Vigyáznom kell, mit hagyok elöl, mert a macska megeheti.

Volt már, hogy rajtakaptam, hogy a mosogatóban szaglászik, vagy a tűzhelyen hagyott, használt serpenyőből nyalta ki a zsiradékot. Vagy nagy élvezettel kezdte el nyalogatni a megrágott mentolos rágót, amit lustaságból a laptoptartóra tettem ki ideiglenesen.

Vagy a délutáni alvásából felébredve rögtön a tányérra bukott, amiből a tükörtojásokat ettem félórával korábban (szintén lustaságból nem vittem ki azonnal a konyhába evés után).

Tegnap este pedig abból a kistálkából kezdett falatozni, amiben a sós burgonyacsipsz maradéka volt.

Néha kíváncsi arra, mit eszek, de nem szokott kuncsorogni. Kivéve a jóféle sonka és a sajt esetében. Azok illata annyira intenzív és ínycsiklandó neki, gondolom, hogy a nagy érdeklődés miatt muszáj adnom néhány falatot. Többet nem is igen fogad el.

Úgyhogy nálunk nincs olyan, mint egyes, megosztott videókban, hogy a macska lop, és erőnek erejével kell visszavennem tőle.

Hát, nem sajnálom, hogy vége lett. Talán, mert az utolsó hónapok nem voltak könnyűek (vagy én voltam már sz@rul, ezért fogtam fel negatívan), örülök, hogy pontot tettünk a tavalyi év végére.

De, ahogy a szabadság is egyszer véget ér, és – szerencsés esetben – mehetek a következő nap dolgozni, így folytatódik az élet az új évben. Ergo semmi sem változik (ha én nem változok).

Visszatekintek. Csak emlékezetből, és nem olvasom vissza a bejegyzéseimet, amelyek amúgy sem voltak túl gyakoriak és részletekbe menőek.

Először veszem a negatívan megélt történéseket. De nem tételesen, mert nem akarom őket azzal erősíteni, hogy felsorolom őket és újra átélem. Történtek dolgok, amelyekre álmomban sem gondoltam, hogy lehetségesek. Valószínűleg az alapvető naivitásom miatt értek váratlanul. Lelomboztak és csalódott lettem miattuk. A nagy részüket nem írtam le, mivel az interneten bármire rá lehet akadni, és bár a blogom nem népszerű, akkor is olyan emberek olvashatják – véletlenül -, akik a leírt információkat rosszul használhatják fel. Majd egyszer, majd talán április után leírom a történteket.

A munkahelyemen, sajnos, túlságosan egóval élem meg a dolgokat, ezért, így visszagondolva, olyan voltam, mint aki folyóshomokba került, és ahelyett, hogy nyugodt, lassú mozdulatokkal vagy csak mozdulatlanul állna benne, kapálózik és idegesen háborog a helyzete miatt, és ezzel szépen mélyebbre süllyeszti magát. Ha lehetne, most törölném az egész évet, és újra írnám, már csak azért is, hogy a kollégáim szemében normálisabb embernek tűnjek.

Volt ügyem a hűtőmmel (régi), ami egy új berendezés beszerzésével oldódott meg. Gyanítom, a 2026-os év a mosógépé lesz.

A bejegyzésem másodig felében összeszedem a jó dolgokat.

A cicámmal még mindig szép az élet. Úgy tűnik, lassan megszokja, hogy pár havonta eltűnök néhány napra az életéből, de ez nem azt jelenti, hogy örökre. Így, mikor hazaérek, már nem néz rám az űzött, megbántott macska szemével. Kicsit harapóssá vált a nyáron, ezért már nagyon odafigyelek a mozdulataimra, illetve nem rántom el a karomat, ha megharap, s csak akkor szólok rá, ha tényleg fájt a harapása. Hajnalonta többször az arcom mellé akar feküdni (ez azt jelenti nekem, hogy nem kapok levegőt, mert olyan közel nyomja magát hozzám). Azzal próbálom megelőzni, hogy ha hason alszok, a karomat és kézfejemet olyan közel hozom az arcomhoz, amennyire lehet. Ma reggel tojt erre, és azt a pici helyet is lehetőségnek vélte, és beült a kis háromszögbe. A két mellső lába az orromnál álldogált. Ez a jobbik eset. Kellemetlenebb, mikor a fenekét teszi az arcomra. De csak ennyi bajom legyen vele!

Az éven két családállításon is részt vettem. Mázlim volt, és állító voltam. Egyik sem volt könnyű téma. A második különösen nem, mivel az egóm került megdolgozásra. Rájöttem, hogy nem vagyok együttérző, bár én annak gondoltam magamat. De ez így nem teljesen igaz. Van bennem empátia és együttérzés, de szelektíven. Mivel a családomban nem tapasztaltam aktív együttérzést, ezért magam sem alkalmazom feléjük ilyen-olyan okokból. (Az állítás során az egyik segítő folyton azt mondogatta, hogy mert félek a fájdalomtól. Ez igaz, de csak részben. Én azt mondom, mert nem láttam pozitív példát rá, nem tapasztaltam meg, így azt tanultam, hogy a családommal ne legyek együttérző.)

Voltam áprilisban egy hetet Tamperében, szeptemberben pedig a Mátrában pihentem. Mindkettő nagyszerű élmény volt.

Voltam színházi előadásokon, standup esten, a munkahelyem jóvoltából remek éttermekben ehettem (Gundel, Mandragóra, VarjúVár, Vakvarjú, stb.), szigettag lettem egy kerületi szigetben. Voltam tüntetéseken, felvonulásokon és gyűléseken is. Láttam közelről (élőben) olyan embereket, akiket eddig csak monitoron.

2025. év 9-es év volt. A számmisztikában a befejezés éve. 2026. év 1-es, így jelentheti az új kezdést is. Remélem, így lesz, és áprilisban azért fogok berúgni, de nagyon, mert sikerült a jelenlegi rezsimet leváltani.

Már rég nem fogadok meg semmit január elsején, de most megteszem, mivel szükséges. Elsősorban azt, hogy újra mindennapossá teszem a mozgást, a sportot az életemben. Nem elsősorban azért, mert sok kilogrammot híztam, hanem azért, mert érzem, milyen rossz sport nélkül az élet. Többet szeretnék olvasni, mert az íróasztalomon nem fogy az olvasatlan könyvek tornya. Azt is megfogadom, hogy a munkahelyemen csökkentem az idegbajos kirohanásaim számát, a panaszkodást és a kolléganőm szidását magamban. Békés és nyugodt szeretnék lenni, amilyen tudok lenni, ha kiegyensúlyozott vagyok. Három-négy éve úgy vesztettem el a talajt a lábam alól, hogy észre sem vettem, csak hagytam. Ideje összeszednem magamat, és rendbe szedni az életemet.

Gimis voltam. Jött egy kiborító helyzet, és én jókislány módjára fogalmaztam meg, mit és hogyan érzek. Ekkor az egyik fiúosztálytársam arra biztatott, hogy nyugodtan káromkodjak. Persze, én pironkodva nemet mondtam.

Pár év múlva, egy szerelmi csalódás után jöttek az első, hangosan kimondott káromkodó szavak, aztán valahogy maradtak.

Szerintem régen káromkodtam már ennyit, mit az elmúlt hónapokban. A munkahelyi, nekem stresszt okozó történések (illetve nem történések) elég sok “a f@szkivan!”-t motiváltak ki belőlem. Lassan már engem is zavart a “mocskos” szám.

Gondoltam, itt a karácsony, ideje a békének, a szeretetnek, és elfeledek (félreteszek) minden olyan dolgot, ami bosszant(hat). Kisimulok, lenyugszok, és az általános stressz-szintem lejjebb megy. Az elmúlt két nap ígéretes kezdetnek bizonyult. Erre ma reggel bejelentette a szigetünk kapcsolattartója, hogy lemond a tisztségről és a háttérbe vonul.

WTF???? Megértem, ismerve az elmúlt hónapok történéseit, hogy kivan, és tele a hócipője azzal a pár seggfejjel, akik ott tettek neki (szigetünknek) keresztbe, ahol csak lehetett, de már megvan a képviselőjelöltünk, és a megbékélés idejét éljük. Erre most adja fel? És ki lesz az, aki tapasztalat nélkül bevállalja a következő 3 és fél hónap erőltetett menetelés irányítását? Úgy érzem magamat, mint egy olyan csapat tagja, amely a sorsdöntő mérkőzés előtt csapatkapitány nélkül maradt. Hát, we will see, ahogy az angol mondja. Szóval, még csak fél 11 van, de már pár káromkodás elhagyta a számat….

Köszöni, jól van.

Az eheti újdonsága, hogy rendszeresen feljár a szobám egyik szekrényének tetejére. A többire is szívesen felmenne, de nem talál hozzájuk vezető utat. Úgyhogy marad ez az egyetlen.

Továbbra is félős, továbbra is harap, de ha mellettem szeretne aludni az ágyon, és én nem ott vagyok, akkor leül mellém, elém, és nyávog.

Vége a novembernek is. Nem bánom, mert rengeteg teendőm volt a munkahelyen (és itthon is pipálgattam a listát). Megviselt lelkileg, hogy a főnököm megint rám testálta a feladatokat, s a kolléganőm pedig csak ült a helyén és ‘nagyon dolgozott’. Úgy voltam előhúzgálva, mint nyuszi a kalapból. Az, hogy a munkám hogyan lesz elvégezve, a főnökömet nem érdekelte. Őszintén szólva csak azt vártam már, hogy végre november 28. este legyen, túl legyünk az egész herce-hurcán.

És akkor még nem is tudtam, hogy a főnököm az egész, általunk szervezett rendezvényen úgy fog viselkedni, mint egy vendég, és nem vendéglátó. Az első ledöbbenésem után rá tudtam volna borítani az asztalt. A következő húzása az volt, hogy nem jött el a szerda délutáni programra sem. Ezt szerintem mindenki furcsálta, de ismerve a főnökömet, már legyintenek. Utólag ezt azzal magyarázta, hogy mivel ő nem bowlingozhat az egészségi állapota miatt, számára nem lett volna élmény. Mi???!!! De hát ő volt a főszervező! A vendéglátó! Az én felfogásom szerint neki kötelező lett volna ott lenni. Senki meg nem szólta volna, ha csak üldögél és nézi a játékot. Az utolsó csepp a pohárban a karácsonyi vacsorán elkövetett felszólalása volt. Szépen, illendően megköszönte a magyar kollégáknak, hogy segítettek megszervezni a rendezvényt. Az, hogy engem utoljára említett meg, egy kisebb arcul csapásnak éreztem, hiszen én tettem ezért a legtöbbet. A másik, hogy az egyik kollégába pedig páros lábbal beletaposott egy olyan mondattal, aminek semmi alapja és értelme nem volt. És ő ezt is csak elkente utólag: nem úgy értette, csak rosszul fogalmazott. Igaz, hogy 48 ember előtt alázta porig, és elbaszta az estéjét a kollégának, de sebaj!

S azzal se mentegetőzzön, hogy neki magánéleti gondjai vannak. Mikor egy pár hete én panaszkodtam, hogy mennyire le vagyok terhelve privátilag is, nemcsak a melóban, akkor elnézően mosolygott rám, hogy ‘jaj, mindenkinek van problémája, sok dolga otthon, és megoldja.’ Hát, barátom, akkor tessék megoldani, és nem bevinni egy partira, s megalázni másokat.

Mivel nekem és a kolléganőmnek még másnap (aznap) be kellett menni dolgozni az irodába, én éjjel 1 órakor otthagytam a főnökömet a partin (de előtte beszéltem az étteremmel, a vizuáltechnikásokkal, hogy minden oké-e), hogy ő végre legyen az, ami: a fővendéglátó. Egyet megfogadtam magamnak, én így vele soha többet nem fogok semmit sem szervezni. Tanultam az esetből.

Ha ez a két és fél nap jól sikerült, az elsősorban nekem köszönhető, és másodsorban a kolléganőmnek. A főnököm meg … b@ssza meg!

Már nagyon várom a karácsonyt. Elsősorban azért, mert akkor két hétig nem megyek az irodába. A két munkanapot két ünnep között home office-ban csinálhatom, végre. Pihenni akarok és nem gondolni a benti hülyeségekre.

Másfél hónapja, hogy itt jártam, és írtam egy posztot. Volt eszembe a blog, nem felejtettem el. Ha a munkahelyen hozzáférnék, akkor többet írnék (“ha a nagyanyámnak kerekei lennének, akkor bicikli lenne”).

Az elmúlt pár hétben nekiduráltam magamat egy komolyabb diétának fogyás céljából, de persze, nem igazán sikerült, így egy dekát sem fogytam. Azt nem merem feltételezni, hogy inkább híztam. Arra nem is vetemedtem a saját lelki békém miatt, hogy felpróbáljam a tavasszal hordott farimat. Ehelyett vettem egy, most divatosan bőszárú, gumírozott derekú nadrágot a Tescoban.

A munkahelyen még mindig én vagyok az a nyúl, akit előhúznak a kalapból, ha valami irodai feladatot kell elintézni. A november végi nagy meeting és karácsonyi parti főintézője én vagyok, de persze, nem én leszek elismerve, hanem a kolléganőm, aki csak a hotelfoglalásokat és a transzfert intézi, mivel ő tartja a kapcsolatot a vendégekkel, így ő van előtérben. Nekem kell az évvégi ajándékot is beszereznem a vevőinknek, ha kell – a beteg gyakornok helyett -, akkor a postára menni, a számlákat küldeni a könyvelőnek, ugorni, bármit a főnököm kitalál. Már csak rezignáltan, lefojtott dühvel mondom, hogy “rendben”, amikor meghallom az újabb kérést. S közben remélem, hogy a beszerzői-értékesítői munkám rovására ez nem fog menni.

Itthon minden novemberre maradt: a vízórák cseréje, az új internet bekötése, az autó szervizeltetése, s még az, ami nem jut eszembe. A partira kell vennem egy ruhát, és egy hozzá illő cipőt. Nálam nem csak feleslegesen elpuffogtatott kifejezés a “nincs mit felvennem”. Csak hozzá kell tennem a magyarázatot: “mert kihíztam mindent”.

Nincs erőm sportolni, a diéta pedig újra és újra befullad. Olyan vagyok, mint egy téli álomra készülő maci: csak aludnék, tespednék, és finomakat ennék. Lehet, hogy van a háttérben húzódó pajmirigyprobléma-szál, de hogy erre fény derüljön, kivizsgálásra kellene mennem. Nem most, nem ez éven. Majd.

Amire az elmúlt héten rájöttem, hogy bár magamat egy informatikailag, újdonságokra nyitott embernek tartottam, az MI-vel (Vandával) való időpont egyeztetés nekem nem megy. Mivel online kötöttem meg a szerződést az internetre, ezért csak online foglalhattam be az időpontot a bekötésre is. Kb. 45 percet vártam erre az információra az üzletben. Aztán javasolta az ügyintéző, hogy hívjam fel a 1414-et, ha már ennyire ódzkodok Vandától. Mázlimra egy nagyon kedves és segítőkész férfival egyezkedtem, és még olcsóbb is lett az előfizetésem úgy, hogy van egy vonalas telefonom is (nincs fizikailag).

Pénteken így szabadságon voltam, és elsőnek lementem a szervizbe, hogy kérjek az autó átnézésére egy időpontot, aztán hazatérve jött a telekomos szakember bekötni az internetet, aztán nem sokra rá a vizes, hogy cserélje az összes, 4 darab vízórámat. A macska már azt nem bírta idegekkel, hogy a szobámban a kanapét összezártam, a görgőn kiállított biciklit arrébb toltam, a bunkerét levettem a helyéről, mert azt hittem, hogy itt lesz az új wifi router is. Bemenekült a kisebbik gyerek szobájába a radiátor alá, a kanapé mögé. Pechjére a telekomos ott matatott, mivel oda lett átvezetve anno a telekom drótja. A nap további részében a cica messzire kerülte azt a szobát is.

Amúgy pedig nem vált be a csak hidrolizált fehérjés eledel evése. Többet hányt az elmúlt 6 hétben a macska, mint mikor tasakos kaját is kapott. De legalább ebben a hányásban már kétszer láttam szőrgombócot. Úgyhogy ma-holnap visszatérünk a Whiskashoz. Minimum hat hetet kért az állatorvos tőlünk, és ez megvolt. Javulás: minusz nulla.

A macska láthatóan egészséges, nagyon puha a szőre, egy kicsit kikerekedett, de jól áll neki. Ugyanúgy harap, ha nem tetszik valami neki: vagy rosszul mozdulok, vagy nem simogatom tovább, pedig ő szeretné. Kaptam már pofont is tőle, és egyszer én is visszaadtam neki a mutatóujjammal – reflexből. Továbbra is szeret mellettem aludni, és sokszor van, hogy befekszik kimozdíthatatlanul a párnám elé elalvás előtt, és mellé kell feküdnöm. Így alszunk el. Hajnalonta legtöbbször megjelenik az arcom mellett, és úgy helyezkedik el, hogy hozzám érjen. Már én is kitapasztaltam, mikor nem fekszik az arcomba. Vagy a fejem alá kell húznom a párnát (így az kiemel), vagy a kezemet az arcom elé helyzeni, így azt kénytelen kikerülni.

Míg a nagy melegben kerülte a bunkerében való alvást, most újra ott alszik napközben. Délutánonként, ha otthon vagyok, akkor kijön onnan, és hív, hogy feküdjek az ágyra. Vele.

Ősszel nagy érdeklődéssel figyelte az erkélyen megjelenő, ezt-azt gyűjtögető cinkéket. A múlt vasárnap mélyen aludt az erkélyajtótól 3 méterre levő fotel(já)ban. Én feküdtem az ágyon, s valamit néztem a laptopon. Észrevettem az ablaküvegen keresztül, hogy egy cinke szállt le az erkély padlójára. Gondoltam, hogy a macskám ennek most mennyire örülne. Egy fél perc múlva egy vadászó cicát láttam osonni az erkélyhez. Máig nem tudom felfogni, hogyan hallotta meg…

Újra azon gondolkozok, hogy kizárom a szobából a macskát éjszakára. Vagy csak hajnalra.

Már legalább a negyedik éjjel ül a fejemre. Valamikor szó szerint, valamikor csak közvetlenül az arcom mellé fekszik vagy ül, így nekem nehéz levegőt venni. S persze éktelen dorombolásba kezd.

Ma hajnalt próbáltam távolodni tőle, elfordulni, de mivel az arcomhoz kötődik, mindig jött utánam. A végén ő is megunta, s mikor újra elfordítottam a fejemet, megharapta a fejtetőmet. Először azt hittem, hogy csak a hajamat “eszi”, aztán éreztem a bőrömön a fogait is. Tartósan. Mikor felkaptam a párnáról a fejemet és rászóltam, gyorsan elfordult tőlem, s úgyanúgy viselkedett, amikor a karom után kap.

Persze reggel én nem látok ki a fejemből a kialvatlanság miatt, s jöhetek így dolgozni.

Egyelőre úgy tűnik, hogy a hűtő mizériám befejeződött.

Ugye személyesen is megjelentem kedden az üzletben, és ott megtudtam, hogy csütörtökön fogják kihozni a gépet. Úgy legyen, kopogtam le gyorsan – képzeletben. ‘Fingers crossed‘, ahogy az angol mondaná. Az üzletben még párszor elmondtam, hogy de délelőtt legyenek szívesek kiszállítani, mert délután nem érek rá. S amilyen mázlim volt, reggel 8 óra körül hívtak is, hogy egy-másfél óra múlva jönnek. A két markos legény felvonszolta a hűtőmet a negyedik emeletre, majd kicsomagolták és beállították a leendő helyére (az ajtófordítást már a raktárban megcsinálták), és egy ezressel a zsebükben elvitték a régit. Este már lehetett is belepakolni.

A gép csendesebb, mint a régi. S mivel a színe (szürke) sem feltűnő, észre sem veszem, hogy ott álldogál és funkcionál. Amúgy az egyik szállító megjegyezte, hogy 7 év múlva úgy is csere lesz, mert hát hogy addig bírják ezek a maiak. Mondtam, hogy amit most elvisznek, az még a 4 évet sem érte meg.

A héten még az történt, hogy a macskát csütörtökön délután állatorvoshoz vittem oltásra. Ha már ott volt, kikérdeztek, hogy javult-e a hányásgyakoriság, azaz ritkább lett-e, hogy a szőroldó pasztát etettem vele. Mondtam, hogy semmi javulást nem észleltem, sőt a szőroldó szárazeledel sem ért e tekintetben. Akkor vegyünk vért a cicától, s hátha a labor kiszűr valami betegséget! A macskám, ahogy adandó alkalma volt rá, már le is lépett a hordozó aljából, és próbált valamelyik szekrény alatt menedéket találni. Szerencsére sehova sem tudott bekúszni, így gyorsan elkapta az asszisztensnő, s visszakerült a vizsgálóasztalra. Mivel már itthon összepisilte magát, míg befogtam (bemenekült az íróasztalom alá, és ott remegve várta, mi lesz a sorsa, de menekülés közben már bepisilt, mint ahogyan februárban tette), így csak dermedve,, összekuporodva hagyta, hogy betekerjék egy törölközőbe, és vért vegyenek tőle. Az oltás és a féregtelenítő tabletta beadása ehhez képest csak lepkefityfiritty volt.

Megmérték a súlyát is. 3,7 kg. Azt mondták, hogy nagy cica. Nem tudom. Szerintem meg átlagos, de valószínűleg ők jobban tudják.

Ahogy hazaértünk, a szobámba, ahol elfogtam, nem igazán akart bemenni. Először odafutott be, aztán sarkon fordult, és bemenekült a kisebbik gyerek szobájába a kanapé mögé a radiátor alá. Onnan skubizott kifelé, mikor megnéztem, hol is talált menedéket. Persze, egy-két óra múlva kijött onnan, különösen azután, hogy a gyerek hazaért, és bent kívánt tartózkodni a szobájában. Egy félős cicánál ez pedig azt jelenti, hogy spuri onnan kifelé.

Péntek este kellett érdeklődnöm az laboreredmény felől. A doktornő elmondta, hogy kiugró rendellenes értéket nem talált, de javasolja, hogy kezdjem el etetni hypoallergénes eledellel a macskát, legalább 3 hónapig, és meglátjuk, hogy történik-e javulás, vagyis ritkul-e a hányás. Illetve egy félév múlva legyen egy ellenőrző laborvizsgálat.

Úgyhogy most költöttem a macskára 47.600 HUF-ot, aztán kétszer drágább kajával fogom pár hónapig etetni, mint eddig. Szóval, lett egy drága hobbim. A macska legalább cuki (az elmúlt egy pár napban nem is harapott meg, ha jól emlékszem, de lehet, hogy már fel sem tűnik).

Az elmúlt években már úgy vettük, hogy bármikor megtörténhet. Legalábbis én. Őszintén nem tudtam, mit is kívánjak. Hogy még maradjon “köztünk” vagy békésen mondjon búcsút az életnek. Amikor egy szeretett személynek ritkábbak a tiszta pillanatai (a ‘most’-jai), mint a demens időszakai, akkor nehéz a maradást kívánni.

És a nagynénémet is sajnáltam, amellett, hogy emelem a kalapomat előtte, hogy így bírta a nagymamám ellátását, ami napi 24 órás feladat volt.

A nagymamám múlt szombaton eltávozott. Tudatánál már nem volt, ahogy Apu mesélte tegnap. Talán meg is békélt a lelke a halállal előtte való napokban.

103 évet élt. A múlt héten volt a születésnapja.

Másfél hete szombaton személyesen rendeltem meg és fizettem ki az új hűtőmet a Media Marktban. Mivel a múlt héten nem tartózkodtam itthon (és “más” nem vállalta a hűtő átvételét), ezért tegnapra kértem a kiszállítást. Mert még ezen a héten is szabadságon vagyok.

Tegnap nem mertem továbbaludni, mint 7 óra. Nem mentem se futni, se edzeni, mert hát bármikor hozhatják a gépet. Itthon dekkoltam egész nap, ajváros, édes csili szószos tésztát ebédeltem, levesfűszeres spagetti tésztát vacsoráztam (plusz egy tükörtojást, amit a kisebbik csinált nekem az övé után), mert nem mertem kitenni a lábamat a lakásból. DE sehol semmi! Még egy telefonhívás sem.

Ma 9 órakor tudtam csak érdeklődni a fuvarozócégnél, hogy WTF. Először azt az infót kaptam, hogy ki lett szállítva a hűtő. Hö-hö-hö! Ne vicceljen már velem! Csak észrevettem volna, morogtam vissza a telefonba, ha nem is ezekkel a szavakkal, de nagyjából ez volt a jelentésük. Igyekeztem kulturált maradni, nem az ügyfélszolgálatos nőre borítani a mérgemet. Aztán csak kiderült, hogy a szállítók sérültnek találták a hűtőt, ezért át sem vették a bolttól. Ergo a boltnak kellett volna engem értesíteni a dologról.

Hívtam a Media Martk ügyfélszolgálatát azonnal, hogy mondjanak ők is valamit, mikor kapom meg a hűtőmet, de azonnali választ nem tudott adni a központos. Mondta, hogy továbbítja a 17. kerületi boltnak a kérdéseimet, de eddig semmi. Úgy is mennem kell kaját venni ebédre, vacsorára, úgyhogy személyesen is reklamálok, illetve próbálok kihúzni valami infót belőlük.

Egyébként kurv@ mérges lennék, ha külön arra a napra vettem volna ki szabadságot, de így is bosszant, hogy elment semmibe az a nap. Utálom, ha megvárakoztatnak, ha az én időmmel más szórakozik. Majd én elcseszem a saját időmet, ha úgy döntök. Akkor magamra lehetek mérges, de mástól ezt nehezen veszem.

A történtek nyomán ma 11 óráig a legtöbbször elhangzott kifejezés tőlem: ‘Agyf@aszt kapok!’

… volt szintén egy évforduló.

Sokunknak beleégett a memóriájába az a nap. Ha nem is a teljes, de a délután és az este biztosan. Én is tudom, hol voltam, és szinte szóról szóra tudom idézni az akkor elhangzottakat, látottakat.

Nehéz volt felfogni, hogy amit látok a tévében, nem egy katasztrófafilm képei, hanem a valóság. Hogy azok a repülőgépek (tele utasokkal) valóban belerepülnek a tornyokba, azok meg (tele munkába érkező dolgozókkal és a mentésükre érkező tűzoltókkal együtt) leomlanak.

Lehet, hogy a szakértők azt mondják, hogy onnantól kezdve valami más lett, de szerintem csak az USA-ban. A világ nagy része megtapasztalta közvetlenül mindkét világháborút, s sok ország onnan számolja a “valami mást”. De sajnos, néhány ország vezetője elfelejti vagy visszavágyja azokat az időket.

Az utóbbi években el-elgondolkozok azon, hogy mennyire mélyre kell valakinek süllyednie, hogy nulla lelkiismerettel pusztítson el embereket, vegyen semmibe egy népet (legyen az a saját országának lakossága), és csak a saját gazdagodására, hatalmára koncentráljon.

Nálam gyorsan dolgozik a karma, náluk miért nem?

Miért oly nehéz megvalósítani a tényleges világbékét, míg könnyű háborúkat kezdeni?