Csak álom volt. Gyönyörű. Szétfoszló, éteri és mély nyomot hagyó. Csak egy álom.

Moziztam. Házi mozi. Gondoltam, végre megnézem a Jégkorszak második részét. Pattogtattam kukoricát, kivonszoltam a gép elé a fotelt, és indítottam a filmet. A meggyszörpöt sem felejtettem el.

Nagyon tetszett. Egész jó poénok vannak benne. Sőt még romantika is!

Eddig három olyan amerikai rajzfilm van, ami megnyerte a tetszésem. Először a Tigris színre lép (a végén van az a jó kis dalocska), aztán a Madagaszkár, és most a Jégkorszak 2. Nincs meg valakinek véletlenül a zárózene?

Napok óta olyan különös hangulatom van. Nagyon vegyes. Nem nyomasztó, hanem inkább felkavart, színes. Gyorsan váltakoznak a színek, és ez egy kicsit bizonytalanná tesz. Mintha nem történne semmi, de közben meg igen. Belém-belém kapnak a történések kicsi tövisei, megszúrnak vagy csak megkarmolnak, és halad minden tovább. Hagyom magam sodortatni, de valahogy keresem a kapaszkodót. Amolyan dimenzióváltás az életemben. A régi megváltozik (nem tűnik el), és már veszettül tör be az új. Kicsit kapkodom a fejem.

Már napok óta hülye érzésem van egy ismerősömmel kapcsolatban. És ma reggel rá lett téve egy piciny lapáttal. Lehet, hogy túl kombinálom a dolgot, de inkább legyen úgy. … na ezt jól megmondtam. Lényeg, hogy én sem értem.

Szeretem, ha az emberek kellemes meglepetéseket szereznek nekem. Hogyan? Hát például, amikor megmutatják igazi valójukat: mikor önmaguk. Lehull az álarc, és kivillan az igazi lényük.

Tegnap az egyik haladós srác, aki addig a jégcsap megtestesítője volt, megmutatta milyen forró is tud lenni. Mikor a párváltások során egymásra került a sor, egy lassabb salsa zenét tett be az oktató, amit a srác halkan meg is reklamált. Az oktató is rájött, most ez a zene nem a megfelelő. A srác a zene-szünetben pedig megforgatott egy pár tánclépés erejéig, amikor pedig újra egy lassan kezdődő dal indult, magához húzott, és lassúzni kezdett velem. Én meg örültem, mint majom a farkának. Végre (újra) egy pasi 10 cm távolságon belül! No meg annak, hogy végre láttam a srác igazi arcát, és hogy valóban szeret táncolni.

A szombat esti partin vele (is) akarok táncolni!!

“Sokak számára ismeretlenül cseng még a szó: kineziológia. Nem csoda, hiszen nem évezredes gyógyítási technikáról van szó. A módszer egészen fiatal, és nálunk pusztán néhány évre visszatekintő múltja van.

A kineziológia nálunk 1997 óta tartozik a hivatalosan elismert természetgyógyászati módszerek közé. Azóta azonban egyre gyakrabban hallani ezt a görög eredetű szót, amely mozgásérzékelést jelent. És valóban, a kineziológus az izom mozgását, apró rezdülését figyeli, és ebből von le következtetéseket.
Az izomtesztelésnek is nevezett módszer hívei szerint az emberi sejtek mindegyike, így az izmok is minden velünk történt eseményre, élményre „emlékeznek”, és ha megkérdezzük őket, akkor régmúlt idők elfeledettnek hitt történései elevenedhetnek fel. A kineziológus pedig pontosan érzékeli az izmok üzenetét. Kellemetlen élmények felidézésekor a meridiánokban, az emberi test energiavezetékeiben az energiaáramlás csökken, és ennek hatására az izomzat – alig érzékelhetően ugyan, de – elgyengül. A módszerrel felderíthetők azok az események, amelyek feltehetőleg a jelenlegi probléma kialakulásához vezettek.
Beszélő izmok
Ahhoz, hogy megértsük, mi is történik egy kineziológiai kezelésen, tudnunk kell, hogy ennek a gyógyító technikának a művelői az akupunktúrás pontokat vizsgálják, és azt, hogyan reagálnak az egyes izmok a már említett meridiánokban áramló energia nagyságára.
A kineziológia módszerét dr. George Goodheart fejlesztette ki, aki csontkovács volt, és azt tapasztalta, hogy bizonyos idő eltelte után páciensei újra ugyanazzal a panasszal jelentkeznek nála. Ebből arra következtetett, hogy nem elég a jelenben tapasztalt problémára figyelni, az okot kell megkeresni ahhoz, hogy a tünet végleg megszűnjön. Fel kell tárni tehát azt az életeseményt, ahonnan a gond ered. Ennek módszere pedig az izomtesztelés. A kineziológusok azt feltételezik, hogy agyunk minden információt tárol, ami fogantatásunktól kezdve történik velünk, és ezeket az információkat az izomtesztelés segítségével „lekérdezhetjük”.”
…. (elle.hu)

Aurél kérdezett rá az egyik hozzászólásában, hogy a lelki bajokat is gyógyítja-e a “gyógyító érintés”. Először nem értettem, mire gondol, s mivel nem hagyott nyugodni a kérdés, utána néztem, akkor jöttem rá, hogy a kineziológiával kapcsolatosan kérdezett. (Így van?)

Hogy gyógyítja-e? Csak abból indulok ki, amit én tapasztaltam, és most igyekszem lefordítani érthető nyelvre. A legtöbb betegség pszichoszomatikus eredetű. Azért kapjuk őket, mert nem úgy reagáltuk le az életünkben történő eseményeket, ahogyan az számunkra “természetes” lenne. Lehet, hogy már évek óta rossz kódok szerint működünk. Pl. egy nagyon egyszerű és lesarkított eset: a gyerekem nem öltözik fel időre. Én dührohamot kapok. Ez egy téves kód. A helyes viselkedés: csendes beszéddel és nyugodtan igyekszem megbeszélni vele a dolgot. – Ha én sokáig egy rossz kódot használok (sok-sok dührohamot kapok), akkor egy idő után valamilyen betegséghez fog vezetni.
A betegségek a lelki bajok testi tünetei. A kineziológus az izomtesztelés során kérdez rá, hogy mikor és milyen élethelyzetben programoztuk be magunkba a téves viselkedési kódot. A pácienssel is megbeszélheti, hogy van-e erről emlékképe. Nem fontos mindig megtudni. Aztán megtudatkolja a “testünktől”, hogy mi erre a “gyógymód”, majd csinál egy oldást. Aztán beprogramozza a helyes kódot, vagy visszaállítja az eredeti felállást. Ha valaki nagyon szkeptikus, az csupa hókusz-pókuszt lát ebből. Nem kell hinni benne. Ha működik, nagyszerű, ha nem, akkor meg van az oka, hogy miért nem. (Fúú, ezért a mondatért “kapni” fogok! ) Kicsit olyan ez, mint a pszichológia. A páciensen múlik igazán minden. Ha meg akar gyógyulni, akkor a segítséggel meg is fog, de ha nem, akkor ugyan megkapja az oldást, és meg is változik egy picit az élete, de a konok fejével nehéz lesz előre lépnie.

Aurél kérdésére a válasz: igen, a lelki bajokra (is) jó. Nálam leginkább ezekre igyekeztünk megoldást keresni. Arra, hogy bizonyos élethelyzetekben ne a téves viselkedéskód szerint reagáljak, hanem a helyesek szerint. Vagy használjam a velem született tulajdonságaimat, nem a helyükbe tévesen felvetteket.

Anyuék három hétig a tesóméknál vendégeskednek és segítenek. Holnap indulnak, és mikor búcsúztam tőlük, Anyu kezembe nyomott egy húszezrest, hogy mire hazaérnek, vegyek magamnak két kabátot. Egy hosszabbat és egy rövidet. Lehetőleg nőiesek legyenek. Bennem megfagyott a vér a rémülettől: nekem most vásárolnom kell? Sorra kell járnom a boltokat, míg két (nem is egy!!!) nőies kabátot nem találok? És ráadásul magamnak.

Persze jött a kifogás, hogy de nekem van kabátom, az a kék is például. Anyám erre reagáló tekintetét inkább nem írom le. Azt a hangsúlyt sem tudom visszaadni, ahogyan a “De kislányom!” mondat elhangzott a szájából.

Pedig szerintem nincs semmi baj azzal a kabáttal. Világos kék és sportos. Meg kapucnija is van, és ha ráhúzom a fejemre, és megkötöm, úgy nézek ki benne, mint egy manó.

Nem akar valaki eljönni velem vásárolni? Segítségül és lelki támaszul?

BigDady-vel beszélgettem valamelyik nap a szerelemről. Megkérdezte, hogy szerintem mi a szerelem. Mikor szerelmes valaki? Nyilván csak a saját tapasztalatomról beszélhettem, így azt fejtettem ki.

Kicsit megdöbbentem, mikor azt mondta, hogy ő úgy képzeli az igazi társat, ha az egyszerre a szerelme is és a legjobb barátja is. Bennem ez így még nem fogalmazódott meg, csak vágy formájában. De az ő szavai nyomán értettem meg valamit, amit nem is oly régen tapasztaltam meg.

Hát ez van …

A blog áthelyezés alatt. Bocsánat a kérdőjelek miatt. Majd megoldódik ez is.

A volt párommal beszélgettem. Elég sokáig, és elég kellemes hangulatban. Örülök, hogy rendeződnek köztünk a dolgok. Mesélt egy-két momentumot az életéből, és úgy jutott az eszembe a téma.

Talán augusztusban vagy szeptemberben, már nem emlékszem, mikor, elkezdtem beszélgetni a neten egy sráccal. Részemről abszolút ártatlan hülyéskedésnek indult, és úgy is folytattam. Hamar kiszedtem belőle, hogy bizony nem egyedülálló. Így keményen tartottam a három lépés távolságot annak ellenére, hogy bizony mindig “izgalmas” témáról folyt a csevej (a macska kerülgeti a forró kását). Telt-múlt az idő, és néhány hét múlva felajánlotta, hogy találkozzunk. Egy kávé melletti társalgásban még benne is lettem volna, viszont éreztem, és a tudtomra is adta, ő egészen mást szeretne. Mondtam neki, hogy nyugodtan álmodozzon tovább, de köztünk nem lehet semmi olyan, meg más sem. Mert hendikeppes. Van ugyanis egy párja. Nekem már az is sok volt, hogy így tudott velem csevegni, ilyen témáról úgy, hogy otthon várja valaki. Nem, nem. Nős/barátnős pasival soha.

Egyszer tettem kivételt. Egy férfival. De volt közös, több évre visszavezető múltunk. És egyébként sem történt szexuálisan semmi. Nem bántam meg, nincs lelkiismeret furdalásom, de egy valamihez mindig is tartani fogom magam a jövőben: nős/barátnős férfival nem kezdek semmilyen szerelmi és/vagy szexuális kapcsolatot.

Okok? vannak. Először is: nem akarok magamra venni egy újabb karmát. Kettő: néha túl jó az empátia képességem, mikor beleérzem magam más helyzetébe. Nos, nem akarok én sem megcsalt barátnő lenni, hát miattam se történjen ez mással.

S hála a jó égnek! valahogyan ez ösztönből működik nálam. … És most itt megkérném az életet, a sorsot vagy aki rendezi a dolgaim, ne csesszen ki velem, és ne hozzon ilyen helyzetbe soha.

Mégis csak elmegyek lelkisegély szolgálatosnak. Igaz, mikor délután leszóllított M., akkor azt gondoltam, hogy este komolyabb támogatásra lesz szüksége. De a két óra alatt összeszedte magát, és bár elmesélt mindent, kevesebb vígaszt igényelt. Jól tudta, hogy nem lehet, de párhuzamot akart vonni a története és az én esetem között, hátha valami segítséget kap. Szerintem megint nem jutott megoldásra. Azt mondja, hogy hétfőn reggel az én tanácsomat követte. Jaj! csak nehogy megbánja. Úgy érzem, hogy sokszor elég, ha csak meghallgatom és figyelek rá. Ott vagyok neki. És igyekszem megérteni. … én ott vagyok, ha kellek.

Azért így jobb. Hogy a másik gondjával foglalkozom. Mert így a saját érzéseim nem érdekelnek. Mindenesetre tegnap tettem egy próbát, és azt hiszem, kiálltam. Bár ejtettem egy-két emlékkönnyet, és megállapítottam, hogy vannak dolgok, amik nem fognak bennem változni az idővel, de már végleg rendeztem a soraimat. És ez milyen? mintha egy üres napló állna előttem, ami arra vár, hogy teleírjam mindenfélével. Vagy mint egy végtelen választékot nyújtó étlap: azt választok, amit akarok. Amire éppen kedvem támad.

Január 1-jétől nagy fába vágom a fejszém. Bár nem aggódom, mégis van egy kis zizi a gyomorszájam környékén. Hm. Hüm-hüm.

“Hülyeséget álmodtam. Most hajnalban. Vihar készülődött. Minden ajtót és ablakot zártam befele, de tudtam, hogy nem csak a vihar miatt zárom, hanem jönni fog egy férfi (vagy többen), és nem éppen jószándékkal. Jött is. Egy nagyobb helységben voltunk, ahová egy lépcsősoron lehetett lejutni. Többen voltunk ott. Jött a férfi. Lándzsák, lándzsahegyek voltak, és szúró, ölő eszközök nála. Azokat dobálta felénk. El sikerült ugrani előlük. Hogy megállítsam, fogtam egy eldobott vékony fémrudat, és többször beledöftem, de nem halt meg azonnal. Valaki segített, aztán elesett, de még élt. Nem tudom, miért, de mentőt akartunk hívni neki, vagy vártuk, hogy elvigyék, és megmentsék az életét. Aztán gyorsan felébredtem, mert elég is volt ebből.”