Vége a novembernek is. Nem bánom, mert rengeteg teendőm volt a munkahelyen (és itthon is pipálgattam a listát). Megviselt lelkileg, hogy a főnököm megint rám testálta a feladatokat, s a kolléganőm pedig csak ült a helyén és ‘nagyon dolgozott’. Úgy voltam előhúzgálva, mint nyuszi a kalapból. Az, hogy a munkám hogyan lesz elvégezve, a főnökömet nem érdekelte. Őszintén szólva csak azt vártam már, hogy végre november 28. este legyen, túl legyünk az egész herce-hurcán.

És akkor még nem is tudtam, hogy a főnököm az egész, általunk szervezett rendezvényen úgy fog viselkedni, mint egy vendég, és nem vendéglátó. Az első ledöbbenésem után rá tudtam volna borítani az asztalt. A következő húzása az volt, hogy nem jött el a szerda délutáni programra sem. Ezt szerintem mindenki furcsálta, de ismerve a főnökömet, már legyintenek. Utólag ezt azzal magyarázta, hogy mivel ő nem bowlingozhat az egészségi állapota miatt, számára nem lett volna élmény. Mi???!!! De hát ő volt a főszervező! A vendéglátó! Az én felfogásom szerint neki kötelező lett volna ott lenni. Senki meg nem szólta volna, ha csak üldögél és nézi a játékot. Az utolsó csepp a pohárban a karácsonyi vacsorán elkövetett felszólalása volt. Szépen, illendően megköszönte a magyar kollégáknak, hogy segítettek megszervezni a rendezvényt. Az, hogy engem utoljára említett meg, egy kisebb arcul csapásnak éreztem, hiszen én tettem ezért a legtöbbet. A másik, hogy az egyik kollégába pedig páros lábbal beletaposott egy olyan mondattal, aminek semmi alapja és értelme nem volt. És ő ezt is csak elkente utólag: nem úgy értette, csak rosszul fogalmazott. Igaz, hogy 48 ember előtt alázta porig, és elbaszta az estéjét a kollégának, de sebaj!

S azzal se mentegetőzzön, hogy neki magánéleti gondjai vannak. Mikor egy pár hete én panaszkodtam, hogy mennyire le vagyok terhelve privátilag is, nemcsak a melóban, akkor elnézően mosolygott rám, hogy ‘jaj, mindenkinek van problémája, sok dolga otthon, és megoldja.’ Hát, barátom, akkor tessék megoldani, és nem bevinni egy partira, s megalázni másokat.

Mivel nekem és a kolléganőmnek még másnap (aznap) be kellett menni dolgozni az irodába, én éjjel 1 órakor otthagytam a főnökömet a partin (de előtte beszéltem az étteremmel, a vizuáltechnikásokkal, hogy minden oké-e), hogy ő végre legyen az, ami: a fővendéglátó. Egyet megfogadtam magamnak, én így vele soha többet nem fogok semmit sem szervezni. Tanultam az esetből.

Ha ez a két és fél nap jól sikerült, az elsősorban nekem köszönhető, és másodsorban a kolléganőmnek. A főnököm meg … b@ssza meg!

Már nagyon várom a karácsonyt. Elsősorban azért, mert akkor két hétig nem megyek az irodába. A két munkanapot két ünnep között home office-ban csinálhatom, végre. Pihenni akarok és nem gondolni a benti hülyeségekre.