Túl-túl

A múlt hét is gyorsan eltelt. Mivel kisebb felújítás van és volt a melóhelyen, csak egy napot voltam benn az irodában. Jó volt itthon dolgozni.

A telihold az alvásomra tett jótékonyhatását újfent élveztem tegnap estig. Mélyen és jókat aludtam hétközben. Még péntek és szombat éjjel is tíz-tíz órát sikerült aludnom. Mindezt töröltem semmivé a múlt éjszaka öt darab alvással töltött órájával, amit legalább 3-4 felébredéssel tarkítottam. Végül 3 óra tájban kiment minden álom a szememből amiatt, hogy a jobb talpam viszketett, illetve egy szúnyog döngicsélt a fülembe. Valószínűleg a talpamat is e dög szurkálta viszketősre.

A múlt hét lelkileg nyugodtabb volt, nem rémlik, hogy történt volna valami említésre méltó. Hétfőn még munkakezdés előtt elmentem egy órát gyalogolni a patakpartra, és onnan az aldiba bevásárolni. Majd haza dolgozni. Kedden reggel egy erősítőedzéssel kezdtem a napot. Futóedzéstervet szerdától már kaptam, így a következő két nap jöhetett a futás.

Még csütörtök este elmentem táncolni, bár inkább legszívesebben aludtam volna. Persze, nem bántam meg, hogy inkább egy órát táncikáltam.

Pénteken megint erősítés, szombaton pedig egy óra futás. Ez eddig elég szépen ment, bár már szombaton csak azzal tudtam rávenni magam a futócipő felhúzására, hogy fel kellett adnom egy üdvözlőlapot az unokahugomnak. Úgy gondoltam, ha postáig el tudom vonszolni a hátsómat (kb. 5-7 perc futás), utána már könnyebben megy a többi.

Ment is, és nem is bántam meg.

Viszont vasárnap már annyira motiválatlanul ébredtem, hogy vonzóbb volt a nagytakarítás a szobámban, mint a futás. Úgy látszik, hogy túlterheltnek érzem magamat, s nem fizikailag.

A tavalyi évem tavasztól csak a kötelezően csinálandó dolgokról szólt. Majd ez év eleje a lakás rendbetételéről, dobozok kipakolásáról, dolgaink elhelyzéséről szólt. Miután ez nagyjából megvolt, jöhetett az álláskeresés. Kis nyugalmat augusztus közepétől szerettem volna: két hét szabadságot minden kötelesség nélkül. És ez vonatkozott volna a futóedzésekre is. Már jóval előtte pedzegettem az edzőnél, hogy a szabim alatt nem fogok edzésterv szerint futni. Ez akkor esett kútba, amikor bevállaltam az októberi maratont….

Becsülettel készültem, mentem futni, ahogy elő volt írva. Egyébként sem vagyok egy lógós, ritkaságba megy, ha kihagyok edzést. Régen még sérüléssel is futottam (az edzőmnek nem mondtam, hogy fáj valamim), de ma már erről leszoktam. Kérek pihenőt.

A maraton után nem éreztem, hogy annyira, de annyira fáradt lennék. Egy hét kihagyás után már futottam is. S valóban! Fizikailag bírom a terhelést, de már vágyom a kötetlenségre. Arra, hogy a hétvégém egyik napja se arról szóljon: menni kell futnom.

Ezt éreztem vasárnap reggel is. Az ürügyet, hogy kihagyjam az aznapit, a bal vádlim fájdogálása adta. Inkább nekiestem a szobámnak: függönyök leszedése, mosára, erkényablakok pucolása, szekrények portalanítása, stb. Legalább elkezdtem a téli nagytakarítást…

Hogy a napi 10 ezer lépés is meglegyen, elmentem ebéd után két órát gyalogolni a patakpartra.

S hogy mitől nem tudtam egy normálisat aludni?! Talán attól, hogy ma hétfőre virradt a nap.

Bocs

Tudni kell bocsánatot kérni. Mindegy, hogy “nagy” vagy “kicsi” dologról van szó.

Az én szememben vagy megnő a bocsánatot kérő személy, vagy a porba hull, ha nem képes kimondani: ne haragudj, ezt elrontottam.

S tudom, hogy mindezt én is elérhetem másnál, ha én nem tudom kimondani – őszintén -, bocsánat.

Remélem, kevesebb alkalommal mulasztom el, mint mikor megteszem.

Introvertáltságom

A múlt hetet leginkább azért vártam, mert végre egy hét munkától távol. 4 nap totális pihenés, megtoldva a szerdával, ami szintén laza volt, és végre napos.

Csütörtök délelőtt pakoltam, raktam egybe a listára összeírt holmikat, miket szeretnék a 4 napos futótáborba vinni. Először sírva akartam fakadni, hogy ez rengeteg lesz, és akár több bőröndnyni, aztán egy-két óra múlva már azon csodálkoztam, hogy “csak ennyi?!”. Egy kis bőrönd, egy sporttáska és egy nagy szatyor a két futócipőnek, a hengernek, meg ennek-annak.

Kettő óra után nem sokkal már fordultam a tábornak helyet adó szálláshely parkolójába. Hello, Mátra! Már aznap délután alkonyatkor indultunk egy rövid etapra, ami nekem annyiban volt nehezített, hogy a magammal vitt fejlámpa nagyjából semmit sem ért. Így ki is kapcsoltam, és más fényénél igyekeztem nem bokát törni, hasra esni, és visszajutni a szállásra. Egy gyöngéd elbotlással meg is úsztam a futótúrát.

Már ezen az estén éreztem, hogy harmat gyenge vagyok az emelkedőkhöz. Ergo most ittam a levét annak, hogy az elmúlt hónapokban – különösen augusztus végétől – csak messziről láttam komolyabb emelkedőt, lejtőt. Egy szóval, a további három napon én voltam a gyenge láncszem, a hátul kullogó, akihez valamelyik edzőnek le kellett mindig maradnia, mert hát senkit sem hagynak egyedül, különösen a sor legeslegvégén. Egyébként ezt nekem tök jó volt, mert csak egy másik embert kellett elviselnem, és velük meg egész jól elbeszélgettem a futótúra alatt. (Futást direkt nem írok, mert például pénteken a táv felétől leginkább csak gyalogoltunk az aktuális gardedámommal – s nem miattam.)

Ez a négy nap megerősített abban, amit eddig is tudtam, hogy a terepfutásaimat is csak egyedül, saját ritmusban szeretem csinálni: a természet és én. Elég ez a kettős. Introvertált vagyok ezen a téren (is?), s nekem ez így megfelel.

A legutolsó este volt egy kvíz, és az utolsó kérdés az volt: “jönnél-e a legközelebbi futótáborba is?”. Egy nemleges válasz volt. És az én voltam.

Nem éreztem rosszul magamat, de ahogy már fentebb is írtam: a futást egyedül szeretem művelni legyen az aszfalt vagy terep.

A közeli parkolóban pedig az egyik sütödében írtó finom diós palacsintát ettem – kétszer is. Azért vissszamennék….


Világ béka

Vagy megszoksz, vagy megszöksz – szól a mondás. Úgy módosítom: vagy változtatok a hozzáállásomon, az érzelmi reakciómon, vagy tölthetem a napjaimat félelemben, haragban és gyűlöletben.

A múlt hét közepén (hello, részleges napfogyatkozás!) történtek rávilágítottak, hogy ezt magam nem tudom megoldani, kell a segítség. Ez nem baj, sőt … hasznos. Remélem, sikerül a végére járni a dolognak, mert jobban szeretem a békességet, a lelki békémet (világ béka!), mint a zűrzavart, a gyötrődést.

Fura. Sokan arra esküsznek, hogy a sport számukra stresszoldó. Lehet, nálam is működik ez az elgondolás, de tudatalatt. Ha valami érzelmileg felkavar, nyűglődöm valami miatt, inkább hajlok arra, hogy ne csináljak semmit. Mintha lebénulnék.

A düh, a harag érzéseit inkább ki tudom magamból futni, biciklizni, mint egyéb érzelmeket.

Egyébként ami a sportolást illeti, eldöntöttem, hogy legközelebb, ha megkérdezik, hogy mit sportolok, akkor azt mondom, hogy erősítek, funkcionális edzéseket csinálok (csak azért használom majd ezt a szót, hogy professzionálisnak tűnjek), táncolok és néha futok. Már unom, hogy el nem tudják képzelni az emberek, hogy a futás mellett mást is lehet sportolni. Az erősítés, az izmok karbantartása, funkcionalitásának és méretének megőrzése, fejlesztése kimondottan hasznos. Minden korban, minden embernél. Bizonyos életkortól kezdve pedig kötelező. A futás csak egy másik oszlopa a mozgásnak mint az élet lényegének. Állóképesség megőrzése, növelése, a szív- és érrendszer karbantartása a cél e téren.

Nincs kizárólagosság. Aki fut, annak szüksége van ugyanúgy az izmainak erősítésére testszerte. S mellette némi nyújtásra is, ami tartalmaz statikus és dinamikus gyakorlatokat. Aki szereti a súlyokat emelgetni, az izmait feszíteni, dolgoztatni, annak pedig szüksége van a gyaloglásra, a futásra, arra, hogy megdolgoztassa a tüdejét. Ja, és persze a nyújtógyakorlatokat se felejtse.

Vannak edzők, akik szerint a hosszútáv futásnak, a maraton vagy az ultratávok futásának semmi értelme. Tény, hogy nem az egészséget támogatja például egy 50 km lefutása, de ha ésszel teszi az ember, és szépen készül a kihívást jelentő távjaira, és nem halmozza őket, akkor jól ki lehet belőle jönni.

A sprint fontos, és legtöbben esküsznek rá. Egy edzés kiegészítő gyakorlat. Ha van rá módod, lehetőséged, kedved, csináld. Nekem bőven elég az a két gyorsító szakaszokat tartalmazó edzés, amit kapok hetente. Én dombozós alkat vagyok. Előbb mászok fel egy hegyre, minthogy lenyomjak 10-szer 100 méter sprintet. Vagy inkább futok egy félmaratont egyenletes tempóban.

Visszatérve arra, miért nem fogom magamat “futónak” nevezni (eddig sem tettem). Azt vettem észre, hogy az emberek jó része, akik megtudták a beszélgetéseink során, hogy futok, szinte kényszeresen kezdtek el védekezni, hogy ők miért nem. Nem győztem olyankor kihangsúlyozni, hogy ez nem egy kötelező sport. Annyi másféle sportág van. Ha mozogni akar rendszeresen az ember, akkor csak a neki megfelelőt kell kiválasztania. Az egyik legolcsóbb formája pedig a gyaloglás. Csak menjél, csak csináld, csak mozogj!


Október 23.

Nem csoda, ha meg vagyok zavarodva, ha nehéz megtalálnom az egyensúlyomat.

Ha csak a kicsiny világomat, a mindennapi dolgaimat, életemet tekintem, akkor az olyan … normális. Vagyis számomra az. Tudom, az úgy áll a talpán: aminek a földön kell lennie, az ott van, aminek az ég felé kell nyúlnia, az arra tart.

És van egy világ, ami az én világomon kívül van, talán írhatom azt, hogy körülötte, de lehet, hogy inkább csak mellette, egy felfordult, kifordult, össze-vissza és behatárolhatatlan valami. Egy-két-három éve még azt mondtam, hogy abszurdisztán. Most úgy fokozom, hogy abszurdabbnál is abszurdisztánabb. Aki felfogja, látja, mi zajlik, annak nem kell magyarázni. Aki pedig kognitív disszonanciában szenved e téren, az mindig megkapja majd a napi betevő hazugságát, elmebaját.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer meg kell élnem ezt. Mindig naiv voltam (s tulajdonképpen most is az vagyok, csak már egy kicsit csalódott), és mindig a jót vártam a világtól, az emberektől. Rá-rájöttem, hogy egy-egy ember nem olyan, mint amilyennek először gondoltam, de ért sok kellemes meglepetés is. Természetesen ez utóbbiakat szívesebben veszem.

Akkora csalódás és megdöbbenés nem ért még, mint amit az elmúlt 12 évben tapasztalok nap mint nap. Ehhez nem lehet hozzászokni, mert még mindig, sajnos, tudják fokozni. Az a legrosszabb ebben, hogy sok embernek ez természetes, és így jó. Sikerült annyira legbutítani őket, hogy nem látnak tovább a saját orruknál, kényelmüknél (“csak nekem jó legyen”, csak nekem ne kelljen lemondanom semmiről”, “mindenki pusztuljon, aki az én jóllétemet veszélyezteti”). Lemondás, együttérzés, részvét. Sokaknál ezek a szavak csak szavak. Legfeljebb addig tesznek, éreznek így, amíg az érdekeik nem sérülnek, vagy a “jó cselekedeteikért” viszonzást is várnak.

Szép őszi délután van. S bár van bennem kicsiny félsz, hogy bántódás érhet majd amiatt, hogy kimegyek én is, de akkor is ….”ott leszek“.

Szervizelés

Sűrű volt a múlt hét. Szerda reggel levittem az autót a szervizbe, ahogy az előtt héten lebeszéltem, majd nagy vígan hazabaktattam dolgozni. Aznap home office-ban voltam. Másnap már újra be kellett mennem az irodába.

Délben hívott a szerelő, hogy ez és ez, amit javítani, kicserélni, megszerelni kell, és összesen kb. 225 ezer Ft lesz. Számítottam erre az összegre, így nem hatott meg, viszont az igen, hogy pár perces egymás mellett elbeszélés után világosított fel a szerelő, hogy aznap ne is számítsak már az autóra, mivel az ABS-t kell felújítani, és hibás fékrendszerrel nem engednek ki az útra, ergó nincs olyan, hogy majd x nap múlva visszaviszem, hogy akkor javítsák meg. Majd másnap mehetek érte.

Upsz! Akkor kénytelen leszek vagy tömegközlekedni vagy bringázni, hogy munkába jussak. Osztottam-szoroztam, s bár az utóbbihoz nagyobb kedvem lett volna, de délután a szervízbe több időt igényelt volna eljutnom a munkaidőm rovására, illetve a szétszedett biciklit paszírozhattam volna be a kicsiny autómba. Így maradt a buszozás.

Reggel korán indultam, és így még elég hangulatos is volt. A buszon a félig alvó emberek, a sötét utcák, csend, nyugalom. Jó volt a város ezen oldalát is látni, bár hajnali futóként ismerem, milyenek az ébredező utcák. A munkahelyen is élveztem, hogy alig vagyunk az irodaházban. Szívesen kezdenék ilyen korán, ha tudnám, hogy hamarabb leléphetek.

Három óra előtt pedig – uzsgyi! – rohantam is a buszmegállóba, hogy időben a szervizbe érjek. Simán eljutottam, csak egy kis fennakadás volt az Örs vezér téri buszállomáson, ahol pont a Fehár útra vezető kijáratban robbant le egy frissiben kiálló autóbusz. Hogy az az autóbusz, amelyben én is utaztam (volna), folytathassa útját – nem mellesleg a kanyarba ragadt, így ő is a dugót növelte -, a sofőrnek meg kellett mutatnia, mennyire tud egy csuklósbusszal kanyarban tolatni úgy, hogy a háta mögött az állásban indulásra váró busz bal elejét ne gyűrje meg. Gyanítom, beleizzadt, de megoldotta.

A szervizben minden simán ment. Fizettem, lebeszéltem a műszaki vizsga időpontját (ma reggel), és szépen hazaautóztam. Úgy tűnik, vannak olyan szakmunkák, amelyek akkor is működnek, ha van pénze az embernek. Mert már ugye manapság hiába lobogtatja a pénzt az ember, nincs, aki megcsinálja a melót, vagy nagyon nehéz ráakadni, és akkor se biztos, hogy elégedett lesz a munkájával.

Legalább az autószerelő biznisz még működik…

Pénteken olyan voltam, mit akinek a fejére ültek. Ugyan ki akartam menni felvonulni a diákokkal, de őszintén szólva csak arra vágytam, hogy olvassak vagy filmet nézzek egész délután, este. Hát így nem mentem “tüntikézni”.

Szombaton korán keltem, még leugrottam a tescoba Apunak egy könyvért szülinapjára, némi elemózsiáért, majd utaztunk is a szüleimhez. Vidéki szombat sok, finom kajával, gyönyörű őszi idővel. Az udvaron tartózkodást, a teraszos ebédelést és henyélést az torpedózza meg ilyenkor minden évben, hogy a harlekinkaticák repdesnek ránk és mindenhova, és ha olyanjuk van, még csípnek is. Anyu pár nap küzdelem után (hogy leporszívózza a bejárati ajtót napi kétszer először kívül, majd belül) már látni sem bírja őket. Így maradtunk leginkább benn, a házban.

Mielőtt hazafelé autóztunk volna, egy kanyarral elmentünk a kölykök apjához beköszönni, illetve a nagyobbikat otthagyni. Én a párjával beszélgettem, a gyerekek hűtőt cipeltek be a házba. Aztán irány a főváros. Fura, hogy már sötétben érkezünk haza… Pedig már 50 éve tapasztalom a nappalok rövidülését és hosszabbodását.

Vasárnap egy hét pihenő után elindultam az egyik közeli kiserdőbe futni, majd némi takarítást és főzést eszközöltem. Délután már csak lógattam a lábamat (némi lelkiismeret furdalással, hogy nem odakinn a szép őszi időben csavargok).

Ami a lelkivilágomat illeti, hol úgy gondolom, hogy magam erejéből is helyre teszem azt, ami piszkál engem, hol pedig úgy, hogy ideje segítségért folyamodnom. Az utóbbi azért lenne biztosan célravezető, mert így feloldásra kerülnek a bennem lévő negatív érzések, míg az önerő félrevihet: azt hiszem, hogy helyre rántom magamat, s közben csak elnyomom az érzéseimet.

Valahogy döntenem kell, mert jobban szeretek kisimult lélekkel létezni a világban.

Ami pedig az edzéseket illeti. Tegnap már lenyomtam egy remek TRX-edzést alkalmazva izometrikus gyakorlatokat is.

Ma pedig elindultam a szokott időben futni. 6 C fokban ácsorogtam egy jó öt percet próbálva az órámat jobb belátásra bírni, hogy ne a csuklómon akarja a pulzusomat mérni, hanem a mellkaspánton lévő jeladón keresztül. Megunva a hiábavaló kisérletezést, elindultam csuklón mérős változattal. 3 perc futás után rápillantva az órára észleltem, hogy az kikapcsolt, és csak az időt mutatja. Anyád! – gondoltam, majd hazakocogtam. Most csináltam egy gyári újraindítást, és délután pedig megcsinálom az edzést. A reggelembe már nem fér bele, mert viszem az autót a szervizbe, aztán meg rohanok haza dolgozni….

Hello, maraton!

Úgy neki menni egy maratonnak, hogy aznap reggel még egy kinezio tapaszt ragasztok a jobb medialis vastusomra, az nem túl biztató.

Sikerült úgy a felkészülésem, és mondhatom, hogy az elmúlt másfél évem a fáradásos törés óta, hogy semmi izomsérülésem nem volt, és ha valamim gyanúsan fájdogált, azt hamar kikúráltam, gyorsan helyrejött.

Így érkeztem el a maraton hetébe. Még kaptam futást keddre, szerdára és csütörtökre. Amolyan emlékeztető szinten. Nem is volt semmi gond csütörtök reggelig, amikor elindultam az aznapi 40 perces futásra. Azonnal az elejétől éreztem a jobb bokám felett a vádlimat, inkább a belső részen, mint hátul, és a térdem is be-beszúrkált, mintha az egyik szalag húzott volna. Mivel a bemelegítő hengerezésnél semmi fájdalmat nem éreztem a vádlimban, nagyon meglepett a dolog. A térdem körüli szúrkálás mögött valamelyik combizmom sérülését gyanítottam.

Húsz percet kocogtam egy olyan tempóban, amikor még alig éreztem ezeket a gondokat a lábamban, majd inkább hazamentem. Otthon még gyorsan hengereztem, megvizsgáltam a fájdogálások helyét. A térd felett a medialis vastus az biztosan eléggé fájdalmas volt nyomásra. Este még a trigger pontokat megnyomkodtam (kegyetlenkedtem magammal), hengereztem, és jött két nap pihenő és napi kétszeri hengerezés.

Szombaton este már mondhattam, hogy a jobb lábam helyre jött, de azért a biztonság kedvéért leragasztottam másnap reggel az említett combizmot.

Vegyes érzésekkel indultam tömegközlekedéssel a versenyközpontba. Már nálam voltak a rajtszámok (közben rám testálták egy páros indulók kezdő rajtszámát is, mert a főnököm mellől kiesett a futópárja, így én futottam a saját versenyemet maratoni távon, illetve egy páros tagjai is lettem 19,6 km-en), így azzal már nem kellett törődnöm, csak magamra applikálnom a helyszínen.

Őszintén szólva sok jóra nem számítottam. Az időjárás gyönyörű őszi időt jelzett, ami mindenhez jó, csak nem rakparton futogatáshoz (legalábbis nekem). Az útvonal a sok rakparton fel- és lefutkározás miatt eléggé unalmasnak ígérkezett. Ez ellen zenével készültem. Tudtam, hogy rengetegen leszünk, és bár kicsit féltem ettől (sok kerülgetés és egyebek), ez volt a legkevesebb gondom.

Még reggel 8-kor szétfagyott az ember hátsója, de már 9 órára, a rajtra szépen kisütött a nap. Itt már sejtettem, hogy a 4 órás maratont el is felejthetem. Ez 10 kilométer környékén, amikor már melegem volt és éreztem, hogy a megadott pulzus mellett lassulok, szinte tudtam, hogy ez a maraton nem lesz PB. Tulajdonképpen akkor engedtem el végleg, mikor a 4:15-ös iramfutók elmentek mellettem a 28. km környékén.

Akkor volt melegem, mikor szembementem a nappal és hátba fújt a szél. A fordított irányban kellemes volt az idő, és annyira jól hűtött a szél, hogy még gyorsultam is egy picit. Úgyhogy mivel oda és visszairányba futkostuk, hol jó volt nekünk, hol meg … Láttam egy pasit, aki maratont futott, és nagy esze: vastag kötött sapkát tett a fejére, hogy megvédje magát, gondolom, a naptól. Úgy izzadt, mint a ló. De hát, ki hogyan szereti megszívatni magát…

A váltásnál átadtam a stafétarajtszámot a főnökömnek. Egy ideig együtt haladtunk, majd a következő frissítőpontnál leszakadtam. Mivel ő még frissen került a mezőnybe, nem akart se inni, se enni. Én persze megálltam vizet inni. Nem is baj, hogy szétváltunk, mert én magamat sem bírtam hallgatni, ha megszólaltam. Csak nyűglődtem. Ő meg szerintem nem értette, mi a bajom. Gyanítom, a 22 km alatt rájött…

Nagyjából ilyen tájt éreztem, hogy ez nekem már elég volt. Kezdett fájni a talpam, a lábam, szóval innentől a fájdalom már velem volt végig. Futottam, frissítettem, és igyekeztem magamban a lelket tartani. Odáig nem jutottam el, hogy a feladás gondolata lehetőségként felmerüljön, de azért nem voltam túl vidám. 35. kilométernél kóla formájában már a koffein is megjött a frissítésem palettájára, és két-három kilométer múlva még egy ilyen zselét is betoltam. És őszintén bevallom, hogy egy fájdalomcsillapítót is bevettem. Így ez a hármas kombó elviselhetőbbé tette a végjátékot. Ugyan a bal combomban érzett tompa fájdalmat nem múlasztotta el, de szerencsére ez nem is lett komolyabb, így megnyomhattam a tempót a 40. km-től. Mivel jött a híd, és fel kellett kaptatni rá, így utólag nem is voltam gyors. De én úgy éreztem, hogy megyek, mint az ágyúgolyó. Ténylegesen csak az utolsó kilométeren mertem beleadni majdnem mindent. Basszus, milyen hosszú tud lenni egy kilométer, ami ráadásul a verseny utolsója!

Hát, szólt a fülemben ismétlésre téve a “Gonna Fly Now”, ami a szokásos befutó zeném, és az endorfin és az adrenalin csak úgy száguldott bennem. A lábaimból meg kijött egy 5:35-ös átlag is az utolsó kilométerre, a maradékra pedig 5:08 perc/km. Örültem a célbaérésnek, és elérzékenyültem. Megcsináltam. Adtam érte fájdalmat, nyűglődést, és futott 42,195 km-t. Úgy örültem, mintha én lettem volna a mezőny első női befutója. De az én versenyemben én voltam az első. Nem az eddigi életem legjobb maratoni idejével, de a hátralevő életem legjobbjával.

A boldogságomat növelte az, hogy a kisebbik gyermekem kijött a célba a befutómra. Ez volt a korona az egészre.

Tudom, hogy az ilyen és ennél hosszabb távok lefutása fájdalommal jár, de mindig elfelejtem, ahogyan a szülési fájdalmakra sem emlékszem már (csak tudom, hogy voltak). És ez a jó, hogy elmosódnak, mert akkor több ilyen futást nem vállalnék. Bár a futás alatt kijelentettem a főnökömnek, hogy több aszfaltos, rakpartos maratont nem futok, csak terepen vagyok hajlandó ezután futni, de soha nem mondjam azt, hogy soha. Mindenesetre éljen az erdő, a terep!


Hullámvasút

Október van. Gyorsan telik ez az év is. Persze, mert folyamatosan történik valami, és közben meg semmi.

A munkahellyel kapcsolatosan vegyes érzéseim vannak. Azon dolgozom magamban, magamon, hogy ez másként legyen. A két kolléganő közül az egyik – akiről már szerintem említést tettem itt a blogban – kissé nyersen szól a legtöbbünkhöz. Van egy-két kivétel, akivel normális hangot üt meg, de úgy tűnik, valamivel kiérdemeltem, hogy ne a kisebbséghez tartozzak. Ismeri őt az egész cég, mint a rossz pénzt.

A közös főnökünk – nem az én kérésemre! – beszélt is vele, hogy ne úgy szóljon hozzám, mintha a legalja nép egyike lennék, hanem kedvesebben, ha nem akarja, hogy előbb-utóbb megunjam, és arrébb menjek. Tény, hogy valóban eszembe jutott ez a megoldás is…

Szóval, megint hullámvasúton ülök, és igyekszem magamat lelkileg kiegyensúlyozni, és úgy gondolni erre az emberre, hogy valószínűleg nagyon rossz lehet neki ilyennek lenni.

Egyébként most jöttem (tömegközlekedve) Csányi Sándor egyszemélyes előadásáról. Nagyon tetszett, jókat nevettem, és gyorsan elrepült az az egy óra. Sajnáltam, hogy vége lett. Tudom, hogy ez már az utolsó előadásai egyike volt, de szívem szerint ajánlanám megtekintésre férfiaknak és nőknek, hogy lássák, mennyire másként gondolkozik a két nem, azaz belelássanak a másik nem gondolkodásába, érzésvilágába, hátha ez közelebb hozza őket, toleránsabbá válnak egymással.

Következő művelődési etapom november végén lesz. A Hálózatot nézem meg a Centrál Színházban.

S mivel Anyu megkért, hogy vegyek neki jegyet az Operaházba egy előadásra, mert szeretne oda elmenni, belülről is megnézni (egy tourra is befizetem majd), így már egy opera előadásra is van jegyünk, igaz, egy februárira. (A jegyáron meglepődtem. Drága ajándék magamnak mint kísérő.)

Egy hét múlva pedig maraton. Ilyen tájt már javában heverem ki a futott 42,2 km-t…. Hogy fel vagyok-e készítve rá fizikailag?! Remélem. Jövő héten annyit igyekszek majd aludni, amennyit lehet. Sajnálom, hogy pont a következő héten lesz a munkahelyen két nap is egész napos oktatás (ezen a héten 3 nappal áldottak meg, és közben végezni is kellett a munkámat), és a maradék három napon pedig helyettesítek. Most örülök, hogy nem szombaton van a verseny.
No, majd lesz valami. Ahogy mindig.

Hétvége

Mivel múlt szombaton nem utaztunk a szüleimhez, a gyermekeimet magamhoz invitáltam ebédre.

Készültem három féle húsétellel, ebből kétféle elvitelre, egy pedig maga az ebéd volt körettel. Nem vagyok nagy szakács, és különösebben a főzés nem lelkesít, így inkább tehernek éreztem, de persze a gyerekeimet örömmel fogadtam. Az lenne ilyenkor az igazi, ha más főzne…

Péntek este még Aranyosi-estre mentem. A bemelegítő standup műsor nem igazán tetszett, alig nevettem, viszont Aranyosi előadását végig kacagtam. Sajnáltam is, mikor befejezte pontban 9 órakor (magyar meccs volt a tv-ben).

Szombaton a gyerekeim jöttek, ettek, aztán mentek is a dolgukra. Beszélgettünk, és örülök, hogy sikerül megtalálnom velük a hangot. Valóban az a fontos, hogy elfogadjam őket olyannak, amilyenek. Hiszen én is ezt várom el mástól.

Persze, könnyen írom ezt, hiszen a gyerekeim. De vannak emberek, akivel szemben ez kihívás számomra. Addig nincs is gond velük, amíg nem triggerelnek érzékeny pontokat nálam, ahol erősödnöm, változnom kell. Hát, megint van munka..


Ami fontos

Múlt hét kedden elbaktattam a művházba, ahol a festőiskolát tartják ezeken az estéken. Lelkesedéssel mentem, és egy szűk óra múltán, miután megvártam, hogy a nagyobb zápor elálljon, hazagyalogoltam. Nos, amit én szerettem volna, az ott “nem van”. Festeni lehet (azaz számomra in medias res” lett volna), de a rajzolás művészetének elsajátítása addig tartott volna, míg a vászonra felskiccelem a festendő művet. Én pedig a kezeimbe a rajzolás vágyát érzem, éreztem, és őszintén bevallva, nagyobb kiadásba sem szerettem volna verni magamat (festőkészlet állvánnyal együtt, stb.)

Úgyhogy még aznap este a neten kerestem egy salsa tanfolyamot, amit tegnap este indítottam. Mentem a kezdőre, és eljöttem a középhaladó után. Mindkettő órát végigtáncoltam, és élveztem az ismerős zenéket, ismerős mozdulatokat, lépéseket. Meg is vettem a bérletet.

Egy szóval, a csütörtök estéim (ahogy tizenx éve is volt), a salsa jegyében telik majd.

Ahogy már korábban is írtam, a futásaim közben többnyire podcastokat hallgatok. Ami engem érdekel, amit én minőségi beszélgetésnek tartok. A választott csatornák között van futással kapcsolatos, közéleti, politikai, pszichológiai. Mindig örülök, ha van új műsor, amit hallgathatok, vagy felfedezek egy új csatornát, aminek a beszélgetései adnak nekem valamit: információt, elgondolkodni valót vagy fejlődök általuk.

Bakonybélen találtam rá egy pszichológus podcast csatornájára. Szerencsére már a harmadik évadot csinálja, így visszamenőleg is van bőven hallgatnivalóm.

Ezen beszélgetések nyomán folyamatosan szembenézek magammal: milyen vagyok, hogyan viselkedem, min kellene változtatnom vagy éppen elfogadnom magamat olyannak, amilyen vagyok.

Tudtam eddig is, hogy mennyire fontos a szülőkkel, szülőkhöz való viszony. Mit kaptam tőlük. Ők hogyan viselkedtek velem, milyen reakciójuk volt, hogyan igyekeztek nevelni, kapcsolatban lenni velem. Nem tudom, mennyi munkám van (lelki traumák feldolgozása, stb), de ha egyesével haladok, előbb-utóbb ezen a területen is rendezettség lesz bennem. Legeslegfontosabb, hogy elfogadjam: ők azok, akik, én nem tudom, megváltoztatni őket, csak a saját hozzáállásomat hozzájuk és a múlthoz. Szerencsére nincs olyan, ami valóban komoly dolog lenne. Viszont tudom, miből ered az önbizalomhiányom, a maximalizmusom magam és mások felé, és a kritikusságom. És ez jó. Van lehetőségem megbocsátani és elfogadni.

Még dolgoznom kell azon, hogy azt is elfogadjam, ha valaki nem akar változni, nem hajlandó szembenézni az érzéseivel, érzelmeivel, hibáival, ha nem tud és akar a saját tetteiért felelősséget vállalni. Jelenleg nehezemre esik az ilyen ember tisztelete. Ugyan kígyót-békát sem kiabálok rá (magamban, gondolatban), de piszkál a dolog. Mert a felelősségvállalást nagyon fontosnak tartom.

Szóval, van meló, kérem! Van meló.