Gyorsan megírom a tegnapi futóversenyem beszámolóját, amíg van időm rá. És lehetőségem.
Tavaly október óta készültem erre a terepmaratonra, de leginkább fejben. A bal lábam sarokfájdalma miatt a télen át elég keveset futottam, illetve ki is hagytam pár hetet a gyorsabb gyógyulás kedvéért. A sarokfájdalom szépen elmúlt, lett helyette a jobb talpamban egy másik (talpi bőnye gyulladás). Úgy tűnik, egyelőre ezt annyira sikerül kordában tartanom, hogy túlságosan nem akadályoz a futásban. Meg igyekszem rájönni, milyen lelki ok van mögötte.
Az elmúlt hónapokban szinte minden hétvégén igyekeztem terepen futni, amennyire tudtam, pulzusra figyelősen. A hétközbeni futásaim során is az összes létező lényegesebb emelkedőt megfutottam a városban, csakhogy felkészült legyek a megmérettetésre.
Még azt is bevállaltam, hogy a verseny előtt és során számomra extra mennyiségű szénhidrátot vegyek magamhoz banán, kóla és egyéb étrendkiegészítő formájában. Így vágtam neki a szombati távnak.
Pénteken már szabin voltam, mert pihenni szerettem volna, illetve agyilag akartam rákészülni a versenyre és a jövő heti utazásra. Azt hiszem, ez sikerült is. Jól aludtam, időben keltem, a párom is hamar itt volt. Volt idő arra is, amire inkább este számítottam, de ha már így történt, akkor jól történt.
Összekészültünk, elautóztunk a verseny helyszínére. Rögtön találkoztunk is ismerősökkel. Aztán elmagyaráztam a páromnak, mit mikor adjon majd a kezembe, ha ő már befejezte a 21 kilométerét. Még az egyik ismerős lányt megkértünk, hogy segítsen nekem a frissítésben, amíg a párom versenyzik, így rábíztam a banánjaimat.
Mennyire voltam ideges? Inkább befelé fordultam. Vágytam, hogy az ismerősök között legyek, de inkább csak magamban voltam el. A rajt előtt még egy gyors elköszönés a páromtól, és aztán ment mindenki a maga útján.
Mivel nem tudtam, milyen minőségű lesz a pálya az elmúlt hetek esőzése miatt, ezért a SpeedCross-omat vettem fel, néhány kilométer után tudtam, hogy nem volt jó döntés. A pályán nyugodtan futhattam volna a kényelmesebb Hoka cipőmben.
Az első kört könnyedén futottam, olykor az emelkedőknél belesétálva, gondolva arra, hogy van még 3 köröm. Az Ostorosra vezető kaptatót is szépen tempósan megmásztam, egyáltalán nem éreztem durvának. Az onnan levezető lejtőt viszont óvatosan futottam meg. Tudtam, könnyedén beállhatnak egy gyorsabb lejövetelnél a combjaim. Elég jól teljesítettem az első kört 1 óra 24 perccel. Igyekeztem tömni magamba a banánt, a vizet, fél körönként a sótablettát, és iszogattam a BCAA-t is. A frissítés tekintetében mindent elkövettem a jó teljesítésért.
A második körnek nyugodtabban vágtam neki, de már éreztem, hogy a talpaim kezdenek fájni. Gondoltam is arra, hogy szólok a kör végén a páromnak, hogy a legközelebbi fordulónál hozza oda a Hokát, inkább átveszem azt az utolsó 10,6 km-re. Még ezen kör elején mellőztem éppen egy párt (a csajt ismertem, de inkább csak fotóról), mikor megjegyezte a csaj, hogy “ki az, aki ebből 4 kört vállal”. Odaszóltam, hogy én. Ekkor pillantott rá a rajtszámomra, aminek a színe jelezte, hogy a maratoni távot futom. Hát, mikor válaszolt, éreztem a hangjában a tiszteletet. De ez minden futótársnál így volt. Ha maratont futóval akadtam össze, akkor már csak együttérzésből is tiszteltük a másikat. Főleg akikkel a negyedik körben összeakadtam.
Sajnos, már a második körben éreztem, hogy bizony, minden frissítés ellenére kezdek fáradni, ami a combjaimat illeti. De lehet, hogy a talpi fájdalmak hatottak ennyire. De úgy voltam vele, teszem a dolgom, és megyek. Beérve a rajt-cél területre, a párom kezembe adta a frissítésemet, én még magamba tömtem egy kis banánt, meg ittam kólát, amit a frissítő pulton találtam, és megehettem gond nélkül. Az órára rápillantva láttam, hogy még mindig jól állok.
A harmadik köröm azzal telt, hogy igyekeztem nem tudomásul venni a lábfájdalmamról. Persze, elfelejtettem szólni a páromnak a cipőcseréről, így azzal a tudattal folytattam az utam, most már a SpeedCross lesz végig a társam a kihívásban. Ez van. Tavaly már végigfutottam vele ezt a távot, akkor most is meglesz.
Még az első hosszú emelkedő tetején észrevettem egy TopJoy-kupakot lefele fejjel. Tudtam, van benne üzenet. A harmadik körben elhatároztam, hogy a negyedikben le fogok hajolni, és megnézem, mi van benne. Trappoltam tovább, és az járt a fejemben minden nehezebb-könnyebb szakaszt megfutva, hogy már csak egy van belőlük hátra. Egy darabon egy váltós ürge futott előttem, ő mögé álltam be, mert valami hasonló iramot futott, ami pont jó volt nekem. Aztán már éreztem, ha így haladunk, rálépek a sarkára, így nagyokat köhintettem mögötte, majd meg is szólaltam, hogy légy szíves, elmennék. Éppen egy emelkedő előtt voltunk, talán ezért is lassult be. No, mondom, muszáj mennem, mert nem állhatok le az orra előtt, ezért futottam, amíg tudtam, aztán talán én is belesétáltam, annyira már nem emlékszem.
A harmadik körben még megelőztek a dobogósok. Hát, csodálattal nézek rájuk. Nem tudom, nekem mennyi munkát kellene beletenni, hogy így fussak. De megkísérlem.
Ezen kör második felében ért be egy váltós csaj. Volt olyan rész, ahol vissza tudtam előzni. Ő leginkább a lejtős részeken hagyott el, nekem a talpam miatt már fájt minden láblecsapás, a lejtőn meg nem igazán lehet puhán futni. Viszont az Ostoros emelkedőjén olyan szépen beelőztem őt is, meg egy másik lányt is, hogy ihaj. Azok ketten fújtattak, meg megálltak (fiatalabbak is voltak nálam jóval), és én simán felkaptattam mellettük úgy, hogy nekem az már a harmadik mászásom volt. Ez egy kicsit jólesett. Viszont a lejtőn már nagyon haldokoltam. A combjaim is kezdtek visítani, majdnem orra is estem (az ütő állt meg bennem: innen legurulni szép móka lenne, gondoltam). Azzal biztattam magamat, hogy már csak egyszer kell itt lejönnöm. Persze, a váltós csaj, akivel kerülgettük egymást, simán elhúzott mellettem.
A negyedik kört újfent feltankolva kezdtem. Meg egy abszolút módosult tudatállapotban. Igaz, még az első lejtő alján viccelődtem az utat lezáró segítőkkel, hogy igazán átvállalhatnák a pisilést helyettem, mert már 30 kilométere cipelem, és ideje lenne pisilnem. Valóban kellett már az első körtől kezdve. Mindig azzal a gondolattal haladtam tovább, hogy majd, ha nagyon nem bírom, valamilyen elhagyatottabb szakaszon pisilek. Aztán már úgy voltam vele, hogy ez a legkisebb gondom, illetve majd az első utam a célba érés után a wc lesz.
A negyedik körömben sok szeretni való nem volt. Fájtam mindenhol. Szerintem. Ami emelkedőt tudtam, megfutottam, amit nem, azt megsétáltam. A lejtők szarul estek a talpfájdalmam miatt, és a kicsit beállt négyfejű combizom miatt, de haladtam, mint a gép. A TopJoy-kupakot megnéztem (nagyon jólesett a lehajlás). Gondolj valami szépre! – volt az üzenet. Én arra gondoltam, hogy szintidőn belül (ami 6 óra) célba érek. Már magam a célbaérés ténye is gyönyörű gondolat volt számomra.
Ha valamiért szerettem a negyedik kört, az amiatt volt, hogy már kevesen voltunk a pályán. Így teljesen saját magamra figyelhettem. Viszont ez hátrány is lehet egy idő után, mert elveszthetem az időérzékemet, és azt, hogy milyen iramban futok. Szerencsére az utolsó 5-6 kilométeren újra voltak előttem (beértem őket). Mint kiderült, maratont futók voltak. Két pasi volt, meg egy csaj, akit leelőztem. Az egyik ürge olykor elkrákogta magát futás közben. Mikor mögöttem haladt, akkor ebből tudtam, ő az, illetve milyen távol van tőlem.
A frissítő pontnál előztem meg, aztán ő valamelyik lejtőn visszaelőzött. Viszont az Ostoros előtti bevezető emelkedőn lehagytam, és tudtam, ha jó ütemben mászom meg a kaptatót, akkor elhagyom. És jó ütemben tudtam ez úttal is bevenni ezt az emelkedőt. Sajnos, a lejtő nem lett könnyebb. Iszonyatosan fájt minden lépés lefele. Csak azt hajtogattam magamban, hogy már csak ennyi van, kibírom. Itt már tényleg csak az akaraterőm vitt, semmi más. Még a frissítős pasikkal elviccelődtem, hogy jön a náthás (végig fújtam az orromat a verseny alatt, és náluk szabadultam meg a papírzsepijeimtől). Aztán fordultam a le a következő lejtőrészre. Már emelkedőért imádkoztam, ami tudtam, hogy még lesz, mert a célba azon lehet eljutni piciny aszfalttal megspékelve.
Leérve a lejtő aljára, egyszer csak meghallottam a krákogó hangot magam mögött. Na ne! Csak ne itt előzzön be, az utolsó 500 méteren! Úgyhogy tepertem előre, felhagyva minden belesétálós gondolattal. Minden erőmet előkapartam, és futottam fel az aszfalton, majd a cél előtti füves részen.
Aztán már csak azt láttam, hogy mindjárt beérek a célba. Ott a párom, aki fotóz, és az egyik ismerős csaj, akinek mögöttem kellene beérnie a maratoni távot teljesítve, hiszen már az első körben magam mögött hagytam. Rögtön tudtam, hogy nem sikerült neki. Egymás nyakába borultunk, és én azért bőgtem, mert nekem sikerült, és egy picit azért, mert neki nem.
Ez után jöhetett a párom. Aki rögtön zéró kólát akart nekem hozni, de a búbánat se kívánta az édeset annyi banán és kóla után, amit negyvenkét-három kilométeren magamba tömtem, öntöttem.
Még 46-ra akartam kerekíteni a teljesített távot, ha már pár nap múlva ennyi leszek, de a talpfájdalmam leterített, és csak kb. 500 métert pluszt tettem hozzá. Üldögéltem egy kicsit a fűben, úgy csináltam, mint aki nyújt, majd visszamentem a páromhoz, aki a kocsinál várt.
Elmentem megmosakodtam (és természetesen csak ekkor pisiltem), még odaköszöntem az ismerős, helybéli futóknak, akik szintén ezt a távot teljesítették, csak egy kicsit gyorsabban, majd indultunk haza.
Nem tudom, mit érzek. Kaland volt, az biztos. Fájt, az is biztos.
Még nincs meg az elégedettség, az öröm és a büszkeség, hogy megcsináltam. Jobb idővel (4-5 percet faragtam le), mint tavaly. És tulajdonképpen ez volt a célom.
Ami már most valószínű, hogy jövőre újra futok itt, és ha lehet, még jobb idővel, mint ez éven.
megjegyzés: 26. BHM, 16-os rajtszám és 16-án, és 46 éves leszek 4 nap múlva
