Azt hiszem, az emberiségnek az a legnagyobb fájdalma, hogy nem emlékszik a Kezdetekre. Amikor még éppen ember lett belőle. Vagy egyáltalán hogyan is keletkezett maga az ember? (Most nem említem a megvilágosodottakat, akik – úgy tudom -, mindezen tudás birtokában vannak, de tudják, hogy az egyes embernek el kell jutnia a maga felismeréséhez, és ezt ők nem vehetik el tőlük. Vagy valami ilyesmi.)

Szóval, nem tudjuk. Csak a saját életünk emlékeivel dicsekedhetünk, meg azokkal a történelmi emlékekkel, melyek talán még objektívnak sem mondhatóak.

Mostanában egyébként is foglalkoztat (már amennyire van időm ezzel molyolni, de belém-belém nyilall) a múlandóság. Az, hogy ma (MOST) még vagyok, de még ki tudja meddig.
A múltam csak egy-egy belém égett pillanat és történés kép. A jövő pedig rejtély. Úgy, ahogy van.
Azt hiszem, tényleg csak a jelen számít, amibe mostanság néha oly erősen bele-belekapaszkodom. Máskor pedig elherdálom.

Vacsorázunk. Párom viccesen megjegyzi a kisebbiknek, hogy mindent meg kell enni – még a csontot is.

- Miért??? – kérdez vissza a kisebbik gyermekem.

A nagyobbik megszólal:

- Mert válság van.

Na, elmúlt este sikerült elég hamar elaludnom. Kb. 30 perc elég volt hozzá, illetve a citromfű tea, a magnézium tabletta, és legutolsó segítségként a gyógynövényes nyugtató tabletta. Az álmok nem kerültek el. Egy űrlényeset is beszereztem hajnal tájt. Jöttek a pici szürke figurák az űrhakóikkal. Nem volt bennem félelem, legfeljebb kíváncsiság, illetve azon érzés, hogy na, már megint egy macera az életemben.

No comment, ahogy angolul mondják.

Szinte minden nap lelki ismeretfurdalással gondolok a blogra, hogy aznap sem kerül bele semmi. A múlt héten tanultam, illetve a nehezen való elalvással (múlt éjjel volt a csúcs) töltöttem az éjjeleimet.
A tanulás folytatódik más témában, de ugyanazon tanfolyam esetében, azonban remélem, az alvás ügyem rendeződik. Persze, messze a hétköznapi nyűgöktől, a hétvégén a szálláson pikk-pakk elaludtam, pedig nem voltam extrán fáradtabb. (Kérném az égieket, segítsenek a megoldáshoz, hogy újra jól tudjak aludni. Köszönöm!)

Végtörlesztettem. Így elsősorban a szüleimnek mondhatok köszönetet, hogy ajándékba adták az összeg háromnegyedét, a többit meg kamat mentesen visszafizetem nekik. Másodsorban a kormánynak, hogy a lehetőséget megadták a bankok megerőszakolásával. (Történelmi pillanat, hogy a fidesznek én valamit megköszönök…) Ja, és magamnak, hogy hittem abban, hogy pá-pát mondhatok majd a hitelemnek minél hamarabb.

Mivel egyéb teendőim lefoglalnak, még nem igazán tudatosult bennem, hogy már „hiteltelen” emberke vagyok, így ma is megnéztem az árfolyamot – rutinból.

Más egyéb örvendetes dolog: ha így folytatom tovább, egész jó aerobikedző leszek. Csak gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, …

Tökéletes ébresztőnek hatott egy akcióm tegnap reggel. Óracsörgés után a tök sötét szobában lehajolva összetalálkoztam a komóddal. Úgy orrtő tájékán. Először vinnyogva borultam be a pár centire levő ágyba, majd csekkoltam a fogaimat, hogy egyben vannak-e. Ezen megnyugodva átadtam magamat a könnyezésnek. A nap kezdés szokásos teendőit némi fájdalom kísérte, és inkább arra koncentráltam, mekkora mázlim volt, hogy a fogaim épek maradtak a nagy találkozás után.

Ami a tegnapi esetre emlékeztet, hogy az orrfújás kissé óvatosa n megy. Eleinte azt hittem, hogy a két első fogam tőből óhajt távozni egy-egy gyengébb fújáskor, most már csak szimplán macerás az orrom tisztítása. Na, de ez is elmúlik, és csak a tanulság marad a történtekből: félálomban ne hajolgassak semerre se, főleg feleslegesen ne, ahogy később ki is derült.

Hm, ami elmaradt a múlt év végéről, a “szokásos” évértékelés. Nos, tulajdonképpen elégedett lehetek a tavalyi évvel. Majd’ minden sikerült, amit elterveztem, beterveztem, legyen az tanfolyam vagy egyéb.

Viszont egy-két dolog vagy nehezedett vagy stagnált. Az előbbi a munkahely, az utóbbi az egészségem. Végülis egyikre se lehet panaszom, de mindkét helyen van bibi.

Szóval, mondhatom, hogy egyenesbe terelgetem az életemet és magamat.

- Micsoda ételszag van még mindig a lakásban! – jegyzem meg. Délután ugyanis mogyorós, zöldséges, csirkés tésztát főztem.

- En nem érzem – csodálkozik, majd nagyot szipog – igaz, mást sem.

- Ez meg minek a rövidítése? – kérdezem. Egy naptári bejegyzés betüit nézem a telóján, amit a kezembe adott, hogy állítsam be úgy, hogy láthassa a naptárba írtakat. – Ism.évf? Ismeretlen évfolyam?

Rám néz, hogy komolyan kérdezem-e, majd látva, hogy teljes tudatlanságban leledzek, felvilágosít:

- Ismerkedési évfordulónk.

- Ó, úgy sajnálom Nyilas Misit, mert becsapják, meg minden – sóhajt a nagyobbik.
- Kit sajnálsz? – értetlenkedik a kisebbik.
- Nyilas Misit.
- Nem ismerem – jelenti ki a kisebbik.

Mostanában legszívesebben tökfőzeléket tökfőzelékkel ennék. Úgy, ahogy a párom csinálja, laktózmentes tejfölből. (Igaz, a készítésének alapjait én mondtam el neki. Ő csak ezzel-azzal felturbózza.)

Ma is az volt vacsorára. Hmmm.

Rég ettem tele magamat.

Gondoltam, viszek a szállásra főtt ételt vacsora gyanánt, de előtte elcsábultam egy meggyes és egy mákos rétes erejéig, így jöttek velem, hogy aztán egy adag bolognai (sajt nélkül) csatlakozzon hozzájuk.

Megágyaztam, megfürödtem, beültem az ágyba, és csak egy fél mákos rétes maradt.

Tele vagyok.