a cégnél. Külsőre semmi feltűnő nem látható rajta. Nekem valamiért mindig köszön. S emiatt én is neki. Először furcsán néztem rá, de idővel megkedveltem. Bohókásan siet, mosolyog. Egyszerű, őszinte és naiv mosoly ez. Mintha tele lenne az egész ember egyszerűséggel. Tisztának érzem.

Kevés olyan ember van, aki, bár ismerős, meleg mosollyal az arcán köszön. Nem miattam, hanem mert ilyenek. Én pedig kevés ember láttán nem mosolyodom el.

Van egy idősebb hölgy itt a cégnél. Külsőre semmi feltűnő nem látható rajta. Nekem valamiért mindig köszön. S emiatt én is neki. Először furcsán néztem rá, de idővel megkedveltem. Bohókásan siet, mosolyog. Egyszerű, őszinte és naiv mosoly ez. Mintha tele lenne az egész ember egyszerűséggel. Tisztának érzem.

Kevés olyan ember van, aki, bár ismerős, meleg mosollyal az arcán köszön. Nem miattam, hanem mert ilyenek. Én pedig kevés ember láttánt.

Olyan nehéz ez! Legalábbis agyacskámba begyömöszkölni, hogy ez már csak így van. S valójában természetes.

Néha úgy érzem, szétfolyok. Olyan vagyok, mint a víz. Alkalmazkodom, mert arra terjeszkedem, amerre éppen nekem kedves, és, ha úgy akarom, nincsenek akadályok. Bennem. A gátjaimat magam építe(tte)m, s bár szembesülök velük, hullámaimmal megnyaldosom oldalukat, majd csendesen elsimulok mellettük, vagy dühösen egynek-egynek neki rontok, mert nem bírom elviselni, hogy ott vannak, nem engednek tovább, behatárolnak. Néha nagyon tudnak fájni, mert szélük hullámtörőkkel vannak szegélyezve. Szinte késként hasítják hullámaim, igyekeznek bebizonyítani: rajtuk én nem fogok ki.

Ha valaki meg akar simogatni, szinte bújok a kezéhez. A vizem selyemként fogja körül. Aki meg szeretne fürödni bennem, tiszta szívvel, magamba fogadom: jöhetsz bátran, én is szeretlek. Aki meg akar ismerni, akár egy maréknyit akar belőlem, csak az a néhány csepp jut neki, amit én szabadon elengedek, a többi részem visszafolyik hozzám az ujjak közt lecsorogva.

Nagyságomat én határozom meg. S érzem, egyre nagyobb leszek: terjedek. A Végtelen a vég.

Ennyit a választásomról! Mint ugye írtam, az volt a cél, hogy lehetőleg ne spirituális legyen a könyv, amit a kezembe veszek, és a történetében elmerülök.

Hát íme egy részlet:

“Beethoven valamilyen benső hangon az ismeretlen, megismerhetetlen létről beszél. … Minek az ecsetet húzogatni a vásznon, mikor így meghallok valamit? Végre megértem. S végre szabad vagyok, annyira szabadon gondolkodhatok a zene részegségében testemre, sorsomra, hogy bármelyik percben meg tudnék halni. Ha belépne valaki géppisztollyal, lövésre készen, gyilkos szemmel, rá se eszmélve, hogy elérkezett az utolsó percem, odatartanám neki a fejem.” (Tornai József: A páva szépsége)

Újrahallok egy régi szerelmet (dalt), s magamnak akarom. Teljesen. Irány a net! És amatőr módon űzöm az ‘frí’ mp3-as letöltés. A jó öreg gugl és a türelem kitartással vegyítve. Meg a reményt is ápolom, hogy csak ráakadok ebben a hatalmas hálóban.

S tegnap délután sikerélményem volt. Amit akartam, megszereztem. A talált oldal pedig adta a további ötleteket és lehetőséget. De egy dalt – többek közt – még most sem tudtam beszerezni: DM – In your room.

Épphogy letettem a táskámat az asztalra, meg a reggelire szánt graham zsömlét és sima joghurtot (+ Turbo Rudi desszertnek…), mikor csörgött a mobilom. Ki keres ily korán reggel?

A barátnőm (egyben volt kollegina) volt az. Kissé rejtélyes hangon kérte, hogy menjek át hozzá. Hagytam csapot és reggelit, átcaplattam két irodával arrébb. A megtett 20 lépés alatt számba vettem az összes lehetőséget, hogy vajon mi oly sürgős. Egy okra nagyon tippeltem, s megint nem csalt a megérzésem (nem volt nehéz ráérezni, mert az előjeleket a napokban már megvitattuk). Az érdeklődő kérdésemre jött is az azonnali válasz:

- Babát várunk! (a férje is ott volt az irodában.)

Természetesen gratuláltam, mert tudtam, hogy nagyon szerettek volna már. Meg egyáltalán. Ilyennek csak örülni lehet. Feltéve, ha nem rólam van szó. De az már más tészta.

- Csípj meg!

- Hm? Tessék?

- Csípj meg! Mindegy, hol, csak csípjél! – a szemén látszott, hogy komoly a felszólítás.

A fiú nézte, majd enyhén a lány bal alkarjának húsosabb részén csippentő mozdulatot tett. Nem akarta, hogy fájjon. Aztán elnevette magát. Néha nem értette a lányt, de inkább hagyta, hogy magukkal sodorják a hóbortjai. Mindenesetre megkérdezte:

- S ez most mire volt jó? – nem várt racionális választ.

- Érezni akartam, hogy élek.

A fiú nem csalódott. Valami ilyesmire számított.

- Egy csók nem lett volna jobb?

- Most nem. Most fájni akartam – mondta.

Igyekezett a lány szemébe nézni, az mindent elárulna. Sokszor rá tudott hangolódni. Csak vele tapasztalta ezt a képességet. Néha meg is ijedt ettől. A lány kibámult az ablakon, de a ráirányuló figyelem visszaterelte a tekintetét. Összenéztek, s a fiú tudta, most többről van szó, mint csapongó hangulatról. A lány szemében elveszett. Mélyen valahol fájdalmat érzékelt. Szerette volna meg tudni, mi okozza, de nem mert rákérdezni.

Megmoccant, hogy odamenjen hozzá, és megölelje. De az agya nemet kiáltott. Inkább hátratúrta a haját. Erről eszébe jutott, hogy a lány mennyire szereti babrálni az enyhén hullámzó fürtjeit. Hirtelen vágyni kezdett az érintésére. A gondolatainak megálljt kellett parancsolnia. Most nem. Majd ha … ha a lány felenged. Ha mosoly ragyog az arcán. De elég lenne egy huncut pillantás is.

Kerülte a lány tekintetét. Azt a fájdalmat nem akarta többet látni. A kanapé huzatára köröket rajzolt. Kicsiket, nagyokat. Lassabban, majd gyorsabban. Aztán egy mozdulattal elsimította a keletkező ráncokat.

- Megcsípjelek még egyszer? – kérdezte váratlanul. A lány szusszanásából érezte, hogy ez a kérdés meglepte. – Talán most jobban fog menni.

- Lehet ezt jobban csinálni?

- Teszek több próbát, és szólsz, melyik az igazi – ajánlotta, majd a mutató ujjával és a hüvelykujjával össze-összecsippentette a lány közelebbi karján a bőrt. A csuklónál kezdte, s haladt a váll felé. Szépen lassan. A felsőkarhoz érve lassította az ujjai mozgását, szinte simogatta a puha bőrt. A lány hirtelen elkapta a karját, s felkuncogott.

A fiú tudta, hogy a lány csiklandós.

Törni akarok és zúzni. Valakit iszonyatosan megverni. Mindegy, hogy kit.

Allessandro del Piero

Bixente Lizarazu

David Beckham

Francesco Totti

Louis Figo

Ballack

Michael Owen

Zidane

Fabio

Könyvek továbbra is.

Ha már Hemingway-nél tartunk! A háborús könyvei juttatták eszembe Graham Greene-t. A kilencvenes évek elején volt egyik kedvenc íróm. Nos, túlzásba nem estem, és nem olvastam az összes művét, viszont A csendes amerikai és a BRIGHTONI SZIKLA tarolt nálam.
Aztamindenit! Kedvet kaptam az olvasáshoz!

A tegnap meglelt könyv hozta elő az emlékeket: a rég olvasott, rám nagy hatással levő könyvekről. Némelyiknek a címe nem ugrik be, csak hasonlítgatni tudok.

Ilyen pl. katonai iskola és diákjairól szóló osztrák vagy német író könyve (frissítés: Zorának hála, most már a címe is itt van: Robert Musil Törless iskolaévei). Ottlik Géza Iskola a határon c. műve emlékeztet rá. De ennél sokkal durvább. Ha kitartó vagyok annak idején, s emellett még bízom is magamban, nemcsak a korlátaimat nézem, akkor fakultáció keretében egy országos versenyre megírhattam volna belőle egy hosszabb esszét.

Aztán a Sorstalanság is emlékeztet egy szintén nem magyar író könyvére. Negyedikben erről írtam a záró dolgozatom. Sajnálom, hogy az az esszé már nincs meg. Szeretném elolvasni, mert úgy éreztem akkor és most is, hogy az nagyon belőlem jött.

A huszas éveim előtt rengeteget olvastam. Gyerekfejjel szinte az összes Jókait, aztán néhány Szilvásit, meg Berkesit. Otthon bogarásztam a könyvek közt (főleg portörlés alkalmával), és tartalmukat olvasva döntöttem el, melyik lesz a következő. A kötelezőket szintén. Mivel magyar fakra jártam másodiktól, ezért onnan is bővült a lista.

Mikor felvételire készültem, Szerb Antal Világirodalom c. művét olvastam. Nem tudtam letenni azt a vaskos könyvet. Faltam a betűket benne. Szerb valamit tudott.

Eddig sok könyv jutott el a kezeimbe, de mégis kevés. Mindig az aktuális a kedvenc, különösen akkor, ha tényleg ad is valamit.

Ma már kevesebb szépirodalom kerül elém. Kicsit sajnálom. Pedig …Van egy kedvenc könyvem, amit Angliában ismertem meg egy háromrészes film nyomán. Nem kimondottan szépirodalom, még talán ponyva sem. Kortárs író (Carol Clewlow) máról szóló regénye. Az angol címe: A woman’s guide to adultery. Ez az egyetlen könyv, amit szeretnék magaménak tudni. Eredeti angol nyelven.