Csak egy hét, és mi minden történt. Már csak a nagy világot illetően. Május 8. vitte a prímet, amikor reggel azzal kezdtük a napot, hogy napvilágra került, a kormány háborúra készül a “nagy békepártisága” mellett. (Ezt én már más forrásból egy féléve hallottam. A nagy fegyverkezésre az okot akkor abban határozta meg az illető, hogy készülnek Kárpátalja elfoglalására. Bár én már mindent elhiszek a kormányról, de a kicsi, naiv lelkem ezt nehezen vette be.) Aztán következett dél körül az a hír, hogy Gyurcsány visszavonul – végleg. Mondjuk, gyanítom, nem önszántából, hiszen nem ő állt a nyilvánosság elé (FB poszttal), hanem a leendő volt felesége. (El tudom képzelni, hogy végre sarkára állt a teljes DK párttagság DK-val egyetemben, és megmondták neki, le is út, fel is út, most már menjen nyugdíjba, elég kárt csinált.) Hát igen, ezzel egy jó pár évet (évtizedet) elkésett…

Aztán este hazafelé autóztam, a maglódi Auchan irányából (tankoltam és macskaalmot vettem), és közben a KAPod legújabb podcastjét hallgattam a pápaválasztásról. Mire hazaértem, felszállt a fehér füst.

Lehet, hogy aznap történt még az is, hogy viszonylag nyugodt hangon sikerült a kolléganőmmel beszélni arról, hogy mi is nyomja a bögyömet, miért is szakad el olykor-olykor a cérna, és “esek neki”. Igyekeztem feltolni az agyáig, hogy nem keresek benne hibát szándékosan, és ha fel is hívom valamire a figyelmét, az csak azért van, hogy ő ne kerüljön kellemetlen helyzetbe/bajba, stb. És persze én se, hiszen rám is rossz fényt vet, ha ő nem tud valamit jól. Higgadtan elmondtam újra, hogy nekünk jobban össze kell tartanunk, mivel csak ketten vagyunk ebben a pozícióban, s bár nem dolgozunk közvetlenül együtt, de ugyanúgy tudnunk kell, mi történik a céggel, az irodában. Minden információt meg kell osztanunk a másikkal, különösen olyat, ami rá is tartozik. Alig hiszem el, hogy egy év alatt ez nem esett le neki! És próbáltam értésére adni, hogy nem az ellensége vagyok, hanem a kollégája. Eddig sem mószeroltam be a főnöknél, és a jövőben sem fogom. Miért tenném?! Úgy tűnik, eljutott az információ az agyáig, mert azóta már elmondott nekem ezt-azt. Például azt, hogy a főnöknőm – a hátam mögött (ezen nem is lepődöm meg, sajnos) – elkezdte neki mondani, hogy vele kettesben akarja megszervezni az évvégi cégcsoport-meetinget és a karácsonyi partit, amit ez éven mi “nyertünk meg”. A kolléganőm kissé meglepődött és megijedt ettől. Mondjuk, nem is csodálom. Amúgy is elég munkája van, és emellett új irányítási rendszert kerül bevezetésre a nyár folyamán (már annak első moduljaival kínlódunk), ergo nem kevés kihívás elé néz(ünk) a következő hónapokban. Elhiszem, hogy a főnöknőm csalódott bennem, mert a múltkor a pizzarendelés nem ért ide időben (nem miattam), és ő úgy érezte, hogy lebőgtünk a főnökség előtt, de azért nem kell túl-túlterhelni valakit csak azért, mert lassan két év után egy valami nem sikerült úgy, ahogy elképzelte. Tehát, ha a főnöknőm elképzelése valósul meg, én partvonalról “sörözgetve, popcort eszegetve” fogom nézni, ahogy a kolléganőm elsüllyed a tehertől.

Közben pedig lehet, hogy ez lesz a legkisebb gondom a jövőben. Ahogy a dolgok állnak a világban. Már van egy háború közvetlen szomszédságban, de a kormány aktívan igyekszik segíteni az újabb balkáni háború kitörését. A nyomoroncok! Ennyire nem lehetnek a P. seggében! (De, ennyire ott vannak.) Félek attól, hogy kettőt pillantok, és kitör a III. világháború a magyar kormány segédletével, és a két gyerekem a csatatéren találja magát seperc alatt. Egy olyan háborúban, amely nem a miénk.

Amikor a covid-járvány volt, akkor már éreztem, hogy véget ért az az időszak, amikor tudhattuk, mi lesz holnap, és nyugodtan tervezhettem szilveszterkor a következő évet. De erre egyáltalán nem számítottam.

Nem tudom, mikor ér véget ez a rémálom (folyton fel akarok ébredni, mert józan ésszel nem tudom felfogni, hogy EZ létezik), de azt is érzem, hogy nem szabad arra várnom, hanem a jelennel kell törődnöm, azt megélnem. Ebben segít a cicám. Mindig alkot valamit. Például valamelyik reggel beültem a wc-re azzal a gondolattal, hogy van még nyugodt pár percem, míg elkezdődik a napi rohanás, erre azt hallom, mintha a tapétát szaggatná le a falról. Alig vártam, hogy befejezzem a dolgomat a fajanszon, és megnézzem, mit csinált. Mai napig nem derült ki számomra.

Amúgy továbbra is egy félénk szeretet-gombóc. Imádom.