Volt itt minden: uszi, futi és a többi

Visszagondolva a péntek délutánra hirtelen nem is tudom, mivel telt, de aztán felrémlik minden. Vásárlás, hazaérkezés, majd kerékpárverseny nézés, bérletvétel, majd gyorsan haza és főzés. Utána meg esti programként egy kis pancsi.

A szombat délelőttöm még mozgalmasabban telt, főként takarítással, teregetéssel, majd újabb mártózás. A délután meg tényleg henyélés, már szinte untam estére. Pedig tudtam, vasárnap reggel extrán bepótolom a kihagyott szombati mozgást.

A lefutott 33 km elé hozzá?

A reggeli hosszú után családi ebéd, majd egy kora délutáni üzenetváltás még jobb kedvre derített. Este, ha rövid időre is, újra találkoztunk. A hétvége tortájára extra hab jutott.

Ami pedig a futásomat illeti:

A városban keringtem, hogy szokjam a monotonitást, illetve nem mertem elindulni messze az otthontól. Szombaton, az uszodából hazajövet úgy zártam be a kocsit, hogy a térdem minden lépésnél egyre fájdalmasabban mozgott. Majdnem sántikáltam. Mintha egy ideg becsípődött volna.
Este beragasztottam kinezioszalaggal, és ujjakat keresztbe téve aludtam, hogy reggelre semmi jele ne legyen a szombati fájdalomnak. Még ha nem is lettem tünetmentes, mindenesetre úgy melegítettem be, hogy futómozgás hibátlan és fájdalommentes. A többi majd kiderül élesben, gondoltam.
Kb. fél távig foglalkoztatott a dolog, bár okom nem volt rá, majd szépen elterelődött a figyelmem az egészről. Azóta sincs semmi gond.

Szóval, simán, egész jó tempóban lefutottam az eltervezett távot. Átlag sebességnek a 6:10 perc/km-t céloztam be, és ehhez képest az átlag 6:02 p/km-t tartottam. Még a running index is szuper lett: 55

Még a hétvégére tervezek egy 35-36 km-t, persze kicsit lassabb tempóban végrehajtva. Aztán egy laza hét, majd jöhet a 41,2 km. (Nem, nem írtam el, és direkt nem maratont írtam, mert Miskolcon nem 42,2 km a maratoni táv. Egy km-rel kevesebb.)

3 hét. Be vagyok-e rezelve? Be.

Ok

Már hét elején sejtettem, mivel konkrét okát nem találtam, hogy a köztünk lévő láthatatlan energiaáramláson keresztül kaptam a zavaró hullámokat, melyek nálam (is) a lelki völgymenetet okozta.

Mindkettőnk helyrerázódott, és azon vagyok, hogy még több örömet adjak neki, mert így – a fentiekből következtetve – azt vissza is kapom.

Társas

10 éve lakok ott, ahol, és most voltam először lakógyűlésen. Új közös képviselőt választottunk.

Érdekes volt amúgy az egész, de majd’ két óra ácsorgás (ez volt a legkevesebb) után meguntam, s tudván, a lényeges részeken már túl vagyunk, felmentem a lakásba.

Ami miatt még jó volt, hogy lementem, legalább találkoztam azokkal az emberekkel, akikkel egy házban (3 lépcsőház) lakom. Van, akit ismertem már látásból, van, akit nem. Lehet, még szokásom lesz eljárni ilyen gyűlésekre, hogy legalább lássam a szomszédaimat.

Fentiek és az elmúlt időszak szembesítései nyomán elgondolkoztam azon, mennyire vagyok társaslény, azaz mennyire igénylem az emberek társaságát.

Csak arra a következtetésre jutottam, hogy néha igen, néha nem. Ez mindig is így volt. Most kiegészül (vagy talán ez is régóta van) azzal, hogy ha már választhatok, akkor egy olyan ember társaságában legyek, akivel van közös témánk, mélyebben szántó gondolatokat tudunk megosztani, tehát érdemes megszólalni. Többnyire nem igénylem a felszínes bájcsevejt. Ezért is nem barátkozom fűvel-fával.

Bár sokszor zárkózottnak, távolságtartónak tűnök, mégis könnyen tudok laza és beszélgetős lenni, különösen akkor, ha érzem, a körülöttem levők is nyitottak felém. Különösen ha a kezdetleges zavaromat hagyom távozni.
Nem is tudom, mi lenne, ha teljesen megszűnne az önbizalomhiányom….

Meg tulajdonképpen egész jól megvagyok a saját társaságomban (is). Ami ugye elég gázos lenne, ha nem. Az unatkozás kilőve, hiszen mindig elszórakoztatom magamat a gondolataimmal, a töprengeni valókkal és így tovább. (Ha ez igaz az Ikrek jegyűekre, akkor most jövök azzal, hogy mert a Napjegyem determinál.)

Egyszóval, nem esek kétségbe, ha napokig nem beszélek senkivel, senkihez.

Újra – “Erő”

Aminek a jövőbeli megtörténte ma még hihetetlen tűnik, a most valósága lehet. A megfoghatatlanból kézzel megtapasztalható lesz, a reményből bizonyosság.

A hétköznapok kétségei árnyékot vetnek a hitre és a szív sugallataira.

Megjárom a saját bogáncsos és csipkebokros utamat, de közben gyönyörködöm a rózsákban és a lila, boglyas fejű virágokban.

Szeretni nem mindig könnyű. Talán az egyik legnehezebb tett…. meztelenül, védtelenül kitárva a szívet a jelennek és a homályos jövőnek. Ha így tudok és merek szeretni, akkor már erős vagyok.

Hétkezdet és örömök

Éppen ballagtam a kocsi felé, mikor csörgött a telefonom. A vízszerelő érdeklődött, otthon vagyok-e. Mondtam, hogy nem, de 15 perc múlva igen. Szóljak, ha már jöhet, jött a válasz.

Jó két hete szigetelte le – tartósan – a zuhanykabinomat úgy, ahogyan annak a vizes szakembernek kellett volna, aki a teljes beszerelést vállalta lassan másfél éve. Még jó, hogy a burkolók szuper munkát végeztek a vízzáró réteggel, egyébként az alattam lakó már igen csúnyán nézett volna rám az utóbbi időben. Így csak én téptem a hajamat.

Így elmaradt a tervezett vásárlás, otthon fizettem ki a jó munkát.

Maradtam otthon, és fixáltam magamba, hogy még aznap este edzés, legyen az futás vagy otthoni erősítés. Ez utóbbira már melóban összeraktam egy frankó kis edzéstervet. Sikeres volt a kifogások elkerülése, mert megcsináltam, amit reggel kihagytam. Megizzasztottam magamat rendesen, és gyanítom, az izomláz – ami már kezdődik a hátsómban – nem marad el.

Úgyhogy ezt már sorolhatom az örömeim közé. Nem feltétlenül az izomlázat, hanem azt, hogy jól dolgoztam.

Hozzátehetem azt, milyen jól el tudok mostanában beszélgetni a gyermekeimmel. Csak erőt kell vennem magamon, hogy bezárjam akkor a számat, amikor nincs szükség az anyai okoskodásra. Értő hallgatás, meg ilyenek. … Átgondolva egész jó vagyok (meg)hallgatásban … ez nem esik nehezemre.

Örömeim közé tudom sorolni a ma éjjeli alvást is. Bár hülyeségeket álmodtam, de az volt a lényeg, hogy csak egyszer vonszoltam ki magamat a wc-re éjfél előtt, utána fadarabként aludtam az ébresztőig.

Ja, és persze egy klassz kis futást is prezentáltam. Nekem jólesett. Az is, hogy már egész jó hűvös van.

És azt is imádtam, hogy egy újra előszedett Gloria Gaynor CD-n újabb kedvencet fedeztem fel, és milyen élvezettel énekeltem ma reggel is az autóban.

….

Azt még nem tudom az örömlistába tenni, hogy az érzelmi kavarodásból kikerültem. Nem sikerült kiizzadnom, nem tudom a teliholdra fogni (múlt pénteken volt), és a női hormonok is csöndben vannak. No, majd.

Életem része

Tudom, nem szabad a hiányát éreznem. Egyáltalán van értelme?

Nem, nem akarom, hogy erősítsem azt, hogy nincs. Most.

Pedig közben mindig velem van. Ő az alfa és az omega. A kiindulás, a háttér, a létem háttere. Olykor beismerem ezt, valamikor józanul szemlélve tagadom.

Ez több, mint szerelem. Vagy szeretet.

Kötődés, aminek vagy van értelme, vagy nincs. A múlt még nem derítette ki. A jövő meg rejtély.

Most. Az van. Mindig. Többnyire nélküle, néha vele.

Hideg fejjel úgy gondolom, ennek így kell lennie. Máskor mentegetem.

Összekuporodva, magányt hessegetve hangzik el a suttogás: szeretném, ha itt lennél.

Keserérzelmes hétfő

Mit is írhatnék a hétvégével kapcsolatosan? Csak azt, hogy tökéletes volt. Úgy, ahogy alakult, úgy, ahogy történtek a dolgok. Bár a kis “bicsaklást” szívesen elfelejteném, ha már én okoztam, de talán kellenek ezek a kis hullámvölgyek, hogy jobban értékeljem azt, ami van. Igaz, az a legjobb, ha az egymással töltött kevés időt a “fellegekben” éljük meg.

Fáradt vagyok. Most. Pedig aludtam 7 órát, és nyugodtan hozzátehetem, mint a bunda. És mégis a szemeim ragadnának le. A hidegfrontnak tudom be.

Valahogy kihúzom ezt a hátralevő 5 és fél órát. Mielőtt hazamegyek, bevásárolok, hogy legyen miből ebédet főznöm.

Ja, és még edzést is tervezek estére, mert ugye a ma reggeli elmaradt a hazautazás miatt.

…..

Nagyon érzelgős, érzelmes hangulatban vagyok. Nem szeretem, mert nem tudok vele mit kezdeni.

Nehéz a gondolataimat és érzéseimet is megosztani – itt -, mert bár szeretném, ha olvasná(k), de nagy valószínűséggel nem és nem adnák vissza az írott betűk, szavak mindazt, amik valójában léteznek bennem.

Kettősségek:
– hogy szeretnék Vele minél több időt tölteni, akár együtt élni, de tudom, azzal halálra ítélném a kettőnk között létezőt
– hogyan ad nekem meg mindent, és emellett állít a teljes elfogadás kihívása elé (tükörbe tekintés – önelfogadás)
– hogyan lehet kettőt egyszerre szeretni

…. és miért tör rám olykor a “roham”, hogy szeretnék beszélgetni vele, hogy szeretném, ha része lenne az életemnek. Mindig.

Telihold, majd napfelkelte

Csak piszkált ez a reggeli futás. Mármint, hogy a heti hosszúmat inkább hajnalban fussam, mint este.

És miután kiszámoltam, mikor is kellene indulnom, hogy legkésőbb 8-ra be tudjak érni a munkahelyemre, megállapítottam, meg tudom csinálni.

3-kor keltem, és 55 perc múlva már futottam is. 7 órakor már a lakásban voltam, egy 40 perc múlva pedig az irodában. És még a 28,29 km-emet is teljesítettem. Nem is rossz idővel. 6 perc 7 másodperc per kilométert futottam átlagosan. Persze, ettől volt lassabb és gyorsabb km-em is. Különösen 20 után kezdtem belejönni. Onnantól kezdve már csak 6 perc alatti kilométereim voltak. Ja, ja, siettem haza.

És még a pulzusom is korrekt volt.

Egy szóval, remekül kezdődött ez a nap is.