“Az agyunk hihetetlen dolgokra képes … Az agyunk elhiszi, amit mondunk, ezért nem szabad játszani azzal, hogy gyors ítéletet mondjunk …”

És nem mellesleg éredemes tudni (én évek óta ismerem a történetet):

“- Kinek a nevéhez fűződik az írisz feltérképezése?

-  Egy magyar orvoshoz, dr. Péczely Ignáchoz. A történet 1838-ba nyúlik vissza. Péczely doktor egy faágak közé beszorult baglyot próbált kimenekíteni. Ahogy a bagoly lábát igyekezett kihúzni, az eltört. (A bagolyról tudni kell, hogy olyan állat, amely szemkontaktust tart.) Abban a pillanatban egy hasadék jelent meg a bagoly szivárványhártyájának alsó részén. Ezt követően Péczely doktor megfigyelte, hogy a kórházban, az egyes osztályokon azonos típusú betegségben küszködők íriszében hasonló lenyomatok vannak. Több évtizedes kutatómunka után megalkotta az első önálló írisztérképét, amely az óralapon megjelenő számokhoz hasonlóan mutatta az egyes szerveket. Nem volt 100%-os pontosságú, de alapnak mindenképpen megfelelt. Bemutatta az akkori orvostudomány fő képviselőinek itthon, majd külföldön is járt a felfedezésével (1873-ban A szivárványhártyáról, majd 1880-ban Felfedezések  a természetes orvosi tudomány terén címmel publikálta a műveit), de ahogy az lenni szokott, Magyarországon nem, viszont nagyon sok más országban elfogadták az elméletét. Nálunk a felfedezésén alapuló íriszdiagnosztika azóta sem kapta meg azt a rangot és elismerést, amit megérdemelne. ”

Legalább a sajátjainkat elfogadnánk, elismernénk!!!!!!

“Míg Magyarországon az emberek, műtétek és gyógyszerek után kapják az orvosok a pénzt, addig Kínában ez pont fordítva van. Az orvost ott azért fizetik, ha nincs betege. Ha van betege, azt levonják a pénzéből, hiszen akkor nem jól végzi a munkáját” (astronet.hu)

Futni voltam. S lett volna még vagy 10 perc futás hátra, de hazazavartak a békák.

Ugyanis amint besötétedett, előjöttek a rejtekhelyükről és néhányuk ott dekolt a járda közepén. Nos, én meg attól tartottam, hogy óvatlan pillanatban valamelyikre rátapicskolok. Hm, ez pedig egyikünknek se lett volna épületes élmény…

Kénytelen leszek áttérni a nappali fényben és salakon való futásra. Plusz félóra, de legalább épségben maradnak a békák és a lelkem.

Elkezdtem krómkarnitint szedni, illetve ginkgo bilobat vagy mit. Az előzőt zsírégetés miatt, a másikat pedig a szellemi frisseségem (tanulás) miatt. Krómkarnitint már egy időben szedtem, mikor súlyzóztam. Meg voltam vele elégedve, de lehet, hogy csak bebeszéltem magamnak, hogy jó az nekem. Mindegy. Most újra megadom neki az esélyt, hogy jól teljesítsen.

Vagyok. Létezek. Tegnap este eszembe jutott, hogy nekem van egy blogom is. Ahová írhatnék…

Pedig szombaton délután láttam gólyát békésen sétálgatni az egyik füves területen.

Nem tudom, mi volt rajtam a hétvégén, de nagyon álmos voltam, mire hazaértem. Ugyan hamarabb végeztem, mint gondoltam, és le is mehetem volna futni is, de egyszerűen bedöltem az ágyba és onnan már nem mentem ki, csak kajáért.

Most reggel érdekeset álmodtam. Valami eszement magas pasi sürgölődött körülöttem, akinek még egy kislánya is volt (meg felesége). Annyi rémlik, hogy egymás mellett sétáltunk és nem engedtem, hogy megfogja a kezemet, mert voltak mások is körülöttünk.

Nem mellesleg egész éjjel esett az eső (múlt este ezzel is nyugtattam a lelki ismeretem, hogy nem mentem futni), és most még csak félhomály van, amolyan őszies módon. Viszton este kinyitottam az ablakot szellőztetni, és öröm volt hallgatni a madarak csicsergését. Mintha a közeli erdőben álldogáltam volna. (Hm, mintha színes énekes madarakkal is álmodtam volna…)

Beszélgetünk, csajok, hárman. Ők párjukkal, férjükkel élnek, egyedül én vagyok facér. Ecsetelik a páros élet “negatív” oldalát: mi mindenben nem segít nekik a pasijuk.

Pont a napokban állapítottam meg, hogy mennyire nincs kedvem és vágyam ahhoz, hogy valakivel, egy pasival együtt éljek. Talán pont azok miatt (sem), amiről ők beszéltek. Egyelőre csak egy okból vagy max. kettőből szeretném, ha lenne pasim: szex és hogy elmenjük ketten erre-arra túrázni, szórakozni vagy ilyesmi. De csak úgy laza kapcsolat formájában.

Azért remélem, nem fogok így maradni … mármint ezzel a gondolkodással. Szerencsére, ahogy ismerem magamat, percről percre változhat bármihez a hozzáállásom.

Van egy kedves és tanulságos emlékem, ami igazolja a vonzástörvényét.

Felsőfokú szaknyelvvel bővített nyelvvizsgára készültem ’93-ban. Az írásbeli esetében, úgy gondoltam, vannak esélyeim. A szóbelire viszont az esélytelenek nyugalmával, … izé … , idegességével mentem, hiszen még a saját angoltanárom is készpénznek vette, hogy nem fog sikerülni. Ezt utólag közölte velem.

Hogy azért némi esélyt adjak magamnak, rendesen tanultam a tételeket, illetve minden meditálás után rögtön szavakban és gondolatok formájában közöltem a Mindenséggel, hogy szeretném, ha a szóbelim sikerülne. Arra már nem emlékszem, milyen mondatok hangoztak el, formálódtak meg bennem, azonban, gondoltam, legalább így is megadom magamnak a támogatást.

‘Isten neki, fakereszt!’-, ahogy szoktam mondani. Kb. ezzel a gondolattal mentem be a vizsgáztatókhoz, s a magam módján nyomtam a szöveget, amikor kellett. Majd kijöttem a helyiségből. És később mondták, hogy nekem (akit szinte a legesélytelenebbnek tartottak) és egy elég jó angolos lánynak sikerült a szóbeli…

Már megint egyik teendőből a másikba esek. Sőt, valamibe belekezdtem, és most jutott eszembe, hogy ma befejezhettem volna – végre. No, ha minden jól megy, holnap pontot teszek a végére.

Ezt szeretem! Mikor izgalmas az életem! Mikor a sok közül kell választani, vagy azokat sorba parancsolni és szépen a lista végére jutni. Be vagyok táblázva, és azon gondolkodom, mi lesz a következő feladat, lépés.

Most néztem, hogy a múlt héten vagy három bejegyzést sikerült alkotnom. Régen ez legalább a hétszerese volt. Hm, hát valóban nem unatkozom! Így jó.

A napokban szembesültem és ezáltal elgondolkodtam azon, hogy el tudjuk-e képzelni, illetve el tudjuk-e fogadni, hogy valaki megváltozhat. Mennyire vagyunk rugalmasak?

Nekem is vannak, voltak előítéleteim emberekkel szemben. Elismerem. Viszont most már képes vagyok arra is, hogy elvárjam vagy számítsak egy ember jellembeli, személyiségbeli változására az idő haladtával.

Mert nekem sem esik jól, ha elkönyvelnek örök időkre valamilyennek.  Pedig már rég nem olyan vagyok.

Anya, neked szakácsnak kellene lenned, szólt ma ebédkor a nagyobbik. Sertéspörkölt volt tésztával.

Tudom, hogy jól főzök. Amikor főzök.

Ennyi.

Elmúlt, végleg. Lezáródott a múlt bennem. Ez számomra azt jelenti, hogy egyáltalán nem jut eszembe, nem érdekel, mi van vele, velük. A két legutóbbival. Még akkor sem, ha egy légtérben vagyok vele, velük.

Mindez tegnap vagy tegnapelőtt tűnt fel. És örültem neki.

Viszont nem tudom, mi a helyzet a mostanában emlegettel. De úgy döntöttem, nem igazán fogom izgatni magam, majd ha akar tőlem valamit, jelzi, és én majd vagy így, vagy úgy reagálok. Azt hiszem, ez a normális.

Egyébként is remekül érzem magam a bőrömben. Egész megszoktam már ezt a nyugalmat, ami körül vesz. Még azt is, ha olykor vihar kavarja fel a csendes vizemet. Erre vágytam, ugye?

“Az ember akkor érzi igazán jól magát, amikor megkapta, és tudja, hogy meg is fogja kapni mindazt, amire valóban szüksége van testileg, lelkileg és szellemileg. Ha emellett még azokat a dolgokat is le tudta tenni, amik korábban fájdalmat okoztak neki, tartós boldogságra és jólétre számíthat. Furcsán hangzik, de a nyugati emberek többsége az ázsiaiakhoz képest rendkívüli szegénységben él! Folyamatosan hiányzik valami, állandó panaszkodással telik a nap. Verseny másokkal, harc, dicsőség iránti kielégítetlen vágy… olyan dolgok után futkározunk, amelyek nem igazán tesznek boldoggá, csak azt hisszük, hogy ha majd meglesz, boldogok leszünk. Pedig az igazán fontos dolgok, amiktől valóban jól érezhetjük magunkat a bőrünkben, az orrunk előtt vannak itt és most!

Ázsiában a „szeresd önmagad” nem abból áll, hogy kitesszük a tükörre a „szeretem magam” cetlit (bár az önszuggesszió is kiváló technika), és nem önző módon értendő. Saját magunkkal élünk párkapcsolatban napi 24 órán át egész életünkben. Ez azt jelenti, hogy naponta kellene magunkat boldoggá tenni, „sok kicsi sokra megy” alapon. Testileg megadhatjuk magunknak, ami jár, lelkileg megtehetjük, hogy úgy bánunk magunkkal, ahogy a gyermekünkkel bánnánk. Szellemileg pedig azt tehetjük, amit igazából szeretnénk: élhetünk a hivatásunknak, tanulhatunk, ami tetszik, azt csinálhatjuk elménkkel, amit akarunk! Felidézhetjük a múlt szenvedéseit, fájdalmait, de ez nyilván nem lesz hasznunkra. Ugyanígy itt és most, felidézhetjük legkedvesebb emlékeinket, és életünk jövőképeit is a lehető legkedvezőbb irányba terelhetjük szabad választásunk szerint.

… elsősorban önmagunk érzelmi töltése vonzza mások lelki vonzalmát. Elcsépelt, de igaz mondás: „ha szeretjük önmagunkat, szeretni fognak mások is”. Szeretni önmagunkat nem pusztán egy érzésekben kinyilvánított önszeretet – ez az érzés csak az eredménye annak, hogy valóban, cselekedetekben úgy bánunk magunkkal, ahogy legjobb társunkkal, gyermekünkkel, barátunkkal tennénk. …

“Az ember élete két részből áll. Az elsőben remélünk egy boldog jövőt, a másodikban bánkódunk elkövetett hibáink felett. E két időszak között alig marad egy percünk a csendes, boldog életre.” (Széchenyi István)

“A boldogság egyik nagy akadálya az, hogy túlságosan nagy boldogságot várunk.” (Fontenelle)”

(astronet.hu)

A tegnap esti buli után úgy hajnal kettő körül aludtam el, és már hét órakor kukorékoltam. Bár délelőtt volt egy olyan pont, mikor a szemeim lecsukódó félben voltak, mégis vígan és ébren telt el a nap az ágyban filmnézéssel, tanulással, kajálással, ezzel-azzal. Még egy gyors porszívózásra és mosogatásra is futotta. Visszatesznyültem az ágyba, és azt mondtam magamnak, ma nem futok. Ez úgy délután öt környékén volt.

Hat óra nyolc perckor ránéztem az órára, majd minden gondolkodás nélkül cseréltem ruhát, és negyedóra múlva már kocogtam a bemelegítő métereket. Azt hiszem, ezt hívják megszokásnak.

Aztán volt egy olyan pont, amikor azon töprengtem, mennyit is futottam én addig. Két nagy kört vagy már hármat? Hm, gondoltam, legyen még egy a biztonság kedvéért. Végül is egész jól bírtam, és jól esett.

Visszatérve a csütörtöki K.O.-ra. Úgy tűnik, az tényleg már érett a levegőben. Csak egy szikra kellett, hogy robbanjon a bomba. De legalább mindannyian a pozitív oldalát akartuk nézni és a pozitív végeredmény és kimenetel felé vezető utat választottuk. Egész jól alakultak a dolgok. A következő idézet jutott az eszembe:

“Olyan gond nincs, amely ne hozna kezében ajándékokat neked.

A gondokat azért keresed, mert szükséged van ajándékaikra.” (Richard Bach)

Meg ez:

“Megmérheted tudatlanságodat azon, hogy mennyire hiszel igazságtalanságban és sorscsapásban.

Amit a hernyó a világ végének tekint, azt a mester pillangónak nevezi.” (R.B)

Azt hiszem, most először voltam úgy, hogy tudatosan igyekeztem magam arra terelni, hogy mindannyian pozitívan jöjjünk ki abból a katyvaszból. Figyeltem magam, és kontroláltam. Könnyebb volt, mintha pár hónappal ezelőtt lett volna. Fejlődöm. És ezt köszönhetem magamnak és a kineziológiának.