Elmennék erről a munkahelyről is. Nem bízom a főnökömben, nem is kedvelem (talán pont amiatt, hogy nem bízom benne), és a kolléganőmmel is kitörölhetem a hátsómat. Nem tudom, ez utóbbit honnan szalajtották, hogy nem tud/akar együttműködő munkatárs lenni. Én még ilyen nem tapasztaltam. Persze, eddig nem is volt az, hogy csak egyetlen egy, velem egyenrangú beosztású kollégám legyen. Így, mondhatni, kifogtam az egyik legrosszabbat. Vagy a harmincévesek ilyen külön buborékban élők?

Két kifogásom van, amiért még nem kerestem egy új munkahelyet: 1. semmi sem garantálja, hogy az jobb lesz; 2. az állásinterjúzás is riaszt.

Valahol, lelkem mélyén reménykedek a sültgalamb-történetben. Egyszer csak ölembe hullik egy remek állásajánlat azzal, hogy csak én vagyok alkalmas arra a pozícióra, engem akarnak.

Hogy mi bajom van a jelenlegi hellyel? Hát az, hogy nincsenek tisztázva a back office feladatok: kinek a feladata, ki mit csinál, stb. A főnök simán elfelejtkezik arról, hogy tisztázni kell ezeket, mert ketten vagyunk abban a pozícióban, akiket rángathat back office feladatok terén. Csak “ráutaló magatartás” van, mint az utakon, amikor a drága autóban ülők elfelejtik használni az irányjelzőt pl. sávváltáskor vagy kanyarodáskor. A kolléganőm nem oszt meg velem semmit, ami rám is tartozna. Infókat tart meg. Lehet, hogy nem szándékosan, de megteszi. Ha kérdezek valamit tőle, mert valamit nem tudok megoldani, akkor csak néz rám, és azt nyekergi, hogy “hát, nem tudom”, s utána rájövök, hogy pedig igen. Én, hülye, meg kényszeresen megosztok vele minden hasznos információt, tudást. (Nagyon nehezen megy nekem a “geci-lét”. Szerintem én még senkivel sem toltam ki szánt szándékkal. Különösen az utóbbi években, amikor törekedtem arra, hogy a lelkiismeretem tiszta maradjon.)

Nem tudom, mi lenne a jó. Még nyugdíjba nem tudok elmenni. Még le kell dolgoznom jó pár évet addig. Pedig legszívesebben hagynék csapot-papot itt, és kiköltöznék a peremvidékre, és élnék a “semmiből”. DE van még tartozásom a bank és a szüleim felé, s a gyerekeimet is támogatom havonként, mert még egyetemre járnak.

Persze, persze, az én gondom máséhoz képest vihar a biliben. De miért ne élhetném végre azt az életet, amit szívesen élnék?! Tudtommal egészséges vagyok, és a havi 81 ezer forint tartozásomon kívül nincs más, ami ehhez a munkához és az ittléthez köt. Ja, meg a CSOK.

A múltkor, amikor a nagyobbik gyermekemet védtem az egyetemi szakváltás miatt, Anyám bevallotta, hogy ő sem azt a munkát végezte éveken át, amit szeretett volna. Ez meglepett. Megkérdeztem, miért nem. Azt mondta, miattunk, a gyerekei miatt. Hát, talán ugyanezt csinálom én is. Az elmúlt tizenx évben folyton a gyerekeimet hoztam fel kifogásként, miért nem leszek sportedző és kineziológus otthagyva az irodai munkát, vagy miért is nem költöztem ki külföldre. Kell a folyamatos és biztos bevétel a gyerekek eltartására, illetve nem akarom őket elszakítani az apjuktól.

Kifogás mindig van. És lesz. Ezt tudom. Kérdés az, hogy mikor akarom valóban az életemet élni: most vagy valamikor a jövőben (soha)?