Gyorsan eltelt a hét munkanapjai.

Hétfőn szabin voltam, és ügyeket intéztem, de persze egy kis lazítás is belefért. Kedden már újra a munkahelyi íróasztalomnál ültem, és ügyeket intéztem, majd munka után hazaballagtam, bevásároltam, főztem, és feküdtem be az ágyamba. Még megnéztem az előző este elkezdett film végét és alvás.
Szerdán ugyan a cégnél voltam, de nem a saját területemen, hanem cserediákként ismerkedtem két másik terület munkájával. Míg az egyiket egyáltalán nem találtam érdekesnek, a másik annak egyszerűségével és pörgésével annál tetszetősebb volt. Mivel ez utóbbi munka során közvetlen kapcsolatban van a dolgozó az emberekkel, és emellett szimpla adminisztratív munka, a monotonitása mellett az emberi tényezők miatt érdekes és változatos is lehet. Nem tudom, mennyi ideig tudnám csinálni, de akkor egy pár órán át szórakoztató volt számomra (megfigyelőként). Ja, és nem kell egyfolytában ücsörögni. Ez már megint egy jó pont. Egy szóval, ha a jelenlegi munkát otthagynám, és mégis alkalmazott szeretnék lenni, akkor odamennék dolgozni, és még jól is jönne, hogy van nyelvtudásom, és némi emberismerettel is rendelkezem. Ja, és még javamra is válna, hogy még türelmesebb, elfogadóbb legyek más emberekkel.

Csütörtökön betrappoltam a munkahelyemre egy lájtos (tényleg az volt!) reggeli alacsony intenzitású torna után, majd fél ötkor úgy álltam fel a székemből, hogy “Anyád!* Ennyi elég volt mára”, és kigyalogoltam magamból a napi munkastresszt. Még betértem a sarki boltba, hazacipekedtem, majd úgy döntöttem, a nyújtáson kívül nem csinálok semmit.

Péntek reggel futás. Sajnos, most a bal vádlim vacakol, így erősen azon vagyok, hogy most azt kúráljam ki (hengerezés, nyújtás, masszírozás sk, és gondolkodom, mi a búbánat nyomja a lelkemet**). Mindenesetre leginkább arra igyekszem gondolni, hogy mennyire szeretek mozogni, futni, és elképzelem azt, ahogyan fájdalommentesen futkorászom.
A munkahelyre autóval mentem, mert ma szerviz napja volt a járműnek. Fel is vittem a sarokra, hogy cseréljék ki az olajat, a szűrőt és a légszűrőt, majd jól vizsgáztassák le nekem. Megcsinálták.
Szerencsére a péntekem laza volt a munkahelyen, még a sudoku is előkerült. Hazafelé még bevásároltam, hogy aztán itthon egy kis pihi után nekiveselkedjek az almás pite készítésnek. Hétkor már hengereztem is a lábaimat. Nagyon másra már nem volt kedvem, mert legszívesebben már fél nyolckor aludtam volna, de kihúztam még egy órát.
Azt nem mondom, hogy reggelig édesdeden aludtam, de azért hajazott rá.

A szombatot egy 6 órai ébredéssel kezdtem. Ugyan volt tervben némi takarítás, de mivel úgy éreztem magamat még két óra múlva is, mint akin egy úthenger átment, estére hagyományozom egy részét, amíg a húsleves fog főni.

Még egy félóra, és megyünk ki a szüleim kertesházához autókereket cserélni, illetve szalonnát sütni. Előtte még kiteregetek, összeszedjük magunkat, és a boltba bevásárolunk a mai és a holnapi ebédhez.

* Ez a szó, és hasonló szitokszó aznap egynél többször hagyta el a számat.

** Ha elmennék a kinez kollégához, mit mondanék neki, mivel nem tudok dűlőre jutni. Egyelőre még csak tapogatózom.

Meglehet, a mostani írásaim alapján úgy tűnik, nincsenek gondolataim, olyanok, amelyeket megoszthatnék.

Vannak, de néha mire odajutok, hogy van alkalmam leírni őket, már elmegy az ihlet, nem érzem azt, hogy érdemes lenne írott szavakká, mondatokká formálni őket.

De ezen alkalommal még mindig bennem van, hogy ide is kiöntsem a bennem megfogalmazódottakat.

Az elmúlt héten egy húszasévei elején járó fiatalember jött el hozzám oldásra. Először a testi tüneteiről beszélt, aminek szervi okait nem találták az orvosok több vizsgálat után sem. Ilyenkor szokták maguk a dokik is javasolni a pszichológus bevonását az ügybe, mert már lelki okokra gyanakodnak ők is. (Szervi okoknál is érdemes a lelki oldalt egyensúlyba hozni, csak mondom.)

Gyanítom, hogy ma még mindig rémisztő sok ember számára a pszichológus szó (és az, hogy elmenjenek hozzá), és inkább egy alternatívát, egy kevésbé rettenetest választanak, mint pl. a kineziológust.
Szóval, gyermekét az anyuka bejelentette hozzám, a fiatalember eljött, és a beszélgetésünk során azért jeleztem, hogy bár a testi tünete miatt jött, amiről elviekben tudja, hogy lelki okok miatt alakult ki, illetve létezik még, itt valóban ezzel fogunk foglalkozni.

Éreztem egy kis tartást e téren, de nagyobb volt a szenvedése, amitől meg akarna szabadulni, mint az, hogy ellenálljon a lelki tükörbenézésnek.

Nem is ez lenne a lényeg, hanem az, amikor arról kezdett el beszélni a kérdéseim nyomán, hogy mi újság vele most és az elmúlt években. Számomra a leginkább megdöbbentőbb volt, hogy mikor arról faggattam, mit tenne, milyen lenne az élete, ha nem lenne a testi tünete, akkor szimplán kijelentette, hogy nem tudja. Fogalma sincs. A céltalanság, a motiválatlanság, az életélvezet hiánya jellemezte az egész gyereket. Egy nagyra nőtt kamasz, aki valahol elvesztette a céljait, ha voltak is, és inkább teremtett egy “betegséget”, amit kifogásként húzott elő, hogy ne kelljen neki semmit sem csinálnia.
Az feltette az i-re a pontot, mikor kijelentette (depresszióra utaló jelként), hogy sokszor azt várja, kiderüljön, a betegsége halálos (persze, erre utaló jelek nincsenek).

Persze, mindent, amit elmondott, meghallgattam, és igyekeztem nem kommentálni. A cél nélküliséget jobban kiveséztük. Még itt felmerült részéről, hogy ugyan korábban voltak nagyra törő céljai, de úgy gondolta, felesleges elérnie őket, hiszen akkor mit kezd magával. Na, azért itt elmondtam, hogy ez usually nem egészen így működik. Van egy célja az embernek, elindul felé, és vagy útközben, vagy a cél elérésekor már jön a következő. Nincs olyan, hogy elérek valamit, és akkor nincs tovább. Legalábbis egy egészséges helyzetben.

Aztán eljutottunk oda is, hogy legyen egy oldáscél, amivel dolgozhatunk. A végére már mosolyogni is láttam a srácot.

Én mindig azt mondtam, egyet szeretnék, hogy a gyermekeimnek legyenek céljai, amiért tesznek is. Egyelőre úgy tűnik, így van.

Szerintem a szülők tehetnek arról, ha a gyerekük ennyire motiválatlan, céltalan. Eddig megkaptak mindent (játék, műszaki cikk, ez vagy az), amire kinyitották a szájukat óhaj, sóhaj formájában, és a szülő máris megvette, beszerezte, kezükbe nyomta. Mert ezzel akar jó anya vagy apa lenni.

Nálam nem volt így. Persze, karácsonyra, szülinapra igyekeztem a vágyott valamit odaajándékozni, de abban is tartottam korlátot (szerintem). Amikor már zsebpénzük is volt, és valami megvételére kértek, vagy a zsebpénzük helyett vettem meg, vagy azt mondtam, gyűjtsék rá a pénzt, és az övék lehet. Ez a mai napig így van. A nagyobbik gyermekem átküldött messengeren két linket, amik egy-egy repülőmodell oldala volt, hogy ezek közül valamelyiket, vagy mindkettőt szeretné karácsonyra. Nos, az árukat és a postaköltséget megtekintve mondtam neki, csak egyet kaphat, mert így is elég húzós egy pici (tényleg pici) repcsi megvétele. Belement, és választott. De még nem tudja, hogy a másikat is megrendelem azzal együtt, amit pedig a szülinapján fog megkapni (hülye leszek egy db modellért 10 euró postaköltséget kifizetni, és így meglesz a szülinapi ajándék is).

Ha azonnal és küzdés, várakozás nélkül megkap valamit az ember, akkor nem fogja becsülni. Ezek a gyerekek azt tanulják meg, hogy az élet szimpla, minden az ölükbe hullik. És nem tapasztalják meg, hogy a céljaikért, vágyaikért tenni és küzdeni kell. Ja, és persze lehetnek kudarcaik, de abból fel kell állni, és menni tovább.

Ha most nagyon szőrös szívű és kegyetlen lennék, azt mondanám, hogy jó néhányukat ki kellene tenni egy sötét erdő közepébe, hogy onnan találjanak haza, vagy legalább éljenek túl egy éjszakát. Vagy kettőt. Lehet, jó lecke lenne számukra.

Pár napja hitetetlenül jól alszom. Mélyen és álmokkal megtűzdelve, de ez utóbbiak nem zavarnak. Még múlt szombat éjjel is el tudtam ezt mondani, mikor a páromnál töltöttem az éjszakát. Talán ehhez az is kellett, hogy ő is nyugodtan aludt, így nem rengett meg a matrac alattam, mikor fordult.

Egyszóval, még 7 óra alvás után is kipihentnek érzem magamat, pedig ahogy a múlt heti 4 nap is mutatja, képes lennék minden éjjel min. 8-9 órát aludni.

Ami pedig az álmokat illeti, a ma hajnalira úgy, ahogy emlékszem. Egy fura fiúcska szerepelt benne, aki tulajdonképpen egy szellem vagy egy lélek volt, ergo csak éteri alakban (testnek tűnő) alakkal rendelkezett, ott és akkor tűnt fel, amikor neki tetszett. Valamiért nagyon ragaszkodott hozzám, talán a barátjának vagy a pótmamájának tekintett. A történet java már az ébredés feledő homályába veszett, és annyit tudok felidézni, hogy a fiúcskának el kellett magyaráznom tapintatosan, hogy nem tűnhet akármikor és -hol fel, mert van saját életem, és néha azt is szeretném élni. Például kettesben lenni az álombeli párommal (hogy konkrétan ott ki volt, arra már nem emlékszem).
És itt felébredtem.

Néhány nap a Zemplénben a gyermekeimmel.
Egyik nap egy 14 km-es túrázás, ami hosszabb is lett volna terveim szerint, de kevésnek bizonyult a másfél liter víz, amit vittem, így a rövidebb visszafelét választottam abban a reményben, hogy kút lesz arra. Nem volt. De szomjan nem haltunk, ami a lényeg, illetve jól kigyalogoltuk magunkat.
Velük túrázni számomra kihívás. A két majdnem felnőtt kölök úgy nyomja az iramot, hogy méterekre elmaradva kapaszkodok utánuk. Mondtam is nekik, hogy őket fogom vinni magammal egy pár terepversenyre felkészítő túrámra. Tuti javulni fogok mind az emelkedőkön, mind a lejtőkön.
Csak az a bibi, hogy a kisebbik gyermek csak akkor jön gyalogolni bárhová, ha nagyon muszáj, vagy ha valami kihívás, nehézség, bonyolultság van az etapban. Ergo a közeli dombságok, hegyecskék kiesnek ebből a körből.

Tegnap kalandparkoztunk, ami abban merült ki, hogy míg a gyermekeim kötélen átcsúsztak a másik dombcsúcsra, addig én egy órát túráztam fel a domboldalon, majd lekocogtam, trappoltam. Aztán majd’ egy órát vártunk a kisebbikkel a sorban, hogy bobozzunk. Egy lefeleszáguldást vállaltunk be így, pedig 3-3 volt kifizetve.
Nyáron a Europarkban nem vártunk ennyit egyik hullámvasútra sem, pedig ott is voltak sorok.

Úgyhogy vissza is autóztunk a szállásra.

Hogy a hotelban mi tetszett? Az, hogy az erdő szélén volt, s onnan tényleg csak egy fél lépés volt a természet.
Csend volt, s nekem az sokat számít.
Annyi hiányzott, hogy esténként vacsora után sétálhassak egy kicsit. Egyedül már nem szívesen indultam volna el a sötétben, a gyermekeimet meg nem tudtam rávenni.
Így maradt az ágyon heverés és az olvasás.

Sokat aludtam, és azt hiszem, kipihentem magamat.

Jó volt, na.

Talán egy kicsi hiúság is van benne, talán az is, hogy lelkem mélyén tiltakozom az idő (visszafordíthatatlan és végleges) múlása* ellen, de még mindig jólesik, ha fiatalabbnak néznek a tényleges koromnál.

Az, hogy én magamat nem érzem 46 évesnek, az egy dolog, de hogy a külvilág inkább 36-38-nak néz, az megnyugtatja kicsiny egomat.

Egy tegnapi “bókra” viccesen megjegyeztem, legalább azt hiszik, hogy a páromnak fiatal csaja van.

* ezen mostanában el-elmolyolok (szándékosan nem írom a “sok” szót), ami számomra azt jelenti, hogy fel kell még dolgoznom.

A lábam érezhetően javul. Ma reggel már megint gyorsabban futottam adott pulzuson, mint egy-két hete.

Szakítottam ma arra is időt, hogy tape-et tegyek a lábamra. Különös, hogy most érzem is a hatását: olyan nyugtató és biztonságot adó érzés. Hm.

Az is ma történt, hogy egy újabb kihívás mellett köteleztem el magamat.

Ültem a laptop előtt már egy óra előtt 5 perccel betöltött nevezési oldallal, de még meg nem nyitott lehetőséggel. Vártam, hogy 13:13 legyen. Ahogy 12-ről 13-ra váltott az óra, elkezdtem frissítgetni az oldalt, de 10-12 percig semmi. Már kezdtem kétségbe esni. Amíg egy újabb betöltésre vártam, kezembe vettem a mobilomat, és az instagramot nézegettem. Rutinból a laptop képernyőjére néztem, és … ott a várva várt oldal a nevezési lehetőséggel.
Láttam, hogy már a kategóriánkba 12 csapatnak él a nevezése, megnyugodva kattintottam a gombra, majd vártam… Megint nem tudott betölteni a következő oldal. Újabb frissítés. Tekerés. És…. ott a következő oldal. Rákattintottam, amire rá kellett, majd … megint “elveszett a fonal”. Reménykedve frissítettem a böngészőben. Már feladtam volna a reményt, mikor betöltött a tényleges nevezési lap. Huh!
Megadtam a csapatnevünket, azt, hogy milyen lesz a lány-fiú arány, majd a pólóméreteket, és igyekeztem figyelmesen, de gyorsan végig menni a lépéseken.
Az oldal alján ott volt a “Nevezés” és a “Törlés” gomb. Hát, szurkoltam magamnak, hogy a helyes választ adjam.

Úgy tűnik, jövő májusban egy újabb kört teszek egy kisebb csapat tagjaként a Balaton körül – futva.
És babonából legközelebb csak jövő áprilisban vagy májusban leszek hajlandó erről írni. Mert akkor biztos bármi, ha már megtörtént.

Ja, és ma dolgoztam délelőtt.

Ez a hétvége kerekre sikerült. Nincs hiányérzetem. Így volt rendben, ahogy volt.

Ehhez első lépésként az kellett, hogy a péntek délutánt és az éjjelt a párommal töltsem. Mikor is kései ebédeltünk, ügyintézés után még hazafelé beugrottunk egy baráti házaspárhoz néhány mondat és biztató szó erejéig (kisbabá(ka)t várnak), majd kellemesen töltöttük az alvásig az időt.

Másnap korán érkeztem haza, így sokat nem húztam az időt, és mentem futni. Nagyon döcögősnek éreztem (magamat), és már az első kilométer után haza akartam menni. Igyekeztem nem tudomást ezen gondolatról, és inkább megcsináltam az edzést, ahogyan elő volt írva. Csak otthon láttam, hogy elég jól sikerült. Hát, ezt a fejlődés jelének veszem. Mármint a jó eredményeket.

Aztán mentem boltba, hogy valamit prezentáljak ebédre, mert a kisebbik gyermekem nálam maradt vasárnap reggelig (pedig apás hétvége volt). Szóval, mire hazaértem elmosogatott (!), és mikor hangosan listáztam a teendőimet, egy pár perc múlva odajött, hogy akkor ő felporszívózza a lakást. Egy ellenszavam sem volt. Csak a wc-t és fürdőszobát porszívtam után, mert tudtam, hogy azt csak tessék-lássék csinálta meg.

2 óra körül ebédeltünk. Egy kicsit lazultam, majd nekiveselkedtem a húslevesnek, hogy este 8-ig készen legyen. Fél hétre pedig átmentem az egyik közeli étterembe, hogy a leendő UB-s csapattársaimmal lefixáljuk és kijelentsük: igen, fogunk ultrát futni együtt a Balaton körül 2019-ben. Fejenként 73-73 km-t. Már csak sikeresen regisztrálnunk kell szombaton, illetve ha az megvan, akkor felkészülni (nekem és a másik lánynak mindenképpen, mert mi még aszfalton nem futottunk maratonnál többet).

Este időben elaludtam, reggel időben keltettem magamat, hogy még a vasárnapi program előtt egy rövid erősítő edzést egy hosszabb nyújtással megcsináljak. Azt ugyan nem kalkuláltam a délelőtti programból, hogy a párom egy órával később érkezik, de legalább ki tudtam autóval vinni a kisebbik gyermekemet az apjához.

Annak ellenére, hogy egy órás késéssel indultunk és érkeztünk a tervezett Teljesítménytúra rajtjához, még is sikerült itinert szereznem a 12 km-es túrához. (Csak 15 perc mínuszban voltunk.) Gyönyörű őszi idő volt, így nagyon vágytam ki a természetbe. Kivételesen nem futottunk, hanem gyalogoltunk. Az első TT, ahol valóban turistaként vettünk részt. Tempósan haladtunk, csak néhol álltunk meg a kilátás vagy egyéb természeti szépség miatt. Egy helyen vizet vettünk az ottani forrásból. Nagyon jólesett a séta, csak azt viseltük nehezen, hogy egy bő kilométeres szakaszt a közúton kellett megtenni. Alig vártam, hogy bemehessünk megint az erdei útra, ami végül a Hámori-tó mellett vezetett.
A 12 km-t 300 méter szintemelkedéssel így is 3 óra 25 perc körül nyomtuk le a 4 órás szintidőn belül. Nem is tudom, hogy ennél gyorsabb iramban hogyan lehet élvezni a tájat, természetet. A futás az más lett volna. Ott valóban alig van alkalom nézelődni, különösen akkor, ha a lábai elé néz az ember, hogy ne bukjon orra valami kőben, faágban, pukliban.

Otthon várt minket a leves a csirkehússal, vörösborral. Mindez után jöhetett a henyélés, egy kis bicikliverseny nézés és a többi.

Ahogy éjszaka tapasztaltam, az alvással sem volt gondunk.

Ma reggel nem mentem futni, se nem edzettem otthon, mert a párom is korán kelt, de nem annyira, hogy miután elment, én még tudjak sportolni. De jó volt hozzábújni még az ébresztője előtt, hogy aztán pikk-pakk elrobogjon a dolgára. Aztán nekem is elindult a nagyüzem.

Láttam egy kérdést a neten, és gondoltam, gyorsan megválaszolom. Gyorsan, mert nem érek rá, hiszen hajnal van, és edzeni keltem fel.

Az elmúlt 15 évben hány emberrel csókolóztam, szól a kérdés.

Nos, 13 éve váltam. Úgyhogy innen számoltam.

10. Ha nem hagytam ki senkit így hajnalok hajnalán.

Sok? Kevés? Talán megnyugtatóbb számomra, ha jó részét az első harmadában “szereztem be”, és csak két férfivel csókolóztam az elmúlt években.

És nem is nagyon szeretném (sőt, egyáltalán nem!), ha bővülne a lista a jövőben. Értem úgy, hogy örülnék, ha jó sokáig azzal a férfivel maradnék csókolózós kapcsolatban, akivel perpillanat is abban vagyok.