Futtában

Sokszor nagyon sajnálom, hogy nem írok ide rendszeresebben. Pedig mindig van valami jó dolog (vagy akár csak a hétköznapi semmiségek), amit érdemes leírnom.

Itt van példának az, hogy csupa új dolgokkal veszem magam körül: új telefon, új Polar óra és új futócipő. (Pasi marad, őt nem adom semmiért.)

Éjszaka meg csak álmodom, álmodom. Mindenfélét. Szerencsére nem rémálmok, de sokszor kell megbírkóznom a kialakult álombeli helyzettel, és nem feltétlenül felszabadult érzést hagy maga után a történet. Ja, és legtöbbször nem is emlékszem rá, csak egy-egy kép vagy érzés villan be.

Sokszor emlékeztetem magamat arra, hogy szerencsés vagyok, mert …. és itt felsorolom, mi minden miatt vagyok az (perpill időhiány nem engedi, hogy megtegyem). De kezdve a két gyermekemmel, a párommal már egy jó listám van.

És ahogy írtam, időhiány van megint (ezt a bejegyzést is reggel 9 óra óta írom, most van 14 óra), így back to work …

Húsvéti kaland

Mivel vasárnap elmaradt az edzés, saját döntés alapján, és túl jól sikerült a kicsiny túránk a szomszédos dombokon, már a háza felé ballagva elhatároztam, hogy hétfőn bizony terepezés lesz, nem érdekel, hogy mit szól hozzá a pulzusmérő órám. (Persze, az én döntésem az is, hogy mérem-e a pulzusomat a terepfutás közben.)

Hétfő reggel hazaérkezvén a reggelizés mellett döntöttem, mert még odakinn igencsak fagyos volt a levegő, s így nem igazán vonzott a természet egy korai futásra. Megvártam, hogy a reggeli lejjebb csússzon, az idő naposabb és melegebb legyen, és megfogalmazódjon bennem, hol és merre szeretnék kocogni. Szerencsére a szél is moderálta magát. Gondolom, csak a kedvemért.

Szóval, öltöztem, összepakoltam a szükséges váltóholmit (azt terveztem, hogy utána a szüleim “tanyájára” autózom húsvétolni), majd elkocsikáztam a Lázbérci-tóig. Onnan indultam. Egy tó félkör lett volna, de aztán az upponyi elágazóban spontán módon követni kezdtem a kék csíkot. Fel, egészen a Három-kőig. Meg még egy kicsit. Nos, egész jól haladtam az emelkedőn, s kevés helyen sétáltam bele, illetve vetettem be a trükkömet (9-10 lépés sétálva, majd ugyanennyi kocogó léptekkel).
Már a hegytetőn jártam, mikor egyszer csak azt vettem észre, pár lépés és előttem egy gyönyörű panoráma. Úristen, gondoltam. Mekkora köd lehetett februárban, ha én emellett simán elmentem. De ha tudom, hogy mit kell figyelnem, akkor sem láttam volna semmit a lábam előtt elterülő dombságból és természetből a párás, ködös idő miatt.
Most tobzódtam a szépségben. A gyönyörködésemet rövidre szabtam, mert rajtam kívül még három fiatal túrázó fotózkodott a panorámával, s valahogy nem vágytam megosztani csodálatomat velük. Ugyan felkínálták a lehetőséget, hogy lefényképeznek engem is a mobilommal, de maradtam a szelfinél. Mondtam, hogy nem szívesen állok ki a szikla szélére, mert most kocogtam fel. Igen, látták, hogy jövök, mutattak le a mélységben vezető út egy látható szakaszára. De a medvét nem. Ami elől feltehetően futottam. Ezen felnevettem, mert annyira gyorsan azért nem poroztattam az utat.
Folytattam az utamat, majd letérve a kék csíkról arra kocogtam tovább, amerre februárban is. Gondoltam, megnézem a Damasa-szakadékot is, amiből szintén nem láttam télen semmmit.

Nos, a kék kereszten sikerül belegázolnom valami csalán-félébe, de mire a szakadékhoz értem, nem is emlékeztem rá. Ott ereszkedtem le, ahol télen a halál közeli élményt átéltem. Csúszós hó híján most csak kicsit voltam berezelve learaszolás közben. A szakadék látványossága csak egy gyenge “hűhát” szakított fel bennem. Talán jobban át tudtam volna magam adni az omladék természetességének, ha nincs ott egy fotózkodós család. Inkább “átverekedtem” magamat a köveken, majd igyekeztem tovább a kék kereszten, ami Bánhorvátiig vezet le.

Innentől fogva már tényleg laza futásban volt részem. Egy bajom volt. A vizem (2 x 2 dl) igen csak fogyóban volt, a szám meg porzott. De élveztem a futást, és azt, hogy a természet zöldje, s olykor egyéb színei vesznek körül.
A faluban első dolgom volt, hogy megpróbáljam kiinni az utamba kerülő kék csapot, de nem sikerült. Még mindig maradt benne víz. De legalább a kulacsaim újra tele lettek töltve.
Mivel valahogy vissza kellett jutnom az autóig, jobb ötlet és helyismeret híján az autóút szélén haladva mentem vissza a tóig.

Esküszöm, az aszfaltos (pedig igyekeztem a salakos, köves részen futni) út jobban kivette az erőmet, mint a terep. Így egyre bambulósabban közeledtem a célom felé. Ennek a zombulásnak hatása lehetett, hogy csodálkozva néztem, ahogyan egy autó velem szemben kezd lassítani, ahelyett, hogy kikerülne, majd meg is áll. A rendszámtáblára esett a tekintetem, és valahogy eljutott a tudatomig betűről betűre és számról számra haladva, hogy ezt ismerem. Ekkor berobban a tudatomba, hogy a szüleim autója felé közeledem.
Tudtak arról, hogy futok, mert egy délutáni programot akartam velük korábban egyeztetni, de az törölve lett, így valahogy fel sem merült bennem, fogunk aznap még találkozni.

Az üdvözlés után haladtam tovább. Hogy még kerekebb legyen a futott kilométer, még keringtem egyet a tó mellett és az autóm körül, majd hazaindultam jó érzésekkel teli. Egy nagyszerű futást tettem össze, és ez annyira jólesett, hogy muszáj újra és újra megismételnem.

Otthon lefürödtem, leápoltam a csípésemet, a korábban (szombaton és vasárnap vadrózsabokor, szeder és kitudjamilyen szúrós bokor által) szerzett sebesüléseimet, majd megettem a kései ebédemet.

Azt gondoltam, a csaláncsípésem fog probléma lenni, de éjjel kiderült, hogy nem. Arra ébredtem, hogy már álmomban vakarom erősen a bal fülem mögötti területet. Bár a bokám táján is viszketett, de a fülem töve még jobban. Pedig csípés utáni duzzanatot nem éreztem. Még most sem. Pedig azóta is megvan a viszkető érzés. Nem győzöm aloe verás spray-vel fújni. Odáig jutottam, hogy előkotortam a gyerek számára felírt anthisztaminos bogyót, és elkezdtem szedni. Bízom abban, hogy holnapra már javul a helyzet…

Végre pihenés!

Vártam már ezt a négy napot. Meg a plusz csütörtök délutánt. Jó is volt még péntek este arra gondolni, hogy még csak most kezdődik a hétvége. Vasárnap meg arra, hogy van még egy szabad hétfő. Mondjuk a vasárnap estét kevésbé csíptem, mert tudtam, hogy az éjszaka után hajnalban én haza, ő meg melóba. Ez van.

Szóval, csütörtök délután csak lábat lógattam, ha jól emlékszem. Péntek reggel egy alapos futás után megembereltem magam, és megpucoltam a maradék két ablakot (konyha és saját szoba), kimostam a függönyöket, amelyiket kellett kivasaltam, majd felaggattam mindet a helyére. Az ablaktisztítást még megtoldottam némi extra takarítással, de nem vittem túlzásba. Ahhoz több lelki erő kellene. Meg kedv.

Péntek délután folyattam a henyélést, néztem egy kis pályakerékpárt, meg ilyenek.

Szombat reggel újra a futás edzette a lábaimat és a kitartásomat. Egy szép lassú és hosszú kocogás volt a menü. Közben a párom jelezte, hogy örülne, ha hamarabb elautóznék hozzá, mint ahogyan még reggel lekommunikáltuk. Így még kiteregettem, amit éppen kimosott a gép, összepakoltam, majd irány hozzá.

Míg ő segített egyik haverjának a kinn a hétvégi kertes övezetben, addig időtöltés és mozgás gyanánt bóklásztam egy jó órát felfedezve a számomra ismeretlent. Nem bántam volna, ha naposabb az idő, mert így az erős szél, amikor ért, fázóssá tette a sétámat. Lassan visszaballagtam, s míg vártam a munka befejezésére, az autóban pihentem.

Hazafelé bevásároltunk tudván, a következő két nap már zárva lesznek a boltok. Főzés és kaja után végre csak egymással tudtunk foglalkozni.

Talán mert ritkán alszunk együtt, nem tudom, de még mindig imádok mellette és vele aludni. Persze, leginkább az én ágyamban, mert az legalább 10 centivel szélesebb.

Vasárnapból leginkább a délutánt szerettem, mikor a környező dombokra másztunk, kicsinykét túráztunk, majd élvezve a napsütést leheveredtünk egy szélvédettebb dombtetőre (olyan is van). Békés, nyugodt, szerelmetes pillanatok, amihez csak az kell, hogy egymás közelébe legyünk, s a mellkasán pihentessem a fejem.

Visszabaktattunk a házhoz. Ott kiderült, estére még két helyre is el kell ugornunk: az eltetetett sonkáért, és az unokatestvéréékhez.

Otthon már csak egy filmet akartunk megnézni alvás előtt, de úgy tűnik, az ég úgy akarta, hogy a filmet csak félig nézhessük meg (elment a hang, és nem tudtuk sehogy sem visszaállítani), és az is megtörténjen, ami tulajdonképpen nem volt tervben. Erre mondják azt, ember tervez, Isten végez. Vagy “nem akarásnak, nyögés a vége”.

Sajnos, hamar hajnal lett. Kezdődött az új nap, ami még nekem szabad volt, neki már nem. Búcsú, és mindketten mentünk (autóztunk) a saját dolgunkra.

Miért?

Mostanában elgondolkozom azon, hogy miért szeretem Őt. És nem tudom megfogalmazni.

Vannak gondolatok, amelyek megszületnek bennem, de amint betűkké formálnám őket, leírhatatlanná válnak, vagy silány közhellyé, miközben a szívemből szólnak.

Hogyan írhatnám le a tegnapi napunk legszebb és legbékésebb részeit, vagy a ma reggeli együtt ébredésünket (visszafeküdtem hozzá, és majd’ egy órán keresztül hallgattam boldogan, ahogy a hátamhoz tapadva alszik.)

Szeretem akkor is, ha éppen nem vagyunk egy hullámhosszon, éppen dühöngök valamiért.

Nekem elég, amit ad, és úgy, ahogy adja. Nem vágyom többre, csak arra, hogy mindig ilyen jó legyen, vagy jobb, mint ahogy most van.

És olyan nincs, hogy többet érdemlek.

Ez most mi?

Vagy a bolygóállás (egy jó pár retrográd mozgást végez) teszi vagy már valóban bejelentkezett a klimax. Az érzelmi hullámvasútra felszálltam az elmúlt napokban. Egyik pillanatban az életemet egy nagy csődnek látom, a másik pillanatban már sikerül kihúznom magamat a völgyből, és minden szép és heppi. Aztán elég egy mondat, aztán megint a gödör alján nézem a sötét földfalat.

Igyekszem, igyekszem, de tényleg. De ami tény, hogy türelem kell hozzám. Magamnak is, és a külvilágnak is.

Helyre kell tennem magamban a dolgokat, mert tulajdonképpen minden rendben van.

kicsi malac

“I’ve felt better
I’ve been up all night
I can feel it coming
The morning light

The air is so cold here
It’s so hard to breathe
We better take cover
Will you cover me?”

Még reggel úgy ébredtem, minden rendben. Elmentem futni, s közben összeomlasztottam valami fontosat. Talán végleg, talán nem.

Ilyenkor hiányzol. Ilyenkor is.

“will you cover me?”

Március utolsó hete

Talán annak köszönhetem a heti izomláz sorozatomat, hogy már két hete nem szedek MSM-et, mert elfogyott. Az egy dolog, hogy a szombati futás nyomott hagyott a térdfeszítőimben és a vádli izmaimban, de hogy két tabata (2×4 perc) alatt végzett egy-egy gyakorlat kinyírjon három napra. (Mind két tabata egy-egy gyakorlatból állt, tehát 8 x 20 mp-ig kellett 10 mp szünettel végezni egymás után őket. Az egyik zárt lábtartásból guggolásba ugrás és vissza volt, a másik pedig szintén a lábat és a farizmokat dolgozta meg.) A lovagló izmaim combtőnél készek lettek.

A héten hétfőn kívül minden este főztem. Hol magamnak, hol a kisebbik gyermekemnek. Másnapra, két napra ebédet. A melóhelyen agyilag nyírtak ki, tegnap és ma tuti.

Így mai délután szántam a henyélésre, mert holnap futás, takarítás, mozi lesz a menü, vasárnap pedig hosszúfutás után a szüleimmel szalonna sütés kinn, a “tanyán”. Ja, és persze olajcsere az autómban. Legalább ezt is fogom tudni, hogyan kell csinálni.

Együtt, futás és hétvége

Ritkaságba menő együtt töltött majdnem teljes hétvége. Péntek délutántól vasárnap estig.
Mit is írhatnék? Azt, hogy mikor elbúcsúztunk, és ki-ki ment a maga útjára, majd dolgom végeztével hazaértem, csak üres lakás a hiánya miatt volt lélektelen. Máskor nem érdekel, sőt kifejezetten szeretem, ha egyedül vagyok otthon, de most mindenről az jutott az eszembe, hogy vele így, vele úgy lenne, ha itt lenne. És őszintén megvallva hiányzott.

Ami igazán kiemelkedő esemény volt a hétvégén, az a futóverseny volt ott, ahol a barátnőmék is laknak. Bár kissé szeles idővel indult a nap, miután kisütött, egész kellemes lett, illetve szélárnyékos helyen még napozhatott is (volna) az ember.

A futást élveztem, bár az utóhatását most kevésbé (izomláz a lejtmenet miatt). Mivel a pálya kissé félreérthetően volt kijelölve legalább két részen, így egyszer majdnem eltévedtem (a párom meg is tette), utána meg lemaradt egy kb. két kilométeres szakasz. Úgy tűnik, elég sok mindenki megszívta, mivel nagy ügyet nem csináltak a végén belőle. A korosztályomat tekintve meg még fel is állhattam a dobogóra – egyedül. A párom is a férfiak között, a saját korosztályában. Persze, ők azért többen voltak.

A futást jobban bírtam, mint gondoltam, de lehet, hogy csak a lejtment tette felejthetővé a felfelé vezető nehézségeket. Vagy az, hogy a futás után a nap folytatása nagyszerűre sikeredett. Együtt voltunk, kedves futós ismerősök társaságában, majd meglátogattuk a barátnőméket egy két órára.

A vasárnapot is együtt töltöttük, igaz, kímélő üzemmódban, mert ki kellett az előző napi futást pihenni, illetve a párom sem volt éppen az egészségének magaslatán (oltást kapott, és ennek hála egy orrfújós, hapcizós nátha szaladt át rajta). Meg hát a tévében kora délután a Gent-Wevelgem kerékpárfutamot vetítették.

Még mindig ennek a hétvégének békéjét és szerelmét őrzöm a szívemben, lelkemben. Feledteti a melóhely kakiságait.

Mert működik

Múltkoriban volt nálam oldáson egy hölgy.
Már másodszor járt nálam egy év alatt. Más problémával. Vagy ha valami hasonló is volt a “panasza” (már nem emlékszem az első alkalomra, és nem is néztem utána a papírjaim között), tulajdonképpen mostanra ért meg arra, hogy szembe tudjon a nézni a problémájának valódi eredetével.
Oldás megtörtént, megkönnyebbülten hazament.

Rá két hétre telefonált, hogy az oldás óta heppi volt minden, de pár napja mély repülése van megint. Bár annyit észrevett, hogy kevésbé zakkantják meg a történések, mint azelőtt. De miért is van ez a mélyrepülés? Ez érdekelte igazán. Meg az, hogy akkor ez azt jelentheti, hogy esetleg újabb oldásra van szüksége?

Mondtam neki, hogy nyugalom. Ilyen előfordul. Várjunk még pár napig, és ha még mindig maga alatt lesz, akkor hívjon. Eltelt a megbeszélt nap, és nem hívott. Sejtettem, hogy így lesz, s éltem tovább a napjaimat.

Tegnap oldásra jött hozzám egy úr. A konzultáció végén megkérdezte, hogy akkor most ennyi, nem kell többet jönnie. Mondtam, nem. Ezzel az üggyel kapcsolatosan nem. De ne ijedjen meg, ha esetleg hasonló nehézségei akadnak, mint amivel eljött hozzám. Ez megeshet. És eszembe jutott a hölgy vendégem, aki múltkoriban aggódva telefonált egy ilyen helyzetben.

Ahogy bezártam az úr mögött az ajtót, már hallottam, hogy zörög a rezgőre állított mobilom. Akár meglepődhettem volna, ki hív. De inkább kíváncsian köszöntem a hölgy vendégemnek, akire pár perce gondoltam.

Már a hangján hallottam, hogy minden rendben. Azzal is nyitott rögtön, hogy csak azért hív, megnyugtasson. Minden rendben van vele. És igazam volt, csak átmeneti volt a rossz passz nála. Rákérdeztem még konkrétan az ügyére, hogy rendeződött-e, amire mosolyogva válaszolta, 100 százalékban okés a dolog.

Hát, ennél nagyobb örömmel kevésbé záródhatott volna a napom. Ezért szeretem én ezt a módszert. Mert olyan könnyedén működik.

Március idusán

Milyen volt az elmúlt hét?

Kettőbe osztott. Egy nap szabadnappal a melóból. Természetesen együtt töltöttük azt a másfél napot. Pihentünk, társadalmi életet éltünk, én pedig még szerda reggel futottam egy jót, amolyan pulzuskontrollosat.
Mondhatni heppi minden, de azért homokszem is képes kerülni a gépezetbe. Azaz két erős személyiségű ember egymáshoz csiszolódása nem mindig megy oly simán. De az, hogy szeretjük egymást, fontosak vagyunk a másik számára, és szeretnénk megérteni a másikat, átsegít bennünket a huppanón.
Ő sem egyszerű, hétköznapi ember, és én sem, tulajdonképpen. És pont ezért tudjuk elfogadni egymást. Egyelőre mindenképpen.

Szóval, elszaladt a múlt hét is. De szerettem úgy, ahogy történtek a dolgok.

Pl. megjelent a Depeche Mode legújabb albuma, minek a koncertjén közel két hónap múlva az első sorokban fogok ugrándozni, csápolni. Már péntek reggel hallgathattam a Spotify-on, szombat délutántól pedig a frissen vásárolt CD-ről az autóban. És persze futás alatt is ez szól a fülembe. Még emésztendőek az album dalai, de már a ráhangolódás folyamatban.

A hétvégén, azaz tegnap még az autó kerekeit is kicseréltük. Mindenkire jutott egy: Apura, a két gyermekemre és rám. Úgyhogy jöhet a tavasz, a meleg idő. Az autó készen rá.

És én is. Remélem, megjön a rendelt mobiltartó öv, mert már kezd meleg lenni a télen használt futókabát, aminek a zsebében elfér a mobil.