Büszke lehetsz magadra! – jelentette ki az egyik kolléganőm, akivel reggel beszélgettem. Már nagyon régóta nem váltottunk egy mondatot sem. Most jóval többet.

Meséltem neki a dolgaimról, és egyszer csak jött a fent idézett mondat. Csak pislogtam pár másodpercig. Hirtelen nem tudtam, mire érti. Látva értetlenségemet meg is magyarázta: hát, ami mindent elértél eddig önerőből, meg amit mindent felvállalsz, hogy helytállj.

Szerintem nem volt túl meggyőző az a válaszom, hogy igen, büszke vagyok magamra. Mert számomra mind magától értetődő, amit tettem, teszek.

Én inkább mást csodálok, hogy mi mindenre képes, amire én nem. (Elsősorban azért nem, mert engem nem is érdekel a dolog, de legalább elismerem a munkát és erőfeszítést, amit belefektet.)

Szenvedély. Csodálom azokat az embereket, akik szenvedéllyel végeznek feladatokat. Bár töménytelen munkát és időt beletesznek, még sem érzik azt, hogy ez áldozat lenne részükről.

… hogy nem kelek órára, és általában 9 órát alszok. Van, hogy többet.

Szeretem, hogy ébredés után félkómásan iszogatom a meleg, hosszú-hosszú kávémat csekkolva a neten, történt-e bármi is, amíg aludtam.

Aztán szeretem, hogy a szokásos reggeli futásom után nem kell rohannom, hanem akad legalább egy félórám, hogy kipihenjem az edzést. Élvezem, hogy a testem még zsibog a futástól, érzem, ahogy csendesül le, ahogy múlik a viszonylagos fáradtság.

És szeretem az estéket is, mikor elalvás előtt egy-másfél órával már bebújok a takaró alá, és nézek valami sorozatot, vagy olvasok.

Szeretem, amikor nem kell sehova rohannom.

Ezt akarom. Mert már saját magamat nem tudom elviselni. És más embereket sem akarok a vélt és generált gondjaimmal untatni, terhelni.

Valamelyik nap elgondolkodtam azon, hogy régen sokkal jobban tudtam magamat sajnálni az általam rossznak vélt helyzetemért. Ma már nem sajnálom, vagyis csak ritkán. Inkább csak vergődöm, amikor nem tudok kievickélni a negatív érzelmek, gondolatok gödréből, mert tudom, nem így kellene hozzáállnom a dolgokhoz.

Persze, van, hogy először mindenki más hibás, hogy nekem éppen sz@r, azaz feketén látom a világot. Aztán, ha szerencsém van, eljut a tudatomig, hogy bocsi, nem a világ akar velem kitolni, hanem én állok fenékkel a dolgoknak, ezért oly sötét és ellenséges minden. Ha idáig sikerül eljutnom, innen a következő előrelépés az, hogy meglássam, megtaláljam az első pozitív gondolatot, bele tudjak kapaszkodni egy pozitív érzésbe, ami kivezet a gödörből.

Illetve az már grátisz, ha rájövök, hogy bolhából csináltam elefántot. És csak röhögök magamon, az egészen.

Pont ma jött fel a nagyobbikkal való beszélgetésben, hogy minden csak illúzió. Májá, ahogy az indiai filozófia mondja. Nem az. Fátyol van a szemünkön, és ha fellebbenne, meglátnánk, mi is az igazi, a valóság.

És olyan jó lenne, ha mindig a tudatomban lenne: játék az élet. Ahogy egyszer az álmomban Maharishi a színes gumilabdákat dobálta vidáman, szívből kacagva. Mert hát az álmok nem hazudnak…

Hétfőn feltette nekem azt a kérdést Anyu, hogy megbántam-e, hogy elköltöztem, munkahelyet váltottam. Azt mondtam, hogy nem.

Aztán a héten rájöttem, hogy ez csak félig igaz. Ha valami egy éve nem igazán akar működni, az a munkahely. Igyekszem, de tényleg. Még tanulni is elkezdtem, hogy jobban tudjak. Szándékomban állt megszeretni, meglátni benne azt, ami számomra érdekes és izgalmas lehet, ami által azt érezhetem, hogy tudok, és sikerek érnek.

A melóhelyen mindenkinek van egy párja, akivel megbeszélhet dolgokat, mert ugyanabban a témában vannak feladataik. Nekem csak részben van ilyen társam. A lényegi részt nekem kell egyedül tudni, és ha szeretnék konzultálni számomra kérdéses és bizonytalan dolgokban, akkor megtehetem saját magammal. Vannak dolgok, amiben a google sem tud segíteni…

Azt érzem, hogy egyedül vagyok, és nincs segítségem.

És nemcsak a melóhelyen.

Odáig eljutottam, és eljutok, hogy december elején átveszem a vett lakásom kulcsait, aztán ott leszek az üres lakásban néhány festékes vödörrel, hengerrel, pemzlivel, és kezdhetek festeni. Egyedül.

Majd, ha eljutok odáig, hogy kifestettem (abban bízom, hogy a gyerekeim a saját szobáikat kimázolják), kitakarítottam, elindulok hűtőt, szekrényeket vásárolni.

Majd jöhet a költözés. Úgy tervezem, hogy még november végén az albérletben levő cuccainkat bedobozolom a legszükségesebbeken kívül, így közvetlenül a költözés előtt már ezzel sokat nem kell foglalkoznom. Remélem, találok normális költöztető társaságot, és nekem csak mutatnom kell, mi jön velünk, és mit hova tegyenek le.

Aztán jön az albérlet kitakarítása, átadása a tulajnak.

Mindezt két darab hét alatt szeretném lezongorázni. Ennyi szabim van csak, hogy még karácsony utánra is maradjon.

Egyszer (és ha nagyon őszinte akarok magammal lenni, többször) mondták már nekem, hogy nem kell mindig erősnek lennem.

Nem, valóban nem. De gyenge se lehetek. Számomra az, hogy erős vagyok azt jelenti, hogy egyedül is meg tudok dolgokat csinálni. Persze, klassz lenne megosztani a feladatokat egy másik emberrel, egy férfivel, de ha éppen ez nem lehetséges, akkor más választásom nem igazán van.

Csinálni kell, mert más nem fogja elintézni ezeket helyettem. Kérhetek szakember segítséget, akit meg kell fizetnem, már ha van pénzem rá. És egy néhány dolgot csak ők tudnak megcsinálni. Én nem. De a többi marad SK.

Azt hiszem, az egyik legnagyobb hibám, hogy nem szeretem, ha gyengének látnak, és ha hibázok számomra fontos dolgokban. A hülye tökéletességre törekvésem (pedig ennyire azért nem vagyok perfekcionista) okozza és fokozza bennem a kétségbeesést és a sikertelenség érzését. Ez a hátránya. Az előnye az, hogy kitartó vagyok.

Korábban minden gondolkodás nélkül indultam el futni, még a leghidegebb téli napon is, úgy, hogy éppen náthás vagy valami felsőlégúti nyavalya tört ki rajtam.

Két-három éve télen volt, hogy pár napig inkább elmentem egy edzőterembe padon futni, mert csúnyán köhögtem, és nem akartam rontani a dolgon.

Most, hogy jó másfél éve ez a kovix mizéria van, már nem vagyok ilyen bátor. Óvatosabban kezelem a nátháimat. (Azt az évi egy-kettőt.) Figyelem magamat, mert hát ugye nem tudok semmilyen betegségről, ami esetleg lenne a testemben, még sem vagyok már mai csirke, ami az éveim számát illeti.

De míg két hete hétvégén lelki fáradtság miatt kihagytam a hétvégi edzéseket, most a héten a kezdődő és folytatódó náthámmal simán mentem futni a reggeli 10 C fokba, illetve ma is letekertem a másfél órás intervallumos szakaszokat is tartalmazó görgős edzést.

Az edzések nem tettek taccsra, inkább még jól is estek. Nem volt extra fáradtság, nem volt gyengeség, és a futás teljesítményem sem romlott, pedig arra számítottam. Mivel pulzusfigyeléssel edzek, ezért tudom, nem hajtom túl magamat. A pulzus bekontrollál.

Persze ez a módszer sem mindenható, de legalább egy eszköz arra, hogy monitorozhassam magamat: ha furát tapasztalok, látok rajta, akkor leállok.

Szóval, ebből is látszik, hogy nem vagyok vírustagadó, legfeljebb nem pánikolok be. Mindig azt mondom, hogy amiről nincs személyes tapasztalatom, attól még az létezhet. És ezen témában is igaz.

Aztán, amivel van dolgom, azzal úgy is lesz, ami nem szolgál tanítással számomra, vagy hasznosítható tapasztalattal, az szépen kikerül az életemből vagy eleve elkerül.

És ha már itt tartok! Ezen is gondolkodom mostanában. Például azon, hogy miért jött (amellett, hogy én is döntöttem ebben a kérdésben) ez a munkahely.

Illetve azon, hogy miért idegesít, ha valaki konstans panaszkodik. Mivel a környezet egy fajta tükör számunkra, az is felmerült bennem, hogy magam is egy panaszkodós ember vagyok, és ezt nem veszem észre. (Persze, tudatában vagyok, mikor nyavalygok, de vajon ebbe beleragadok-e vagy tudok továbblépni.)

Szóval, ezen dolgozni akarok. Mert szeretném, ha inkább olyan emberek vennének körül, akik a világot szépnek látják.

Ma újra azt éreztem, hogy van egy magas léc, amit meg kellene tudnom ugrani, én meg csak alulról nézem, mily fenn is van, és azon gondolkozom, hogy ezt én most hogyan és mikor és kitől.

Legalább megint szembesültem a hiányosságommal, amiről nem feltétlen tehetek. Mert ha nem tudom, mit kell tudnom, akkor nem is tudok érte tenni. Mármint azért, hogy tudjam.

Legalább okosan tudok nézni. Ergo azt hiszik a többiek, hogy értem, miről van szó.

Nem tudom, meddig tudom ezt ‘bemesélni’. Remélem, mindig addig, amíg az aktuális hiányosságot meg nem szüntetem.

Mert olyan vagyok, hogy utánajárok dolgoknak, kisilabizálom, megoldom, megtanulom. Innen, onnan, amonnan. Az internet és a google világában már ez egyre könnyebben mehet.

Emlékszem, hogy gimiben is úgy készültem matek órára, hogy azokat a feladatokat, amelyeket a tankönyvben nem tudtak számomra elmagyarázni, vagy az alapján nem jutottam előre, előszedtem Apu matek könyveit, amiből készült az egyetemi felvételire (amire végül nem ment el), és áldottam Obádovics Gyula okos, kis könyvét, ami még talán a hatvanas vagy a hetvenes években készült, mert azt átnyálazva, számtalan feladat megoldására jöttem rá. Szerettem ezeket a “kutatómunkákat”, majdnem felért egy nyomozással. De persze a sikerélmény sem volt elhanyagolható, mikor rájöttem, hogyan is kell megoldani a feladatokat.

Szeretnék tanulni, mert szeretném jól csinálni azt, ami a munkám lenne. S talán még meg is szeretném. De perpillanat még mindig úgy érzem, tűzoltómunkát végzek. Futok, hogy beérjem magamat. Egyelőre két esélyes az eredmény: vagy sikerül, vagy nem.

A mínusz nulláról százig kellene feltornásznom magamat. De legalább úgy 20-nál már tartok is.

Ma délután a boltban, mikor a pénztárnál fizettem, kérte a pinkódot a gép, én pedig megjegyeztem, ja, persze, hogy kéri, ma vettem egy lakást. A mögöttem levő idősebb hölgy csak egyetértően bólogatott, mosolygott. Én pedig bizonygattam, hogy valóban vettem egy lakást.

És tényleg aláírtam – végre – egy adásvételi szerződést egy lakásra. Kifizettem egy foglalót, és egy nagyobb előleget. Úgyhogy, nem véletlenül kért pinkódot a terminál.

Hogy mit érzek?

Egyelőre még nincs megkönnyebbülés. Mivel az utóbbi két-három hétben már tudatosan leállítottam magamban a felesleges stresszelést, és hagytam alakulni a dolgokat (nem mondom, hogy olykor nem voltak kétségeim), így már könnyebb volt.

Még vannak bőven tennivalók a december közepi költözésig, úgyhogy ha nagyon be akarom stresszelni magamat, lesz min.

De nem akarom.

Különben is, mind a suliban november elejéig-közepéig el leszek látva vizsgákkal. Minden hónapban egy. Ojjé!

Aztán a munkahelyen is várhatóan november második feléig van feladat.

Úgy tűnik, jól láttam, hogy csak karácsony táján fogok tudni pihenni. Még addig van három és fél hónap….

Lassan nem fogok se híreket olvasni, se hallgatni, a facebookot messzire elkerülöm. Egyszerűen megőrült a világ, legalábbis egy része, és azt akarja elhitetni a többi emberrel, hogy ők a normálisak. Pedig nem.

És rájöttem, nézve a Fauda sorozatot, hogy az arab nyelv egész jól hangzik. Majd, ha egyszer lesz időm, a német, a norvég nyelv mellett arabot is fogok tanulni. Vagy nem….

Már nyugodtabb vagyok.

A lakás-ügy, ha minden jól megy, pénteken sínre kerül. És a leendő szerződés szerint december elején át is vehetem a kulcsokat. De nem iszok előre a medve bőrére….

Ami a sulit illeti, az esélytelenek tompultságával nézek magam elé, és csinálom a számvitel feladatokat. Abba a tananyagba, amiből két hét múlva írjuk a modulzárót, bele se voltam képes nézni.

Pénteken délután egy mini családállítás keretében kaptam egy oldást. Meglátom…

A hétvégére kijött rajtam a felgyülemlett feszültség, ami a múlt héten már átváltott közömbösségbe. Az elmúlt két nap, főleg szombaton, nem voltam képes olyasmit csinálni, ami “kötelező”. Pl. edzés vagy takarítás. Vasárnap már összeszedtem magamat annyira, hogy takarítottam, tanultam, és még főztem is. Az edzéshez újfent nem fűlt a fogam, kihagytam.

Ma reggel, bár volt némi hezitálás, felültem a bringára, és tekertem 70 percet, ahogy jólesett. Közben elkezdtem nézni a Beckett c. filmet.

Lassan itt a szeptember, s vele a töménytelen teendő. Valahogy ez is meglesz. Step by step.

Ma reggel futás közben jött az az érzés, hogy lehet, jobb lenne csak feküdni, és hagyni, hogy valami legyen.

Néha annyira túl tudom magamat pörgetni felesleges stresszel (egyébként is, elég rosszul tűröm az érzelmi hullámokat), hogy muszáj “szünetet” tartanom.

Bár törekszek az egyensúlyra, és abban érzem magam a legjobban (ez a komfort zónám), hajlamos vagyok a ló egyik oldalán kikötni, hogy aztán a másik oldalra vágyjak. Aztán, mikor átlendítem magamat a másikra, hiányolom az ott hagyott oldal létét.

Szóval, most éppen a TÚL SOK minden van egyszerre állapotból vágyok az “úgy unom már a nyugalmas létet” mindennapokra.

Tegnap találkoztam egy gondolattal, ami sok újat nem mondott, viszont ráébresztett valamire. Talán válasz is lehet.

“A te örömöd az első. Mindenki a saját boldogságáért felelős. Ha megteremted a saját boldogságodat, és azt teszed, ami örömet okoz neked, akkor másoknak is öröm lesz veled lenni.” (Rhonda Byrne)

Nos, az elmúlt hónapokban valóban nem lehet örömteljes velem lenni.

Ahogy fentebb is írtam, szeretek egyensúlyban lenni. Na, ez a lelki egyensúly eltűnt belőlem. Hónapok óta küzdök, mint malac a jégen. Igyekszek a lelki talpaimon megállni, hogy újra egyensúlyba kerüljek. (Lehet, ezért is lett fáradásos törésem?)

Így, aki mellettem szeretne megnyugodni, békességet átélni, hát, az most nem kapja meg. Mert ugye azt nekem először saját magamban kellene megteremteni, visszaállítani. Muszáj lesz, vagy rámegyek.

Néha jó lenne a lakásvásárlás körüli izgalmakat megosztani valakivel. Hogy közösen viseljük a “terhet”. Hogy valakire ebben támaszkodhassak.

Elintézek én mindent, ha tudom, mit kell. És szerencsére, ebben van szakember segítségem.

De a lelki tehert súlyosabbnak érzem, mint a teendőkét.

Mert elintézek és megoldok én mindent, csak néha jó lenne, ha könnyebben viselném.

Pénteken délután végre elmegyek egy kineziológus kollégához oldásra. Tudom, egy kicsivel könnyebb lesz utána.

Addigra hátha még a lakást is le sikerül fixálnom….

Ha máskor nincs is erőm, időm, merszem szembenézni magammal, és az elkövetett hibáimmal, akkor egy futás alatt megteszem. (Még erre az alvási idő lenne, de akkor jobb, ha nem gondolok lelket felkavaró dolgokra, mert az alvás fontos, kihagyhatatlan.)

Szóval, futok, és jönnek a gondolatok. Mint egy hagyma, vagy egy spirál. Elindulok a külső héjtól, és haladok befelé. Lehet, először a külvilágot hibáztatom, de aztán, ha minden jól megy, eljutok oda, hogy meglátom, én hol hibáztam, hol rontottam el, miben vagyok vétkes.

Most is így történt.

És azt is tudom, hogy ha azt akarom, többet ne forduljon elő, és a jövőben másként álljak ehhez a témához, akkor változtatnom, változnom kell. Mert én érzem magam rosszul, nekem nem jó, én szenvedek, hogy így viselkedek, reagálok, rombolok. Már csak változtatnom kell.