Gyűröm a mindennapjaimat. Hétfőn kettőt pislantok, és már péntek van. Aztán igyekszem a hétvégét tartalmasan eltölteni, ami sokszor sikerül is. Aztán már itt is a hétfő.

Néha úgy érzem, hogy kergetek valamit, amit tán soha nem fogok tudni elérni. Az elégedettség érzése az életem egyes területein (sehol?!) megvan, a többin pedig van a törekvés egy cél felé.

Tegnap hazafelé kerékpároztam, s a temető mellett elhaladva újra belém nyillalt: az életem véges, és azzal teszek jót magamnak, ha minden pillanatát kiélvezem, illetve hálás vagyok mindazért, amim van, amit kapok és amit tudok éppen adni.

Talán ezen áldásos röpke felismerésekre kellene emlékeznem, mikor elönt az elégedetlenség önmagammal szemben. Néha túl sokat várok magamtól. Lehet, olyasmit, ami nem is az én utam…

Bár már csináltam jó néhány oldást az elmúlt években, de olyan ritkán volt, hogy egy nap kettőt is. Az nem újdonság, hogy a kliens ügye, amivel eljön hozzám segítségért, az olykor összecseng az én aktuális problémámmal, ami jelen van az életemben.

A múlt héten ketten is bejelentkeztek hozzám oldásra. Egy napra vállaltam őket.

Általában mikor a kliens elkezdi mesélni, miért jött, még csak a felszínt kapirgáljuk. Aztán szépen, a bevezető beszélgetés alatt, bontakozik ki, mi is lesz az oldás tényleges ügye. Vagy az oldás alatt derül ki.

Az első kliens azzal jött, hogy fogyni szeretne. A másik a dühkitörései miatt kért segítséget. És mindkettőnél ugyanannál a tényleges ügynél lyukadtunk ki az ügyfelderítő beszélgetés alatt.

Az már csak hab a tortán, hogy a legutóbbi oldás, amit én kaptam, az is erről szólt.

Két dolgot szűrtem le: valóban nincsenek véletlenek, illetve az, hogy bár én azt hiszem, hogy csak én élek meg valamit úgy, ahogy megélem, s közben pedig nem.

Ja, és persze nem tudhatjuk, hogy egy-egy felszíni reakció mögött milyen érzelmek és történések húzódnak meg.

Ezért is szeretem a kineziológiának ezt az ágát, mert ennyire érdekes.

Nagyon jólesik, hogy biztatást kapok a blog folytatására.
És nemcsak itt, a blogon, hanem élőben is noszogatnak, miért nem írok.
Okokat nem mondok, mert felesleges. Inkább fordítsam arra az energiámat, hogy a gondolataimat lefirkantsam.

Hihetetlenül gyorsan eltelt a múlt év. Tele történésekkel, és talán pont ezért is száguldott el oly pikk-pakk.
Még februárban nem is sejtettem, hogy Anyunak köszönhetően töltök egy hetet Párizsban és környékén, majd egy pár hét múlva Olaszország tengerpartján süttetem a hasamat, járom Firenze és Velence utcáit. Ó, miért is vagyok szerelmes az olasz tájakba?!
Bár most akár Párizsba is szívesen visszamennék, pedig soha nem volt rajongásom városa…

Szóval, elmondhatom, 2014 jó év volt a maga nemében.

Bár azon álmom még mindig nem valósult meg, hogy a magam ura legyek, de talán nem is az én sorsom, vagy még nem jött el az ideje. Mindenesetre valami alakul(t).

Nem panaszkodhatom, de tényleg! Pont tegnap került elém az a gondolat: arra gondolj, hogy meddig jutottál el, ne arra, hogy mennyi utat kell még megtenned.

Szóval, igyekszem inkább erre koncentrálni, és ezért hálát adni. Aztán majd jön a többi is.

Néha áldás, hogy sok a dolgom. Így nincs időm pl. parázni. Vagy egyéb felesleges dolgokra.
Célorientáltság. Viszont pár dolog halogatásáról leszokhatnék.

Látszik, hogy mennyi időm van, illetve …. leginkább ihletem nincs írni.

Lassan másfél hete volt, hogy a hétvégét a Mátrában töltöttük. Nagyon szép és csendes helyen van a szálloda, és e miatt nem bántam meg, hogy végülis odamentünk. Na, jó, maga az épület is szép, és elfogadható. Az étkeztetésre is adtam egy ötöst, hiszen nem éheztem. Viszont még egyszer nem akarok odamenni. Ennyi elég is a negatív részből.

Szombaton egy nagyon jó futó túrát csináltunk. Felfelé kb. 6 km-t sikerült futni, utána már csak sétáltunk. Kékestetőn megittunk egy forró teát, majd elindultunk lefele egy másik útvonalon, amiről kiderült később, hogy egyáltalán nem kényelmesebb út, mint amint felmentünk.

Többnyire futva mentünk vissza, bár igencsak néznünk kellett a lábaink elé, mert nagyon köves volt a turistaút.

Nagyon élveztem, mert jó volt a levegő és szép napsütés.

Az, hogy két napig utána izomláz volt a combomban, már mellékes. A lefele futás mindig kihívást jelent a lábaimnak….

Vasárnap megnéztük a Mátra Múzeumot, illetve Egerben ebédeltünk és ittunk egy-egy kávét a Frei Kávézóban.

Este, hazaérve, a mosáson kívül már nem voltam hajlandó semmit sem csinálni, csak pihizni.

Szeretem az ilyen hétvégéket. Kellenek.

A héten eddig a legfontosabb dolog, amit csináltam a többi fontos dolgom mellett, hogy két honlapomat eggyé teszem. Azaz az egyiket megszüntetem, és az ott levő dolgaimat (pl. írások, maga a tevékenység) átmásolgattam a meg- és fennmaradó honlapomra.

Hogy miért szüntetem meg az egyik honlapot? Racionalizálás, illetve nem kell kifizetnem az esedékes tárhelydíjat. Jobb is lesz így, mert kétfelé (többfelé) már nehéz koncentrálnom.
Összességében végülis marad két honlap: ez és amit meghagyok.

A héten eddig exta különlegesség nem történt. Eddig megtartottam az edzéseimet, ma elmaradt a személyi edzés, így a szabad délutánomat, estémet blogírásra, pihenésre és társas életemre fordítom.

Tegnap délután moziban voltunk. Megnéztük a Csillagok között (Interstellar) c. filmet. A kisebbik gyermekem szorgalmazta, hogy menjünk, mert az milyen jó film, meg aztán néhány, a filmet éltető kritikát is olvastam.

Majd’ 3 órás film. Nincs benne lövöldözés, nagy akciójelenet, bár van benne egy intrikus, aki ölni is képes volt. Szóval, körülbelül ennyi volt a nagy negatív elem. Mégis mély nyomott hagyott a film mindenkiben, és a gyerkőceim is órákig beszéltek róla.

Nekem mit adott? Nos, nem tudom. Indított el bennem gondolatokat, de csak ennyi.

Talán nem kapott el jó pillanatban a film, de én nem mondanám, hogy az eddig legjobb film, amit láttam. Lehet, még egyszer meg kellene néznem.

Vissza kellene szoknom a blogírásra. Legalább olyan szinten, hogy leírom mi minden történik velem nap mint nap.
Csak magamnak, csak azért, hogy később tudjak rá emlékezni.

No, majd meglátjuk.