Meghallgatni

Tegnap volt nálam egy hölgy oldáson. A testi tünetét pánikrohamként diagnosztizálták. Elmesélte, hogy szervi bajt nem találtak nála, és pszichiáternél is volt. Az csak hümmögött, és valami általánosságot mondott, majd gyógyszereket írt fel. Amik persze leszedálták, de végleges megoldást nem adtak.

Amikor ilyet hallok, az agyam eldobom. Már minthogy a pszichiáter gyógyszerezi a pánikos kliensét ahelyett, hogy elküldené pl. pszichológushoz. Azt már remélni sem merem, hogy egy kineziológust javasoljon, aki segíthet a lelki háttér kiderítésében, feldolgozásában. Sok vendégemen érzem, hogy már az rengeteget jelent nekik, hogy valaki úgy hallgatja meg őket, hogy nem nézi bolondnak, és teljes figyelmét és érdeklődését adja neki. Ezt teszi egy pszichológus és egy normális kineziológus is.
Ahhoz, hogy rájöjjek, mi is a vendégem ügye, amivel foglalkozni fogunk azon az oldáson, nekem minden szavára, mondatára, reakciójára figyelnem kell. Ha több mindent mesél nekem, akkor közös szálat kell észrevennem, és arra rávezetnem. Ha csak egy dologról beszél, akkor abból kihámozni, mögé nézni, hogy van-e más is vagy csak tényleg az, amit elmesél.
Tudom, “melós” dolog. És azt is, hogy egy pszichiáternek nem kihívás egy pánikrohamos kliens, de akkor küldje más szakemberhez, akinek alapból az a feladata, hogy meghallgassa a vendégét.
Ha meg a kliens az egyszerűbb megoldást szeretné, akkor jöhet a gyógyszer. Azt valóban könnyű bekapni.

10 éve

Van az a kihívás az instán, hogy #10yearchallange, azaz egy 10 évvel ezelőtti fotót és egy mait kiteszel azzal a célzattal, megmutasd onnan ide jutottál.
Nos, mivel fotót perpill nem tudok előbányászni, megteszi egy blogos írás is. Mint kiderült számomra, abban az időszakban (jó másfél évig) rendszeresen futottam. 10 évvel ezelőtt ezt írtam:

“Sokkal jobb úgy futni, hogy futáshoz készített ruha van rajtam. Már csak egy normális futócipő kellene. Ez is az, ami most van, csak nem normális, de szerintem hamarosan, úgy tavasz tájt, betervelem egy új megvételét a kiadások közé.
Néha nem is tudom, mit szeretek jobban: futni vagy az utána való kellemes fáradtságot.

És meglepődésemre az alábbi gondolatsort is 10 éve januárban írtam:

Az elmúlt három hónap tanulsága: nálam ott kezdődik egy kapcsolat, ha tudok a másikkal beszélgetni, akár órákig. Nálam ott folytatódik egy kapcsolat, ha felismerem, mennyi mindent tudunk kommunikáció útján adni egymásnak: intellektuális kielégültséget, nevetést, mókát, egy kellemes beszélgetést. Nálam akkor válik igazivá egy kapcsolat, ha napokat töltök együtt a másikkal, és még a sokadik napon is találok élvezetet a beszélgetéseinkben. Nálam ott van vége egy kapcsolatnak, ha napokat töltünk együtt, és csak kb. két értelmes mondatot tudunk váltani.

Ott ér véget.

Kicsit sűrű hét

Hogy is írjam? A hetem zúzós volt.

Munkaterén mindenképpen. Ott végképp nem unatkoztam. Péntek délelőtt volt a csúcs, amikor ott akartam hagyni csapot-papot, hogy bajlódjon más a mások hülyeségével, csak ne én. Jó, az is közrejátszott, hogy aznap jött meg a menzeszem, és érzékenyebb voltam a szokásosnál.
Az segített, hogy bevettem az ilyen helyzetekre tartogatott “leszarom” tablettát (gyógynövényes valeriana relax), és tojtam a hülyékre. Innentől kezdve valóban csendesebben (káromkodás nélkül*) csináltam délután fél négyig a dolgomat, és mentem teljes testmasszázsra. Ez egy remek zárása volt a munkahetemnek.
Ja, még ezen a héten az is kiderült, hogy a csoportvezetőnk felmondott. Nem győztem irigykedni. Illetve kicsit csalódtam benne, mert nincs gyereke, és így nem bírta a stresszt. E miatt fel is értékeltem magamat, hogy én másfél-két évig nyomtam őrült módjára a melót, tényleg sokszor agyilag és lelkileg zokniként mentem haza, és otthon is helytálltam. Lehet, sokat segített a sport, meg más is, nem tudom. Meg talán az is, hogy gyáva kukac voltam felmondani. Sokat nyom a latba a szarhelyzetek elviselésében, hogy mi miatt teszed. Nekem két gyereket kell még egyetemre járatnom az elkövetkezendő években.

Ami a sportot illeti: a hetem kemény volt. Bár még a múlt héten arra számítottam, lazább hét nap jön, mert mintha ilyet mondott volna az edzőm, de hétfő délután kiderült, hogy félrebeszélt, vagy elszámította magát. Eddig meg sem kottyant a heti öt edzés, és vígan voltam a múlt héten is azzal a tudattal, hogy az egy nehéz hét, de ez tényleg többet kivett belőlem. A hideg is sok energiát kíván, ez tény. Engem kiszív, bármennyire is jól tűröm sportolás közben. Szóval, mentem, ahogy elő volt írva. Becsülettel lefutottam, betartottam mindent.
Volt két jóga napom, egy délután sikerült nyújtanom is. Ma délután lesz a másik nyújtásom.
A bal vádlim annyira helyrejött, hogy futás közben már csak leheletnyit érzem, azaz nem okoz problémát.
Mivel az újabban használt Hokám feltörte a jobb lábfejemet a gyűrűs lábujj tövénél, ezért elővettem a korábbi, másik típusú Hokámat, hogy gyógyuljon a sebesült rész. Na, ez meg véresre törte a nagylábujjam tövét. Akár röhöghetnék is rajta, csak a múlt éjjel arra ébredtem, hogy fáj a seb. Hát, már azt vizionáltam, hogy elfertőződött, azért fáj.
No comment.
Mondtam már, hogy szeretném, ha végre lenne olyan hetem, hónapom, amikor minden oké minden téren?

A héten történt az is, hogy a kisebbik gyereket bőrgyógyászhoz vittem, és végre kiderült, mi az izé van a szemei körül. Az eredmény nem villanyoz fel, mert sajnos, krónikus betegség, amit csak tünetileg lehet kezelni, és csak az idő mulaszt el. Remélem, valóban megszabadul tőle.

Az álmaim sem hagytak cserben. Egyikről már írtam. Egy másikról még nem. Négy gyerekem volt, mind fiú, és a legkisebb még újszülött és szoptattam. Szerencsére azóta nem voltak emlékezetes álmaim. Elég volt ez a kettő.

A hét eredménye még az is, kinéztem egy tanfolyamot, amit szeretnék elvégezni, mert érdekel a téma, és szeretném azt a tudást is. Egyelőre még gondolkodom, mert alapból 80 ezer Ft, plusz utazás és szállás. És közben Anyu elmondta az évi utazási terveit. Kettőt. A kisebbik gyermekemet 18. születésnapja alkalmából vinné Moszkvába és Szentpétervárra, és ehhez hozzá kellene járulnom némi pénzzel, illetve el kellene őt kísérnem egy tengerentúli útra (USA), amit főleg Anyu finanszíroz, de persze erre is kell némi pénzt szánnom.
És azt is figyelembe kell venne, hogy ha a nagyobbikat felveszik a kinézett bp-i egyetemre, akkor az sem lesz két forint.
Hát, nem fogok ez éven sem unatkozni. Gyanítom.

* Káromkodás: nem vagyok egy csúnyán beszélős, de azért káromkodok. Na, a melóban vannak olyan szituációk (köszönhetően a vevőknek, és olykor a tásrszervezeteknek), hogy előjön belőlem a kocsis. Nem nyugtat meg, hogy a kollégák is hasonlóan nyomják.

Selejtezős álom

Az álmaimért sem kell a szomszédba mennem.

A ma hajnali sem lett egyszerű. Egy hatalmas lakásban, ami az egyik ismerősé volt, valami házibuliszerűség jött össze. A résztvevők arca már homályba veszett. Viszont a buli végeztével jött a takarítás, rendrakás. Magam is pakolgattam, és valahogy úgy alakult a sztori, hogy a lakás enyém lehetett.
Jött a rendezgetés, a lakás a saját ízlés szerinti berendezése, a felesleges holmik kidobása. Ahogy haladtam, úgy derült ki, mennyi lom van felhalmozva. Ekkor került a képbe Gordon Ramsay (!), aki önként és dalolva segített a lomtól megszabadulnom.
Mint kiderült, a lakásnak egy hatalmas erkélye is volt, tele növényekkel és kidobandó holmikkal.
Nem is tudom, mibe szerettem bele legjobban: abba, hogy egy tágas, lakható lakás, vagy abba, hogy van egy szuper erkélye.

Az álmot, ha akarom, tudom értelmezni. Akár kétféleképpen is, de egy tuti: a lakás én vagyok. Ha rendbe akarom tenni magamat (lakhatóvá), akkor szórjam ki, szabaduljak meg a negatív érzelmeimtől, stresszeimtől.

Gordon Ramsay-ről nem tudok nyilatkozni.

A futás és én

Ritkán, de most láttam iskolásokat futni. Amolyan iskolakört. Kicsit irigyeltem őket, pedig nincs miért. Legfeljebb a koruk miatt, azért, mert ők még azt futják.

Sosem utáltam futni. Sporttagozatosként általánosban pedig majd’ minden nap megfuttatott minket a tesi tanárnőnk. Volt olyan óra, hogy bemelegítésként 10-12 kört kellett futnunk a 200 méteres pályán. Nem én voltam a leggyorsabb. Sőt, többnyire a végén kocogtunk a barátnőmmel olykor beszélgetve, vagy csak egymás mellett lihegve.
Futóversenyekre nem jártam, csak egyszer vittek el, mert más nem volt. Már nem emlékszem, mennyit kellett km-ben futni, de arra igen, hogy esős idő volt, én meg loholtam, amennyire csak tudtam, égett a tüdőm, a pulzusom az egekben lehetett. A mezőny egészen kicsi volt, 6 fős. Harmadikként értem célba. Eredményhirdetésre nem is emlékszem, csak arra, hogy kaptam egy bronzérmet.

Tudtam, nem vagyok gyors futó, egy sprinter alkat. Viszont órákig elkörözök a pályán, ha kell. Annak ellenére, hogy szeretem, ha történnek a dolgok körülöttem, még is jól tűröm a monotonitást. Kitartó vagyok, ha van egy elérhető cél, ha leteszem a voksomat valami mellett.
Ami a monotonitást illeti: ritkán unatkozom. Ha nincs mivel lefoglalnom magam, akkor ott az agyam: gondolkozom ezen-azon, ötletelek, vagy bármi.

És ami a lényeg: az utolsó pillanatig tudok küzdeni, ha van értelme. Ha már fizikailag fáj is a futás, fejben még akkor is megyek, és kitörlöm azokat a gondolatokat, amelyek negatívan hatnának rám.
Bennem kell legyen az az érzés, hogy “tudom, hogy meg tudom csinálni”, tudom, hogy megcsinálom”. Mert elhiszem, hogy képes vagyok rá. Ha ennek a hitnek, tudásnak létét érzem, akkor csipoghat bárki, nem hallom meg a negatív, lehúzó megjegyzéseket, véleményeket. Szerencsére ezeket nem is szoktam megkapni. (Mert úgy sem hallanám meg???)
Szerencsére olyan futótársak vannak körülöttem, akik inkább előrenéznek, és a társaikat inkább ösztönzik, mint lehúzzák.

Én sem szoktam bírálni a másik futó nagy léptékű céljait, legfeljebb a fokozatosságra hívom fel a figyelmét. És arra, hogy tegyen bele munkát is – rendszeresen.

Nem tudom, meddig lesz az életem része a futás. Most vannak céljaim, és szeretném őket elérni, és ezért dolgozom, ezért megyek ki hóban, fagyban, hajnali sötétségben az utcára, és rovom a kilométereket, hogy mindezen munkának egyszer beérjen a gyümölcse úgy, ahogy én szeretném. És igyekszem akkor is megtalálni az élvezetet a futásban, amikor a legkevésbé sem esik jól a mozgás. Mert fontos, hogy szeressem. Akkor könnyebbek lesznek a lépteim, és másnap is szívesen húzok a lábaimra futócipőt.

Évkezdet – 2019

Megvolt az éjféli futás. Ahhoz képest, hogy délután és még este is fél óránként változtattam a szándékomon az év végi zárást illetően, negyed 11-kor elkezdtem a készülődést, az öltözést, és 3/4 11-kor már kezdtem a körömet az előírt pulzusszinteken.

Kellemes nulla fok körüli időben, tűzijátékok durranásait hallgatva a zenén át, néha azok fényeit figyelve futottam.
Élveztem. Összességében szuper volt.

Éjfél után pár perccel már a ház előtt jártam, s gyorsan lenyújtottam.

Viszont volt vagy fél négy mire elsikerült aludnom. Úgyhogy ma nem voltam túl aktív: filmnézésen, olvasáson és kétszeri szundikáláson kívül csak hengereztem és nyújtottam.
Remélem, ennek megfelelően az évem nem csak lustálkodásból fog állni.

2018 vége

Legyen nekem is egy évet záró bejegyzésem?!

Legyen!

Mit adott, mit hozott nekem 2018?

Talán azt a tanulságot, hogy ha van valami gond, akkor muszáj megoldanom, vagy segítséget kérnem a megoldáshoz, mert magától nem fog megjavulni, megváltozni, elmúlni, stb. Cselekedjek, és akkor történik is valami.

A munkahelyen könnyebb lett, mint az elmúlt két év volt. Többet utaztam, mint egyébként. Lelkileg fejlődtem. Sportban a sérülések ellenére fejlődtem. Lett egy (online) edzőm. Ezek a pozitívumok.

Ami negatívum: néha úgy éreztem, hogy túl sok teher nehezedik rám, mindig van valami. Egy-két hetet leszámítva folyamatosan sérülésekkel kínlódtam, futottam.

És ami változás még, hogy ugyan kihúzzuk január első hetéig, de lezártam magamban az elmúlt két és fél évet.

Most békesség van bennem és nyugalom. Így szeretném kezdeni a jövő évet. És persze egy éjféli futással.

Valami véget ért

Most már hiába. Bennem csak üresség van. Kihunyt az, ami még pár hete, hónapja pislákolt, reménykedően akart égni, lángolni.

Volt egy nap, amikor nem történt semmi különös. És pont ez mutatta meg nekem, hogy ami nem működik, azt nem kell erőltetni.
Nem is akarom.
Így jó. Nekem mindenképpen.