Délután voltam futni. Kerékpárra pattantam, elkerekeztem az egyik iskola sportpályájáig, aztán lenyomtam pár kört, majd kis kerülővel hazafelé vettem az irányt.
Jól esett a mozgás. Úgy döntöttem, ma is megyek, mert élvezem, mert kell nekem, meg tök jó.

Jövő héttől kezdődnek a táncórák. És persze fiút is szeretnék táncolni a másik csoportban. Így kell az állóképesség. Ehhez futok, szobabiciklizem és aerobikozom, mikor mihez van kedvem, lehetőségem és időm.

Izgalomban vagyok a jövő hét miatt. Sűrű lesz. Szinte minden délutánra akad valamilyen program. Szerdán és csütörtökön salsa, a többin gyerekekkel kapcsolatos és más egyéb program, pl. az egyik volt kollégám és a menyasszonya hozza az esküvőjükre a meghívót. Persze elmegyek, még a lagziba is. Miattuk. Csak miattuk.

Tegnap bekapcsoltam – idő előtt – a tv-t. Tán kár volt. A bulvár média már megint alázta saját magát. Előttem. Igaz, ez elég könnyen megy neki, de tegnap … kitett magáért.

Azon felakadni és ócsárolni valakit, történetesen egy színésznőt, Alyssa Milanot, mert úgy mert fényképezkedni, hogy nem volt leborotválva a karjáról a szőr.

Nos, mutogatták a fotót közelebbről, de szerintem nem volt olyan rettenetes, tehát semmi sem indokolta volna, hogy muszáj legyen leborotválni. Egyébként meglehet, hogy csak egy megbűvölt fénykép volt, ergo A. Milano karja fele ennyire sem szőrös.

(Személy szerint én sem borotválom, epilálom, gyantázom a karom. Szerintem kifejezetten szexis és aranyos a pihés kar. Nőknél is. Persze, ha feketén göndörödne a szőr rajta, akkor én sem sokat gondolkodnék a szőrtelenítésén.)

Tehát a bulvár média megint talált egy írtó fontos és kihagyhatatlannak ítélt hírt.

Olyan furcsa, amikor egy férfinek én magyarázom, hogyan intézzen el tárhelyre vonatkozó dolgokat, meg mi is a blogmotor.
Hát, volt olyan időszak, amikor nekem is kínai volt. De egy nőnél ez – hogy a sztereotípiáknál maradjunk! – olyan természetes.

Magyarázás közben pedig folyton az jár az eszembe, hogy szívesen segítek, meg őszintén, csak nehogy bealázásnak vegye a dolgot.

Hangulatváltozás eredménye? Vagy azt mutatja, mennyire volt valódi az érzés?
Az, amikor az egykor fontos egyszerűen – szinte egyik napról a másikra – lényegtelenné válik. Mintha eltűnne.

Aztán itt van az, amikor az egykor fontos, … fontos marad. A viszontagságok után is. Akkor is, ha morcos, akkor is, ha korhol, és akkor is, ha … mosolyog.

Fel-felrémlik egy kép arról a napról, ami csak a miénk volt. Egy mondat kapcsolódik hozzá. Talán pont emiatt égett belém. A csend, a béke, az összetartozás szavak keretezik, kék, zöld és fehér színek színezik.
Az a nap tette fel az i-re a pontot, és azt mutatta meg, milyenek is vagyunk mi ketten és együtt.

Az már egyértelmű számomra, hogy az un. véletlenek a sors kezének áldásos terelő mozdulatainak eredményei. Persze, ebben benne van a személyes vágy, kívánság teremtő ereje. De a sors fővonalát nem cselezhetjük ki! Legfeljebb egy-egy döntésünkkel jó nagy kerülőt teszünk.
S nem mellőzhetjük a másik ember döntését, ami ugyanúgy kihat a mi életünkre. Sokszor nem azonnal fogjuk fel, miért is történt akként, s talán ágálunk is ellene, de ha szerencsések vagyunk, akkor hamar megkapjuk, meglátjuk a választ. Így könnyebb elfogadni azt, ami fáj.

Tetszik az egyik srác. Majdnem a zsánerem: nem elég vékony, ez hibázik. De akkor is tetszik.

S ma végképp tudatosult, hogy egy másik srác, akit addig nem találtam annak, kifejezetten jóképű.

Oké, most mondhatnám, hogy pasi-hiányban “szenvedek”, és ilyenkor az ördög is vonzó lesz, de nem! Csak most tűnt fel – úgy igazán.

Nem akarok tőlük semmit. De konstatáltam a dolgokat. Nézni amúgy is szabad.

A szekrény összeszerelve, felállítva, bepakolva az összes könyvem. Szinte nem is maradt szabad hely a polcokon.

Ma este táncolni megyek, s szívesen futnék néhány kört is a sportpályán, de erre nem hiszem, hogy lesz alkalmam. Kár… Majd talán holnap.

A hétvégén utazom két napra, el innen, és kikapcsolódom. F.M. mellett lehet.

Aztán itt a szeptember és az iskolakezdés. Egyáltalán nem izgulok. Még mikor a nagyobbik elsős volt, akkor sem. Legfeljebb azért, hogy rendesen be tudjam szerezni a szükséges holmikat.

Ó, meg kellene nézni, osztják-e a tankönyveket… Erről el is felejtkeztem.

Elmondható-e az elmondhatatlan, és egyáltalán el szeretném-e mondani?

Szerintem, nem. Elég, ha én tudom. Mert ha egyszer leírom vagy kimondom, az már nem ugyanaz. A titkok sokkal édesebbek. Ha titkok maradnak.

Hm. Ez van.

Hm. Ennyit a jobblábamról! Ma reggel sikeresen ráejtettem a nagylábujjamra az esernyőmet. Persze, vérzett a keletkező seb.
Ugyanmár!

Vagy másfél-két órája sikerült elnyernem a Boszorkány címet. Nem g-vel! És ha így folytatom (a ténykedésem), akkor véglegesre.

Néha szeretném átlátni a történések – a múlt-jelen-jövő, azaz a MOST – szövevényes hálóját. Betekinteni a számomra jelenleg még nem látható krónikába, mely tartalmazza a velem kapcsolatos dolgokat. Talán így megértek egy-két dolgot és miértet.

Szeretem a meséket.

Egyedül a folyosón. No one else is in the office. Megragadva az alkalmat, kipróbáltam az új lábujjszétválasztóimat. Így jártam-keltem az irodák közt, míg … meg nem láttam a folyosó végén a főnököt közeledni. Akkor gyorsan befordultam az irodámba, és megszabadultam a tágítóktól.

Fura, de kellemes. Főleg utána. S persze pasi miatt szereztem be őket. Még anno K. javasolta használatukat. Pihentetőnek, illetve lábfej-egészségügyi okokból.
Igyekszem nem elhanyagolni őket…