Lábszépség – híján

Eljött az a nap is, amikor megszabadultam egy lábujj körmömtől. Úgy igazából. Ez még az UB második etapjának az eredménye. Normál esetben, ha nincs felesleges anyag darab a cipőmben, akkor maradt volna a köröm. De így…

Egy másfél hete a terepmaratonon beszereztem még egy véres hólyagot a jobb lábam egyik lábujján a köröm alatt, körül. De legalább nem fájt. Sanszos, hogy még pár hét, és ennek a körömnek is búcsút mondhatok.

Semmi bajom a futással. Csak hagyná békén a lábkörmeimet. Nem vagyok egy cicababa, aki a tüchtig körmökhöz ragaszkodik, de azért mégis csak nő vagyok. Valahol.

Terepen maratoni táv – BHM

Szombaton megtiszteltem a célomat azzal, hogy elértem. Ugyan volt egy pont, ahol majdnem hagytam magamat eltéríteni, de ha feladom, amiért addig futottam, akkor már este nem tudtam volna tükörbe nézni. Hála a jó égnek, a szívemre és a makacsságomra hallgattam.

Nem is tudom, mikor vettem a fejembe, hogy ezen a szép júniusi napon terepverseny keretében maratoni távot fogok futni. Talán az év elején. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy megszületett bennem ez a döntés, ami tulajdonképpen egyértelmű is volt számomra, hogy előbb-utóbb úgy is belevágok.

Azért ezt a versenyt választottam, mert már 3 alkalommal megfutottam a félmaratont itt, és ismertem a terepet. Meg közel van. Viszonylag.

Tudom, az ország legnehezebb terepmaratonjának mondják, de nekem ez az útvonal a szintjeivel nem nehéz. Nem azért, mert annyira profi vagyok, hanem mert már futottam szemetebb terepen is, ami több kihívást adott. Ez nekem bejön, mert hullámzóbb, változatosabb, így nem unalmas, nem egyhangúan kapja az ingert a testem. Jó, van két szakasz, amelyek a kinyirovka kategória (az Ostoros-hegyre való felmászás, és onnan való leereszkedés), de ha rendszeresen kijárnék a pirosra, akkor az E-tetőre való feljutás simán elegendő edzés lenne az ostorosi emelkedőhöz.

A lejtőzés gyakorlása meg arra lenne jó, hogy csak a negyedik kör végére álljanak be a combjaim, ne már az elsőben.

Szóval, vettem a bátorságot, és beneveztem. Akkor kezdtem berezelni, mikor 5-6 héttel előtte a bal vádlim és a bokám belső része fájni kezdett egy hosszú, lassú futás után. Az UB előtt pihentettem, nyújtottam, hengereztem, csakhogy le tudjam futni a tervezett távokat. Ráadásul a régi Hokát vettem újra elő, mert gyanús, hogy az újjal még nem szoktunk össze.

Szóval, az UB távjait megcsináltam vádli fájdalom nélkül. Azonban az elmúlt hetekben nem pihentem sokat, így újra érezni kezdtem a húzódást, a belső bokacsonti fájdalmat. Tapaszt tettem rá, hengereztem, az elmúlt hét minden napján masszíroztam a felelős izmot, és múlt kedd óta nem futottam. Csak edzettem otthon, és nyújtottam.

Így jött el a szombat reggel. Elkészültem, összetettem a frissítéshez a dolgokat, meg azt, amire még szükségem lehetett a futás előtt, közben és után. Még áthengereztem a lábaimat, kicsit nyújtottam, majd autóba ültem, és elvezettem a verseny helyszínére.

Miután felvettem a rajtcsomagot a rajtszámmal (13-as) és a vásárolt technikai jubileumi pólóval, visszaindultam az autóhoz. Ekkor jött szembe velem a párom, akivel a megbeszéltek szerint ott találkoztam.

Fáradt volt, kialvatlan, de csendben és nyugalommal tűrte a verseny előtti izgatottságomat, ami egy fajta befelé fordultságot is jelent nálam (beszűkült figyelem, a versenyre való koncentráltság mindamellett, hogy másra is igyekszem figyelni).

Mivel eléggé esőre állt, s meleg sem volt, az ujjatlan futópólómat egy vállat takaróra cseréltem, arra rögzítettem a rajtszámot. Felcsatoltam az övtáskát a két kulaccsal (az egyikben víz volt, a másikban tojástej). Ezek voltak az út közbeni frissítéseim, s persze a szervezett frissítő pontoknál is szándékoztam fogyasztani. Vizet mindenképpen. A nadrágom zsebébe sókapszulákat tettem, melyeket körönként vettem be.

A reggelim nem sok volt. Egy kis maradék tojástej egy harapás banánnal összeturmixolva. El is gondolkodtam, milyen bátran ittam meg, hiszen ritkán fogyasztom így mostanában, s talán nem verseny előtt kellene kipróbálnom. De nem lett belőle hasmenés.

Az esős idő ellenére szép számmal gyűltek össze a futók, futni vágyók. Persze a leghosszabb távra jelentkeztek a legkevesebben, főleg a nők. Összesen 8 bátor hölgy akarta a lábaiba tenni a 42,2 km-t a 4x 330 méter szintemelkedéssel.

A rajtnál már úgy álltam, hogy lesz, ami lesz, futok, amíg fizikailag bírok, amíg a bokám, vádlim engedi. Mivel szokás szerint együtt indították mind a három távot, az első körben még számolnom kellett a futótársakkal. Terepen nem igazán szeretem a sok futót magam körül, de 10,5 km-t csak kibírok, gondoltam. Lazán is indítottam az első kört, mert spórolni akartam az energiáimmal, meg látni akartam, milyen tempóval tudok haladni kényelmesen. Ez a köröm nem is lett gyors: 1:27 volt. Annak ellenére, hogy a második kört érzetem szerint egy kicsit megnyomtam, valami hasonló időre sikerült lefutnom.

Az első 10 km közepe táján kisebb záport kaptunk a nyakunkba, s bár a fák levelei sokat fogtak rajta, azért mi is vizesek lettünk. A kört már napsütésben fejeztem be, s úgy nyitottam a második kört. Melegem volt, vetkőzni kezdtem. Futás közben leszereltem a pólóról a rajtszámot, lelogisztikáztam magamról a felsőt, az övtáska pántjára felakasztottam, majd a sport-melltartóra tűztem a rajtszámot. És még mindig futottam.

Kb. 10 perc múlva beborult, és egy nagyobb zuhéval áldott meg az ég minket. Nos, már nem volt kedvem visszacsinálni az öltözködést, így csak a hátamra csüngettem a pólót a sportmelltartó pántjaiba beleakasztva. Így annyira nem fáztam, s nem is ért az eső sem. A fejemnek meg mindegy volt. Persze a kör végén már szinte sütött is a nap.

A rajt-cél zónához közeledve már a szpíkertől hallottam, hogy meg fogják tőlem kérdezni, tovább akarok-e menni, mert a másik két körre csak 3 óra 5 percem maradt. Nem értettem, miért kételkednek abban, hogy a 6 órás szintidőn belül meg fogom csinálni a 4 kört. Felháborodottam frissítettem. A párom segített újratölteni a kulacsaimat. Annyit még megkérdeztem tőle, hogy továbbmenjek-e szerinte. Szerencsére rám hagyta a döntést, én meg mérgelődve lerobogtam a lejtőn megkezdve a 3. körömet.

Lelkiekben egy kicsit padlóra kerültem a szervezők eme akciója nyomán. Néhány kilométeren keresztül molyoltam azon, hogy tényleg meg tudom-e csinálni a távot, vagy ráfogva a vádlimra, álljak ki a 3. kör végén magamtól. De akkor hogyan fogok elszámolni magammal este, másnap, s harmadnap? Mit mondok majd az ismerőseimnek, akik tudják, mibe vágtam bele?

Szerencsére a hiúságom ennél erősebb volt, illetve beértem az egyik ismerős csajt, Évát, aki szintén ezt a távot futotta, és már nem először. Totál nyugodt és vidám volt. Azt mondta, ha ilyen iramban futok továbbra is, simán meglesz a szintidőn belüli célba érés.

A belőle áradó nyugalom és pozitív hozzáállás átragadt rám, s ugyan egy darabig együtt futottunk, de aztán lemaradt mögöttem. Sikerült egy másik társnőt is beérnem, akit egy emelkedős szakasznál elhagytam, de aztán a lejtős résznél simán beért. A 3. kört szinte egyszerre fejeztük be. A frissítő asztalnál még köszöntöttem egy ismerőst, aki előttem ért nem sokkal célba a maratoni távon. Majd frissítettem, kulacsaimat teli töltöttük a párom segédletével.

Aztán nekiduráltam magam a 4. körnek, nem túl frissen, mert már a frissítő asztalnál szívesen cseréltem volna combizmokat is újabbakra. Megnyugtattam magamat, hogy a lejtőn pihenhetek. A tüdőm igen, de a combjaim nem. Mindenesetre mentem.

A szokásomhoz híven a forgalmat irányító rendőröknek bejelentettem, hogy ma már többet nem jövök erre, max. autóval. Sikeres célbaérést kívántak. Hát, igen. Még volt előttem minimum 10 km lejtővel, emelkedővel mindenestül. Meg egy kis eső, ahogy a többi körben.

A futótársnő szépen elhúzott előlem. Eleinte még láttam sétálni is az emelkedőn, de aztán nálam gyorsabb irammal haladva eltűnt. A 4. kör magányosabb volt az összes többinél. Bár élvezem az egyedül futást, most azért jó lett volna, ha valaki leköröz, vagy én hagyom le. Maradtak a szervezők a táv egy-két pontján, illetve a féltávos frissítő pont fiataljai.

Ami a frissítést illeti: amikor csak lehetett, nyomtam magamba a cukros (!) kólát, a vizet, az egy-egy falat banánt és narancsot. Van az a pulzusszint, ahol már elengedhetetlen nekem is a szénhidrát.

A féltávos frissítésnél újabb társaságot kaptam egy pár személyében. Őket még jobban kicsi állták a szervezők a hülyeségükkel. Nekik még azt mondták, 5 óra 30 perc a szintidő, s még a rajtszámot is leszedették velük. Úgy kellett az internet segítségét hívniuk, s bizonyítaniuk, a honlapon 6 óra a megszabott határ.

Mehettek tovább, de még a 4. körben sem tudták elengedni a sérelmüket. Emiatt igyekeztem is otthagyni őket, mert inkább pozitív gondolatokra volt már szükségem, hogy időben célba érhessek.

Szakaszról szakaszra haladtam. Megmásztam az Ostoros emelkedőjét, majd megkönnyebbülten kezdtem bele a lejtőbe, ami valahogy hosszabbnak és fájdalmasabbnak tűnt, mint a korábbi körökben. Végre leértem a völgybe, majd az aszfalton rongyoltam felfelé. Mikor jön már a kanyar, az aszfalt vége, ami a célhoz vezető domb alja, türelmetlenkedtem. Közben úgy éreztem, vágtatok, de gyanítom, egy csiga komoly eséllyel szállt volna versenybe velem.

Eljött az a pillanat is, amikor egy jobbos-balos kanyarral a cél felé irányultak kocogó lépteim. Emberek sehol. Azta! Mindenki hazament. Én meg itt nyomom. Kicsit kezdtem lekonyulni.

Majd megláttam az órát. Ötössel kezdődött a számsor. Megnyugodtam, majd rögtön el is érzékenyültem: megcsináltam! Néhány perccel szarabb idővel, ahogy álmaimban elképzeltem, de megvan. Könnyektől nedves szemekkel, mosolygó arccal már a cél közepén álló páromat és az egyik ismerőst is megláttam. Próbáltam magamat kulturált kinézetűvé varázsolni, de csoda nem történt. Ergo nem számolhatok csinos beérkezési fotókkal. Maradt a lényeg, a beérkezés, és az, hogy a sikeres teljesítés megvolt. Örömmel ölelhettem meg a rám váró, türelmes páromat. Nem tudom, mennyire hitt bennem, de legalább kitartott.

Még a szpíker befutásomkor jelezte, hogy 5. lettem a nők között. Ez azt jelentette, hogy kupát is fogok kapni. És még egy picinyke dobogó is jutott a lábaim alá. Még az utánam érkező Évának is, aki még egy piciny öröm kört is lejtett a célban. Örültem, hogy ilyen vidám. Ami én is voltam, amellett, hogy fáradtnak éreztem nagyon a lábaimat.

Gyorsan magamra kaptam a verseny pólóját, majd úgy csapzottan, sár pöttyös lábakkal felálltam a dobogó 5. fokára. És a többiekkel együtt örömmel és elégedettséggel nyújtottam a magasba a kapott kupát.

Tudom, sok versenybeszámoló szól a nehézségekről, amit futás közben él át a versenyző. Az enyém is. Amiért csinálom a terepfutást, az most nagyon háttérbe szorult. Nem igazán volt időm és alkalmam a táj szépségeit csodálni. De amikor tehettem, megtettem. Emlékszem a harmadik körben volt flow élményem. Amikor kitárt karokkal, mosolyogva robogtam az erdei úton. A Ostoros meredek emelkedője is csak a negyedik körben esett nehezemre, addig vidáman kaptattam felfelé, mert eszembe jutott, hogy a piros emelkedője mennyivel hosszabb.

Tulajdonképpen egy jó futás volt, a harmadik körig mindenképpen. A szenvedés igazából csak a 35-36 km körül, után kezdett előjönni, amikor már minden lépés kezdett fájdalmas lenni. Az Ostorosról lefele jövet röhögtem magamon: már kezdett fájni a jobb bokám belső része. Hogy könnyítsek rajta, átmentem az út másik oldalára, ahol a lejtés másként esett, a lábfejem másként érkezett a talajra. Ekkor a bal bokám belső része fájt. Na, most akkor melyiknek kedvezzek?! Maradt az “ahogy esik, úgy puffan” verzió.

A lábaim így negyedik nap után kezdenek helyrerázódni. Még van némi izomláz a combfeszítőimben, de már tegnap délután voltam egy órás lassú futáson, ami ugyan alacsony pulzusra volt tervezve, de ha valóban ragaszkodtam volna max. 126 bpm-hez, akkor sétálok. Kényelmesen. Most kényelmesen kocogtam. Átlag 146 bpm-mel. Ja, és 30 Celsius fokban.

Ami pedig a futásra vonatkozó terveimet illeti. Már megvan a következő kihívás. Ugyan TT-n, de 50 km lesz.

Kihívás

Nem írhatom azt, hogy nem izgulok. Verseny miatt már rég tettem. Bár igyekeztem magamat fizikailag is felkészíteni, valójában azonban a legfontosabb, hogy mentálisan rajtra kész legyek. Ezen az utolsó pillanatig dolgozom, illetve a táv teljesítése után már ki is pipálhatom. Addig őrizni és erősíteni kel a hitem.

Múlt, jövő

Múltkoriban felmerült a volt pasijaimmal kapcsolatos téma. Leginkább az, kivel kommunikálok még most is, kivel nem. És miért van így.

Azt hiszem, elmondhatom, hogy egyik exemre sem haragszom, nem utálom, nem vagyok dühös rá vagy akár gyűlölném. Miért tenném? Okom nincs rá.

Van, akivel olykor váltok pár szót, mondatot, leginkább a neten (kivéve a volt férjemet, vele szóban), de ha velük személyesen találkoznék, az sem okoz(na) gondot.
Van, akivel nem igénylem azt, hogy egyáltalán bármilyen kapcsolatban legyek. Amikor együtt voltunk, jó volt, szép volt, de ennyi. Mindenki megy tovább a saját útján.
Van olyan, akinek hiányát nem érzem, és csak nagyon ritkán jut eszembe, de tudom, ha találkoznék vele, akkor ugyanúgy férfiként néznék rá, ahogyan annak idején.
S van olyan, akivel jó lenne még újratalálkozni, vagy csak néha tudni arról, mi van vele. Ha már más nem adatik meg.

Tudom, azért faggat ki ilyenekről, hogy tudja, ha esetleg mi útjaink is elválnak, akkor mire számítson. Még nem tudom….

Olvasás, futás

Mindig élvezettel olvasom mások futóélményeit, mert a sajátjaimra emlékeztethetnek, mások tapasztalatából, hibáiból tanulhatok, illetve szórakoztatnak, ha olyan stílusban vannak megírva.

Most különösen falom őket. Az elmúlt hétvégén volt két nagy ultra versen terepen. Különösen az UTH három távját megfutók történetei kerülnek elém. Jó olvasni őket. Egy kicsit, ha nem nagyon, felkészítenek a jövő heti sajátomra. Az nem ultra lesz, de elég hosszú. Ha nem lenne szintidő megadva, akkor kevésbé izgatna a dolog, de van. Szóval, kapkodni kell a két lábamat – majd.

Azt hiszem, az olvasottak fogják a végén a lelket bennem tartani: ha mások ennél hosszabb távot meg tudtak csinálni olyan körülmények között, akkor én is képes vagyok arra a rövidebbre.

Hát ezért is….

Vannak azok a futások, melyek ugyan szenvedéssel érnek véget (pl. itt-ott kidörzsölődik a bőr, itt-ott fáj valami), és esetleg emiatt még rövidebbre is veszi az ember lánya a tervezett távot, de utólag az egyik legélvezetesebb futásának titulálja azokat.

Mert a bőr begyógyul, a fájdalom elmúlik, de az, ami kellemest átélek a futás alatt, esetleg szépséget látok, megmászok könnyedén egy-egy emelkedőt, végig kocogok egy számomra varázslatos erdei utat, az megmarad, a lelkembe épül.

Az meg egy extra élmény, ha közben vagy ez által egy félelmemet is magam mögött hagyok.

UB után, koncerten meg … utána

Mivel kaptam egy tippet, hogy hol is aludhatnék vasárnap éjjel, így egyenesen Veszprém felé irányoztam az utamat, miután az UB programunk véget ért.

Elég korán lett volna még (11 óra) a szállásra menni, ezért leparkoltam az első (nem tudom, van-e több), utamba kerülő pláza parkolójában, majd miután megállapítottam, nagyon nincs kedvem boltokban flangálni, így a város központja felé ballagtam. Nagyon fújt még mindig a szél, és a balatoni kalandunk után kissé elegem is lett belőle egy időre. Nem sikerült eldöntenem, mit is akarok igazán, a jobb lábam kisujját is szándékomban állt kímélni, ha már sikerült véresre feltörnöm, így egy jó félórás keringés után betértem egy Sparba, vettem ezt-azt, majd visszamentem az autóhoz. Üldögéltem a hűvös, árnyékos parkolóban, majd gondoltam, itt az idő a szállásra menni.

Könnyen odataláltam, és az SMS-ben megkapott kódokkal bejutottam a kertbe, majd aztán a szobámba is, ami egy apartman volt. Konyha, fürdő, wc és 4 személyre ágyak. Ja, és tv. Rögtön bekapcsoltam, hogy van-e Eurosport, merthogy azon ment a Giro di Italia. Volt.

Kajáltam, majd ledőltem az ágyra és bámultam a versenyt, de nem igazán jutott el a tudatomig, mit is látok. Felpolcolt lábamból pedig áramlott a vér a fejem felé. Aludni sem tudtam, így csak néztem a közvetítést. Később olvasásra adtam a fejemet (Wass A. – Hagyaték – sokadszorra), és 8 óra, fél kilenc tájékán alvásra.

Azt hiszem, pihentető alvást eszközöltem a fáradtság és a kialvatlanság ellenére. Így frissen, üdén vághattam neki a hétfői programomnak. Elsőnek egy decathlonos váráslásnak. Majd irányba vettem a stadiont, ahol az esti koncert volt.

Sima liba volt eljutni mindkét helyre, hála az iGo-nak. Le is parkoltam a stadion utcájában. Kifizettem egy két órás parkolásdíjat, majd görcsöltem egy sort azon, hogy fogom a koncert végéig a fizetést megoldani. Ez addig tartott, míg meg nem láttam az utca elején (végén) a táblát, hogy csak 18 óráig fizetős a parkolás. Wow, már csak aprópénzt kell váltanom!

Mindez megoldva egy távolabbi Coopban, majd az aluljáró köztoalettében az este utolsó előtti, előtti pisilését is megoldottam. Innentől kezdve óvatosan ittam. 3 óra táján kifizettem a 3 órás díjat, majd odasétáltam a kapuhoz, ahol a kiemeltállóhelyeseket beengedték. Kezdődött az ácsorgás. Ugyan sikerült két kb. 30 perces ülést is beiktatnom a koncert kezdetéig, de azért a lábaim még nem feledték a hétvégi kihívásokat. De úgy tűnik, az állásban is megy a hosszútáv…

Igaz, a fáradtság (fizikai) rányomta a bélyegét a koncert teljes átélésére, s míg a lelkem, a szívem együttélt a zenével, a közönséggel, addig a testem arra vágyott, hogy vízszintesbe vagy legalábbis ülőhelyzetbe kerüljön lehetőleg minél hamarabb.

A koncert szuper volt. Hihetetlen tömeg, hihetetlen rajongótábor. Elöl voltam, nem messze a színpadtól, és így elég közelről láttam, hogyan hatódik meg a három zenész attól a szeretettől, ami feléjük áradt. Eleinte csak az érződött, hogy elkezdődött egy koncert a sok közül, aztán a közepétől kezdve már lehetett tudni, több ez. A jég ténylegesen akkor tört meg, mikor a magasba lendültek a már fehér kesztyűs kezek, és jött a karlengetés jobbra-balra.

A végén már egymást ölelgette a színpadon levő zenekar tagjai, és bennem az az érzés volt, hogy legszívesebben minket, közönséget ölelnék keblükre. Nyomtak egy ráadás blokkot, és az i-re felkerült a tökéletes pont. Ha nincs a testi fáradtságom, akkor 10 centivel a föld felett lebegve távoztam volna. Így szépen kiballagtam az utcára a tömeggel együtt, beültem az autómba, magamba öntöttem a zéró kóla maradékát, hogy egy kis koffeinnel támogassam az éberségemet.

Nem tudom, mennyi időbe tellett kikeverednem Bp-ről, de egyszer csak az autópályán találtam magamat hazafelé száguldva. Elég hamar kivettem a pihenő időmet, azaz az egyik benzinkútnál megálltam, megmozgattam magamat, és igyekeztem a fejemet is megszellőztetni. Majd újra autóba ültem.

Simán jöttem haza, de azt az élményt nem igazán kívánom magamnak vissza. Legjobban azt utáltam, ha előttem ment egy autó vagy több, mert egyszerűen a hátsó, piros lámpájuk olyan álmosítóan hatott rám, hogy csak szorgos pislogással tudtam a szemeimet frissebb állapotban tartani. Megállni már nem akartam, mert a hátam közepére kívántam azon autók újra megelőzését, amelyeket a hátam mögött hagytam addig. Szóval, ha jól emlékeztem, hangos énekléssel igyekeztem ébren tartani magamat.
Az már sokat segített, mikor reflektorral tudtam haladni.

Negyed háromkor megkönnyebbülten parkoltam le a házunk előtti parkolóban. Összeszedtem a csomagjaim nagy részét, majd beestem a lakásba. A nagyobbik gyermekem otthon aludt békésen. Ezen meglepődtem, de tulajdonképpen az ágyon kívül nem sok minden érdekelt akkor. Egy gyors zuhanyzást még megeresztettem, bár legszívesebben kihagytam volna azt is.

A reggeli ébresztőig 3 órás mély alvást mondhattam magamnak. Meg egy nagy kalandot. Na, jó, kettő volt az az egy.

Ilyenkor érzem azt, hogy bármire képes vagyok, csak a kétségeimet tegyem a sutba. Mert azok odavalóak.