Bosszankodom és kissé dühöngök. A héten többször is (médiában és fb-n) találkoztam olyan megnyilvánulással, milyen felelőtlen és nem igazán értelmes (!) az az ember, aki nem oltatja be magát. Másokkal szemben!

Oké! Akkor én meg azért nevezzek embereket felelőtlennek és kevésbé értelmesnek, mert sz@rnak a saját egészségükre azzal, hogy nem sportolnak napi rendszersséggel, szemét kajával tömik magukat, elhíznak, keseregnek, panaszkodnak, a lelki egészségüket is magasról lesz@rják, s minden bajukért mást okolnak?

Ha én nem oltatom be magamat, magammal szúrok ki, ha úgy tekintem. Aki be van oltva, magát védi.

Azzal, hogy igyekszem egészséges maradni testileg-lelkileg, magamnak teszek jót.

Kisebb bajoktól eltekintve 10 éve nem voltam orvosnál. A házi orvosom, a régi, legfeljebb a facebookon látott utoljára, mert az ismerősöm között van, ha még nem tettem ki a szűrét a múltkori tisztogatás alkalmával.

Maradjon már az én döntésem, hogy odanyújtom-e a karomat a két szúrásra! Minthogy az is az én döntésem, hogy minden nap felveszem vagy a futócipőt, vagy a biciklis nadrágot, vagy a sport rövid nacimat, és izzadom szét valamelyiket, és nem eszek tortaszeletet, ilyen-olyan pékárut, stb. Elgyöngülök néha, igen. A marcipánnak nem tudtam nemet mondani pár hete.

De vissza tudok térni az utamra.

Szóval, egyszerűbb lenne a dolgok könnyebbik végét megfogni, és nem hajnal 4-kor kelni, hogy edzek a munka előtt, és a kedvenc linzeres túrós pitével tömni a fejemet minden este. Aztán bekapkodni a vérnyomáscsökkentőt, a koleszterincsökkentőt, a fájdalomcsilapítót, az altatót, és egyéb bogyókat.

Nem. Minden jóért meg kell dolgozni. Sajnálom. Ezt nem én találtam ki. Erről szól, többek között, az élet.

A mai 30 perces futásom simán ment.

Lassú voltam, mint az autóm rendszáma: lajhár. De nem fájt semmim.

Na, jó! Fájt. A tegnap reggeli erősítésből összeszedett izomlázaim. Itt és ott. Főleg a hátsómban.

Jut eszembe a hátsómról!

Ugye az örök (?) gondom, fusztrációm, problémám, stresszem az alakom. Nem vagyok egy szálkás típus, és talán 49 éves koromra sikerül elfogadnom, nem vagyok egy vékony típus sem. Most újfent azon dolgozom, hogy az elmúlt hónapokban, főleg derék tájra összeszedett plusz hájrétegtől megszabaduljak. Zavar. Más azt mondaná, hülye vagyok, normál alakom van, ennyi idősen örüljek ennek is.

A párom leteszi a nagyesküt, hogy látszik rajtam, hogy sportolok. Csak az a baj, hogy én ezt nem látom a tükörben. Talán meg kellene fogadni azt a tanácsot, amit egy idős, még ma is formában levő tornászhölgy mondott: annak köszönheti a magabiztosságát és fiatalosságát, hogy évek óta nem néz tükörbe.

Szóval, azt a testsúlyt, alakot, amit még harmincas éveim közepétől élveztem (bár akkor sem voltam oly elégedett) kb. 10 évig, kiseséllyel fogom elérni.

Nagyobb erőfeszítésbe kerül majd izmos, erős maradni. És hol van még a menopauzám vége?!

Oly sok próbálkozás és variáció után, tegnap este sikerrel jártam.

Elfogadásra került a 4., tört havi adóbevallásom. Ojjé! Mikor ma reggel megláttam a már tegnap este megérkezett értesítő levelet, hogy befogadták – végre! – a bevallásomat, el sem akartam hinni, amit látok. Gondoltam, kinyomtatom, bekereteztetem, kiakasztom mint életem egyik legnagyobb sikerét. Könyvelő tanulóként az első.

Azt még nem tudom, hogy az éves bevallásom sikeres-e. Tegnap este a biztonság kedvéért megcsináltam. Ha esetleg hibás lenne, lesz idő huszadikáig elszórakozni a javítással. Mindenesetre gyorsan befizettem a kiszámolt adót is. Egy szavuk nem lehet.

A hetemet eddig az adózással kapcsolatos ügyek savanyították.

Először is a havi bevallásomat nem tudom leadni. Vagyis leadtam, csak visszajött az üzenet, hogy hibás, javítsam. Azóta minden este benyújtok egy javítást. Mert ugye a javításokat sem fogadják el. Nem adom fel.

Aztán írtunk egy próbavizsgát adózásból. Igaz, 15 perccel később tudtam csak elkezdeni, így kevesebb időm volt, de olyan segítséget használhattam, amit csak tudtam. Hát, így is elég gyér lett. Rávilágított, hogy bizony az elméletet keményen kellene magolnom, és a gyakorlati feladatokat sem túl fényesen tudom.

Ezen a héten azt érzem, hogy futok-szaladok magam után, vagyis inkább az előttem tornyosuló feladatok listájából igyekszem pipálgatni az éppen soron levőt. És amint azt hiszem, hogy valaminek a végére értem, egy csavarral (lásd az második bekezdést!) kiderül, hogy ez így nem igaz.

A szemhéjamon kijött valami bőrbizbasz két hete. Tegnap 22 ezer Ft-ért csak találgatott a bőrgyógyász. Lehet, hogy ekcéma. Ha jó a krém, amit felírt, akkor nagyszerű, egyébként meg izé.

Miközben a napi ezmegazzal akarok dűlőre jutni, igyekszem a bennem levő félelmet is leküzdeni: vajon találok-e júliusban egy olyan házat (végső esetben lakást), ami pont nekem való, és tud az eladó várni, hogy a hitelből és a lakáskasszákból a pénz befolyjon.

Úgy látszik, a következő pár hónap (októberig) a “rohanásról”, a “minden percem betáblázva” napokról fog szólni. Ha sikerül az adózási modulzáró vizsgám júniusban. Ha nem, akkor jelentős idő fog felszabadulni.

A futást holnap fogom kezdeni. Egy próbával. Teljességgel bízom a dologban.

A görgőzés még menni fog egy darabig. Rendeltem is egy ventilátort, mert még a nulla-egy-két fokos reggeleken is folyt rólam a víz, de az elmúlt kerekezések után csavarni lehetett a sport-melltartóból az izzadtságot. Muszáj egy kis művi menetszél. Jön a nyár.

Úgyhogy jövő héttől fogva háromféle edzésem lesz: görgőzés, futás és erősítés (és/vagy túrázás).

Olyan jó lenne, ha valaki találna helyettem egy csoda házat, amit ki tudok fizetni, leboltolná az eladókkal a szükséges dolgokat, a többit vállalom.

Jó lenne, ha fel tudnék készülni a vizsgára, azaz mindig lenne erőm és időm tanulni.

Aztán olyan jó lesz feltenni a lábaimat azzal a tudattal, legalább ezekben sikert értem el.

Ezért is szeretem a home office-t e munka mellett. Fél tizenegy, és voltam reggel 8-ra az autóval 9 percre levő bankban (végre a jelentősen nagy összegű kp-tól “megszabadultam”. Nem is tudtam, hogy ilyen egyszerű – és mókás – a bankautomatába pénzt betenni!), majd onnan elgyalogoltam a főpostára az egyik könyvért, ami Angliából jött, majd visszaautóztam a másik postára a másik könyvért. Utána az Aldiban megejtettem egy gyors bevásárlást, aztán haza.

Itthon csupa teendő várt. Teregetés, takarítás, mosogatás, jobbra-balra szaladgálás, majd végre leülhettem – most – reggelizni. Közben persze figyeltem a munkahelyi postaládámat, jött-e valami email, amivel sürgősen foglalkozni kellene. De ilyen eddig nem érkezett.

Most, hogy a készpénzt már a bankban tudhatom, megnyugodtam. Nem lett volna ellenemre, ha a 12 millió Ft-t a párnahuzatban vagy a fiók mélyén rejtem el a következő pár hónapra, de aztán bevillant, hogy bármi történhet. Például kigyullad a lakás. A pénznek egyből annyi, én pedig ott állok félig lukas gatyával, hogy akkor most miből vegyek új otthont magunknak. (Mondjuk, nem tudom, hogyan lehet félig lyukas egy nadrág. Vagy az, vagy nem.)

Szóval, 12 millió sok pénz. Ha húszezresekből, meg egy köteg tízezresből áll, akkor látványra nem is olyan sok. Nem kell hozzá zsák. Mondjuk, ha ötszázasok lettek volna, talán…

A mondandóm lényege az, hogy hálás vagyok azért a lehetőségért, hogy itthonról dolgozhatok. Így annyi mindenre jut időm.

Túl vagyok a nagy napon.

Szombat reggelre nagyjából rendeződtek a kétséges dolgok (a szüleim segítsége is kellett részben). Én már fél hétkor rendezkedtem, elkezdtem lehordani a félretett ágyak dögnehéz elemeit a lépcsőház aljába. 7 után csatlakozott ehhez a nagyobbik gyermekem.

Innentől nem volt megállás. Fél kilencre jöttek a segítők, a teherautó, és mint a szorgos hangyák, hordtak lefele mindent, ami doboz, csomag, bútor és ruha volt. Néha, a vége felé egyre gyakrabban kérdeztek meg erről-arról. A szüleim is jelentős részt vállaltak a költözésemben. Apu szintén cipekedett (féltettem), Anyu pedig a rosszul léte ellenére, ami tegnap reggel tört rá hirtelen, megsütötte a megígért fasírozottakat.

10 órára értek oda a vevők. Kb. egy háromnegyed óra alatt elintéztük a birtokba adást (online beküldhető papírok aláírásával, fotózással, stb.), majd tényleg egy rapid búcsúval elhagytuk a lakást. Végleg.

Szűk 15 év. Szerettem ott lakni. Azon a környéken. Hiszen ott nőttem fel. A szomszédban. A város is a szívemhez nőt, hiszen 48 évet (mínusz 1+2 év) ott töltöttem. Visszajárok még, hiszen a szüleim ott élnek. Remélem, sokáig.

Nos, az albérlet megtömése a költöztetett cuccokkal nem volt egyszerű. A félelmem beigazolódott. Nem tudott a teherautó megállni a lépcsőház előtt.

Még a mi kis autónkkal se lehet, úgy le van foglalva az összes parkolható hely. Így legalább 100-150 méterről kellett hordaniuk a gyerekeimnek, a jó ismerős sofőrnek dolgainkat. Egy jó félóra múlva jött egy segítség is a nagyobbik gyermekem jóvoltából. Én, mint a mérgezett egér szaladgáltam a lakásban, ide-oda elpakolva, begyömöszkölve, arrébb téve, áthelyezve, rendezkedve a felhordott dolgokat. A gyerekeim csúnyán néztek rám egy idő után, és fogadkoztak, soha többet nem költöznek – velem. Csak akkor, ha fogadok költöztető embereket. Megértettem az érzéseiket.

Ezért sem akarok most nagyon kipakolni. Inkább dobozok és zsacskók között élek, minthogy még egyszer, pár hónap múlva kezdjem újra a csomagolást, pakolást.

Én ma még észszerűsítek. Élhetővé teszem a szobámat, az előteret. Szerencsére van logisztikai érzékem. Bár lehet, hogy a volt férjemet kellene most idehívni. Ő ebben a csúcs. Legalábbis anno az volt.

Aztán jöhet a takarítás. Majd a pihenés. Bár van a csütörtöki könyvviteli óráról egy videófelvételem, még azt is fel kell dolgoznom még ma, mert utána már nem lesz időm.

Talán akad majd egy órám, hogy el tudjak búcsúzni ténylegesen a régi otthonomtól.

Tegnap este fél kilenckor úgy estem be az ágyba – lezuhanyozva, hogy megszabaduljak a pakolásból innen-onnan összeszedett portól -, hogy testileg-lelkileg szétzúzva éreztem magamat. Egy óra múlva az elalváskor igyekeztem nem arra gondolni , mi minden vár rám még másnap és szombaton.

Ma ugye még be kell fejeznem a csomagolást. Már nem sok van, de van.

Még este szét kell szedni a gyerekeim ágyait elemekre, illetve a kisebbik és rozogább íróasztalt, hogy a szemetes mellé odacsempészhessük a sötétben. Sajnos, nem sikerült sem eladni, sem odaadni őket. Marad még pár felesleges szivacs és matrac. Valószínűleg ők is csempészáruk lesznek. Tudom, tilos így kitenni a cuccot, és akár büntethetnek is, de ha nem kapnak rajta minket, akkor …

Egyszerűen nem tudom hova tenni ezeket. Az albérletben a hely is véges, még akkor is, ha most perpil a minimális bútorzattal van ellátva.

Még pár hónapig dobozokkal és zacskókkal leszünk körül véve. És bútorokkal. Muszáj. Béreltem volna raktárat, de kicsit egy elfogadható áron lehetetlennek tűnik.

Fáradt vagyok. És nem érdekelne a fizikai fáradtság, ha nem jönne mellé a kilátástalan, fejet fogó, most mi a fészkes fene lesz érzés.

Valahol tudom és érzem, hogy meg fogom végül oldani, de most még a lelki szemeimmel sem látom, hogyan.

Elfáradtam lelkileg is. És pihenés majd csak vasárnap jöhet, ha már mindent elrendeztem.

Még addig sok-sok teendőm van. Néha nehéz egyedül mindent megoldani.

Muszáj napra lebontva listát írnom. Nem felejthetek el semmit.

A lista nem csak ebben segít. Abban is, hogy minden meg legyen csinálva. Az is, ami számomra kényelmetlen, macerás, nemszeretem dolog. Ez utóbbiaknál válik be az a módszer, hogy nem gondolom túl, csak csinálom.

Éppen tegnap találkoztam azzal a hozzáállással a most nézett sorozatban, hogy ha valami számomra nagyon ijesztő, félelmetes, akkor csináljam azt. Tulajdonképpen egyet biztos nyerek vele: a félelmemen túllépek. Ha jól csinálom, el is engedem örökre.

Tudom, sok dologban, ami ijesztő számomra, azért nem lépek vagy léptem eddig, mert nem éreztem késznek magamat rá. És valahol ebben is van igazság. De ha agyon halogatja az ember, akkor tényleg sehova se jut.

De ha pont megragadtam, megragadom a kínálkozó lehetőséget, a pillanatot, és bár van bennem félsz, mégis lépek abba az irányba, akkor egyszer csak azt veszem észre, hogy az a dolog már nem is olyan félelmetes, már nem is olyan távoli, hanem ott van, és csinálom. És akár szakértőjévé is válok.

Valami ilyesmi.

Szóval, úgy, mint tavaly nyáron, egy pillanat alatt felpörögtek az események. Gyorsan eladott lakás, és most pár nap múlva költözés. Bárcsak így menne majd az is, amikor a leendő otthonomat fogom megtalálni, megvenni….

Elkezdtem nézni az egyik sorozatot (valami új kell a görgőzésekhez), és bedobták a témát: ex-pasi csekkolása.

Ugye ez manapság könnyen mehet, már ha az exe az ember lányának fenn van azon a közösségi médián, amelyen az ember lánya is. És az ex megoszt magáról olyasmit, amit mindenki is láthat (általában ugye nem maradunk “ismerősök” az exekkel sem a FB-n, se máshol), azt a nagyon kíváncsi ember lánya megnézheti.

S mi van akkor, ha nincs regisztrálva ilyen közösségi oldalra, illetve ha van is profilja, nem oszt meg érdemleges infot magáról?

Maradok kíváncsi. Ha egyáltalán kíváncsi vagyok.

Évekkel ezelőtt sajátítottam el azt a hozzáállást, hogy türelmesen megvárom, amíg eljut hozzám az információ, ami esetleg érdekel engem. Ha meg nem, akkor nem is kell tudnom róla.

Így vagyok az emberekkel is. Ha valaki az életembe kell kerüljön, vagy el kell búcsúznom tőle, mert már nem odavaló, akkor hagyom, hogy megtörténjek. Az előbbinek örülök, a másikat meggyászolom, és élem tovább az életemet.

Valamiért, valakiért tenni kell, valami meg csak alakul magától. Erőltetni semmit sem szabad, mert annak csak rossz vége lesz.

Úgyhogy nincs kutakodás, legfeljebb csak nézelődés. Azt vagy van, vagy nincs info.

Nem tudom, mitől függ, hogyan alszok egy éjszaka. Teljesen kiszámíthatatlan számomra.

Van, hogy délelőtt megiszom a szokásos két koffeines hosszabb kávémat, és megcsinálom még reggel az edzésemet, sima napom van, este nyugodtan várom az alvás időt. Időben elálmosodom, és … aztán jön egy többször felébredős, nyugtalan alvás. Vagy éppen egy teljesen nyugodt, mély. És csak kétszer kelek fel pisilni.

Azt már kifigyeltem, hogy ha bort vagy egy fűszernövényes rövidet iszok este (erősen mértékkel), akkor magasabb a pulzusom éjjel. De ettől még alhatok nyugodtan, csak kevésbé tud a szervezetem pihenni. S az is megvan, hogy ha este nyolcig fullba nyomom a figyelést (azaz fel van pörögve az agyam, a testem, az elmém), akkor nem fogok tudni fél kilenckor, a szokott időben, elaludni. Ott fogok forgolódni az ágyamban, és várni a csodát. És elalvás után is még pörög a szervezetem legalább négy órát, amíg tényleg megpihen az ébredésig.

Szerintem a lassan bekövetkező menopauza is beleszól az alvásomba. A női hormonok már csak ilyenek. Talán ezért sem tudok megszabadulni oly könnyedén az elmúlt hónapokban feljött két-három kilótól. Oké, hogy izmosodtam a megnövekedett erősítő edzések miatt, illetve a biciklizés is jól combosít, de a derék tájon bizony ott van a feles háj.

Tudom azt is, hogy egy kicsit az édesség terén is elszaladt a ló (ilyen tájt szokták az aldiban a marcipán tojást árulni), és annak nem tudok ellenállni. Ha mértékkel is, de fogyasztottam. Ezt a szénhidrátbevitelt még a hosszabb futásokkal tudtam pár hónapja kompenzálni, de most ugye az nincs. Max egy másfél órás görgőzés. Ami ugyan megterhelő (főleg a fenekemnek és a zsibbadó lábfejemnek), de annyi kalóriát nem égetek, még ha éhgyomros is az összes edzésem.

De legalább van már mellem. Még ha nem is vagyok nagy mell-fan nő létemre, de így nemcsak hátsóm domborodik hátul, hanem elől is mellkasomon a melleim.

A futással még nem kacérkodom. Kb. 13 hete jött ki a sérülés, így a nagykönyv szerint mostanában már próbálkozhatnék egy kisebb futással. De most nincs agyi kapacitásom erre. Eladtam a régi otthonomat, és jövő hétvégén kell kiköltöznöm. Ezt intézem. Még van temérdek teendő. S közben dolgozok (e héten itthon), meg a tanulás ezerrel. A többiről nem is beszélve. Mindent én intézek, és néha nem olyan könnyű. De megcsinálom. És annál büszkébb leszek (vagyok) magamra: ezt is megcsináltam!

Már a tegnapi görgőzés utoló 10-20 percében fura volt a bicikli, csak azt gondoltam, én fáradtam el (???). Ma reggel még furább volt.

Pár perc gondolkozás után ötletszerűen megvizsgáltam a hátsó kereket. Full lapos volt.

Van új belsőm a cseréhez, de időm nem volt, így le-leszálltam a nyeregből, hogy újra és újra teli fújjam a kereket, és elfogadhatóan befejezzem az edzést.

Szombat este programja lesz a belső cseréje, mivel addig nem lesz rá lehetőségem, vasárnap reggel már tekerni akarok, mert akkorra egy másfél órás edzés van kiírva.

Mindig tartottam egy defekttől, mikor az országúton bicikliztem, hát, most kényelmesebb helyen történt velem: a szobában a görgőn.

Már úgy hiányzott egy küzdés a külsővel…