Már a második hét lesz, hogy három görgőzés mellett három futás van. Egy nap van, hogy ebből is, abból is csinálok valamennyit. Például holnap lesz 30 perc futásom és utána pattanok fel a görgőn álló biciklire, hogy letekerjek 50 percet.

Amúgy könnyített hetem van. Na, ezt nem éreztem a mai edzésen. Pedig tényleg nem kért sokat az edző. Viszont már a bemelegítő 5 perc utáni felvezető 20 percben nem akaródzott a pulzusomnak felmenni a kért zóna alsó határáig azon a nehézségi fokozaton, amelyen máskor lazán megtekertem a zóna felső határát.

Jött az első intervallum, amikor csak 10 bpm-mel magasabban kellett volna bicikliznem. Talán az 5. percben elértem. Aztán jött a háromszor 4 perc még egy kicsivel (4 ütemmel) emeltebb pulzusos szakaszok két perces pihenős pörgetéssel. Azt a küzdelmet, amit levágtam! Erő nulla a lábaimban, így mikor a görgőt nehezebbre állítottam, a lábaim inkább belassultak, minthogy kitekerjék lábanként a 80 fordulat/félpercet, s a pulzusom egy szinten maradt. Olykor vicsorítva, de megcsináltam a háromszor négy percet, majd még a levezető 15-20 percet.

Ma fostalicska voltam, ki tudja, miért. Bár valószínűleg nem segített az az comb-izomláz sem, melyet a hétfő reggeli TRX-edzésemkor alkottam magamnak, és még ma hajnalt is éreztem.

Úgyhogy, aki azt gondolja, hogy az edző által vezetett görgőzés – a futás helyett – gyalog-galopp, az még nem csinálta.

És persze a görgőzés nem egyenlő az utcai biciklizéssel, ahol van lejtő, meg laza szakasz, meg közlekedés, stb. Itt zavartalanul tekerhet az ember megállás nélkül. És bizony nehezíteni kell a tekerést, ha azt akarom, hogy a pulzusom megemelkedjen. Nem véletlenül combosodtam….

De az elmúlt hónapokban a hasamon, sajnos, nem az izom lett több. Annak körméretének növekedését nem tudom a biciklire fogni.

Hogyan is állok a fogyókúrával?! Mellé nem eszek. Nincsenek kilengések (kivéve a házi eprezés és a saját készítésű paleo diótortám). És bár látványos és gyors eredményt szeretnék, az csak a mesében van.

Bár néha a lelki nyűgjeim miatt legszívesebben bármit is felfalnék, igyekszek erőt venni magamon, és nem. Így az elmúlt 5 hónapban feltornázott feles hájréteget remélhetőleg azért ennél kevesebb hónap alatt vesztem el.

Ma reggel bebizonyosodott, hogy valóban belerúgtam valamibe, és azért fájt megint a bal lábfejem a kis lábujjam felett. Ugyanis sikerült megismételnem a produkciót, csak kisebb lendülettel, így a már meggyógyult zúzódásból nem lett újabb.

A szobámban lévő, most már középen dekkoló dohányzóasztal egyik lábával találkozott a lábujjam, szóval, máris emlékeztem, hogy a múltkor is hasonlót akcióztam. Maradandóbban.

Úgyhogy meg is nyugodtam. Nem egy újabb törés, csak figyelmetlenség.

Kezdem lassan összeszedni magamat. Úgy látszik, ez most egy ilyen időszak. Ahogy látom, olvasom, mindenkinek megvan a saját mély gödre, amiből aktuálisan ki kell kászálódnia.

Anyu beszólása tényleg nagyot ütött. Azért, mert nem szeretek mások segítségére szorulni. Nem akarom, hogy gyengének lássanak vagy egyáltalán az legyek.

Amit ő az én sz@rból kihúzásomnak gondol, azt én másként láttam és éltem meg. Soha nem éreztem magamat anyagi kakiban. Voltak nehézségeim, de azt mind magam akartam átvészelni. Mert olyan helyzet volt, hogy meg tudtam volna saját erőből is tenni. Volt mindig munkám, fizetésem, akaratom, erőm, hogy eltartsam a két gyerekemet és magamat. Mindig így lesz, ha rajtam múlik.

Ha kértem volna bármi segítséget, akkor elviselem az orrom alá dörgölést is. De így nagyon rosszul esik. Adtak, elfogadtam, és hálás vagyok minden ajándéknak.

Viszont ezek után már nem fog menni…

Volt bennem két téma is, amiről meg szerettem volna írni. Persze, még mindig. De most, hogy itt vagyok a gép előtt, és bár inkább a ÁNYK programmal kellene mindenféle nyomtatványt kitöltenem gyakorlásképpen, inkább ki akarom írni magamból a tegnapi traumámat.

Egy hét múlva születésnapom lesz, és mivel csak ezen a hétvégén tudtunk együtt, hárman hazamenni a szüleimhez, tegnap mentünk egy fél napra. Ezzel nincs is semmi baj.

Az, hogy évek óta Anyámmal szűk szavúan beszélek az életemről, és sokszor örülök, hogy leginkább ő beszél, én meg hallgatom, az egy dolog. Az is egy másik, hogy ha felhívom telefonon két hetente (mert kötelezőnek érzem gyerekeként, hogy megtegyem), és 20-30 percen át újfent hallgatom, mi minden baja van, és ha éppen nincs, akkor Apámra fúj, még túlélhető. Győzködöm magamat, hogy már ilyen korban (70 év) nem feltétlenül változik egy ember, és ha eddig nem tette, ez után se nagyon fog. Meg hát az anyám. Meg az apám. Bár ő kevésbé szeret konfrontálódni, de őt sem kell olykor félteni, ha Anyámra való panaszkodásról van szó.

Úgy érzem, hogy én soha nem csináltam semmi jót, semmi megdicsérni valót, vagy amire büszke lehetne az Anyám. Ha merészelt egy elismerő szót rólam nekem ejteni, akkor azt a következő pár órában, napban, hétben, évben ellensúlyozta is a kritikáival, pillantásaival, megjegyzéseivel. Tudom, mással is ezt csinálja, legfeljebb nem tudok róla (kivéve az Apámat, mert ő ugyanerről kesergett nekem az utóbbi években).

Sokszor irigylem a tesómat, mert ő messze-messze éli az életét. Néha beszél csak vele, és ha évente hazalátogat, akkor azt az egy-két hetet túléli. És az életéről azt mond, amit akar.

Megtehetném én is, de nem nagyon tudok hazudni. Legfeljebb elhallgatni, hallgatni.

Szóval, tegnap már a megérkezésünk első 10 percében sikerült belegyalogolni a lelkembe. Nem, nem azt kérem, hogy mindig mindenben igazat adjon, és ha más a meglátása, akkor ne mondja el. Tehetné, de akkor más stílusban.
Mindig igyekeztem, hogy a gyerekeimnek óvatosan, nem bántva, megválogatott szavakkal mondjam el, ha úgy gondolom, érdemes lenne másként hozzáállniuk a dolgaikhoz, másként cselekedniük. Nem azt mondom, hogy az a legjobb módszer, ahogyan én teszem. De nem is úgy, ahogy Anyám.

Egyébként sem áll biztos talapzaton az önbizalmam, vannak kétségeim, hogy bírom-e majd egyedül a hitelt, a ház fenntartását, és a többi. Szóval, biztatást, pozitív képeket és bátorítást szeretnék a külvilágtól is, ha éppen azon vagyok, hogy ezt saját magamnak megtegyem nap mint nap.

Erre fogta az édes szülőm, és egy mondat- és indulatáradattal beledöngölt a földbe 2 perc alatt. S miután durcásan mondtam valamit (gőzöm sincs, hogy mit), nekem állt, hogy igen, ez nem egy 49 éves ember hozzáállása. De kérdem én, ha ő egy 5-6 éves gyerek szintjén kezel engem, milyen reakciót adjak. Védtem a romokban heverő maradék önbizalmamat.

A végső csapás az volt, hogy felemlegette, mikor és hányszor segítettek ki a pácból. Ez mindennél jobban ütött.

Soha semmit nem kértem tőlük. Ha igen, azt a volt férjem nyomására. A válásomkor sem, utána sem. Minden az Anyám ötlete és javaslata volt. Valamire rábólintottam. Ha tudom, hogy felhozza utólag az orrom alá dörgölve, nem teszem, nem fogadom el.

Ha ismerne, tudná, hogy ritkán kérek. Még segítséget sem. Inkább önerőből oldok meg mindent. Talán pont miatta. Mert tudom, hogy az önzetlen segítség nem biztos, hogy önzetlen.

Hát, most innen igyekszem újból feltornásznom magamat a lelki gödör széléig. És menni tovább.

Tegnap reggel vettem észre, hogy fáj a bal kislábujjam és a mellette levő ujj feletti ízületi rész.

Teljesen elkenődtem estére, hogy nekem akkor most újra eltört a lábam. Csak úgy. Már kezdtem vizionálni, hogy ez így fog menni, ameddig én a futással próbálkozom. Hogy mindig eltörik valamim, mert nekem törékennyé váltak a csontjaim. (Mert hát öregszem…)

Aztán felrémlett ma reggel, mikor neki kezdtem a görgőzés előtti (igen, mazochista vagyok, hogy még mindig a szobában biciklizem, de így egyszerűbb, időspóroló) hengerezésnek, hogy mintha valamelyik nap belerúgtam volna egy bútordarabba valamelyik lábammal.

Mivel egyébként sem szoktam az ilyen piti balesetekkel foglalkozni, így legtöbbször csak rácsodálkozok egy-egy kék-zöld-barna foltomra, hogy ezt mikor is szereztem, és hogyan. (Ennek ellenkezője, amikor istenesen megütöttem a jobb vállamat, és már lelki szemeimmel láttam a hatalmas ütődésnyomot, majd hiába néztem másnap, harmadnap, semmi sincs ott azóta sem.)

Szóval, emlékszem a belerúgás utáni gondolatomra, hogy na, még csak az hiányzik nekem, hogy újra eltörjem a lábamat. Ebből kiindulva remélem, hogy ez csak egy zúzódás. És mint tudjuk, holmi kislábujj töréssel, zúzódással senki sem szokott foglalkozni, így hát én sem.

Csak bízom abban, hogy a futást nem kell újra feladnom emiatt.

Szombaton gyalogoltunk egy szűk 11 kilométert, tegnap futottam egy 50 percet nagyrészt terepen, ma pedig csináltam egy funkcionális edzést.

A futás nagyon könnyedén ment. Még a vádlim is rendben volt, pedig a szerdai futás után rendesen magam alatt voltam, mert fájdogált. Most minden oké, vidámabb is vagyok, és nincs világ vége.

Kemény lelki munkát végzek magamon. Képzeletben meg is ráztam magamat, két kisebb helyretevő pofont is leosztottam magamnak, hogy térjek észhez, és hagyjam abba a siránkozást.

Amíg nem tudok lelkesedni, addig egyelten módszer van, hogy a félelmeimet elhagyjam: nem gondolkozik, csinál! Ennek működnie kell. Mert szokott. Aztán még a szépségét, az élvezhető részét is észrevehetem annak, amitől eddig féltem.

Az nem semmi, mikor gondolataimban elmerülve igyekszem a parkoló felé, hogy aztán munkába autózzam, mikor egy régi ismerősbe akadok.

Éppen elmerengtem a járda szélén várakozó nőn, hogy vajon ő szereti-e a munkáját, biztosan örömmel megy, majd gyors gondolatváltással már azon járt az eszem, hogy már nyárias napra készült, mert mezítláb van a szandáljában, és a körmei feketére vannak festve.

Miközben ezen gondolatok jártak a fejemben, a nő rám nézet, és rám köszönt. Lepadlóztam, hogy engem most itt ki ismerhet. Hónapok óta azzal a nyugodt lélekkel jövök-megyek, hogy ebben a nagyvárosban nem találkozok olyannal, aki ismer. Jó sokszor láthatatlannak lenni. Különösen úgy, hogy sok-sok évig olyan városban éltem, ahol nagy valószínűséggel fogok köszönni legalább egyszer, ha leugrok a boltba.

Szóval, meglepődve nézek a hölgyre, majd lassan leesik, hogy egy régi, általános iskolai osztálytársnőmmel akadtam össze hétfő reggel az ideiglenes lakóhelyemtől 100-200 méterre.

Talán azért is ismert meg, mert a Fb-on pár éve már ismerősöm. Meg hát, elmondása szerint nem változtam semmit. Persze én is megláttam benne a 8-10 éves kislányt, de rögtön nem ment volna.

Csak néhány mondatot váltottunk, és leginkább azon csodálkoztunk, hogy eddig nem találkoztunk, pedig tavaly szeptembertől ott lakok.

És még az autójukra ragasztott futós matricát is meg-megnézem hetek óta, mikor elhaladok mellette a járdán hazafelé.

Kicsi a világ, ez az igazság. Még sem vagyok láthatatlan.

Arra felébredni éjjel, hogy az álmomban az egyik mostani kolléganő nekem szegezi a kérdést, “bekapcsoltam a Potsdamot?!”, kész élmény.

Ugyan van olyan program, ami “po”-val kezdődik, de én azt nem is használom. Olyan meg teljesen nincsen is, amit úgy hívnak, hogy Potsdam. Az ugye egyébként egy német város Berlin mellett, és soha nem voltam ott. Talán ez egy jel?!

Majd. Egyszer. Ha már úgy is lehet utazni, hogy nem vizslatják a határon, van-e bármilyen oltásom, negatív tesztem, védettségem. Kivárom, esküszöm. (Ez alól kivétel, amikor esetleg migrálni fogok. Akkor hajlandó leszek beoltatni magamat.)

Ugye pár napja nyafogtam, hogy minden erőfeszítésem ellenére semmi eredményt nem tapasztalok a kilogramm-csökkenést illetően.

Na, tegnap már úgy éreztem, hogy mintha lazább lenne a farmernadrágom. Ma reggel tisztára mosva vettem fel, és ha nem is esik le rólam (van övem), mégis érzem, hogy kevésbé passzos, mint volt. Van remény, úgy tűnik. Szóval, ennek örömére kitartóan folytatom az elkezdett szigorított étkezést.

Bár most éppen fel tudnék falni egy tábla étcsokit. És nem fizikai éhség miatt, hanem mert lelkileg kicsit magam alatt lettem ma reggel.

Persze mi más miatt? Munkahely.

Azt érzem, hogy most és az elkövetkezendő hetekben, hónapokban annyi minden helyen kell helytállnom, hogy egyelőre nem látom, hogyan fogom megcsinálni. Valami sérülni fog. Utána az lesz a meló, hogy azt helyre pakoljam.

Három terület van, amit fullosan kell teljesítenem: munkahely, suli és házvásárlás. Minden más ez után jöhet.

Persze a munkahelyen is most jön a “sűrű” időszak. Ráadásul olyan, amit még nem csináltam. És nincs, aki segítene benne. És nem tudom, honnan fogom kitalálni, mit is kellene és hogyan. Na, ez, ami miatt elkenődök, és meg tudnék enni egy tábla csokit.

Meglehet, hogy kezdek unalmas lenni, mert a blog kezd szimpla kesergéssé és nyafogássá válni.

Pedig tényleg igyekszem magamat kirángatni a negatív érzések hullámai közül. Mindenbe kapaszkodok. Példának okáért ma hajnalban görgőzés közben hallgattam az egyik Kadarka Endre-beszélgetést. (Nagyon megkedveltem ezt az ürgét az intelligens műsorai miatt. Maga az ember is az. Intelligens, értelmes, érzékeny, kulturált. Mióta felfedeztem, igyekszem meghallgatni minden műsorát a youtube-on.) Az egyik riportalany beszélt arról, hogy volt olyan helyzetben, mikor nem volt más választása, csak az új munkahelyén maradni, ahol kemények voltak a körülmények, és legszívesebben elszaladt volna. De nem tudta megtenni, így maradt, és alkalmazkodott, tanult, hogy meg tudja állni a helyét.

Hallgatva őt éreztem azt, hogy ez nekem szól, és nem adjhatom fel. Mert tulajdonképpen én is ilyen helyzetben vagyok. Ugyan van választásom, mert az mindig van. Perpillanat most az, hogy tanuljak, és lépésről lépésre haladva teljesítsem azt, ami lehetetlennek tűnik.

Pár hónapja realizáltam, hogy az órámnak van egy olyan funkciója, hogy akár egész nap figyelhetné a pulzusomat. Nos, arra nincs perpill igényem, így beállítottam, hogy csak alvásom alatt kapcsoljon be az optikai érzékelő.

Reggelente kíváncsian nézem, mit alkottam alvás közben. Mióta a lábam rendben, valahogy megjavult az alvásom. Sőt, az is sokat segített, hogy igyekszem egy csepp alkoholt sem inni, mivel megfigyeltem, az alkohol jó pár ütéssel megemeli a pulzusomat legalább az éjszakám első felében. A feltöltött adatok még a pulzusgörbét is mutatják a Flow-ban.

No, ezeket vagy elhiszem vagy nem. A mellkaspántos jeladónak jobban hiszek, de egy trendet mutat a csuklón mért is.

A múlt éjjel pl. az elmúlt idők legalacsonyabb átlag pulzussal aludtam. Avg. 46 bpm. A pulzusgörbe szerint pedig volt 42 bpm is.

Hogy ez minek köszönhető, nem tudom. Talán az is segített, hogy tegnap böjtnapom volt. (Néhány hete bevezettem, hogy hétfőnként nem eszek.) Ilyen tekintetben úgy vettem észre, a böjt csak segít az alvásom javításában.

Ez a munkanap nagyjából annyi eredménnyel járt, mint a lassan egy hetes fogyókúrám. Részemről mindent megtettem, hogy a holnap leadandó táblázatok, dokumentumok készek legyenek ma nap végére, csak éppen a főnököm reggel 8 órától nem jutott a saját részével semerre. Én pont emiatt halasztottam el a ma délutánra tervezett ügyeim intézését. Ennyi erővel megtehettem volna. És persze, holnap 9 órától valami két napos oktatás első felvonása lesz, amin írtóra fontos részt venni. (Egy porcikám se kívánja, hogy egy rendelet kielemzését, magyarázását, meg nem tudom mijét két napig hallgassam.)

Szóval, fogyókúra. Betartom a tőlem legtelhetőbben. Semmi édesség, csak egy pici étcsoki. Semmi hozzáadott zsiradék, csak ami éppen a soványka húsban, halacskában van. Fehérje annyi, hogy ne vegye éhezésnek a szervezetem. No alkohol, csak kávé (placebó és rendes), víz, meg zero kóla, az is mértékkel és hétvégén csábultam el. Minden erőfeszítésemet megtorpedózta a menzeszem, ami tegnap jelentkezett. Úgyhogy most várhatom a végét, hogy meglássam, vajon két hét alatt mit értem el. Jólesne egy kis biztatás a lötyögő nadrág részéről….

Ha egy hónap odafigyelés alatt sem történik semmi, akkor megvárom, hogy a változó kor időszaka, ami ki tudja, mikor kezdődik vagy kezdődött, és lesz vége, elmúljon, és talán lesz reményem egy új hormonháztartással némi súlyt leadnom.

Muszáj működnie.