Mivel is foglalhatnám le a gondolataimat, míg nem vagyunk együtt?!

A futással, edzéstartással, azzal, hogy lakást, házat keresek (kinéztem egyet, by the way, s persze nem Bp-n), a délutánjaimat telenyomom teendőkkel. S mikor már fáradt vagyok testileg, szellemileg, jöhet a pihenés, a sorozatnézés, az olvasás, mert akkor már úgy sem akarok más csinálni, csak lenni.

Most is legszívesebben csak felpakolnám az íróasztalra a lábaimat és néznék ki a fejemből.

Kemény volt a ma reggeli edzés is. Máskor valószínűleg megcsináltam volna könnyedebben, de már érezhetően fáradok. Emiatt a pulzusomat nehéz felnyomni, ezért gyorsabban kell futnom a kért pulzusszintért, de ez több energiámba telik. Reggel is az edzés utolsó 20 percében képtelen voltam elérni a 156 bpm-et, főleg megtartani arra a kétszer 4 percre. Nulla erőm volt már gyorsítani.

Szóval a TP-ben majdnem meg is írtam az edzőnek, “tarkafosnak (bocs!) éreztem magamat” a végén. Aztán moderáltam magamat. (Itt nem.)

De legalább jó perc/km-eket mentem. A héten biztosan. Nem tudom, hogy ez a fejlődés jele vagy csak a fáradtságé, majd kiderül előbb-utóbb.

Ami pedig a kinézett lakást illeti. Hát, így képek alapján bele vagyok szerelmesedve. Egyelőre egyetlen hátránya van (ha ezt ennek veszem), hogy autóval kb. 28 km-re van a bp-i irodától. Mivel nem ehhez vagyok szokva, még meg kell emésztenem, hogy nem pár perces az autóút, illetve 20 perces a gyaloglás a munkahelyre. Márha sikerülne ezt a lakást megvenni. Márha egyáltalán olyan, amilyennek gondolom.

Egyszerűen irtózom a gondolattól, hogy Bp-n vegyek lakást. Vannak olyan részek, ahol szívesen laknék, de annyi pénzem nincsen, hogy ott tudjak egy elfogadható lakhelyet venni. Úgyhogy kompromisszum. Kicsit utazni kell majd, de legalább az új otthonom olyan helyen lesz, ami nekem pont megfelelő. Remélem.

Kedvenc szabadidős tevékenységem – főleg a munkahelyen blogírás helyett – mostanában a következő futóútvonalam megtervezése terepen.

Múlt héten csináltam magamnak egy húzós hetet, ugyanis hétfőn futottam meg kicsit lerövidítve az az előtt napi (vasárnapi) edzést. Persze az edzőnek úgy adtam be, mintha a tényleges napon futottam volna meg. Szóval egy szavam sem lehet, ha vasárnapra már fáradtak voltak a lábaim. Ezt már akkor éreztem csak, mikor az emelkedőn kellett felfelemocorognom, s után lefele. Vicces volt, mert még a futható, azaz nem túl meredek lejtőn sem tudtam sebességet kicsiholni magamból. Mindegy volt már akkor. Túlélésre játszottam, vagyis hogy befejezzem az edzést a kért idővel.

A tegnapi pihenőnapomon ugye a hajnali nyújtás, jóga mellett délután megtartottam a szokásos alakformáló edzés a melóhelyen. Eljutottam odáig, hogy legalább a jobb vállamat kímélendően a gyengébbik gumikötéllel dolgoztam. Természetesen a lábaimat ugyanúgy megdolgoztam. A fene se tud lazítani.

Így ma reggel már az első száz métereken két kocsonya lábat éreztem az erőteljesek helyett. Igyekeztem tartani, elérni a kívánt pulzusszintet, és haladtam arra, ahol majd megejtem a keddi dombra felrepülős szakaszokat. Mire odaértem, elfelejtkeztem a gyengének titulált lábaimról. Az első felrobogós 30 mp persze gyengére sikerült. Utána még jött háromszor 30 mp felrohanás, és 5 perc kocogós szünet után jöhetett még négy ismétlés.

Később a futás adatait nézve az agyam eldobtam. Két olyan felfelém is volt, ami 5 perc alatti kilométeres sebességgel nyomtam: volt egy 4:47 p/km-es és egy 4:53 p/km-es 30 mp-es felfelém. Höh!

Jó, ehhez az is kellett, hogy vádlijaim égjenek a terheléstől. A többire nem emlékszem.

Ez a hetem még nem lesz könnyű. Viszont a hétvégén két hosszabb edzésem lesz egy hosszú és egy rövidebb helyett. Ennek amiatt nem örülök, mert ugye a kedvesemmel leszek, és még a szombatot megoldjuk úgy, hogy ő edzőtermi edzésre megy, míg én kinn futkározom a hegyen, de vasárnap már a közösen töltött időből veszem el a futásra az időt.

Hát ez van. Most.

Úgy tűnik, július közepén emelem a tétet. Ha már nyertem egy versenynevezést, akkor éljek vele. Meleg, emelkedő, meg 80 km. Az UB 73,5 km-e bemelegítés lesz.

Amúgy azt hittem, hogy az az 80 km, csak 50. Ugyanis mérföldnek írták, én meg nem hittem el. Aztán most kiderült, hogy tényleg 50 mérföld, vagyis 80 km. Ám legyen!

Hát, innen már csak egy ugrás lenne az októberi 100 km, ha bevállalom. Ha. Mert ezt még az elmémnek is fel kell fognia először. Hogy képes vagyok rá.

A jobb oldalamon aludtam. Úgy nem fáj a vállam. A jobb, a fájós. Érti a fene. Felriadtam, és hasra fordultam. Aztán csak kikeltem az ágyból, kimentem WC-re. Néztem, még csak negyed négy. Van még egy jó félórám az ébresztőig, gondoltam. Azaz igyekeztem nem gondolkodni, hogy ne ébredjek fel.

Visszaájultam. Majd ébresztett is a kedves kis dallam, amit direkt úgy választottam, hogy gyengéden ébresszen, ne kapjak frászt. Szerencsére, erre is simán felkelek.

Kibotorkáltam a konyhába. Hosszú-hosszú kávé. Úgy éreztem, ez sem segít rajtam. Ja, nincs benne koffein. Sebaj, csak észhez térek annyira, hogy mára esedékes 1 óra 34 perc intervallumos szakaszokkal is megtűzdelt futásomat valahogy prezentálom. A mínusz 7 Celsius fokban. A búbánatnak sem volt kedve megint fagyoskodni.

Aztán 5 óra 10 perckor már elindítottam az órán az edzést…

Hát, az utolsó 15 perc volt a legfájdalmasabb, pedig már az edzés közepén volt 3-szor 3 perc pulzust 164 bpm-ig felnyomandó rész. Enyhe, de jeges szembeszél, és még két, magasabb pulzusos szakasz. Igyekeztem nem hangosan anyázni. Még gondolatban sem. Szeretek futni, mantráztam.

Csak megcsináltam. Befejeztem. Lenyújtottam a ház előtt, ahogy szoktam. 5 perc, és csak ott szeretem csinálni kinn, a szabadlevegőn, még mínuszban is. Na, jó. Mínusz 10-ben már bemegyek a lépcsőházba.

Jöhettek a munkába indulás előtti otthoni teendők: zuhanyzás, öltözés, kaja kikészítés, mosogatás. És itt meg is állunk a sztoriban. Kiderült, hogy nem érdemes hőálló üvegtányért széttörni. Munkába menet előtt végképp. Ezentúl törekedni fogok a porcelántányérok vételére. Még akkoris, hanem töröm az étkészletet úton-útfélen.

Sikerült leejtenem a konyhapultra az egyik üvegtányért. Több ezer darabra tört. Sírni lett volna kedvem. De csak rezignáltam mentem a porszívért, és kezdtem az összetakarítását az üvegszilánkoknak. Először a járólapról. Majd a pultról és még a nem tudom, honnan. Ja, ahol éppen találtam. Csak abban reménykedtem, hogy a maradék kávémat, amit az asztalon volt, kihagyták a szilánkok….

Majd elmosogattam.

És bepakoltam egy tábla étcsokit és egy kókuszszeletet a kajástáskámba.

Szülőként helytállni nem egyszerű. Mikor milyen megnyilatkozásommal, figyelememmel, esetleg nem odafigyelésemmel, szavammal, tettemmel teszek jót vagy rosszat.

Mikor kisebbbek voltak a gyerekeim, nem túlzottam voltam arról meggyőződve, hogy jó anya vagyok. Tudtam, és tudom így utólag is, hogy egyes esetekben nem úgy cselekedtem, ahogy helyén való lett volna. Emberből vagyok én is, vagy mi.

Mostani helyzet az, hogy a nagyobbik gyerek első vizsgaidőszaka nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Volt egy sejtésem, hogy nem lesz egyszerű a gyereknek, s nem azért, mert nincs meg hozzá a képessége, esze. Az megvan. Viszont eddig nem tanult. Csak tudott. Most persze szembesült azzal, hogy nem elég csak olvasgatni, bejárni az előadásokra, megírni úgy, ahogy a zh-kat, hanem valóban tanulni kell a jó jegyekért. És nem elaludni az utolsó vizsgalehetőségnél!

No, végül is megcsinálta, nyögvenyelősen. A koli, úgy tűnik, elúszott, de legalább folytathatja a második félévvel. Nekem ez elég.

Nem csesztem le, nem öntöttem nyakon hatalmas lelki fröccsel, nem terrorizáltam az anyai haraggal, szidással, stb. Nem látom értelmét. Megkapta ezt az apjától, akivel nem is mert beszélni tartva mindettől. Én hamarabb és folyamatosan tudtam mindenről, ami a vizsgák körül történt. Velem mert és tudott is beszélni. És ez számomra sokat jelent.

Még el fogok vele beszélgetni arról, hogyan is tervezi a következő félévet tanulás tekintetében. De arra törekszem, hogy ne le- és elnyomva érezze magát, hanem inkább arra, hogy vállaljon felelőséget saját magáért, amibe a tanulás is beletartozik.

Ez nem a jó zsaru-rossz zsaru játszmája, hanem az, hogy mindkét oldalon negatív érzelmek nélkül érjük el a célunkat: a sikeresebb vizsgaidőszakokat.

Most valahogy kétségem sincs afelől, hogy jól cselekszem.

Elhízás. Ne, ne mondja nekem senki, hogy nem a saját felelősségünk, hogyan nézünk ki, mennyit nyomunk! Van egy kib@szott rossz hírem: de a saját felelősségünk.

Tudom, a mai világban, különösen Magyarországon, nem divat a felelősségvállalás. A tetteinkért, a helyzetünkért mindenki más tehet, csak mi nem. Mi áldozatok vagyunk, mi ki vagyunk szolgáltatva a körülményeknek és a körülöttünk levő embereknek. Hát, nagy lókakit!

Iszonyat kényelmes a külvilágot okolni azért, amiről mi tehetünk. És ez vonatkozik a testsúlyra is. Még akkor is, ha beleszólnak a hormonok. Sajnos, vagy nem, de mindenről az ember saját maga tehet.

Ugyan nem hallgattam meg az ominózus videót, de részleteket olvastam belőle. És pár reakciót is.

Lehet, szemétség tőlem, de abban egyetértek vele: a nők nagy része Magyarországon kib@szottul el van hízva. És szülés után cseszik arra figyelni, hogyan néz ki. Ez persze igaz a férfiakra is! Kivéve a szülést. Ők csak belekényelmesednek a házasságba.

Soha nem voltam extrémül elhízva, ez tény. De mindig kínlódtam a súlyommal a szüléseimig. Utána valahogy mázlim volt: az első szülés után egy dekát sem híztam, csak fogytam. Igaz, két hétig enni sem tudtam. Utána pedig rengeteget gyalogoltam tolva magam előtt a babakocsit benne a gyerekkel. Mértékkel ettem, nem zabáltam, de nem is sanyargattam magamat.

A második szülés után a fenn maradt plusz 3 kg-tól nehezebb volt megszabadulnom. De valahogy megcsináltam.

Elváltam, de nem azért, mert kövér lettem volna, és emiatt a férjem elhagyott. A válóokom nem ez volt.

Szóval, a válás óta kifejezetten nem volt a testsúlyommal gondom. Csak az elmúlt pár évben igyekszem újra egyszámmal kisebb méretet elérni, de szerintem erről már le fogok tenni, bár a futáshoz pont jó lenne pár mínusz kg.

Napi szinten sportolok, odafigyelek arra, mit eszek, és ezt igyekszem tökéletesíteni, amennyire lehet.

De látok, nézek, és tapasztalok.

Látom, mennyire elhanyagoltak a nők és a férfiak. Látom, hogy mennyi pékség nyílik, milyen könnyen elérhető a gyorsan felszívódó, üres szénhidrát. Tapasztalom, mennyire keveset mozognak az emberek. És milyen stresszesek. És tapasztalom azt, hogy minden és mindenki mást hibáztatnak azért, mert el vannak hízva, rossz az egészségi állapotuk már 30-40 évesen.

Lehet azzal jönni, hogy nincs idejük mozogni. Bocsika! De a fogyást és a hízást nem első sorban a mozgás befolyásolja. Hanem az evés. Mint tudjuk, kb. 70 százalékban.

Kérdem én, ki teszi a szájukba a kaját? Ott áll valaki felettük, és pisztolyt nyom a fejükhöz, amíg esznek? Tudom, van stresszevés. De ezen is lehet segíteni: dolgozni azon a stresszen, ami kiváltja az evéskényszert. Például. (sajnos ebben van tapasztalatom, s tény, még nem jártam a végére.)

Ha meg nem kényszerevő valaki, csak kényelmi evő, azaz a boldogságot a kaján keresztül akarja megkapni, akkoris lehet azon elgondolkozni, miért is az evésben éli ki magát. Miért onnan akarja az örömöt megkapni?

Tudom, mindez melós dolog. Könnyebb egy pirulát bekapni, egy krémet magára kenni, illetve panaszkodni, nyavajogni, hogy milyen nehéz lefogyni. Van egy jó hírem emberek: számtalan szakember létezik, aki tud segíteni. Tudom, ez is pénzbe kerül, de a számtalan péksüti is. Ja, meg a gyógyszer egy idő után. Az még keményebb kiadás.

Úgyhogy lehet szidni Norbi gyereket, de amíg nulla, azaz nulla felelősséget vállal valaki a saját életéért és a saját testsúlyáért, addig felesleges azzal takarózni, hogy szült, babyblue-ja van, volt, dolgozik, meg a körülményei olyanok, stb. Mindenre van megoldás, csak akarni kell.

Kezdem érezni, hogy növeli a terhelést megint az edző. A múlt héten előtti héten síkon 71 km-t futottam 7 óra 3 perc alatt. Az előző héten a szombati terepfutással 72,3 km-t hoztam össze 7 és fél óra alatt 721 m szintemelkedéssel. Oké, szombaton még egy jó kis izomlázat is sikerült összehoznom. Ja, szokni kell a fel- és lefelefutást.

Régen futottam már ennyit egy héten. És gyanítom, lesz ez még több is a héten.

Kicsit fáradok is. Honnan tudom? Onnan, hogy kezd elegem lenni a télből, a hidegből, pedig még csak január közepe után vagyunk.

Ma reggel végiggondoltam, hogy hajnali, reggeli futóként én leginkább hidegben futok. Kb. szeptembertől április végéig. Taval május elején én még max. 10 C fokban nyomtam, míg nap közben már 20-25 C fokokat vagy többet is ért el a hőmérő szála. Ezek után nem meglepő, hogy padlóra küldött a melegben való futás.

De el lehet hinni azt is, hogy a mínuszok is kiszívják az embert hosszabb távon. Mentálisan is. (Ugyanezt teszi velem az extrém meleg.)

És közben egyensúlyozok a kajabevitellel. Jó lenne fogyni, de fogalmam sincs, hogyan tegyem, hogy közben maradjon is erőm. Újra visszafogtam a szénhidrát bevitelt (kivéve a 4 napos pihenésünk alatt bő egy hete). Megmozdult a képzeletbeli mérleg nyelve? Nem. Sőt, tegnap este megjegyezte Apu, hogy kerekedett a képem. Azt hittem, padlót fogok. Már felmerült bennem a gyanú, hogy titokban várandós vagyok….

Anyu azért védelmemre kelt, és azt mondta, hogy csak kipihent vagyok, azaz ki van simulva az arcom, nem olyan nyúzott. … Majd lesz ….

Szóval, kezdtek belenyugodni, hogy a testem már ilyen marad, azaz ez lenne a természetes állapota. Ki is egyeznék ezzel a mérettel és izom-zsír összetétellel akár 20 év múlva is. Ha megérem. Csak egészséges legyek.

Csak egészséges legyek! És sportolhassak kedvemre.

A múlt heti 5 nap együtt töltött idő pozitív és pozitív érzéseket hagyott bennem.

Olyankor, mikor nem vagyunk együtt, mintha hibernálva lennék. Az érzéseim leginkább.

Visszasírom a tatai tóköröket. Bár ugyan egy deka emelkedő sincs a körön, mégis élmény volt a napfelkeltében (és egyszer napnyugtában) futni. Ezek után valahogy nem vágyok a városunkban körözni (s mégis megtettem a héten háromszor is, mert hó volt és csodás volt). Úgyhogy holnapra ki is néztem egy túraútvonalat kicsit messzebb. Csak legyen lelkierőm reggel autóba ülni, és elvezetni odáig.

Kell nekem valami új benyomás, új élmény, amivel terelem a figyelmemet, amivel lefoglalom magamat, és nem azzal foglalkozom, hogy nem együtt vagyunk. Meg egyáltalán szükségem van arra, hogy kirángassam magamat újra és újra a hétköznapok monotonitásából (pedig nem is unatkozom).

A múlt vasárnap alig öt napja volt, de olyan, mintha ezer éve lett volna. Furán telik olykor az idő.

Azt hiszem, megint két síkon folyik az életem.

Továbbra sem akarok vegán lenni. Csak kíváncsi vagyok.

Például miért vegán egy síkosító krém? Ha állatokon nem tesztel(het)ték, akkor kin tették?

Vagy a férfisperma vegánnak számít-e vagy sem? Csak akkor, ha vegán a férfi is? És vajon lenyelheti-e egy vegán nő?

S ha már itt tartunk! Egyáltalán szájba vehet-e egy emberi nemiszervet egy vegán? Vagy az orális kényeztetésről le kell mondaniuk?

Hát, ezek érdekelnek mostanság a vegánsággal kapcsolatosan.

Mit is írhatnék az elmúlt év utolsó éjszakájáról? Csendesen, kettecskén töltöttük. Nekem ez volt a number 1 évek óta.

Ha valaha is szilveszereztünk együtt még a kilencvenes évek elején, akkor sem egy párként. Most különös érzés volt éjfélkor a himnusz alatt hozzábújni pezsgőspohárral a kezemben.

Bár írnék végtelen sorokat kettőnkről, de inkább azt választom, hogy nem, és legyen a mi kettősünk együtt sokáig szeretetben, békességben és nyugalomban.

Inkább írok arról, hogy szeretném, ha az évre tervezettek egyre élesebben körvonalazódnának.

Lesz bőven futás, de verseny annál kevesebb. Nem vágyok a megmérettetésre, inkább csak kihívásokra. Talán ezért is választom a hosszabb távokat és olykor a terepes futótúrákat.

Ez éven más a lényeg. Lesz megint egy ballagó gyerekem, akiért szurkolhatok. Abban semmi kétségem, hogy felveszik a vágyott egyetemre, inkább a kérdés, meglesz-e a kollégium. Az albérlet eléggé pénztárcalaposító….

Bár vágyom egy kertesházra, de lehet, megelégszek egy társasház valamelyik lakásával is, amivel nincs sok gond, de van terasza, ahova kiülhetek reggelente. Úgy sem lesz időm kertészkedni, ahogy ismerem magamat.

A többi meg jön, ahogy jönni fog.

Ha kedd, akkor futás. 4 és fél óra alvás után nekivágtam az 1 óra 25 perces edzésnek. Azon az útvonalon kezdtem el futni, ahol már kétszer is jártam pár hete. Aztán egy mellékútról az erdős részre egy kitaposott út vezetett be. Fél pillanatot gondolkodtam csak, és egy nagy sarkonfordulással már be is irányoztam magamat az erdőbe.

Hamar a kék turistaúton találtam magamat. Az arcomon mosoly terült el, és a lelkem is tapsikolni kezdett örömében: újra terepen futottam, bár aszfaltos futásra indultam egy 40 perce.

Igyekeztem tartani az edző által megírt edzést, pulzust, de hát terepen nem egyszerű gyorsító szakaszokat futni. De bánta a kánya!

Kikötöttem a HHH reptéten, ott még pár percet elfutogattam, majd fordultam visssza.

Örülök, hogy egy újabb útvonallal bővítettem az itteni repertoárt. Már csak egy saját ház vagy lakás kellene itt….

Ami pedig az évet illeti, annyit írnék róla, hogy az egyik legcsodálatosabb évem volt. Olyasmi történt, amire legfeljebb csak álmomban számíthattam. (Vagy hogyan is fogalmazzak…)

A futásaimmal is elégedett vagyok. Egy szavam sem lehet. Ugyan volt ősszel egy fájdalmakkal tarkított időszak, de működtek a bevetett terápiák (ragasztás, hengerezés, oldás, Bach-terápia, stb).

Várom az Új Év kihívásait, örömeit. S mivel ez az év bebizonyította, bármi megtörténhet. Szóval, ezen tanulsággal a tudatomban várjam, vágyjam, higgyem a legjobbat, mert megvalósulhat.