Álmos vagyok. És egy kicsit kavart is. Talán pont az első mondatban leírtak miatt. Nem tudom.

Viszont kisütött a nap.

Van néhány blog, amit úgy olvasok, hogy szinte “titokban”. Vagyis nem kommentelek, nem a blogomról kattintok rá, hanem, mondjuk, a blogringen keresztül érem el. Ha nagyon-nagyon titokban szeretném olvasni, elég lenne a rss-linkjét a GReader-embe benyomni.
Jó néhány blogot egyébként is onnan követek nyomon, és csak nagy ritkán (heti egy alkalom) kattintok az eredetire.

Szóval, kedvelem azokat az írásokat, de nem akarom senki orrára kötni, hogy olvasom őket. Tudom, furi megnyilvánulás.

Azt meg sem próbálom (csak néha eszembe jut) felmérni, vajon a blogomnak mekkora az olvasótábora. Az rss-readerek korában ez végképp lehetetlenség.

Néha szeretném, hogy sokan olvassák, azaz népszerű legyen, de ez leginkább hiúság. És tudom, hogy csak rá kellene tennem a figyelmem, és össze is jönne az a sok olvasó.
Viszont akkor meg kényszer lenne rajtam: érdekes és okos dolgokat írjak, legyek szórakoztató, menő, stb. Már így is rengeteg mindent nem írok meg, mert van néhány ismerősöm, akik olvassák a blogot, és miattuk szelektálnom kell a tartalmat: ne bátsam meg, nem rá tartozik, stb. Emiatt néha egész jól alkalmazom a virágnyelvet, vagy az agyon fogalmazást. Ergo: írok is valamit, de abból legfeljebb az tudja kihámozni a valóságomat, aki ismer, mint a tenyerét. Olyan meg nincs.

Hiányzik a salsa, a tánc. Azt hiszem, ez a bajom. Most.

Ha lehetne, akkor a jövőben csak az alapján választanék párt magamnak, hogy kivel vagyok a legtökéletesebb összhangban tánc közben. És utána.

Érdekes hetem lesz. Nemmintha a többi nem az lenne, de erről tudom, hogy valóban az lesz.

Kíváncsi vagyok, s ha tudnám, hogy semmi következménnyel nem járna az érdekelt dolog megtörténte, nem haboznék. De így marad a kíváncsiságom elhesegetése.

Megismerek valakit. Szinte fel sem tűnik hónapokig. Aztán néhány beszélgetés, és a róla ártatlanul kialakult kép törlődni, illetve kiegészülni készül. Meg-meglep, és felkelti az érdeklődésem. Kíváncsi vagyok rá mint emberre. S arra is, hogy van-e dolgunk egymással.

Tegnap sütit sütöttem. Nem is emlékszem, mikor vetemedtem ilyesmire utoljára… Azt nem mondhatom, hogy perfektre sikerült, mivel a túróba beleborult a zsömlemorzsa (a búzadarám elfogyott), és kissé felszívta belőle az összes nedvességet, ami meglágyította volna a tölteléket. Ízre rendben van.

Vettem egy vörösbikát, mivel ma feküdtem le. Úgy negyed egy tájékán. S persze korán is keltem. De minek?! Bejöhettem volna dolgozni később is.

Nem lehet panaszom semmire. Ha jól belegondolok, a kívánságaim, vágyaim folyamatosan teljesülnek.

Elmondhatom erről a napról is, hogy jól sikerült. Gyereknapot tartottunk fürdőzéssel, játszóterezéssel, és neveléssel.

A játszótéren összeakadtam egy nagymamával, akinek a táskáját nagyon kedvelte egy pillangó, és amíg a színes szárnyú üldögélt, addig mi beszélgettünk.

Hazaérkezésünk után megetettem a két gyermeket, megfürdettem őket, majd nekiálltam wc-t, fürdőt és ablakot pucolni. No comment.

A délutánról az jut az eszembe, hogy kettő az egyben. Hm. Így még nem, de volt már hasonló.

Találtam egész jó salsa dalokat … újra. S megint listát fogok készíteni, ha végre a fotókkal végzek.

Igyekszem csitítani magam, de egyre türelmetlenebb kezdek lenni, ahogy közeleg a hazaérkezésének napja. Hajajaj!
Pedig valahol óvatos vagyok. És a következő néhány napban eldöntöm: teljesen 100 %-ban bevállalom vagy óvatoskodom. Az elsőt megérdemelnénk mind a kettőnk, csak nem tudom, elbírja-e azt, amit tőlem kaphat. Az utóbbi, mint tudjuk, kompromisszum lenne, ami pedig az ördög főzete. S már most tudom, mit fogok választani. Asszondják, bátraké a szerencse.

Tegnap délutánra annyira kész voltam, hogy míg a kisebbik mesét nézett, lefeküdtem az ágyára, és bealudtam. Telefoncsörgésre riadtam, de mire előbányásztam a táskám mélyéről a mobilt, természetesen elhallgatott. Visszahívás. Egy kedves jóbarát érdeklődött a hogy’ létem felől. Délelőtt még egy kicsit szétesve hallott a vonal végén.
Annyira kába voltam, hogy jobbnak láttam elköszönni tőle, mert egy értelmes mondatot nem bírtam kinyögni.

Este 9 után hívott. Ő. Jó volt hallani a hangját, és teljesen feldobódtam. Utána már legalább egy óra kellett, míg az álom fejbe kólintott. S persze nem tapsikoltam örömömben, mikor reggel ébresztett az óra.

Ha nem muszáj, egy gyereknek nem mondunk ellent. A békesség kedvéért. Ez arra az esetre is vonatkozik, amikor nyár közepén téli sapkát vesz fel reggel, hogy ne fázzon a feje.

Úgy sem őt nézik az emberek hülyének – még -, hanem az anyját.

- Ne akarj erős lenni! – figyelmeztetett. A vonal innenső végén csend honolt. Kukán bámultam magam elé, és csak bennem zengett a hirtelenjében kikívánkozó mondat:
- Pedig én az szeretnék lenni …
Mintha csak tudná – talán így is volt -, mi játszódik le bennem, folytatta:
- A férfiak nem szeretik az erős nőket. Én legalábbis nem.
Kettőt szipogtam. Bele a telefon mikrofonjába. Mást akkor úgy sem tudtam tenni. Csak nyüszögő hangok hagyták volna el a szám, vagy mentegetőzés, esetleg holmi magyarázkodás. Arra pedig semmi szükség nem volt. Ha nem is vallotta volna be nyíltan, de én tudtam, hogy ismer, mint a tenyerét.
A könnyek bátortalanul csorogtak végig az arcomon, a torkomat visszafojtott és szégyelt sírás szorította. Ha akkor ott áll mellettem, vagy két ököllel vertem volna a mellkasát kétségbeesve, vagy menedéket kereső kisgyerekként bújtam volna hozzá.
- De én nem … – nyögtem, mert szúrt a némáságom.
- De te igen. És ne szégyeld a gyengeséged – jött a választ.
- De igen, szégyellem, mert pont előtted vagyok az, pedig ez az, amit nem akarok – tört ki belőlem.
- Pedig hidd el, hogy ezzel egy picit sem leszel kisebb a szememben.
Hallottam a választ, de a bennem levő, oktalanul büszke nő nem akarta elfogadni a szavait, csak zengte tovább: – Én hülye! Már megint!
Közben a benne csendesen hallgató, gyenge nő tudta, hogy nemsok ember előtt mutathatja meg szabadon, minden ítélet nélkül a gyengeségét, de az egyikük valóban ő.
Még továbbfolytattuk a beszélgetést, mely más mederbe terelődött. Azonban, mikor tőle elköszönve kikapcsoltam a telefont, rájöttem, miért folynak még mindig a könnyeim. Azzal, hogy hetekkel azelőtt erős akartam lenni, nem hagytam magamnak időt a búcsúra. A könnyeket, melyek megkönnyebbülést és lezárást hoztak volna, gyengeségnek tartottam, és eltiltottam tőlük saját magam.

Rám jött a sportolhatnék. Talán hiányzik a minden napos tánc. Mivel arra nem tudom magam rávenni, hogy elmenjek otthonról, és mondjuk, egy sportpályán futkorásszak (a futással nincs bajom), ezért marad a szobabicikli, vagy a salsára való ugra-bugra.
Csak most az otthon töltött idő megint olyan kevés azokra a feladatokra, amit meg kell csinálnom! Valamint az 5-6 órányi alvást is keveslem. Viszont a munkahelyen töltött idő néha pocséklás…

Még mindig van sok-sok fotó, amit a galériába fel kell töltenem. De tegnap este gebasz volt a csoportos feltöltéssel, így egyenként maceráltam be a képeket. Egyébként is döcög a valamiért az egész rendszer. Már azon gondolkozom, hogy újra telepítem az egészet, ha jön egy csendesebb időszak. Vagy egy másik tárhelyre teszek fel egy újat. Ez utóbbi esetben az aldoménes nevet sajnálnám…

Nem mondhatnám, hogy unatkozom otthon. A jövő hét délutánjai, estéi is be vannak táblázva. Szerda, csütörtök, péntek salsa, hétfő és kedd estét csak remélem még, a hétvége még kérdéses, de ahogy ismerem magam, találok magamnak programot.

És imádom a nyarat! Örülök, hogy még egy bő hónap van belőle hátra. Remélem, a szeptember és október lesz olyan, mint tavaly.
Számomra a tavasz és a nyár a fiatalságot jelenti, és egyre inkább úgy érzem, ilyenkor jön el az én időm. 20 évesnek érzem magam, és tök jó, hogy könnyű ruházatban lehet jönni-menni, ritkán fázom, és sokáig van világos.