Elmentem táncolni. Szükségem volt rá. … Nagyszerűen éreztem magam.

A kicsi pöttyös bírja a megpróbáltatásokat. Igaz, nem hagyja, hogy kezeljem a viszketőit. Azt mondja, hogy jó lesz majd a tesójának a por is, meg az aloe vera spray.

Jelet kértem, és azt hiszem, megkaptam. Ez van. De legalább egyenesbe tesz.

Jó lenne, ha összejönne a péntek este és éjjel. Jó lenne …

És valószínűleg megint bevállalom a tortasütést a szülinapra. Remélem, nem mondok csődöt. Ha igen, az a gázsütő hibája lesz.

Valamiért eszembe jutott ez a dal. Anno nagyon tetszett.

“Don’ touch me, please!

I cannot stand the way you tease.”

A gyermekem reggel megrendelte az ebédet, és én prezentálom. Sóskamártás és palacsinta.

Holnap ablakcsere. Egy bajom van az egésszel. Hogy felfordulással jár. Brrr!

Az iwiwen kb. 44-45 ismerősöm van. Ma két olyan ember jelölt meg, akiket még 1990 és előtte ismertem meg. Az a legérdekesebb, hogy emlékeznek rám. Hogy miért és hogyan találtak meg, nem tudom. A régi szép idők emlékére elfogadtam a jelöléseket.

Egy merőkanállal a háztartásban néha nem könnyű a konyhai helyzet.

Az éjszakám nem volt valami nyugodt. A Pöttyös mellettem “aludt”. Szegénykém csendben tűrte a pöttyök kínzását. Én meg az ő matatását, mocorgását. Emellett a fennmaradó időben hülyeségeket álmodtam. Ráfogom a nyuszira teliholdra.

A legutólsóra nagyjából emlékszem. Volt két srác. Haverok. Egymásra találtunk az egyikkel, azzal, aki igazából tetszett nekem. Majd valami oknál fogva kettesben maradtam a másikkal. Nem tudott arról, hogy én már elköteleztem magam, azzaz szerelmes vagyok, ráadásul a haverjába. Kifejezte a felém való vonzódását, és csak egy idő után tudtam neki elmondani, hogy én nem.

Az éjszaka bebizonyította azt is, hogy van telepátia. Kértem valamit, és teljesült. A köszönet elrebegve.

Apuval felfúrtuk nagy egyetértésben – és kissé mellélőve, majd javítva – a lyukakat a falra, … és tipli, csavar és akasztás. Kész az előszoba(fal)!

Kicsit elkenődtem délután – úgy öt percre -, de aztán hívott, és megnyugodtam. Egy részről. A másik részről nem. A hiány-érzés folyamatosan bennem van. Délután úgy döntöttem, hogy elfogadom azt, ami van. Ha ez a helyzet, hát ez. Talán így könnyebb lesz.

A Pöttyös jól van. Egyre több hólyagja van. Megbeszéltük, hogy a vakaródzás, amit egyébként is oly szeretettel művel, egyelőre simogatássá válik. Hm. Reménykedem, hogy így is lesz.

A másik kölök még tünetmentes. Szerintem egy-két hét múlva őt is ledönti a lábáról. Asszem, két hét a lappangási idő.

Miután elolvasta a kezébe nyomott Töredékeim, azt mondta róluk: ezeket az írásokat úgy jó olvasni, hogy mikor olyan hangulatban van az ember, csak találomra belelapoz, egyet kiválaszt, majd elolvassa mint egy üzenetet vagy csak kikapcsolódásként. Erről jutott eszembe, hogy lehetne valami ilyesmi webkönyvet csinálni itt a neten. Csak egy kattintás egy számra, vagy betűre, vagy egy gombra, és kidobja az egyik írásom. No, annyira nem vagyok elszállva magamtól (csak egy kicsit, és szívesebben jelentetném meg őket könyv formájában), de a net mindent elbír.

megjegyzés: Ja, és tényleg olvasta. Mikor beszélgettünk, egy gondolatomhoz rögtön kapcsolta az egyik írást.

Rítus, hogy ha itthon vagyunk, ebéd után számítógépezhetnek. Addig én szundítok egyet. Most is így volt. A gyenge alvás mellett álmodtam is, hülyeséget. Ergo: de minek?! Riadok Ébredek, kicsoszogok a szobából: csend van. Csak a gép zümmög. Tompa aggyal keresem a gyereket, és ahhoz képest, hogy még nem ittam meg az ébresztő kávémat, gyorsan esik le: a Pöttyöst az ágyában kell keresnem. Alszik, mint a tej. Vagy a bunda.

De szokatlan ez a csend!

Mikor a idegen mobiltelefonszámot láttam a teló kijelzőjén, tudtam, sok jóra nem számíthatok. Az oviból hívtak, hogy gyermekem bepöttyösödött. Bárányhimlő. Munkát befejeztem, főnököt értesítettem, oviba elbuszoztam, majd ott meggyőztem a Pöttyöst, hogy nem a doktornénitől lesz bárányhimlős, hanem már eleve az, túl sok mindentől nem kell tartania.

Sorunkat kivártuk, elviseltem a dokinő morcosságát. Azóta nem vagyunk nagy haverok, mióta lazán kezelem a státusz vizsgálat éves időpontját: akkor viszem őket, lehetőleg egyszerre, amikor nekem kedvem van. Bocs, de ez van. Az oltás fontos, de minden fajta méricskélés felesleges addig, amíg én egészségesnek látom őket.

A főnök nem repesett a boldogságtól, mikor bejelentettem a táppénzes otthon létemet. Alkudozni kezdett, hogy legalább a napi rutindolgok miatt menjek be délelőttönként. Megállapodtunk, hogy pénteken értesítem arról, hogy tudok-e részmunkaidőben bemenni a jövőhéten vagy sem. Ugyanis van egy másik gyermekem, aki nagy eséllyel lesz napokon belül bárányhimlős. Ki tudja, milyen súlyos formában jön ki rajtuk?

Anno másfélévesen én a rózsahimlő után zsinórban kaptam meg a báránypöttyöket, és rendesen elterjedtek rajtam. Mindenhol volt viszkető pötyi, még ott is. Leginkább a szemeim épségéért aggódtak, mert a szemfehérjéimen is kijöttek. Pár napig nem nagyon aludtam én sem, és Anyu sem. Szerencsére erre már nem emlékszem, csak Anyu elmondása alapján tudom a részleteket.

A múltkorában azt a kijelentést tettem, nem tudom, hogyan kell mp3-as formátumban rámásolni a cd-re a zeneszámokat. Áh! Dehogynem. A ma reggel kellett hozzá, illetve a tegnap esti kudarcom, hogy eszembe jusson.

Ugyanis összegyűjtöttem a 18 dalt, amit már tegnap este rávésethettem volna egy cdre. Aztán valami oknál fogva nem sikerült. Lehet, hogy a cd eleve hibás volt. Az a lényeg, hogy este féltízkor úgy álltam fel a gép mellől, hogy a nagy semmire jutottam. Ma reggel egy hirtelen ötlet nyomán benyomtam egy új, íratlan cd-t az íróba, és gondoltam, itt az alkalom a helyzet javítására. A WMP úgy döntött, hogy menjek a francba, én rajta keresztül nem fogok cd-t írni. Addig-addig tekeregtem a windows intézőben, míg nem másoltam, majd cd-re írtam mp3-ban. Akkor esett le egy nagy bummal, hogy hülye vagyok, hiszen anno, mikor még nem interneten keresztül csempésztem be a zenét a munkahelyre, akkor újraírható cd-n tettem, oda meg mp3 formátumban másoltam rá a dalokat, ugyanezzel a technikával. Ébresztő! – gondoltam.

Az a lényeg, hogy tapadjon a bélyeg. Szóval, most 18 db dal van mp3-ban felmásolva egy cd-re. Nem ám több! csak 18. Még jó, hogy nem piros karikás.

Megkérdezte az egyik ebédpartner-hölgy, akinek csak egy gyerkőce van, hogy a két gyermekem közül melyik a szívemhez közelebb álló. Meglepődve néztem rá, és kifejtettem, hogy mind a kettő a maga módján. Egyformán szeretem őket, még ha ez közhelyesnek is tűnik.

Mikor még nekem is csak egy gyermekem volt, nehezen tudtam elképzelni, hogy hasonlóan fogok tudni egy másikat szeretni. És igen, tudok! Ezért nem értem azokat az anyákat, akik a több gyermekük közül egyet kiemelnek, és őt tartják kedvencnek.

Meglehet, hogy egy kívülállónak úgy tűnik, hogy a nagyobbikat esetleg jobban szeretem, mivel a kisebbikkel látszólag több bajom van, többet panaszkodom rá. De nincs így. Az egyik ilyen, a másik olyan egyéniség. Ettől függetlenül szeretem őket. Mert a gyerekeim.

“Ne az legyen a párod, a társad, akivel együtt tudsz élni, hanem AZ, aki nélkül nem.”

A nagyokosok szerint az életünk során 2-3 olyan emberrel találkozunk, akire azt tudjuk mondani, hogy nélküle nem tudunk élni. Hogy ”elvesztésébe” egy kicsit belehalunk. Most, gondolom, sokan utána számolnak. És remélhetőleg fújnak egyet megkönnyebbülve, hogy “hú, még van esélyem …!”

Persze, én is vissza- és végiggondoltam, hány férfira tudtam ezt mondani. Egyben biztos vagyok, és egyet félve és halványan pipálok ki. Utóbbi az olasz srác. Az előbbi meg legyen az én titkom.

Nos, azt gondolom, nagyon észnél szívnél kell lennünk. Nem pazarolhatunk. … Egyet, az olasz srácot én csesztem el. A másik? Hagyjuk …

Éjjel többször felriadtam arra, hogy odakinn tombol a szél. Nem féltem, sőt …! Egyfajta vadregényes hangulatot adott, és még jobban bevackoltam magam a paplan alá. Nem akaródzott felkelni, mikor felóbégatott a vekker.

Most is jól nyomatja a szél, de tavasz fílingje van. Hózáporral fenyeget az omsz napok óta, de szerencsére csak a szél teszi-veszi magát. A napocskát pedig innen az íróasztal mellől üdvözlöm.

Délután két szülőire vagyok hivatalos, de mivel a többszöröződés sziddhijét – még – nem ismerem, így csak a nagyobbikén jelenek meg. Ennek nyomán a falfúrás elmarad, erről és a gyerekőrzésről még értesítenem kell a felmenő(i)met.

És akkor ez most egy olyan poszt volt, hogy “vagy jót, vagy semmit”. Persze csak jót tudok írni, de a jó és a jó között is van nagy-nagy különbség.