Vannak “szeretem” és “k@rvára-idegesítő” hangok.

A régi munkahelyemen az egyik férfi kolléga püfölte úgy a klaviatúrát két mutatóujjas gépeléssel, hogy ha neki nekilendült egy hosszabb email megírásának, kész voltam. Inkább tettem a fülembe a fülhallgatót, és hallgattam hangosan zenét, csak ne a kopácsolást. Nemcsak engem idegesített, hanem a többieket is, így, mivel nem tudott kisebb erővel ráütni a billentyűkre, megpróbáltunk neki beszereztetni egy halkabban kopogó klaviatúrát. Kevés sikerrel.

Az előző munkahelyen is az idegesítő kolleganő gépelését utáltam. Szerencsére úgy csináltam, hogy max. heti egyszer legyek kényszerű hallgatni és látni őt.

Na, egy évig egyedül voltam az iroda ezen helyiségében. Így legfeljebb az olykor itt időző sales manager zavarhattak azzal, hogy szóval tartottak. Mindez megváltozott azzal, hogy heti öt napot töltök együtt az új kolléganővel, aki szemben ül velem, és csak egy asztali paraván választ el minket. Őszintén szólva abban reménykedtem, hogy egy remek kollegiális viszonyt tudok kialakítani vele. Két hónap eltelte után egyelőre nem tudom azt írni, hogy így is lesz. Teljesen nyitottan álltam hozzá, mert ilyen is tudok lenni. Nálam jóval fiatalabb, akár a lányom is lehetne, de mivel nem vagyok egy merev, megkövesedett gondolkodású és viselkedésű ember, a korkülönbséget nem tarto(tta)m akadálynak. Úgy tűnik, hogy az eltérő személyiségünk fogja meggátolni, hogy a legjobb haverok legyünk. Engem az idegesít, hogy ő egy halk (néha nem értem, mit mond), fekete (mert többnyire fekete, sötét színeket visel) kisegérnek tűnik. Hozzá képest én egy virgonc, élénk, színes nőnek hatok. És lehet, hogy ez pedig őt idegesíti.

Az meg nem javít a helyzeten, hogy utálom, amikor egerezik. Mindent azzal csinál (kijelölés – dupla kattintás; másolás – még egy kattintás, stb). Ma eljutottam odáig, hogy titokban elrontom az egeret, és beszereztetek neki egy olyat, amit a másik kolléga kapott. Az egy néma egér.

Ja, és gyanúm szerint bemószerolt a főnöknél. Azzal, hogy túlságosan kimutatom a negatív érzéseimet (nem a kollégák vagy ő felé). Mondjuk, ilyen téren elég szerencsétlen időszakom volt az elmúlt két hónapban. Már iszonyat fáradt voltam elsősorban szellemileg, mivel január eleje óta nem voltam szabin, és teljesen kész voltam attól, hogy minden is rám hárul az irodában. S amúgy sem szoktam az érzelmeimet elrejteni, hát most végképp nem. Persze, egy szóval sem említette, hogy őt ez zavarná, mélyen hallgatott. De úgy tűnik, a főnöknek ezt elmondhatta. Még nem szembesítettem a gyanúmmal. Egyébként már sokkal korábban is megállapítottam, hogy valószínűleg nem egy egyenes ember.

Visszagondolva az elmúlt 30 évre, meg kell állapítsam, hogy túlnyomó részt jó kollégákkal voltam körül véve. Ugyan döftek már hátba, de utána már tudtam, hogyan viszonyuljak azokhoz az emberekhez.

Tulajdonképpen hiányoznak a régi kollégáim.