Azt mondta tegnap este, hogy néha nézett, amikor aludtam. Egy tündéri nőt látott olyankor. Ami egyébként is vagyok, ha minden oké velem.

Úgy érzem, hogy a szakítás után sokkal őszintébb volt velem. Nem titkolta az érzéseit előttem. Sajnálom, hogy addig nem merte rám bízni a szívét, lelkét. Ahogy én nem bíztam benne egy téren, ő sem bízott meg bennem, csak máshogyan.

Ahogy az autóban ültem a családi körben eltöltött félnap után, azon filóztam, milyen megnyugtató és biztonságot nyújtó háttér tud lenni a családom minden balgasága és hülyesége ellenére. Még a szüleim szokásos összezördülése is azt sugallja: itt semmi sem változik, tudom, mire számíthatok, nem érhet meglepetés. Ergo még a legnagyobb haragszomrád közepette is hátradőlhetek egy képzelt vagy valós nyugágyban, és tudom, biztonságban vagyok. Esküszöm, ezeket a helyzeteket kisujj-rázva kezelem ma már, pedig régen Anyám egy-egy megjegyzése az őrületbe tudott kergetni.

A legtutibb az a felismerés, amikor a 93 éves nagymamám megnyilatkozásában a saját viselkedésemre ismerek rá. Remek! Azt hiszem, nem mondhatom az általam megbántott embereknek: bocsi, de ezt a gáz viselkedésemet speciel nagyanyámtól örököltem egy az egyben….

Vannak hibák, melyeket elkövetünk, teszem azt, felindulásból (én erre specializálódtam) vagy egyéb indíttatásból. Akkor egy semleges vagy jó ötletnek tűnik, aztán nem úgy alakul. Rosszul, rossz érzésekkel jövünk ki a történésből.

Nem vagyok ártatlan bárányka, tudom jól. Utálok szembesülni azzal, hogy gyenge és hibát elkövető lehetek és vagyok.

A bennem lévő tűz nemcsak hihetetlenül tudja a szeretetemet táplálni, hanem képes megbántani másokat is. Van, hogy akarattal bántok (ha nekem fáj, neki is szar legyen), van, hogy szándék nélkül, vagy legalábbis azt hiszem, hogy a másikat nem sérti meg annyira.

Szar éjszakám volt. Talán a lelkiismeretem nem hagyott aludni, talán az, hogy megint beszéltem az ex-szel. Vagy mind a kettő egyszerre. Valakinek el kellett újságolnom a Negyediket, és mivel ő is ugyanazt az utat járta néhány éve, amit én fogok reményeim szerint, gondoltam, okos ötlet neki elmondanom.

Tegnap este olyan programot szervezett a barátaival, amit anno velem tervezett. A tudat, hogy én már nem lehetek ott, felszakította a sebet, ami a múlt vasárnap már megkarcolódott azzal, hogy egy társaságban töltöttük a napot. Kiakadtam, és végem volt. Ő még rátett egy lapáttal egy kérdésével, és annyi volt az éjjelemnek is. Már előtte eldöntöttem, hogy a tökéletes önvédelem okán teljesen megszakítom vele a kapcsolatot, mert mint kiderült a múlt vasárnapból, még csak részleges volt a gyógyulás. Most ezt vele is közöltem (ki tudja, hanyadszorra!), ha már úgyis beszéltünk.

Békességet és nyugalmat akarok. Újra kiegyenesedni. Nincs rá szükségem. Nem akarom, hogy szükségem legyen rá.

Néha azt érzem, hogy az elmúlt hónapok egy (önkéntes) vesszőfutás volt nekem, és a tegnap éjjel azt mutatja, még nem ért véget. Olyan ez, mintha mások(előző életek, család) “bűnei” helyett is én vezekelnék, mintha sorban állnának az árnyékban, hogy az ő megoldatlan dolgaikat helyettük újra megtapasztaljam és végül – megunva az őrületet – leoldassam vagy megtanuljam magamtól a megtanulnivalót. Tudom, én vállaltam ezt, és meg is teszem, mert más okosabbat nem tehetek. De néha fárasztó.

Talán pont a konfliktuskerülésem (vicces, néha pont magam okozom mint egy kamikaze), a harmónia utáni vágyam lökdös állandóan afelé, hogy a megoldatlan ügyeket valamilyen módon lezárjam.

Nem hiszek abban, hogy a másikat, akit a barátomnak vagy a páromnak tartok, szembesítenem kellene akár szóban, akár tettekkel a “hibáival”. (Kivéve a gyerekeimet, nevelés címszó alatt olykor megteszem… miért is?) Van jogom hozzá? Mindenki a maga kárán tanul, de én legyek az, aki tudatosan belemászik a lelkébe? Nincs jogom hozzá, mert tudom, milyen, amikor velem megteszik. Ilyen volt az ex is. Bika jegyű Nyilas ascendenssel a drága, és tudom, ennek folyományaként ő már csak ilyen. Vicces! Réges rég csináltam egy online párkapcsolati elemzésrészletet, és ebben a program pont ezt írta le. Hogy ő kritizál, én meg szenvedek miatta. Ezt persze, hosszabb távon nem lehet csinálni – büntetlenül. Se neki, se nekem. Az én önbizalmamnak végképp nem erre van szüksége.

De ezek a dolgok azok, amik előrelöknek engem abban, hogy a megoldást megtaláljam, hogy fejlődjek. Csak így szabad nézni! S úgy, hogy mindenkinek megvan a saját útja (még nekem is!), és úgy megy végig rajta, ahogyan neki a legjobb. Senkinek sincs joga a másik választását kritizálni!

… fura, mikor az ex azt mondja, hogy majd “máskor”, majd “jövőre”, majd ekkor vagy akkor elmegyünk ide vagy oda, vagy megcsináljuk ezt vagy azt. Rájöttem, hogy nem akarom. Nem akarok a barátja lenni se most, se később. Mert nem látom értelmét. Korábban azt írtam, hogy el tudom képzelni. De nem! Nekem ez nem megy, és nem is akarom. Ami elmúlt, elmúlt. Ő lassan beteljesíti azt, amiért az életembe érkezett, és én is azt a szerepet, amit az ő életében játszottam. És ennyi! Nincs tovább! Nem fog hiányozni, ha végleg lezártam. Nem haragszom rá, de … az útjaink szétváltak és nem hiszem, hogy újra össze fognak valaha is kereszteződni, akár csak a barátság erejéig. (Bár soha ne mondd azt, hogy soha!)

Nincs értelme.

És igen! Megvan a negyedik alternatíva!!!!

Azt nem állítom, hogy nem szoktam összehasonlítani magam senkivel. A legtöbbször teljesen felesleges a dolog, és ezt néha tudatosítom is magamban. Különösen akkor, ha úgy gondolom, hogy az összehasonlítás számomra hátrányos eredménnyel jár(na).

Néha van értelme. Például akkor, ha utána rájövök, hogy sokkal tartalmasabb és izgalmasabb életem van, mint néhány nőnek. Bár egyébként sem cserélnék senkivel, de ilyenkor még elégedettebb vagyok a saját élemmel.

Több lehetőség áll most előttem, hogyan teljenek a következő hónapok hétvégéi. Az egyik csak a szabad hétvégéim venné igénybe. Kedvemre van, mert utazás, és olyan helyeket látnék, amit még nem. A másik szombatokra esik, és a szüleim segítségét kellene kérnem a gyerekek őrzéséshez minden második hétvégén. Ehhez a lehetőséghez nagyon lenne kedvem, viszont tartok attól, hogy anyámék… nem igazán támogatnák ezt a dolgot úgy, hogy a gyerekekes hétvégéimből kell elvennem egy-egy napot. A harmadik szintén főként a szabad hétvégéim egyikét-másikát igényelné, viszont a téma kevésbé izgat, annál inkább a jövő tanév tananyaga, de arra még egy évet várni kell. Szóval … a döntés még hátra van.

Így egyedülálló szülőként az elsőt választanám. Ha egyedülálló lennék, akkor a másodikat. S csak utoljára a harmadikat, de csak a téma miatt.

Az első azért fontos nekem, mert így a szabad hétvégéket teljes mértékben kihasználom, lekötöm magam. A második pedig egy hobbimat elégítené ki, vagyis megtudnám, érdemes-e komolyan foglalkozni a hobbival. A harmadik szintén az egyik érdeklődési irányomba esik, speciel az ezotéria, spiritualitás irányába. (Basszus! Hogy mi minden érdekel engem?!)

Azt hiszem, keresnem kell egy negyedik lehetőséget. (No, nem pasit!)

Vannak olyan találkozások, amelyek sorsszerűek. Mint pl. ma is, mikor megláttam AZ Esernyőt. Tudtam, hogy ő nekem készült. Így hát már várom az első zuhét, hogy megvédhessen az esőcseppektől.

Ma találkoztam először szemtől szembe három saját őszhajszállal.

Hm.

Nagy merészség azt állítani, hogy a szex a házasság alapja, vagyis ha az kitűnő, akkor minden rendben van, működőképes a házasság. Íme egy idézet abból a cikkből, ami a bejegyzés megírására indított:

“– Azt mondod, a szex mindent visz?
– Azt. Mindennél fontosabb.” (nlcafe.hu)

Persze az ellenkezőjét sem lehet állítani, bár lehetnek és vannak is kivételek. A volt házasságom nem ezek közé tartozott. De nem részletezem, mert… mert ez a múlt, s nem akarok rajta újra rágódni. Szóval, két egészséges és szexualitásra képes ember között, ha ráadásul házastársak, elengedhetetlen a jó szex, hogy a házasságuk harmonikusabb és meghittebb lehessen. És most megint magamból, a saját igényeimből indulok ki. Cáfolnám a fenti állítást, ami a párbeszédrészletben van.
Bár a legutóbbi kapcsolatomban e téren jól voltam tartva, semmi panaszom nem lehetett. S ha végig tekintem a szexuális életem fejlődését, akkor azzal a hasonlattal élhetnék, hogy az ex mellett a még zöld levelekkel fedett rózsabimbóból egy színét már megmutató, nyiladozó virág lettem. De még előttem áll a teljes kibontakozás. Mellette és vele megéreztem, mi is lehet még ebből, bár – jelzem! – így is … hm… elégedett voltam.
Viszont nekem fontos, hogy egy párkapcsolatban intellektuálisan is ki legyek elégítve. A partneremnek, a páromnak hasonló intellektussal, érdeklődési körrel kell rendelkeznie ahhoz, hogy akár óráig el tudjunk beszélgetni, amit igényelek. Egyáltalán nem bánom – sőt! -, ha okosabb nálam, mert szeretek felnézni egy pasasra, ha értelmes, tájékozott és intelligens. (Jelzem, hogy e téren is remekül kijöttünk az ex-szel! Más volt a bibi.)
Esetemben a szex, a testi örömszerzés az intimitás az egységélmény egyik formája, de csak az egyik és persze nem elhanyagolható része. De azonkívül sok máson is múlik egy házasság. Aki élt már egy párkapcsolatban, az tudja. Meg hát egyén függő a dolog. Kinek mi a fontos, a lényeges, mire született, mik az igényei, szükségletei.
Visszatérve a cikkre: annyival egyetértek, hogy az emberek nagy része elengedi magát egy bizonyos kor fölött, nem törődnek magukkal se testileg, se lelkileg, se szellemileg, és ez a szexuális életükre is kihat. Nemcsak ezt a területét nem ápolják az életüknek, hanem a többit sem. De ez ellen csak saját maguk tudnának tenni, csak akarniuk kellene, meg hinniük, hogy meg tudják tenni.

A fentiek ellenére nem érdekel, hogy mások hogyan élik meg a szexet a saját kapcsolatukban, leginkább a saját magammal törődöm, ami ugye természetes, de egyet biztos megfogadtam: alább nem adom. Az ex-szel megtapasztaltaktól csak még jobb jöhet! Az ex csak annyit mondott nekem viccesen tanácsként a jövőre nézve: ha egy pasi nem az én igényeimnek megfelelően közeledik felém a szex terén, akkor csak rúgjam le magamról.
No, igen! Korábban volt olyan, hogy eltűrtem dolgokat, mert azt hittem, én vagyok a balf.sz, de … ma már tudom, mit akarok és mire vagyok képes. Így a tanács, meg lesz fogadva, bár remélem, nem lesz rá szükség.

Mert olyasmit írtam, illetve állítottam, ami nem valószínű, hogy teljességében megállja a helyét.
“És nem zaklatott fel, hogy az ex volt az egyik vendég.”
Ezt így gondoltam. Akkor. Meg most is, ha a vasárnapra visszaemlékszem.
Csak azt nem értem, hogy azóta, mióta kiették a lábukat az ajtón, mi a búbánat bajom van.

Ma már jobb. Sokkal jobb.

Az az érdekes, hogy mindent ugyanúgy gondolok: így jó, ahogy van. Erre van szükségem. Rá már nem. Azonban a láthatatlan szálak vasárnap akaratom ellenére és észrevétlen megrándultak, s egy picit megrezegtették a stabilnak vélt világom.

Ültem a tóparton, bámultam a vizet, amit csak a szemeim láttak, az agyam nem igazán. Azon a vágyamon tűnődtem, ami végre megvalósul – úgy nagyjából. Mivel még soha nem éltem egyedül, ez iránti vágyam még nem volt kielégítve. Most teljesül annak ellenére, hogy két gyerekemmel élek. Viszont ott vannak az egyedül levős hétvégék, amikor valóban csak magam leszek, vagyok.
Minden hétvégére tervezek egy utat. (Bár ma estétől egy tegnap esti sms hatására egy újabb változat is van felmerülőben ezekre a napokra… De még várok az információkra a döntéshez.)
Egy szóval egyedülélés…. Szükségem van rá.
Úgy érzem, a következő hónapokban megjárom a saját El Camino-mat.

“A harcos tudja, hogy bizonyos pillanatok megismétlődnek.
Gyakran találkozik ugyanazokkal a helyzetekkel és nehézségekkel. Ilyenkor elkeseredik, mert úgy érzi, hogy nem fejlődött semmit, hiszen az élet kellemetlenségei újra meg újra visszatérnek.
- Ezen egyszer már keresztülmentem – panaszolja a szívének.
- Valóban, ezen már keresztülmentél – válaszolja a szíve. – De nem léptél túl rajta.
És a fény harcosa megérti az ismétlődő leckék értelmét: általuk tanulja meg, amit korábban nem volt hajlandó megtanulni.”

(P. Coelho: A fény harcosának kézikönyve)

Éjjel vagy egy órán át ébren voltam. Aztán hirtelen reggel lett. S persze, megint végig álmodtam az éjjelt. Egy idő után a sok álom fárasztó…

Állok az iroda közepén, bámulom az üzemek közt és körül futó csöveket, a különböző tornyokat, s bevillan egy gondolat: a világom újra átalakulóban van. Változtam, s ezt a változást követi a világom.

Helyezkedés.

Jöttem ki a kapun, az empéhárom lejátszó Willie Chirino dalát játszotta. A táskámmal való molyolásból feltekintve egy kék szempárral akadt össze a tekintetem. Egy halvány mosoly kísérte a kékséget, én pedig belül összerezzentem. Régen hatott már rám így egy pasi. Jól esett.