Sűrű napok

A múlt hét legnagyobb eseménye az volt, hogy a kisebbik gyermekem egyik, még ki nem nőtt bölcsességfogát kiműtötték. Gátoltam az előtte sorakozó 7-es rágófog kibukkanását.

A hét szólt arról is nekem, hogy a TT-n szerzett izomsérüléseimet, majd a pénteken egy kis funkcionális edzés során előidézett izomlázat hevertem ki. Hétvégén magamnak adtam a futóedzéseimet, mert vagy elfelejtkezett rólam az edző, vagy úgy gondolta, pihenjek (bár ezt is jelölni szokta a TP-ben). Én meg úgy voltam vele, inkább futok, minthogy kárba vesszen két, lehetséges edzésnap.
Nem szólt semmit ma, mikor a heti edzésemet megadta….

Ez a hetem sem lesz unalmas. Ma már kezdtem egy órás jógával, munka, majd rohanok haza, hogy utána vigyem a kisebbiket bőrgyógyászatra – ellenőrzésre. Utána haza, és főzök.
Holnap délutánra egyelőre semmi. Szerdán délután viszont megint megyünk orvoshoz. Ezúttal varratszedésre.
Csütörtökön hajnalban utazom Pestre a tanfolyamra. Szombat délutánig ott leszek. A vasárnapom egyelőre még képlékeny. Vagy együtt leszünk, vagy egyedül töltöm.

Nem is tudom, hogyan szuszakolnék be ide egy kinez vendéget. Szerencsére nem is keresett meg senki…
Talán a jövő hetem már lazább lesz.

Szombati TT kalandom

Egyetlen nyígom van a múlt szombati kirándulásomat illetően, hogy az időjárás aznap úgy gondolta, nincs szükségünk napsütésre. Tény, hogy így később kezdett el olvadni a talaj. Ennyi előnye volt a borús időnek.

Bár péntek délután és este a párom nálunk volt, de emellett mindent összekészítettem, hogy másnap korán reggel csak egy-két dolgot kelljen elintéznem a futótúrámhoz. Egy nyugodt alvás után fél ötkor keltem, nyugodtan készülődtem. Még le is hengereztem. Úgy gondoltam, bemelegítésnek elég lesz, ha a rajt-célközpontig elkocogok.

A kisebbik fiam a szobájukban horpasztott (éjfél előtt jött haza valami baráti összeröffenésről) mikor hat óra előtt nem sokkal kiléptem az ajtón, hátamon az új Camelbak hátizsákom, kezemben a túrabotjaim, lábamon a jó öreg Nike terepcipőm (amiről sokáig nem is tudtam, hogy az). Vittem magammal a hátamon 3 db banánt, másfél liter vizet, két 2,5 dl kulacsban és egy zacskóban karbolin-BCAA kombót, egy papírzacskóban magkeveréket, egy három kocka vegán csokit és két nagy kocka étcsokit, 8-9 db sótablettát. Még egy, ajándékba kapott BCAA-Glutamin és egyéb étrendkiegészítőket tartalmazó kis tasakok és egy fél zacskó napraforgót is a hátizsákba dobtam.
Hogy mi fogyott mindebből? A víz felét szerintem hazacipeltem (nem esett jól a hideg vizet iszogatni), a magkeverék jó részét (csak egyszer markoltam bele), az étcsokit és két sótabit. Minden mást magamba tömtem, öntöttem az út során.

A központba érve már elég sokan ácsorogtak a nevező pult előtt, körül, illetve készülődtek az előttük álló kilométerekre. Reggel 6-tól indulhattak az 50 és 65 km-esek. Több ismerőst is láttam, egy-két lánnyal még pár mondatot is váltottunk. Leginkább arról, ki melyik távon indul. Miközben a regisztrációmra vártam, megláttam a kifelé induló BT-t és a fiát. Egy nagy baráti ölelés, és minden jót kívántunk egymásnak. Öt perc múlva már én is úton voltam.

Mivel felhős volt az ég, még nem igazán látszott, hogy világosodna. A város lámpái alatt magabiztosan kocogtam az erdős domb felé többed magammal. Azonban volt bennem némi kétely, hogy kikerülve a műfények köréből, mennyire fogok látni. Az viszont megnyugtatott, hogy az egyik körülöttem futónak volt fejlámpája. Talán mögötte felsunnyoghatok az Ebeckire. De tulajdonképpen nem is igazán volt rá szükségem. Addigra a sötét vesztett erejéből, így még láttam is nagyjából az utat. Mindenesetre a tetőre együtt érkezett a kis csapat. Onnan már egyedül kocogtam tovább a piroson. Pár kilométert magányosan haladtam (közben két-három gyorsabb futó elmellőzött), aztán megláttam messzebb előttem színes kabátokat mozogni. Csak nem BT-ék?! De bizony ők. Egy darabig követtem őket, majd lassacskán beértem a hármasukat. Nem erőltettem az együtt haladást, kocogtam, kapaszkodtam a saját tempómban, úgy voltam vele, amíg együtt megyünk, úgy lesz, ha meg különválunk, az is tökéletes, hiszen valójában az egyedül futásra vágytam. Az pedig megvalósult akkor, mikor jegessé vált a talaj. Valamiért ott a fiúk jobban tudtak haladni, mint én. Ugyan javasolta BT, hogy vegyem le a botom kupakját, de mivel úgy tudtam, hogy csak csavarni lehet a műanyag véget, hogy kijöjjön a fémszurka a közepén, ezért csak azzal próbálkoztam, de nem működött. Így csúszós talajon nem tudtam használni.

Dédesig hol beértem BT-éket, hol elhagytak. A templom mellett volt az első olyan ellenőrző pont (19-20 km), ahol frissíteni is lehetett. Egy ismerős hölgy is a pontőrök között volt. Rögtön teával kínált, én pedig be is nyomtam egy bögrével. Már a piroson megettem az egyik banánt reggeli gyanánt. Itt, az EP-n csak egy kisebb marék magkeveréket ettem. És persze WC-ztem. Indulás előtt a majdnem kiürült kulacsomba öntöttem segítséggel a zacskós porkeverékemet egy kis vízzel higítva, majd elérhető zsebbe tettem a második banánt, és BT-ékkel együtt távoztunk. Én kocogóra fogtam, a társaim még valamit szöszmötöltek, és tulajdonképpen a tó melletti aszfalton elhagytam őket. A tó melletti út hol emelkedik, hol lejt, de szépen lehet haladni rajta. Ha addig nem is kellett figyelnem a pulzusomat (max. 152 bpm volt engedélyezve), ott igen. A terepen ennyit összefüggően nem kocogtam. Mindig volt egy kis lejtő, vagy megsétálandó emelkedő.

Az órám kilométerenként bejelzett, ezzel figyelmeztetve, hogy haladok előre. A tó melletti aszfalton kocogva éreztem először, hogy fáradok. Innentől kezdtem számolgatni, hogy ha a falu határára érek, akkor kb az utam felénél leszek. Onnan még két nagyobb mászás van a célig. És még 25 km. Remélhetőleg, futható talajjal. Ha a Három kő bércet elérem, akkor kifelé megyek az erdőből, látom az alagút végét, meg ilyesmi.

Az OKT útján felfelé haladva volt időm elbabrálni a botjaim végeivel. Addig csavargattam, húzkodtam őket, míg lejöttek a “kupakok”. Így már volt két hegyes botom, amiket simán be tudtam szúrni a jeges talajba, és biztosan tudtam haladni velük. Mint később kiderült, a saras közegben is megállták helyüket.

Van az az út, amire úgy emlékszel, hogy hosszú és meredek, és mikor egyszer csak fenn találod magad a tetőn, jössz rá, nem is volt olyan vészes. Ilyen volt most nekem a Három kő bércre vezető út. Az utolsó 2-300 méter pedig pillanatok alatt eltűnt a lábam alatt vadregényessége miatt. Pedig erősen emelkedett. Fenn a tetőn nem is tudom, mi tetszett jobban: maga a bérc fás-köves szépsége vagy a kilátás. Pár fotó, majd a zsákom zsebéből előhalásztam a banánt, és azt majszolva folytattam utamat.

Tudtam, mi lesz a következő ellenőrző pont, és azt is, hogy nagyjából hogyan juthatok el oda. Viszont a legutóbbi ottjártam óta újra festették a jelzéseket, és nem igazán egyezett az itinerrel. Appos segítséget hívtam. Na, ekkor tanyáltam először. A telefonom is repült. Szerencsére nem lett se neki, se nekem bajom. A helyes utat továbbra sem tudtam, de azt igen, ha tovább haladok a OKT vonalán, sokat nem fogok kerülni. Viszont a kék keresztet úgy is elérem. Bár valóban nem arra kellett volna mennem, de nem bántam meg, mert szép volt az erdő arra felé, és a kitérőm is kb. 500 méter lehetett. Az EP-t elértem így is, és innen már ereszkedhettem le a kék +-on. Csak óvatosan, mert sokszor volt jeges az út.

Egy kanyart kihagytam, és egyenesen haladtam tovább újabb plusz métereket téve a lábaimba, mire rájöttem, hogy le kellett volna kanyarodnom. Sebaj, kiköszörültem a csorbát, és kocogtam tovább. A kék +-nak ez is egy általam kedvelt része. Aztán jött a Damassa-szakadék. Két idősebb túratárs pálinkával a kezeikben ugyan próbáltak megijeszteni, mennyire durva lesz a lemenetel, de a két évvel ezelőttihez képest nudli volt. Kis toporgás után ügyesen vettem az első akadályt, a többi meg nem is volt az. A botom sokat segített, hogy bátrabban haladhassak.

Ekkor néztem hátra, és láttam, hogy BT-ék éppen ereszkednek le. Ennyire közel kerültek a két kitérőm miatt?! Veszélyben éreztem a magányos futásomat. Egyébként sem állt szándékomban lazsálni, de innentől kezdve nem is engedtem magamnak meg a felesleges sétákat, toporgásokat. Leérve a völgybe a jeges, havas úton is sikerült folyamatosan haladnom. Na, ez az a szakasz, amit egyáltalán nem csípek, pedig vízszintes, simán futható (ha jók a körülmények).

Delet harangozott horváti katolikus temploma, mikor beértem a faluba. Volt egy megérzésem, hogy ellenőrizzem, hol is van az EP, ahol frissíteni is lehet. Elő is kaptam az itinert a zsákom mellkasi zsebéből, és hálás voltam, hogy hallgattam a megérzésemre, mert így nem szaladgáltam feleslegesen rossz irányba. 100 méterre volt a faluház, ahova menni kellett pecsételtetni. Gyorsan intéztem a WC-t, majd teát akartam inni, de nem volt kitéve bögre. Jó lesz a kiürült kulacsom, így abból ittam pár kortyot. Éppen újratöltöttem, mikor megjelentek BT-ék. Nagyon nem húztam az időt, összezártam a hátizsákomat, magamra öltöttem, és a harmadik banánomat már kinn az udvaron kezdtem el enni. A kastélyig kocogtam, és ott váltottam gyaloglásra. Elkezdtem az ajándékba kapott kis tasakot felbontatni, hogy a tartalmát a teás kulacsomba töltsem. Gyaloglás közben sem egyszerű a művelet, de úgy, hogy még két bot is van a hónom alatt, hát végképp problémás. Kicsit poros lettem itt-ott, de csak megoldottam a dolgot. Újra kocoghattam az első komolyabb emelkedőig. Meg sárig. Ha addig nem is volt sár, itt elkezdődött.

Ennek ellenére az utolsó 8-9 km-t folyamatos haladás mellett tettem meg. Sár, jeges és száraz, avaros út váltotta egymást. És persze kicsi, piszok emelkedők, amik már ilyenkor nem esnek jól. Se a lejtők. De végül elértem az utolsó EP-t, ahol három számot kellett a kiakasztott tollal az itinerre vésni, majd mehettem lefele a sáros úton. Nem is volt kérdés, hogy elesem-e, inkább az, mikor. Azt választottam, hogy előbb. Ezekben az esésekben az a legviccesebb, mikor egy másodperc alatt tűnik el a “fenti” világ és lesz belőle talaj menti. Ez a gyors váltás mindig elveszi az élét az esésemnek, ami tulajdonképpen csak az volt, hogy kiszaladt alólam a bal lábam, és oldalra zuhantam, le a sárba. De ez a legkevesebb, mentem tovább.

Szerencsére a durván saras szakasz már a kerteknél volt, így nem sokáig kellett a cipőimen hordani a ragaszkodó földet. Miután elhagytam ezt a macerás részt, és simán tudtam haladni, volt időm azzal is foglalkozni, mennyire vagyok fáradt. Eléggé.

Még mielőtt kiértem volna az aszfaltos, városi részre, amennyire lehetett megtörölgettem a cipőimet a füves, mohás részeken, majd nekivágtam a végtelennek tűnő egy kilométernek, ami a célig vezetett. Ezt a részt hetente legalább 4-szer megfutom, hol erről, hol arról, ergo majdnem minden méterét kívülről fújom. Fáradtan is ismerősek voltak, viszont fájdalmasabbak.

Aztán befordultam az utolsó előtti kanyarban, és már láttam a célt jelentő épületet (lerombolták a kerítést a sportpálya körül). Innen már könnyedebbé váltak a lépteim. A környéken számos ember jött-ment. Jó részük túrázó, aki már visszatért a köréről és haza- vagy az autója felé tartott. Egyébként a kék keresztre rátérve egyre több túrázó jött velem szembe, a sárgán, az utolsó kilométereken pedig egy irányba velem (én előztem őket). De szerencsére nem volt tömeg.

Belépve az épületbe láttam, meglehetősen sokan állnak az itinerükkel a kezükben a célt jelentő asztalok előtt. Beálltam én is a sorban, bár legszívesebben mentem volna már haza. Kicsit türelmetlenül toporogtam, majd leguggoltam. 10-15 perc várakozás után végre megkaphattam az oklevelemet és a kitűzőmet, és vehettem az irányt haza. Persze kocogva, mert bár a lábaim már sétáért könyörögtek, én nem bírtam volna lassabb ütemben hazaérni.

Hogy mennyi idő alatt sikerült teljesítenem azt a bő 48 km-t és kb 1400 m szintemelkedést? 7 óra 58 perc alatt, ami szerintem jó idő. Ha tökéletes talajon futom, talán lefaragok belőle 10-20 percet, de egy februári elejei TT-nél ez is annak számít.

Most még a négyfejű combizmaim fájnak (ez nem izomláz, ez mikrosérülések az izmokban) guggoláskor, lefele a lépcsőn, de már sokat javult. Hengerezek ezerrel, flossingolom is, és persze nyújtok, jógázok. Holnap reggelre már van egy regeneráló futásom, majd meglátom, hogyan bírom.

Összességében jó kaland volt, és örülök, hogy megcsináltam.

Eddig a hetem

Ami a futást és a munkát illeti, lazább hetem van.

Jókat alszok éjjelente, és úgy ébredek fel a mobil ébresztésére, hogy még szívesen aludtam volna. És ennek megfelelően úgy érzem magam, mintha éjjel összetörtek volna. Lehet, hogy ez még a múlt heti betegség utózöngéje?

Ja, és állandóan ennék. Mondjuk, a holnapi hosszabb terepes etap előtt nem is ártana, de ismerem magamat. Inkább eszek közben és utána, mint előtte.

Ha az előttem álló 50 km-re gondolok, akkor felmerül bennem a kérdés, már megint mire vállalkozom. De közben megtudom, hogy muszáj mennem. Különben is holnapra jó időt mond az időjárásjelentés, és nem akarok megint meghátrálni valamilyen indokkal. Elméletileg fizikailag rendben vagyok. Ha okosan csinálom meg a futótúrám, akkor így is marad.

Ami motivál, hogy egész nap a friss levegőn leszek. Napsütésben.

Írás, hétvége, hétfő

Nem először történik meg, hogy egy bejegyzést több napig írok.

Elkezdem, mondjuk, hétfőn, és befejezem csütörtökön, ahogy ezt tettem a múlt héten is. Hogy miért így van, azt lehet sejteni. Melóhelyen sokszor nincs annyi időm egyben, hogy egy szuszra megírjam, itthon meg vagy nincs kedvem leülni a gép elé, vagy szintén nincs időm rá.

A múlt héten a gyógyulásé volt a főszerep. Ha tehettem, feküdtem, pihentem, és minden olyan dolgok elhanyagoltam, amire nem akartam energiát fecsérelni. És amennyit lehetett, aludtam.

Tegnap reggelem és délelőttöm azonban már sűrű volt. Miután felébredtem, már tettem is fel a marhahúslevest főni. Mielőtt elmentem volna az egy órás futásomra, megpucoltam a zöldségeket is. És a wc-t is, pedig azt egy kicsit később szerettem volna. De a sors úgy hozta, hogy futás előtt tudtam le. Ugyanis eldugult. Én meg ki akartam dugaszolni, de a pumpa gumis vége beragadt a wc-be, és hiába próbáltam a nyelet visszadugni, már nem akartak egymáshoz ragadni, így kénytelen voltam kézzel kibányázni a gumis részt a vízből. Amit jól be domestoszoztam. 5. vagy 6. kísérletre kijött. Hagyjuk…

De legalább a futás isteni volt.

A nagy családi ebédet is sikerült összehoznom. De úgy érzem, tavaly nagyobb sikert arattam. Lehet, túl szimpla volt a menü?! A pörkölttel és galuskával kívánságot teljesítettem. No, mindegy. Ez is megvolt.

A délutánomat megint a lazításnak szenteltem. Mert az is kell. Meg kell ragadnom a lehetőséget.

Sajnos, ma reggel a jógát el kellett hagynom, mert a szüleimet vittem kora reggel a vasútállomásra, és ez már nem fért volna bele. Most este meg…, hát, nem mindig van kedvem mocorogni.

De legalább végre sikerült elintézni a kisebbik útlevelét. Hogy ahhoz mi minden kell! (Az apja írásbeli hozzájárulása is.)

Befizettem a trigger pontos tanfolyam díját is, foglaltam szállást. Ha pozitív visszajelzést kapok, akkor már csak az izmokat kell tanulmányoznom. (A múlt héten nem sok energiám volt erre.)

És még az edző is hívott, így vele is megbeszéltük a megbeszélnivalót.

Egész termékeny napom volt.

Dögrováson

Ha most humorral venném a velem történteket, akkor jót röhögnék az egészen. És talán fogok is, ha végre kikecmergek ebből a getvából, ami múlt csütörtökön jött ki rajtam.

Már éppen élveztem a sérülés nélküli futásokat, mikor a múlt hét 3. futásán egyszerűen szétfagytam, pedig nem is volt annyira hideg, de a szél azzá tette. Hogy ennek köszönhetem-e azt, hogy azóta köhögök, s folyik az orrom, nem tudom. De így van. Még szombaton (-10 C fok) és vasárnap szintén kinn edzettem, de már kedden, azaz tegnap edzőteremben futópadon nyomtam a futást. Ma reggel is.

Szombaton még csináltunk a gyermekeimmel egy túrát a Magas-Tátrában. 7 km felfelé 650 m szintemelkedéssel, és ugyanazon az úton vissza. A Zöld-tavi menedékházba gyalogoltunk fel még egész tiszta időben. Visszafele már rendesen nyomatta a hó. A környezet nagyon szép volt, és bár már könyökömön jön ki a tél és a hó, azért itt még elviseltem úgy is, hogy vigyáznom kellett, ne hajtsam túl magam, nehogy köhögőroham törjön ki rajtam. Hogy lefele se unatkozzam, akkor hányingerrel küzdöttem.
Szerencsére végig a nagyobbik gyermekem vezetett, én lehet, képtelen lettem volna, mert este hulla fáradtan estem be az ágyba.
Másnap reggel éreztem magamat annyira jól, hogy lefussam az előírt edzést (1 ó 33 perc), majd bolt és főzés. Délután azonban már nem igazán voltam hajlandó semmire, csak ágyban feküdni.
Legszívesebben ezt tettem volna hétfőn is egész nap, de hülye módra jöttem dolgozni. Délután már számoltam a perceket 4 óráig, hogy mehessek haza, és aztán otthon befeküdhessek az ágyba. Persze előtte még beugrottam a boltba.

Odáig jutottam, azaz annyira gyógyulni szerettem volna, hogy az otthon elfekvőben levő 4 db NeoCitrán tasakból egyet még délután, egyet pedig elalvás előtt megittam. Este fél tizenegykor arra ébredtem, hogy csuromvíz vagyok. Annyira leizzadtam (pedig szerintem nem volt lázam), hogy a hálóinget le kellett cserélnem egy szárazra, mert a rajtam levőből csavarni tudtam volna a nedvességet. Az ágyamat csak azért nem cseréltem le, mert az összes többi a lakásban foglalt volt.

Kedden reggel nem is mentem futni, hanem szépen összepakoltam a futócuccomat (kinti és benti viselet), és úgy voltam vele, hogy majd délután eldöntöm, az aszfalton odakinn, vagy a teremben futópadon csinálom meg az aznapi edzésemet. Maradt a futópad.
Egyenesen odamentem, nehogy meggondoljam magamat.
Szerda reggel és csütörtökön is ott kezdtem a napot. Csütörtök volt a legsietősebb, mert 1 óra 35 perces edzés volt előírva, és tudtam, e miatt némi késés is lesz a melóból. Szerencsére volt némi plusz órám, amit lecsúsztathattam így.

Nos, a teremben való futás nem lesz továbbra sem a kedvencem. Úgy számolok, hogy szombaton már kinn koptatom az aszfaltot. Nem lesz mínusz az időjárás-jelentés szerint. Legalább a gyógyuló tüdőm kímélve lesz.

A betegség miatt nem is igen csináltam mást a héten a melón és a futáson kívül. Az már a javulásom jelének vettem, hogy csütörtök este volt lelkierőm porszívózni és felmosni.

A jobban létem jele az is, hogy annyira már nem riaszt a hidegben való mászkálás, futás. No, meglátjuk…

Gyors gondolatok

Mondanám, hogy van időm írni, csak nem akarok, de nincs időm írni, pedig akarok.

Szóval, megint sok meló van, és nem unatkozom. Hajnal 4-kor (ma 3:46-kor) ébredek, megyek futni, rohanvást készülök melóba, majd sietek vagy autóval (ha délután programom van), vagy gyalog oda. Ott pörgés van ezerrel, és ha van is szabad pár percem, akkor inkább nem akarok gondolkozni, vagy másra fontos dologra fordítom az időt.

Délután pedig volt szájsebész (kisebbik), oldás és masszázs. Ma meg pasizás.

Úgy tűnik, nem szakítjuk meg a két és bő fél évet. Megbeszéltük a gondokat, és egyelőre úgy látszik, hogy hajlandó változtatni, illetve újra megadni nekem azt a figyelmet, amit eleinte. És én is változtatok abban, ami nekem eddig nehezen ment. Szóval, jön a pudingevés.

A futás egyre jobban megy. Nekem már csak arra kell figyelnem, hogy a testi egészségemben elért szint megmaradjon, illetve ennél jobb legyen.

Álom és az introvertáltság

Álmomban futottam. Úgy tűnik, annyira jó idő volt, hogy rövid nadrág és ujjatlan póló volt rajtam, ahogy melegben szokott. Még ezt is konstatáltam, mikor letekintettem a lábaimra.
Futottam, tempósan, jóízűen. Még arra is emlékszem, merre jártam.
Aztán rájöttem, hogy az órámat nem kapcsoltam be, azaz hiába csinálom az edzésemet, nem mérem a pulzusomat. Megtorpantam, és elkezdtem az órán a beállítási procedúrát. Közben beért egy ismerős, és elkezdett nekem magyarázni a maga szokásos, bőbeszédű módján.
Én meg csak azon gondolkodtam, hogy vajon eddig mennyit futottam, és ha bekapcsolom az órát, akkor újra kell kezdenem az edzésemet. Amit ugyan nem bántam, mert szeretek futni, viszont megfordult a fejemben, hogy most már fáradtabb leszek vagy hamarabb el fogok fáradni az edzés során.

Most, hogy így leírom a sztorit, talán értelmezést is tudok hozzá kapcsolni. Talán.

Egy ideje azon gondolkozom, mennyire vagyok normális. Ez máris hülye megfogalmazás. Mert saját magamat vizsgálva nem találok semmi extrát, csak egyszerűen azt, hogy az introvertáltságom erősebb az elmúlt években. Tudok, és szeretek is kommunikálni számomra értelmes dolgokról és néha semmiségekről, de szeretem, ha van egy kisimulási lehetőségem, amikor egyedül lehetek, csak magamra koncentrálhatok, és csend van körülöttem. Ez az otthonom.
Nem nevezném magamat antiszociálisnak. Mert hétköznap folyamatosan emberek (kollégák) között vagyok, emberekkel kommunikálok főleg emailben, de olykor telefonon is. És szerintem, ha nem is “barátkozok”, de beszélgetek és részt veszek az ottani életben.
Nem, sokszor nem vágyok arra, hogy még meló után is dumáljak, kommunikáljak. Ezért is fogadok csak egy kinez vendéget egy héten.
És ezért is szeretem, ha van olyan hétvégém, amikor nincs a közelemben senki, aki leterhelne érzelmileg. Az más, ha az illető jelenléte felvillanyoz, feltölt, de azokat a helyzeteket igyekszem kerülni, amikor energiát veszítek.
Lehet, egy extrovertált személynek ez az életmód fura, de nekem nem. És ma már nem dőlök a kardomba azért sem, hogy nincs úgy nevezett barátnőm, barátom. Majd lesz, ha úgy kell legyen.

Vannak céljaim, terveim. Például megyek végül arra a tanfolyamra, amit pár bejegyzéssel korábban említettem. Mert szeretek tanulni, új ismereteket szerezni. És ezt, remélem, tudom is majd hasznosítani. Nem csak magamon alkalmazva. És persze, új emberekkel is találkozom. Csak kidugom az orromat a csigaházból, nem de bár?

Meghallgatni

Tegnap volt nálam egy hölgy oldáson. A testi tünetét pánikrohamként diagnosztizálták. Elmesélte, hogy szervi bajt nem találtak nála, és pszichiáternél is volt. Az csak hümmögött, és valami általánosságot mondott, majd gyógyszereket írt fel. Amik persze leszedálták, de végleges megoldást nem adtak.

Amikor ilyet hallok, az agyam eldobom. Már minthogy a pszichiáter gyógyszerezi a pánikos kliensét ahelyett, hogy elküldené pl. pszichológushoz. Azt már remélni sem merem, hogy egy kineziológust javasoljon, aki segíthet a lelki háttér kiderítésében, feldolgozásában. Sok vendégemen érzem, hogy már az rengeteget jelent nekik, hogy valaki úgy hallgatja meg őket, hogy nem nézi bolondnak, és teljes figyelmét és érdeklődését adja neki. Ezt teszi egy pszichológus és egy normális kineziológus is.
Ahhoz, hogy rájöjjek, mi is a vendégem ügye, amivel foglalkozni fogunk azon az oldáson, nekem minden szavára, mondatára, reakciójára figyelnem kell. Ha több mindent mesél nekem, akkor közös szálat kell észrevennem, és arra rávezetnem. Ha csak egy dologról beszél, akkor abból kihámozni, mögé nézni, hogy van-e más is vagy csak tényleg az, amit elmesél.
Tudom, “melós” dolog. És azt is, hogy egy pszichiáternek nem kihívás egy pánikrohamos kliens, de akkor küldje más szakemberhez, akinek alapból az a feladata, hogy meghallgassa a vendégét.
Ha meg a kliens az egyszerűbb megoldást szeretné, akkor jöhet a gyógyszer. Azt valóban könnyű bekapni.

10 éve

Van az a kihívás az instán, hogy #10yearchallange, azaz egy 10 évvel ezelőtti fotót és egy mait kiteszel azzal a célzattal, megmutasd onnan ide jutottál.
Nos, mivel fotót perpill nem tudok előbányászni, megteszi egy blogos írás is. Mint kiderült számomra, abban az időszakban (jó másfél évig) rendszeresen futottam. 10 évvel ezelőtt ezt írtam:

“Sokkal jobb úgy futni, hogy futáshoz készített ruha van rajtam. Már csak egy normális futócipő kellene. Ez is az, ami most van, csak nem normális, de szerintem hamarosan, úgy tavasz tájt, betervelem egy új megvételét a kiadások közé.
Néha nem is tudom, mit szeretek jobban: futni vagy az utána való kellemes fáradtságot.

És meglepődésemre az alábbi gondolatsort is 10 éve januárban írtam:

Az elmúlt három hónap tanulsága: nálam ott kezdődik egy kapcsolat, ha tudok a másikkal beszélgetni, akár órákig. Nálam ott folytatódik egy kapcsolat, ha felismerem, mennyi mindent tudunk kommunikáció útján adni egymásnak: intellektuális kielégültséget, nevetést, mókát, egy kellemes beszélgetést. Nálam akkor válik igazivá egy kapcsolat, ha napokat töltök együtt a másikkal, és még a sokadik napon is találok élvezetet a beszélgetéseinkben. Nálam ott van vége egy kapcsolatnak, ha napokat töltünk együtt, és csak kb. két értelmes mondatot tudunk váltani.

Ott ér véget.