Eldicsekedtem Anyunak az új kabátommal. Azt felelte, hogy látta. És rögtön megkérdezte, miért nem egy elegánsabb kabátot vettem, merthogy munkába járni inkább olyan kellene.
Na, na, na! Munkába járni ez tökéletesen megfelel. Mivel egész nap az asztalomnál ülök és a billentyűzetet püfölöm, mellette telefonálok, igazán tök mindegy, miben vagyok. Mindig ugyanazokkal az emberekkel találkozom (kolléganők plusz főnök), s ők is hasonló lazaságra veszik az öltözködést: a főnököt kivéve szinte mindenki farmerben feszít. Egyébként is a tüchtig kiskosztüm nem az én világom, így senki ne várja, hogy feleslegesen magamra öltöm.
Bár az az elvem a ruha vásárlásnál, hogy nekem tetszen, vigyázok arra is, hogy nagyon tinis ne legyen. Mivel a koromból jó pár évet letagadhatok minden erőlködés nélkül, talán nem lesz tőlem elütő egy fiatalos ruci.
Egyre jobban élvezem az öltözködést, mert kedvemre hordhatok azt, ami nekem tetszik.

Ha túl akarnám dramatizálni a mai napot, akkor azt mondanám, kemény napom volt. De nem teszem, mert csak a dolgom végeztem, azaz dolgoztam szinte a munkaidő elejétől a végéig. Némi kitérővel.
Kicsit bővült a munkaköröm egyik napról a másikra.
Mellesleg élvezem, mert szeretem, ha van tennivalóm, intézkednivalóm. Elégedettség érzése lep el, ha mindent sikerült időben és pontosan megcsinálnom annak ellenére, hogy azok számomra új területek.

Sikerült elsőkörben kora reggel tacsra vágnom a kolléganőket. Előadtam, hogy nekem nem lesz sírom, meg hogy a hamvaimat a szél fogja széthordani, mikor feldobják a levegőbe, vagy a legközelebbi tó vagy folyó vize.
El kellett magyaráznom, hogy én hogyan látom ezt. Valahogy nem értették meg. Elmondtam, hogy teljesen feleslegesnek tartom a temetőbe való kijárkálást. Azt is mondtam, hogy ez egy konvenció. Ha valakiről meg akarunk emlékezni, azt otthon (vagy bárhol, hiszen a gondolat szabad) is megtehetjük a négy fal közt egy meggyújtott gyertya mellett is. A lelke úgyis ott fog megjelenni, ahol mi hívjuk és gondolunk rá, nem pedig a sírjára ülve várja, hogy valamelyik szerette arra tévedjen egy koszorúval.
- És még virágot sem vinnél a szeretteid sírjára?
Hát nem. Ezt otthon is megtehetem egy kis oltárt felállítva, vagy ha lesz kertem, akkor ott ültethetek számukra akármennyi virágot, fát, bokrot.
Különben is! Most kell(ene) velük, a szeretteimmel foglalkoznom, és nem a haláluk után. A lélek halhatatlan ugyan, és talán a következő inkarnálódásaink során is összefutunk még valamilyen rokoni vagy egyéb kapcsolatban, tehát igazából nem veszítem el őket. Az egom, a jelenlegi egyéniségem veszíti el őket, az ő külső héjukat, alakjukat, mázukat. Meg fogok bármelyik szerettemről emlékezni, fájni fog az eltávozásuk, mert én is csak ember vagyok, de a többi dolgot már hagy intézzem úgy, ahogy én hiszem és érzem.

Előző bejegyzéshez: No, nem a blog külsejére gondoltam. És a változtatás is Isten tudja, mikor lesz, azaz Ő tudja, és majd, ha eljön az ideje, akkor meg is történik. De legalább már én is érzem, hogy érőben van a dolog.

Míg világos volt, vonzott az őszi délután egy kis sétálásra. Aztán a félhomályban már haza vágytam. És ez már csak így lesz: ki a munkahelyről be a sötétségbe. Ennek is megvan a hangulata, de eltelik egy kis idő, míg élvezni is fogom. No, persze kettesben az esti fényekben is más a séta.

Így is elégedett vagyok mindennel, de tudom, hogy sokkal jobb lenne, ha gyakrabban le tudnám állítani az agyam (ego, ego, ego!) csacsogását. Dolgozom rajta, de nagyon.

A napocska rám süt, és ez oly vidámító. Szeretem az ilyen őszi napokat.

Úgy érzem, eljött a változtatás ideje…

Volt egy álmom szombat reggel. Egy iskolai épületben voltunk. Valamilyen ünnepségre készülődtek. A gyermekeimre és egy salsa óráról ismerős lányra emlékszem. Meg arra, hogy valahonnan megtudtam, iszonyatos vihar fog lenni. Beszéltem a salsás lánnyal, s talán ő említette, ha egy bizonyost dalt énekelnek a gyerekek, azzal előidézik a vihart. Rohantam le a gyerekeim osztályához, és akkor értek vissza a próbáról. Lelkesen mesélték, hogy gyakoroltak egy dalt. Megmutatták, melyiket, és az a bizonyos dal volt, amit nem szabadott volna énekelni. Tovább mentem. Kinn voltam az udvaron. Odamentem egy férfihez, aki egy felvételt tartott a kezében. Neki is mondtam a vihar elméletemet, ő pedig nyugtatott, hogy ragyogó az idő, és nézzem a felvételt is, az is azt mutatja, hogy nem várható semmilyen vihar, ami embereket ölne. Én néztem az kéken ragyogó eget a bárány felhőkkel, majd a fotót, és úgy éreztem magam, mint Kasszandra, akinek senki sem hisz, pedig igazat mond. Nagyon sírhatnékom volt.
Azt hiszem, itt ért véget az álmom…

És így teljesüljön minden kívánságom! Tegnap este még a moziban ráztam volna a fenekem nagy élvezettel a Moby Extreme ways c. dalára, amit akkor hallottam először tűnt fel nekem, most már a laptopom zengi legnagyobb örömömre.

Láttam egy macskás videót morcinál. Az elmúlt nap néhány óráját idézték fel bennem.

Néztünk hajnalban (4 óra tájban) a város kilátójából teliholdat, illetve az alant elterülő várost és fényeit, mert nem tudtam aludni. (Hogy miért, megtartom magamnak, de egyszer-kétszer még vissza fogom Tőle hallani cikizésként.) Hát, nem sok pasi kelne ki a jó meleg ágyból, mert a barátnője holmi hajnali sétát, telihold vizslatást emleget az éjszaka közepén.
Kerestünk környékbeli, nyitva levő pékséget, pékáru boltot, de persze reggel 5 órakkor még munkanap sincs nyitva – szinte – semmi.
Még szerencse, hogy vittem három fűszeres minibagettet, amit rövid sütés után megvajaztunk, és megettünk. Reggelire. Aztán visszavackoltuk magunkat az ágyba, és aludtunk … sokáig.
Piacoztunk, együtt készítettük az ebédünket, s amíg a sütőben volt, … elmerültünk … egymásban. Finomat főztünk, s megállapítottam, ha mi ketten együtt csinálunk valamit, annak eredményeként csak finomság jöhet létre.
Este koktéloztunk, Bourne-ultimátumot néztünk (nekem jobban tetszett az első két rész), s megtudva, hogy egy órával hosszabbodik az éjszaka, kijelentettem: “Akkor egy órával többet bulizhatunk.”
Aha! A hajnali kóricálás miatt azt a plusz egy órát aludva buliztuk át.

Akkor érkezik a telefonhívás, amikor a legnagyobb szükség van rá. Illetve amikor már “megengedtem”, hogy úgy legyen.

Egy mondat, ami elém került tegnap:

A körülmény mindegy, az a lényeg, hogyan érzed magad.

És ami még tetszik:

„Az életet csak visszafelé érthetjük meg, de csak előrefelé élhetjük.”

(Kierkegaard)

Megállapodtam a kisebbikkel, hogy sóskamártást készítek ebédre. Tudom, hogy most csak folyékony dolgokat tud megenni, meginni. A mártás mellé is kiskanált készítettem neki, de még így sem ment az evés. Hát előkerestem egy nagy átmérőjű szívószálat, és azzal szívta fel a sóskát.
Ezek után megfogadta, hogy semmit nem eszik és iszik, míg meg nem gyógyul a szája.

Tegnap spagettit kért. … Talán holnap megpróbálkozom azzal. Annak a szálait könnyű felszívni.

Ma délutánra sok-sok pénz került a számlámra. Tartoztak, hát megadták.

Ma délután nagy pénzeket utaltam a sokból. Tartoztam, hát megadtam.

A pénz áramlik erre és arra. Mert az a dolga.