DM koncert. Kind of vén tinédzser parti.
Jó ez így. Legalább nem lógok ki a tömegből koromnál fogva.
Még szűk két óra a kezdésig.

Nem vagyok hűtlen, csak kevesebb energiám van erre a blogra.

Az írási ötleteim más helyre koncentrálódnak.

És akkor én még nem is nevezem magamat (mostanában) bloggernek. Pedig már 2004. szeptemberétől az vagyok. Az egyik részem. És erről csak kevesen tudtak. Azok, akik maguk is megnyilvánultak a neten, és összetalálkozott az életünk virtuálisan, illetve azok, akik úgy gondolták, érdemes a gondolataimat követni.

Ha csak azzal foglalkoznék, amit igazán szeretnék csinálni, akkor a blogírás hivatalosan, azaz nyilvánosan is része lenne. Tulajdonképpen már most is az, de …

Szóval, blogger vagyok, voltam és leszek. Akár fű alatt, akár a világ előtt.

Amikor már a nagypapa (apukám) informatikai tanácsért a 13 éves unokáját (a gyermekemet) hívja … már nem engemet…

Vasárnap lefutottam életem első futóversenyét, ha nem számolom a gyerekkori egyetlen mezei futóversenyemet, amire jobb híján engem nevezett be a tesitanárom, és a 6 induló közül a harmadik lettem.

A tegnapi versennyel kapcsolatosan ezt írtam a facebook oldalamra:

“Tavaly december táján a barátnőm megemlítette, hogy a férjével regisztrálnak a tavaszi futóversenyre, a Vivicittára. Ő a 7 km-t célozta meg. Tudni kell, hogy neki ez nagy kihívásnak számított, mivel addig soha nem futott 7 km-t, sem 40-45 percnél tovább.
Nos, akkor én is elmondhattam, hogy régen futottam már, de mivel újra szerettem volna rendszeresen futni, illetve szeretem a kihívásokat, mondtam, hogy szívesen csatlakozom hozzájuk. Jelentkeztem gyorsan a versenyre, nehogy meggondoljam magam (na, olyan ritkán van!).

Ki is gondoltam, hogy majd januártól kezdem a célzott edzést a versenyre. Futást csak heti egy alkalommal szándékoztam beiktatni legalább addig, míg jó idő nem lesz. Ezt márciusra reméltem. Amint tudjuk, lett belőle április is.

Így hát edzettem (saját óráim, HIIT-edzések, homokzsákos gyakorlatok), és hetente vagy két hetente sikerült is futnom egy órát vagy egy kicsit többet. Próbáltam felmérni, vajon a 7 kilométert mennyi idő alatt tudom lefutni. Úgy 40 és 44 perc környékén mentek (ahhoz képest, hogy ritkán futottam). A heti két futást csak kb. három hete tudtam megcsinálni. Bár eleinte fura volt, hogy nincs hó. Ja, volt eső…

Szóval, minden félelem nélkül vágtam bele a mai Midicittába. Hihetetlen euforikus élmény volt a többi futók közé beállni, nézni, hallgatni a rajtot felvezető, elindító mikrofonos emberkét. Le a kalappal előtte, mert remek hangulatot teremtett. 

Megmondom őszintén, hogy a kezdeti eufória, amiről azt hittem, végig velem marad, hamar elmúlt. Helyette lett ólomláb, a hőségtől majd’ szétpattanó fej, és kemény fújtatás. Mentem, futottam, mert bevállaltam, de már nem néztem a megtett kilométereket jelző táblákat, mert csak lehangoltak. Ami hétköznap meg sem kottyant, most kemény kihívásnak tűnt. 

Úgyhogy az utolsó kilométert sem nyomtam meg, sem az utolsó métereket. Hanem szépen tettem egyik lábam a másik elé. És a célban mosolyogtam, örültem, mert megcsináltam. Az elsőt. 

Az órámra néztem, és megsaccoltam: ez, hála, 40 percnél nem volt több. A nagy öröm akkor jött, amikor kitették a végleges eredményt: 37:29-es idővel 64. lettem.

Nekem a futás magányos sport. Szerencsére, ezt a barátnőm is így gondolja, ezért ő sem bánta, hogy külön futottunk. Ő is remek eredménnyel végzett: másfél perccel utánam ért célba a 111-ként. Még egyszer gratulálok neki!!!

Most egy-két nap futás nélkül, majd jöhet a következő célra a felkészülés. ”

Szóval, a következő cél egy félmaraton szeptemberben. Mert a fejembe vettem.

Lassan kezdhetek megint listát írni: mit, mikor, merre, hova, miért és mikorra.

Az “unalmas” hétköznapok, izé… hétvégék után jönnek a tanfolyamosak.

Nem nyafogok, hiszen szeretem. Csak úgy írom, hogy írjak.

Futáshoz zenét válogatok össze. Szó szerint. Válogatás.

A nyers listában a keményebb rocktól a popig, illetve a salsa és a cha-cha is megtalálható. Imádom mindet. Bocs.

A lényeg, hogy a futás közben ne kezdjek el táncolni, illetve a nehéz pillanatokban erőt adjanak. Hogy az előbbit hogyan fogom megvalósítani, még nem tudom.

A hétvége teljes pihenés volt. Valójában elpocsékolt időnek éreztem, amikor nem csináltam semmit, amit hasznosnak ítélek. Mentem volna kifele, de az időjárás tett arról, hogy csak a futásig jussak el, ami a szabad levegőt illeti. Ezért mindenesetre hálás vagyok.

Kímélnem kellene a vállamat, mert már hónapokban mérem, mióta fájdogál. Szerintem ízületi gyulladás. Nem pihentem ki. …. Hát, talán most…

Készülök az edzéseimre, amiket én vezetek, reggelente edzek szokás szerint, és múlt héttől elkezdtünk társastáncra járni.
Töröm azon fejem, hogyan javíthatnék a futóidőmön valami spéci edzéssel. Tulajdonképpen tudom, mit is kellene többet csinálnom (és fogom is), és azt hiszem, ennyi lesz az extra. Ja, meg plusz legalább egy nappal többet illene járnom futni hetente.

Talán mostanra már kész van annyira a honlapom, hogy felvállalható minden szinten. A hírlevelek tartalmán szeretnék dolgozni, ha már bevállaltam, hogy küldözgetek ilyeneket. Jó kis projekt minden hétre…

Szóval, mindig van valami. Vagy éppen semmi.

Állok fel az asztaltól, s közben ránézek az órára. “Oh, csak 10 óra? Minek rohanni, hisz vasárnap van…”
Igen, minek, mosolyogtam magamon: 6-kor keltem, és fél kilencre már kész voltam egy órás futással.

Kiléptünk a lépcsőház ajtón.
- Esik valami?
Megbotlottam, majd megjegyeztem:
- Igen. Én … orra.

Rajtam kivül mindenki fázik az irodában. Nekem melegem van.
Én rendszeresen sportolok…

Mi az átlagos? És vajon a jelen átlagát kell-e venni az ideális állapotnak?
Az, hogy a magyar emberek egészsége olyan amilyen, egy dolog, de nem ezt kellene kiindulásnak tekinteni.
Én nem látszom 40 évesnek, akár 10 évet is letagadhatok, de lehet, hogy egy másik társadalomban meg sem lepődnének a valós korom hallatán.
Azt hiszem, ez a célom: elfogadtatni az emberekkel, főleg a nőkkel, hogy az idő múlása nem azt jelenti, vele kell múlnunk nekünk is gyorsított tempóban. És ez nem a fiatalságba való kapaszkodás, hanem az, hogy megőrizzük, javítsuk a testi, szellemi és lelki egészségünket életünk végéig.
És bármikor el lehet kezdeni ezen az úton járni. Soha nincs késő.