A tegnap délután nagyon jól sikerült. Sokat nevettem, mert jó társaságba keveredtem. Emellett vásároltam ruhákat a gyerekeknek, meg végül magamnak is. S volt tánc is. Élveztem.

Akkor hát megyek jövő nyáron DM koncertre. Előtte vizsgázom, utána vizsgázom, meg ugye lesz a születésnapom is. Kicsit mozgalmas és izgalmas lesz az a hét.

Jegyvásárlás tanulsága: igényelnem kell visa kártyát.

Na, most egymást riogatjuk. Szerintem nem sok ember van Magyarországon, aki összeszámolta az éves nettó jövedelmét és annak 1/12 részét vallotta be az energiatámogatás igénylésekor.

Ahogy nézem, nézzük, az egyedülálló szülőket pécézték ki. És persze, örülhetnek, mert nem fognak stimmelni a bevallott és a tényleges adatok.  S azt nem fogják nézni, hogy speciel én nem azért annyi összeget adtam meg, mert csalni akartam, hanem mert nem igazodtam el a tájékoztatójukon. Érdekes módon, igen szájbarágósra sikerült a jövedelem bevallási lap. Így utólag. Még azt is be kell majdhogynem vallani, hogy a levegőkifújásért kaptam e külön pénzt.

Egy tanulság van az esetből, hogy a következő igénylés előtt lekérem a cégtől az éves keresetem kimutatását, és fillérre pontosan becsületes leszek.

Egyébként a múlt éjjel (amikor egy órával meghosszabbodott az éjszaka) megaludtam a tíz órát. Ilyen is ritkán van. Ha nincs az óraátállítás, akkor kilenc körül ébredtem volna, így csak nyolckor.

A nátha tett arról, hogy többször felébredjek: orrfújás, cseppentés, helyezkedés, hogy levegőt is kapjak, stb. Kissé macerás volt így az éj, de elég jól viselem.

S szombaton tényleg voltam az állatparkban. Sétáltam, fotóztam. Legjobban a barna maci tetszett. Ő annyira aranyos volt, hogy ott ült a fenekén, két lábát szétvetve, a másik kettővel támaszkodva a kerítésnél, és azt nézte, hogy az a sok ember, aki őt bámulja, fotózza, mi az ördögöt akar – már megint. Szaglászott, nézett, és … egy élmény volt. Ezért sem nyúltam a fényképezőgép után. Ezt megörökíteni nem lehet, és kár is, mert maga az Élmény veszik el, ha megteszem, gondoltam.

Láttam, és éppen lefotóztam, amikor két párduc párosodott. Egy lovacska megnyalta a kabátom, miközben a fejét simogattam volna. Nem tudom, minek hitte… Aztán ott volt az oroszlán(király), aki amint meglátta, hogy a gondozók egy vödörrel jönnek a szállása felé, felpattant, és azt leste toporogva, lesz-e kaja belőle. Hát nem lett, így visszatelepedett a “trónjára”. A csajok higgadtabban fogadták a gondozók megjelenését. Ők csak a fejüket emelték, s a családfő sétáját figyelték. No, igen.

Egész jól telt így a nap, nekem tetszett.

Tegnap pedig vettem magamnak egy színes sálat a téli kabátomhoz, meg egy kötött kesztyűt, ami okkersárga (?). Illik a sálhoz, és végre sikerül télen is színesben lennem. Már csak egy kötött sapi kéne, mondjuk a kesztyű színében, vagy esetleg a sál valamelyikében. A délutánom pedig úgy jellemezném, hogy tesznyülős volt. Vagy a gép előtt ültem, vagy tévét néztem, vagy olvastam. Ja, és kajáltam. Este beszélgettem az egyik barátommal skype-on, majd mentem aludni.

Olvasom egyébként Jane Austen naplóját. Szeretem az ilyen stílusú és hangulatú regényeket, filmeket. És kicsit tanulságos is.

Azt hiszem, egész jól megy a gyerekeim emlékeztetése a vonzás törvényére. Legalábbis a nagyobbik már az elméletre remekül emlékszik (indigó gyerek). A gyakorlat is előbb-utóbb meglesz. A kicsi persze csípőből elutasítja, de ez csak egy átmeneti tiltakozás – szerintem, mivel már a múltkoriban is tett egy megjegyzést, ami arról tanúskodik, hogy tudja, miről is van szó.

Éppen a fájdalomról, gyógyulásról és az ezekhez való hozzáállásról olvastam a baglyos könyvből, mikor a kicsi megszólal:

- Ezért sem szabad sírni!

Mondtam, hogy lehet sírni, de nem sokáig. Mert az önmagunk sajnálata a gyógyulást gátolja.

Még pár mondat a tegnapi találkozásból:

“Nem foglalkozom a múlttal, hiszen az már elmúlt. A jóra azért nem emlékezem, mert akkor a rossz még rosszabbnak tűnik. S egyébként is, ha valami rossz történik, úgy állok hozzá, hogy én még ekkor is jól érzem magam.” – Imádom az “öreget”!

Úgy tűnik, ma a bölcsek napja volt. Éjjel Maharishivel álmodtam (a részletek az ébredés homályába vesztek), a vonaton pedig egy lélekben fiatal, évek szerint pedig 75 éves férfival kerültem egy fülkébe. Bár eleinte elzárkóztam a beszélgetéstől, mégis az lett a találkozásból. S nem bántam meg! Mesélt, beszélt, és a vitalitásával, az élethez való hozzáállásával mutatott példát.

Különös vagy nem, visszafele is összefutottunk, szintén a vonaton a leszállást megelőző pár percben. Búcsúzóul lelkemre kötötte, hogy eszem ágában se legyen összekötni egy pasival az életem hivatalosan (“hogy a koszos gatyáját mossa”). Az együttélés még belefér, de a papír, szerinte, végképpen felesleges. …

S elgondolkodtam az eddigi kapcsolataimon. Addig működtek, addig voltam “normális”, boldog, amíg lazán vettem. Amint szorosabb lett, komolyra fordult, akkor begőzöltem valamilyen formában. Nem tudatosan, hiszen magam sem tudtam, mi a bajom, miért viselkedem úgy, ahogy, hiszen én magam is komolyan vettem a kapcsolatot, nemcsak a másik. No igen, mert azt hittem, azt meséltem be magamnak, hogy az nekem kell. Pedig nem. Csak ki akartam pipálni azt a pontot, hogy van egy jól működő párkapcsolatom. Közben a lelkem mélyén szabad akartam maradni, csak az egom ezt nem merte felvállalni. S amíg csak örültem a másiknak, meg az igazi Ikrek jellemzőimet éltem meg, addig minden rendben ment.

Most úgy érzem magam, mintha szabadságot vettem volna ki. Mintha senkiszigetén lennék, ahol … élek kötetlenül, magammal foglalkozom, azt csinálok, amit akarok, s csak két emberért vagyok felelős: a gyerekeimért. És ez egyelőre így jó. Tudom, ez egyfajta mellékvágány, ami inkább nagyon is jelentős része az életemnek, mert most tisztulok le, most tisztítom le a főcsapáshoz vezető utat. És mit mondjak?! Érdekes és élvezetes tevékenység.

A testem elintézte azt, amire önként nem voltam hajlandó: a pihenést. Szerda este kezdődött, tegnap csúcsosodott, ma pedig kifekszem a betegséget. A tegnapot a táncnak szántam, így … ameddig tudtam, kitartottam, bár fájtak a lábszár izmaim. Alig vártam, hogy az ágyamba kerüljek, és pihenjek, majd aludjak. Ma pedig egész nap az ágyban fekszem, és pihenek, pihenek, pihenek.

Holnap meg elutazom a nyíregyházi állatparkba.

Most miért kell baszogatni azokat, akik devizában vettek fel hitelt? Az én lakáshitelem is ilyen, mivel számomra a forintos hitel sokkal megterhelőbb lett volna. Igaz, élhetnék még mindig a gyerekekkel albérletben egy másfél szobás lakásban, ami nem az enyém, s végül is mehetne a semmibe is a bérleti díj a részemről. A főbérlő biztosan jól járt volna velem…

Ez az egy hitelem van, és fizetem a törlesztőrészleteket zokszó nélkül. Még akkor is, ha emelik a kamatot és a forint is gyengül a svájci frankhoz képest. Nem nyafogok, s tudomásul veszem a helyzetet. Nem dramatizálom túl.

Ugyan nem értek egyet azokkal, akik nyakra főre vették fel a hiteleket, s ebben a bankok is hibásak. Reklámozzák, hogy csak egy telefon és lehet új tévéd, mehetsz nyaralni, meg ilyenek. S még adtak is a hozzájuk fordulóknak hitelt! Az emberek meg lehetnének tudatosabbak, hogy előre és utólag felmérjék a tettük következményeit. Ennyi! S az állam pedig inkább most segítsen, minthogy segélyeket kelljen évekig adni a tönkrement embereknek…

Most csütörtök reggel, eléggé nyűgös alvás után ez tellett tőlem.

Frissítés: s nem mellesleg (ha valóban így van!): http://index.hu/gazdasag/magyar/hitk081023/

Mondjuk, azt még mindig nem értem, hogy az Államkincstár az APEH-hal karöltve miért kéri, hogy igazoljam a 2007. év nettó bevételeimet mindenféle papírral. Hiszen bevallottam az adómat, és azon felül más mondandóm nincsen. Higgyék el, többet nem kerestem!! S ha az APEH-nak egyszer hazudtam volna, akkor miért gondolják, hogy most az igazat mondanám?

Szóval, bizonyítanom kellett az államnak még egyszer azt, amit már egyszer…, csak azért, mert igényeltem ez évre az energiafelhasználási támogatást.

S ma azt is be kellett bizonyítani, hogy a nagyobbik gyermekem valóban okos és intelligensebb az átlagnál, csak nem bírja a kevésbé intelligens tanító nénit. S ne kerüljön olyan helyzetbe semelyik szülő, hogy a tanító néni hozzánemértése miatt nem tudja, mit csináljon: büntesse a gyereket a “helytelen” viselkedése miatt vagy sem. Basszus, mi a helyes megoldás?!

‘A nagyszerű lehetőségek olykor a nehézség álruháját öltik magukra’

(Esther és Jerry Hicks: Sara és az ezerszavú beszélő bagoly)

Ballagok az úton, közelemben egy anyuka két fiával. A piciket nevükön szólongatja a nő. Az egyiket Benjáminnak hívja. Én pedig magamban azt kezdtem el mondogatni: Bendzsamin, Bendzsamin. Egy fél perc sem telt el, mikor a nő félhangosan megszólal: Bendzsamin, Bendzsamin.

Mostanában egyre gyakoribbak az ilyen jellegű eseteim. Majdnem mindennaposak. Még nem tudom, hogy én érzem-e meg a másik gondolatát, vagy én küldöm a gondolatot a másiknak.