Megint egy évvel idősebb lettem. Mármint kronológiailag. Amúgy nem tudom. Természetesen rajtam is meg-meglátszik az idő múlása, és igazából nem is teszek ellene semmit, ami a külső módosításokat illeti: hajfestés, smink, stb.

Remélem, azért bölcsülök. Legalábbis igyekszek magamon változtatni, ha úgy érzem, nem a megfelelően reagálok a körülöttem és a velem történtekre. Például ez éven több stresszoldáson is részt vettem, mivel nem tudtam mit kezdeni a bennem dúló dühhel, haraggal, egyéb negatív érzéssel, amit a kolléganőmre vetítettem ki, hogy ő az oka, pedig csak a jelenlétével szembesített magammal. Voltam egy családállításon is, ahol elsősorban az anyámmal való viszonyomon dolgoztunk: segített meglátni, hogy nem velem van a baj, hanem anyám is egy ember, akinek szintén vannak feldolgozatlan stresszei. És nekem csak az a dolgom, hogy elfogadjam, hogy ő ilyen.

Mindennek hatására nagyobb békesség van bennem. Ez jó, mert nem őrli fel a mindennapjaimat a néma dühöngés. Anyuval is nyugodtabb a kapcsolatom. Sokat segít, hogy már nem rágok be a szurkapiszka megjegyzésein, elengedem a fülem mellett minden negatív gondolat és érzés nélkül.

Persze, nem én lettem a megtestesült buddha, mert még vannak dolgok, emberek, amik és akik miatt rágódok, mérgeskedek. De az egy másik történet, és egy következő feladat annak megoldása.

De először az lenne a legfontosabb, hogy elfogadjam a testemet olyannak, amilyen. Ha nem sikerült ezt megtennem akkor, amikor vékony voltam (volt rá 17-18 évem), akkor legyen meg most, amikor még nehezebb.

Fura, hogy a gyerekeim még nem láttak ilyen súlyban. Hiszen a megszületésük után ennél könnyebb lettem, illetve alig voltak 4 és 3 évesek, amikor gebére fogytam a válás előtti évben és utána. Szerettem vékonynak lenni, hiszen bármilyen ruhát fel tudtam venni, ami megtetszett, s nem éreztem kényelmetlenül bennem magamat. Persze, akkor is kritikus voltam magammal szemben, mert – bár tudtam, hogy vékony vagyok – mindig valami hibát, hiányosságot kerestem és találtam a testemen. Hülye voltam! Most picsoghatok!

Egy valaki néz rám teljes elfogadással: a macskám. Neki tényleg úgy vagyok jó, ahogy. Különösen akkor, ha ülök vagy fekszek.

Más: még mindig nincs hűtőgépünk. Pénteken délelőtt a szakszervizes kijött, és megállapította, hogy szükség van egy panelcserére, és meglátjuk, hogy megoldja-e a problémát. Ha nem, akkor tovább kutat. Addig is… nincs hűtőnk. Ki tudja, meddig?!