Morzsák | illúzióim virtuál világa

Morzsák

A TÖBBI: TÖREDÉKEK 

————– 

Egy hajnal 

Sötét volt még. Az utcáról az ablakon keresztül beszűrődő lámpa fénye sárgán festette be a fal és a mennyezet egy-egy részét. Nézte az árnyakat. Az ágyban feküdt. Már egy órája, hogy ébren volt. Nem tudott visszaaludni, bár érezte, hogy fáradt még.

Nem szerette ezeket a kora hajnali órákat. Olyan mély csönd volt körülötte. A város is néma volt még. Máskor a kislámpát felkapcsolva olvasott vagy halkan duruzsoltatta a rádiót. Most nem vágyott semmire, csak a felkelő nap első sugarára. A fény, mint egyébkor, most is a megoldást jelentette volna.

A zajtalan sötétben gondolatai csendesen száguldoztak. Előkerült a múlt, és egyre növekvő súllyal nehezedett a lelkére. A feketeségben még nyomasztóbbá vált. Az oldalára fordult, hátha a teher is arrébb gurul odabenn. De az nem moccant. Gondűzőül lehunyta a szemét, bár tudta, felesleges. Kinyitotta újra, és gyorsan megkereste a legvilágosabb fénysávot az ablak függönyén. Még mindig nem történt semmi. Rápillantott az órára. Látta, hogy ma hajnalt reménytelenül lassan számol előre. Végtelen messzeségbe tűnt a napfelkelte.

A nyomasztó gondolatok elől az árnyak vizsgálatába próbált menekülni. Boszorka, öreg fatörzs, … ah, ott egy gomba vagy egy … kalap. Az alakzatok furcsán felismerhetetlenek voltak. Úgy érezte, semmi sem segít rajta, s ez még jobban elszomorította.

Muszáj lesz szembenéznie azzal, ami nappali fényben könnyen félretolható volt, de most megmutatta pőre igazságát. Egy mélyet sóhajtott, s becsukta szemét. Engedte, hogy az agya végig pergesse a múlt eseményeinek képeit. Bár szívét a fájdalom éles szorítása tartotta fogva, erőt merített a közeledő reggel reményteli világosságából. Most, hogy a félelmével szembenézett, valahogy a múlt sem tűnt rémisztőnek. A szíve lassanként megkönnyebbült, a lelkét nyomasztó érzés is tovább készült állni.

Pillái alól kilesett. A szobája szürke homályban fürdött. Tudta, néhány perc és az ébredő nap hamarosan bekacsint az ablakon. Hasra fordult és békésen elaludt.

Jó reggelt!

A reggeli napsugár első fényei áttörtek az ég alján pihenő felhőfoszlányok között. Az ablakhoz közeli fán a sárgarigó már vidáman ugrált, és közben a nap első dalát igyekezett elénekelni a környék ébredező lakóinak. Oly békés volt még minden. Csak néhány korán munkába induló ember léptei hallatszottak fel a nyitott ablakba, ahol álltam. Mélyet lélegeztem az enyhén párás, friss levegőből.

Egy szusszanást hallottam magam mögött. Elmosolyodtam. Lassan hátrafordultam. Az ágyban az éjszaka öntudatlan mozdulataitól gyűrött takaró alól egy kicsit kócos fej kandikált ki. Még aludt a Kedves. Néztem. Leültem az ágy szélére, melléje. Az éjszakára gondoltam, s szerelmesen megborzongtam. A vágy átrobogott a testemen. Hagytam eltűnni. Most örültem ennek a csendes, szuszogós ébredésnek. Kezem a hajához ért. Óvatosan simogattam a fürtöket, nehogy megzavarja álmát. Néztem az arcát. Minden ismerős és ismeretlen vonása kedves volt nekem. Az álomtól meglágyult a legmélyebb ránc is. Az emlékek ömleni kezdtek a szemeim elé. Az első találkozás: ahogy ott állt a mellette elhaladó, siető emberek között, nézett és lágyan mosolygott. Nem tudtam és nem is akartam visszafogni magam, teli szájjal visszamosolyogtam rá. Örültem találkozásunknak. Aztán az első együttkávézásunk: a zajos kávézó közepén a mi kettősünk körül-felett, mint egy védőburok, lebegett az összhang, a békés szeretet. Akkor még csak azt tudtam, hogy van valami. Köztünk. Velünk.

Sorra kerültek elő az apró, kisebbnél kisebb emlékképek, amik annál nagyobb és mélyebb nyomott mintáztak a szívembe, lelkembe. Néztem lehunyt szemét, és vágytam látni kékségét. Vágytam mellé a takaró alá. Szinte már éreztem az álomtól forró testének lustálkodásra csábító melegét. Majd jóreggelt csókjának édes ízét.

Lassan mozdult keze, ami átölelt és magához vont, és egyszer csak ott voltunk, ahol már rajtunk kívül nem járhat senki. A szerelmünk édes kicsiny szigetén.

Vélemény, hozzászólás?