Ott vagyok már?

Így tizenx nap után már érdekes állapotba kerültem: látszólagos nyugodtságom mögött egy türelmetlen nő dobol az ujjaival, és azt kérdi, mikor lesz már péntek délután.

És ott van az, hogy hogyan tekintsek magunkra. Úgy, mint két, újonnan találkozott emberre (férfira és nőre), akik ismerkednek egymással, vagy mint egy régi szerelemre – úgy, hogy ő ott volt velem még akkor is, mikor évekig egy szót sem váltottunk egymással, és mégis az “otthon vagyok melletted” érzést élem meg.

Annyit tudok, hogy az öröm érzése van bennem, ami szépen beleolvad egy mindent elborító, pozitív előjelű érzelmi masszába, aminek nevet nem tudok adni. Csak megélni akarom. Minden egyes pillatatot Vele.

Egy kis futás

Just for the record: a múlt héten a kicsi akcióm miatt összesen 94,6 km-t futottam. Eddig a legtöbb.

Hozzácsaptam még 27,7 km biciklizést.

Egyébként az edző nem szidott meg. Ez köszönhető annak, hogy szülinapom volt, és hogy nem erőből futottam meg a 47 km-t.

További edzés megtorpedózást nem tervezek. Jövő júniusig semmiképpen.

Most van két hónapom, hogy felkészüljek egy terepes 60 km-re. Erre muszáj lesz mennem, ha már nyertem egy nevezést rá.

Boldogat nekem!

Ahhoz, hogy a mai futásom létrejöjjön, az kellett, hogy lemondjak a jövő hétvégi TT-ről, szembe menjek a heti edzéstervvel, és nagy-nagy akaraterő, hogy minden úgy legyen, ahogyan azt kitaláltam.

Előző napokban a google térképet bújtam, számolgattam, hogyan is fog kijönni az éveim száma kilométerekben. Meddig lesz erőm elfutni, és hogyan lesz a legegyszerűbb. Két verzióval indultam útnak reggel fél hatkor, hogy a kettő közül, amelyikhez nagyobb kedvem lesz út közben, azt csinálom meg.

Legjobb lett volna terepen futni, de szerencsémre az aszfalt mellett döntöttem. Az elmúlt napok esőzése, időjárása erősen párás idővel áldotta meg a fás és nem fás területeket. Szerintem fulladoztam volna odafenn. A bogarak macerálásáról még nem is beszéltem…

Szóval, mikor elindultam az aszfaltos futásomra, még borús, párás idő volt. Számítani lehetett rá, hogy esni is fog. Kb másfél óra múlva jött is egy hosszabban kitartó zápor. Csak az első percekben zavart, utána már fel sem vettem, sőt, mikor elállt kb egy-másfél óra múlva, még sajnáltam is, hogy vége a természetes frissítésnek.

Az FB-re ezt írtam:

“Jártam Mályinkán, a Lázbérci tónál, a tardonai emelkedőt elölről-hátulról megjártam, esett az eső is, a végén pedig sütött a nap. Dédestapolcsányban egy kölyökkutya körbe- és rám ugrált (ezt nagyon utálom), alig bírtam megszabadulni tőle. A tardonai úton egy másik kutya akart ismerkedni velem. Hát, szagom akkorra már volt rendesen.
Az utolsó három kilométert szerintem már repülve tettem meg.
Jó kis kaland volt, örülök, hogy megcsináltam. “

Nem mentem nagy iramot, volt, hogy az emelkedőt megsétáltam, vagy mikor a banánt ettem, vagy éppen egy kutyával bajlódtam. (ma kutyás napom volt….). Eleinte a zsákom volt nehéz (kb. 3 kg: 2,25 l folyadék, 3 db banán több darabra vágva, és apróságok, amik kellhetnek útközben), azért nem tudtam haladni erősebb tempóval. Visszafelé szinte folyamatosan lejtett, a zsákom is ürült, így könnyebb volt a futás. Az utolsó pár km-en már nagyon haza akartam érni, mert tudtam, hogy meglesz a 47 km, akár sétálva is.

Egy szóval klassz kis futás volt, bár az első felében csak az vitt, hogy már csak becsületből is meg kéne csinálni, ha már ezt elterveztem. Visszafele haladva pedig hülye lettem volna feladni csak úgy. Egyébként is remek állapotban éreztem magamat. Semmi energiahiány, semmi fal, meg ilyenek. Mondjuk, nyomtam is a banánt, a szőlőcukrot és a sótabit befele. Az utolsó 12 km-re még BCAA-s Hell energiaital is jutott. Talán attól kaptam szárnyakat?! ….he-he… (Tudom, hogy ez a másik brand szlogenje.)

Az utolsó kilométeren még el is érzékenyültem. Erről Rocky Balboa-s Gonna Fly Now c. szám tehet, meg persze az az érzés is, hogy most is sikerült megcsinálnom egy hosszabb etapot. A születésnapomon.


A hőség nyomán

Egyelőre vége a hőségnek. A múlt hetet nagyjából jól bírtam, bár rendszeres volt a fejemben érzett nyomás. Még a szombati hosszú futásomat is sikerült megcsinálnom, amiből két óra jutott terepre, a többi a tó körül, majd 20-25 perc pedig aszfalton a városban. Az utolsó egy órában kemény alkudozás folyt bennem, hogy idő előtt befejezzem a futást, vagy megcsináljam a kért 3 órát. Az segített, hogy végig kitartsak, hogy beugrottam a Sparba venni egy félliteres Zero kólát. Mire kifizettem, addigra lehűltem annyira, hogy pár korty kóla után nekiveselkedtem a maradék 20 percnek. És még csak 10 óra volt.

A hideg kólás palackot a mellkas-zsebbe tettem, így az is hűtött féloldalt. Kocogtam, mert egyszerűen alig ment lejjebb a pulzusom. A levezetés alatt is csak csipogott az órám. A testem hőmérsékletét csak egy több perces hűs, majd hideg zuhany tudta csökkenteni. De előtte még lenyújtottam, mert tudtam, hogy később már erre nem lesz a hőségben kedvem. Azt a piciny árnyékot, amit a lépcsőház előtti fácska lombja adott, használtam ki erre.

A szombat délután egy részét sikerült a moziterem hűsében tölteni, de aztán haza kellett menni a meleg panelba. Csakúgy tudtam elaludni, hogy a szoba padlójára feküdtem, ahol még járt egy picinykét a levegő, így legalább nem szúrt a bőröm egy idő után. Még a hátamra is feküdtem, pedig úgy nagyon-nagyon ritkán alszok.

Hála a jó égnek, csak az elalvás macerás, utána nyomom, mint a mormota, a szokásos felébredéseimmel. De azok nem számítanak.

Vasárnap úgy ébredtem, mintha keresztül ment volna rajtam egy kisebb úthenger, a testhőm picit sem hűlt vissza az éj folyamán. Kinéztem a napos kora reggelbe, és beleborzongtam a gondolatba, hogy én most ott kinn fussak annak ellenére, hogy 16-18 C fok van. Talán, ha a lakásban legalább 5 fokkal hűvösebb lett volna (gyanítom kb. 28 C fok lehetett, ha nem több)…

Szóval, inkább kényelmesen megreggeliztem, majd autóba ültem, és bevásároltam úgy általában, illetve a süteményhez, amit a nagyobbik érettségijére kértek. Otthon a délelőttöm főzéssel, süteménykészítéssel, és Csernobil nézéssel (hallgatással) telt. A meleg konyhában.

A kisebbik nem volt otthon (az apjával ment valamerre vezetni), így a nagyobbik egyedül ebédelt, én rá sem bírtam nézni a kajára. Lezuhanyoztam, ledőltem és a délutánom a túléléssel telt. Na jó, néztem kerékpárt, sorozatot, és este már tudtam olvasni is. Ekkor jött meg a vihar. De jó is volt!

A tegnap elsunnyogott edzést, ami csak 52 perc lett volna, ma reggel csináltam meg. Nem volt hűvösebb odakinn, de a lakásban legalább igen. És az ég is felhős volt. Megcsináltam, folyt rólam a víz, de valahogy nagyon jól ment. Sokszor éreztem azt, hogy na, most tényleg futok, ergo a mozdulataim összhangban vannak, és nem kell erőlködnöm. Szuper élmény volt.

A szombati terepes etapom alatt eldőlt, hogy kihagyom a jövő szombatra tervezett 60 km-es terepfutásomat az egyik TT-n kihagyom. Nagyon megviselt a meleg, és ezt a szombatot, hétvégét másként is eltölthetem. Ha minden jól megy, akkor Vele.

Hogy ne maradjak kihívás nélkül, gondolkozom egy születésnapi 47 km-en. Már összeállt, merre megyek majd terepen, de szerintem előző nap fog eldőlni, hogy belevágok-e vagy más kedvességgel lepem meg magamat. Otthon semmiképpen nem akarok maradni.

Ahogy én most

Hülye kettősség van bennem.

Egyik részem, a racionálisabb, az, ami elméletileg tisztán és józanul lát és gondolkodik, azt mondja, így jó, ahogy perpillanat van. Haladjon szépen minden a maga útján. Mindennek kell egy ki- és egy összefutási idő. Újra megismerni egymást, felfedezni a másikat, milyen is lett ő, és milyenné válhat a jövőben. Hagyni, hogy a rózsaszín szemüveg olykor lekerüljön, és a nélkül lássuk meg egymást.

A másik részem pedig mindezt sutba dobva csak Vele akar lenni.

Biztos, az oxitocin teszi

A hosszú hétvégémről röviden és tömören csak annyit írnék: természetesen magától értetődő, szívből jövő és szerető.

Lehet, újra 19 éves vagyok, csak nem tudok róla. Még mindig úgy tudok ránézni, mint akkor és 8 és fél éve. De ez jobb.

És legyen itt egy Fodor Ákos haiku, amivel ma reggel találkoztam.

Tündérpárbeszéd

– Tudsz játszani?
– Tudok. 
– És szeretsz is? 
– És szeretlek is.

Vannak

Annak idején hogyan tudtam minden nap legalább egy bejegyzést írni? Olyan, mintha most nem lennének gondolataim, érzéseim , nem történne velem semmi?

Minden van. Érzés, gondolat, és történik is velem ez-az. Ha a jövőt tekintem, biztosan szívesen olvasnám ezeket pár év múlva. Legalább privát posztként leírhatnám őket.

Az biztos, hogy a futás sokat segít abban, hogy csökkentsem az íráskényszeremet, meg persze a napi 8-9 órás ülés a munkahelyen. Kinek van kedve és ideje még hétvégén is, illetve délutánonként egy-egy bejegyzésért leÜLni a gép elé?

A nem írásban az is szerepet játszik – de csak részben szerencsére -, hogy olyan dologról nem akarok írni, ami negatív, panaszkodásnak tűnik, vagy mást beszélnék ki. Erre példa a volt pasim. Elég, ha a hozzám közelálló kolléganővel megosztom a történéseket, érzéseimet vele kapcsolatosan. Mert néha muszáj kiadnom magamból. Példának okáért azt, hogy szerintem az nem szeretet, ha figyelmen kívül hagyja valaki a “szeretett” személy akaratát, szándékát és érzéseit, csak a sajátját tartja előtérben, és azt akarja ráerőltetni a másikra (“már pedig ez így lesz, úgy lesz, és úgyis visszajössz hozzám, mert másként nem lehet”). Innentől kezdve bizonygathatja nap mint nap, mennyire szeret, úgy is tudom, csak a sértett ego beszél belőle. A szeretettel együtt jár az elfogadás, türelem és megértés. És a másikra való ráhangolódás.

Persze nem mutogatok. Ha igen, akkor tudom, hogy ebben az esetben tulajdonképpen magamra mutatok, legalább 3 db ujjal. Azaz vizsgáljam meg, érzések vannak bennem ezzel kapcsolatosan, és hogyan tudnám azokat feldolgozni, és megélni pozitív érzésekkel ezt a helyzetet.

Perpillanat csak azt érzem, hogy szeretnék segíteni a volt pasimnak, hogy könnyebben feldolgozza a szakításunkat. De mindenkin nem segíthetek, és csak annak tudok, aki kéri, ezért szerintem maradok türelmes. Tudok mást csinálni?

Rajta kívül is van más történés az életemben. Van, amiről egyelőre nem akarok itt írni, de van, amit szívesen nyilvánosan megosztok. Igen, futással kapcsolatos. Egyelőre két TT van megcélozva 60-60 km-rel, és egy fix időre körözős futás október közepén. Versenyre nyáron nem szívesen megyek, és ha az ember lánya hosszabb távokra adja a fejét, akkor nem lehet csak úgy versenyeken futkározni. Be kell tartani a szigorú pihenőidőt. Tanultam a tavalyi évből.

Jó lenne valahová elmenni a gyermekeimmel is nyáron. Az osztrák Alpokon gondolkozom, de addig húzom, míg a végén sehova… Na, majd!

Békés víz kis hullámokkal

Kicsit altra tettem magamat. Csinálom a dolgaimat, futok, edzek (kicsi erősítés és jóga), igyekszek annyit aludni, amit lehet, olvasok, dolgozom, főzök, meg ilyesmik.

Lélekben igyekszem a jelenben lenni, bár sokszor 230 km-rel arrébb vagyok és x nappal később.

A napjaim nyugalmát ritkán zavarja meg bármi, és most ezt nem bánom. Keresem a békés, nyugodt helyzeteket, azokat a pillanatokat, amik nekem örömet okoznak.

Ilyen volt az UB-hármasunk vasárnapi, rövidre szabott vacsorája is. Jó érzés volt felemlegetni a megélt futásokat, történéseket, pillanatokat. Kedvelem ezt a két embert, és már várom, hogy újra együtt alkossunk egy csapatot valamelyik futóversenyen, a legközelebbi UB-n mindenképpen.

Ami olykor megzavarja a nyugodt napjaimat, az a volt pasim.

Vizsgálom az érzéseimet, hogy egy-egy megmozdulása mit vált ki belőlem. Azt hiszem, leginkább bosszúságot. És elsősorban amiatt, hogy képtelen továbblépni, vagy legalábbis magának megtartani a szenvedését.

Múlt héten szabályosan randira hívott. Ő úgy gondolta, hogy majd elmegyünk biciklizni együtt, meg sétálunk, beszélgetünk, mert neki annyi mondanivalója van. Kerekedett a szemem, és hihetetlenkedve mondtam: nem. Nem áll szándékomban találkozni, találkozgatni vele. Semmilyen célból.

Megértem, hogy nehéz a szakítást feldolgozni, de perpill a saját helyzetét nehezíti bármivel, ami hozzám köthető.

Az a legszomorúbb, hogy lassan bolondot csinál magából mind a saját, mind az én ismerőseim körében.

Viselkedése teljesen ellentétben van azzal, amit mutatott azon idő alatt, míg egy pár voltunk. Ezért is értetlenkedek.

Nekem tanulságként az jön le: becsüld meg azt, amid van, mert ha elveszted, meglehet, jobban fájni fog, mint gondoltad.

Pár gondolat

Megint párkapcsolati téma.

Nem érdekel az, ha “szerelmes vagyok a szerelembe”, az sem, ha a kapcsolataim eddig bizonyos idő után véget értek. Ez nem bizonyít semmit.

Az én lelki ismeretem tiszta. Minden fiút, pasit, férfit, akit közel engedtem magamhoz, komolyan vettem, és ahogy már írtam korábban, minden beleadtam, amit akkor tudtam, amire akkor, azon a szinten érzelmileg képes voltam.

Nem volt olyan, hogy “addig nem bízom benne”, “nem érzek mélyebben iránta”, amíg be nem bizonyítja, hogy érdemes rá.

Megkapták a bizalmamat kezdetektől fogva, ha én már magamban bíztam. Azaz megbizonyosodtam, hogy tényleg érdekel engem az a férfi: vonzónak tartom lelkileg, testileg.

Ebből a bizalomból csak veszíteni lehetett, és valakiknek sikerült is elérni, hogy így legyen. Nem feltétlenül az ő hibájuk, és ha jobban belegondolok, nem is az övék volt. Ha mélyebben bele akarnék menni, akkor tulajdonképpen ők segítettek abban, hogy ráébredjek, van még mit dolgoznom az önbizalmamon.

Nincs bennem tüske azokkal szemben, akik velem szakítottak. Miért is lenne?! Tanultam, tanultunk, fejlődtem, s remélem, ők is fejlődtek a kapcsolatunk során. Megadtuk egymásnak, amit akkor kellett, és mentünk tovább.

Bár vágyom arra, hogy a hátra levő x évemet egy férfi mellett élhessem meg kiteljesedve és egységben, még sem fogok a kardomba dőlni, ha nem adatik meg. Szerettem, szerettek, és ez most is így van. Szeretek. És ha a tőlem telhető legtöbbet bele tudom tenni az adott pillanatba, akkor, ha esetleg vége, nem lesz hiányérzetem, ahogy a múltammal kapcsolatosan sincs.

A szeretet nem érdem dolga. Az van, létezik. És elfogad.

Délutáni gondolatok

Az élet megtanítja az emberrel, hogy soha ne mondja azt, hogy soha, azaz ne véssen semmit kőbe, mert egy váratlan fordulattal megmutathatja, márpedig ez a kijelentés változhat, akár tetszik, akár nem.

Megtanultam a leckét. Fájt annak idején nagyon. De legalább így még tudatosabban dolgoztam magamon, hogy változzak.

Tudom azt is, hogy ha valamihez nagyon ragaszkodom, kapaszkodom belé, akkor elveszi tőlem, hogy figyelmeztessen: semmi sem az enyém, legfeljebb örülhetek neki, hogy van, ott van az életemben.

Engedni, elengedni.

Mert ha itt kell lennie velem, akkor itt lesz. Ha meg nem, akkor … meg minek ragaszkodjak hozzá.

(és ez most miért jutott az eszembe, nem tudom)

never ending

Ha nem lennének a hétköznapok (munka, futás, gyerekek, egyéb tennivalók, történések), azt hinném, hogy téren és időn kívül vagyok. Különösen, amikor együtt vagyunk.

Egy fajta lebegés, amit nem tudok semmihez sem kötni. Még a múlthoz sem, pedig onnan ered. Szerintem 28 éve is ilyesmit éltem meg. Nem tudok neki nevet adni, fogalmat. Egyszerűbb megélni, mert olyan természetes és mégis különleges, egyedi. Tényleg egyedi.

A mi “pályánk” mindig nehezített volt, most is az, de ha vele vagyok, akkor minden olyan egyszerű. Csak a külvilág teszi bonyolulttá. (Vagy mi?!)

Azt hiszem, ennek a történetnek nincsen eleje és nem is lesz vége soha.