Nem akarok undok lenni és szemét, de úgy látszik, az sem segít, ha passzív vagyok és jóindulatú.

Tényleg csak abban bízom, hogy az idő segít, megérteti a volt pasimmal, hogy nem, nem és nem óhajtok visszamenni hozzá, hiába nyomja, hogy ő vár rám, és én vagyok a ‘number 1’ számára.

Múlt pénteken ballagtam az irodától a kocsimig kissé lefáradt aggyal, mikor látom, hogy a másik oldalról, szemben az autómmal, jön át az ex. Egy pillanatra megtorpantam, és legszívesebben megfordultam volna, de rájöttem, hogy arra felesleges mennem, mert nem arra van a haza (vagy a bolt, ahova akartam menni). Meg hát muszáj szembenézni azzal is, amivel nem akarok. Képzeletben bevettem a nyugalom tablettát, és türelmesen vártam, mi vár rám.

Őszintén nem is igazán figyeltem, mit beszél, szűrtem a mondottakat. Arra emlékszem, hogy újfent megkíséreltem megmagyarázni a lehetetlent: miért is nem akarom folytatni a kapcsolatunkat. Illetve feltolni az agyáig: a jövőre nézve is a válaszom egy erős NEM.

Aztán megkérdezte, megkaptam-e a levelet, amit postán küldött. Mondom, nem. Akkor aznap fogom, válaszolta, majd részletezte, hogy külön tollat vet a megírásához, meg az eredeti változatot megmutatta xy-nak (nő), aki elolvasása után könnyekre fakadt a meghatódottságtól.

Nem lettem sokkal kíváncsibb a levélre.

Még fényezte magát egy kicsit az exem, majd végre meghallgatta a kérésemet az Úr (Univerzum, sors, bárki), és elbúcsúzott, én meg beülhettem az autómba, és mehettem a dolgomra.

Szerencsére érzelmileg nem zaklatott fel ez az epizód annyira, tény, hogy kicsit még morogtam, hogy miért nem hagy már békén.

Bolt, majd hazaérve kivettem a postaládából az említett levelet. Nulla, azaz nulla vágyam volt a felbontására. Talán csak teljesen le kellett higgadnom. Bámultam a Girot a tévében, majd egyszer csak úgy gondoltam, van lelkierőm elolvasni azt a nagyon megható levelet.

4 oldal teleírt papír. Olvastam, olvastam, és vártam, mikor jön AZ a rész. Végére értem, és megállapítottam, hogy semmi különöset nem olvastam, nem adott ahhoz, amit eddig is hallottam már többször élőszóban. Jó, némi plusz info volt, ami új történés volt az ő életében.

De kérdem én, hogyan akar a több oldalas önfényezésével engem meggyőzni arról, hogy menjek vissza hozzá.

Semmivel sem ad és adott többet, mint a számomra fontos férfiak az eddigi szerelmi életemben. Ha annyira tökéletes lenne számomra, akkor még mindig vele lennék.

Azt gondolom, és tudom is, hogy a kapcsolatunkba beletettem mindent, amit tudtam és amire képes vagyok. A kezdetektől fogva. A hitem és a bizodalmam is megvolt benne. Aztán szépen eszméltem, hogy megerőszakolni magamat nem tudom, bármennyire is dolgozom azon, hogy elfogadjak bármit.

Ekkora rugalmasságot és elfogadást kevés nőtől kapott volna meg.

És most pénteken délután elém áll többek között azzal, hogy soha nem bízott bennem, de most már igen. Klassz időzítés! (Utána megjegyzi, hogy a vezetésemben nem igazán bízik még. – WTF???? akkor bízik bennem vagy nem?)

Túl vagyok pár szakításon és egy váláson is. Voltam én is a szenvedő fél, és álltam a másik oldalon is. Nem éreztem soha egyik kapcsolat végén sem, hogy lehetett volna másként. Mindegyikbe beletettem a tőlem telhetőt, azt, amire akkor képes voltam.

Akik férfiak bekerültek az életembe, adtak valamit a fejlődésemhez, a változásomhoz, talán én is viszonoztam ezt valamivel. Ha tovább kell lépni, mert valami nem működik, akkor menni kell.

Kettőnknek 4-szer adtam esélyt. Háromszor úgy, hogy száz százalékig rajta voltam, hogy úgy szeressem, úgy nézzek rá, ahogy az első évünk elején. A 4. esélyadásnál már nem ment.

Nem haragszom rá, nem bántott meg. Egyszerűen tudom azt, hogy már nem tudunk többet beletenni, és én inkább csak veszítenék vele. Ismerem őt kívülről-belülről, és nem vagyunk egymáshoz valók, csak akkor, ha feladom magamat.

Azt meg nem akarom. Neki is csak hazudnék. Megérné?

Most így a lefutott 73,4 km után az ismerősök gratulálnak, és próbálják ésszel felfogni, hogyan lehet ennyit futni. Ráadásul úgy, hogy utána simán talpon vagyok, jövök-megyek, dolgozom, és ma már futottam 38 percet nem is kis tempóban.

Úgy lehet megcsinálni, hogy erre heteket, hónapokat készültem (előtte meg éveket). Hajnalban, reggelente keltem (és még most is), és csináltam meg az edzést: hóban, fagyban, sötétben, esőben, csúszós aszfalton. Vagy éppen mentem terembe a futógépre edzeni, mert tomboltak reggelenként a mínuszok, én meg egy erős köhögéssel küzdöttem.

Nem hagytam ki edzést, becsülettel megcsináltam mindent. Volt, hogy a jobb lábam fájt, volt, hogy a bal miatt sántikáltam futás közben, és azon imádkoztam, hogy múljon el minél hamarabb a sérülés. Ezért tanultam meg a trigger pont terápiát, a flossingolást, a fasciák tréningezését, a kinezio tapaszok megfelelő ragasztását, illetve mentem el olykor stresszoldásra, hogy a lelkemet is rendbe tegyem.

S a célom elérése miatt fogadtam és tartottam meg az edzőmet is.

És mindennek meg van az eredménye? Meg van hát!

Teljesítettem azt, amit tudtam, hogy meg fogok tenni, bár még az eszemmel nem tudtam felfogni, hogy meg tudom csinálni. És mégis megy. Nagyon egyszerű a recept: bármennyire fáj, még akkor is teszem az egyik lábam a másik elé.

Erre csak maraton és olyan kihívások alatt jön rá az ember, amit addig még nem csinált.

Múlt szombaton is, mikor már csak 18-17 km volt hátra, az olyan múltbeli élményeimet szedtem elő biztatásként, amikor éppen az addigi határomat léptem át: az első privátban lefutott félmaratonomat vagy a 42. születésnapomon megejtett maratonomat. Fájtam, de hazáig meg sem álltam, mert tudtam, ha megállok, nehéz lesz újra elindulni.

Itt Balatonföldvárnál volt a “haza”.

És szerintem mára már megtanultam újra elindulni. Ebben nagyon jó tapasztalások voltak a terepen megtett 50 km-ek, mert hát valahogy le kell jönni a hegyről, és haza kell jutni.

Azt hiszem, rá lehet kapni az ízére. Még a futás alatt sem mondtam azt, hogy soha többet, és utána sem. Most inkább azon töröm a fejem, hogyan tovább, melyik nem nyári hosszútávos versenyre készüljek. Felőlem lehet terepen is….

Akár íratnék egy percről percre beszámolót is, de most nincs kedvem. Inkább csak benyomásokat, élményeket, gondolatokat szeretnék írni nagyjábóli sorrendben. Annyit még elöljáróban, hogy a legjobb választás volt, mikor a csapat tagjainak Anitát és Janit kértem fel. Nagyon jó hármas voltunk. Imádom őket!

Szerintem péntek délig, az indulásig, alig volt bennem izgalom a Nagy Kaland miatt. Az autóba már úgy ültem, hogy “húú, most nagy levegőt veszek, és irány a Balaton”. Gyanítom, akkor leginkább a vezetés miatt voltam stresszben. Azt inkább nem részletezném, milyen tapasztalatom van egy-két majom sofőr miatt, de példaként tudom felhozni, hogy tegnap este hazafelé kétszer is balesetveszélyes helyzetbe kerültem, és nem én voltam a bűnös.

Szóval, Budapesten átaraszolva (mert a O-ás éppen baleset miatt le lett zárva), fél öt táján leértem Balatonfüredre a szálláshoz. A többiek már ott voltak. Egy szobába kerültem Anitával, amitől ugyan tartottam, de aztán olyan jól aludtam, hogy semmi hátrányát nem éreztem.

Este még lesétáltunk a versenyközpontba átvenni a rajtcsomagot, a bort, és hogy a többiek megegyék az ilyenkor szokásos tésztát. Este lefekvés előtt még összetettük az uticsomagunkat, a frissítési dobozokat, amiben felcímkézve álltak a frissítőpontokra szánt zacskók, bennük a gélek, kekszek, sótabik, és hasonlók. Az én frissítésem szerintem a legmacerásabb. Én leginkább banánnal készültem mint szilárd táplálék, és egy nagy flakonban egy CH-BCAA-Glutamin-szőlőcukor-narancslé kombó. Ja, és még egy Hell Focus, meg cukros kóla. A 73,4 km végére a banánból szinte semmi sem fogyott, a CH-kombóból is alig, a Hellnek a fele. Viszont a kólát megittam.

5:10-kor volt a rajtunk. Így már 3:15-kor keltünk mi, lányok, hogy tudjuk intézni a reggeli teendőinket. Időben kinn is voltunk a versenyközpontban. Még láttuk elrajtolni a 2 fős csapatokat. Aztán nemsokára következtek a 3 fős csapatok fele.

Anita volt az első futónk. Ő már a csapatpólónkban feszített. Rajtunk pedig pulóver, kabát, annyira hűvös volt. Ami a futáshoz tökéletes, legalábbis számomra.

Anita szépen vette az akadályokat. Nagyjából 10-11 km-ként találkoztunk vele – és később velem, illetve Janiva – egy-egy váltóponton. Adtuk a frissítést neki. Neki jutott a Balaton-felvidék, a dombos rész. Szerencsére azt még nagyjából hűvös időben futhatta meg. Aztán kezdett meleg lenni. Anitán pedig egyáltalán nem látszott, hogy nehezen menne neki a futás a maratoni táv után.

Balatongyörökön váltottam. Ott már rendesen lehetett érezni, nem cicózik a nap. Amennyire tudtam, behúzódtam az árnyékba, és úgy vártam Anita befutóját. Szépen meg is érkezett. Itt már egy kicsit elengedte magát, és könnyezve indított utamra. Gyanítom, a meleg már őt sem kímélte.

És engem sem. A március végi maraton óta nem futottam ilyen melegben, és persze délután. Éreztem, hogy szívja ki az erőmet. Huszon valahány km után már legszívesebben kiittam volna a Balatont. De nem lehetett magamba dönteni a vizet, bármennyire is szerettem volna. A térdnadrágom már régen feltűrtem, hogy szabadon legyenek a térdeim, mert amikor takarta a nadrág, elkezdtek fájni a meleg miatt. Ha szabadon voltak hagyva, semmi problémám nem volt velük.

A társaim nagyon kedvesen és szakszerűen igyekeztek frissíteni engem. Rajtuk semmi sem múlott. A maratont bő 4 órával csináltam meg. Ekkor még nem fájt szinte semmim. A meleg is kezdett megszűnni. A fejemen hordott sapi és a napszemüveg kezdett feleslegessé válni.

Még pisilni is sikerült egy váltópont toi-toi-jainak egyikében. Az edzőm külön kitért rá: akkor jó a hidratáltságom, ha 4 óra múlva tudok pisilni. Hát ment.

Még a maratoni távig a pulzusom fenn volt, amit a meleg is segített, utána már kezdett erősen csökkenni. Most már mehettem volna, viszont a lábaim már nem engedték. Kezdtek fájni. Nem tudom pontosan, de úgy sejtem, az utolsó 25 km-t már ezzel a fájdalommal csináltam végig. Szénhidrátot, azaz energiát még egy féladag vizezett Hell Focussal megtámogattam, sikerült letuszkolnom két-három falat banánt, és onnantól kezdve már csak kólát tudtam inni. A társaim a Cocát adták, a frissítőpontoknál a Pepsit ittam. Így egyik multi sem nézhet csúnyán rám. És persze vizet kortyolgattam. Volt, hogy egy utcai közcsap mellett haladtam el, és muszáj volt megállnom arcot mosni, vizet inni, még akkor is, ha előtte nem sokkal tankoltam fel. Áldások az ilyen kutak, csapok.

Kb. 60 km táján jelent meg mellettem kis kemping biciklin tekerve a volt pasim. Tudtam, hogy jönni fog, de azt ígérte, csak a befutómnál lesz ott. Hát, nem. Nem lelkesedtem a megjelenésén, és azért sem, mikor arról kezdett beszélni, hogy mennyire szeret, és mennyire meg van hatódva, mennyire büszke rám. Nos, ezekkel a mondatokkal erősen elkésett.

Erélyesebben (ennyi km után és lábfájdalommal hogy legyen kedves az ember?!) rászóltam, hogy be is fejezheti a monológját, mert nem vagyok rá kíváncsi, és vagy előttem, vagy utánam teker. Nem is láttam utána, csak néha, mikor megelőzött, és leállt fotózni – engem. (WTF????)

Az utolsó 17-18 km-t már számoltam. Visszafele. Váltópontról váltópontra haladtam, és áldásnak éreztem, ha a frissítő asztal előtt megállhattam inni. Mert már enni nem tudtam. Csak néztem a kínálatot, és a kedves kérdésre, hogy mit kérek, csak azt tudtam kinyögni, hogy kólát és vizet. És még el-elvettem egy banán szeletet, mit vagy magammal vittem, vagy még ott magamba erőltettem.

Az utolsó frissítőpontunknál már annyira hányingerem volt, hogy képtelen voltam bármi szilárdat lenyelni. Maradt az utolsó 8 km-re a víz, és persze a kóla.

Egy szóval, vágytam a gyaloglásra, de mikor sétára váltottam, arra biztattam magamat, hogy kezdjek el újra futni. Ehhez tényleg nagy lelkierőkel, és egyfajta elszántság, ami minden futással kapcsolatos ellenérzést kikapcsol, háttérbe tol: van egy célom, amit el akarok, és el is érek, ha teszek is érte. Hát akkor fussak!

Ezt az utat már fejlámpával tettem meg, mert besötétedett. Itt már elég közel merészkedett az exem is. És szerencsére végre csak biztatott. Ez inkább jobban esett, mint az, mikor a szeretetéről biztosított. Még az övtáskámat is rábíztam, amiben ugyan már csak a telefonon volt, de így is tehernek éreztem.

Valahogy nem akartak a km-ek csökkenni. Úgy éreztem, hogy már órák óta megyek és még mindig ugyanannyi van előttem. Árgus szemekkel vizslattam a távoli fényeket, vajon melyik lesz az utolsó váltópontom, ahol átadhatom Janinak a csipet, hogy “most már fussál Te, én már futottam!”.

Hihetetlennek tűnt akkor, de még is megtörtént: bekocogtam az utolsó váltópontomra, ahol a társaim már vártak. Jani menetfelszerelésben, Anita az élő videózással és fotózással. Janit útjára engedtem, én pedig fájtam. A lábam teljesen. Miután Anitának megköszöntem a segítséget, odaballagtam az exemhez is, és neki is megköszöntem, hogy ott volt. Valójában csak az utolsó 8 km-nől kb. 5 km-t, mert az utolsó kettőre otthagyott a sötétben.

Ezen a váltóponton még elidőztünk egy kicsit, igyekeztem észhez és erőhöz térni. Még egy neskávét is ittam, hogy később ne törjön ki rajtam az álmosság.

A macskamosdást a következő váltópontunkra tettem át. Ott már muszáj volt megejtenem, mert le kellett vetnem az izzadt futócuccot, és valami melegebbet magamra húzni. Közben megmutattam a közelben jövő-menő, álló futóknak, segítőknek a pucér felső, majd alsó részemet. Gyanítom, ebben a késői órában senkit nem érdekelt.

Janit simán tudtuk frissíteni. Egyszer kavarodtunk el, miközben még tankolási lehetőséget is kerestünk, de időben odaértünk Sóstóra.

Az egyik váltóponton nagyon jó hangulat volt. Szólt az “old but gold” zene, és mi táncikálva vártuk Janit. Közben az eső is szemerkélni kezdett. Kérdeztük is futó társunkat, szeretne-e valami plusz öltözéket. Nemet mondott, így némi frissítés után útjára engedtük. A következő 10 km-en már bedurvult az eső, bár Jani szerint ez kevésbé volt gond, de ráerőltettük a eső és szélálló mellényemet, és egy sapit, nehogy meghűljön, hiszen a szél is erősen fújt. Mi fáztunk, az biztos.

Bár Anita rám akarta sózni többször is a vezetést, mégis Füredig ő maradt a bal oldalon. Én voltam a navigátor. Ez a felállás szerintem jól működött, mert Anita bevallotta, neki kevésbé ment volna, még gps-szel is. Csopakon volt az utolsó frissítése Janinak. Itt már, ha jól emlékszem, már nem is esett az eső. Jani fáradtnak tűnt, de igyekezett tovább. Alig 8 km-re volt hátra.

A versenyközpont alatt egy parkolóban tudtunk csak megállni. Onnan kétszer sétáltunk fel a célba, mert először a kocsiban hagytuk a rajtszámokat, ami nélkül nem adnak érmet. Mire újra felértünk, Jani is megjelent. Nagy örvendezések közepette ballagtunk a fotózós cél felé, ahol az érmet is megkaptuk. Egy szedett-vedett csapatfotó után azt is a nyakunkba kaptuk.

Még Anita megejtette azt a wc-zést, amit már jó pár toi-toi lehetőségnél meg szeretett volna tenni, én már kibírtam a szállásig, ahova már én vezettem el – gps nélkül.

Miután a többiek lezuhanyoztak, és én elintéztem a wc ügyemet, engedtem magamnak egy kád jó meleg vizet, és beleültem, feküdtem. Kb. 10 percig sikerült is ott maradnom. Amint átmelegedtem, szálltam is ki. Egy hajmosás, és jöhetett az evés, majd az alvás. Egy jó órát szundikáltam.

A többiek addig kipakolták a cuccaikat az autómból, amivel megkerültük a Balatont. Még a hátsó ülés ledöntött részét is felemelték, de mint később egy hatalmas fékezésnél kiderült, csak felemelték, de nem rögzítették, így majdnem a nyakamba kaptam a csomagtartó tartalmát is. Szerencsére csak mögém estek a padlóra.

Fél tízkor már Anitával úton voltunk Pest felé. Ő Pestre ment, én meg Budára. Ebben a sorrendben.

Megérkeztem, leparkoltam. És innentől kezdődött a hosszított hétvégém még boldogabb és csodásabb része. A Balaton kerülésünk is extra szuper élmény volt, némi fájdalommal, de ami időt együtt töltöttünk, ketten az a mi kis oázisunk volt a hétköznapokban.

Szeretem azt az oázist….

Mikor tök unalmasnak, eseménytelennek tűnik a hetem (értsd: a délutánjaim), akkor már számíthatok arra, hogy egyik nap sem fogok unatkozni.

Most is így van. Pedig olyan jó lett volna legalább egy délutánon heverészni, olvasni és semmit sem csinálni.

Tudom, mindig ezzel jövök.

Holnap, esküszöm, már csak arra fogok koncentrálni, hogy összepakoljam a hétvégére szükségeseket.

Szerintem tele lesz a kocsim. 3 táskányi holmit írtam össze, ahogy így nézem a listáimat. Külön van futócuccok, frissítés, tisztálkodás és ruhanemű lista.

És még fejben végig sem futottam a 73,5 km-t (hivatalosan csak 72 és még valamennyi, de addig futok, amíg meg nem lesz a 73,5 km, mert ennyi lesz a pólómra is írva. Meg egyébként is, az a pár száz méter négykézláb is meglesz.)

Izgulok-e? Nem, még nem. Bízom az edző felkészítésében, abban, hogy kitartó vagyok, és elszánt. Tisztelem a távot, azaz nem veszem félvállról. Ezért is készültem edzővel. Becsülettel. Egy edzést sem hagytam ki. Csak az edző jóváhagyásával. Illetve egyszer nem tudtam befejezni egy edzést, mert nagyon jegesek voltak az utak, és lehetetlen volt az aszfalton futni.

Én leszek a szendvics közepe, azaz kora délután fog rám kerülni a sor, és kb. este 10-ig fogok futni. Az edző megadta a max. tempót, a max. pulzust. Válogathatok.

Azt hiszem, az egyik legjobb stratégia lesz tőlem, ha nem gondolkodom az egész távban, csak frissítő pontokról váltópontokra haladok, és majd a 60 km-nél fogok fellélegezni: most már tényleg kifele haladok az erdőből. Az elejét élvezni akarom, a többit, mikor már fáj, csak megfutni. És elfogadni, hogy így van.

Nem arra megyek, hogy egyéni csúcsot fussak (bár ez az lesz, hiszen először futok ennyit), csak végigérni szépen, folyamatosan haladva.

Jó lesz ez, érzem.

Egy kaland. Ez biztos.

A többit meg majd meglátom.

A ballagás ebédjét egy nappal később az egy közeli étteremben ejtettük meg. A kisebbik gyermekem ugyan hiányzott (külföldön volt egy röplabda fesztiválon), így csak négyen ültünk az asztalnál.

A rendelést még egy másik pincér vette fel, de a levest már a “miénk” tette elénk. A szüleimet magázta, de engem már tegezett. Kicsit meglepődtem, de legyintettem magamban.

Ez a közvetlenség maradt is az ebéd végéig. Amikor is a számlát kértem, és a teljes cehhet szerettem volna fizetni. Akkor jött el az a pillanat is, mikor szemtől szemben kommunikáltunk egymással.

A srác már magázódott, mikor a számlát elém tette, és intéztük a kiegyenlítést.

Kifelemenet is engem bámult. Szerintem még akkor is azon gondolkodott, hogy én most ki vagyok: kinek a milye ebben a négyesben.

Ez is az a nap, mikor úgy megyek haza, hogy legszívesebben csak feküdnék, és néznék ki a fejemből, miután egy pohár vöröset vagy egy pár korty rövidet magamba döntöttem.

Gyanítom, hogy ebből csak az előbbi fog megvalósulni.

Bár még előfordulhat, hogy beruházok valamilyen alkoholba hazamenet….

Nem, kifejezetten nem vagyok Ákos-rajongó, viszont egy-két dalát szeretem, értékelem.

Rég hallottam tőle olyan számot, ami azonnal megfogott. Tegnap újra megtörtént.

Az autómban zúgtam haza. Az ablaktörlő az esőcsepekkel birkózott, sokszor nyerésre állt. A rádió sorra játszotta a zeneszámokat, szinte nem is emlékszem rájuk, mert a figyelmemet a vezetés kötötte le, amit a kinti időjárás tett még koncentráltabbá.

Aztán bekúszott a tudatomba egy kellemes dallam, majd a szöveg. Megismertem az előadó hangját, és meglepődtem, hogy ahhoz képest egész jól összepakolt dalocska.

Ma reggel a kisebbik gyermek táblagépe játszotta le.

Ez Ákos, kérdeztem. – Mi a szám címe?

Na, azóta ezt hallgatom a spotify-on fellelhető összes verzióban.

Már hetek óta fel-felmerül bennem, hogy ideje lenne a kolléganőhöz ellátogatnom egy oldás erejéig. Aztán tegnap masszázs alatt (mert ugye az ember lányának ekkor – is – van ideje gondolkozni) eldöntöttem, még aznap este felhívom egy időpontért.

Hívtam, és mára kaptam is. És akkor még azon filóztam, miért is akarok én elmenni. Tapasztalatból tudtam, hogy mire elérkezik a 17 óra, már tudni fogom. Hát, be is igazolódott a sejtésem. Így megy ez.

Legalább a perpillanat HP-ból újra összeszedett, kiegyensúlyozott nő lesz.

Változni jó.

Szaladnak el a napok és a hetek, ha a munkáról, a hétköznapi teendőkről van szó. Meg-megdöbbenek, hogy már megint elérkezett a heti takarítás ideje, vagy már megint hétfő van.

Közben meg őrületesen hosszúnak tűnik két darab hét, vagy akár 4 nap is.

Minden viszonylagos.

Nem szeretem és nem akarom gyorsítani az időt. Szeretném mindig az ITT és MOST-ot megélni, még ha olykor macerás is.

Tegnap pl. nyugodt szívvel olvastam át a napot a reggeli biciklizés és a délutáni, esti jóga között (ez utóbbi jobban esett volna reggel üres hasra, de ha már így alakult, ekkor csináltam). Ez is ritka. A nap végén nem volt lelkiismeret furdalásom, hogy CSAK olvastam.

Persze, azért megsütöttem a csirkemelleket a gyermekeknek, nehogy éhen haljanak ma és a kisebbik a szerdán és csütörtökön. És egy mosást is kiteregettem. Mindezek csak apróságok.

Egy szóval, egy tökéletes napra sikeredett Húsvét másnapja. (Ha őszinte akarok lenni, el tudtam volna másként is képzelni, de most ez így is perfect volt, ne legyek telhetetlen!)

Az idő egyébként is megy előre rendületlenül. Telik, múlik, halad. Minden pillanat egyben a múlt is, a jövő pedig a jelen.

20-30 éve még végtelennek tűnt az élet, amely ugyan bármikor befejeződhet, de ideális esetben megöregszek. Aztán 5-10 éve jött a gyomrot görcsberántó tudat, hogy most már a fiatalság elmúlt, középkorúak korát kezdem élni, és onnan csak egy lépés az öregkor. Ha megélem.

A gyermekeim kirepülnek, és én figyelem az életük alakulását, drukkolok nekik, értük, és segítek, ha kell. S közben várom, hogy unokám legyen, hogy újra babázhassak, s valakit, valakiket végtelenül szerethessek, elkényeztethessek.

S perpillanat a MOSTom arról szól, hogy csipkedjem magamat. Itt vagyok, nem álmodom. Szinte mozdulatlanná dermedek, hogy ne, ne zavarjam meg az IDŐ-t, a nemtudommit, hogy azzal eltűnjön az, aminek most nagyon örülök.

A mosolyom nem őszinte, inkább keserű. Szűk három évig egyszer sem hagyta el a száját a “szeretlek” szó. Most bepótolja.

Türelmes vagyok, mert tudom, milyen érzelmek dúlnak ebben a helyzetben egy emberben. Keresztülmentem én is ezen, nem egyszer. Felértékelődik az is, amit addig nem volt fontos. Fellángol az is, ami addig alig parázslott.

Nem kell bizonyítania nekem semmit, mert magamban lezártam a kettőnk ügyét. Vissza csak a szép, közös emlékek miatt nézek, semmi másért.

És vissza hiába vár, az én utam már nem fog az övével egyesülni, legfeljebb a következő életünkben.

Köszönöm, hogy kaptam, amit, és adhattam, amit.

Ritkán bánom meg a döntéseimet, a velem történteket, de a ma esti monológ után erős késztetést érzek arra, hogy így tegyek.

Elárultnak, kicsit becsapottnak érzem magamat.

S ha valóban nem bánok egy döntést, akkor az az volt, amit legutóljára hoztam vele kapcsolatban.

Tisztánlátás, hello!