Fagyos és/vagy forró

Ugye két kolléganővel dolgozom együtt. A kezük alá, ha nem is vagyok a beosztottjuk.

Az egyiküket kenyérre lehet kenni. Jóindulatú, vidám, talpraesett nő. Vele eddig konfliktus mentesen tudtam dolgozni.

A másik kolléganővel vigyáznom kell. Nagyon hangulatember, és sajnos, ritkán van a jobbik hangulatában. Ha nem fogom magamat vissza, akkor a héten keményen összeszólalkoztunk volna az ő beszólása és a nem teljes körű információ átadása miatt.

Ha eddig nem sikerült elfogadnom egy ember negatív hozzáállását a vele és körülötte történő dolgokhoz, élő emberekhez, akkor most jobb, ha megteszem, különben lesznek feszült munkanapjaim.

Még dolgoznom kell magamon, hogy meg se halljam vagy elengedjem a fülem mellett, ahogyan nyilatkozik egy-egy emberről (pl. a főnökünkről), ahogyan leszól másokat, és hogy ő milyen fáradt, neki milyen nehéz (se kutyája, se macskája, csak egy pasija, akivel nem él együtt tudtommal). Mindeki másnak arany élete van hozzá képest, ha őt hallgatom.

Egy hónap múlva home office-ban lehetek én is heti két alkalommal. Fura módon mindig akkor leszek a munkában, amikor ő otthon, és fordítva. Heti egy nap pedig csak elleszünk egy irodában.

És hogy bírom a hőséget?! A munkahelyen légkondi megy déltől, aztán itthon is van a szobámban egy (hm, különös, a gyermekeim megint megnyerték a hűvösebb szobákat). Az utcára pedig csak akkor megyek, ha muszáj, vagy mazochista módon biciklivel megyek munkába…

Egyébként még mindig a jegesmacik családjából származónak tartom magamat nyári születésem ellenére. Hát, mint tudjuk, a jegesmedvék helyzete sem olyan fagyos az elmúlt években, szóval, én mit szóljak a 37 C fokhoz?



Ha ötven, akkor 50

Készültem erre az 50 km-re, ahogy a legtöbb futásomra. Tulajdonképpen jó másfél éve nem volt ilyen hosszú távom. Először a sérülésből felépülés miatt, utána azért, mert a tanulás-költözés kombó miatt csak púp lett volna a hátamra egy nagyobb kihívásra való felkészülés. Nemcsak időm nem volt, de idegrendszerem sem.

Még most sem vonzanak a versenyek, egyszerűen hideglelést kapok attól a gondolattól, hogy a verseny miatt izguljak. Szerencsére erre a szülinapi 50-re nem tudtam ráparázni, mert tét nélküli volt, még akkor is, ha egy instant körre neveztem be. Mivel ha a futók idejéből, amit 10 óra volt, kicsúsztam volna, akkor is kaptam volna érmet. S mivel ezt a kört még soha nem csináltam, nem is volt mivel összehasonlítanom.

Az edzőm tudta, hogy lesz ez a terepes távom, de ő is csak akkor tudta meg a részleteket róla, amikor eldöntöttem, ezt fogom futni.

Mivel készültem?! Azzal, hogy távot átnéztem, feltettem a tracket az órámra (nem is használtam) és a Locus map-re, ami a mobilomon van (ez utóbbin folyamatosan ellenőriztem, merre járok, az úton vagyok-e), illetve vásároltam energiazseléket (SiS és Hammer – ebből sajnos csak egy peanut butter ízűt vettem, mint később kiderült, egész finom), meg banánt (ebből csak egyet vittem, az volt az első frissítésem).

Természetesen az év addigi legmelegebb napjának jósolták hétfőt, a szülinapomat, amikor is lefutni terveztem a távot. Tudtam, hogy a fák lombjának az árnyékában kellemes még 30 C fok felett is mozogni, de azért igyekeztem minél hamarabb indulni. 5 órára terveztem a rajtomat, de egy félórát csúsztam vele.

A helyzetemet még nehezítette, hogy vizet csak 27 km után tudtam pótolni, felvenni Nagykovácsiban egy KÉKkútnál. Még utána is érdeklődtem egy FB csoportban, de annál többet senki sem mondott, mint amit már eleve tudtam. Jó kör volt. Tehát ezért is készültem azzal, hogy az elmúlt hetekben igyekeztem az edzéseimet (ahol nem kellett tempóznom) legalább 1-2 és fél liter vízzel a hátamon megcsinálni. Gyanítottam, hogy ez édes kevés idő a teljes erősödéshez. Fogyni meg nem tudok mostanában ennyit sem.

Szóval, némi súllyal megraktam a futóhátizsákomat még vasárnap este, hogy hétfő hajnalban a pakolással ne kelljen foglalkoznom a víz bekészítésén kívül.

Háromkor keltem, és még lehengereztem indulás előtt. Negyed hatkor voltam a rajtban. Magamra pakolva mindent, útra készen kerestem a QR kódot, amivel jeleztem volna az indulásomat. Nem találtam. Szerencsére a büfében, ami ott van, már volt személyzet, így tőle kértem infót, hol találom azt a bizonyost. Segítségével elrajtolhattam. Elmellőztem a parkolóba letett autómat, haladtam kb. 20 métert, mikor eszembe jutott, nem fújtam be magamat kullancsriasztóval. Előkotortam a zsákom mélyéről a slusszkulcsot, ajtót kinyitottam, körbe fújtam magamat, majd vissza az egész. Végre elindultam.

Persze első adandó alkalommal már guggoltam is le az erdő mélyére…. Aztán tovább. Elég hamar kellett az első ellenőrző kódot beolvasni, de internet hiányában ez nem ment azonnal, csak nagyjából egy kilométerrel arrébb.

Szépen haladtam. Az ellenőrző kódokat is megtaláltam, olvasgattam befele, csekkoltam online. Viszont nagyjából 15 km környékén már fáradságot éreztem a combizmaimban, a lábaimban. Hm, gondoltam, ez az érzés máskor később jelentkezett, a legrosszabb esetben is féltávnál. Egy gondolat erejéig panaszt tettem az égieknél emiatt, de aztán igyekeztem nem figyelni a fáradtságra. Inkább arra koncentráltam, merre kell mennem, mikor kell a zseléket betolnom a számba, illetve egy-egy sókapszulát megennem.

15-16 km környékén egy jelöletlen útra kellett áttérni, amelyen vígan trappoltam, hogy ez egy hülye biztos útszakasz, csak egyenesen kell mennem, és kész. Annyira egyenesen mentem, és nem ellenőriztem a mentett útvonalat az applikációban, hogy még a kereszteződés sem tűnt fel, ami fel kellett volna tűnjön, legalább egy ellenőrzés erejéig. Feltűnt viszont a másodiknál. Ideérkeztem volna meg egy kanyarral, ha a jó úton haladok. Nem is lett volna gond, ha közben nem hagyok ki egy ellenőrző pontot, ahol be kellett volna olvasnom a QR-kódot. Közel egy kilométert kellett volna visszafutnom, illetve gyalogolnom az emelkedős részeken, és nagyjából ugyanennyit a pontig előre, a helyes úton. Hát, egy porcikám sem kívánta ennyivel meghosszabbítani az tervezett utat, így nekivágtam a domboldalnak árkon-bokron át. Egy idő után már azt hajtogattam: “hol itt az út?”.

Csak felértem a jelöletlen útra, majd nemsokára meg is pillantottam a jobb oldalon megbújó kis turistaházat előtte és mellette az asztalokkal, padokkal. Leolvastam a kódot, és indultam tovább. Volt egy gondolatom, hogy lemászok a domboldalon, rövidítve az utat, de nem hallgattam a sugallatra, hanem a megadott úton haladtam. Single track-en, ami jó is lehetett volna, ha nem változik növényekkel benőtt úttá, ami ráadásul lefele haladt, és olykor azt sem láttam, hova lépek. Kezdtem megbánni, hogy nem az árkon-bokron-át-lefele utat választottam. Nagyjából ugyanaz az érzet lett volna, csak megspóroltam volna 1 km-t.

Nagy megnyugvás volt számomra, mikor újra turistaúton kocoghattam. Még ekkor is érdemes volt folyamatosan csekkolni az útvonalat az appban, mert voltak trükkös részek.

Szépen érintettem a Nagy-Szénást, aztán már Nagykovácsi felett, szélén haladtam. 10 óra múlt nem sokkal. Le kellett térnem a községbe, mert itt volt található az első vízfelvételi lehetőség, egy KÉKkút formájában nem messze a turistaúttól. A kertes-házak közötti utakon futva már éreztem a nap melegét. Mivel már addig is voltak nyílt terepes szakaszok, korábban feltettem a magammal vitt fehér futósapkát.

Annyira a víz pótlására koncentráltam, hogy csak jóval később jutott eszembe, hogy nem mostam meg az arcomat a hideg vízzel, nem vizeztem be a sapkát sem (ez utóbbi kevésbé lett volna fontos az árnyat adó fák alatt). Kicsit bántam, de megnyugtatott a gondolat, hogy majd a benzinkúton megteszem.

Viszont addig még egy QR-kódot be kellett olvasnom. Hahaha! De hol van?! Valami muflon itatót kellett keresnem, ahol az OKT-bélyegző is található. Nincs sehol. Segítségül hívtam egy másik turistautakat mutató applikációt, hátha az ad valami mankót, merre is az arra. Meg is találtam a jelzést, hogy majd a kék csíkos út jobb oldalán lesz.

Megyek, és árgus szemekkel keresem az itatót (a muflonok kevésbé érdekeltek), amelynél a kódom lehet. Aztán egyszer csak a fák árnyékában ott van…. egy vendéglátóhely bejárata a felirattal: Muflon Itató. A kapu mellett pedig az OKT-bélyegző és a QR-kódos táblácska. Bazz, Iissza! Legközelebb alaposabban olvasd már el a kód lelőhelyek leírását!

Megnyugodva, magamon kicsit nevetve igyekeztem Solymár irányába. Szép és könnyen futható szakasz következett. A helység csücskébe érve meg is találtam a benzinkutat, hiszen mellette vezetett a sárga csíkos út. Be is caplattam a kútra, és vettem egy 3 dl kólát, hogy koffeinnel és egy adag cukorral megtámogassam a szervezetemet, hátha megtáltosodom, és a hátra levő 17-18 km-ből legalább egyet könnyedebben fussak meg. Sőt, még a WC-be is bejutottam, ha már vásároltam náluk, egy vízvétel erejéig, illetve megmostam az arcomat, a sapkámat bevizeztem.

Egy olyan szakasz következett, ami kellemes meglepetés volt. Nagyjából sík, kényelmesen futható, és patak mellett vezet el. Itt már emberekkel is találkoztam, főleg kisgyerekes szülőkkel, nagyszülőkkel, akik az ebéd előtti sétájukat ejtették meg. Itt szólalt meg a mobilom is. Anyu keresett, hogy felköszöntsön születésnapom alkalmából. Sokáig nem beszéltünk, mert jeleztem, éppen futok, hosszan.

A sík szakasz után újra emelkedni kezdett. Tudtam, hogy a Virágos nyeregig a sárga jelzést kell követnem, egy kisebb kitérővel megsépkelve. A Kálvária-hegyre kellett felmászni. A stációkat elmellőzve sajnáltam, hogy nem tudom, mennyi is van, mert vagy biztatóan vagy elkeserítően hatott volna, hogy tudom, hányat kell még számolnom az utolsóig, ahol az én kódom is van…. Csak felértem. Itt már annyira fáradt voltam, hogy csak a kódleolvasással foglalkoztam, szinte körül sem néztem: se a három kereszt (ezeket lefotóztam), se a panoráma nem érdekelt. De még volt hátra 10-12 km a HHH megmászásával együtt.

A Nyeregig egy single track-es út vezetett, amit máskor biztos szerettem volna, még úgy is, hogy jobbról balra lejtett elég hosszú szakaszon, viszont fáradt jobb lábfejjel ez meglehetősen fájdalmas volt. Vártam, hogy végre kiszélesedjen az út, vagy a rétre érjek. Az is megtörtént egyszer. Innen már ismerős volt az út a HHH-ig, bár leginkább a másik irányból. Meg is lepődtem, hogy két, erősen mászós rész következett. Ezek valahogy nem rémlettek…. Persze, mert a HHH-ról lejövetelkor ezek lejtők voltak. Na, megmásztam őket, és már nagyon vártam, hogy felérjek az épületekig. Muszáj volt vizet keresnem, mert a hátizsákom tartálya üres volt, és a fél literes soft kulacsom is eléggé össze volt aszva. Mázlimra kiderült, hogy van egy közcsap a mosdók között, ahol pancsoltam egyet, és megtöltöttem a kulacsomat. Ki is tartott a völgyig, ahol az utam utolsó KÉKkútja várt.

De addig még meg kellett keresnem az “elrejtett” QR-kódot. A leírás információs táblát emlegetett, ami lehet, hogy ott volt, de nem találtam a fáradtság (vagy mert nem volt ott?) miatt. Feljebb mentem az adótorony környékére, hátha ott van a tábla vagy a kód. Végül, mikor már majdnem feladtam volna a keresést, egy póznán, amin a OKT-bélyegző is volt, megtaláltam. Megkönnyebbülten jelentkeztem be, aztán indultam is tovább lefele a Hűvösvölgy irányába. Tudtam, hogy még vár rám egy erősen meredek lejtő, és az addig elvezető köves útszakasz. Nagyon figyeltem minden lépésemre, mert a fáradtság miatt lustábban emelhettem volna a lábaimat, ami pedig orra esést jelenthetett volna. Szerencsére balesetmentesen tettem meg a völgyig az utat.

Rácuppantam a KÉKkútra, és a szokásos rituálét megejtettem. 49. km környékén jártam. Átbotorkáltam a zebrán a másik oldalra, mert ott folytatódott a kék turistaút, majd rajta haladva kerestem a Nagy-rétet. Mivel annyira nem ismertem ezt a részt (semennyire), teljesen máshogy képzeltem. Így az előre elgondoltnál kicsit hosszabb volt az odáig vezető út. Végre elértem a rétig, és nagy elánnal elkezdtem keresni a megadott helyen a kódot. Megint jött a toporgás, a szitkozódás, hogy hol az ördögben van a kód. Van az a fizikai fáradtságból eredő szellemi állapot, ami szinte vakká tesz. Meg türelmetlenné. De csak ráakadtam.

Beolvastam, és indultam tovább. Ekkor fogadtam meg, hogy csak addig futok, amíg elérem az órám szerinti 50 km-t. Ha elérem, akkor megállítom az órát, majd onnantól kezdve a célig, ami a rajt helye is, sétálok. El is érkezett a pillanat. 8 óra 46 perc alatt tettem meg futva, gyalogolva, toporogva, meg-megállva ezt az 50 km-t, és másztam meg összesen az órám szerint 1750 m szintemelkedést.

A célig még lett volna egy Hárs-hegy mászásom, de lemondtam róla. Inkább csak a futókörön mentem, és úgy baktattam el a célt jelentő QR-kódig.

Ez az utolsó közel két kilométer gyaloglás inkább oldotta a fizikai fáradtságot a lábaimban, így nem éreztem azt, hogy azonnal le kell ülnöm. Odatámaszkodtam a büfé pultjára, kértem egy sima alkoholmentes sört, amit egy álltó helyemben meg is ittam. Utána kérdeztem meg, hogy itt adják-e oda a kör teljesítésére az érmet. Ott adták át, és még az is kiderült, hogy egy ezres értékben rendelhetek valami enni-, innivalót. Mivel sok mindenük meleg levesen, amire nem vágytam, kívül nem volt, maradt egy kakaós és egy fahéjas palacsinta a menüben, és egy kis csomag keksz. Az előbbieket megettem, a kekszet eltettem.

Ugyan készültem arra, hogy egy macskamosdás után átöltözzek, mielőtt hazaindulok, de inkább csak a lábaimat mostam le (tiszta por volt a vádlim és a zokni felett a bokám körben), és csak a szandált vettem át. Ezek után ültem be a forró autóba.

Mivel az utat nem feltétlenül tudtam, szokásom szerint kitettem az ablakba a mobilomat, hogy a wase mutassa nekem, merre is kell mennem. Tette is az Erzsébet hídig. Ott mutatott a mobilom egy középső ujjat, hogy neki már nagyon melege van, szevasz, hagyjam békén, ne dolgoztassam. Az Aréna környékéig az összes piros lámpánál fújattam a mobilra elölről-hátulról a hideg levegőt. Ott már vissza tudtam kapcsolni a google map-et, hogy hazavezessen, de már nem tettem ki az ablakba.

Mint kiderült számomra, onnan szinte egyenes út vezet az általam jól ismert kereszteződésig, ahol szint minden nap megfordulok munkába menet, illetve jövet.

Hogy milyen konklúziót tudok levonni a szülinapi 50 km-es futásomból? Hát azt, hogy még nem voltam készen rá. Sokkal hamarabb kezdtem el fáradni, mint bármelyik hasonló nagy távos futásom esetén. A frissítés szerintem megfelelő volt, olykor még fel is éledtem tőle – vagy nem attól. Azzal szerintem nem volt gond. 

Másnap meg is kérdeztem az edzőt, amikor telefonon beszéltünk, hogy ugye szerinte sem voltam kész még erre a futásra. Tulajdonképpen igennel felelt, amikor arról beszélt, hogy még egy 4-6 hét készülés elfért volna.

De megcsináltam, és ez újfent annak volt köszönhető, hogy pszichikailag nem adtam fel. Bár a testem leállított volna akár féltávon is, az agyam nem engedte. A kitartásom, a makacsságom nem fogadta el a feladás gondolatát.

A fizikai fájdalom miatt sokszor már nem is érdekel a körülöttem levő természet szépsége, csak haladni akartam, és ezt egy kicsit sajnálom.

A  tervem teljesítése, a célba érés öröme feledteti az úton jelentkezett kínokat.

Közel az 50

Babonásan nem szeretek írni (és tulajdonképpen beszélni sem) az előttem álló nagyobb kihívásokról. Most sem, bár beszélni kénytelen voltam, hiszen valamivel meg kellett indokolnom, miért akarok egy nap szabadságot kivenni a próbaidő alatt (két év alatt ez a 3. három hónap próbaidőm – és ebből az egyharmad szerintem teljesen felesleges volt), még akkor is, ha törvény szerint mehetek szabira.

Szóval ha minden jól megy (és menjen!), holnap ilyenkor már régen úton vagyok, és a fele távon túl.

A héten egyébként sok minden nem történt. Kétszer voltam bringával a munkahelyemen, s csak azért mertem egynél többször menni, mert a holnapi futás miatt lazább hetem volt. Valamiért fáradtabb is voltam a héten, és valamiért a 2 x 13 km per nap kifáraszt. Tény, hogy amikor mehetek, azaz olyanok az útviszonyok, akkor tényleg tekerek (tigris tempó), és nem a kényelmes (lajhár) tempót nyomom. No, persze ez nem azt jelenti, hogy dicsekedhetnék a sebességemmel, de tény, hogy jó szokásom szerint nem lazsálok, ha sportról van szó. Nem is értem, miért nem vagyok pl. eredményes futó….

Jövő hét keddtől helyettesítenem kell az egyik kolléganőmet a kettő közül, és olyan feladataim is lesznek, ami tulajdonképpen nem a mindennapos munkám része. Ennek örömére a héten (különösen kedden-szerdán) a nyakamba zúdította , hogy csináljam. Hát, úgy, hogy ő home office-ban volt. Hát, délre teljesen kétségbe estem, hogy ezt én hogyan fogom csinálni, ha nem lesz itt. Ugyan a másik kolléganőtől kérhetek segítséget, de ugye a segítségkérés nehezemre esik, ha a feladatom ellátásáról van szó. Úgy gondolom, hogy ez az én feladatom, akkor nekem kell megoldanom. Tudom, hülye szokás és felfogás. Szívtam már ezért párszor. De talán pont ezen hozzáállás miatt sikerülnek befejezni a hosszabb távú futásaimat: lehet, nem vagyok gyors, de ha a fene fenét eszik is, befejezem, amit elkezdtem.

És ezért is tartok ki, amíg értelmét látom (első körben magamat kezdem el javítani, illetve változni pozitív irányba, azaz magam akarom egyedül megoldani a problémát) a párkapcsolataimban. Aztán ha így sincs semmi előremutató, vagy javulás, akkor jön a szétválás. Mindegy ki az, aki kimondja a vége szót.

Szóval, holnap egy nagy nap. Félévszázada sírtam fel először ezen a világon.

Újabb hét, újabb kalandok

Kicsiny világomban az is kaland, ha egy új, egyszerűbben megközelíthetőbb helyen parkolok a munkahelyem mellett. Ugyanis, ha a cég területén szeretnék parkolni (kerítésen belül), akkor egy olyan utcára kell bejutnom, amire nem egyszerű felkanyarodni abból az irányból, amerről én jövök.

Szerdán reggel, mikor munkába mentem, baleset is volt az egyik ilyen, igen forgalmas kereszteződés közepén, és lehetetlennek éreztem, hogy feljussak balra fordulással az utcára a folyamatos forgalom miatt, így gyors döntéssel mentem jobbra, s egy kerülővel (meg egy szükséges tolatással) ellavíroztam a cég másik oldalára, ahol simán le tudtam parkolni, és a kerítés és vonatsínek alatt átvezető alagúton bejutottam a munkahelyemre.

Csütörtökön reggel egyenesen ide autóztam, itt parkoltam le. Csak aztán jött délután az özönvíz, és úgy elárasztotta az alagutat, hogy képtelenség lett volna térdfelettig érő magasszárú gumicsizma nélkül átjutni a másik oldalra. A főnököm is arra ment volna, és ő hozta a hírt az akadályról. Upsz, fogtam is a fejemet, hogy akkor most mi legyen?!

Szereztünk fuvart a másik oldalra…

Pénteken, azaz tegnap home office-ban voltam, így ez most olyan, mintha hosszú hétvégém lenne, pedig tegnap tényleg dolgoztam délután fél háromig.

Este még leballagtam a boltba, és még előtte belenéztem a tükörbe. Furán piros volt a jobb szemem sarka. Akkor még nem éreztem semmit. A boltban már pillantáskor meg-megfájdult, ahogy már most is teszi. Egyébként reméltem, hogy az alvás jót tesz neki.

Remek! Kötőhártyagyulladás gyanús a dolog, bár még nem tudom, hogy melyik változata. Meglehet, csak vírusos.

Azért elmegyek futni, hiszen ahhoz a két lábamat használom.

Egyébként szokatom magamat a hátizsák súlyához. Már csütörtökön úgy mentem futni, hogy a futómellény elejét megpakoltam két, fél literes soft kulaccsal. Mintha súlymellény lett volna rajtam, kissé nehézkesek voltak a futólépteim. Ergo, most minden futásomkor valamilyen súllyal terhelem magamat. Ma és holnap a futózsák vizes zsákját töltöm meg 2 liter vízzel. Hogy miért ez a nagy terhelés? Azért, mert vinnem kell bő egy hét múlva magammal, mint a teve, a frissítésemet, beleértve a sok vizet, ugyanis úgy láttam, hogy 27 km-en keresztül nem lesz vízvételi lehetőségem. Ami ugye egy nyári napon, még akkor is. ha délelőtt még nincs oly meleg (pedig de, hiszen futás közben még a 20 C fok is meleg tud lenni), jobban izzadok, jobban van szükségem a folyadékpótlásra.

Hát ezért is készülök a tehercipeléssel…

Aztán meglátom, hogy és mint lesz.

És itt a június!

Újabb hét telt el. Semmi különös nem történt, és mégis.

Már szerdán kerékpárral akartam munkába menni, de a reggeli futásomkor nyakamba szakadt egy zápor, és bár a tervezett indulásomkor már nem esett vagy csak csepergett, a kényelmesebb és tisztább módot választottam az utazásnak. Maradt az autó. Így jártam csütörtökön is.

S bár pénteken nem akartam leterhelni még egy plusz “edzéssel” az erősítő mellett, mivel szombatra terveztem a hosszabb és terepes futásomat, de biciklivel indultam munkába, és kora délután haza. Most már egy egész kerekezhető és biztonságos útvonalon. Kb. 13 km oda és vissza, és 50-55 perc attól függően, hogy mennyit kell várni a piros lámpánál.

Szombat reggel masszív és kitartó esőre ébredtem. Lélekben sóhajtottam egy jó nagyot, hogy “hello, Murphy!”, végül aztán ragaszkodva a tervemhez, hogy már pedig én a Pilisben fogok futni egy 2 óra 20 percet a délelőtt folyamán akár esik, akár nem. Szépen összekészültem, felautóztam Pilisszentlászló-hegytetőre, és onnan nekivágtam a Prédikálószék felé. Akkor éppen nem esett, utána meg már nem tudtam eldönteni, mert a fák lombjai szépen eltitkolták előlem. Ködös, párás, misztikus hangulatú erdőben és úton felkapaszkodtam, futottam, sétáltam a célomig, ahol a gyönyörű kilátás helyett, amiről oly sok fotó és elbeszélés szól, sűrű ködre láthattam rá. Ezen jót röhögtem magamban, és bár egy picinykét bosszankodtam, maradtam a humoros oldalánál. Nemcsak én koppantam nagyot, hanem egy kisebb túrázó csoport is, akik a kilátó tetején és alatt várták a csodát: feloszlik a pára, és láthatják azt, amiért kb. 250 km-t utaztak. Mint kiderült, abból a városból, ahonnan én is lassan két éve elköltöztem. Ja, kicsi a világ!

Sokat nem időztem a kilátónál, mivel futónak voltam öltözve, le is voltam izzadva, meg hát időre vissza kellett érnem. Úgyhogy sarkon fordultam, és ugyanazon az úton visszafutottam az autóig. Bár kinéztem egy alternatív visszavezető utat, de inkább most biztosra mentem.

Hamar leértem Pilisszentlászlóra, és leérve a turistaútról pont a vendéglő előtt kötöttem ki, ahol ebédelni terveztem. Na, ezt sem kell már keresnem, tudom, hova kell visszajönnöm. Még visszafutva az autóig befejeztem az edzésemet, ott macskamosdással nagyjából rendbe szedtem magamat, átöltöztem, majd visszagyalogoltam a Kis rigóig. Jó sok pénzért megebédeltem (a kacsacomb kissé szárazra sikerült, de nem reklamáltam), de legalább a pincérek nagyon udvariasak és kedvesek voltak.

Még volt időm bőven a délutáni programomig, így szétnéztem egy kicsit a faluban. Már lassan kisütött a nap is. A kisboltban vettem egy tábla töltött étcsokit, mert édességre vágytam, s bár durván édesnek találtam, a felét még is eltüntettem. Lassan visszabaktattam az autóig, majd tovább gyalogoltam Pap-rétig. Ott volt ugyanis az a frissítőpont, ahová pár hete önkéntes segítőnek jelentkeztem.

Először nem értettem (de a többi, kezdő segítő sem), miért leszünk ennyien, hiszen csak egy távon futnak azon délután. No, igen, de viszonylag “rövid” táv lesz (29 km), és ott kevésbé oszlik el a futók tömege. Így az elöl futók gyér szakasza után a frissítőpontra szinte egyszerre esik be a többi versenyző, akik nagy része siet, és azonnal kell minden. Persze voltak, akik kevésbé rohantak tovább, szinte leálltak “kávézni” egyet.

Mi, segítők csak kérdezgettük, kinek mire van szüksége, mit szeretne, mit töltsünk a poharába, kulacsába, stb. Pillanatok alatt eltelt az a két óra, amíg a pont nyitva volt a futók számára. Egyáltalán nem volt megterhelő az a pörgés, még szívesen csináltam volna tovább. Jó érzés volt a pult másik oldalán állni, és segíteni, kiszolgálni a futókat. Ha tehetem, menni fogok máskor is, mert nagyon pozitív élmény volt. Megértem, miért vállalkoznak önként és bérmentve (jó, kaptunk crew feliratú pólót, háti szatyrot, karszalagot és csősálat) emberek segítőnek egy-egy futóversenyre.

Összepakoltunk, majd visszagyalogoltunk az autóinkhoz. Én még egy lányt levittem a skanzeni pontig. Még beugrottam az aldiba bevásárolni, aztán tényleg hazaértem. Úgy tettem-vettem, pakolgattam itthon aznap este, hogy az egy sikeres nap volt, és örültem, hogy nem voltam papírkutya, és az esős idő ellenére a futást is megcsináltam.

Abszurdisztánban az élet változatlan

Legalábbis az enyém. Ugyan sok izgalom – szerencsére?! – nincs a mindennapjaimban leszámítva a munkahelyet, hiszen ott még betanulok. De még mindig azt érzem, hogy végre újra a helyemen vagyok.

Míg pár hete, hónapja azt kellett bizonygatnom, mennyire nem szeretek a hatóságnál dolgozni, és belebetegszem, ha csak a pénz miatt maradok ott, most, úgy tűnik, jön az az időszak, amikor újra és újra leteszem a nagyesküt, hogy már pedig ez a munkahely pont nekem való, és szeretem a munkámat annak ellenére, hogy jóval kevesebbet keresek. Mert ugye nem minden a pénz….

De tényleg inkább összébb húzom a gatyamadzagot a derekamon (bár inkább fogynom kéne…), és csak a legszükségesebbre költök, mert nekem az sokkal fontosabb, hogy nyugodt lélekkel, örömmel megyek nap mint nap munkába.

A jövőbe nem látok, nem tudom, mit hoz a holnap. Bő két éve még ki gondolta volna, hogy ekkora felfordulás lesz a covix miatt, és ez év januárját még úgy kezdtük el, hogy talán végre a világ egyenesbe kerül, oszt jól nem így történt. Jött február 24.

Egy szóval, igyekszek legalább az életemet úgy kormányozni, ahogy pillanatnyilag a legjobbnak tűnik, aztán Isten vagy áment mond rá, vagy keresztbe tesz.

Ha az életem eddigi történései nem tanítottak meg a rugalmasságra (úszni az árral), akkor most tényleg itt az idő. Most, aki nem tud hajolni, az törni fog. Ha eddig még nem tört bele a vele történtekbe.

Ezen gondolatsorral kapcsolatosan ajánlom – újra – elolvasásra a blogon található Richard Bach történetet: http://www.lissza.hu/?page_id=2844

“… A folyónak telik kedve benne, hogy felemeljen bennünket, hogy szabaddá tegyen, ha van merszünk hozzá, hogy elengedjük, amibe kapaszkodtunk. Valódi tennivalónk az utazás, a nagy kaland.”

Májusi hírek

Három hete dolgozom az új munkahelyen. Nem szeretnék elkiabálni semmit, de most úgy érzem, hogy helyemre kerültem.

Tulajdonképpen azt csinálom, mint anno az értékesítésen, csak most a másik oldalon vagyok.

Itt segítenek, betanítanak, mert szeretnék, ha minél előbb levenném a terhet a vállukról, és önállóan csinálnám azokat a feladatokat, ami az én munkám lesz, és perpill most ők csinálják pluszban a sajátjuk mellett. Jön a nyár, a szabadságok ideje, tehát sürget az idő.

Még mielőtt ide kerültem, tervezgettem, hogyan fogok biciklivel is munkába járni. Hát, a múlt héten szerdán és ma, pénteken szerét ejtettem. Nem nagy táv. 13-13,5 km. Oda is, és persze vissza is. Kb. egyharmad-fele távot kerékpárúton tehetem meg. Egy részét pedig tekerhető, nem nagy forgalmú autóúton. Viszont vannak olyan szakaszok, amelyek igen forgalmasak, autók jönnek-mennek mellettem a nem túl széles utcán, és ahol le és fel kell szállni a bringára a kereszteződéseknél, lámpáknál, stb. Így, ami kb. csak 40 perc út lenne, meghosszabbodik közel 1 órává. No, majd kiokoskodom, melyik útvonal a leggyorsabb, legbiztonságosabb….

Amúgy jól vagyok, ami az egészségemet illeti. Kedd reggel volt egy kisebb ijedség, mivel a gyorsító edzést csinálva az utolsó intervallum alatt egy kanyarban a jobb bokám megbicsaklott, kifele tört. Szinte hallottam, ahogy a bokaszalagok megreccsennek. Érezni éreztem. Talán nem is a fájdalom késztetett felkiáltásra, hanem az ijedség, hogy ebből valami rosszabb is lehet. Megálltam, és vártam egy-két percet. Figyeltem, mennyire fáj. Picit mozgattam, hogy tapasztalok-e valami furát. Majd elkezdtem sétálni, illetve indítva az órát kocogni, futni. Ugyan azt a sebességet, ami alatt a bokám megrándult, már nem mertem kifutni, de mivel egyáltalán nem észleltem fájdalmat, mertem futni. Egészen hazáig. Szerencsére azóta sincs vele semmi gond.

Egy hónap múlva félévszázados leszek. Addig kell találnom egy nem túl sok szintemelkedésű, terepes 50 km-es kört, utat valahol a környéken. Ami pedig a legfontosabb: egészségesnek kell maradnom minden tekintetben.

Két téma

Új munkahely: izgalmasnak, érdekes munkának ígérkezik. Nyilván most még csak ismerkedek a feladatokkal, a területtel. Ha lesz számítógépem (laptopról volt szó az állásajánlatban), akkor már felgyorsul a betanulásom.

Szóval, már várom, hogy újra pörögjek, intézkedjek, hasznosnak érezzem magamat.

Ami a főnököt illeti: ma az egyik kolléganő, akinek a kezei alá fogok dolgozni, célzást tett arra, hogy nincs túl jó véleménnyel róla, mert kétszínű, lusta, stb. Amíg nekem nem sok dolgom lesz vele, addig nem érdekel.

Amilyen kicsi a világ, kiderült, hogy az egyik irodán dolgozik egy hölgy, aki tagja volt annak a turistacsoportnak, amivel az USA keleti partját látogattuk meg két és fél éve. Egyből megismertem.

Hülye álom: a múlt éjjel többféle álmom is volt. Egy tisztán megmaradt, ha nem is teljes részletében, de nagy vonalakban, a másik csak halványan, egy szereplő és egy gondolat erejéig.

A megmaradt álom tiszta része az volt, hogy észrevettem a tükörben (?), hogy a fenekemnek fura alakja van, löttyedt, lapos, elült. Azt vizslattam gondolkozva, hogy ez most hogyan lett ilyen. Ez mitől lenne egy férfi szem számára mutatós?! Ugyanis folyton kapom a bókot a pasimtól a fenekemre vonatkozóan.

Azért felébredve megnyugodtam, hogy a valóság teljesen eltér az álomban látott, érzékelt hátsótól természetesen az előbbi javára.

Pont került a végére

Egy időszak vége. Megkönnyebbültem. A közel egyhetes gyomorgörcs eltűnt pontosan az után, hogy leadtam az utolsó helyre a kilépő papírjaimat, és az átvevő hölgy azt mondta, postán elküldik másfél hét múlva az “elbocsátó szép levelet”.

Míg a közvetlen főnököm egy kicsit sem segített, csak akadályozott a rám szakadt probléma minél egyszerűbb és számomra gyorsabb megoldásában, a főnökasszony ma reggel egy percig sem agyalva konstruktívan és korrekten pontot tett az ügy végére, és ezzel a megoldással nekem kedvezett. Mindjárt szebb lett a világ.

Össznépi búcsúztatón nem volt, egyenként köszöntem el azoktól a kollégáktól, akikkel jóban voltam és szívesen fogok rájuk gondolni később is.
Nem hiányzott ez az elmúlt pár nap történése az életemből, de bebizonyította, jól döntöttem, hogy ott hagyom ezt a bagázst.

Kiváncsi vagyok az új munkahelyemre. Bizakodok, hogy örömmel fogok ott dolgozni. Kiderül hamarosan.

Ami az örömöt illeti, erről még akarok külön írni. Most macerás a táblagépek hosszabban pötyögni a gondolatokat, jobban szeretem az ékezetes billentyűzeten való írást.

Nem maradt kétség bennem

Ha végiggondolom, a hatóságtól való leszámolásom menete és történései leképezik mindazt, amiért én innen elmegyek.

Rá kellett jönnöm az elmúlt pár napban, hogy bár maga a közigazgatás sem az én világom a maga bürokratikus rendszerével, de ebbe még bele is tudtam volna épülni, mert valahol van olyan vénám, ami a szabálykövetésről szól. A leszámoláshoz szükséges töménytelen sok aláírás és jóváhagyást egy-egy e-mailben való visszajelzéssel kipipálhatták a társszervezetek, nekem is megkönnyítve a feladatomat, hiszen nem kell 20-30 db irodára, osztályra elmennem a “sétálós” papírommal mindezért.

Viszont ahogy a közvetlen főnököm áll hozzám, illetve azon ügyhöz, ami nem is az én saram, csak hétfőn délután kiderült ki, hogy valaki 2 hónapja a nyakamba pakolta, és most az én felelősségemmé vált a társszervezet nézőpontjából, hát újfent ki- és aláhúzta pirossal az okot, miért is távozom oly örömmel.

Volt már jó néhány főnököm 1994. októbere óta. Volt ilyen is, volt olyan is. Volt, akit lebénáztunk kollektíve, volt, akinek a stiklijeit magunkban mosolyogva elnéztük, volt, aki hirtelen indulatában belegázolt az ember lelkébe, de tudott bocsánatot kérni, volt, akit nem tartottunk jó főnöknek, de egyiknél sem éreztem azt, hogy kétbalkezes vagyok, nekem semmi sem sikerül, és én nem értek semmihez. Ez az elmúlt 20 hónap itt elérte azt, hogy kételkedjek abban, hogy értek is bármihez, akármihez, és ember-e vagyok a főnököm számára, vagy csak egy “tudjad és csináljad” gép.

A legnagyobb bizonyíték arra, hogy nem csak én hajtottam bele magamat az önsajnálatba és a nyafogásba, az, hogy mikor megtudták a közvetlen és nem közvetlen kollégák, hogy elmegyek (nem elsőként a főosztályról), jöttek a biztató szavak, mondatok, és az a megjegyzés: “irigyellek, én is mennék!”

Még van két napom a lezáráshoz, mert pénteken már az elbocsátó szép levelet szeretném kézhez venni a központban. Bízom a legjobbakban!

Így jó, ahogy van

Eltelt a Húsvét is, és végre szabadságon vagyok ezen a héten.

Három napot szüleimnél töltöttem. Nem azért, mert annyira vágytam volna szülővárosomban lenni, hanem mert az autót csak szerda délben fogadta a szervizes.

Két rövidebb futás jutott erre az időszakra, és ebből a hosszabbat, ami 45 perc volt, a dombokon futottam meg. Igaz, ez csak annyiból állt, hogy felcaplattam, kocogtam a domb gerincére, majd ott egy kicsit loholtam, egy újabb emelkedőt megmásztam, majd visszarobogtam a kiinduló pontra.

Ha valami hiányzik, akkor ez. Hogy csak pár száz méter választ el az erdős domboktól, a fel-le tereptől.

Más nem. Tényleg nem.

Kíváncsi vagyok, mikor nem fog végre elhangzani – bárki szájából is! -, hogy megbántam-e, hogy elköltöztem, hogy életteret váltottam.

Úgy tűnik, mintha megbántam volna bármit is?!

Én vagyok az az ember, aki ritkán bánja meg a döntéseit. Az megtörténhet, hogy rájövök, nem éppen a legjobb választás volt az, ami, de igyekszem elfogadni, és kihozni belőle a legtöbbet, vagy továbblépek. Vagy tanulok belőle, hogy máskor okosabb, bölcsebb legyek a döntéshozatalkor.

Mivel számomra olyan nincsen, hogy “mi lett volna, ha”, ezért visszafelé is ritka alkalmakkor nézek.

S bár azt mondom, hogy egyetlen dolgot bántam meg, hogy ott vállaltam munkát, ahol perpillanat még alkalmazásban vagyok április végéig, de ha rájövök, hogy mi értelme volt, miben segített (erre van is két válaszom), és mit tanultam ez alatt a bő másfél év alatt, akkor ezt se fogom mondani.

Mi jó van abban, ha én azt mondom, hogy persze, megbántam ezt a nagy váltást? Elégtétel lenne a kérdezőnek, mert mondhatja azt, hogy “én megmondtam”? Vagy akkor sajnálhat? Kárörvendhet?

Miért nem könnyebb elfogadni, hogy nekem így jó? Ha van bármilyen nehézség, ami e miatt van, azzal megbirkózom, ahogy eddig mindig is megtettem, akár kaptam – kéretlen – segítséget, akár nem.

Igyekszek fejlődni, mert hiszem, hogy ez a kulcsa az életem alakulásának. Ennyi.