Amikor a “greater thing” van szem előtt, s nem az, hogy basszus, csak egy nap a hétvége! Vagyis kompromisszumot kötöttem magammal, és a délelőttöt elhenyéltem (szó szerint), és este kimegyek a tüntetésre.

Ez a hét sem múlhatott el történés nélkül. Ha eddig bárkinek kétségei lettek volna, hogy a putyini úton haladunk, akkor a keddre benyújtott törvényjavaslat bizonyossá tette ezt. A szólás- és sajtószabadság abszolút korlátozása, fenyegetése: bármilyen okkal ellehetetleníthetnek anyagilag szerkesztőségeket, civilszervezeteket és privát embereket. Emellett O1G-nek (már) semmi sem szent, így a határon túli magyarok sem, pedig eddig mindent megtett, hogy az ő oldalán álljanak a szavazásokkor. Most inkább fontosabb neki még mélyebbre nyalni az ura segglyukában, és – legalább – szóban támogatni a magyarokat gyűlölő román elnökjelöltet, csak mert az orosz párti és szélsőjobboldali.

Erre a hétre esett az is, hogy a május elején szabadnapnak megkapott pénteket most szombaton kellett bedolgozni. Nekünk a főnököm csapatépítő tréninget talált ki. Péntek délután ebéd után nem sokkal eljöttünk az irodából és a Pilisbe mentünk egy két órás sétára, majd utána egy vendégházba (klassz kis hotel!), ahol egy ízletes vacsora után játszottunk egy remek játékot. 10 óra körül volt a takarodó. Hát, évek óta nem aludtam pizsamában, most elővettem. Nagy hiba volt, mivel az ágynemű tapadt a pamut pizsimhez, így minden forduláskor leragadtam, és igazgatnom kellett magamon a nadrágot. Tehát a nyugodt, pihentető alvást el is felejthettem.

De legalább a kávé (kettő hosszú) nagyon finom volt, s valószínű a reggeli is, ha eszek valami normálisat, de nem volt étvágyam a vacsora miatt.

A tréning is szuper volt. Annyira lekötötte a figyelmemet, hogy pillanatok alatt dél lett, s egy finom ebéd után folytattuk is. Bár az utolsó egy órában rám tört a fáradtság, mégis végig élveztem a feladatokat. (Mondjuk, az weird volt, amikor az egyik – délelőtti – feladatnál a főnökömmel kerültem párba, és össze kellett (volna) balhéznom vele. Vigyáznom kellett, nehogy a valódi érzéseim vegyék át a hatalmat, és adjam ki magamat. Így eljátszottam a konfliktusba kerülést vele.

Lett félhét is, mire hazaértem. A macskámon éreztem a neheztelést. Ugyanazt a tekintetet láttam, mint mikor egy hétre hagytam itthon. A szemében benne volt a rettegés, a szomorúság, az értetlenség, az elhagyatottság érzése. Kellett egy tíz perc szeretgetés, mikor már a régi Rozit láttam. Ma reggel hozta is a formáját. Kora reggel, amikor már megunta, hogy csak ő van fenn, jött és halk nyávogással ébresztgetett. Nekem pedig eszem ágában sem volt felébredni, inkább fordultam a másik oldalamra. Újabb kísérleteket tett fél óránként hét óráig, amikor is magamtól döntöttem az ébredés mellett. A kávézás után pedig visszafeküdtem sorozatot nézni.

Most édesdeden alszik összegömbölyödve a fotel(já)ban.

Nem szeretem a rövid hétvégeket. Nekem kell a két nap, hogy egyenesbe jöjjek. Egy nap a teljes elengedésre, egy pedig az itthoni feladatok elvégzésére. De most a takarítás elmaradt, és ha lesz kedvem, holnap este pótolom be. Muszáj, mert a macska miatt a heti minimum egy porszívózás kötelező.

Csak egy hét, és mi minden történt. Már csak a nagy világot illetően. Május 8. vitte a prímet, amikor reggel azzal kezdtük a napot, hogy napvilágra került, a kormány háborúra készül a “nagy békepártisága” mellett. (Ezt én már más forrásból egy féléve hallottam. A nagy fegyverkezésre az okot akkor abban határozta meg az illető, hogy készülnek Kárpátalja elfoglalására. Bár én már mindent elhiszek a kormányról, de a kicsi, naiv lelkem ezt nehezen vette be.) Aztán következett dél körül az a hír, hogy Gyurcsány visszavonul – végleg. Mondjuk, gyanítom, nem önszántából, hiszen nem ő állt a nyilvánosság elé (FB poszttal), hanem a leendő volt felesége. (El tudom képzelni, hogy végre sarkára állt a teljes DK párttagság DK-val egyetemben, és megmondták neki, le is út, fel is út, most már menjen nyugdíjba, elég kárt csinált.) Hát igen, ezzel egy jó pár évet (évtizedet) elkésett…

Aztán este hazafelé autóztam, a maglódi Auchan irányából (tankoltam és macskaalmot vettem), és közben a KAPod legújabb podcastjét hallgattam a pápaválasztásról. Mire hazaértem, felszállt a fehér füst.

Lehet, hogy aznap történt még az is, hogy viszonylag nyugodt hangon sikerült a kolléganőmmel beszélni arról, hogy mi is nyomja a bögyömet, miért is szakad el olykor-olykor a cérna, és “esek neki”. Igyekeztem feltolni az agyáig, hogy nem keresek benne hibát szándékosan, és ha fel is hívom valamire a figyelmét, az csak azért van, hogy ő ne kerüljön kellemetlen helyzetbe/bajba, stb. És persze én se, hiszen rám is rossz fényt vet, ha ő nem tud valamit jól. Higgadtan elmondtam újra, hogy nekünk jobban össze kell tartanunk, mivel csak ketten vagyunk ebben a pozícióban, s bár nem dolgozunk közvetlenül együtt, de ugyanúgy tudnunk kell, mi történik a céggel, az irodában. Minden információt meg kell osztanunk a másikkal, különösen olyat, ami rá is tartozik. Alig hiszem el, hogy egy év alatt ez nem esett le neki! És próbáltam értésére adni, hogy nem az ellensége vagyok, hanem a kollégája. Eddig sem mószeroltam be a főnöknél, és a jövőben sem fogom. Miért tenném?! Úgy tűnik, eljutott az információ az agyáig, mert azóta már elmondott nekem ezt-azt. Például azt, hogy a főnöknőm – a hátam mögött (ezen nem is lepődöm meg, sajnos) – elkezdte neki mondani, hogy vele kettesben akarja megszervezni az évvégi cégcsoport-meetinget és a karácsonyi partit, amit ez éven mi “nyertünk meg”. A kolléganőm kissé meglepődött és megijedt ettől. Mondjuk, nem is csodálom. Amúgy is elég munkája van, és emellett új irányítási rendszert kerül bevezetésre a nyár folyamán (már annak első moduljaival kínlódunk), ergo nem kevés kihívás elé néz(ünk) a következő hónapokban. Elhiszem, hogy a főnöknőm csalódott bennem, mert a múltkor a pizzarendelés nem ért ide időben (nem miattam), és ő úgy érezte, hogy lebőgtünk a főnökség előtt, de azért nem kell túl-túlterhelni valakit csak azért, mert lassan két év után egy valami nem sikerült úgy, ahogy elképzelte. Tehát, ha a főnöknőm elképzelése valósul meg, én partvonalról “sörözgetve, popcort eszegetve” fogom nézni, ahogy a kolléganőm elsüllyed a tehertől.

Közben pedig lehet, hogy ez lesz a legkisebb gondom a jövőben. Ahogy a dolgok állnak a világban. Már van egy háború közvetlen szomszédságban, de a kormány aktívan igyekszik segíteni az újabb balkáni háború kitörését. A nyomoroncok! Ennyire nem lehetnek a P. seggében! (De, ennyire ott vannak.) Félek attól, hogy kettőt pillantok, és kitör a III. világháború a magyar kormány segédletével, és a két gyerekem a csatatéren találja magát seperc alatt. Egy olyan háborúban, amely nem a miénk.

Amikor a covid-járvány volt, akkor már éreztem, hogy véget ért az az időszak, amikor tudhattuk, mi lesz holnap, és nyugodtan tervezhettem szilveszterkor a következő évet. De erre egyáltalán nem számítottam.

Nem tudom, mikor ér véget ez a rémálom (folyton fel akarok ébredni, mert józan ésszel nem tudom felfogni, hogy EZ létezik), de azt is érzem, hogy nem szabad arra várnom, hanem a jelennel kell törődnöm, azt megélnem. Ebben segít a cicám. Mindig alkot valamit. Például valamelyik reggel beültem a wc-re azzal a gondolattal, hogy van még nyugodt pár percem, míg elkezdődik a napi rohanás, erre azt hallom, mintha a tapétát szaggatná le a falról. Alig vártam, hogy befejezzem a dolgomat a fajanszon, és megnézzem, mit csinált. Mai napig nem derült ki számomra.

Amúgy továbbra is egy félénk szeretet-gombóc. Imádom.

Elmennék erről a munkahelyről is. Nem bízom a főnökömben, nem is kedvelem (talán pont amiatt, hogy nem bízom benne), és a kolléganőmmel is kitörölhetem a hátsómat. Nem tudom, ez utóbbit honnan szalajtották, hogy nem tud/akar együttműködő munkatárs lenni. Én még ilyen nem tapasztaltam. Persze, eddig nem is volt az, hogy csak egyetlen egy, velem egyenrangú beosztású kollégám legyen. Így, mondhatni, kifogtam az egyik legrosszabbat. Vagy a harmincévesek ilyen külön buborékban élők?

Két kifogásom van, amiért még nem kerestem egy új munkahelyet: 1. semmi sem garantálja, hogy az jobb lesz; 2. az állásinterjúzás is riaszt.

Valahol, lelkem mélyén reménykedek a sültgalamb-történetben. Egyszer csak ölembe hullik egy remek állásajánlat azzal, hogy csak én vagyok alkalmas arra a pozícióra, engem akarnak.

Hogy mi bajom van a jelenlegi hellyel? Hát az, hogy nincsenek tisztázva a back office feladatok: kinek a feladata, ki mit csinál, stb. A főnök simán elfelejtkezik arról, hogy tisztázni kell ezeket, mert ketten vagyunk abban a pozícióban, akiket rángathat back office feladatok terén. Csak “ráutaló magatartás” van, mint az utakon, amikor a drága autóban ülők elfelejtik használni az irányjelzőt pl. sávváltáskor vagy kanyarodáskor. A kolléganőm nem oszt meg velem semmit, ami rám is tartozna. Infókat tart meg. Lehet, hogy nem szándékosan, de megteszi. Ha kérdezek valamit tőle, mert valamit nem tudok megoldani, akkor csak néz rám, és azt nyekergi, hogy “hát, nem tudom”, s utána rájövök, hogy pedig igen. Én, hülye, meg kényszeresen megosztok vele minden hasznos információt, tudást. (Nagyon nehezen megy nekem a “geci-lét”. Szerintem én még senkivel sem toltam ki szánt szándékkal. Különösen az utóbbi években, amikor törekedtem arra, hogy a lelkiismeretem tiszta maradjon.)

Nem tudom, mi lenne a jó. Még nyugdíjba nem tudok elmenni. Még le kell dolgoznom jó pár évet addig. Pedig legszívesebben hagynék csapot-papot itt, és kiköltöznék a peremvidékre, és élnék a “semmiből”. DE van még tartozásom a bank és a szüleim felé, s a gyerekeimet is támogatom havonként, mert még egyetemre járnak.

Persze, persze, az én gondom máséhoz képest vihar a biliben. De miért ne élhetném végre azt az életet, amit szívesen élnék?! Tudtommal egészséges vagyok, és a havi 81 ezer forint tartozásomon kívül nincs más, ami ehhez a munkához és az ittléthez köt. Ja, meg a CSOK.

A múltkor, amikor a nagyobbik gyermekemet védtem az egyetemi szakváltás miatt, Anyám bevallotta, hogy ő sem azt a munkát végezte éveken át, amit szeretett volna. Ez meglepett. Megkérdeztem, miért nem. Azt mondta, miattunk, a gyerekei miatt. Hát, talán ugyanezt csinálom én is. Az elmúlt tizenx évben folyton a gyerekeimet hoztam fel kifogásként, miért nem leszek sportedző és kineziológus otthagyva az irodai munkát, vagy miért is nem költöztem ki külföldre. Kell a folyamatos és biztos bevétel a gyerekek eltartására, illetve nem akarom őket elszakítani az apjuktól.

Kifogás mindig van. És lesz. Ezt tudom. Kérdés az, hogy mikor akarom valóban az életemet élni: most vagy valamikor a jövőben (soha)?

Egy hónapja írtam utoljára. Azóta voltam egy hetet Tamperében, dolgoztam, vettem egy új laptopot, macskázok továbbra is, szóval, nem állt meg az életem.

Tamperében töltött idő nem volt túl izgalmas, de pihentető. Sokat gyalogoltam, így igyekeztem nagyjából megismerni a várost, ami nem tűnik túl nagynak, túl népesnek, és nem túl öreg. Tetszett, hogy nem volt forgalmi dugó, gyalog, kerékpárral és tömegközlekedéssel (van villamosuk is) bárhova el lehet jutni, s ha neki indultam egyik irányba, biztosan belebotlottam egy tóba félórán belül. A város közepén húzódik egy többlépcsős vízerőmű, de szinte fel sem tűnik (“Két tó, a Näsijärvi és a Pyhäjärvi között található. Mivel a két tó közti szintkülönbség 18 méter, a köztük lévő gyors folyású Tammerkoski folyó régóta hasznos erőforrás, ma elektromosságot termelnek vele“. – Wikipédia)

Tetszett, hogy a helsinki repülőtéren a WC-ben madárcsicsergés fogad, a vasúthoz levezető mozgólépcsőt körülvevő falra pedig balettelőadás vagy opera van kivetítve. Érdekesnek tartottam, hogy a társasházak lakásai nagy részéhez loggia vagy erkély van építve, és azok üvegpanelekkel vannak ellátva. Egy idő után rájöttem, hogy ezek úgy működ(het)nek, mint a szalagfüggönyök. Ezek a loggiák és erkélyek mind-mind be voltak rendezve a tulajok saját ízlésének és igényének megfelelően. Valamelyik elment egy kisebb szobának, valamelyiken pedig egy kisebb kerti partit is lehetett rendezni a melegebb hónapokban. Április elején még az összes üvegtábla a helyén volt.

Tetszett az is, hogy bár a szobám ablaka (a 6. emeleten) a vasútállomásra nézett, mégis olyan csendes volt, mintha egy erdő mellett lettem volna. Ez valószínűleg annak volt köszönhető, hogy az ablak két soros volt, és a külső és a belső tábla között legalább volt 10 centiméter távolság. Bár eleinte sajnáltam, hogy nem lehet kinyitni az ablakot, de ha a csendnek ez volt az ára, akkor így utólag is “no problem”.

A hazafelé utam kissé macerás volt. A repjegyem szerint eredetileg délelőtt 10 óra körül indult volna a budapesti járat. Ehhez nekem már 4 órakor fel kellett ébrednem Tamperében. Kávét iszogatva üldögéltem az ágyban, és próbáltam észhez térni a kissé rövid és zaklatott alvás után, mikor láttam a leveleim között egy finnairtől érkezett emailt. Azt hittem, hogy csak emlékeztetnek, hogy az aznapi utamra, de nem. Értesítettek, hogy törölték a járatomat, helyette foglaltak nekem egy-egy helyet a délután 5 órakor induló bécsi repülőre, majd az onnan kb. 4 óra múlva induló budapesti járatra. Már ha ez nekem megfelel. Mivel másnap reggel 8-kor már jelenésem volt a munkahelyemen, így jobb híján elfogadtam a felajánlott lehetőséget, és becsekkoltam mindkét repülőre. Aztán a nagyobbik gyermeket megkértem, hogy jöjjön el értem éjjel a reptérre, hogy ne kelljen még buszoznom is bőröndöstül éjnek idején.

Nagyjából fél 12-kor értem haza. Kíváncsi voltam a macska reakciójára. Miután beléptem a lakás ajtaján, úgy 2 perc után elő is került álmos és gyanakvó képpel. Megnyugodott, hogy ezúttal én jöttem haza, és nem a nagyobbik gyerek trappolt be az ajtón, hogy ellenőrizze őt (és adjon neki tasakos kaját). Nagyon nem húztam az időt, gyorsan elkészültem a lefekvéshez, hiszen tudtam, a macskát is meg kell szeretgetnem, mielőtt elalszok. Úgy is kierőszakolta volna. Lehasaltam az ágyra, a macska kis hezitálással felugrott, és legyűrte a sértettségét (merthogy én több napra ott hagytam egyedül), és túrta a fejét a fejemhez, és negyed-fél percenként nyávogott egy panaszosat. Ez így ment 10 percig, mikor mondtam neki, hogy most már aludni szeretnék. Míg én megjártam a wc-t, addig ő kikóborolt valahová a lakásba. Így kapcsoltam le a villanyt, feküdtem le az ágyba. Már éppen elaludtam volna, mikor a hallom, hogy keservesen nyávog az ágy mellett. “Ó” mondom, “itt vagyok”, emeltem fel a fejemet. A macska nyomban felugrott, és örömmel tolta a fejét a fejemnek, és követelte ki a simogatást. És ez ment egész éjjel kb. fél vagy egy óránként. Reggel is keresett. Csak 2 perce ültem még a wc-n, mikor a behajtott (!) ajtó előtt meghallottam a keserves nyávogását: hova tűntem. Azt is zokon vette, hogy elmentem munkába. Ezt úgy jelzi, hogy elbújik az ágy mögé, vagy a fotel alá és onnan néz ki nagy, kerek szemekkel.

Azóta rendben vagyunk. Most, hogy itt a tavasz, a madarak is felélénkültek, a macska állandóan az ablakban lóg, ha éppen nem alszik. A múlt hétvégén meg is lepett a mekegő hanggal, amivel a galambokkal próbál társalogni.

Ahogy már a második mondatomban is írtam, múlt pénteken vettem egy laptopot. Úgy tűnik, amikor megjegyzem, hogy valamelyik műszaki cikkem milyen remekül bírja, és még hosszú ideig nem kell vennem újat, hát az élet azt mondja: he-he-he! Fogd csak meg a söröm! És például beleejtem a mobilomat a toi-toi-ba. Mindjárt lett egy új mobilom. Vagy a régi laptopom random lefagyott. A szervizben sok mindent nem tudtak vele csinálni, csak kitakarították, és a HDD merevlemezt kicserélték SSD-re. Úgyhogy van egy laptopom, amiben SSD meghajtó van, és random lefagy (akár egymás után többször is). A szervizes csávó a videókártyára gyanakodott, hogy már az nem bírja a modernebb programokat.

Szóval, mivel egy kisebb pénzmaghoz jutottam a 10 évig fizetett életbiztosításomból, így egy új laptopra is futotta. Asus Vivobook S 15 – Oled képernyővel.

És most szólnék az életnek/sorsnak vagy bárminek, bárkinek, hogy igya meg a sörét, a maradék pénzemet inkább befektetem valami jövedelmezőbe vagy értékálló dologba.

Most, hogy a munkahelyi notebookon nem tudok belépni a blogfelületre, így az írás is ritkult. Itthon meg mire eszembe jut, hogy írjak, hát… elveszik az ihlet.N

Jól vagyok. Egészségemet illetően. Vagy legalábbis semmiről nem tudok. Persze, persze, éves kivizsgálás! Ha rávenném magamat, akkor még ingyen is lenne. No, majd, ha visszajöttem Tamperéből.

Jövő hét kedden utazom, és következő kedden jövök haza. Ugye a kisebbik kinn van, én meg ezt kihasználva, megnézem, milyen is Finnország egy kis szelete. Nem a gyereknél fogok megszállni, hanem egy tamperei hotelban. Egy nap el szeretnék menni Helsinkibe. (Későn juttatta a főnöknőm eszembe, hogy a repülőút után ott is maradhattam volna egy éjszakára.)

Szóval, lesz egy ilyen kis kalandom.

Ma délelőtt meg megyek ki pultozni, hogy a szavazni kívánóknak segítsek. Persze esik az eső…

A macska jól van. Már egyre otthonosabban érzi magát. Ha úgy nyúlok hozzá, ami nem tetszik neki, simán rácsap a kezemre, karomra. Mondjuk, olyan jelzésértékűen, mint egy gyenge koppintás, de akkor is.

Úgy tűnik, hiába adom a szőroldó pasztát, akkor is random hány valamitől. Gondoltam arra, hogy a halas tasakos kaját nem bírja, de mint kiderült, nem a hal okozza. Úgyhogy én nem a szőrgombócokat szedem össze utána bizonyos időközönként, hanem a hányást takarítom.

Amúgy nagyon aranyos cica. Nagyon odavan a lógó zsinórokért, 10-20 percekig el tud játszani velük. Ma reggel felfedeztem, hogy a rúdtánccal is kacérkodik. Már hajnalonta hallottam, hogy a kaparórúddal, illetve körülötte játszik, de nem értettem, hogy mit zajol. Aztán most láttam, hogy körbetekerik magát a rúdon, mintha kergetne valamit, majd a tartólapon lehajol, és ott is vadászik valamire. Aztán rájöttem, h.ogy le- és átnéz a másik oldalra, látja a farka végét mozogni. Ezt próbálja elkapni. Persze nem igazán sikerül neki érthető okokból.

Mondjuk, a földön is olykor kergeti a farkát. Ritkán látom ezt, mert általában nem előttem csinálja, csak a küzdelem zajait hallom.

Jól megvagyunk. Gyanítom, meg fogja viselni, hogy 8 napig nem lát, de kiheverjük.

Felfordult a világ. Upside down. A józanul, reálisan gondolkodó emberek tudták, hogy a trampli hatalomra kerülésével meg fognak változni a dolgok. De hogy ennyire?! – szerintem a legelrugaszkodottabban gondolkodó szakértők sem sejtették. Nem vagyok szakértő, de hallgatok politikai témájú beszélgetéseket is (bár nem mindig könnyű szívvel), és én sem számítottam sok jóra.

Olvasom (még mindig) Ken Follett Évszázad trilógiájának második kötetét, A megfagyott világot. Nem így terveztem, de így jött ki, hogy pont ezen időszakra essen. 1933-tól 1949-ig zajlanak a világ történései. Aki tanult történelmet, az tudja, hogy a második világháború időszakát előzményekkel és utóhatással foglalja magában. Úgymond a vége felé tartok a 930 oldalas könyvnek. Már ledobták Japánban a két bombát, és Szovjetunió ezerrel igyekszik magának is egy saját atombombát gyártani, nehogy Hirosima és Nagaszaki sorsára jusson akár Moszkva, akár bármelyik nagyvárosa.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer az USA és Oroszország (alias Szovjetunió azonos oldalon fog állni, és kvázi szövetséget kötni. Két elvetemült gazember és diktátor kart karöltve teszik tönkre a világot és a világban létrejött egyensúlyt, ami biztosította évtizedekig a békét. Az, hogy Magyarországon egy hataloméhes elmebeteg “uralkodik”, és szinte megtehet mindent, amit a beteg agyában megfogan, egy dolog. Ez csak minket, magyarokat tesz tönkre. De hogy az USA élére is egy hülye kerüljön, és az intézkedéseivel felkavarjon mindent és a feje tetejére állítson?!

Ülök, és hihetetlenkedve nézem a Fehérházból tudósított beszélgetést Zelenszkij és a két idióta között. Már abban hátrányban volt az ukrán elnök, hogy angol nyelven kellett megszólalnia, megvédenie magát, az országát. Látszik, hogy az elmúlt pár év megedzette annyira, hogy nem vágta pofán a két barmot, amikor igaztalan és hazug vádakat vágtak a fejéhez. A két Putyin-talpnyaló (mondhatnám, seggnyaló) szánt szándékkal le akarta járatni országvilág előtt Zelenszkijt, aki egyik napról a másikra került bele egy háborúba vezetőként, és állt helyt abban helyzetben, amiben más rég elbukott volna. Gyanítom, a két bunkó is sírva menekült volna be egy védett bunkerbe, hogy onnan vinnyogjon ki: “Jaj, te csúnya orosz bácsi! Ne báncsá’!” Nem beszélve a mi, kipcsak nindzsa “vezérünkről”, aki még az óvodások közé is védőmellényben megy.

Őszintén szólva nem tudom, mi lesz itt így. Nem dughatom a fejemet a homokba, és nem tehetek úgy, hogy nem látok, nem hallok semmit. A világ szintjén nem tehetek semmi, csak az ország sorsát próbálhatom jobb irányba terelni a ‘kis’emberek tetteivel.

És azt érzem, hogy hiába küldöm el a gyermekeimet külföldre, hogy jobb és szabadabb életük legyen, ha az egész világ kifordul magából. Hova meneküljünk??? A bolygót még nem tudjuk elhagyni….

Huh, már ennyi ideje nem írtam?! Három hét. Nem is tudom, mik történtek.

Voltam oldáson, és segített annyiban, hogy a mélyen megbúvó dühöt már nem érzem. Bosszankodok még dolgokon, és egy fejet is szívesen belevernék olykor az asztalba, de lassan elfogadom, hogy tökéletlen vagyok. Bár szeretnék egy jószívű, békés, nyugodt ember lenni, akit mindenki szeret és tisztel, de az elmúlt 4 évben rájöttem, hogy lehet, hogy az is vagyok, de ott van bennem az ellenkezője is, akár tetszik, akár nem. S lehet, hogy az utóbbi években inkább ezen oldalammal találkoztak az emberek. Dolgozok azon, hogy visszanyerjem a talán sosem volt lelkibékémet, s nem azért, hogy mások jó véleménnyel legyenek rólam, hanem azért, hogy én jól érezzem magamat a bőrömben, a mindennapjaimban.

Ma reggel az edzőteremben villant be, hogy pont úgy érzek a jelenlegi étkezésemmel kapcsolatosan, mint a nem létező párkapcsolatommal. Bár olykor piszkál, hogy már nem vagyok olyan nádszál karcsú, azaz vékony, mint akár két éve voltam, de ha belegondolok, hogy megint azt nézzem, mit és mennyit eszek, illetve koplaljak, hát…! Egyszerűen nem érzem életszerűnek a velejáró “szenvedést”, görcsölést. Most felszabadultabb vagyok, ha a kajálásról van szó. (Persze ez nem jelenti azt, hogy össze-vissza mindent magamba tömök. Inkább azt, hogy olykor bűntudat nélkül eszek finomságokat is, amit évekig kerültem.) Így vagyok az egyedülléttel is. Egyáltalán nem zavar, hogy egy ideje egyedül vagyok. Oké, 4 hónapja van egy macskám, de nyilvánvalóan ez nem ér fel egy ember-ember közötti kapcsolattal. Semmi sürgetést nem érzek arra, hogy “bepasizzak”. Jól érzem magamat így, ahogy vagyok.

Mindennek ellenére fontosnak érzem, hogy emberek közé járjak, sportoljak és izé.

Valamiért fáradtabbnak érzem magam a héten. Igaz, az utóbbi éjjeleken a pihenésben (alvásban) az nem sokat segített, hogy hajnalban, 1-2 órával az ébredésem előtt, már a macska fennvan. Jön-megy, amit jórészt észre sem veszek, legfeljebb azt, ha leugrik az ágyra, vagy a fejem felett átmászik vagy átugrik a másik oldalamra. Azt viszont észlelem, ha megszaglássza az arcomat, nyekken egyet (és rádől – szerencsére nagyon ritkán), és ha nagyon unatkozik, a hajamat is megkóstolja, emiatt pedig tüsszög.

Ma reggel szokás szerint ébresztett a mobilom, de nekem úgy rémlik, előbb vettem észre azt, hogy a macskám örömmel beront a szobába, mint a mobil zenélését. Hízelgő, hogy így örül nekem a cicám, ezért négykézláb ereszkedek (mert ugye amúgy fél tőlem és megközelíthetetlen), és igyekszem olyan alacsonyra töpörödni, mint őkelme. Ugyan néz rám felvont szemöldökkel (képletesen), de összeérinti a fejét az enyémmel a szeretet jeleként.

Szóval, most reggel is kellett némi idő és kávé, hogy észhez térjek. Nem bántam, hogy a mai futás csak szimpla kocogás volt, azt még félálomban is lehet prezentálni. Nem mellesleg olyan izomlázam van deréktól lefelé térdig, hogy ihajj. Lábnapom volt tegnap.

Az a csaj, akivel a teremben elkezdtünk beszélgetni, mostanában fenéknövelő edzéseket csinál lábnap keretében, mert az anyja beszólt neki, hogy lapos a hátsója. Ami ugye ez neki genetikailag ilyen. Hétfőn arról panaszkodott, hogy hiába csinálja a gyakorlatokat nagy súlyokkal, a gyakorlat végzése közben nem érzi a farizmait. Aztán tegnap reggel mesélte, hogy keddre csak sikerült egy nagyobb izomlázat összehoznia, talán csak megdolgoztattak valamit azok a gyakorlatok.

Miután guggoltam, oldalt kiléptem, TRX-be beakasztott lábbal kitörést, majd
kettlebell swinget csináltam, valamint deadlifteztem, úgy éreztem, akkora a hátsóm, mint két fél görögdinnye. Odaballagtam hozzá, és mondtam neki, hogy nem akarom inzultálni, de én perpill érzem a hátsómat. Bár én nem szeretnék nagyobb feneket.

Na, még így a végére egy cica-sztori (a sok közül): van nekem egy hosszabb szőrű díszpárnám, ami elsősorban arra szolgál, hogy a fejemet feltámassza fekvésben. Már korábban is dögönyözte a macska, miközben a fejem alatt volt. Tegnap este is elkezdte csinálni. Majd felmászott rá, és elnyúlt rajta a fejem felett. A feje a jobb fülem közelében volt, így könnyen meghallottam, hogy a szőrt elkezdte be-bekapni, illetve nyalni (!). Ennél a pontnál fel- és ránéztem, hogy helló, te ezt valóban csinálod? Végigsimítottam a párna azon részét, ahol a feje volt, és tényleg nedvesnek találtam. Eddig rá sem mert lépni, most már ott tartunk, hogy nyalja is.

Szóval, fáradtnak érzem magam, és még csak csütörtök délelőtt van. Várom a péntek éjszakát, hogy szombat reggel addig aludhassak, amíg a macska ki nem szöszmötöl az álmomból.

Már a második hajnalban fekszik (dől*) nagy örömmel az arcomra a macskám, miután megszaglászta.

Lehet, hogy egyelőre még jól járok azzal, hogy csak ezt teszi.

*cukin tud oldalra dőlni vagy vetődni, hogy lefeküdjön.

A tavalyi év nem lett a kedvencem. Különösen nagyon rossz dolog nem történt, legfeljebb megtanultam – végre -, hogy nyáron nem szabad szabadságra mennem, ha hazai tájakon szeretném tölteni a pihenőnapjaimat. A kánikula annyira elviselhetetlen számomra, hogy csak légkondis helyen tudok létezni.

Kissé költséges lett a szeptember eleji koccanásom miatt, de ezt is kiheverem.

Lelkileg nem voltam toppon egész évben, valamiért nem találom a helyemet (a bőrömben). Erre még januárban megoldást kell találnom.

Milyen jó dolgok történtek? Hát, például az, hogy mindenki egészséges a családomban (legalábbis úgy tudom). Elkezdtem júliusban teremben is edzeni. Lett október 9-én egy macskám, aki ugyan félős, de irtó aranyos, és örülök, hogy őt hoztam el a menhelyről.

A jó dolgok közé tartozik az is, hogy a kisebbik gyermekem tegnaptól Finnországban van, mert ezt a félévet ott fogja tölteni a tamperei egyetemen.

2024-ben is sikerült több könyvet elolvasnom mindenféle témában (amellett, hogy rengeteg sorozatot és filmet néztem a streaming csatornákon), de számot nem tudnék írni, mivel soha nem tartottam számon, mennyi az annyi.

Elkezdtem finnül tanulni, amint megtudtam, hogy a gyermekem utazik Finnországba. Természetesen én is szeretném egy hét erejéig meglátogatni ott.

Sikerről nem tudok beszámolni, mert nem rémlik, hogy lett volna.

A futás nagyjából egyenlő fontos már nekem, mint a súlyzós edzés. Ugyan igyekszem tartani magam az általam előírt heti 3-4 futóedzéshez, de van, hogy egy héten csak egyszer megyek kocogni. Hát igen. Futásról már nem beszélhetek. Erősen lassabb lettem, és ezt elsősorban köszönhetem annak, hogy kétszámmal nagyobb ruhák kellenek rám, valamint annak, hogy keveset futok. Ha valamit megfogadok erre az évre, az az, hogy szigorúbb leszek magammal, és elmegyek akkor is futni, ha éppen nem találom a kedvemet hozzá sehol sem.

Ha már éveleji fogadalom! Felmerül a kérdés, mit várok 2025-től. Leginkább azt, hogy jobb lesz, mint 2024. Szeretnék valami célt találni magamnak, és ezzel értelmet nyerni a létezésemnek. Perpillanat azt érzem, hogy csak azért vagyok, hogy a gyerekeimet és most már a macskámat eltartsam. Innen szép nyerni, asszem.

Sajnálatos módon félelmeimet felülmúlta a szilveszter éjjele.

Tudtam, hogy a macskám zajérzékeny, azaz minden hangosabb, bárhonnan érkező hangra, zajra fülel, és percekig hallgatózik és figyel, jön-e a várt veszély. Ezért is akartam ott lenni vele az év utolsó éjjelén, amikor kinn durrogtatják a tűzijátékokat (és a petárdákat).

Délután 5 óráig minden rendben is volt. A macska szépen elaludt mellettem az ágyon, gondoltam, ez elég védettség érzést fog neki adni. Hát, nem. Egyszer csak közvetlenül az ablak mellett 2-3 durranás hallatszott. A macska felugrott, s már rohant is át a lakás túlsó oldalára a gyerek szobájába. Elrejtőzött, de úgy, hogy sokáig sejtelmem sem volt, hol van. Aztán csak rájöttem. A cica látta, hogy látom, ezért az első adandó alkalommal kinyargalt vissza az én szobámba az ágy mögé. Mikor én is visszatértem, a macska vissza a gyerek szobájába. Ezúttal még jobb rejtekhelyet talált. Gyanítom, az ágytakaró alá bújt, mivel amikor a kisebbik gyermekem csakúgy felállt az ágyra, a macska hirtelen előbukkant, és kivágtatott a szobából az ágyam mögé. Na, onnan hajnalig nem is jött elő (nem is zargattam az előzmények fényében), pedig az ágyon feküdtem, s néztem hol ezt, hol azt a laptopon éjjel 1 óráig.

A hajnali sötétben már láttam, hogy előmerészkedett és befeküdt a szokásos éjjeli alvóhelyére, a fejem mellé húzott fotelbe. Mázlimra tegnap velem úgy viselkedett, ahogy szokott, azonban a durrogtatást, ami még tegnap este is volt legalább egyszer, szintén elrejtőzéssel reagálta le. Ezúttal előmerészkedett hamarabb, mivel utána egész este csend volt a környéken.

Tényleg nem tudja elképzelni az ember, hogy az állatoknak milyen stresszt okozhat a tűzijátékozás, amíg nem látja, hogy a vele élő, szeretett állata mennyire megszenvedi. Egy rettegő embernek, legyen az gyerek vagy felnőtt, szavakkal megpróbálhatjuk elmagyarázni, hogy nem fenyeti veszély, és még így is necces, hogy meg tudjuk szüntetni a félelmét. De egy állat esetében?! A macskám, ha fél, azt sem engedi meg, hogy megfogjam és megszeretgessem, nemhogy még megértse a szavaimat! (Még a nevére se hallgat. Egyedül a “gyere” szót érti meg szerintem, ha mutogatok is hozzá.)

Amúgy a cicám akkor a legcukibb, amikor reggel felébredek, és ő nem győzi odabújással megmutatni, mennyire örül nekem. És továbbra is a fejemet szereti a legjobban. 😀