Gimis voltam. Jött egy kiborító helyzet, és én jókislány módjára fogalmaztam meg, mit és hogyan érzek. Ekkor az egyik fiúosztálytársam arra biztatott, hogy nyugodtan káromkodjak. Persze, én pironkodva nemet mondtam.

Pár év múlva, egy szerelmi csalódás után jöttek az első, hangosan kimondott káromkodó szavak, aztán valahogy maradtak.

Szerintem régen káromkodtam már ennyit, mit az elmúlt hónapokban. A munkahelyi, nekem stresszt okozó történések (illetve nem történések) elég sok “a f@szkivan!”-t motiváltak ki belőlem. Lassan már engem is zavart a “mocskos” szám.

Gondoltam, itt a karácsony, ideje a békének, a szeretetnek, és elfeledek (félreteszek) minden olyan dolgot, ami bosszant(hat). Kisimulok, lenyugszok, és az általános stressz-szintem lejjebb megy. Az elmúlt két nap ígéretes kezdetnek bizonyult. Erre ma reggel bejelentette a szigetünk kapcsolattartója, hogy lemond a tisztségről és a háttérbe vonul.

WTF???? Megértem, ismerve az elmúlt hónapok történéseit, hogy kivan, és tele a hócipője azzal a pár seggfejjel, akik ott tettek neki (szigetünknek) keresztbe, ahol csak lehetett, de már megvan a képviselőjelöltünk, és a megbékélés idejét éljük. Erre most adja fel? És ki lesz az, aki tapasztalat nélkül bevállalja a következő 3 és fél hónap erőltetett menetelés irányítását? Úgy érzem magamat, mint egy olyan csapat tagja, amely a sorsdöntő mérkőzés előtt csapatkapitány nélkül maradt. Hát, we will see, ahogy az angol mondja. Szóval, még csak fél 11 van, de már pár káromkodás elhagyta a számat….