Elhízás. Ne, ne mondja nekem senki, hogy nem a saját felelősségünk, hogyan nézünk ki, mennyit nyomunk! Van egy kib@szott rossz hírem: de a saját felelősségünk.

Tudom, a mai világban, különösen Magyarországon, nem divat a felelősségvállalás. A tetteinkért, a helyzetünkért mindenki más tehet, csak mi nem. Mi áldozatok vagyunk, mi ki vagyunk szolgáltatva a körülményeknek és a körülöttünk levő embereknek. Hát, nagy lókakit!

Iszonyat kényelmes a külvilágot okolni azért, amiről mi tehetünk. És ez vonatkozik a testsúlyra is. Még akkor is, ha beleszólnak a hormonok. Sajnos, vagy nem, de mindenről az ember saját maga tehet.

Ugyan nem hallgattam meg az ominózus videót, de részleteket olvastam belőle. És pár reakciót is.

Lehet, szemétség tőlem, de abban egyetértek vele: a nők nagy része Magyarországon kib@szottul el van hízva. És szülés után cseszik arra figyelni, hogyan néz ki. Ez persze igaz a férfiakra is! Kivéve a szülést. Ők csak belekényelmesednek a házasságba.

Soha nem voltam extrémül elhízva, ez tény. De mindig kínlódtam a súlyommal a szüléseimig. Utána valahogy mázlim volt: az első szülés után egy dekát sem híztam, csak fogytam. Igaz, két hétig enni sem tudtam. Utána pedig rengeteget gyalogoltam tolva magam előtt a babakocsit benne a gyerekkel. Mértékkel ettem, nem zabáltam, de nem is sanyargattam magamat.

A második szülés után a fenn maradt plusz 3 kg-tól nehezebb volt megszabadulnom. De valahogy megcsináltam.

Elváltam, de nem azért, mert kövér lettem volna, és emiatt a férjem elhagyott. A válóokom nem ez volt.

Szóval, a válás óta kifejezetten nem volt a testsúlyommal gondom. Csak az elmúlt pár évben igyekszem újra egyszámmal kisebb méretet elérni, de szerintem erről már le fogok tenni, bár a futáshoz pont jó lenne pár mínusz kg.

Napi szinten sportolok, odafigyelek arra, mit eszek, és ezt igyekszem tökéletesíteni, amennyire lehet.

De látok, nézek, és tapasztalok.

Látom, mennyire elhanyagoltak a nők és a férfiak. Látom, hogy mennyi pékség nyílik, milyen könnyen elérhető a gyorsan felszívódó, üres szénhidrát. Tapasztalom, mennyire keveset mozognak az emberek. És milyen stresszesek. És tapasztalom azt, hogy minden és mindenki mást hibáztatnak azért, mert el vannak hízva, rossz az egészségi állapotuk már 30-40 évesen.

Lehet azzal jönni, hogy nincs idejük mozogni. Bocsika! De a fogyást és a hízást nem első sorban a mozgás befolyásolja. Hanem az evés. Mint tudjuk, kb. 70 százalékban.

Kérdem én, ki teszi a szájukba a kaját? Ott áll valaki felettük, és pisztolyt nyom a fejükhöz, amíg esznek? Tudom, van stresszevés. De ezen is lehet segíteni: dolgozni azon a stresszen, ami kiváltja az evéskényszert. Például. (sajnos ebben van tapasztalatom, s tény, még nem jártam a végére.)

Ha meg nem kényszerevő valaki, csak kényelmi evő, azaz a boldogságot a kaján keresztül akarja megkapni, akkoris lehet azon elgondolkozni, miért is az evésben éli ki magát. Miért onnan akarja az örömöt megkapni?

Tudom, mindez melós dolog. Könnyebb egy pirulát bekapni, egy krémet magára kenni, illetve panaszkodni, nyavajogni, hogy milyen nehéz lefogyni. Van egy jó hírem emberek: számtalan szakember létezik, aki tud segíteni. Tudom, ez is pénzbe kerül, de a számtalan péksüti is. Ja, meg a gyógyszer egy idő után. Az még keményebb kiadás.

Úgyhogy lehet szidni Norbi gyereket, de amíg nulla, azaz nulla felelősséget vállal valaki a saját életéért és a saját testsúlyáért, addig felesleges azzal takarózni, hogy szült, babyblue-ja van, volt, dolgozik, meg a körülményei olyanok, stb. Mindenre van megoldás, csak akarni kell.

Kezdem érezni, hogy növeli a terhelést megint az edző. A múlt héten előtti héten síkon 71 km-t futottam 7 óra 3 perc alatt. Az előző héten a szombati terepfutással 72,3 km-t hoztam össze 7 és fél óra alatt 721 m szintemelkedéssel. Oké, szombaton még egy jó kis izomlázat is sikerült összehoznom. Ja, szokni kell a fel- és lefelefutást.

Régen futottam már ennyit egy héten. És gyanítom, lesz ez még több is a héten.

Kicsit fáradok is. Honnan tudom? Onnan, hogy kezd elegem lenni a télből, a hidegből, pedig még csak január közepe után vagyunk.

Ma reggel végiggondoltam, hogy hajnali, reggeli futóként én leginkább hidegben futok. Kb. szeptembertől április végéig. Taval május elején én még max. 10 C fokban nyomtam, míg nap közben már 20-25 C fokokat vagy többet is ért el a hőmérő szála. Ezek után nem meglepő, hogy padlóra küldött a melegben való futás.

De el lehet hinni azt is, hogy a mínuszok is kiszívják az embert hosszabb távon. Mentálisan is. (Ugyanezt teszi velem az extrém meleg.)

És közben egyensúlyozok a kajabevitellel. Jó lenne fogyni, de fogalmam sincs, hogyan tegyem, hogy közben maradjon is erőm. Újra visszafogtam a szénhidrát bevitelt (kivéve a 4 napos pihenésünk alatt bő egy hete). Megmozdult a képzeletbeli mérleg nyelve? Nem. Sőt, tegnap este megjegyezte Apu, hogy kerekedett a képem. Azt hittem, padlót fogok. Már felmerült bennem a gyanú, hogy titokban várandós vagyok….

Anyu azért védelmemre kelt, és azt mondta, hogy csak kipihent vagyok, azaz ki van simulva az arcom, nem olyan nyúzott. … Majd lesz ….

Szóval, kezdtek belenyugodni, hogy a testem már ilyen marad, azaz ez lenne a természetes állapota. Ki is egyeznék ezzel a mérettel és izom-zsír összetétellel akár 20 év múlva is. Ha megérem. Csak egészséges legyek.

Csak egészséges legyek! És sportolhassak kedvemre.

A múlt heti 5 nap együtt töltött idő pozitív és pozitív érzéseket hagyott bennem.

Olyankor, mikor nem vagyunk együtt, mintha hibernálva lennék. Az érzéseim leginkább.

Visszasírom a tatai tóköröket. Bár ugyan egy deka emelkedő sincs a körön, mégis élmény volt a napfelkeltében (és egyszer napnyugtában) futni. Ezek után valahogy nem vágyok a városunkban körözni (s mégis megtettem a héten háromszor is, mert hó volt és csodás volt). Úgyhogy holnapra ki is néztem egy túraútvonalat kicsit messzebb. Csak legyen lelkierőm reggel autóba ülni, és elvezetni odáig.

Kell nekem valami új benyomás, új élmény, amivel terelem a figyelmemet, amivel lefoglalom magamat, és nem azzal foglalkozom, hogy nem együtt vagyunk. Meg egyáltalán szükségem van arra, hogy kirángassam magamat újra és újra a hétköznapok monotonitásából (pedig nem is unatkozom).

A múlt vasárnap alig öt napja volt, de olyan, mintha ezer éve lett volna. Furán telik olykor az idő.

Azt hiszem, megint két síkon folyik az életem.

Továbbra sem akarok vegán lenni. Csak kíváncsi vagyok.

Például miért vegán egy síkosító krém? Ha állatokon nem tesztel(het)ték, akkor kin tették?

Vagy a férfisperma vegánnak számít-e vagy sem? Csak akkor, ha vegán a férfi is? És vajon lenyelheti-e egy vegán nő?

S ha már itt tartunk! Egyáltalán szájba vehet-e egy emberi nemiszervet egy vegán? Vagy az orális kényeztetésről le kell mondaniuk?

Hát, ezek érdekelnek mostanság a vegánsággal kapcsolatosan.

Mit is írhatnék az elmúlt év utolsó éjszakájáról? Csendesen, kettecskén töltöttük. Nekem ez volt a number 1 évek óta.

Ha valaha is szilveszereztünk együtt még a kilencvenes évek elején, akkor sem egy párként. Most különös érzés volt éjfélkor a himnusz alatt hozzábújni pezsgőspohárral a kezemben.

Bár írnék végtelen sorokat kettőnkről, de inkább azt választom, hogy nem, és legyen a mi kettősünk együtt sokáig szeretetben, békességben és nyugalomban.

Inkább írok arról, hogy szeretném, ha az évre tervezettek egyre élesebben körvonalazódnának.

Lesz bőven futás, de verseny annál kevesebb. Nem vágyok a megmérettetésre, inkább csak kihívásokra. Talán ezért is választom a hosszabb távokat és olykor a terepes futótúrákat.

Ez éven más a lényeg. Lesz megint egy ballagó gyerekem, akiért szurkolhatok. Abban semmi kétségem, hogy felveszik a vágyott egyetemre, inkább a kérdés, meglesz-e a kollégium. Az albérlet eléggé pénztárcalaposító….

Bár vágyom egy kertesházra, de lehet, megelégszek egy társasház valamelyik lakásával is, amivel nincs sok gond, de van terasza, ahova kiülhetek reggelente. Úgy sem lesz időm kertészkedni, ahogy ismerem magamat.

A többi meg jön, ahogy jönni fog.

Ha kedd, akkor futás. 4 és fél óra alvás után nekivágtam az 1 óra 25 perces edzésnek. Azon az útvonalon kezdtem el futni, ahol már kétszer is jártam pár hete. Aztán egy mellékútról az erdős részre egy kitaposott út vezetett be. Fél pillanatot gondolkodtam csak, és egy nagy sarkonfordulással már be is irányoztam magamat az erdőbe.

Hamar a kék turistaúton találtam magamat. Az arcomon mosoly terült el, és a lelkem is tapsikolni kezdett örömében: újra terepen futottam, bár aszfaltos futásra indultam egy 40 perce.

Igyekeztem tartani az edző által megírt edzést, pulzust, de hát terepen nem egyszerű gyorsító szakaszokat futni. De bánta a kánya!

Kikötöttem a HHH reptéten, ott még pár percet elfutogattam, majd fordultam visssza.

Örülök, hogy egy újabb útvonallal bővítettem az itteni repertoárt. Már csak egy saját ház vagy lakás kellene itt….

Ami pedig az évet illeti, annyit írnék róla, hogy az egyik legcsodálatosabb évem volt. Olyasmi történt, amire legfeljebb csak álmomban számíthattam. (Vagy hogyan is fogalmazzak…)

A futásaimmal is elégedett vagyok. Egy szavam sem lehet. Ugyan volt ősszel egy fájdalmakkal tarkított időszak, de működtek a bevetett terápiák (ragasztás, hengerezés, oldás, Bach-terápia, stb).

Várom az Új Év kihívásait, örömeit. S mivel ez az év bebizonyította, bármi megtörténhet. Szóval, ezen tanulsággal a tudatomban várjam, vágyjam, higgyem a legjobbat, mert megvalósulhat.

Múlt kedden mentem, és megkaptam a kért segítséget a lélekkibogozáshoz. A kiinduló pont az volt, hogy fáj a jobb vállam. Miért érzem sértettnek magam? Ha a testoldalakat nézem, ugye a jobb oldal a férfi, így lehetett sejteni, ez irányú is lehet a gondom.

Nem részletezném tovább, bár sejtem, ez a legérdekesebb rész lehetne az egész sztoriban, de nekem nem. Mert már elmúlt számomra. Nekem az, hogy az oldás segített. A hétvégén úgy tudtam egy beszélgetést végigcsinálni, hogy lelkileg nem vonódtam bele, azaz a témát nyugodtan kezeltem, szeretettel és figyelemmel fordultam a másik felé. Ahogy szerettem volna tenni. Ez egy hete még nem ment volna.

És a beszélgetés vége úgy fejeződött be, milyen jó, hogy nekem ezt el lehet mondani, meg lehet beszélni. Ez a mondat megmelengette a szívemet, mert jelzi, hogy úgy változok, ahogy szeretnék.

Az elmúlt napokban az is felmerült – újra – bennem, hogy megbántam-e én valaha bármit is az életemben, csinálnék-e másként bármit.

Ha őszinte vagyok magamhoz, talán csak egy valamit. De az se egy igazi megbánás, inkább felmerülhetett volna, hogy másként döntök akkor. Azaz nem összeköltözök a volt férjemmel, hanem saját lakást veszek magamnak. De erre meg azt mondom, ha így történik, akkor soha nem megyek férjhez és nem lesz a két gyermekem.

Miért? Mert annyira belejövök az egyedülélésbe, hogy eszem ágában sem lesz azt feladni.

Talán csak egy férfi kedvéért, teszem hozzá.

Úgyhogy jól van minden úgy, ahogy van. Most már csak a jelen és a jövő számít. A múlt csak arra kell, hogy tanuljunk belőle.

Nem is tudom, kinek a megnyutatására írom le, hogy igenis akartam két bejegyzést is írni, el is kezdtem őket, aztán jól félbehagytam mindkettőt. Itt vannak vázlatként, bizonyítékként.

Talán pont ez a befejezetlenség jelzi azt, hogy lelkileg nem igazán vagyok toppon. S tulajdonképpen magam sem tudom, mi a túró bajom van. Egy biztos érzés van bennem (“szeretem”), a többi egy nagy mess. Nem is érzések, csak egy massza, amiből semmit sem tudok kihámozni. Muszáj bogozni, muszáj rendet tenni. Úgy, ahogy a lakást is kipucoltam (igaz, a szekrények mélyére nem kukkantottam be, talán kellett volna…).

Szóval, ideje, hogy a lelkemet is megszabadítsam fölöslegesen lehúzó érzésektől, mert szeretném újra jól érezni magamat a bőrömben (s nem akarok újabb sérüléseket összeszedni, a vállam még így is fáj).

Legalább futni tudok. Ez is valami.

Fura, mikor megkérdezik, mit szeretnék névnapomra, karácsonyra, erre vagy arra az alkalomra. Semmit és sok mindent. Ez utóbbit általában megveszem magamnak, nem várom meg, míg valaki nekem ajándékozná.

Amire leginkább vágyom, az nem megvásárolható. A következő vágyott dolog pedig olyas valami, amit nem szokás ajándékozni, legalábbis azon az életszínvonalon, amiben én élek. Azt csak hitelre tudnám megvenni perpillanat vagy ahogy azt jelenleg el tudom képzelni.

De én is töröm a fejem az ajándékokon. A gyermekeim a könnyebb esetek, mert szinte maguktól mondják. A tesómmal pedig megbeszélem, ők mit szeretnének.

Lehet, könnyebb lenne az, ha megbeszélnénk, senkinek semmit, de vegyük el azt az élményt egymástól, a gyerekektől (a már felnőttektől is!), hogy találjanak valami meglepetést a fa alatt? Én is szeretem meglepni a számomra kedves embereket, de nekem is jólesik, ha valamivel megörvendeztetnek. Úgyhogy marad az ajándékozás. Részemről mindenképpen, még akkor is, ha törni kell a fejemet, és esetleg utánajárni dolgoknak.

Még mindig a múltkori esésem miatt rehaboskodok. A jobb vállam terheléskor és fekvéskor – történetesen alváskor – fáj, a bal térdem pedig pihentetve van, mert a múlt szerdai futást erősen fogcsikorgatva ejtettem meg.

Ma már volt ugyan egy próba etapom, hogy van-e különösebb panaszom. Nos, nagy élmény volt az első 10-15 perc, hogy abszolút sehol sem fájt a lábam. Utána már kezdtem érezni a térdem belső oldalát, de csak tompán. Úgyhogy remélem, holnaptól már újra futhatok egy könnyített verzióban. Persze, azért még beragasztom a térdemet.

A hétvégénk újfent jól sikerült. Ugyan az alvásommal volt gondom: úgy tűnik, az edzetlenség is rossz hatással van rám. Muszáj valamilyen fokig kifárasztanom magamat a nyugodt alvásért.

Szeretem, hogy ennyire jól érzem magamat vele, és azt is, hogy ennyire önmagam lehetek. És bízom abban, hogy ez kölcsönös.

Most nagyon hálás vagyok.

Továbbfolytatva az előző bejegyzés gondolatát kifejteném, miért nem tudnék perpillanat vegán lenni.

Először is szűk az az élelmiszerkör, amiből tudok válogatni. Rengeteg gyümölcs, és jó pár zöldség kiesik a FODMAP tartalmuk miatt.

Fehérjét jelenleg elsősorban húsfélékből pótlom. Ugyan eszek vegán fehérjét is, de ezekkel a porokkal úgy vagyok, hogy vagy igazak, vagy nem. Illetve kiegészítésnek okék, de ha organikus fehérje forrást keresek, az lenne a szója és egyéb hüvelyesek. Na, ezek egyből kiesnek nálam a puffasztó hatásuk miatt.

Úgyhogy egyelőre tudnék zöldsalátát enni olajbogyóval, magvakkal és földi mogyoróval, pár zöldség félét nyersen, egyeseket főzve is. Fehérjét csak vegán fehérje porokból tudnám pótolni. Végülis most ugyanezeket eszem hússal kiegészítve, és kevés sajttal. Olykor megengedek magamnak egy laktózmentes túrórudit.

Hát ezért nem akarok vegán lenni….

De csak húsevő sem. Próbáltam egy rövid ideig. De mindig is kardinális kérdés volt nálam az emésztésem gyorsasága vagy lassúsága, s mivel azt vettem észre, hogy csak húsfogyasztásnál inkább az utóbbi valósul meg, muszáj vagyok rostbevitellel javítani a sebességen.

Jó lenne újra megélni azt a gondtalanságot, amikor azt eszek, amit, és olyan jóízűen, ahogy csak lehet.