Régen láttam már olyan filmet, ami ennyi és -féle érzelmet váltott ki belőlem. Hol sírtam, hol nevettem, hol drukkoltam, hol egyetértettem. De legtöbbször bőgtem. És nem bántam.  Nagyon-nagyon tetszett.

Az elmúlt időszak tanulsága: türelmesebbnek és megértőbbnek kell lennem.

A blogírás során rájöttem, hogy vannak olyan érzések és gondolatok, amik az adott pillanatban rettenetesen komolynak érződnek. Megörökítem őket írásban, aztán néhány óra vagy nap múlva balgaságnak, jelentéktelennek hangzanak, s legszívesebben törölném az egészet.

Ezért is szólok olykor az Olvasóknak: csak annyira vegyék komolyan az adott bejegyzéseimet, amennyire bármelyik szappanoperát.

Illúzió, amely szertefoszlik.

Annyira vékony, helyesebben csontos a bokám, hogy a kis duzzanat teszi normálissá. Ezért sem vettem észre, hogy be van dagadva egy icipicit a bal, csak mikor összehasonlítottam a másikkal.

Most rendesen kiképzés alatt van. Holnap is tánc…

Na, igen! A nem sejtések napja volt.

Ma reggel még nem sejtettem, hogy kora délután már tudni fogom, miért fáj a bokám napok óta. Most már tudom.

Az álca a túl erőltetés volt.  Egyébként pedig nem voltam képes meglépni azt, amit nagyon szeretnék. (Sikeres lenni valamiben.)

Kicsit fura volt ma táncon. Nem tudom, miért…

Hát, így van ez. Felébredek, és még nem sejtem, hogy 15 perc múlva találkozok vele. Az újabb imádottal.

Olyan húrokat pendít meg bennem akárhányszor hallgatom, amelyek … repítenek, fel az égbe.

Hm. Még is csak közeledik az a tavasz….

Mostanában, ha nem értem meg valakinek reakcióit, hogy mi lehet a belső indíttatása, az emlékeim között kutatok: vajon én valaha cselekedtem-e így, kerültem-e ilyen szituációba. Ha igen, akkor már jöhet az “aha!” élmény. Ha nem, akkor vagy tovább kutatom vagy feladom.

Amilyen könnyen át tudok lépni dolgok felett, oly nehezen megy más ügyekben. Amilyen könnyen felejteni tudok eseményeket és embereket, néha olyannyira ragaszkodok hozzájuk. S amennyire racionálisan meg akarok magyarázni érzéseket, ugyanannyira hiszek a megérzésekben.

El kell fogadnom, hogy az érzések számomra csak játékok. Ha komolyan veszem őket, akkor hagyom, hogy feldúlják racionális világom. Szükségem van rájuk, mert színesítik életemet, de vendégként kell bánnom velük, mert csak látogatóba jönnek hozzám, hogy elszórakoztassanak.

S ha nem érzek a másik iránt olthatatlan szerelmet, pedig jól érzem magam a társaságában és vágyom is rá, akkor ne legyen bűntudatom, hogy nem járok tíz centivel a föld felett és nem lep el a rózsaszín felhőcske. Ne hiányoljam a nagy érzéseket, mert én nélkülük is remekül megvagyok, és igazán akkor vagyok kiegyensúlyozott. Ha jön a nagy betűs érzelem, akkor fogadjam el, hogy így van, s ne vegyem komolyan. Ez a tanácsom saját magamnak.

Különös nap. Azt hiszem, tényleg alkalmas a lezárásokra, arra, hogy a felmerülő negatív érzéseket úgy, ahogy vannak elengedjem. Hm, igyekszem.

Találkozások napja. Mikor összeakadok a régi barátnőmmel, és mesél. Én meg tehetetlennek érzem magam, s csak azt tudom hajtogatni: én helyedben…, nem érdemli meg …, stb.

Ilyenkor áldom, hogy CSAK a két gyerekem az, akivel foglalkoznom kell. Más emberre most nincs energiám. Talán majd nyáron vagy … később.

Hogy én mennyire élvezem ezt a helyzetet! Pedig ma is rákérdezett az egyik ismerős pasi, hogy meguntam-e már a “pihenést”. Mondtam, hogy nem. Erre csóválta a fejét, én meg javítani akartam a helyzeten, és azt mondtam, majd tavasszal, és kinéztem a havas épületekre. Vigyorogva válaszolt: vasárnap már március kezdődik. Püff neki, gondoltam. És egy műmosollyal megnyugtattam, hogy akkor megadom magam a sorsnak. No, persze! Van eszemben!

A tanulásra is rá kellene kapcsolnom. Hónapokig halogattam, s bár még van időm a júniusi vizsgákig, azért az emberi testet nem lehet pity-puty bemagolni a finisben, munka és két gyerkőc mellett. Ezért sem tervezek a következő hónapokra semmi extra kiruccanást. Mert a szabad hétvégéimet a tanulásnak szándékozom szentelni. Így legyen!!!! Istenem! Alig várom, hogy az legyek, ami akarok lenni.

A volt férj tegnap rám csörgött, hogy lehet, beteg lesz. Bocs, influenzás, merthogy járvány van. Na, szóval kijött rajta valami csúz, de meglehet, holnap, azaz ma már jobban lesz.

Mindezt azért közölte velem így előre, mert ez a hétvége az övé. Lenne. Megértem, hogy nem akarja a kölykökre ragasztani a csúzát.

Hm. Azon azonban elgondolkoztam, hogy én kinek szóljak, ha esetleg, netán-tán influenzás lennék… Vicces lenne, ha a szüleimre vagy rá sóznám a két gyereket e címen.

Hát, ezért maradok mindig egészséges. Jobb ez így nekem.

Ez volt az az éjjel, amikor minden felriadás előtt és után álmodtam valamit. Egy közös volt bennük: a hülyeség.

Éjjel kettőkor azon a rejtélyen töprengtem, vajon ki nyitotta ki az előszobai beépített szekrény egyik ajtaját… Megnyugtattam magam azzal, hogy a bejárati ajtó bezárva, ergo idegen nem lehetett, tehát valaki közülünk alva jár, és közben szekrény ajtókat nyitogat.

Egyébként frissen ébredtem.  Az előbbieket az újholdra akartam fogni, de amint a naptárat nézem, szerdán lesz…

Ja, és esik a hó.

Kiszámoltam, hogy a tesóm is 27/9-es úgy, mint én. Sőt az ex is. S az is érdekes, hogy az egyik kolléganő is, akivel nem vagyunk puszipajtások (nekem megmagyarázott egyet és mást ez vele kapcsolatban).

(most éppen három fajta böngésző van nyitva: a ff nem óhajt felnyílni, csak az alsó sávban látom, hogy létezik; a Crome-on írom a blogot; a IE-t pedig a fórumra használom, mert a Crome idétlenkedett, mikor aktiválni szerettem volna valamit az egyik felhasználó profiljában. Bah!)

Különös álom után kezdődött a nap. Még mindig előjönnek a képek…

Összeakadás az egyik BK-val. Ott, ahol végképp nem számítottam erre. De szerintem ő sem rám.  Még nem tudom, akarom-e ezt az egészet. Még nem. Talán azért, mert mindig van egy pillanat, ami változtathat, fordíthat a dolgokon, s ha az a pillanat elillan, akkor … Nos, majd meglátom, hogyan alakul a mi kettőnk ügye. 

Aztán mozi a gyerekekkel. Utána kaptak egy-egy, különböző színű kapucnis, deszkás pulcsit. A kicsi le sem vette magáról a próba után, csak a pénztárnál két percre. Majd ők csúszkáltak, falat másztak, illetve picit másztak. 

Jött az én programom, a tánc. Csak negyedóra. De jól esett.

Azt hiszem, nem mindig az számít, milyen technikásan és sok táncfigurával táncol egy páros, hanem az, hogy mit adnak egymásnak és a közönségnek a táncukkal.  Így lehetünk mi, az egyik srác és én. Ő imádja azt a fajta táncot, én meg jól akarom csinálni, s persze szeretek is vele táncolni. De amennyire át tudjuk magunkat adni a zenének, a táncnak, elhiteti a nézőkkel, hogy profin nyomjuk. Vagy éppen azt, hogy van közünk úúúgy is egymáshoz (pedig nem).