Majdnem egyenesben

A múlt heti kisebb megsüllyedésem hosszabb ideig tartott, mint gondoltam. Végül is éreztem én, hogy nem egy fél napos ügyről van szó.

Most hétvégén igyekeztem kialudni magamat. Ez kb az első éjjel sikerült is több, mint 10 óra (a szokásos felébredésekkel tűzdelve) alvás képében. A következő este már nehezebben ment az elalvás. Aztán hajnal kettő után valóban alvást produkáltam.

A mostani éjszaka már nem volt ilyen nyugodt. Valószínűleg melegem volt. Lehet, megint elő kell vennem a nyári takarót?

Összességében jól telt a hétvégém. Majdnem mindent elintéztem, amit terveztem. Egyedül a zuhanyfüggönyt, ami a kádnál lóg, nem rövidítettem meg. Nem akarom elvágni, de jó lenne felvarrni. Mivel továbbra sincs varrógépem, kézzel kellene ezt megoldanom. Nem volt kedvem ennyit (2 x 150 cm-t) tűvel böködni.

A múlt hét abban eredményes volt, hogy vettem egy kis műfenyőt, rá fényeket, egy adventi koszorút. És végre lesz a francia erkély(em) korlátján ledes fénysor. Bár már feltekertem a helyére, de még nem kapcsoltam be. Majd hétvégétől éghet.

Nagyon már nem akarok költeni ilyen extrákra. Most minden penny-re figyelek.

Ami az edzéseimet illeti: mivel a múlt hétfőn pótoltam be az azelőtt vasárnapi futást, így többet futottam órában és kilométerben a múlt héten. És volt egy erősítő edzésem pénteken. Nos, akkor kinyírtam a combjaimat és a hátsómat. Volt is izomlázam. Van olyan hét, nap, amikor érzem magamban az elszántságot, az erőt, a mazochizmust, hogy valóban odategyem magamat az erősítésnél. Mivel már elérhető a homokzsákom és a két kézi súlyzóm, segítenek ebben. Egyszerűen most rá vagyok arra kattanva, hogy izmos lábaim legyenek. Ja, meg felső testem, meg törzsem. Ugyan piszkál, hogy van rajta védőréteg, de éppen ott tartok, hogy a hájat izmok formálják kerekre rajtam. Meg hát azzal nyugtatom még magamat, hogy a páromnak tetszem így is. (Most ez úgy hangzik, mintha gurulnék, de nem!)

Szóval, eszement újdonságok nem történtek. Még azt is megszokom, hogy a nagyobbik párja ott lakik (egyelőre) nálunk. Sok vizet nem zavarnak, egész nap a szobában leledzenek. Tanulnak bevallásuk szerint.

A kisebbik gyermekem holnap csatlakozik újra hozzánk. Teljes lesz a kép. Izé, a család.

Pontokban

Közlekedés:

  • Lassan eljutok oda a kitartó gyakorlásnak köszönhetően, hogy be tudok tolatni egy parkolóhelyre. Még két autó közé is, de csak akkor ha eléggé szellős a hely.
  • Két és fél hónap rendszeres autópályás közlekedés alapján megállapítottam, hogy az autósok egy része (és itt nem merem az “egy” helyett a “jó”-t írni) bunkó. Főleg, ha valami menőbb kocsi van alatt. Tegnap éppen egy SUV nemtudommilyenmárkájú kocsi akasztott ki. Éppen előzésben voltam, ő meg pillanatok alatt mögöttem termett, és egyszer csak bekapcsolta a reflektort. Nem villantott, hanem tartósan világított jelezvén a türelmetlenségét, mi az, hogy én előzök min. 110 km/h-val (a megengedett sebességhatáron vagy felette), és nem húzok ki a picsába a külső sávba. Nem értettem az egészet. Befejeztem az előzést, és szépen (lassan) kihúzódtam. Szívem szerint visszaálltam volna mögé, és belereflektoroztam volna a visszapillantójába, de a sarkában volt egy másik bazi nagy autó, így esélyem sem volt erre. Mindenesetre felkapcsoltam én is a reflektort. Ha már ez így divat. (Egyébként csak szólok, hogy engem nem zavar, ha a visszapillantómba világítanak, akár reflektorral. A szembejövő fények jobban irritálnak.) … Meg kell tanulnom az ilyen hülyéket figyelmen kívül hagynom, mert mint tudjuk, mások bunkóságán nem idegesítem magamat.
  • Hétvégére általában telítődök a vezetéssel. Így ezeken a napokon igyekszem mellőzni e tevékenységet.

Család:

  • Tele van az albérlet. Gyerekkel. Enyéimmel, és egy fő nem sajáttal.

Én:

(Az előző két témát még a múlt héten írtam. Vázlatba tettem. Ma folytatom. Így, ha eltérő hangulatú lenne a bejegyzés ezen része, … e miatt van.)

Nekem ma van péntek 13. Úgy érzem. Az érzések pedig ugye tényeken alapulhatnak. Vagyis van egy történés, és én azt valahogyan lereagálom. Ezúttal elkeseredéssel, kételkedéssel. Vagy valami ilyesmivel.

Még nem tudom, hogyan húzom ebből ki magamat. Egyelőre némi édességgel igyekeztem helyrerántani a lelkivilágomat. Nem nagy sikerrel.

Majd lesz valami, ahogy szoktam mondani, mert mindig van valahogyan. Akad két fül a fejemen, amiknél fogva kihúzzam majd magamat a lelki szutymóból. Mondjuk, valami sikerélmény sem ártana, hogy legalább tudjam, érek valamit.

Már november van

A múlt hét sűrű volt. Ami a munkahelyet illeti.

A hétfőre nem emlékszem, de kedden már elment a délelőttöm egy másfél órás előoktatással a budai oldalon az ITM-ben. Kicsit drágára sikerült, mivel nem fizettem a parkolásért (így jár az, aki olyan helyen lakott eddig, ahol nem voltak fizetős parkolók), kaptam is egy piros csomagot a szélvédőmre. Persze, másnap bevezették az ingyen parkolást…

Szerdán és csütörtökön szinte egész napos oktatás a kedditől eltérő témában. Szerda délután még úgy gondoltam, hogy este fogok tanulni a másnapi vizsgára, de csak megutaztattam az anyagot. Mint kiderült, nem is vette az oktató annyira komolyan a tesztírás. Előtte szépen mindent átnéztünk. Úgy nagyjából magamtól is ment volna…

Csütörtök este uzsgyi haza-haza. Másnap ugyanis vittem az autót a szokott szervizbe átnézetni műszakilag, illetve vizsgáztatni. Hát, ez a hónap sem lett anyagilag könnyebb… De az autó rendben van, továbbkoptathatom vele az M0-st.

Jó volt otthon. A régi otthon. De egyébként semmi különös. Még mindig nincs bennem honvágy. A régi munkahelyemre sem vágyok vissza, bár néha hiányzanak a közvetlen kollégák. Nosztalgia?

Kétszer futottam. Szombaton terepen voltam egy bő órácska erejéig, mert aznapra mondták a napos időt. Fenn, a dombokon vígan sütött a reggeli nap, és a második réteg felsőruha levételén gondolkoztam, de aztán visszaérve a város szintjére, örültem, hogy nem tettem. Ott várt a hűvös, a Sajó felé eső részeken ködös idő. Szinte fáztam.

Vasárnap a tó körül ejtettem meg a szűk 50 perces futás adagomat. Pára, köd, zima. De ez is jó volt.

Mindennek van hangulata. A napos, ragyogó időnek, a szeles, esősnek, vagy akár a hideg, ködös, novemberinek. Vagy annak, amikor a sűrűn, szúrós szemekben zuhog a hó, vagy mikor a nyári tűző nap izzaszt meg. Olykor utálom az egészet, olykor csak rezignáltan teszem a lábaimat egymás elé futóléptekben, olykor magamban elgondolkozva trappolok. És van olyan is, mikor mosollyal az arcomon futok.

Nem mondom, hogy a futás a mindenem. Nem. Mert ez így nem igaz. Sokszor kifejtettem már itt is, hogy bár hiányozna a futás, ha nem mehetnék, de ugyanúgy megtalálom a mozgás örömét az otthoni erősítő, funkcionális, eszközös vagy saját testsúlyos edzéseimben. Nincs csak ez, vagy csak az. Ha lehet, legyen mindkettő. Úgy az igazi.

A TRX mellé már elhoztam ide a homokzsákomat és a két kézi súlyzót is. Ajvé! Csaptam is tegnap reggel egy TRX-mentes edzést.

Szóval, minden oké. Azt meg valahogy leboltolom magamban, hogy anyagilag még van 10 szűk hónapom…..

Viszlát, Aligátor!

Egyszer már írtam évek ezelőtt ebben a témában. Most azért jött elő újfent, mert ma is így köszöntem el az egyik kollégámtól itt, az új helyen.

A régi munkatársaim már megszokták anno. Ezt abból tudom, hogy az ajándékkártyára, amit a búcsúztatásomkor kaptam, ezt írták: See you later, Alligator!

Hihetetlenül jólesett. Mert ez egy jel volt számomra, hogy figyeltek rám. E téren is.

Hogy honnan vettem ezt az elköszönést, nem tudom biztosra. Most úgy emlékszem, hogy a sógoromtól csentem. Azért gondolom, hogy ő a forrás, mivel tánctanár is többek között, és ez egy régi rock-and-roll dal.

De mindegy is! Nekem elköszönésnek mindenképpen megfelel.

Blogírások

Szoktam más blogokat (is) olvasni. Már ha írnak a tulajdonosaik bele, rá valamit. Van köztük énblog, és vannak tematikusak is (futás, edzés, egyéb okosságok). Mindegyiket szeretem olvasni (ha van, mit!), mert az írott anyag jól megfogalmazott, érdekes vagy éppen hasznos információkat tartalmaz.

Ha csukott szemmel böknék egy-egy bejegyzésre, és úgy olvasnám, hogy nem tudom, ki a szerzője, jó részüket felismerném, mert olyan jellegzetes stílusban fogalmaznak.

S máris elgondolkozom azon, vajon az én írásaim mennyire felismerhetőek.

Tudom, ma már kevésbé vagyok érdekes, ami a bejegyzéseim tartalmát illeti. Ritkán írok saját véleményt (bár olyanom sokszor van), a magánéletemet szűrten teszem ki (máshol sem nagyon), és egyáltalán.

A véleményeim leírásával úgy vagyok, hogy elég, ha azokat szóban másoknak már egyszer megfogalmaztam. De ha éppen nem, csak magamban gondolom végig, akkor sem akarom nyíltan megörökíteni. Minek? Hogy legyen még egy az internet mélyén?

Ez a blog azért indult annak idején (2004.09.06-án), hogy ide öntsem mindazt, amivel nem akartam a körülöttem élőket, levőket terhelni. Idővel ez módosult, mivel egyre több ismerős tudott a blogról, így szűrni kezdtem a tartalmat.

Most már csak azon gondolatokat, történéseket írom ide, amikre később is akarok emlékezni, és nem bánom, hogy esetleg olyan is olvassa, aki ismer engem.

Az én életem is völgyekből és hegyekből áll, de akad sík szakasz is. A számomra negatív előjelű történéseket, érzéseket nem szívesen rögzítem, mert úgy gondolom, hogy az írott szöveg nagyobb hatalommal bír. Így elég, ha csak megtapasztalom, és igyekszem tudatosítani, hogy van választásom.

És vannak olyan félelmek is bennem, amikről sejtem, hogy léteznek, mert jelüket adják ilyen-olyan (nem igazán támogatott) viselkedést kiváltva nálam, de nem tudom megnevezni, esetleg felismerni őket. Pedig akarom, de … igen, ott van az a “de”.

Szóval, élek, létezem, olykor egy-egy részletét kiblogolom.

(Úgy tűnik, hogy az érzéseimmel pedig nem tudok dűlőre jutni, mivel már az albérletben is gond van a vízzel. Ezúttal a konyhai és a fürdőszobai csap ereszt.)

Tegnapi nap margójára


Elgyalogoltam a Pólusba, és vissza. Ez kétszer 5 km meg egy kicsi. Ment simán. És igyekeztem a kertesházas részeken menni. Imádtam a csendes, falusias légkört, amit színezett a borús, őszi idő. Inkább nekem való ez, mint az autózúgástól hangos Szentmihályi út.

A Media Marktba is bebaktattam, mert az új porszívóhoz kellett már az új porzsák. Ha már szeptember elején ott vettem a gépet, akkor tuti árulnak zsákot is hozzá.

Majd’ az összes dobozt végig böngésztem a keresett kulcsszó után, de egyiken sem leltem a porszívó típusát. Így segítséget kértem a szekció posztján álló hölgytől. Szerintem udvarias és kérő hangot ütöttem meg az én pincehangommal. A hölgy odavágtatott a zsákos polchoz, útközben megkérdezve a márkát, típust, vásárlás idejét, majd rögtön levett egyet azzal a felkiáltással:

– Ez hozzávaló, de szar. Kell? … Nem? – s tette is vissza a csomag porzsákot a helyére, mivel a “szar” szó miatt egy (!) pillanatig hezitáltam.

Aztán a szomszédos stócból előkapott egy másik csomag porzsákot, és azt nyújtotta szó nélkül. Gyorsan elvettem tőle, mielőtt azt is visszacsapja a többi közé. Ezek után elviharzott vissza a posztjára. Talán ki sikerült nyögnöm egy köszönömöt, mert a megrökönyödéstől szóhoz sem jutottam. Ott álltam, és kinyitottam és bezártam a számat, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva. WTF?!

Tényleg azon gondolkoztam, hogy ezt viselkedést mivel sikerült kiváltanom az eladóból.

És ballagva a pénztárhoz emésztgettem a történteket. Megálltam egy eladó pasi felett, aki éppen a padlón térdepelve rendezgetett egy legalsó polcot. Már azon voltam, hogy megszólítom, és kérek tőle valamit, csakhogy egy udvarias és segítő viselkedést kapjak viszont. Akkor úgy éreztem, az kompenzálta volna a nő számomra megdöbbentő kiszolgálását.

Aztán inkább kifizettem a porzsákokat (1000 Ft), és mentem tovább az utamra.

Pihentető három nap

Kellett már ez a három és fél nap szabadság. Igen, akár így is nevezhetem ezt a hosszú hétvégét.

Már régen voltam szabadságon. Legutóbb augusztusban volt a 4 napos hétvége, de az nekem leginkább a költözésről szólt. Nem a pihenésről, és a kiengedésről.

Most pedig kiengedtem. Nem volt semmi kötelező, csak elhatározott és megcsinált. Nem sürgetett semmi, nem noszogatott még a lelki ismeretem sem.

Ennyit már rég aludtam éjszaka. Igaz, a múlt éjjel volt az, amikor aránylag nyugodtan, gégefájdalom és nagy nyeldeklések nélkül aludtam (3-4 felébredéssel). Így sikerült több, mint 10 órát aludnom. Péntek éjjel 11-et.

Úgy tűnik, ez a betegség többet kivett belőlem, mint gondoltam volna. Pedig csak a gégém fájt és nem volt hangom. Se láz, se orrfolyás, és köhögés is csak olykor. Szerintem, ha meghallgatná a tüdőmet egy doki, azt mondaná, hogy tiszta.

Futni nem mertem. Elmentem volna már a próbafutásra, de a gégém miatt inkább halogatom. Talán ma mentem volna, ha nem esik oly rendületlenül és lehangolóan egész délelőtt…. Majd holnap reggel …. (Most amúgy sem javasolják a hosszabb kinn tartózkodást a városban a rossz levegő miatt. Ha-ha-ha!… még egy ok, hogy ma ki se dugjam az orromat.)

Hangtalanul

Ennek a no voice helyzetnek egy hátránya van. Telefonon nem tudok kommunikálni.

Ma már jobb a helyzet, már pincehangot (én így hallom) elő tudok varázsolni a torkomból, de erre egyelőre csak sajnálkozó tekinteteket és mondatokat kapok reagálásként.

Tegnap kaptam a suttogásomra lebaszást is, hogy miért nem megyek orvoshoz, miért nem maradok otthon, mert így terjesztem a kórt a munkahelyen (maszk mögül). Bocs, de a múlt héten, amikor csak a torkom fájdogált (az nem volt ilyen nyilvánvaló), amikor tette éppen, vajon akkor kisebb volt a fertőzésveszély?

Ha ezzel elmennék a dokihoz, csak nézne rám bután, ha ki akarnám íratni magamat. Nem vagyok lázas, még nem köhögök (gyanítom, ez hétvégére fog esni), és állandóan maszkot viselek emberek között. Ha a párom nem kapta el, akivel nyált is cseréltem a hétvégén – hogy ilyen profán legyek -, akkor majd a kollégák fognak hullani körülöttem, akikkel éppen hogy másfél-egy méterre beszélgetek maszkkal az arcomon.

Szóval, lelkemre vettem ezt a kérdőre vonást. Pedig tudhatnám, hogy rá se kellene hederítenem. De még új vagyok itt a majd’ két hónapos alkalmazásommal, így nem ismerem az erőviszonyokat, szokásokat.

Amúgy nem vagyok egy beteges típus. Valószínűleg a lassan két hetes elhajlásom eredménye ez. Vagyis hogy az erősen fázó lábamra nem vettem zoknit (voltam olyan állapotban, hogy ez nem jutott eszembe), s inkább lógattam a hideg szobában a padlóra, hogy kevésbé szédüljek félig fekve az ágyban. Így ezzel beszereztem egy gégegyulladást.

Na mindegy! Ez is elmúlik egyszer. Lényeg, hogy jön egy három napos hétvége, amibe minden is bele fog férni. Értem én a takarítást mint legfőbb projekt (?), egy próbafutást (hát erre kíváncsi leszek!), kálium-beszerzőút a Pólusba (egyelőre ez a terv szombat délelőttre), kerékpár-versenynézés (Giro / Vuelta), séta, pihenés, meg főzés (ja, mert enni is kell néha).

Szóval, csak a szokásos.

Taps

Szombaton még nagyon elememben voltam, így simán bevállaltam az esti sétát, hiszen aznap még túl sokat nem mozogtam. Megérzésünkre hallgatva vittünk magunkkal egy fejlámpát.

Az odafele vezető út végén bementünk a boltba, bevásároltunk, és már odaértünkkor mondtam, hogy ebből visszafelé lámpázás lesz.

Így is történt. Persze, egyből lenyúltam az eszközt, és a fejemre tettem. A móka kedvéért a még kivilágított részeken a villogó piros fényt állítottam be. S ennek örültem (“villog a tábla!”). Az erdős részre érve már a legerősebb fény világította meg úgy-ahogy az előttünk levő utat.

Egyszer csak két árny futott át a gyalogúton pár méterrel előrébb. A párom “lelkesen” állította, hogy vaddisznók voltak. Én kételkedtem ebben. Elkezdett hangosan énekelni, hogy elijessze a többit, amelyek esetleg még az út környékén túrnák a földet. Hát, inkább meggyőztem arról, hogy elég, ha tapsolunk. Jelesül, én. Így, a megnyugtatására végigtapsoltam az erdei szakaszt. …. Nem volt rövid az út….

Utána jöhetett a városi részen, újra, a villogó piros.

“Pihenés”

Megkaptam, amit kértem. Bár bejött az is, hogy “pontosan fogalmazd meg azt, amit kérsz, mert másként is megkaphatod, úgy, ahogy nem igazán szeretnéd”.

Szóval, még az augusztusi és az október eleji kihívásaim előtt arra vágytam, hogy majd pihenhessek, ha végeztem az UB-s ultratávom lefutásával. Az első hetet meg is adta az edző lazításra. Aztán múlt kedden futottam egy órát, amikoris a bal lábfejem a cipőfűzős rész alatt – újra – megfájdult. Hogy csont vagy ízület, vagy esetleg egy ín lett jól megnyomva a hosszúfutásom alatt, ki tudja. Úgyhogy újabb futásmentes napok jöttek. Közben elkezdett fájdogálni a torkom. Úgy tűnt, hogy csütörtökre kihevertem. Erre már péntek napközben éreztem a gégémet. Jöhetett a nyakamba a kék sál, és a reménykedés, múló fájdalom az egész. Hát, nem. Vasárnap újabb fellángolás, ezúttal komolyabban. A múlt éjszakám már nyugtalanabb és torofájósabb volt az eddigieknél.

Ma már a munkába hoztam magammal az doboz ezres C-vitamint, egy levél Strepsilst és egy csomag NeoCitránt, ha szükség lenne rájuk. A C-vitaminra mindenképpen lesz.

Komolyabb beteg nem lehetek, mert nincs itt háziorvosom, illetve táppénz esetén kevesebb lenne a fizetésem, pedig most minden fillér(!) számít. Úgyhogy kihúzom a dolgos 4 napot, aztán lesz három napom pihenésre, ha még szükség lesz rá.

Itt az idő, hogy bebizonyítsa az immunrendszerem, mennyire erős.

Győzelem

Pont tegnap délelőtt gondolkodtam azon (mert olykor ráérek), hogy a kedvenc kerékpárosom nagyon nem “szerencsés” az elmúlt hónapokban. Bezsebelt már jó pár második, harmadik, s akár negyedik helyet is egy-egy több hetesen, vagy egy napos versenyeken, de valahogy a célba elsőként nem tudott érni (legutóbb tényleg egy-két centin múlt).

Vajon mennyire kitartóak a rajongói? Mennyire hisznek benne? Én, őszintén megvallva, már kezdtem feladni a reményt. Persze, továbbra is kedvencem maradt volna, de magam is kezdtem azt hinni, hogy ennyi volt részéről a nyerő időszak, már leáldozóban van a karrierje.

A Giro-t is úgy kezdtem el nézni (figyelemmel követni) tegnap fél kettő-kettő körül, hogy ha már előfizettem a eurosportplayers-re pont a bicikli versenyek miatt, legalább kapcsoljam be, aztán vagy tudom a munka mellett nézni, vagy nem.

Rögtön felélénkültem, mikor láttam, hogy a kedvencem a szökésben teker. Rögtön tudtam, nem véletlen. Hát nem, valóban nem. Eleinte kis csoportban a szökéssel, aztán pedig az utolsó 15-13 km úgy végigtekerte egyedül, hogy öröm volt nézni. Bár az én büszkeségem nem sokat számít(ott), de mikor átgurult lazán a célon, úgy örültem az első helyének, mintha tagja lennék a csapatának.

Szóval, a tegnapi nap ezért is volt jó. Mert legalább újra bebizonyosodott – közvetve – számomra, hogy soha sem szabad lemondani bárkiről, bármiről.

….mert van remény.