Idő és utazás

Peregnek a hetek. Itt az iskolaév vége, ami számomra azt jelenti, hogy az esti edzéseim egy részét leadtam. De tulajdonképpen közedzésen kívül mindet.

Miért? Sok volt. A főállásom mellett, ami ugye heti 4 x 8 óra 20 perc minden estém arról szólt már, hogy mentem edzést tartani. Az utóbbi időben sikerélményt nem adott, mert meglehetős kis létszámmal tartottam az órákat. Ami ugye nem túl motiváló, és anyagilag sem éri meg.

S ami a legfőbb, hogy a gyerekeimmel sem tudtam érdemben foglalkozni. Ami szabad időm volt, azt arra fordítottam, hogy pihenjek és lazítsak. De nem velük. Úgyhogy ez így nem mehetett tovább.

Még ők fontosabbak, mint az én személyes sikerek. Egyelőre kiéltem magam, megtapasztaltam, milyen edzőnek lenni. Amit ugye nem adok fel teljesen.

Az elmúlt hetek történéseihez tartozik még a 8 napos olaszországi körút Anyuval, ketten. A buszos részeket leszámítva (bár az sem volt annnnnyira szöööörnyű) szuper volt. Nagyon szép Róma, s maga Olaszország.
Ilyen utazások alkalmával mindig vágyom arra, hogy minden évben felkerekedjek egy autóval, és a magam ritmusában elkóboroljak egy adott országban, és úgy ismerkedjek meg vele.
Egyelőre egy akadálya van: nincs autóm.

Tétel

Hétfőn sikerült végre, ami öt éve nem. Még év elején döntöttem úgy, hogy levizsgázom kineziológiából államilag is. Nem tudom, mikorra lettem a démonjaimmal jóban, azaz az egyik hölgyre minden ellenérzésként gondolnom, de ma sincs bennem semmi negatív vele kapcsolatban, pedig most is elég szépen rám mordult.

Lényeg, hogy görbülnek a jegyek. Az egyik mindenképpen.

A hétvégén csak vasárnap délután tudtam tanulni pár órát. Egy tételt nem találtam, de aztán meg is akadt az egész ott, hogy rosszul lettem, így a tanulást fel kellett függesztenem. A vonaton sem találtam, így a 12+2 meridiánnak a csak a kiinduló és a végpontjait igyekeztem újra a fejembe vésni. Ez az tétel nyomakodott mindig elő, mintha azt jelezné, őt fogom húzni.
Hát, persze, hogy azt húztam.

Tegnap reggel a munkahelyemen az asztalon melyik tétel figyelt rám teljességében? Ez.
Ennyi.

De a vizsga megvan, úgyhogy ez a hét is jól kezdődött.

Kifogás

Ránéztem a két kolléganőmre, és látva nem éppen filigrán termetüket és hallva szavaikat megértettem: bár éppen nem a fogyókúra a téma, de ők mostanában nem fognak lefogyni.

Én is tudok kifogásokat hangoztatni, mikor nem igazán fűlik valamihez a fogam, azaz semmi kedvem hozzá, azonban van, amiben sokkal több akaraterőm és kitartásom van.

Az adott téma perpill a munka melletti tanulás volt. Mióta kikerültem a gimiből, szinte minden évem arról szólt, hogy valamit tanultam, valahol vizsgáztam, valamilyen suliba, tanfolyamra jártam. Munka, család és háztartás mellett.

No excuse.

A legdurvább az lenne, ha most fognék bele egy suliba, ahol napi szinten tanulni kellene, és lenne komoly vizsga. Arra rámennének teljesen a hétvégéim. CSak azok, mivel jelenleg a hét munkanapja a melóról és az edzésekről szólnak. Kelek, edzek, melóba megyek, hazakerekezek, készülök az esti edzésre, amit én tartok, majd utána jöhet a pihenés. A délután és az este maradék szabadidejéből kapnak valamit a gyermekeim, a háztartás és a magánéletem.

Egyszóval, nekem jöhet bármilyen kifogással, mire nincs ereje, energiája, agya és ideje. Ha akarja, fog tudni rászánni.

Persze, mikor megszólaltam, hogy az elmúlt években mennyi suliba jártam család és meló mellett, csak az a megjegyzés hangzott el: nem lehet százszázalékosan teljesíteni sehol sem, ha így vállalja be az ember a tanulást.

No comment.

Újdonságok

Eltűntem. Megint. Egy időre. Csak. Esküszöm!

Túl egy félmaratonon, egy lakásfelújításon, egy két hetes vendégeskedésen a szüleimnél (most volt először, hogy simán, minden összezördülés nélkül tudtunk sokáig Anyuval egy fedél alatt létezni. Azért ez már fejlődés. Kellett pár kinez oldás ehhez. Nekem.)

A múlt héttől már újabb edzést tartok újabb helyszínen (egy közeli településen). Így még elfoglaltabb vagyok. De szeretem csinálni.

A futás háttérbe szorult, de azért igyekszem majd heti egyszer vagy kétszer menni. A Freeletics most a nyerő. Hihetetlen kitartás és elszántság kell, hogy megcsináld pl. a 100 db négyütemű fekvőtámaszt karhajlítással (angolul rövidebb: burpee) egy szuszra. És közben tudod, hogy van még egy vagy akár több köröd is belőle. Szóval több mint fizikai kihívás, leginkább mentális. Persze, persze. Német találmány.

Visszatérve a lakásfelújításra. Klassz lett a konyhám, a fürdőm, az előszobám. Akárki akármit mond (pl. én még pár hónapja), azért az érzés és a látvány, hogy egy új, modernebb közeg vesz körül, hát, sokat ér.

A mai napom kerekre sikerült

Szeretem az olyan napokat, amelyeket úgy fejezek be, hogy sikerült mindent megcsinálnom, elvégeznem, amit aznapra terveztem.

A mai napot szokás szerint edzéssel kezdtem (legújabb hóbortom a Freeletics), majd meló. Ott is elég jól haladtam. Aztán hazafelé elhoztam a kerékpáromat a szerelőtől, mert rekord sebességgel (tegnap délben adtam le neki) helyre pofozta. Nagyobb bajok voltak vele, mint gondoltam. De most már legalább olyan, mintha egy új bicó lenne alattam. Arra egy darabig pedig ügyelnem kell, hogy ne fékezzek túl erősen. Mert orra bukom. Az is vaci új lett.

Szóval, hazatekertem. Itthon valamennyi zabpehelyt ledaráltam, majd bekevertem a kétféle palacsinta tésztát. Egyik tojás nélküli volt. Aztán tettem-vettem, és már készíthettem is a palacsintákat. Nos, ugyan a tojás nélkülivel megkínlódtam, de aztán csak kész lett az összes. A gyerekek pikk-pakk betolták.

Úgyhogy még az estét teregetéssel fogom befejezni (igen, egy mosás éppen folyamatban), majd jöhet az alvás.

Holnap hajnalt pedig futok egy jót.

Önbizalom

Néha nagyon nehéz megőrizni a hitemet. Abban, hogy amit csinálok, az jó és hasznos, és másokat is érdekel, érdekelhet.

Talán én magam nem hiszek benne 100 %-osan?
Vagy saját magamban?
Inkább az utóbbi.

Jaj, végre lehetnék teljesen magabiztos!

Terep, kék kereszt, futás

Úgy látom, elég ritkán akad olyan bejegyzésem, ami nem úgy kezdődik, folytatódik vagy fejeződik be, hogy “a hétvégén futottam”. Egy biztos, majd’ az összes posztomban megjelenik legalább egyszer a “futás” szó.
Pedig az utóbbi időben heti kétszer megyek csak, de ezek szerint elég jelentős szerepet játszik (még) az életemben.

Szóval, a hétvégén futottunk. Terepen. Már voltunk erre felé, de a felfele utat egy másik turista útvonalon teljesítettük. Mivel nem ismerjük az összeset, ezért kis naívan azt hittük, hogy ezúttal a Kékesre közvetlenül felvivő út laza lesz. Aha! No, persze!

A következő, idézett szöveg pontosan leírja, mit is érezhet a túrázó vagy terepfutó kék kereszt szakaszon:

” A Kékestetőre vezető több túraútvonal találkozásánál található csomópont és egyben a csúcstámadás előtti utolsó pihenő 772 méteres tengerszint feletti magasságon a Gabi-halála elnevezésű hely.
Az emlékhelyen található táblán az olvasható, hogy a hely neve az itt elhunyt Gabi nevű favágóra emlékeztet minket. Gabi 1930-ban lelte itt halálát, de nem a hegymászás, hanem egy szerencsétlen baleset miatt. Az elnevezés tehát nem kell, hogy elriasszon minket. Annál is inkább, mert a csúcsig hátralevő alig 300 méteres szintemelkedés meredekebbik szakasza még csak a Gabi-halála után következik.”

Nos, ez a kb. két kilométeres szakasz 240-250 m szintemelkedéssel úgy igazán adta magát. A Pisztrángos tótól eddig a pontig sem volt kis matyi a szintemelkedés a 800 méteren, és igen csak fájdalmasnak hatott a lelkemnek, mikor megláttam, hogy továbbra sincs pihenő. Ja, és jött a jeges, havas, nagyon odafigyelős útszakasz az emelkedéssel együtt.

A Kékesen megpihentünk, aztán már vidámabban vágtam a lefele vezető útnak, amit már egyszer megfutottunk tavaly ősszel. Így tudtam, mire számíthatok. Ennek ellenére, könnyebbnek, rövidebbnek tűnt. Még az is feldobott, hogy az utolsó előtti kilométeren ügyetlenül ugráltam át a patakban levő köveken, és a bal lábam bokáig elmerült a vízben. Gyönyörű napsütésben, fantasztikus tavaszi időben, a most már egyre jobban futható kb 2-2,5 km piti ügynek bizonyult a célig. Bár már igen fáradtak voltak a lábaim….

Szóval, zúgtam, ahogy tudtam, a magam tempójában.

Amire rájöttem. Engem a célba érkezés gondolata felspanol. Előveszem a tartalékaimat (néha fogalmam sincs, honnan), és megyek, gyakran gyorsabban is, mint addig, vagy ahogy a maradék erőmből futná. Nem futom ki magam, de rákapcsolok.
Egyedül talán a Kékes-futás utolsó emelkedőjén nem tudtam ezen lelki erőmet elővenni. Talán azért, mert nem egyedül fejeztem be azt a távot, így nem tudtam csak magamra koncentrálni. De nem baj. Az meg azért volt úgy perfekt.

Az elkövetkezendő pár hetem, hónapom a hétvégi futások, egyéb sportesemény körül fog forogni. Nem is tudom, van-e még a sporton kívül életem (még itt, a meló helyen is ezzel foglalkozom privátban, he-he!).

Elégedetlenség, hála, pillanatok

Gyűröm a mindennapjaimat. Hétfőn kettőt pislantok, és már péntek van. Aztán igyekszem a hétvégét tartalmasan eltölteni, ami sokszor sikerül is. Aztán már itt is a hétfő.

Néha úgy érzem, hogy kergetek valamit, amit tán soha nem fogok tudni elérni. Az elégedettség érzése az életem egyes területein (sehol?!) megvan, a többin pedig van a törekvés egy cél felé.

Tegnap hazafelé kerékpároztam, s a temető mellett elhaladva újra belém nyillalt: az életem véges, és azzal teszek jót magamnak, ha minden pillanatát kiélvezem, illetve hálás vagyok mindazért, amim van, amit kapok és amit tudok éppen adni.

Talán ezen áldásos röpke felismerésekre kellene emlékeznem, mikor elönt az elégedetlenség önmagammal szemben. Néha túl sokat várok magamtól. Lehet, olyasmit, ami nem is az én utam…

Terepezés

Egy újabb hét.

A hétvégét egy nappal ugyan meghosszabbítottam, de mégis – hipp-hopp! – itt lett a hétfő. A három napba belefért több minden, köztük egy 31 kilométeres terepfutás. No, persze azért azt tudni kell, hogy egy 800 szintemelkedésű terepet nem fut végig az ember, ahol tud és rákényszerül, sétál.

Így sem volt laza kocogás. A talaj megtette a hatását egy idő után. Még a szakasz elején járva fagyos volt az idő, viszont a nap előrehaladtával a napsütés hatására olvadni kezdett. Így volt minden: fagyott, havas út, saras, vizes, csúszós talaj. Ez utóbbi persze már akkor, mikor eleve elfáradtam. A lábaimnak és az agyamnak tuti terhelés.

Viszont gyönyörű időben, kinn a természetben, a friss levegőn tölthettem az egész délelőttöt. Szerinted mi fog emlékként megmaradni, és visszavonzani bármilyen hosszú távra, emelkedőkkel, lejtőkkel dúsított etapra? Persze, hogy a szépség. És az, hogy hasonló kalandokban részesüljek, mint akkor, a nehézségekkel együtt.

Ja, meg persze az eltévedéseimmel karöltve. Mert az is volt. Így, ami 27 km lett volna, azt sikerült majd’ 4 kilométerrel megtoldanom. Mintha a 27 nem lett volna elég. Eddig ez a leghosszabb táv, amit ilyen fel-le terepen megtettem. Tulajdonképpen nem is nagyon futottam síkterepen…

Tervben van hamarosan egy másik, kicsit hosszabb táv teljesítése. Még van két hetem a jelentkezésre. Hm.

A lelkek mélyén

Bár már csináltam jó néhány oldást az elmúlt években, de olyan ritkán volt, hogy egy nap kettőt is. Az nem újdonság, hogy a kliens ügye, amivel eljön hozzám segítségért, az olykor összecseng az én aktuális problémámmal, ami jelen van az életemben.

A múlt héten ketten is bejelentkeztek hozzám oldásra. Egy napra vállaltam őket.

Általában mikor a kliens elkezdi mesélni, miért jött, még csak a felszínt kapirgáljuk. Aztán szépen, a bevezető beszélgetés alatt, bontakozik ki, mi is lesz az oldás tényleges ügye. Vagy az oldás alatt derül ki.

Az első kliens azzal jött, hogy fogyni szeretne. A másik a dühkitörései miatt kért segítséget. És mindkettőnél ugyanannál a tényleges ügynél lyukadtunk ki az ügyfelderítő beszélgetés alatt.

Az már csak hab a tortán, hogy a legutóbbi oldás, amit én kaptam, az is erről szólt.

Két dolgot szűrtem le: valóban nincsenek véletlenek, illetve az, hogy bár én azt hiszem, hogy csak én élek meg valamit úgy, ahogy megélem, s közben pedig nem.

Ja, és persze nem tudhatjuk, hogy egy-egy felszíni reakció mögött milyen érzelmek és történések húzódnak meg.

Ezért is szeretem a kineziológiának ezt az ágát, mert ennyire érdekes.

Back to the road

Nagyon jólesik, hogy biztatást kapok a blog folytatására.
És nemcsak itt, a blogon, hanem élőben is noszogatnak, miért nem írok.
Okokat nem mondok, mert felesleges. Inkább fordítsam arra az energiámat, hogy a gondolataimat lefirkantsam.

Hihetetlenül gyorsan eltelt a múlt év. Tele történésekkel, és talán pont ezért is száguldott el oly pikk-pakk.
Még februárban nem is sejtettem, hogy Anyunak köszönhetően töltök egy hetet Párizsban és környékén, majd egy pár hét múlva Olaszország tengerpartján süttetem a hasamat, járom Firenze és Velence utcáit. Ó, miért is vagyok szerelmes az olasz tájakba?!
Bár most akár Párizsba is szívesen visszamennék, pedig soha nem volt rajongásom városa…

Szóval, elmondhatom, 2014 jó év volt a maga nemében.

Bár azon álmom még mindig nem valósult meg, hogy a magam ura legyek, de talán nem is az én sorsom, vagy még nem jött el az ideje. Mindenesetre valami alakul(t).

Nem panaszkodhatom, de tényleg! Pont tegnap került elém az a gondolat: arra gondolj, hogy meddig jutottál el, ne arra, hogy mennyi utat kell még megtenned.

Szóval, igyekszem inkább erre koncentrálni, és ezért hálát adni. Aztán majd jön a többi is.