Egy szombati péntek

A lábam érezhetően javul. Ma reggel már megint gyorsabban futottam adott pulzuson, mint egy-két hete.

Szakítottam ma arra is időt, hogy tape-et tegyek a lábamra. Különös, hogy most érzem is a hatását: olyan nyugtató és biztonságot adó érzés. Hm.

Az is ma történt, hogy egy újabb kihívás mellett köteleztem el magamat.

Ültem a laptop előtt már egy óra előtt 5 perccel betöltött nevezési oldallal, de még meg nem nyitott lehetőséggel. Vártam, hogy 13:13 legyen. Ahogy 12-ről 13-ra váltott az óra, elkezdtem frissítgetni az oldalt, de 10-12 percig semmi. Már kezdtem kétségbe esni. Amíg egy újabb betöltésre vártam, kezembe vettem a mobilomat, és az instagramot nézegettem. Rutinból a laptop képernyőjére néztem, és … ott a várva várt oldal a nevezési lehetőséggel.
Láttam, hogy már a kategóriánkba 12 csapatnak él a nevezése, megnyugodva kattintottam a gombra, majd vártam… Megint nem tudott betölteni a következő oldal. Újabb frissítés. Tekerés. És…. ott a következő oldal. Rákattintottam, amire rá kellett, majd … megint “elveszett a fonal”. Reménykedve frissítettem a böngészőben. Már feladtam volna a reményt, mikor betöltött a tényleges nevezési lap. Huh!
Megadtam a csapatnevünket, azt, hogy milyen lesz a lány-fiú arány, majd a pólóméreteket, és igyekeztem figyelmesen, de gyorsan végig menni a lépéseken.
Az oldal alján ott volt a “Nevezés” és a “Törlés” gomb. Hát, szurkoltam magamnak, hogy a helyes választ adjam.

Úgy tűnik, jövő májusban egy újabb kört teszek egy kisebb csapat tagjaként a Balaton körül – futva.
És babonából legközelebb csak jövő áprilisban vagy májusban leszek hajlandó erről írni. Mert akkor biztos bármi, ha már megtörtént.

Ja, és ma dolgoztam délelőtt.

Teljes és kerek hétvége

Ez a hétvége kerekre sikerült. Nincs hiányérzetem. Így volt rendben, ahogy volt.

Ehhez első lépésként az kellett, hogy a péntek délutánt és az éjjelt a párommal töltsem. Mikor is kései ebédeltünk, ügyintézés után még hazafelé beugrottunk egy baráti házaspárhoz néhány mondat és biztató szó erejéig (kisbabá(ka)t várnak), majd kellemesen töltöttük az alvásig az időt.

Másnap korán érkeztem haza, így sokat nem húztam az időt, és mentem futni. Nagyon döcögősnek éreztem (magamat), és már az első kilométer után haza akartam menni. Igyekeztem nem tudomást ezen gondolatról, és inkább megcsináltam az edzést, ahogyan elő volt írva. Csak otthon láttam, hogy elég jól sikerült. Hát, ezt a fejlődés jelének veszem. Mármint a jó eredményeket.

Aztán mentem boltba, hogy valamit prezentáljak ebédre, mert a kisebbik gyermekem nálam maradt vasárnap reggelig (pedig apás hétvége volt). Szóval, mire hazaértem elmosogatott (!), és mikor hangosan listáztam a teendőimet, egy pár perc múlva odajött, hogy akkor ő felporszívózza a lakást. Egy ellenszavam sem volt. Csak a wc-t és fürdőszobát porszívtam után, mert tudtam, hogy azt csak tessék-lássék csinálta meg.

2 óra körül ebédeltünk. Egy kicsit lazultam, majd nekiveselkedtem a húslevesnek, hogy este 8-ig készen legyen. Fél hétre pedig átmentem az egyik közeli étterembe, hogy a leendő UB-s csapattársaimmal lefixáljuk és kijelentsük: igen, fogunk ultrát futni együtt a Balaton körül 2019-ben. Fejenként 73-73 km-t. Már csak sikeresen regisztrálnunk kell szombaton, illetve ha az megvan, akkor felkészülni (nekem és a másik lánynak mindenképpen, mert mi még aszfalton nem futottunk maratonnál többet).

Este időben elaludtam, reggel időben keltettem magamat, hogy még a vasárnapi program előtt egy rövid erősítő edzést egy hosszabb nyújtással megcsináljak. Azt ugyan nem kalkuláltam a délelőtti programból, hogy a párom egy órával később érkezik, de legalább ki tudtam autóval vinni a kisebbik gyermekemet az apjához.

Annak ellenére, hogy egy órás késéssel indultunk és érkeztünk a tervezett Teljesítménytúra rajtjához, még is sikerült itinert szereznem a 12 km-es túrához. (Csak 15 perc mínuszban voltunk.) Gyönyörű őszi idő volt, így nagyon vágytam ki a természetbe. Kivételesen nem futottunk, hanem gyalogoltunk. Az első TT, ahol valóban turistaként vettünk részt. Tempósan haladtunk, csak néhol álltunk meg a kilátás vagy egyéb természeti szépség miatt. Egy helyen vizet vettünk az ottani forrásból. Nagyon jólesett a séta, csak azt viseltük nehezen, hogy egy bő kilométeres szakaszt a közúton kellett megtenni. Alig vártam, hogy bemehessünk megint az erdei útra, ami végül a Hámori-tó mellett vezetett.
A 12 km-t 300 méter szintemelkedéssel így is 3 óra 25 perc körül nyomtuk le a 4 órás szintidőn belül. Nem is tudom, hogy ennél gyorsabb iramban hogyan lehet élvezni a tájat, természetet. A futás az más lett volna. Ott valóban alig van alkalom nézelődni, különösen akkor, ha a lábai elé néz az ember, hogy ne bukjon orra valami kőben, faágban, pukliban.

Otthon várt minket a leves a csirkehússal, vörösborral. Mindez után jöhetett a henyélés, egy kis bicikliverseny nézés és a többi.

Ahogy éjszaka tapasztaltam, az alvással sem volt gondunk.

Ma reggel nem mentem futni, se nem edzettem otthon, mert a párom is korán kelt, de nem annyira, hogy miután elment, én még tudjak sportolni. De jó volt hozzábújni még az ébresztője előtt, hogy aztán pikk-pakk elrobogjon a dolgára. Aztán nekem is elindult a nagyüzem.

Csókok

Láttam egy kérdést a neten, és gondoltam, gyorsan megválaszolom. Gyorsan, mert nem érek rá, hiszen hajnal van, és edzeni keltem fel.

Az elmúlt 15 évben hány emberrel csókolóztam, szól a kérdés.

Nos, 13 éve váltam. Úgyhogy innen számoltam.

10. Ha nem hagytam ki senkit így hajnalok hajnalán.

Sok? Kevés? Talán megnyugtatóbb számomra, ha jó részét az első harmadában “szereztem be”, és csak két férfivel csókolóztam az elmúlt években.

És nem is nagyon szeretném (sőt, egyáltalán nem!), ha bővülne a lista a jövőben. Értem úgy, hogy örülnék, ha jó sokáig azzal a férfivel maradnék csókolózós kapcsolatban, akivel perpillanat is abban vagyok.

Halacska

Megint fura álmom volt. Gondolom több is az éj folyamán, de én csak arra emlékszem, ami az ébredésem előtt volt. Persze csak nagyjából: az egyik főszereplőre és néhány mozzanatra a történetből.

Mivel nem igazán hiszek a jósló álmokban, inkább arra igyekszem rájönni az álom segítségével, hogyan élem meg én a történéseket. Írhattam volna azt is, hogy “valóságot”, de az csak egy szubjektív változat lenne: az, ahogyan én reagálom le érzelmekkel a velem történteket.

Ma hajnalban vagy reggel leszűrve az álmodott mesét, az jutott eszembe, hogy olyan, mint a hal, hogy folyton kisiklik a kezeimből. Így élném meg? Valószínű. De nem is bánom. Úgy jó minden, ahogy van.

Mert most van nekem egy virágom, aki ugyan átültethető, de nem megy sehova.

Felmásztunk

Nem szeretem a lifteket. Ha tehetem, mindig a lépcsőt választom. Még akkor is, ha a 23-ikra kell feljutni.

Így mikor a párom teljes menetfelszerelésben, maszkkal az arcán elindult sprintelve, hogy megmásszon 23 db szintet a lehető leggyorsabban, azt választottam, hogy mögötte szaladok, hogy én is fenn legyek a célba érésénél.

Nyilván ennek megfelelően nem lehettem pont ott, mikor felér, de szerintem ő sem bánta, hogy nem engem látott meg először érte izgulva, hanem inkább a haverját, aki tudta, hogyan kell leszedni róla pikk-pakk a maszkot, sisakot és a hátáról palackot.

Legalább elmondhatta, hogy futok utána. Vagy ő előlem?

Szóval, beállt a rajtba a lépcsőház alsó szintjének első lépcsőfokánál, majd a jelzésre elindult. Kb. az első emeletig tudtam vele tartani a tempót. Igaz, nem is nagyon erőltettem magamat, mert féltem, hogy beállnak a combizmaim, és akkor hogyan fogok tudni másnap futni. (Mert az edzéseimen futnom kell, s nem kocognom.) De amennyire lehetett, igyekeztem, hogy csak egy vagy másfél szinttel elmaradjak el tőle. Természetesen egy idő után már neki sem ment az az iram, amit az első 10 emeleten tudott tartani.

Felérve a 10-ikre elgondolkodtam azon, hogy menni fog-e a következő 13 emelet, aztán inkább arra koncentráltam, hogy annyira ne maradjak le a párom mögött, illetve, ha esetleg beérne a következő versenyző, ne legyek neki útjába. Aztán már csak azt láttam, hogy 14, és 18, majd csak azt hallgattam, hogy a párom a maszkon keresztül felettem valahol hogyan veszi a levegőt. Egy kicsi féltés is volt bennem, mert hiszen nem mai kakas már ő sem, és bár általában edzettnek mondható (elég edzettnek), de erre a versenyre nem készült.

Aztán azt hallottam, hogy a célban levő szervezők biztatják, majd az ő hangját is tisztán kivettem. Mivel már nem is figyeltem, melyik emeleten járok, meglepődtem, hogy egy pár másodperc múlva én is felértem.

Ugyan lihegtem egy kicsit, de az semmi sem volt ahhoz, amit a versenyzők kiadtak magukból. Ha valaki a földön feküdt vörös, szuszogó fejjel, az nem megjátszás volt, hanem tényleg odatette magát, ahogyan csak tudta.

Szívesen kipróbálnám magam ebben a versenyben, de egyelőre még nehezen képzelem el, hogy maszk legyen végig az arcomon. (Azt a min. 30 kg súlyt csak megszoknám a felkészülés során.)

A párom szépen szerepelt. Korosztályos első helyezett lett. És másnap nem is volt izomláza.

No training this morning

Van az a hajnal, amikor érzem magam annyira gyengének, hogy inkább visszamászok az ágyba egy bögre hosszú.hosszú kávéval, és először olvasok, majd megnézek egy következő részt a mostanában követett sorozataim egyikéből.

Letarolt a női létem egyik jel(lemzőj)e. És ilyenkor örül az ember lánya, hogy nem egy verseny napján van ez. S reméli, hogy nem is lesz így egy hónap múlva sem.

Pedig le akartam írni…

Volt egy kis fennakadás a blog elérhetőségét tekintve. Tegnap befrissítettem egy plugint, és valami bug kerülhetett a gépezetbe, mert a blogmotor szétesett.

Délelőtt nyitottam volna meg, és akkor jutott eszembe a tegnapi melléfrissítés.

Pedig le akartam írni, mennyire nem volt kedvem ma hajnalt elindulni futni, mert nem akartam érezni, hogy a jobb lábam gyenge, és olykor fáj is.
Aztán jobb ötlet híján mégis futócipőt húztam, és hamar lenn találtam magamat a sötét utcán.
Amint kivilágosodott annyira, hogy utcai lámpafény nélkül is láttam, a tó felé vettem az irányt, itt legalább minimális aszfalttal találkozik a lábam.
A tó feletti pára a kacsákkal, az enyhülő lábprobléma, a fülemben a zene, az egyik körben utolért süni, majd az egyik padon gubbasztó macsek úgy megemelte bennem a boldogság érzését, hogy vigyorogva rakosgattam a lábaimat egymás elé a kért pulzusszintnek megfelelően.
Aztán úgy döntöttem, élvezem úgy a futást, ahogy most megadatik. Lesz ez jobb! Még jobb.

Ha meg valaki sünit szeretne nézni, ott az blog FB oldala…

Lelkesedés, hol vagy?

Általában teszem a dolgomat, néha nyugodtan, néha rohanva, sietősen. Mikor több dolog van egy napszakra, egy egész napra, akkor listázok, sorrendbe teszek (ezt ekkor, azt akkor csinálom meg, így lesz időm rá), és igyekszem fejemben tartani a pontokat.

Olykor tehernek érzem, olykor pedig természetesnek veszem.

Mikor kinn voltunk a tesóméknál, feltűnt, hogy mindent ő csinál a család és a ház körül. A sógorom alig valamit. Mikor elismerő hangon meséltem ezt a páromnak, akkor megjegyezte, hiszen én is ugyanezt teszem. Akkor eszméltem rá, hogy valóban így van. Csak annyi különbséggel, hogy én nem élek együtt egy férfivel.

Meg tudok csinálni, el tudok intézni sok mindent, valamit ugyan nyögvenyelősen (mert nincs hozzá kedvem, affinitásom), de a végére járok. Mint pl a zuhanykabinom görgőinek pótlásának. Tény, hogy kicsit ültem rajta (s vártam a csodát), és az utolsó pillanatban rendeltem meg az új görgőket, így már szinte szétesőben az egyik ajtó. (Ma reggel majdnem hisztis sírásba törtem ki emiatt, de ehhez az is kellett, hogy alapból a jobb lábam miatt “magányos kismalacnak” érezzem magamat, aki szeretné, hogy végre ne lenne semmi baja, és minden sántikálás nélkül futhasson, – és persze ne neki kelljen valamiért felelősséggel lennie, intézkedhetne helyette már valaki más.)

Lassan a síros emojiból mosolygós lesz. Mert a remény nem hal meg, csak átalakul.

Régi

Kisebbik gyermek megnézette velem a diákigazgató választásukra készített videofilmjüket.

Egyik résznél elkezdett kérdezgetni arról, hogy a nagyapjának a régi autója milyen márkájú, illetve hol tartja. Mondom, Lada, és a város széli garázsban áll.

– Nem itt a parkolóban? – kérdi.

– Hát – mondom, – lehetséges. Ha látom, meg tudom mondani.

– Ez? – mutat a tablet képernyőjére, ahol a megállított videó egyik kockáján egy kék, régi autó látszik.

– Ez egy Trabant! – kuncogok. – Tény, hogy régi, de nem Lada.

Vígasz

Nem tudom, hogy a lelki problémákra jó megoldás-e a vásárlás, de most, hogy nálam is beütött a munkahelyi “zűrös szerda” effektus, és a tegnap délelőttöm se volt túl nyugodt, gyorsan rendeltem egy futócipőt. A mostani utcai HOKÁm lassan eléri az 1000 km-t, és egyébként is. Okot lehet találni egy futócipő vételre.

A rendelt típus még nem volt nekem, de ahogy látom, nagyon odavannak érte, és most fele áron vehettem meg. Remélem, a lábam is szeretni fogja.

Pár nap és itt van Angliából.

Álmok, vágyak, helyzet

Szombatra nem kaptam futó edzést, így mielőtt megérkezett a párom, hogy elinduljunk a versenyére, én gyorsan elmentem biciklizni.

Nekem a kerékpározás inkább a regenerálódás része. Igyekszem alacsony pulzussal és lábat nem megterhelően tekerni. Szombaton reggel azért a végére beletettem egy emelkedő mászást is. Bár gyorsabban tekertem fel, mint korábban, azért a pulzusom is felugrott 160 bpm-re. Nem tartósan.

A párom és még több biciklis terepen több, mint 10 km-t tett meg felfelé (kb 500 m szintemelkedéssel), számomra egyelőre ez még a kihívás kategória, és ha vetemednék ilyenre, két óra alatt csak felvonszolnám a hátsómat a célba.

Biztos izgalmas lehet terepen biciklizni, de egyelőre maradok a futásnál. Egyszerűbb cipőt húznom, és a zsákot a hátamra venni, minthogy egy biciklit előkészítsek, karbantartsak egy ilyen etaphoz. Még a tárolását is nehéz megoldanom (a szüleim pincéjében – szerencsére a szomszédban).

Így marad a futás, amit még sokáig szeretnék élvezni. Ezért is esik rosszul, ha olykor (és sajnos, gyakran) valamilyen sérüléssel bajlódom. Pedig nyújtok, hengerezek, erősítek, stb. És még a lelkemre is figyelek. Mi lenne, ha nem tenném mindezt?

Tegnap végre megembereltem magamat, és alapos bőrtisztítás után nekiveselkedtem, hogy kinez tapaszt tegyek a jobb vádlimra. Még az újonnan vásárolt ragasztóspray-t is bevettettem, hogy innen aztán csak akkor jöhet le a tapasz, ha én rángatom kézzel. Szóval, addig illegettem-billegettem magamat, míg szépen, kisebb igazgatásokkal felhelyeztem a tapaszt. Talán emiatt, de még éjszaka is éreztem rendetlenkedő izmot, inat, amit egyébként nem szoktam.

Tudtam, hogy ennek ellenére a mai futásom (mert mára is előírt az edzőbá’ egy etapot) nem lesz fájdalom- és sántikálásmentes. De hogy legalább az egyiket csökkentsem, bevettem egy fél (láz- és) fájdalomcsillapítót, amit otthon találtam a gyógyszeres dobozban. (Azt meg sem néztem, lejárt-e.) Így indultam el.
Már tegnap megfigyeltem, hogy akkor kevésbé vagyok féloldalas, és kevésbé fáj a lábam, amikor gyorsabban futok. A vicc ott jön, hogy tegnap még a Lidlbe is beugrottam az edzés végén, hogy kaját vegyek ebédre, és ahogy kocogtam haza, nulla, azaz nulla fájdalom volt és még nem is sántítottam.
Ma ezt szintúgy megfigyeltem bolt nélkül. Most reggel 3 gyorsabb szakaszom volt az edzés végén, aztán levezettem, majd lenyújtottam, intéztem az otthoni teendőket. És indultam munkába. A lépcsőn semmi féloldalas mozgás. A lejtőn sem. Azt sem éreztem, hogy kimenne a lábam alólam, mert össze akar csuklani, ha rálépek.

Persze, ez azóta már elmúlt. De gyanítom, a tape feltétele sokat segít a javulásban.

És tulajdonképpen nem is erről akartam írni. Mármint az utóbbi két-három bekezdésben van.