Utazás

Dalok, melyek emlékeket idéznek fel bennem. Dalok, melyek hangulatot adnak. Dalok, melyek érzelmeket kavarnak fel bennem.

“Dragonfly out in the sun you know what I mean, don’t you know
Butterflies all havin’ fun you know what I mean
Sleep in peace when the day is done
And this old world is a new world
And a bold world
For me”

(és persze, hogy Spotify… )

Utózöngék

S arról még nem is írtam, hogy mi is történt az után, hogy szombaton hazaértem.

Lerángattam magamról a futóruházatot, és a vágyott zuhany felfrissített annyira, hogy a fáradtságot nagyjából túl tudjam lépni. Folyadékkal igyekeztem pótolni a vízveszteséget, s mellé még egy MSM és vagy két magnézium-citrát tablettát vágtam be. A lábaimat sportkrémmel kentem be a gyorsabb regenerálódás érdekében. Ezt még lefekvéskor is megismételtem.

Mondtam a gyermekeimnek, hogy lassan vacsora idő, én pedig örömmel fizetek nekik egy-egy pizzát, csak rendeljék meg. Még a telefonomat is rendelkezésükre bocsátottam. Ha már egész nap maguk voltak, legalább valamivel kényeztessem őket.

Közben a páromnál is lejelentkeztem, hogy már itthon vagyok. Egyben.

Majd magamba gyűrtem egy nagyobb adag tatár beefsteaket friss salátával, meg még némi plusz zsiradékkal.

Tény, hogy aznap már nem sok mindent csináltam. Azon kívül, hogy kiteregettem a kimosott futóruhákat, és még néhány holmit, melyeket hozzácsaptam a mosnivalóhoz.

Nem siettem az elalvást annak ellenére, hogy fáradt voltam. Nehezen aludtam el, és elég nyugtalan is volt az éjszakám. Mikor már tudtam volna aludni, hajnalban, a mobilom ébresztett, mert elfelejtettem kikapcsolni az időzítőt. Így meghosszabbítottam a vasárnapomat.

A mozgás nem esett nehezemre, bár éreztem egy-két helyen izomlázat a lábamban (is). Sütöttem a gyermekeimnek palacsintát reggelire, utána a szülinapi tortának veselkedtem neki. Kész is lettem időre, így még egy vásárlás is belefért, mielőtt a szüleimhez átmentünk az ünnepi ebédre.

Megmondom őszintén, hogy nagyobb izomlázra számítottam. Inkább csak olyan helyeken van, amely izmokat a mindennapi futásaimban, edzéseimben kevésbé használok, és a csúszós, havas, latyakos úton inkább használatban voltak.

A botok használata miatt a csuklyásizmom felsőrészében érzek fájdalmat.

Egy szóval, egész jól vettem az akadályt fizikailag is.

Igen, még erről akartam írni! Amit már említettem is: fejben dől el minden.
Bár még mindig sok kimondani, hogy 50 km-es táv, és ezt nem is hasonlítanám össze egy aszfaltos 50 km-rel (ezt külön ki is fejtem), de ha az elmém be tudja fogadni, hogy erre képes vagyok, akkor ilyen pocsék körülmények között is meg tudom csinálni. Ugyan egyszer fel akartam adni, és az út második fele kemény lelki erőt kívánt már a fizikai mellett, de sokat számított az elszántság, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Néha hiányzott egy futótárs, akivel megoszthattam a szenvedésemet, vagy motivált volna, de nem véletlen, hogy akkor egyedül mentem. Ugyan az erdő fái, bokrai és esetleg egy-két állat fültanúja volt a hangosan kimondott káromkodásaimnak, vagy könyörgéseimnek egy járhatóbb útért, örülök, hogy nem volt velem senki, és csak magamra hagyatkozhattam akár motiváció, akár lelkierőgyűjtés terén.

És miért nem egyenlő egy síkon futott 50 km-es táv a dombos-völgyes terepessel? A síkon, különösen, ha aszfaltos az út, szinte folyamatosan fut az ember. Persze, ott is belesétálhat, de maga a monoton mozgás ad egy kihívást a testnek egy idő után. Illetve az elmének. A szintkülönbségekkel tarkított terepet csak a profik tudják folyamatosan végigfutni, és nekik is van az az emelkedő, útviszony, amikor a gyaloglás a célszerűbb. De a terep a maga változatosságával változatosan veszi igénybe a testet, és a funkcionalitása miatt szerintem kevésbé fárad el. Az elme pedig rá van kényszerítve a folyamatos figyelemre: hova, merre lépjen az ember, hogy épségben befejezze az aznapi etapot. A táj gyönyörűsége, már ha mázlija van az embernek, és nem egy ködös, szomorú időben nyomatja, újabb energiákat tud mozgósítani a lélekben, ami átváltódik fizikaivá. Én így élem meg legalábbis.

Nekem az aszfaltos verseny a futóverseny. A terep csak egy lehetőség, hogy kinn a természetben futhassak. Egy újabb lehetőség a fejlődésre, az adott kihívásra való megfelelésnek. Ott kevésbé számít, hányadikként érek a célba.

Majdnem ultra

Egyszer volt, hol nem volt…

Minden évben február környékén megrendezik a helyi teljesítménytúrát. Több távval. Két éve 25 km-t futottam (ami eltévedéseimből adódóan 31 km lett), tavaly még sérülésből gyógyultam. Most mindenképpen menni szerettem volna. És hosszabb távon. Ez pedig lehetett volna 30-as is, de emeltem a téten. Legyen 50 km!

Tudtam, fizikailag meg fogom tudni csinálni, ha nem is csúcs idővel, meg fejvesztve rohanva, de egy kellemes iramban, az emelkedőkön felgyalogolva simán veszem az akadályt, hiszen fejben dől el minden. Persze, a nyári, száraz időben, azaz ideális körülményekkel ez piti ügy is lett volna. De tél van, és éppen a 25-30 cm-es hó olvadóban. Még szerencse, hogy az utóbbin volt leginkább a hangsúly, s nem azt írhatom: fagyóban vagy jegesedőben. Na, az lett volna még a szép eset!

Szóval, döntöttem, és lelkileg készültem, már amennyire volt időm erre gondolni. Kb. alig.
Még péntek este begyűjtöttem egy jó adag szeretetet a páromtól ölelések és beszélgetés által, majd egy pihentető alvás után korán kelve összekészültem a nagy útra.

Szokásomtól eltérően egy egész banánt is csomagoltam a majd’ fél tábla 81 %-os étcsokim mellé. Meg a szokott tojástejemet. Sejtvén, hogy jól jöhet, vittem a két túrabotomat is, amiket már több hónapja megvettem, és várták, hogy egyszer magammal vigyem őket egy nehezebb futásomra. Cipőnek a jó öreg Speedcrosst választottam, amelynek jobb párja már egy lyukkal büszkélkedhet a kisujjam bütyke környékén, de most jól körbe pillanatragasztóztam, hogy megálljt parancsoljak a továbbterjedésének.
A lábszáraimat kamáslikkal védtem.
Mivel 2 Celsius fok környékére mondták a napközbeni hőmérsékletet, agyon nem öltöztem magamat. S jól is választottam, mert egyáltalán nem fáztam, és csak a komolyabb emelkedők esetén volt melegem.

6 óra után nem sokkal indultam kocogva a rajtközpontba, ami a cél is volt tulajdonképpen. A megérkezésemkor nem sokan voltak rajtolók. Vagy már elmentek (a hosszú távosok) vagy éppen utánam érkezett egy-kettő. Egy gyors regisztrálás és mosdólátogatás után indultam is az etapra. A táv egy hosszabb, de annál meredekebb emelkedővel indult, és adott kezdő löketet az aznapi élménynek. Simán, bár kissé lihegve felértem az első ellenőrző pontig, ahol saját magunknak kellett a kihelyezett papíron levő kódot az itinerre vésni. Már ebből tudhattam volna, ez éven Mézgáék jövőjében utazunk.

Ezen nehezebb szakaszt csak egy bevezetőnek éltem meg, ami után kezdődött a lényeg. Egy jó darabig ismerős volt az út, még így ködös formájában is, hiszen elégszer láttam már. De szerintem csak emlékeim hitetik el velem, hogy egyáltalán láttam is valamit a környezetből, pedig nem, mert elsősorban az előttem levő utat figyeltem: hova léphetek, hogy ne csobbanjak nagyot egy, a hó alatt éppen csak megbúvó pocsolyába, vagy mellőzzek egy jeges szakaszt. A nedves hó egy idő után már alap volt. A cipőimből egy fél óra után már simán liter folyadékot önthettem volna ki. És ez így is maradt a célba érésig. Onnan tudtam, hogy megint valami vizesbe léptem, hogy egy hideg hullám lepte el a zoknis lábfejeimet. Hol az egyiket, hol a másikat. Néha fel sem tűnt. Mondjuk, azon elgondolkoztam, hogy ami víz bemegy a cipőbe, az ki is jön-e, vagy hova tűnik…

Szóval, kocogtam a havas erdei úton, és haladtam előre a dombgerincén, a piroson. Egy idő után beértem egy túrázót, aki előttem ment a ködben. Hol közelebb jutottam hozzá, hol eltávolodott tőlem, különösen a lejtőkön, mikor kocogásra fogta. De végül megelőztem. A sárga útra való leágazásnál ért be újra, mikor a E.P. kódját örökítettem meg az itineremen. Innen elég sokáig együtt haladtunk. Tulajdonképpen egészen Dédesig (19. km), ahol egy pihenős E.P. volt.

De addig másik négy túrázót előztünk meg, miközben a emelkedtünk felfelé a Lipót-bércig. Közben minket is elmellőzött két futó, akik közül az egyiket ismerek is látásból korábbi versenyekről. Hát, gazellalépteiket megcsodáltam azon a havas, csúszós úton. S még csúszásgátló eszköz sem volt a cipőiken. Ennyit tesz a gyakorlat!

A bércet elérve rátértünk a piros túraútra, és folytattuk utunkat a néhol jegessé váló erdei úton. A szalagozás remek volt, el nem lehett tévedni. Belőlem már akkor rengeteget kivett a nehezen futható út, amin még a járás is sokszor erőt próbáló volt. Áldottam az eszemet, hogy vittem a botokat. A dédesi kertek mögött járva a tocsogós mezei úton komolyan az járt a fejemben, hogy feladom. De szerencsémre az elért E.P-n újra összefutottam Janival , a helyi futóismerősömmel (a műút környékén üdvözölt egy 15-20 perccel korábban), aki bátorított, hogy már túl vagyok a nehezén, ez után egy rövidebb aszfaltos rész, majd két dombocska megmászása van hátra. (Ja. Csak.)

Hittem neki, hogy ez után már könnyebb lesz (he-he-he! én, naiv!), és egy fél banán, egy kocka csoki és pár korty cukros (!) tea után újra egyedül nekivágtam a folytatásnak. Kikocogtam a községből a tó mellett húzódó aszfaltozott útra, ami elvezetett a következő faluig. Itt egy kicsit elvesztettem a fonalat, de egy helybélit megkérdezve hamar újra a kék túraútvonalon találtam magamat. Folyamatosan emelkedett az út, amin hol kaptattam, hol kocogtam. De leginkább azt kerestem, hol tudok csúszás és mélymerülés nélkül továbbhaladni. Egyszer csak emberi hangokat hallottam, majd szemből lefele vágtató futókat vettem észre. És ráadásul ismerősöket. A három úriemberrel, akik az egyik 30-as távot futották, váltottunk pár szót, leginkább arról, hogy milyen útviszonyok elébe nézhetek. Említették a Damasa-szakadékot, hogy na, ott figyeljek majd.
Tovább folytattam az utamat, mindig reménykedve, hogy jobbak lesznek a körülmények. Voltak olykor. Úgy egy-két méter erejéig, majd újra az alap tocsogás, csúszkálás, kapaszkodás.
Már nem emlékszem, melyik részen, újabb 30-as távot futók jöttek szembe velem. Három ismerős lányra is rá köszönhettem. Majd csörtettem tovább.
A kék jelű út egyszer hirtelen a széles erdeiből keskeny, egy emberes útra fordult. A fák között haladtam fel. Magam előtt egy túrázót láttam, de nem értem be. Felkapaszkodtam a Három-kőig, amit csak egy tábla jelzett (sehol nem láttam köveket), készítettem néhány fotót (szelfit is), és itt végképp szemelől tévesztettem az utat mutató túratársat. Elindultam, hogy a következő ellenőrző ponthoz érjek. Újra kiérve egy szélesebb erdei útra eltanácstalanodtam, hogy jobbra vagy balra kell továbbhaladnom. Az itiner szerint jobbra kellett volna mennem, de mint később kiderült, még sem. Már egy jó ideje haladtam a rossz irányba, mikor a ködös távolban alakokat vettem észre. Crossmotorosokat. Örültem nekik, legalább megkérdezhettem, merre van az erdészház. A hátam mögé mutattak, arra, amerről jöttem. Elkeseredett arcomat látva rögtön felajánlotta az egyikük, hogy elvisznek. Egy másodperc habozás után igent mondtam, majd miután berúgta a motort a felajánló, mögéje kászálódtam. Egyik karommal erősen átkaroltam, a másik kezemben a botjaimat szorongattam. Úgy tapadtam a hátára, mintha a hátizsákja lettem volna. Óvatosan haladt előre, de tudtam, vele együtt kell mozdulnom, mert ha nem alkalmazkodom a motor mozgásához, a földön találhatom magamat. De ügyes volt a srác (a fiam lehetett volna szerintem), mert a latyakos földúton simán haladtunk. Egyszer csak három túrázót vettünk észre az út szélén ácsorogni. Meg is álltunk, s én megkérdeztem, messze van-e az erdészház. Mondták, hogy nem. Én azon nyomban lepattantam a motorról, hálás köszönetet mondtam az alkalmi szállítóimnak, majd vígan elkocogtam a ködben. A házhoz érve döbbentem rá, hogy itt nem meleg helység és kedves emberek fogadnak, hanem egy üres, zárt ház, aminek csak a homlokzatára írt szöveget kellett (volna) az itinerre írni. Toll híján ez elmaradt – akkor. Inkább készítettem egy fotót, amit megtettek az utánam érkezők is.

Folytattam az utam a Damasa-szakadék felé. Az itiner és az egyik szembejövő túratárs is figyelmeztetett, nem lesz egyszerű a szakasz. De nem hittem volna, hogy ennyire. Elérve a szakadékot, ami a ködben nem is igazán volt annyira feltűnő, készítettem egy-két fotót, majd a nyomokat követve indultam tovább a szélén. Egy éles kanyarral kezdődött a leereszkedés a völgybe. Höh! Álltam és néztem a lábaim előtti meredek lejtőt. Ezen? Én? Most? Hogyan? Két perces töprengés után és úgy érezvén, más választásom nem igen van, a botjaimat a keskeny ösvény szélén leeresztettem, majd kezdtem oldalasan, illetve háttal lefelearaszolni. Kisebb csúszás megoldotta a problémát, máris lentebb voltam. A botjaimat lejjebb tettem, majd mentem utánuk. Így haladtam a vízszintesebb szakaszig. Itt a balra forduló ösvény újabb meredek kihívással lepett meg. Láttam, valaki a hátsóján csúszva oldotta meg. Kicsit mosolyogtam rajta, de két lépés után már tudtam, van, ami elkerülhetetlen. Ez pedig a fenéken való haladás. Lent is találtam magamat a völgyben.

Bánhorvátiig egy monoton pár kilométer következett. Ugyan feldobták az utamat a szembejövő ismerős crossmotorosok, illetve egy kutyás hölgy, de már alig vártam, hogy a faluba, az ellenőrző pontra érjek. A lakott helység közelében újra hallottam a cinkéket, és ez az adott szakasz fénypontja volt.

Az E.P-n elfogyasztottam a banán másik felét, a szokásos kocka csokit és egy kicsi teát, ha már kiönötték számomra. A mosdót is meglátogattam. Majd a marasztalás ellenére indultam tovább, mert úgy éreztem, késésben vagyok. A gyermekeimnek megígértem, 15 óra környékén otthon leszek. Bár már itt sejtettem, ez nem fog menni, hiszen még előttem volt 11 km, és már fél kettő is elmúlt.

Rongyoltam tovább az aszfaltos úton a kastélyig, majd el a temető mellett fel a gerinc irányába. A kék keresztet követtem, s tudtam, egy idő után bele fog csatlakozni a sárga útvonalba. Igen nehezen akart ez a pillanat eljönni. Az út folyamatosan emelkedett, és továbbra is erős figyelmet kívánt. Aztán csak elértem a sárgát. Ami egy végtelen útnak tűnt. Mentem és mentem. Már magamban beszéltem. Volt, hogy Istenhez könyörögtem, tegye már közelebb azt a Bükk-tetőt (E.P.), ami után már lefele zúghatok a célig. Volt, hogy egy járható, futható útszakaszért rimánkodtam. Már a mobilos túristatérképet rángattam elő, hogy milyen messze van az utolsó E.P., s azzal biztattam magamat, már nem sok van hátra. Bizony, volt, hogy a sírás kerülgetett, különösen, mikor eljutott a tudatomig, hogy egész nap milyen ködös időben róttam az utat, és tulajdonképpen a tájból semmit nem láttam, mert mindig az utat figyeltem.

Egyszer csak lejteni kezdett az út. S megrémültem: nem vettem észre az ellenőrző pontot, és vissza kell mennem a kódért, az utolsóért. Én nem! – gondoltam, majd haladtam tovább. Egyszer csak a távolban az egyik fán megláttam a kitűzött papírost. Hihetetlen örömmel robogtam oda, és véstem fel az itineremre: MZ/X. A jövő elérkezett. Én meg mindjárt a célban leszek, gondoltam. Egy boldog, bár fáradt szelfi után fordultam is vissza a sárga útra, ami már csak lejtett.

Alig vártam, hogy kezdődjenek a várost ezen részét szegélyező kertek. Számomra azt jelentették, hamarosan a célban leszek. Még egy futótárs könnyed futóléptekkel megelőzött, egy hajrával jó utat kívántunk egymásnak, majd ereszkedem tovább. Lassan ráfordulva az aszfaltos útra még két túratársat kielőztem, és könnyednek tűnő futással haladtam a cél felé. Bár legszívesebben már megálltam volna, de hajtottam magam: mindjárt ott vagyok.
Ha voltak is örömkönnyeim a sportközpontba befordulva, az mind befelé folyt. Fáradtan és elcsigázva nyitottam az ajtót, de mosolyogtam, mikor ismerős arcokat fedeztem fel a célba érkezőket regisztráló asztalok mellett. Nekik csak köszöntem, és gratuláltam. A szervezők meg nekem, hogy nőként az 50 km-es távot megcsináltam. Majd választhattam egy kitűzőt, s tulipános nem lévén egy hóvirágos mellett döntöttem, hiszen mindjárt itt a tavasz, az ő idejük.

A szervezők ajánlottak ételt, italt és padot, de tudtam, ha leülök, onnan nem sok kedvem lesz felállni, és egyébként is egy óra késésben voltam, igyekeztem haza a gyermekeimhez. A nagyobbiknak aznap volt a szülinapja.

Szóval, fordultam is a kijárat felé, futóléptekkel távolodtam a központtól, és közeledtem az otthonom felé. Vicces volt. Futva biztosabb volt a mozgásom, mint mikor sétára fogtam magamat a lépcsőház elé érve.
Cuppogva felkaptattam a lépcsőkön, megálltam az ajtóban, és az ajtót nyitó szülinapost “boldog szülinappal” köszöntöttem. Meg egy 50 km-es terepes távval.

Ébresztő

Mit is írhatnék így két hét kihagyás után?

Például azt, hogy két héttel ezelőtt csütörtökön traumatikusra sikeredett a reggelem a szobámban levő radiátornak köszönhetően. Mint egy nappal később kiderült, tulajdonképpen anyagi károm nem történt, de azt a nagyjából 3 órát, amit akkor átéltem, senkinek sem kívánom. Ha úgy nézem, a biztosítóval azt fizettettem ki.

Szóval, keltem a szokásos időben. Kiültem a konyhába, iszogattam a hosszú, majdnem koffeinmentes kávémat, bambultam a laptop képernyőjét, mikor hallottam valami kisebb zajt a szobámból. Gondoltam, valami leesett, eldőlt vagy valami ilyesmi. Aztán egy kis idő elteltével sistergésre lettem figyelmes. Sejtettem, hogy víz okozza, de el nem tudtam képzelni, hol és hogyan vagy miként. Mentem a zaj után, és rémülten láttam felkapcsolva a villanyt a szobámban, hogy a radiátor felső végén spriccel ki a fekete víz. Első reakcióm azon nyílás eldugaszolása volt, ahonnan jött a víz. Mázlimra (1. szerencse) csak szobamelegségű jött, mivel ezt a fűtőtestet nem használtam. Így jobb híján az ujjaim voltak a nagyjából elzáró szelepek. Felváltva. Mikor elfáradt az egyik, következett a másik.
A kezdeti trauma után visítva ébresztettem a gyermekemet, hogy hívja telefonon a szüleimet (hajnal fél ötkor), hogy legalább Apu jöjjön át, segítsen rajtunk valahogyan.
Majd a távhő ügyelete is riasztva lett, de előrébb nem jártunk, mert csak telefonos volt, a szakemberek 6 órára mentek dolgozni. Még jó, hogy az egyik, aki ismerős is volt, még előtte beugrott hozzánk, hogy megnézze, mi a gond. De addig még legalább egy óra telt el, az én ujjaim felváltva szolgáltak dugóként. Persze, már nyakig vizesen. A szüleim a megoldást keresték (elsősorban Apu), a gyerekkel pakoltattam ki a szobát, hogy a bútorok, egyéb holmik ne sérüljenek.
A víz utat törve magának, már kinn folyt a ház falán, a hajnali járókelők érdekessége képpen. Lassan a lépcsőházat is áztattam.
Aztán elérkezett a pillanat, mikor a víz kezdett forró lenni. Elviselhetetlenül. Szerencsére Apu addigra kitalálta, farag egy fadugót (2. szerencse). Így kb. 5-10 percig tartott a forró vizes kezelése a kezemnek.
Ez a dugó nagy szolgálatot tett, míg a szerelő meg nem oldotta a problémát (elzárni az alsó csapot is, illetve az új légtelenítő szelep beszerelése a kilőtt helyére).
Innentől kezdve már csak a padlószőnyegem viszonylagos víztelenítése volt soron. Egy másfélórát hajlongtunk, csavartunk még, majd a most már üzemelő radiátorra bíztam a szárítást.
A kárbejelentést megejtettem, és akkor még nem sejtettem, hogy másnap délután már csak széttárt kezekkel tudom azt mondani a kárszakértőnek: tulajdonképpen semmi károm nem lett (3. szerencse). Azon kívül, hogy mit éltem, éltünk át az ügy kapcsán. Némi takarítási pénzt számolt össze, és ennyivel még ki is egyeztem.

Két napot a konyhában aludtam a matracon, majd szépen visszarendeztünk mindent. Mintha nem történt volna semmi.

Egy ilyen intermezzo rázta fel a munkás hétköznapokat.

De bármi kellemetlen vagy boldogsággal teli történjék is velem, azt gyorsan feledteti a melóban történő stresszelő dolgok. Muszáj újra (lelki)egyensúlyt találnom a benti dolgokban, mert így csak a napjaimat teszem tönkre.
Egy éve a hála-módszerével hoztam csodá(ka)t a életembe, hát ideje megint erre fordítani a figyelmemet.
Tudatosságot igényel, de a befektetett figyelem meghozza az eredményét. Tudom.

Mennem kellett futni, pedig …

Hajnal negyed hatkor simán elindulok futni, hiába mutatja a mobil, odakinn freezing, azaz -19 fok van. Gyűröm a métereket, kilométereket, és meglátva egy munkába vagy munkából igyekvő biciklist azon gondolkodom, mennyire bátrak és kemények, hogy ilyen hidegben kerékpárra ülnek.

Gondolom, ők meg azon merengtek el, mennyire vagyok én hülye, hogy ekkora fagyban futkorászom.

Hazaérkezvén, mikor láttam, hogy bő egy óra alatt -20 fok lett, már én is elgondolkoztam ezen.

Havas kalandok

Még mielőtt leesett volna ez a több, mint 25 cm hó, még csütörtökön elmentem meló után úszni. Majd’ 3 hete nem lapátoltam kezeimmel az uszoda vizét. Ez ellen kellett tennem, illetve jó lenne, ha szokásommá válna a heti egy óra úszás.

Szóval, 25 perc gyors- és hátúszás vegyesen jutott nekem akkor délután, majd utána következett egy 50 perces masszázs. Nos, a jelenlegi masszőrömnek nem kell tartania attól, hogy lecserélem. Bár a páromra megtenném, legalább a lábaimat illetően, mert igen alaposan át tudja gyúrni. Olykor szenvedek, de olyankor biztosan érzem, hogy azt kapom, amire vágyom: egy teljes átgyúrást.

Masszázs után irány a Lidl, ahol már nem tudtam beszerezni azt, amiért elautóztam. Sebaj, majd lesz máshonnan. Vagy nem. Otthon már nem sok mindent tudtam csinálni, egy kis olvasás, és aludhattam is. Reggel látva az erős havazást, kezdtek kétségeim támadni a délutáni programomat illetően, de azért összepakoltam a cuccomat, kivakartam a még kevés hó alól az autót, és irány a meló. A délelőtt folyamán ki is derült, hogy a hazakocsikázáson kívül máshová nem igen fogok menni, az is épp elég gyakorlás lesz, ami hóban való vezetést illeti. Így a párom ült buszra, jött el hozzám estig.

A szombatom rendrakással és takarítással kezdődött, majd látva, hogy a hó nem akar elállni (ami a kisebbik gond lett volna), és az utakon levő nem akar csökkenni, úgy gondoltam, inkább otthon edzek egy jót futás helyett. Így a lakás suvickolást megszakítva egy órát a testem edzésére fordítottam, majd jöhetett a házimunka. Meg a gyors bevásárlás másnapra. Délután már csak a heverészés és egy kis hengerezés jutott.

Vasárnap korán keltem, és nekivágtam a havas aszfaltnak. Hamar eljutott a tudatomig, hogy egy terepcipővel jobban jártam volna az aszfaltos helyet, mert igen csak nehezített volt az aszfalton való szaladgálás. Mindenesetre le tudtam 21,2 km-t 2 és fél óra alatt.


Mire letusoltam, a párom is betoppant. Beszélgettünk egy kicsit (én pihentem, ő meg kiheverte a busz hidegét), majd felkerekedtünk a gyönyörű napsütésben, és egy bő két órát túráztunk a hóban. Feltrappoltunk a dombtetőre, majd folytattuk utunkat az alig járt piros turistaúton. Egy idő után már tényleg csak a szűz havat törtem (én voltam a kamáslimmal a hótörő). De a látképért mindent. Egyszer csak éreztem, lemarad mögöttem. Hátrafordulva láttam, hogy kezd leöltözni. Tudtam, mire készül, de folytattam utam, mert fotózni akartam, meg pisilni. Onnan láttam, hogy tényleg megfürdött a hóban. Az ötletet remeknek találtam, s magam is nekivetkőztem. Csak arról feledkeztem meg, hogy én alul jobban beöltöztem, mint ő, s nekem macerásabb lesz a cuccaim felvétele, mint neki. De ha a fejembe vettem a dolgot, meg is tettem. Segédletével megszabadultam a bakancsaimtól is, majd belevágtam magam a hóba egy hóangyal erejéig. Aztán gyorsan talpra álltam. Ott kezdődött a java! A lábaim pillanatok alatt lefagytak, s amíg legalább az atlétát nem kaptam magamra, csak kapkodtam a levegő után. A fagyni készülő ujjaimmal alig tudtam a lábaimra húzni a lábfej nélküli harisnyát, majd a hosszú szárú zoknikat. Amint bedugtam a lábaimat a bakancsaimba, már nyugodtabban és könnyedebben öltözködtem tovább. Jó buli volt, bár rövid. Bármikor újra belevetném magam a hóba, csak legyen mire állnom utána a havon kívül.


Ezen kaland után hazafelé másztunk lefelé. Én megkönnyebbültem, mikor végre stabilabb útra értünk, a lábaim bőven megkapták az egy napra jutó terhelést.
Még betértünk egy kávéra az egyik kávézóba, majd hazaérve gyorsan főzésbe kezdtem. Egy bő óra múlva már ehettünk is.
Az esti programunkra sem lehetett panaszom. Az összebújás mellett kaptam egy isteni lábmasszázst.
El vagyok kényeztetve. Ez tény.

Ami kettőnket illeti egy ínségesebb hét következik. Erre nem gondolok ilyenkor elválásunkkor, mert csak a szívem fájdulna belé. Inkább örülök az együtt töltött időnek, s annak, hogy mennyire fel tudok benne oldódni. Aztán a hétköznapok tennivalói úgy is elterelik figyelmemet, és újra élvezem, hogy olykor arra is jut időm, hogy ne csináljak semmit.

Hasonlatok Radnóti Miklóstól

Erre csak azt lehet írni: No comment

“Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,

s akár a folyton gyűrűző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,

olyan vagy mint egy vélem nőtt barát
s nem ismerem ma sem
egészen még nehéz
hajadnak illatát,

és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst-
és néha félek tőled én,
ha villámszínű vagy,

s mint napsütötte égiháború :
sötétarany,-
ha megharagszol, ép
olyan vagy mint az ú,

mélyhangú, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.”

Jeges kalandok

Olyan kalandokban van mostanában részem, hogy ihaj!

Oké, túlzok. A mínusz 16 fokban való hajnali futkosásomat nem tartom annak, mert nem fáztam. Viszont az rosszul esett, hogy a kapunyitó szerkezet lefagyott, és hiába nyomkodtam a gombjait, meg sem nyekkent. Így kívül rekedtem. 5 perces topogás, kísérletezgetés után, mikor már a kesztyűből kihúzott kezeim kezdtek megfagyni, átkocogtam a szomszédos lépcsőházig, hogy felébresszem a szüleimet kulcsért. Telefonálás lett belőle (az enyémet kivételesen nem vittem magammal, az Anyuét használtam), hogy felcsörgessem az otthon alvó gyermekem, dobja le a kulcscsomómat. Mire újra a lépcsőházunk előtt voltam, az ajtó már nyitva volt (valaki után nem záródott be), és az alattam lakó szomszéd az ablakban lógott (bezzeg, mikor kellett volna, még nem).

A szomszédomról jut eszembe az az előtt esti mókás bejutásom a lépcsőházba (nem tudom, miért nem akarták az égiek, hogy hazajussak ezen a két napon???). Munka után elautóztam a boltba. Nagyobb bevásárlásom eredményével és az egyéb kézbe jutó holmimmal próbáltam benyomni a már kinyitott lépcsőház ajtón. Viszont annyira csúszott az előtte levő térkő (ami szerintem nem outdoor), hogy még a küszöbön sem tudtam átlódítani az egyik lábamat, csak röhögve lökdöstem a vállammal az ajtót, hogy nyíljon jobban ki, s esetleg azzal a lendülettel be is lépjek.
A helyzetet a kisebbik gyermekem mentette meg, aki már várta hazaérkezésemet, és a nyitott lakásajtóban hallotta hangosan kommentált szerencsétlenkedésemet, így vágtatott lefelé. Ugyanakkor már láttam is, hogy közeledik segítőkészen a hazatérő alattam lakó szomszéd is.

Tulajdonképpen végül mindig megment valaki.

Gyorsan telik ez a hét is. Ma már csütörtök van. Hétfő délután vásároltam, főztem. Kedden munka után oldásra mentem, majd a páromnál aludtam. Hajnalban hazakocsikáztam, és meló. Délutánra edzést terveztem, de főzés lett belőle. Magamnak is, meg a kisebbik gyermekemnek is főztem külön-külön. Amíg a sütőben készült a kaja, addig gyors takarítás, és teregetés.
Komolyan mondom, nem unatkozom. Már megint eljött az az idő, amikor mindig csinálok valamit. Ami nem baj, mert egyébként meg a semmittevést nem bírom.
S ekkor jut eszembe Anyu. Arról panaszkodik mennyi dolga van, de ha meg ott lenne a lehetőség, hogy ne csináljon semmit, akkor úgy érzi, az nem neki való.

Konklúzió: tök jó, hogy amennyire ki tudom tölteni az időmet minden félével, annyira tudom élvezni, amikor semmi dolgom sincs.

Így kezdődött 2017

Hihetetlenül gyorsan eltelt az év első hete. Kettőt pislantottam, és már csütörtök délután azt mondhattam meglepetésemre, holnap péntek. De még aznap este helyettesítettem Anyut. Lebetegedett, s nem tudott elmenni az Experidance Fergeteges c. előadására. Mentem én. A 100 tagú cigányzenekar számos tagja szolgáltatta a zenét, és tökéletesek voltak. Az Experidance táncjátékokat illetően vegyes érzéseim vannak. Volt előadásuk, melyeket nagyon kedveltem, de volt, amelyik tetszett is, meg nem. Csütörtök este rájöttem, hogy azon részek jobban hatnak rám, melyekben csak táncolnak. Amiben színészkednek is (történetet adnak elő), az idegesít, untat. Azt hiszem, az sokat elmond, ha azt figyeltem, egyes táncos pasik mennyire vannak elhízva (lehet, hogy csak “cserejátékosok” voltak).

Pénteken reggel már sejtettem, hogy rám fog írni dél körül, hogy akkor meglátogatna aznap délután. Így is lett. A melóból hazacaplattam, majd rendbe tettem úgy nagyjából a lakást, kis pihenő olvasással, s már nyithattam is az ajtót neki. Bár még egy nappal az előtt úgy éreztem, akár jövő hétvégéig simán kibírnám, hogy ne találkozzunk, de mikor megjelent, és ölelhettem, nézhettem az arcát, hallhattam a hangját, nem adtam volna semmiért sem ezeket a pillanatokat.
Nem sokáig maradt, de abban a hidegben nem is kívántam, hogy még későbbi időben, még fagyosabb levegőben utazzon haza. S amilyen álmos lettem így péntekre, fél kilenckor alvást rendeltem magamnak. Megint egy tíz órás alvást sikerült összehoznom. S bár szombaton semmi megerőltetőt nem csináltam, este kilenckor kapcsoltam le a villanyt, és 9 óra alvást le is nyomtam.

A vasárnap reggelt a szokásos napkezdésem után egy sütemény sütésével kezdtem. Utána előkészítettem sütésre az egész csirkét, mellé főztem rizst, és megbíztam nagyobbik gyermekem, hogy miután elhagytam a lakást, 20 perc múlva indítsa be a sütőt. Addig én elmentem terepre futni. Szerencsére nem öltöztem túl, sejtettem, hogy a napsütés kellemes futóidőt varázsol majd a gerincen. Így is volt. Mire felkapaszkodtam a dombtetőre, majdnem inkább lefele vetkőztem….
Két óra futkosást engedélyeztem magamnak a természetben (most bezzeg maradtam volna még), mert siettem haza, hogy legyen egy közös ebédünk a kölykökkel. Legalább ilyenkor, mikor nálam vannak.

Délután már nem voltam hajlandó semmit sem csinálni a teregetésen kívül. És láss csodát, hamar este is lett!