Ha már itt vagyok a Mátrában, kirugdostam magamat egy túrára. Még kedden csak a falucskában kóboroltam egy bő órát bevezetésként. Szép volt az idő is, meg hát végre dombok, erdők vesznek körül, menni kell kifelé, még akkor is, ha csak a településre.

De tegnap (szerdán) már nem volt semmi kifogás, egy óra felé el is indultam a kinézett útvonalon Ágasvár felé. Úgy saccoltam, hogy 4,5-5 km oda és ugyanennyi vissza valamennyi szintemelkedéssel. Mikor az út elején már lefele vezetett az ösvény, gyanítottam, hogy szívni fogok, hiszen nem egy völgyet szeretnék megnézni, hanem egy “várat”, ami tudtommal egy domb tetején van. Ergo, megyek még én felfelé is. És nem is csak ezzel volt a gond, hanem a lefelékkel. Ugyanis terepen elég régen jártam már (tavaly októberben, amikor csak a palacsinták miatt felmásztam Mátraházáról a Kékestetőre és vissza), az elmúlt hetekben a síkon való gyalogláson és a kocogáson kívül nem csináltam semmit mint sport. Szóval, sejtettem, hogy fizikailag mélyen fog érinteni ez a “kis” séta.

Ez már érződött egy kilométer megtételénél. Mivel addigra már eleget mentem lefelé, így kezdtek kocsonyásodni a combizmaim. Gondoltam arra, hogy visszafordulok, de ennyire puhány nem akartam lenni, így tempós gyaloglással, minimális nehézséggel eljutottam az Ágasvár aljáig, ahol az OKT útból a kék háromszög elválik. Az első pár méter ezen az úton elég meredek, és szinte négykézláb vonszoltam fel magamat (már itt volt mögöttem bő 5 km), úgy gondoltam, nem itt fogok lejönni. De (szpojler alert!) később már másként gondoltam…

Az első méterek “nehézségei” után már szépen ballagtam felfelé a single track úton. Párszor azt hittem, hogy már felértem, de aztán kiderült, hogy … nem. De végül elértem Ágasvárt, ami természetesen nem egy vár, csak szimpla dombtető. Nem igazán szerettem volna leülni, mert egy fél km-rel korábban megtettem, és nem igazán akartam felállni, amit pedig muszáj volt, hiszen még vissza kellett jutnom a hotelig. És a következő percekben szívtam vissza a dombra felkapaszkodásom elején tett kijelentésemet. Az egy pici szívás lett volna, ez pedig egy jó nagy volt. 145 m szintet ereszkedtem lefelé 40-45 méter és 25 perc alatt. Úgy voltam vele, hogy teljen bele akár egy fél napba, de akkor is épségben leérek a turistaházig, bár a lábaim már eléggé kivoltak. S csak egyszer estem a fenekemre. Meglepődtem a “zuttyon”, igaz, végig számítottam rá, de hálát adtam az égnek, hogy nem ütöttem meg magamat. Leginkább attól féltem, hogy egy elcsúszáskor a fejemet verem szét az egyik kiálló kövön. Aztán csak leértem. Reménykedtem abban, hogy a turistaház működik, és lehet venni valami gyorsan felszívódó szénhidrátot, de hatalmas csalódásomra a kerítéssel körülvett ház jól zárva volt. Topogtam még egy sort, hogy akkor merre az arra, de mivel az egyéb, hotelhez vezető opciók a kerítésen túl voltak, marad az OKT-s út visszafelé.

Végig azon szurkoltam, hogy nagyon kevés lefele vezető út legyen, mivel a combjaim már erőtlenek voltak ereszkedéskor. A LocusMap applikációban kinéztem, hogy ha a kék úton haladok Mátraszentistvánig, akkor kevés fel és le lesz. Ennél a helységnél csatlakoztam be a zöld turistaútra, ahol odafelé haladtam. Közben az égiekkel alkut kötöttem, mivel szinte egyfolytában dörgés morajlott körülöttem, hogy a túrám utolsó félórájában elkaphat az eső, ha úgy alakul.

Mátraszentimre alatt a zöld út először levezetett egy patakhoz, után jól fel. Az emlékeim között kutattam, hogy valóban erre jöttem-e, bár tudtam, hogy igen, hiszen a patakátlépdelésre tisztán emlékeztem, de ugye frissebb lábakkal minden más, mint az utolsó erőket előkotrókkal. Szóval, itt is megerősítést nyert, miközben baktattam felfelé, hogy mindig az utolsó kilométer a leghosszabb. Viszont az erőt adott az, hogy hallottam egy kakas kukorékolását, illetve a citromos, alkoholmentes sör képe is előttem lebegett, ami a hotel bárjában fogok majd kikérni.

Elérve a hotelt megveregettem a vállamat, hogy ezt is megcsináltam. Igaz, úgy éreztem magamat, mint akin átment két darab úthenger oda és vissza. A sör jólesett, és a zuhany is a szobámba felérve. Szerencsére a vacsoráig sokat nem kellett várni. Éreztem, hogy muszáj pótolni a kigyalogolt energiákat. 13,5 km-t sikerült megtennem, és – csalódásomra – csak 500 m szintemelkedést. Ez utóbbi többnek tűnt, de ez csak amiatt lehet, hogy már elszoktam a terepen való közlekedéstől.

S jött az éjszaka! Már azt is elfelejtettem, milyen tud lenni egy-egy, nagyobb erőkifejtést igénylő gyaloglás vagy futás után. Szar. Annak örültem, hogy előrelátóan betettem a Richtofit sportkrémet. Ez meg szokta nyugtatni az alsó lábszáramat, ha éjjel arra ébrednék, hogy zsibog. Nagyjából segített is, de a combomat már hiába kentem. Hajnal fél kettőtől majdnem két órán át fenn voltam, mert nem tudtam a fáradt lábaimtól aludni. Ekkor rémlett fel, ilyenkor milyen nagy segítség is tud lenni a fájdalomcsillapító. Persze, hogy nincs nálam.

De a reggel mindig szép, még ha az éjszaka nem is volt oly pihentető. A kilátás csupa ködből áll. Talán jobb is, ha egy ideig nem látom az Ágasvárat, ami pont szembe van a hotellal.