Azt hiszem, nekem az megy. Most már szinte valamennyi módozatában: írásban (hagyományos levél, e-mail, blog, net-cset) és szóban (élő, szemtől szembeni társalgás, telefon). Egyedül az üzenetrögzítőre nem szívesen mondok fel semmit. Azt még gyakorolnom kellene.

És mégis. Van olyan személy, akivel a kommunikáció se levélben, se telefonon nem megy. Nem tudom, kiben van a hiba. És már azért nem írok, se nem telefonálok, hogy ne úgy érezzem a végén, hogy jobb lett volna, ha inkább nem … Ha személyesen találkozunk, akkor semmi gond nincsen, soha nem is volt. Hm.

Olyan személy is van, akivel mindegy milyen módon folyik a beszélgetés, tökéletes az összhang.

Erre varrjak gombot!

Vannak. Példának okáért ugye itt van ez a blog. Már két és féléve írogatok, és nem unom meg. Ritka.

A többit meg nem hagyom elharapózni. Elsősorban azért nem, mert ha gyűjtésbe kezdek, akkor valahová el is kell helyezni a beszerzett tárgyakat. Nos, üres helyben meg hiány van egy kétszobás lakásban, ahol egy anyuka és két gyermek lakik.

Bögrék: – Legyen az kicsi, nagy, színes, tarka, és máris imádom. Kivételek ez alól az alkalmakra feliratozottak, az arc-festettek, és valamilyen testrésszel bővítettek.

Fémdobozok: – abból bármilyen jöhet …-ne.

Ládikák: – Fa vagy rattan, fonott vagy kötött. Lényeg, hogy láda legyen.

és hajcsattok: – válogatós vagyok. Nem lehet akármilyen. Viszont nagyon tetszenek az olyan díszítésűek, melyek átlászó műanyagok (?), és beletesznek kiöntéskor pici tárgyakat. Pl. van olyan, amely a tenger homokos alját jeleníti meg kagylóval, homokszemekkel, festett háttérrel és apró műfűvel. Tegnap pedig két másik gyönyörűségre akadtam. Az egyikben színes, csillogó fémszálak vannak, mintha fújná őket a szél.

Tudom, hogy létezik ennél fontosabb és értelmesebb dolog is a világon, de most egy kicsit gondban vagyok. Ugye lesz pénteken a farsangi buli. És beöltözök. És szép akarok lenni. És nem szoktam festeni magam. És most pedig jó lenne. És szempillaspirálon kívül semmim sincs hozzá.

Igazából abban sem vagyok biztos, hogy jó ötlet lenne kimázgálnom magam. Mi van, ha elkenődik, elmaszatolom, stb? Mert ez tőlem kitelik.

Szóval, … tanácstalan vagyok.

Egy kedves blogtársam jutatta eszembe 2004-et. A lezárások évét.

Évekig cipelek magammal emlékcsomagokat, melyek teherként nyomják lelki vállamat. Az emlékek mint vissza-visszatérő álmok bukkannak fel a hétköznapokban, és hagynak maguk után újra és újra különös érzéseket. Néha édes álmok, de fájóak. Az évek telnek, és a csiszolatlan emlékek élei még sebeket ejtenek, régieket szaggatnak fel. Kérdéseket élesztenek újjá: Miért úgy történt? Mi lett volna ha? Vajon voltam-e annyira fontos neki, amennyire nekem ő? Gondol-e még rám? stb. Ezzel sürgetik talán azt, hogy végre kezembe vegyem őket, és kerekre csiszoljam a vonalaikat. Mindegy, hogyan történik. Van, hogy egy átbeszélgetett éjszaka kell hozzá, vagy egy sűrű levélváltás, mely kölcsönös vallomásba torkollik. Vagy csak egy gesztus, amely elárul mindent a múltról. De kellenek. Mert csak így léphetek tovább, a megérdemelt helyükre téve a régi történeteket.

Hogy nekem miért pont 2004. őszén jött el ez a két-három pillanat, nem tudom. De ideje volt már. Hiszen két történet is kísért több éven keresztül, és igencsak kívántam mindkettő lezárását. Akkor megadatott. Az emlékek helyükre kerültek. Még mindig olyan szépek és kedvesek, amilyenek azelőtt voltak, de mára már a nyugalom és a béke is csatlakozott hozzájuk. Tudom, hogy mindig velem lesznek, mert már a részeim. Önként adják magukat, és ez a szép benne.

Zene mára – az oldalsávba kitett mellett extraként:

Tánc!

Mert szeretem.

A tanítónéni megdicsérte a gyermekem. Ő olvas a legösszefüggőbben az osztályban. Már csak a hangsúlyozásra kellene tudnia figyelni. Tudtam én, hogy zseni a gyermekem. Csak az anyjától örökölt makacsságát tudná elhagyni…!

Vasárnapi beszólása. A tesójával alkudozott valamin. Így szólt a kicsi:

- Nem is akarom.

Válasz:

- De akarod, csak még nem tudsz róla.

Vajon egyfajta diszlexiának tekinthetem, ha néha összekeverem  (kézi és gépi) íráskor a ‘d’ és a ‘g’ betűt? Azt hiszem, van még egy betű pár, amit hajlamos vagyok cserélni, de most nem jut eszembe. Az előző bejegyzésben pl. a tőled helyett tőleget írtam, illetve a megnyugtat helyett megnyudtatot, de ez utóbbit időben észrevettem és javítottam, ezért nem került ki olvasásra.

Az egyik céges hölgyismerős szerint balkezesnek születtem, csak nem vették észre, és én meg pici gyerekként elfogadtam, hogy rendszeresen a jobbkezembe adják a kanalat, ceruzát, így ezt szoktam meg. Az igaz, hogy sprintelni és futni is ballábbal kezdek, a spárgánál is a ballábam van elől. Orrot törölni is balkézzel szoktam. Ha jobbkézzel emelem a poharat, csészét, átadom a balkezembe, és úgy iszom. Ha hajat szárítok, akkor a körkefe a balkezemben van, a szárító meg a jobban. Bár ez utóbbi, nem tudom, mennyire számít bizonyítéknak. … Mindezt csak érdekességként írom le, nem akarok semmit kihozni belőle.

Tegnap megnéztük a Nagyon vadon c. rajzfilmet. Nekem – és Neki - nagyon tetszett. Sokat nevettem, -tünk. Egy kellemes és vidám délutáni programnak tökéletes volt. Szeretném dvd-n is megszerezni.

És most megyek pisilni, mert már nagyon tele van a hólyagom. Csak azért írom le, hogy valami izgalmas és extra is legyen a blogban.

Ezt a bejegyzést külön Neked szánom, mert úgy vélted egy hozzászólás erejéig, hogy nem foglalkozom Veled. Számomra mindenki fontos, aki olvassa rendszeresen a blogot, akár hozzászól, akár nem.

Te vagy az én blog-szellemem. Nélküled nem igazi a blogírás. Mindig látom, mikor jársz erre, és ez megnyugtat. Amikor nehéz időszakon mentem keresztül, mellettem voltál, és ez sokat jelent nekem. Mindig örülök, ha látom az értesítőt, hogy Tőled érkezett hozzászólás.

Nem sokat tudok Rólad, Te meg rólam annál többet, ez egy kicsit zavar engem, de igyekszem elfogadni. Ezt is egy leckének veszem.

Szóval, ne vedd zokon, ha nem válaszolok egy-egy hozzászólásodra. Ez most egy ilyen időszak. Te se minden bejegyzésemhez szólsz hozzá.

Pusszantalak!

Nem tudom, ki hogyan áll a kritikával, illetve kitől fogadja el.

Engem jelenleg három ember kritizálhat úgy, hogy nem sértődöm meg, nem bosszantanak a mondandójukkal, nem hagyom figyelmen kívül a meglátásukat, illetve azt mondom magamban: igazuk van. Azért, mert tudom, hogy ismernek valamennyire, és tudják, hülye (azaz nő) vagyok, de ártalmatlan. Felnézek rájuk, tisztelem őket, és tudom, hogy nem vizet prédikálnak, és közben bort isznak (ez speckó én vagyok ). És úgy gondolom, ha hasonlóképpen kritizálnám őket, akkor figyelembe vennék a szavaim, és nem küldenének el melegebb éghajlatokra sértettségükben.

Azt nem mondom, hogy nem szoktam kritizálni. Pl. a gyerekeimet rendszeresen. Nagy hiba, de legalább tudok róla, tehát nincs messze az, hogy fel is hagyjak vele - előbb-utóbb. Aztán Őt is szoktam, de csak jó indulatú piszkálódás ez részemről. Inkább játékos cikizés. Ugyanúgy visszakapom alkalomadtán, és jót nevetünk rajta. 

Ha van is olyan mondanivalóm, ami kritikának minősül, igyekszem puha burokba foglalni, hogy ne “üssön”. Inkább legyen egy kéretlen tanács, egy példabeszéd, mint egy nyers odamondás. A szavak bántanak, ölnek. Életre szóló sebet ejtenek.

Tudok durva lenni. Ha tombol bennem az ego. Az a legrosszabb, mikor tudom, hogy most nagyon hülye vagyok, de egyszerűen nem bírom leállítani. Vagy nem is akarom.

Kritizáljál, ha akarsz, de tudd, hogy nem mindig fogadják szívesen. És ezen ne akadj fel!

Olyan kerek.

A jó és szép dolgokról azért nehéz írni, mert vétek bántani a megfogalmazott szavakkal.

A mélyrepülésnek vége.

Azért jó, hogy hastáncosnő leszek a farsangon, mert legalább végre (4 év után) lesz egy teljes ruhám. Igaz, nadrágos, de teljes. A tegnapi nap szorgos munkájának köszönhetően sokat haladtam előre a melltartó díszítésében. Először flitterezek és gyöngyözök, és ahhoz képest szerintem egész ügyesen. No, igen, a kézi munkámra sose volt panasz.

A tegnap délutáni alvásom is igen kielégítőre sikeredett. Nem tudom, mivel érdemeltem ki. És azt sem, mennyire ciki ezzel eldicsekedni Neki.

Ma megyünk programozni. A gyerekekkel, és aztán Ő is csatlakozik hozzánk.

És még csak annyit. Ez egy blog. Egy szemétláda. Olyan, mint a legkedvesebb barát/nő, akinek – majdnem – mindent. Legalább ide nyüszöghessem ki magam. Ha másnak nem lehet. És újból felhívnám a figyelmet arra, hogy amit leírok lelkizést, azt úgy kell komolyan venni, mint egy illúziót.