Milyen is lehetett volna a hétvégém, mint fantasztikus. Pénteken délután vettem külső merevlemezt (320 Gb), amire az összes tárolandó cuccot felpakolhatom. Persze még nem volt időm beüzemelni, azóta is a dobozában várja, hogy használatba vegyem. Na, szóval ballagva a főutcán betértem egy könyvesboltba, és két könyvvel gazdagabban léptem ki újra az utcára. Éppen fagyizni indultam, mikor hívott, hogy végzett aznapra, találkozhatunk. Irány Hozzá!
Finomat uzsonnáztunk, ami nekem aznapra már a vacsit is lefedte. Kaptam isteni masszázst, aztán már indulhattunk is táncolni. Remek volt, csak ezt írhatom. Azt este többi részét pedig mindenki fantáziájára bízom.
Szombaton édes volt az ébredés, mellette. Mint mindig. Reggeliztünk a téren, vettem magamnak saját papucsot, amit Nála fogok hordani, elmentünk moziba és láttuk a Bakancslistát (remek film!), majd görkorira, biciklire pattantunk, és irányba vettük a telkét. A legmókásabb helyzetek akkor alakultak ki, mikor a lejtő tetején elkezdtem sápítozni, hogy itt ugyan én hogyan fogok lemenni. Megoldottuk. Odafelé a bicikli csomagtartójára ültem, visszafelé pedig belekapaszkodtam a járműbe, és fékként használtam: olyan lassan ment le a lejtőn, hogy engem visszatartott a leszáguldásban.
A telkén szalonnát sütöttünk, vagyis szalonna- és kolbászszeleteket húztunk nyársra, amit így sütöttünk meg, és a zsírját kenyérre csöpögtettük hagyományos módon. Jóllaktunk. Míg Ő tett-vett, intézte a dolgát kinn a telken, addig én … bealudtam.
Hazafelé útba ejtettük a Békejel-programot. Figyeltük a fáklyás emberek alkotta jelet, hallgattuk a zenét, én néha gyakoroltam a görkorival, s persze nem álltam meg, hogy ne rázzam a popsim ritmusra. Ez nagyon tetszett az egyik pasinak, és kérte, hagy vegye fel videóra, mert lenyűgözte, hogy görkorival táncolok (megjegyzem táncolni még fekve is tudok ).
Nem mondom, hogy nem fáradtunk el. Hazaérve már nem sok mindenre volt energiánk. De amire volt, az újfent … finom volt. Altatni külön nem kellett egyikünket sem.
Reggel az óra ébresztett minket. Ki-ki ment a saját útjára. Én haza. Még benéztem a netre, majd lefeküdtem aludni, hátha sikerül. (A reggelem további részét lásd az előbbi bejegyzésben!) Oly annyira ment, hogy két-három órát sikerült még pihennem. Aztán ablakpucolás és némi takarítás volt a napi programom. Mellette feltettem a wp új változatát mindkét helyre, fotókkal bíbelődtem, olykor ettem.
Este beültem az ágyba, hívtam Őt. Bár egy reakciójával hagytam magam elszomorítani, de aztán átbeszéltük a dolgot. Végül egész jó hangulatban köszöntünk el egymástól.
Még olvastam egy kicsit, majd az alvás mellett döntöttem.

Most már hétfő reggel van.

Visszaaludtam ma reggel hazaérkezésem után. Egy óra múlva az Ő telefonhívása ébresztett, bár csak halványan fogtam fel, mit mond, miért hív. A hívásáig megálmodtam a lényeget.

Vele voltam egy nem túl nagy, hosszúkás szobában. Nem igazán volt ismerős a hely. Volt egy ágy benne, fehér ágyneművel, és egy íróasztal, ami felett egy galériás rész vagy magasba emelt ágy lehetett. Észrevettem, hogy ott valaki fekszik egy kisebb paplan alatt. Meglepődtem, mert egy kisbaba volt. Kb. úgy egy éves korú. Lehúztuk onnan, és – bár megijedtem a zuhantán – talpra esett. Szőke, göndör hajú és kék szemű kislány volt. Szinte rögtön tudtam, hogy ő a leendő lányunk. Mint egy jelenés, olyan volt. Következő pillanatban (mintha egy filmkocka váltás lenne), már néhány évvel idősebb volt hosszú, hullámos hajjal, még mindig szőkén. Még vagy kétszer “idősödött” hasonlóképpen. Érdekes volt, hogy legvégül sötét, egyenes szálú hajjal, barna szemekkel nézett rám. Valamit kért (nem szavakkal, csak egyszerűen tudtam a kérdését), és én átöleltem szeretettel, hogy természetesen megteszem. Talán azt szerette volna, hogy valahová vigyem el, magammal. Aztán ennyi. Vagy már mást álmodtam, vagy akkor ébresztett a telefoncsörgés, nem emlékszem. De az álom megmaradt.

Még nem járt dzsungelben, de valahogy így képzelte azt a kuszaságot, amiben napok óta vergődött. Olykor felszabadult a nyomás alól, mintha egy napsütötte tisztásra ért volna, aztán újra a liánok ágai közt találta magát.

Eleinte csak hajtogatta jobbra-balra az arcába csapódó leveleket, abban reménykedve, hogy hamarosan kitisztul előtte az út. S bár az erdő nem sűrűsödött tovább, de még mindig tartott a sűrűje. Egyre dühödtebben és kétségbe esetten hadonászott a karjával, hogy a liánok csápokként belékapaszokodó ágait levesse magáról. S a törvénynek megfelelően az ágak annál jobban fonódtak köré.

Fáradtan leült. Az ágak így békén hagyták, de nem tüntek el. A dzsungel még mindig körülfonta. Az égre nézett, arra a kis kék színfoltra, amit a fák lombozata láttatni engedett. Nem tudta, ki hallgatja meg, de kért. Egy utat, ami kivezeti. Fényt, ami az erdő homályát szétmossa.

Ült  és nézte a levelek és ágak kuszaságát. Nem igazodott el rajtuk. Nem hagyták, hogy a mélyükre lásson, hogy kibogozza azt, ami összegubancolódott valamikor, a kezdetekkor. Lassan ezt is feladta. A bogozást. Csak ült a földön és csendben figyelt. A neszekre.

Még nem döntött, mit választ megoldásnak, de már hajlott arra, hogy a mozdulatlanság, a kivárás legyen a válasz. Már a figyelést és a várakozást is elhagyta. Ült.

Csak ült.

“Hihetetlenül hasonlítasz Édesapádra!”

 … kuc-kuc …

Nem tudom, mi van két napja a levegőben, de tegnap az álmosság dobott a padló közeli szintre, ma pedig holmi lelki zsibbadtság. Persze, nyafogás lett belőle. Nem tudott mivel kihozni a béka seneke alól, pedig megkísérelte. Aztán az működött, amire szerintem nem is gondolt. A szürke napsütés ragyogóvá vált, hirtelen tíz centivel a föld felett jártam, stb. Elég volt ehhez három szó, ami azóta is itt cseng a füleimben.

Még szombat este felvetette, hogy az időjárást nézve talán nem kellene mennünk. Bennem ez fel sem merült. Megyünk, mert úgy éreztem, csak így telhet el a Húsvét.

A vasárnap délelőtt és kora délután utazással telt. Budapestig az IC-n fekve utaztunk. Kicsit szundítottunk, beszélgettünk, Ő reggelizett, néztük a felhős eget, szürkeség közül kibukkanó kék eget. Egyszer csak felül, és azt mondja, már a Keletiben vagyunk.

A HÉV-et időben értük el. Pomázon a busz indulásáig sétáltunk egyet, majd újabb utazás fel a célig. Még délután felmentünk Dobogókőre. Fényképeztem hónyuszit, tájat és Őt. Ittam kapuccsínót, kóstoltam forralt bort, amit Ő ivott. Melegettünk egy-egy tányér meleg leves mellett, majd visszautaztunk a szállásig busszal. Kicsit kókadtunk, majd kínai ételt vacsoráztunk. Majd megint kókadtunk. Egy kicsit.

Már egyik hajnali ébredésemkor láttam, hogy havasabb a táj, mint előző este, így a reggeli fehérség nem hozott újdonságot. Hó és hó. Reggeli után útrakeltünk és újra Dobogókőn találtuk magunkat. Most már egészen másként néztünk körbe. Bejártuk a Turul-túraösvényt, melyen egy jó darabon csak mi jártunk aznap először. Láttunk csodasziklákat, sok havat, és egyszer nem találtuk a túrista jelzést. A hogyan továbbra az angyalok segítségét kértem, és hamarosan hallottam is a követendő irányból közeledő emberek hangját. Így már könnyű dolgunk volt az út végefelé. Időben a buszmegállóba értünk, felszálltunk, átcseréltem a vizes nadrágom, zoknim szárazra, majd néztük, hogyan változik a táj lefelé: télből kora tavasszá.

Az utunkat hazafelé úgy jellemezném: gördülékeny. Minden akkor indult, amikor nekünk megfelelő volt. Hozzám jöttünk. Amolyan kispolgárian töltöttük az estét. Bár egy bizonyos szakaszát nem nevezném annak. Sokkal … hm … izgalmasabb és kielégítőbb volt. De néztünk pl. tévét. Aztán alvás.

Jó volt reggel mellette ébredni. Sőt fenn a hegyekben volt igazán édes az együtt ébredés. A fehérségben.

A Penny-ben 98 db zsömlét számláztak nekem. Kissé furának tartottam, hogy annyit fizetek, aztán gondoltam, manapság összejön innen is, onnan is úgy a végösszeg, hogy szinte nem is vásárolok semmit.  Itthon szokásommal ellentétben leellenőriztem a blokkot. Akkor láttam, mi történt. 8 helyett 98. Mentem vissza mint a szélvész. A pénztáros nem kekeckedett, hanem adta vissza a 90 db árát. Azt, amit ugye meg sem vettem.

Vettem egy túrahátizsákot. Kezdek beleszerelmesedni, bár az első használat után lesz igazán eldöntve, bevált-e vagy sem.

Most pedig felfedeztem, hogy a tesómtól kapott doboz bonbon (Ferrero Küsschen) két emeletes. Már majdnem kihajintottam a dobozt, mikor rájöttem, van a még egy réteg a felső alatt, tele finom édességgel. Hmmmm!

Mellesleg eszement gyorsan teljesülnek a kívánságaim, valósulnak meg a gondolataim. Különösen azok, amelyeken nem görcsölök. Úgyhogy csak a szépre, csak a jóra, csak arra szabad gondolnom, amit szeretnék.

Szuper megélni azt, amikor ugyanakkor gondolunk egymásra. Csütörtökön kezembe vettem a mobilt, hogy Őt hívjam. Már nyomtam volna a zöld jelet, hogy megcsörgessem, mikor zenélni kezdett a mobil a kezemben. Ráismertem rögtön a zenére: Ő hívott. Ez az, amikor annyira rá tudunk hangolódni egymásra, hogy kitaláljuk egymás gondolatát.

Megadtam magam. Beregisztráltam egy új felhasználónévvel a skype-ra. Ezt legalább nem titkolom. Így is marad. Akik fontosak nekem a jelenben, azokat átviszem, a többiek meg megtalálnak, ha akarnak.

Tegnap kaptam látogatót a munkahelyemre. Már többször invitáltam az ismerőst, hogy jöjjön, ha erre jár. Jó volt, mert végre beszélgettünk erről-arról, egy kicsit jobban megismertük egymást.

Most meg esik az eső. Vásárolni kellene ezt-azt. Holnapra, meg egyáltalán.

Naponta olvasok blogokat. Mármint azon a napokon, mikor net mellett vagyok. Főleg a GReadert használom, egyes blogokba írottak nyomon követését a blogringen keresztül teszem. Talán két-három olyan van, amit közvetlenül – is – látogatok.

A Reader használat olyan, mintha csak emailben érintkeznék az írókkal. A blogringben látott frissülést egy smshez: történés van, gyere! A közvetlen blognézést pedig ahhoz tudnám hasonlítani, hogy személyesen ellátogatok oda egy beszélgetésre. Valakitől megkapom az emailt, hogy valami történt velem, gyere, és én megyek. Valakihez nem megyek, mert elég a Readerben olvasottak.

Így egyszerűbb már nekem.

Hm. Ilyen se volt még! Hogy letagadtam a skype-elérhetőségem. Azaz csak elmismásoltam. Mert akkor elárulnám a netes nickemet. Azt meg ugye nem akarom.

Most vagy váltok egy másik felhasználónévre (van, de már fogalmam sincs, mi is – talán a keresztnevem és néhány plusz betű), és az lesz a végleges, mindenki által ismert, vagy marad így, és csak a “beavatottak” skype-olhatnak velem. No, nem nagy dilemma, mert azt hiszem, tökéletesen jó így, ahogy van. Nem kell engem mindenkinek elérnie interneten.