Eléggé vegyes napom volt. Igyekszem magam egyben tartani, és ha néha el is fog a kétségbe esés, egy-két óra múlva már a pozitív gondolatok veszik át az uralmat. Fura megtapasztalni ezt az extra leterheltséget. Csinálom a dolgom, és ami feladat nem ismeretlen számomra, azt gőzerővel intézem, de egyszerűen nincs energiám új dolgokat tanulni ilyen leterheltség mellett. Csak apró, független lépések mennek…

Ahogy fáradok pszichésen és lelkileg, úgy igénylem Vele a kapcsolatot.

Visszakerestem valamit a fórumban. Úgy emlékeztem, hogy a tegnapi termés közt kell kutatnom. Mivel nem leltem, áttértem hétfőre. Ott megtaláltam.

Egyszerűen összefolynak a napok. A tegnap már oly régen volt…

A múltkoriban, mikor a szexboltban jártunk, azon röhögtem, hogy a nők számára kínált játékszerek doboza, csomagolása is félig vagy teljesen pucér nőkkel van turbózva. Heh?! Az egy dolog, hogy a férfiaknak egy vasszöget is el lehet adni női cicikkel, de hogy a nőket is ezzel inspirálják a vásárlásra?! Speciel engem jobban izgatna a dolog, ha egy igazi tenyérbe illő férfi popsit mutogatnának vagy egyéb guszta férfi testrészeket.

Tegnap sem unatkoztam a munkahelyen, de kevésbé vette ki az erőm. Talán már megszokom a szántást.

Mindenesetre jól jönne egy kis pihi. Szabit egyelőre nem kéne kivenni, s bár egy kis táppénz megoldaná a dolgot, rájöttem már régen (mióta megvannak a gyerekek), nekem a betegség egyáltalán nem biznisz. Elsősorban a gyerekek miatt. Őket akkor is el kell látni, ha 39 fokos lázam van (szerencsére, ilyen ritkaságba megy nálam), vagy egyéb letaglózó nyavalya van rajtam. Én inkább az egészséget választom, mert úgy egyszerűbb és nyugisabb minden.

Másodszor: itt van a tánc. Azt ki nem hagynám!

S nem utolsó sorban: Ő. Ami időt együtt töltünk, inkább frissen és üdén, kicsattanva az egészségtől élvezzem.

Még mindig hihetetlen. Itt volt. Nálunk. Írtam egy sms-t, és mikor megkapta, sietett hozzánk. Koriztunk egy jót, majd kiegészítettem az ebédet, hogy mind a négyünknek elég legyen vacsorára. Ettünk, s miután nagyokat sóhajtottam az élvezettől, mert megmaszírozta a vállaimat, kaptam Tőle egy hátmasszázst. Persze, a nagyobbik is kért egyet. A kicsi megelégedett egy birkózással.

Miután a két kukacot ágyaikba dugtam, s egy mesével kötöttem le a figyelmüket, jutott nekünk egy félóra egymásra.

Hazament. Most jobb így.

Na, igen. Egy pipán múlott a szövegszerkesztő visual módjának visszakerülése. Ha-ha!

Milyen fura így írni, hogy nem kell kódokkal babrálni.

Ha eddig azért nem írtam oly gyakran, mert … egyszerű ihlethiányban szenvedtem, most azért nem, mert enyhén szólva tegnap este is mosott sz.rként ültem a gép előtt, és az agyam is az életfenntartáshoz szükséges aktivitásra volt csak képes. Persze azért 10-ig néztem a tévét. Viszont jó sokáig aludtam.
És álmodtam is. Vele. No, nem éppen azt a full romantikus történetet, amiről úgy igazán szívesen álmod(oz)nék, s nem is volt boldog vég sem. Talán vég sem. Csak egy érzés. Mindenesetre igyekszem megfejteni.

Nem tudom, ma mit akarok csinálni. Vannak tervek, amik utazással járnak, és végülis az idő is egész rendben van hozzá: süt a nap, tiszta, felhő mentes az ég. … majd meg látom.

Nyitom a szerkesztőfelületet (ami még mindig szétesve, de már ez így marad, míg utána nem járok a visszaállításnak), és a teliholdról írnék, amit reggel láttam az alig felhős égen vakítani. Írnék arról, hogy jó volt az a kis séta a közeli buszmegállóból a munkahelyig, s hogy ma reggel megint találtam egy kedvenc dalt az egyik srác jóvoltából, de a beszerzése estére marad, így azt hallgattam idefele, ami a hétvége szerzeménye (lásd oldalt!).
S közben szól a zene a füleimbe, és legszívesebben csak azt a dalt illeszteném be, hogy helyettem meséljen. A fentiekről. Mindenről, ami van.

“Aki most olvas, az lehet, hogy a velem szomszédos irodában ül.
Én vagyok számára – a soraim alapján – a NAGY Ő.
Az is lehet, hogy én is olvasom a blogját. Szerelmes vagyok belé.
A törékeny, karcsú kis virágszál, az álmaim nője, a mosolygó, jó humorú üdeség.
A nap végén együtt szállunk be a liftbe.
“Már megint ez a Míszpics” – gondolom magamban.
“Már megint ez a vigyorgó faszfej” – gondolja ő magában.

…és ma is elmegyünk egymás mellett némán, mint eddig, és ezután”.

/Chézane Abbé (1969 – 2006)/”

Emlékszem ezekre a sorokra. Mikor először olvastam, egy kicsi zavart keltett bennem. Most sokadszorra olvasva egyre jobban tetszenek.
Valakit soha nem felejtek el, pedig csak néhány hónapig volt részese az életemnek.

Telihold van.

Azt hiszem, életemben először kaptam olyan becenevet, amit szeretek, kedvelek és merésznek tartok. Egy szóval, imádom és vállalom.