Tulajdonképpen közel három és fél hónap telt el a legutolsó bejegyzésem óta. Sok minden történt ezen időszak alatt.

Első és legfontosabb, hogy vasárnap (2026.04.12 – történelmi nap) akkorát nyert a TISZA Párt, hogy még a Marsról is látszott. Ez azt jelenti, hogy ugyanekkorát bukott Orbán és sleppje.

Most nem voltam szavazatot számolni. Valahogy így alakult, bár terveztem, hogy megyek. Így itthon vártam az este 7 órát, és rá-rákattintottam az élőadásokra a youtube-on, amelyek a választással foglalkoztak. A Partizánt néztem, mikor – elég hamar – hatalmas TISZA-előnyt mutattak az eredmények, és ki is írták, hogy Orbán gratulált Magyar Péternek. Mivel már hónapokkal ezelőtt megfogadtam, hogy vagy ezért, vagy azért berúgok, ezért már 7 órakor öntöttem magamnak egy stampedlivel a Jagdbitterből, hogy bírjam idegekkel. Nem tudom, végül mennyit öntöttem magamba, de egy idő után már ránézni sem bírtam, illetve jött a szédülés, majd a wc meglátogatásával a hányás. Nem érdekelt, mert megtörtént az, amire 16 évet várok többed magammal: egy hatalmas narancsbukta. Persze, olykor elbőgtem magamat az örömömben, illetve tapsoltam, kiabáltam (győztünk!), a macskám megnézett, hogy mi az ördög bajom van. Nagyjából 3 óráig fent voltam, mert meg akartam várni, hogy a szédülés elmúljon annyira, hogy le tudjak feküdni. Megtehettem, hogy hétfőn 11 óráig aludjak, mivel …

… és itt a második nagy történés: március 17-én felmondtam a munkahelyemen. Ugyan igyekeztem az elmúlt években nem minden nyűgömet ide ventilálni, de valamit csak sikerült a munkahelyről is. Lényegében a főnököm és a közvetlen kolléganőm miatt álltam fel. Az utolsó csepp az volt a pohárban, hogy a főnököm nyíltam a kolléganőm mellé állt tudván, hogy nem igazán vagyunk jóban. Ezzel jelezte mindkettőnknek, kit támogat, s hogy csak én vagyok a hibás, hogy nem jövünk ki egymással, és folyamatosan azzal jött, hogy én bántom a kolléganőmet. Mondjuk, azt a nebáncsvirágot nem nehéz. Az utóbbi időben bármit mondtam neki, már magára vette és könnyesedett a szeme.

Úgyhogy tele lett mindkét nővel a tököm, és beadtam a felmondásomat. Az utolsó dolgozós napomon (holnapig még szabadságon vagyok) még megpróbáltam a kolléganőmmel zöldágravergődni, és feltolni az agyáig, hogy arról ő is ugyanúgy tehet, hogy nem jöttünk ki. Nagyon nehezen fogta fel, vagy fogadta el. Mondtam neki, hogy most egy nagyon kényelmes helyzetben van, mivel a főnöknőm addig védi, amíg neki dolgozik, de ha átkerül egy másik munkahelyre, ahol több kollégája lesz, nagyon megszívja, ha nem kapcsolódik a többiekkel.

Az, hogy most velem mi lesz, nem tudom. Egyelőre még élvezem, hogy addig alszok, ameddig akarok, nem rohanok sehova, azt (nem) csinálok, amit (nem) akarok. Jövő kedden bemegyek a papírokért, utána másnap munkanélküli járadékra jelentkezek. Aztán lassan elkezdek munkát keresni itt a környéken. Szerencsére van egy nagyobb pénzmag, ami kb. egy félévre elég. Nem szeretném felélni, de ez megnyugtat. És őszintén megvallva, egyelőre semmi kedvem dolgozni.