Beengedtem magamat a gépek közé. Éppen a 4. vagy 5. kilométeremet róttam a futópadon, s bambultam az előttem nem messze levő üvegfalban tükröződő látványra, mikor eljutott a tudatomig … a látott kép. Egy pasi lábgépezett. A quadricepszeit erősítette.

Ekkor kezdtem magammal alkudozni: öt perccel hamarabb befejezem a futást, és lesz időm még lábgépezni. Anno az egyik kedvenc gyakorlatom volt.

Végül is nem csaltam le az öt percet, lefutottam a 60 percet, plusz levezetés, majd szépen besétáltam a gépek területére. Bár már régen edzettem kondigépeken és jó néhány újfajtával is találkoztam, de mindegyiket ismerősként köszöntöttem. A lábgépet is megtaláltam, ráültem és – atyám! – mennyei érzés volt, ahogy a combizmaim megfeszültek, mikor az alsó lábszárammal emeltem a súlyokat. Otthon voltam.

A három sorozat után megengedtem magamnak egy kis vádlizást is, aztán mentem lelazítani. Most csak ennyire volt időm, de tudom, … hamarosan az erőgépek, súlyok is – újra – be lesznek iktatva mint sport az életembe.

S nem, nem vagyok hülye, csak … ezt is szeretem csinálni.

Félnek a ‘há’egyenegyalmát’ vírustól, így oltatni akarják az embereket. A média nyomatja, mennyien haltak eddig meg benne.

Kéne valami oltás autóbalesetek, gyilkosságok, robbantások és az emberi hülyeség ellen. Rengeteg haláleset történik nap mint nap ezek miatt.

Bár télvíz idején többnyire C-vitaminnal felvértezve kerülöm el nagyobb sikerrel a mindenfajta betegségeket, ma úgy döntöttem, hogy bevetem a fokhagymát is.

Mivel szokásom szerint nem ételízesítőként juttatom a szervezetemben, hanem gyógyszerként, úgy is kezelem. Két nagyobb gerezd megrágása, lenyelése pár falat egyéb étellel, sok teával, bőséges könnyezéssel és orrtörléssel.

Most egy ideig csak a családom fog elviselni. Ők ugyanis kénytelenek így fokhagymaszagosan is szeretni.

Tegnap este csöngettek. Nyitottam az ajtót számítva arra, hogy az ajtó előtt álló se rokon, se ismerős. A mappájáról rögtön láttam, hogy “gyűjtögető”. Nemmel felvértezve vártam a szövegét.

Rám nézett, majd kezdte:

- A háziasszonyhoz van szerencsém? Bár fiatal annak…

Hülyén rámosolyogtam. Gondoltam, arra a fél percre, míg a társalgásunk fog tartani, nem világosítom fel a koromról.

Apu tegnap megdicsérte a gyerekeimet. Nekem. Hogy jó lelkű, értelmes gyerkőcök (nem nagyapai elfogultság, mert az ellenkezőjét is megmondja, ha úgy van). Mindezt én tudom, de azért szívesen hallom más szájából is.

Aztán pár napja lelkesen újságolja a nagyobbik, hogy hibátlanra írta az egyik matek felmérőjét (aki nyomon követi a blogot legalább egy éve, az nagyjából tudja, milyen mizéria volt e tantárgy körül). Együtt örültem vele, és valami extra jelzőt sikerült mondanom a matektudásáról, mert másnap már úgy válaszolt az egyik mondatomra, hogy hiszen én mondtam neki, hogy ő matekzseni. Ezt olyan meggyőződéssel hiszi, hogy szerintem több probléma nem lesz e téren.

S akkor tudatosult bennem, hogy a kezdetektől arra törekszem, hogy érezzék, én hiszek bennük. Példának vehetem a fenti esetet is. Mikor gyenge eredményekkel szolgált a gyermek, mert nem volt a tanárral egy hullámhosszon, akkor a családból egyedül én hittem abban, hogy nem kell matektanárhoz rohanni, a szabadidejében 7 órán keresztül gyötörni számolással, megoldja a gyerek egy kis kineziológus segítséggel a dolgot. És így is lett.

Ha mást nem is tudok adni nekik, de szeretném, ha tudnák, képesek bármire, amit szeretnének megtenni. És ha hinnének magukban.

Számomra az az Igazi mű (legyen az írás, film, zene, stb), ami magával ragad és egy percig nem hagy a műn gondolkodni. Adjon egy érzést, egy emléket, egy sajátos mondanivalót, ami csak rólam szól.

Ha már azon gondolkozom, melyik rész sántít, hogy egy-egy részt másként írtam volna, mennyi a valóságtartalma (pl. egy blogbejegyzésnek), illetve mennyire hatásvadász, akkor az csak… egy mű.

Tudom, egy Alkotó nem tudja mindig ugyanazt a szintet hozni. Ez tény. Mert hát nem mindig sikerül teljesen rácsatlakozni az ihlet csatornájára.

Vannak olyan blogok, melyek nem tudnak megnyerni, bármennyire is jól megírottak és népszerűek a bejegyzések. Hatásvadásznak és hamisnak érzem őket. S vannak olyanok, melyek bár fenemód népszerűek, profin fogalmazottak és hatásvadászok, de ez utóbbi valamiért (ezt nem sikerült kiderítenem még) megbocsátható az írónak. Mint dr. Hause-nak a pofátlansága és különcsége.

Tovább kalandozok: a múltkoriban valaki, aki frissen indított blogot, megkérdezte, mit érdemes írnia. Megválaszoltam, bár furcsának találtam a kérdést. Ha tematikus, akkor egyértelmű a téma. Ha pedig személyes, azaz énblog, akkor arról, ami eszébe jut, ami foglalkoztatja, stb. Egyszerűen kialakul idővel.

Anno  (lásd a kezdeteket!) én is rengeteget csapongtam, és mindenféle hülyeséget leírtam. Egyet tudtam: neveket, konkrétumokat nem akarok megírni. (Ma a domainnév miatt csak az nem jön rá, mi a nevem, aki nem akarja. Ha van kedve, nyomozgathat a közösségi oldalakon. Én is azt tenném. ) Csak minden mást. Ez a minden eléggé leszűkült mára érzésekre, benyomásokra, gondolatokra és emlékezetes pillanatokra.

És még marad az örök kérdés: vajon mennyire lehet megismerni a blogon keresztül az íróját.

Egy beszélgetés során felmerült a kérdés, miért szeretnék az lenni, aminek készülök. A beszélgetőtárs meg is válaszolta – ha nem is ugyanezekkel a szavakkal: biztosan az elismerésért és háláért, amit a páciensektől fogok kapni.  Na, pont ezért nem! Én?! Aki zavarba jövök, ha valaki egynél többször megköszöni a segítséget, amit tőlem kapott?!

 Elgondolkoztam ezen egy icipicit. És mindig az a válasz ugrott be, hogy azért szeretném azt csinálni, amit, mert élvezem, hogy azt csinálhatom. Mert az érdekel. S ha még ezzel jót is teszek (pl. a pánciens állapota javul), akkor öröm-hegyek – leginkább neki. Mert hát ő érzi jobban magát. (Én eleve jól érzem magamat.)

A kolléganővel közösen rajongunk. Ilyet még nem láttam tőle. Márminthogy ennyire odalenne valakiért.

Ha valakiért fogom nézni a műsort és akinek a CD-jét majd megveszem, az ő:

Egy hónap van karácsonyig.

Tegnap a barátnőm, aki thai masszőr is, azt mondta, hogy még soha nem kapott egyben thai masszázst - de még svédet sem. Megígértem neki, hogy kap egyet, ha már elsajátítottuk az összes fogást az egész testre. Ő meg cserébe visszamasszíroz, csak azzal a stílussal, amit ő először tanult. Azt hiszem, szeretni fogom az elkövetkezendő hónapokat. (De a környezetem is!)

Értekeztem az ex-szel is, hiszen ő is AMM-es: jól csinálom-e, stb.  Kaptam megfogadandó tanácsokat. Szerintem, még párszor fogom zargatni.

Aztán olyan is történt, hogy az egyik lány elmesélte, mennyire tartott tőlem, mikor kezdőként az órán ruedában én kerültem hozzá sorra mint fiú. Szigorúnak látott. Pedig nem voltam az, csak, gondolom, arra koncentráltam, hogy jól le tudjam vezetni az adott figurát. Az arcom meg komolyságot és szigort sugároz, ha nem mosolygok. Ezt annak köszönhetem, hogy alig észrevehetően szélesebb az állkapocscsontom a homlokomnál, illetve a szemeim is elég hidegnek tűnnek mosoly nélkül.  Aztán a vezetési stílusom is elég határozott tud lenni.

De most már ismer, és tudja, hogy kenyérre lehet engem kenni. … vigyor…

marmalade narancshéjjal

pie-ok

cider

… és még néhány dolog, mely Angliához köthető.

Addig eszembe sem jutott, amíg meg nem láttam a kineziológust. Akkor egy kicsit elszorult a torkom. Hoppá! Mi ez az sírhatnék?! Egy negyedóra múlva megtudtam: az utóbbi időben  elfojtott feszültség megkopogtatta a vállam, majd jól arrébb tolt. A szám sírásra görbült, a könny végig szaladt az arcomon. Megláttam, amit addig nem voltam hajlandó. Nem nagy ügy, csak túl sokat kívántam önmagamtól.

Az, hogy mi történt ’96-ban, még mindig nem tudom. Pasi, szomszéd és valami, ami felzaklatott.

Egy dologról pedig nem voltam hajlandó beszélni. Sokszor nyomakodott elő a tudat nem túl mély rétegéből, de a szám néma maradt. Eddig még mindig mindent és bármit elmondtam a kineznek. … Azt hiszem, attól féltem, hogy olyasmit mond, amit nem akarnék hallani.