A hétfőn történtek még feldolgozás alatt vannak. Nem nagyon túloztam azzal a szóval, amivel akkor jellemeztem az egészet. “Kivégezés”. Én így éltem meg.

Kaptam egy mellbe döfést, majd utána egy hátba szúrást a másik kolléganőtől, akivel elviekben jóban vagyok. Ezek után már nem tudom. Sok alkalmunk nem volt, hogy megbeszéljem vele a történteket, de nem is hagyott rá lehetőséget. Szó szerint nem hagyott szóhoz jutni, nehogy ezt a témát elővegyem.

Megvizsgáltam, miért estek nekem ennyire rosszul az arcomba vágott mondatok. Amellett, hogy “triggerelt”, azaz az amúgy is gyenge önbizalmamat támadta meg, igazságtalannak éreztem. Olyan hibákat sorolt fel, amit vagy már korrigáltam, azaz már tudom, hogyan kell csinálnom, illetve olyanokat, amelyekre számtalan alkalommal felhívhatta volna a figyelmemet, de inkább várta (?) a csodát, hogy magamtól kitalálom, mi lenne a helyes. … és levonták a konklúziót, hogy nem kommunikálok. Erre csak azt tudom mondani: ha nem tudom, hogy tudnom kellene, akkor hogy a fenébe kérdezzek rá.

Szóval, perpillanat én érzem szerencsétlen balféknek. Pedig amúgy pedig jól csinálom a munkámat. Csak az a része természetesnek van véve. Anyád!

Ami viszont jólesett, hogy a férfikollégám, akivel egy időben kerültem a céghez, az irodára (bár neki egészen más a munkája), végre mellém állt (gyanítom, valaki felnyitotta a szemét), és elismerte, hogy ezzel a nővel szép szavakkal sem jutok semmire, és nem – teljesen – bennem van a hiba.

Magamon a munkát igyekszem elvégezni – segítséggel -, hogy többé ne triggereljen az arrogáns, hibáztató hozzáállás. És őszintén szólva tudom is, miért vagyok erre ennyire érzékeny. Úgy 16 éves koromban eszméltem arra, mit csinál a saját anyám. Nemcsak velem, hanem az egész családdal.

Ritkán kaptam dicséretet tőle bármire is. Ha jól csináltam valamit, az volt a természetes. Ha elmeséltem egy sztorit, ami velem történt, és én tényleg nem csináltam semmi rosszat vagy nem hibáztam, addig csürte-csavarta a mondanivalóját az ügyre vonatkozóan, hogy kiderült a végén, én voltam a béna, az ügyetlen, az, aki azt okozta, hogy rosszul sültek el a dolgok. És én pedig csak azért meséltem el a történteket, hogy megosszam az életemet vele. Ez ment kisgyermek koromtól 16 éves koromig, amikor már tudatosult bennem a bántás. Onnantól kezdve önvédelemből nagyon kevés dolgot meséltem el neki, azt is óvatosan átgondolva, nehogy abból is ki tudja hozni, milyen béna vagyok.

A mai napig belém tud állni, ha olyanja van. A múltkoriban azt ecsetelte, hogy a tesóm mennyire ügyes és életrevalóbb. Mint én. Hát, ja. Tulajdonképpen én nem is csinálok semmit “sk”. Helyettem végez el mindent mindenki más. Bár ez utóbbira semmi tippem, kik lehetnek….

Ötven évesen én még mindig arra vágyok, hogy végre értően meghallgassanak, és általam mondottakra ne adjanak tanácsot, nem bíráljanak. Csak figyeljen rám valaki, végre, úgy igazán!

A múlt hét legalább két nagy örömöt adott nekem.

Először is végre van ajtó a nagyobbik gyermekem szobáján. A másik kölök szobája pedig kapott egy új ajtót. A rombolás kisebb volt, mint vártam, így csak némi glettelés és festés javítás vár rám még. De ezek ugye nem égetően sürgősek.

A másik öröm pedig a szombati színházi előadás volt. Lájtos, zenés darab volt, egy film színpadi feldolgozása, de én ilyen könnyesre már rég nevettem magamat, és imádtam a darab végét (jó zenével és tánccal le lehet venni a lábamról). Alul semmi Szabó Győzővel a főszerepben.

Le a kalappal a férfi színészek előtt, hogy ilyen bátran vállalták a meztelenséget, a saját testük tökéletlenségét (igaz, legalább kettőjüknek nem volt semmi szégyelni valójuk). Filmen fél- vagy teljesen meztelen embert látni teljesen más, mint élőben, a színpadon egy színdarabban. Nem vagyok prűd, és nem botránkoztat meg a meztelenség, csak zavarban vagyok (hova nézzek vagy hova ne, illetve vagyok-e olyan merész, hogy nézzek mindent is).

Mivel magam nem jutottam még dűlőre a testem teljes elfogadásában, ezért tisztelni tudom a vállalásukat. Még akkor is, ha színészként (talán) könnyebb a dolguk.

Egy szóval, egy felszabadult és boldog szombat délutáni programom volt.

Vasárnap reggel úgy keltem, hogy bár aránylag jól aludtam, de a fenének sincs kedve ebben a búbánatos időben futni. Legalább három indokot kerestem és találtam magamnak az elindulásra. A közeli erdőbe mentem geogo pontokat gyűjtögetni, majd kilométeről kilométerre, 15 percől 15 percre alkudozgattam ki magamnak a futás folytatását, és csak két percen múlt a teljes előírt edzés teljesítése. Ennyire nem volt kedvem futni, bár az erőnlétem meg volt hozzá.

Egy hülye köhögés is kerülget. Hol napokra eltűnik, aztán megint megjelenik, felerősödik, és most éppen nem tágít. Amíg jobban nem zavarja a mindennapjaimat, nem érdekel. Majd elmúlik….

Soha nem gondoltam volna, hogy 50 évesen ilyen helyzetbe kerülök. Őszintén gondoltam, hogy megbírkózok bármilyen helyzettel. Meg is teszem, mert sok választásom nincsen.

Most én vagyok az az ember, akit rongylabdának tekint, és úgy rugdos, ahogy éppen tetszik neki. Én meg pislogok, hogy ezt mivel érdemeltem ki.

Ma délelőtt egy közös megbeszélésre ültünk össze, ami tulajdonképpen abból állt, hogy a “kedvesebbik” kolléganő az összes, hirtelen* eszébe jutó “sérelmét” az arcomba zúdította a maga arrogáns módján. (Ezen dolgokat négy szemközt is elmondhatta volna korábban, az éppen aktuális helyzetben, de szeret mások előtt a földbe tiporni, úgyhogy csokorba gyűjtötte.) Ezt és azt nem csinálom, még nem vagyok önálló ebben és abban a dologban, és így tovább. Aki hallotta a felsoroltakat, értelmezhette a mondatait úgy, hogy én tulajdonképpen semmit se csinálok (jól).

Megsemmisülve ültem a három ember (köztük a főnököm) előtt, és miután a magam mentségemre mondottakat is legyalulták, így az egyetlen megoldást választottam, amit mindig is: megkukultam.

Nem értettem, hogy ezeket miért nem mondta el folyamatában, az adott szituációban, miért gyűjtögette eddig, és ha tőlem elvárják, hogy kommunikáljam azt, mit nem tudok vagy értek, akkor ő miért nem jelezte, ha valamit tennem, illetve nem kellene már tennem.

A nap hátra levő részében dolgoztam becsülettel, ahogy egyébként is tettem volna.

A munkaidő végén, mikor már csak ketten voltunk, oda jött a főnököm hozzám, és szinte elnézést kért a délelőtti kivégzésemért. Azt mondta, hogy neki nem kell bemutatni ezt a kolléganőt, tudja nagyon jól, milyen, és ha tökéletesen csinálnék mindent, akkor is találna valamit, amibe beleköthet. Egy sejtelmes mondattal pedig utalt arra, hogy nem sokáig kell már elviselnem. Hát, we will see, ahogy az angol mondaná.

* Amint bevezetésként kihangsúlyozta, nem tudott felkészülni előre, mi mindent akart volna nekem elmondani.

Az elmúlt hét napjaira nem lehet panaszom. Mondhatni nyugodtan telt némi zökkenőkkel, de én már ennek is tudok örülni.

Hiszek abban, hogy ha a környezetemen nem tudok változtatni, akkor a saját hozzáállásomon, érzéseimen kell. Fel kell ismernem, miért “triggerel” a kérdéses helyzet, történés vagy ember. Ezt mind könnyű leírnom, de kemény meló, és nem egyik napról a másikra történik a változás bennem. Addig pedig ….

Nagyon könnyű azt mondani, hogy ha valahol nem érzem jól magam, akkor arrébb állok. Valahogy ez nekem nem sikerült az elmúlt 23 évben. Kivéve a házasságomat. 4-5 év viaskodás magamban, egy év egymás mellett őrlődés a válás folyamatának árnyékában, ez volt a kilépés ára. Nekem.

A munkahely már más kérdés. 26 évet dolgoztam egy cégnél. Volt, hogy menni akartam másfele, de azon a környéken nehéz olyan állást találni, ami fizetett annyit, hogy megérje arrébb menni. Saját lábra nem tudtam állni, mert nincs meg bennem az a tudás és bátorság, hogy erre képes legyek. Meg hát egyedülálló szülőként még úgy se mertem: ha nincs biztos pénzbevétel, akkor nincs biztos anyagi háttér a gyerekeim ellátására, taníttatására, stb.

Két és fél éve felforgattam az életemet, és arrébb tettem a székhelyemet. Nagy váltás, de a kötél maradt, sőt hitellel meg is erősítettem. S bár a gyermekeim hamarosan saját lábukra állnak, én még mindig itt leszek, legalább 2031-ig (CSOK, hello!). Aztán az Isten sem tart itt…

Ha nem javul a helyzet a munkahelyemen, továbbállok, természetesen. Bár mazochista és kitartó vagyok, de nálam is vannak határok.

Nincs kőbe vésve semmi, és újra bebizonyosodott, nem szabad kijelentenem magamról semmit, hogy az úgy van, mert az élet azt mondja (ahogy tette pár hónapja is): na, fogd meg a söröm! – és bebizonyítja az ellenkezőjét, ergo, hogy van mit még tanulnom.

Alázat és visszafogottság. Még van hova fejlődnöm önismeretben.

Egész könnyen megszoktam, hogy a kettes helyett hármast kell már írni az évszám végén. Talán csak egyszer-kétszer tévesztettem. Jó kezdet?!

Szilveszter éjjelén 11 órakor elindultam futni, úgy, ahogy terveztem. Mindent megtettem, hogy egy pillanatra se kényelmesedjek bele az éjszakába, éber maradjak, és könnyebb legyen az elindulás. Kinéztem, hogy ezúttal melyik utcákban fogom lerajzolni a futásommal 2023-at. Hátulról kezdtem, a hármassal. Remélem, ez nem rossz ómen. 20 maradt a Sima és a Göröngyös utcák táján, viszont 23-at itt, azon két háztömb és környékén futottam, ahol van a lakásom is. Nem volt egyszerű, de megoldottam.

Futás közben zenét hallgattam, illetve a “rajzoláson” járt az eszem, így egyszer csak azt vettem észre, hogy már visszafele haladok ugyanazon az úton, és lassan iparkodnom kell, hogy az edzésre előírt egy órát nagyon túl se fussam, éjfél tájt már az utolsó vonalat húzzam át a hármason. Egy óra öt perc lett a futás, azaz valóban átfutottam az Újévbe. Mire lenyomtam a “Stop” gombot az órán, már szállingóztak az emberek le a parkokba, hogy csinálják, illetve nézzék az utcai tüzijátékokat. Én meg inkább siettem haza zuhanyozni, és pezsgőt bontani, inni, és standup műsort nézni. Ez az én éjfél utáni rituálém.

A nagyobbik gyermekemmel csak üzenetben köszöntöntöttük egymást, a kisebbik felhívott – örömömre. (Hogy milyen apróságnak tud örülni az anyai szív!)

Szerintem kettőkor már aludtam. Nem sokáig, mert reggel fél kilenckor már a hosszú-hosszú kávémat ittam, és csöndben pislogtam ki a fejemből.

Aznap végre kipipáltam a listámról a Merzse-mocsár meglátogatását. Nekem ez bő 16 km tempós gyaloglást jelentett. Utána ugyan nem, de éjjel már éreztem, hogy ez bizony megterhelő volt a szervezetemnek. Sok pihenésre nem futotta azóta, mert a héten már dolgoztam, és csak tegnap és ma vagyok home office-ban. Mivel a kedd reggeli futó edzésemet lekéstem egy elalvás miatt (rosszul beállított óra), így talán tudatalatt el is intéztem magamnak egy nap pihenőt.

Attól nem kell tartania az edzőmnek, hogy nem lesz meg a hétre tervezett futott óramennyiség, ugyanis a keddi edzést megcsináltam szerdán, és a szerdára beírt 40 percet elosztottam négy felé, és hozzácsaptam a négy futóedzésemhez. Ergo ebből már 10-10 percet bepótoltam. Hétvégén fogom a maradék 20 percet.

A hét eddig lelki világomat tekintve nyugalmasan telt. Azon vagyok, hogy így is maradjon, amíg lehet.

Tegnap szóltak, hogy készen vannak a beltéri ajtók, amiket rendeltem, így csak a beépítésük van hátra (szakemberek), és a falak helyreállítása (én). Ugyan járni fog némi macerával és munkával nekem, de végre lesz ajtaja a nagyobbik gyerek szobájának, és nyugodtan itt alhat, bármikor.

Ha ezzel megvagyok, akkor az autót kellene újra a szervizbe vinni egy kuplung-cserére. Remélem, beleférek majd abba az összegbe, amit erre félretettem. Aztán már csak nyári gumik kellenek. És itt el is fogyott az összes tartalékom a párnacihából.

A héten derült ki számomra, hogy május 31-ig az összes tavaly október közepéig kapott pénzt a SZÉP kártyáimról el kell tüntetnem. Ez egy kicsit sokkolt, nem terveztem így, de ennek okán gyorsan le is foglaltam, madj kifizettem 5 éjszakára szállást egy hotelban a nyár elejére (születésnapom hetében). Ha el kell költenem, akkor legalább ne gyorséttermi kajára.

És még mindig maradt annyi, hogy a még tervezett két hetes szabim alatt egy jóval olcsóbb helyre elmenjek legalább egy hétre.

Ami pedig egyéb terveimet illeti az évre… Nos, egyelőre nincsenek nagyon nagy céljaim. Talán az, hogy az év végére csináljak legalább egy-kettő szabályos széles fogású húzodzkodást. Nagy vágyam ez.

Holnap itt 2022. év utolsó napja. Hm. Ha egy mondattal kellene leírnom, miről is szólt, akkor azt írnám, hogy a munkahelyi kapcsolataimról. Még úgy is, hogy munkahelyet váltottam májusban. Nagy reményekkel.

De kezdem januárral. Az első hetekben még azon görcsöltem, hogy a lakásban a költözéskor bedobozolt holmiainkat valahogy elhelyezzem régi, és egy-két új bútorban. Már doboz undorom volt. És megfogadtam, hogy ebbe a lakásba csak úgy jöhet be új valami, ha egy régi távozik.

Januárt egy fura betegséggel zártam. Az izületeim megdagadtak, és pár hétig úgy maradtak. Nem volt fájdalom, csak puffadtság. Egy kis náthával kezdődött, ami elmúlt, és maradtak a dagadt izületek. Meg aztán elkedtem érezni konstansan egy illatot bárhol, bármikor, és még mindig. Talán csak kinn a friss levegőn nem érzem. Nem kellemetlen, de zavaró, hogy mindig érzem.

Miután a költözési projektet sikerült nagyjából lezárnom, elkezdtem új munkahely után nézni. Pár helyre beadtam az önéletrajzomat. Volt egy online interjúm, majd egy cégnél feltöltött, magamról készült videókkal kellett bemutatkoznom. Ezek nem jöttek össze. Aztán behívtak jelenlétis interjúra ahhoz a céghez, ami egy második körös beszélgetés után alkalmazott is. Kevesebb pénzért, mint a hatóságnál, de letojtam. Végre olyan munkát csinálhatok, amit legalább szeretek is.

Azonban hiába mentem stresszoldásra a volt főnökeim miatt, itt, az új munkahelyen szintén gondom akadt az egyik kolléganővel, aki ugyan nem a főnököm, de neki/vele (is) dolgozok. Ősszel egy újabb oldásra mentem egy kineziológushoz, de úgy érzem, még maradt az ügyön stresszem. Az elmúlt hónapokban belém ivódott félelemtől nehezen szabadulok.

Szóval, a nyarat betanulással kezdtem, de helyettesítésekkel folytattam. Majd augusztus második felében végre elmehettem a kiérdemelt két hét szabadságomra. A Bakonybélen töltött egy hét az évem fénypontja, ha mondhatom.

A szeptembert úgy kezdtem, hogy a saját munkámról még csak halvány sejtelmem volt, de már elvárták, hogy csináljam úgy, mintha már ezer éve az lenne a dolgom. Jeleztem, hogy ez nem megy, mivel bőven vannak még hiányosságaim. Úgyhogy folyamatában kellett megtanulnom ősszel, mi is a feladatom, hogyan is kell azt csinálnom. Talán mostanra már nagyjából meg is van, bár még akadnak zökkenők, és segítségre szorulok.

Ősszel még elmentem egy terepfutó táborba, ami a Mátrában volt megtartva. Az első futás alkalmával kiviláglott számomra, hogy az elmúlt hónapok síkon végzett futóedzései – a maraton miatt – nem igazán készítettek fel az emelkedős-lejtős futásokra. Úgyhogy kudarcként éltem meg a négy napot. Nem bántam meg, hogy elmentem, mert legalább találkoztam az edzőmmel, illetve rájöttem, hogy ezek a csoportos futások nem nekem valók (eddig csak sejtettem).

Október 9-én futottam egy maratont. Én vállaltam, akartam, és nem bántam meg, viszont továbbra sem rajongok a rakpartos futásokért ilyen hosszú távon. Nem ígérem, hogy soha többet, de ki kell hevernem.

Ma a telex.hu megjelentetett egy videót, aminek a címe pontosan leírja, milyen is volt 2022: “Behugyozott, beszart, és végül össze is fosta magát 2022″

Ezen nincs mit szépíteni. Ha a saját életemen kívüli világot tekintem, ami természetesen hat az én kis burkomra is, akkor ez éven minden megtörtént, amiről év elején senki sem gondolta, hogy bekövetkezhet, bizonyos embereken kívül. Van itt minden, ami szem-szájnak ingere. Ha hányni akarsz, vagy el akarod veszíteni a józan eszedet, csak merülj el az év összes szarságában, ami az orszában megtörtént, és különösen a szomszédban. 2020 és 2021 év után 2022 vitte a pálmát.

Nem szoktam borúsan és reménytelenül nézni a jövőt, de egyelőre nem merek az orromnál messzebbre látni. Fel sem merem tenni azt a kérdést magamnak, mit várok 2023-tól.

Tudom anyagilag nem lesz könnyű, de valahogyan megleszek. Ez nem aggaszt. Inkább az országunk jövője. Már így is Abszurdisztán lett belőle. Mondhatnám, hogy kizárom a külvilágot, de nem tehetem. Mert ott élek, a külvilágban. Ebben a morbid országban. Hogy könnyebbek legyenek a mindennapok, keresek magamnak célokat, amikre fókuszálhatok, programokat, amivel kikapcsolódhatok, és talán új embereket is megismerek majd.

Hát, még bő egy nap ebből az évből, aztán meglátjuk….

Összességében a karácsony jól telt. Hazautaztunk a szüleimhez, ahol már a tesómék csütörtök este óta vendégeskedtek.

Mindig egy kicsit zavarban vagyok, amikor újra találkozom velük, de aztán, ha hosszabb időt töltök velük, mint most, ez elmúlik.

Két éjszakát maradtunk. Az egyik helyi hotelben foglaltam szállást az egyik gyermekemnek és magamnak (a másik gyermek az apjánál aludt). SZÉP kártyáról fizettem, így nem éreztem, hogy kiköltekeznék. Ezt a pénzt májusig úgy is el kellene költenem. Inkább erre, mint kajára.

Szóval napközben a családdal voltam, voltunk, éjjel meg a ki-ki az adott szállásán.

A Szent este szépen telt. Másnap reggel fagyott némileg, így bátrabban indultam el a dombra futni. Gyönyörű tiszta idő volt. Fenn, a tetőn már csak egy-két helyen volt fagyott a talaj (meg hát addig mentem, amíg a nagy sáros rész el nem kezdődött), de még így is szépen lehetett futni. A felkapaszkodásnál éreztem, hogy régen látott már a két lábam emelkedőt, de azért szépen felkaptattam. Tartanom kellett az adott pulzusszintet, de egyébként sem ment volna a felfutás, csak jelentős erővesztéssel. Így is volt némi izomlázam másnap… Mindenesetre nagy élmény volt újra terepen, és ott futni. Még ha csak egy kicsit is.

Ami nagy öröm volt számomra, hogy a tesómmal tudtam kétszer is beszélgetni. Igaz, hármasban mentünk egyet-egyet gyalogolni a városi tó körül, de még így is több beszélgetés jutott kettőnknek, mint az elmúlt látogatásaik alatt.

Hétfő koradélutánig maradtunk, aztán hazaautóztunk (nagyobbik gyermek maradt).

Azóta itthon vagyok. A kisebbik gyermek még szerda délutánig maradt nálam. Ugyan máig tervezte, aztán szerda délben kijelentette, hogy akkor lelép még aznap. Már elővettem a fagyasztóból a húst, hogy kiolvasztom másnapig, és lesz belőle pörkölt elvitelre, de ezen bejelentés után gyorsítottam a dolgon, és időre kész lett a szerintem elég jól sikerült pörkölt.

Hogy ne teljen feleslegesen az itthon töltött időszak, mindig tervezek valamit magamnak. Eddig nagyjából sikerült a listára felirtak jó részét kipipálni. Már csak két dolog van erre a három napra…. Meglátjuk, kihúzásra kerülnek-e vagy sem.

A szilveszert egyedül fogom tölteni, ahogy az előzőt is. Az edzőmmel betervezettem az egy órás éjféli futást. Úgyhogy szokás szerint az év utolsó éjjelén átfutok az új évbe. Ez addig nagyon jól hangzik, amíg este nem lesz 31-én. Nem egyszerű ám elindulni 11 óra táján futni! De legalább nem lesz várhatóan mínusz odakinn.

A kis üveg pezsgőt már megvettem a futás utánra.

Még ez évről szeretnék írni egy összefoglalót. Hát, szerintem nem lesz nagyon hosszú.

Mondhatom azt, hogy múlt hétfő óta béke, nyugalom és kiegyensúlyozottság honol bennem.

A bejegyzésben is megörökített mély repülésem egy hosszabb időszak kicsúcsosodása volt. Ekkor telítődött és csordult túl a pohár tartalma. Aznap este egy fél üveg vörösborral segítettem magamnak kimondani és szembenézni azon érzésekkel, amikkel a hétköznapok józanságában, karótnyeltségében nem voltam képes (nem mertem). No, nem kívánom az alkoholt segítségül hívni minden nehézség esetén, de most ez kellett, úgy tűnik.

Hallgatom a mindenféle lélekgyógyász és okosító beszélgetéseket, és azt hiszem, hogy én hű de milyen jól haladok az önfejlesztésben, s közben nem veszem észre, hogy bizony, de talán írhatom azt is, hogy elég sok érzésemmel nem voltam hajlandó eddig szembenézni, elismerni őket, hogy vannak bennem. És persze ezek negatív érzések.

Csak hát ugye ez nem olyan, ahogy Móricka elképzeli! Ha nem tudom megélni a dühöt, haragot, elkeseredettséget és egyéb negatív érzelmet, hanem elfolytom magamba őket, mint rossz dolgokat (“mert nekem olyannak nem lehet lennem”), akkor esélyem sincs a pozitív érzelmeimet megtapasztalni. Ha nem teszek a mérleg két oldalára semmit, akkor az csak üresen fog ácsorogni egy “muszáj” egyensúlyban.

Persze a negatív érzelmek megélése nem azt jelenti, hogy nekem hetekig, hónapokig, akár évekig ezek valamelyikében kell tobzódnom, és közben pedig megtapasztalom az örömöt, boldogságot. Nem. Ha egy történés kiváltja bennem például a haragot, akkor abban az adott pillanatban legyek haragos. Éltethetem ezt akár egy napig is, aztán vegyem észre, ez nem vezet sehová, és van más lehetőségem is, amivel előrehaladok. Ha azonban nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy haragos legyek, akkor lenyomom magamat egy null pontra, és esélyt se adok magamnak arra, hogy elrugaszkodjak a mélység bugyrának aljáról felfele. Inkább azzal foglalkozok, hogy jókislányként én nem lehetek haragos.

S nagyon nem értek azokkal, akik nem hajlandóak a múltban turkálni. Igenis, fontos meglátni, hogyan viselkedtek velünk a szüleink, a környezetünk, és ezek milyen reakciókat rögzítettek bennünk. Fontos tudnunk, mire neveltek bennünket, mire tanítottak.

Nem az a lényeg, hogy a sebekben vájkáljunk, mélyítsük, hogy még jobban fájjanak, vagy vérezzenek. A sebet ki kell tisztítani, levegőztetni, hogy elinduljon a gyógyulás. Lehet, hogy heg marad utána, de begyógyul. És a felismert reakciómintákat lehetőségünk van módosítani, elhagyni, és helyettük újakat alkalmazni.

Muszáj magunkba nézni. Akár segítséggel, akár önmagunk bátorságával, erejével. Ez tudatos munka. Kevés oly szerencsés van, akinek nincs szüksége rá. Illetve önmagunkra vakon is lehet élni, de … nem érdemes.

Szóval, visszatérve a múlt hétfőre. Akkor rájöttem, hogy nem engedtem meg magamnak, hogy dühösnek, bosszúsnak sértődöttnek és leigázottnak érezzem magamat, mert hát az nem olyan “fejlett” (nekem nem szabad az lennem!). Nem állítom azt, hogy már másfél hete én ezekkel az érzelmekkel már jóban vagyok. Még gyakorolnom kell. És azt is, hogyan békéljek meg azzal az emberrel, aki azt hiszi, hogy utálom. Mert lehet, hogy valóban utálom….

Konstans nyomasztó érzés van bennem. Nem tudom, megfogni, megnevezni. Talán keserűség, talán szomorúság, talán csalódottság, talán félelem. Vagy mindez együtt. Tetézve a sikertelenség érzésével.

Ha éppen kezdem magabiztosnak, kiegyensúlyozottnak érezni magamat, jön egy délelőtt (nap), amit azzal a bizonyos kolléganővel egy irodában töltök, és újra a padlón találom magamat. Őszintén nem tudom, mi baja van velem, mert tényleg igyekszem.

Azt mondják, beszéljem meg vele. De egyszerűen nincs hozzá lelkierőm, hogy végighallgassam, mi mindent nem csinálok szerinte jól. Pont elég, amivel olykor megsoroz. Lehet, hogy ez a kisnyuszi és a medve esete a létrával, de leszarom. Még gyáva vagyok.

Annyit még meg kell tennem, hogy itt, benn, többet egy panaszszót se ejtek senkinek vele kapcsolatban. Már így is elcsesztem a bemutatkozó hónapjaimat emiatt.

Soha nem éreztem magányosnak magamat. Most eljött ez az időszak is…. Nincs a szűk családomon kívül senkim, és sajnos, velük sem tudom ezt megbeszélni.

Olyan jó lenne végre megélni, hogy nem én vagyok valamiben hibás.

Ahogy az utóbbi években szokott nálam a legtöbb felsőlégúti betegség lezajlani, ez most is úgy lett. Szerencsére. Mintha mindenből kapnék egy kis csipetet, vagy úgy is jellemezhetném, csak súrolom a felszínt. Kicsi torokkaparás, kissé nyomott állapot, pici orrdugulás, alig folyó orr, majd a lezárásként néha feltörő köhögés. És egy hét alatt le is megy.

Nem, nem reklamálok. Pont elég ez nekem.

Az edzőmnek jeleztem múlt vasárnap, hogy mi újság, meg látta is, hogy az aznapi futásom elég gyatra lett, így könnyített a hetemen, ami egyébként sem lett volna túl nehéz, gyanítom. Egyedül a csütörtök hajnali futás esett rosszul, mert már mínuszban játszott a hőmérséklet, és a még érzékeny orrjárataim az első 10-20 percben még égő érzéssel jelezték, nem túl kellemes a fagyos lég belégzése. Mivel igyekszem minden évszakban orrlégzéssel futni, és pont most a fagyos levegővel nem szívesen torpedóztam volna a torkomat, így maradt a mazochizmus. Aztán már el is feledkeztem róla.

Szóval, e héten eljött az a pillanat is, mikor megvettem az első budapesti bérletemet a tömegközlekedéshez. Még csütörtökön autóval mentem munkába, de pénteken busszal mentem és jöttem. Rájöttem, hogy nem is olyan vészes. Két busszal jutok el a melóhelyre, és jutok vissza haza. Nem is bonyolult, mert egymás szájába érkeznek, és indulnak ezek a buszok. (Persze, van az a változat is, mikor át kell menni a tér másik végébe egy alternatív járathoz, de szerintem az majd hazaútra lesz egy lehetséges változata az utazásnak.

Az eddigi munkaköreimben ritkán kaptam repi ajándékot. Most, alig 8 hónap itt dolgozás után az egyik cégtől én is kaptam egy határidő naplót (pont jól jött, ezt szerettem volna), illetve egy másik cégtől egy hátizsákot, ami laptop szállításra alkalmas. Ennek a táskának csak egy pár napig nem “örültem”, amíg ki nem derült, hogy eljött a tömegközlekedés ideje. Onnantól kezdve már igen hasznos lett. Bár pár hete kaptam a téligumikhoz egy laptop-hátizsákok, aminek nagyon örültem, viszont ennek a legújabbnak több rekesze van, ahová bepakolhatom a válltáskámban hordozott összes személyes (női) holmimat. Sőt még vizes palackot is vihetek magammal az oldalt levő hálóban.

A saját cég is elhalmoz minden földi jóval. Már november végén járt nálunk a Mikulás a krampuszával és saját angyalkájával (beöltözött pár raktásros). Kaptunk egy zacskó szaloncukor válogatást (hol van az már!), egy dobozban két szál mangalica kolbászt, szelelt sonkát (isteni finomak voltak!), kézműves szörpöt, baracklekvárt és teakeveréket (ajándékok lesznek), majd a cég külföldi részéről érkezett egy kerámia termoszbögre, mellé sok féle kis édesség, mindez egy vászonborítású termotasakba téve, amit ételhordozáshoz használhatunk.

És még mondjam azt, nekem nem hozott semmit a Télapó!

Szabadidőmben igyekszem az olvasást előtérbe helyezni, de hétközben ez nehezebb, mivel korán sötétedik, így könnyű rábeszélni magamat a sorozat-, illetve filmnézésre.

De hétvégén igyekszem behozni a lemaradást. Kitartóan olvasom A majom szeme c. könyvet. Maga a szöveg könnyen olvasható, és még sem felszínes. Olyan gördülékeny, kifejező. Viszont a történet kibontása nem a hétköznapi módon történik, így türelmesnek kell lenni. De talán pont ez a jó, hogy kihúz a megszokott sémából. (Nem mellesleg rájöttem, hogy az írónőnek egy másik, korábbi könyvét már évek óta őrzöm a könyvespolcon, elolvasatlanul. Hm. Egy könyvvel bővült az Elolvasandó könyvek kupaca az íróasztalomon. Jelenleg 6 darab van feltornyozva, ebből pénteken kaptam kölcsön hármat az egyik kolléganőmtől. Szóval, olvasásra fel!)

Nem mellesleg kreatívkodni is szeretnék, de eddig csak a tervezésig jutottam. S mikor odajutok, hogy na, most itt a lehetőség a festésre, könnyebb a könyvet elővenni.

A hét elején három napot szabadságon voltam. Jó volt, kellett. Igyekeztem jó sokat aludni éjszakánként, mert tudom, hogy mindig eljön az az időszak, amikor valamiért rosszabb minőségű lesz az alvásom, és azt pedig nem tudom javítani azzal, hogy a mennyiséget növelem (mert kelni kell reggel).

S mint egy podcast beszélgetésből megtudtam, 5 tényezőnek kell meglenni ahhoz, hogy az ember életben maradjon, lehetőség szerint egészségesen. Ez pedig először is a levegő. Erre mindenéppen szükség van az életben maradáshoz. Utána következik a pihenés, alvás. Majd az ivás, utána az evés, és legutoljára a mozgás. Ez egy sorrend. Ha nem veszel levegőt, akkor pár perc múlva búcsúzhatsz az életedtől. Ha nem tudsz aludni, nem tudod kipihenni magadat, előbb-utóbb az is az egészséged rovására megy. A víz fontosságáról nem is kell regényt írni, hiszen uborkák vagyunk, azaz a testünk kb. 60-70 %-a vízből áll, és jelentős szerepe van a testen belül. Az ivás után az evés, ami életben tart minket. Persze vannak emberek, akik már eljutottak arra a szintre, hogy e nélkül is megvannak, de azért az átlagnak szüksége van rá. De az evés hiánya is a halálhoz vezethez. Lásd anorexia! Az ötödik elem a mozgás. Ami nagyon fontos, hiszen az emberi test erre lett megalkotva. Ha nem így lenne, akkor a növények kategóriájába lennénk besorolva. Szóval, mozgás. Az emberek egyrésze azt hiszi, megúszhatja azzal, hogy kimegy a hűtőig és vissza ezzel letudva a napi adagot, de nem. A mozgáshiány évek múlva nyújtja be a számlát különböző betegségek formájában.

Egyszer azt mondta nekem egy oktatóm, hogy a teljesebb élethez naponta legalább egyszer teljes szívből nevetni kell, egyszer könnyezni, egyszer megizzadni. Még lehet, hogy van más is a felsorolásban, de az most nem jut eszembe. Az izzadás számomra a mozgást jelenti. És igyekszem ehhez tartani magamat.

Ugyan sírást elkerülöm, bár tény, hogy ha akarnék, tudnék, de az utolsó pillanatban mindig lebeszélem magamat. Mint egy gát, úgy állja útját a kitörni akaró sírásnak az a mondat: csak a gyengék sírnak, nekem meg erősnek kell lennem. Nem tudom, honnan jön ez, bár van némi sejtésem. Ugyan Anyu nem mondta ezt szó szerint, de soha nem szerette (tulajdonképpen egyik szülőm sem), ha sírok vagy egy pillanatra is elhagyom magamat. Anyu rám szólt, hogy szorítsam össze a fogamat.

Még nem tettem túl magamat azon sem, hogy mikor a nagyobbik gyerekemmel voltam benn a szülőszobán, az orvosomat “felkészítette” arra, hogy hajlamos vagyok hisztizni nehéz helyzetekben. Ezt úgy tudtam meg, hogy az orvosom elmondta, mikor már a gyerekemmel a karomban vártam, hogy betoljanak a kórterembe. Szerencsére az orvosom csak az erős, magán és fájdalmán uralkodó őt tapasztalta meg esetemben, így a második gyermekem szülésénél már azzal fogadott, hogy mivel az előző szülést is milyen jól és talpraesetten csináltam végig, ezt gátvédelemmel fogjuk megcsinálni. Tényleg csak egyszer estem kétségbe: amikor a gáton való áthaladás helyett visszacsúszott a gyermekem feje. De az egy pillanat volt…

Szóval sírás már régen volt saját magamért. Filmet, reklámot, szomorú hírt megkönnyezek, de nem sajnálok.

Nevetni szeretek, de az mostanában ritkán van. Ha nagyon hiányzik, elindítok egy standup vagy kabaréműsort. Vagy ha mázlim van, sikerül egy vicces filmet kerítenem.

De a mozgás az majdnem mindennapos. Azaz az izzadás is.

Tovább a héten: A két munkanap tömény volt. Egyiket még itthon csináltam végig, pénteken pedig benn voltam. Annyira leszívott a két nap, hogy péntek este már csak feküdni vágytam. Illetve kezdtem érezni a torkomat. Gyanítottam, hogy ebből nátha lesz, ha nem segít a dupla adat D3 vitamin.

Ugyan reggelre nem lettem rosszabbul, de éreztem, nem vagyok a toppon. Mivel kisütött a nap, és még volt a futáshoz is kedvem, hát mentem.

Azt nem bírom a felső léguti betegségek jó részében, hogy pont az éjszakákat cseszik el, amikor pedig lehetne gyógyulni, regenerálódni. Ma reggel úgy ébredtem 10 óra, felébredésekkel tarkított alvás után, mint akin egy úthenger oda-vissza átment. A napsütéses idő és a lelkiismeret vitt ki futni a patakpartra, de az előírt mennyiség felét tudtam összefutkározni. Éreztem, hogy semmi erőm nincs, legfeljebb gyalogolni.

De legalább ma is megizzadtam.

Ja, és vettem magamnak egy új polar órát. Pirosat. És akciósat.