Fura, mikor megkérdezik, mit szeretnék névnapomra, karácsonyra, erre vagy arra az alkalomra. Semmit és sok mindent. Ez utóbbit általában megveszem magamnak, nem várom meg, míg valaki nekem ajándékozná.

Amire leginkább vágyom, az nem megvásárolható. A következő vágyott dolog pedig olyas valami, amit nem szokás ajándékozni, legalábbis azon az életszínvonalon, amiben én élek. Azt csak hitelre tudnám megvenni perpillanat vagy ahogy azt jelenleg el tudom képzelni.

De én is töröm a fejem az ajándékokon. A gyermekeim a könnyebb esetek, mert szinte maguktól mondják. A tesómmal pedig megbeszélem, ők mit szeretnének.

Lehet, könnyebb lenne az, ha megbeszélnénk, senkinek semmit, de vegyük el azt az élményt egymástól, a gyerekektől (a már felnőttektől is!), hogy találjanak valami meglepetést a fa alatt? Én is szeretem meglepni a számomra kedves embereket, de nekem is jólesik, ha valamivel megörvendeztetnek. Úgyhogy marad az ajándékozás. Részemről mindenképpen, még akkor is, ha törni kell a fejemet, és esetleg utánajárni dolgoknak.

Még mindig a múltkori esésem miatt rehaboskodok. A jobb vállam terheléskor és fekvéskor – történetesen alváskor – fáj, a bal térdem pedig pihentetve van, mert a múlt szerdai futást erősen fogcsikorgatva ejtettem meg.

Ma már volt ugyan egy próba etapom, hogy van-e különösebb panaszom. Nos, nagy élmény volt az első 10-15 perc, hogy abszolút sehol sem fájt a lábam. Utána már kezdtem érezni a térdem belső oldalát, de csak tompán. Úgyhogy remélem, holnaptól már újra futhatok egy könnyített verzióban. Persze, azért még beragasztom a térdemet.

A hétvégénk újfent jól sikerült. Ugyan az alvásommal volt gondom: úgy tűnik, az edzetlenség is rossz hatással van rám. Muszáj valamilyen fokig kifárasztanom magamat a nyugodt alvásért.

Szeretem, hogy ennyire jól érzem magamat vele, és azt is, hogy ennyire önmagam lehetek. És bízom abban, hogy ez kölcsönös.

Most nagyon hálás vagyok.

Továbbfolytatva az előző bejegyzés gondolatát kifejteném, miért nem tudnék perpillanat vegán lenni.

Először is szűk az az élelmiszerkör, amiből tudok válogatni. Rengeteg gyümölcs, és jó pár zöldség kiesik a FODMAP tartalmuk miatt.

Fehérjét jelenleg elsősorban húsfélékből pótlom. Ugyan eszek vegán fehérjét is, de ezekkel a porokkal úgy vagyok, hogy vagy igazak, vagy nem. Illetve kiegészítésnek okék, de ha organikus fehérje forrást keresek, az lenne a szója és egyéb hüvelyesek. Na, ezek egyből kiesnek nálam a puffasztó hatásuk miatt.

Úgyhogy egyelőre tudnék zöldsalátát enni olajbogyóval, magvakkal és földi mogyoróval, pár zöldség félét nyersen, egyeseket főzve is. Fehérjét csak vegán fehérje porokból tudnám pótolni. Végülis most ugyanezeket eszem hússal kiegészítve, és kevés sajttal. Olykor megengedek magamnak egy laktózmentes túrórudit.

Hát ezért nem akarok vegán lenni….

De csak húsevő sem. Próbáltam egy rövid ideig. De mindig is kardinális kérdés volt nálam az emésztésem gyorsasága vagy lassúsága, s mivel azt vettem észre, hogy csak húsfogyasztásnál inkább az utóbbi valósul meg, muszáj vagyok rostbevitellel javítani a sebességen.

Jó lenne újra megélni azt a gondtalanságot, amikor azt eszek, amit, és olyan jóízűen, ahogy csak lehet.

Étkezés.

Amióta az eszemet tudom – és még az előtt is -, az étkezés nagy szerepet játszott az életemben.

Már 3 évesen egyik napról a másikra elutasítottam a húst és a tejtermékeket. Persze egy idő után a szüleim jóvoltából mindkettő ételfajta visszakerült az étrendemben, de a tejet magában soha nem szerettem (meg).

17-18 évesem lettem nem húsevő, azaz kb.10 éven keresztül nem ettem húst. Csak halat évi egyszer. Persze legnehezebb volt a kolbász és a fasírozott nem fogyasztása, ha éppen volt otthon. Valahogyan azok mindig csábítottak….

A nagyobbik gyermekem születése után szépen visszatértem a húsevésre, talán amiatt, hogy a tejem a megfelelő összetételű legyen, illetve én se szenvedjek tápanyaghiányban.

Korábban azért nem mondtam magamat vegetáriánusnak, mert úgy gondoltam, hogy akkor sokkal változatosabban és tudatosabban megválogatva az ételeket kellene étkeznem. Én nem így csináltam: azt ettem, ami elém került, csak hús nélkül.

Sokáig vegyes étrenden voltam. Úgy tizenegynéhány éve emésztési gondojaim lettek, és erre kerestem minden tekintetben megoldást. Nagyban segített a paleo (azaz a tejtermékek, a búzafélék és a hüvelyesek elhagyása), majd rájöttem, hogy valójában a FODMAP tartalmú ételeket kell kerülnöm, hogy ne legyenek problémáim.

Azzal, hogy nem fogyasztok tejterméket, sem gluténtartalmú ételeket, pár héten belül kitisztult a bőröm (miteszerek, pattanások elmúltak). Azzal, hogy bélflórám szépen helyre pofozódott 2-3 év alatt, szerintem jobb lett a tápanyag felszívódás, így izmosabb lettem, illetve dúsabb és egészségesebb a hajam, pedig volt idő, mikor erősen hullott, vékonyodott.

Amiatt, hogy rendszeresen kapja a fizikai terhelést a testem, nagyon kell figyelnem az egyes ásványi anyagok pótlására. Pl. kálium, magnézium, só.

Azt nem mondom, hogy nagyon változatosan étkezem, de mindig igyekszem az egyensúlt megtalálni. Mikor hogyan.

Egyelőre tuti nem leszek vegán (bár fogyasztok vegán proteinport). Így is elég sok ételt nem ehetek, és ha még a húst is kivenném a keretből, meglehetősen gondban lennék.

Megmondom őszintén, nem is nagyon értek egyet ezzel a nagy vegánsággal vagy a csak húsevéssel (Carnivore). A mai fejemmel azt mondom, válasszuk a középutat, és semmiből sem túlzásba esni. És szerintem a kulcs a kalóriavisszafogás. Azaz a hét legtöbb napján kevesebbet fogyasszunk, mint amire szükség lenne, és néha legyen egy csalónap (nem túl zabálós).

Hogy én mikor fogok újra olyat enni, amit ma még emésztési gondok nélkül nem tudok, … jó kérdés. Folyamatosan dolgozok ezen.

Tegnap délután siettem melóból haza, mert kinez vendéget vártam. Egy kisfiút jelentett be az anyukája már két-három hete. Nem is hittem, hogy valóban eljönnek.

Kicsit fáradtnak éreztem magamat, és egy kicsit annak drukkoltam, hogy ne is jöjjenek. Ennek ellenére összeraktam a szobámat, hogy fogadóképes legyen. Közben megbeszéltem magammal, hogy ha jönnek, annak örülök, ha nem, akkor pedig annak.

Aztán időben meg is érkeztek. Bár az anyuka ismerős volt, sokat nem tulajdonítottam ennek. Beinvitáltam őket a szobába, beszélgettünk, és kiderült, volt már itt nálam, csak akkor a nagyobbik gyermekét hozta oldásra. Őszintén bevallottam, nem emlékszem rájuk. Kicsit megnyugodtam, mikor elmondta az anyuka, hogy ez kb. 4-5 éve történt.

A kisfiúval megcsináltam az oldást, majd hívtam az anyukát, jöjjön, mert készen vagyunk. Cipő- és kabátfelvétel közben beszélgettünk, mi várható az oldás hatása nyomán a kisfiúnál. Az anyuka teljesen pozitívan állt a jövőhöz, majd így szólt:

– Ha a nagyobbiknak az oldás után ilyen önbizalma lett, mint ami most van – talán túl sok is -, akkor csak javulhatnak a dolgok a kisebbiknél is.

Én ennek csak örülök. És újfent megállapítotam mögöttük bezárva az ajtót, hogy kár lett volna holmi fáradtság miatt kihagyni ezt az élményt.

Ja, egyébként még elcsíptem a kisfiú lelkes mondatának elejét, hogy nagyon tetszett neki, jól érezte magát nálam. (Hát nagyon igyekeznem kellett a figyelmét folyamatosan az odáson belül tartanom, és gyorsan, lényegre törően dolgoznom. Mint tudjuk, a gyerekek figyelme hamar elkalandozik, ha számukra nem túl érdekfeszítő dolog történik.)

Ülök a kanapémon, kezemben az aktuálisam olvasott könyv, mellettem egy bögre kávé.

Nem olvasok. Csak fülelek. Hallgatom a Csendet, ami körülvesz. Ugyan a két gyermek a lakás másik szobájában van, s az ő neszezésük megtörhetnék a zajtalanságot, de nem így érzem.

Szeretem, ha csend van körülöttem.

Emlékszem, mikor ideköltöztem, mindig zenét hallgattam.

Nem is tudom, mióta nem teszem. Nem hiányzik, megteszem máskor (futás közben, például).

Nem félek, hogy egyedül maradok a gondolataimmal a csendben. Talán pont akkor nincsenek is. Vagy olyankor válnak semmivé, jelentéktelenné.

A történethez előljáróban két gondolatom van. Egy: nagyon ritkán felejtem el a hozzám leginkább közelálló exeimnek a születésnapját, még akkor is, ha nem áll szándékomban felköszönteni őket. Legalább gondolatban megteszem. Kettő: nincsenek véletlenek. Mindennek van értelme, még akkor is, ha először nem látjuk az összefüggéseket.

Szóval, tegnap reggeli hasraesésem nyomán megfájdult a jobb vállam, illetve a bal térdem kezdett el vacakolni, és emiatt inkább lemondam a délután edzés megtartásáról. Úgy indultam hazafelé gyalog, hogy legalább lesz egy délutánom, amikor felteszem a lábaimat, vagy végre alaposabb nyújtás csinálok, azaz csak magammal foglalkozok.

Hát, nem ez lett. 100 méter után már láttam az exemet, hogy vár rám. Váratlanul ért, és nem tudtam, mire számíthatok.

Köszöntöttük egymást, persze ő megöllelt, majd elmondta, mi volt az oka, hogy megkeresett. Születésnapja volt. Kicsit szégyelltem magamat, hogy így elfelejtkeztem erről, de tulajdonképpen csak magam előtt.

Gyalogoltunk, aztán elmentünk teázni. Többnyire hallgattam, ő meg mesélte mindazt, amit szerintem már hónapok óta gyűjtögetett, hogy majd rám zúdítja. Bár újfent biztosított a hozzám való ragaszkodása felől, de most nem volt annyira tolakodó.

Hogy mit éreztem? Azt, hogy túl sok minden nem változott. Az igen, hogy úgy tűnik, megértette és ki is mondta, hol rontotta el, illetve hol rontottuk el. És azt is, hogy így kellett lennie, mert azzal a gondolkodásával, amivel jó féléve, éve hozzáállt kettőnkhöz, hozzám, nem hallgatott, nem értett volna meg, bármit is mondok neki. Erre csak bólogatni tudtam.

És azt is éreztem – és most őszinte leszek -, hogy hízeleg nekem a ragaszkodása. De nem hat meg. Ismerem őt. Még akkor is, ha változott az elmúlt hónapokban. Nem rezdült meg bennem semmi. Figyeltem és hallgattam. Majd a házunk előtt elköszöntem tőle.

Az én utam más fele visz már.

Erre mondom én, hogy szegény embert még az ág is húzza.

Hajnalban, miközbe a futásom vége felé voltam, egy térköves szakaszon akkorát estem, hogy ihajj. Persze, éppen a bokámat fájlaltam magamban. Szerintem pont ezért sem tudtam odafigyelni a futólépéseimre a nem túl sima, inkább hepe-hupás járdán.

Szóval, hasra, azaz kissé jobb oldalamra estem. A bal térdemet, a jobb könyökömet és a csípőmet megütöttem. A jobb vállam nem ért talajt, de az eséskor túlhúzódhatott az izom, ízület, így azóta is érzem, olykor erőtlen. A ruhám csak a jobb könyökömnél szakadt ki két kis lyuk formájában, illetve van egy véres sebem ott.

Kicsit fájlaltam magamat az esés után, aztán még lefutottam a maradék 15-20 percet.

Azért reméltem, hogy a lábaim megúszták a dolgot. Eddig. Most a bal térdemben érzek némi szúró fájdalmat, ha ráállok. No comment!

Holnap majd meglátom, hogy marad-e belőle valami.

A szombati edzőtermi látogatásom* alkalmával megállapítottam, miközben a futópadon trappoltam, hogy hiányzik az erősítés. Az edzőtermi. Egyelőre azt tervezem, amint április környékén véget érnek a munkahelyi edzések, amiket én tartok, ezt a két délutáni órát edzőteremben töltöm majd. Feltéve, ha lesz majd hely edzésre. Tény, hogy nem vagyok egy gép mániás, azaz inkább szeretem a kézi súlyzókat, a mobilis sporteszközöket, tehát max. a guggolásnál kell majd várni. Igaz, azt is meglehet oldani egy nehezebb kettlebellel.

Aztán a hétvégén azt is újfent megállapítottam, hogy szeretek Vele sétálni kinn a természetben. Tudunk beszélgetni, és ez nekem csak pozitívum.

Sajnos, még mindig nem tudom magamban tartani a meglátásaimat, és ráöntöm a másikra akár tetszik neki, akár nem. Persze, csupán jószándékból. Nem kellene ennyire okoskodónak lennem.

Hát, nem.

A jobb bokám ugyan fáj, de most be van tapaszolva. Futni tudtam tőle reggel. Úgy tűnik, hogy a gyaloglás nem a kedvence. Bízom a javulásban. Mert úgy is meggyógyul. Mi mást tehetne?

*mivel csak félórás volt a futásom, ezért inkább Vele tartottam az edzőterembe, hogy még addig is együtt legyünk. Rövid egy hétvége, no. Minden perc számít.

Nos, akkor folytatom az előző bejegyzést.

Fura verseny után. Különösen akkor, ha egyedül vagyok, nincs velem senki, nincsenek ismerős futótársak. Maga a verseny és a rá felkészülés, még ha nem is képezi szerves részét a napjaimnak, mert van ezernyi más dolog, amivel foglalkozok, ott van a tudatomban. Aztán futok, akár több órát is, aztán beérek a célba, vége van, és bár örülök és elégedett vagyok, mert jól teljesítek, egy fajta üresség lesz bennem. Csak téblábolok, hogy akkor most hogyan tovább, akkor most mi van?

Ilyenkor jól jön, hogy van tennivaló. Ezúttal a kisaszalkámat tüntettem el a placról, azaz bepakoltam a kocsiba. Majd a váltócuccommal és a tisztálkodási dolgaimmal a strand hidegvizes zuhanyzójába vonultam lezuhanyozni. Brrr! Megcsináltam. Frissen, tisztán ballagtam vissza a versenyközpont melletti parkolóba. Azon gondolkoztam, hogy maradjak-e az éppen elkezdődő eredményhirdetésre, vagy menjek az utamra. A neten leellenőriztem a fennlévő eredményeket, és nagyon úgy tűnt, hogy harmadik lettem nők között. 57,5 teljesített km-rel (plusz ehhez jött még a tört kör, aminek még nem volt online feltüntetve). Nos, akkor mégis csak maradok, hátha igaz, ami fenn van a neten.

Igaz volt. 28 db körrel elcsíptem a 3. helyet a hat órát futó nők között. Nagy meglepetés volt ez számomra, és büszkeség. Nem ezért mentem, és mégis egy bronzéremmel jöttem haza. Azt nem mondom, hogy ezzel az 58 km-rel a nagyok között labdába rúghatok, mert nem. De legalább elmondhatom, elértem egyszer ezt is. Tudom, hova tegyem magamat.

A hazaút nem volt egyszerű. Székesfehérváron meg kellett állnom fájdalomcsillapítóért. A folyamatos ülés miatt fájt a csípőm. Rohamokban tört rám a fájdalom. Tudtam, hazáig ezt nem bírnám ki. És jó lenne, ha az éjszakám is nyugodtabb lenne fájdalom nélkül. Úgyhogy gyógyszer beszerez, és mérsékelt fájással hazavezettem (még egy megállással).

Azóta még nem futottam, mert a jobb bokám belső részén fájdogál egy rész. Gyanítom, melyik izom produkálja, de még nem sikerült a triggerpontot lekezelnem. Viszont a flossing egész jó hatással volt rá, különösen, mikor a vádli részt flossoltam. Ebből is gondolom, hogy az egyik izom okozza a boka fájdalmat.

Remélem, holnap már tudok futni egy félórát.

Még rázódom helyre a vasárnapi futásom után. A gyomrom már oké, az étvágyam még nagy lenne, ha hagynám, és még nem aludtam ki magamat. Az majd kiderül, lett-e valami hosszabb sérülés belőle. Egyelőre a jobb bokám fáj a belső oldalán.

Hol is kezdjem? Talán ott, hogy péntek délután még főztem, pakoltam másnapra, meg ilyesmi. Aztán igyekeztem korán, a szokott időben elaludni. Szombaton korán keltem, időben indultam, mert még autót szerettem volna mosni, meg az Aldiba beugorni vízért. Így is lett. A boltban még egy vízforralót is vettem, mert a nagyobbik gyermek ezt hiányolta az albérletében, hát legyen neki.

Már majdnem az autópályán jártam, mikor felkapcsolták odabenn a villanyt: pályamatricád nincs, venned kéne! Az utolsó lehajtónál lefordultam, pár km-rel később sikerült egy mellékútra befordulnom, hogy leparkolva vegyek neten egy havis matricát. Innen már simán mentem tovább Bp felé. A gyerekhez is az előrejelzett időben érkeztem, leadtam a vitt ételt, vízforralót, beszélgettünk egy kicsit, majd folytattam az utamat Hozzá. Kaptam meleg, szeretett teli ölelést, csókot, finom ebédet, egy rövid pihenést egymást átölelve, aztán utamra engedett.

Balatonfüredre simán leértem. Becuccoltam a szobámba, ami akkora volt, hogy elvesztem benne. Megnéztem, merre találom a versenyközpontot, majd szépen elgyalogoltam arra.

A versenypálya mellett sétáltam el a központig. Néztem, ahogy a már pályán levő 48, 24 és 12 órások futottak. Tudtam, hogy a leghosszabban körözők már bő napja az aszfaltot róják, a többiek csak szombaton lettek indítva. Így is csodálattal néztem őket. Fel-felfedeztem egy-egy, a netről vagy korábbi versenyről ismerős arcot.

Átvettem a rajtszámomat (ami a születési hónap és napom volt), a csipet és a pólót, majd baktattam is vissza a hotelba. Vagyis először csak a mellette levő üzletházba. Vettem egy plüsspapucsot, a Tescoban pedig enni- és innivalót. Este még átgondoltam az ágyon hason fekve, hogyan is legyen a másnapi frissítésemet, bekevertem a szénhidrátos lötyit, aztán olvastam egy kicsit, majd beájultam. Szerintem elég jól aludtam.

Korán keltem, mert szeretem komótosan kezdeni a napot. Összekészültem, lecuccoltam a kocsihoz, és mentem is először tankolni. Aztán jöhetett a versenyközpont. Igyekeztem, hogy még olyan helyre ki tudjam tenni a kisasztalkámat, ahol nekem megfelelő. Jó helyre tettem. Végig árnyékban volt, senki sem zavart, nekem is kézre esett.

A rajtig még lementem a partra napfelkeltét fotózni. Sokáig nem álldogáltam ott, mert verseny előtt másra már nem igen tudok gondolni. Még pisiltem, mozogtam, aztán megint pisiltem. 8 órakor pedig elrajtoltatták a 6 órásokat az 50 km-esekkel együtt.

Hallgattam a zenét, futottam, igyekeztem az elején betartani a max. 6 perc/km-es tempót, ahogy az edző kérte. Aztán két kör után már 151 bpm-mel haladtam, ahogy elő volt írva. Bemelegettem, s a nap is kezdte lassan megmutatni őszi erejét. Szerencsére nagyjából egy órát volt ez érezhető a pulzusomon, aztán a szél csatlakozott hozzánk, így folyamatos volt a hűtés.

Sokkal unalmasabbnak gondoltam ezt a körözős futást. Tény, hogy ez egy hosszabb, 2 km-es pálya volt. Ugyan volt benne egy csúnya fordító, mégis gyorsan teltek rajta a percek, órák. Min járt az agyam? A frissítésen, azon, hogy mikor menjek el pisilni, vajon kit mikor előztem meg, vagy az a futótárs mikor mellőzött el. A fordítónál mindig egy új motiváló üzenet várt minket az egyik szervező által felemelt táblán. Újra és újra láttam 48 órások a legidősebb (80 év) és a legfiatalabb (20 év) futóját sétálni (sajnos, már csak így ment nekik, de kitartóan rótták a köröket), illetve egy rendületlenül kocogó hölgyet, akit az én 6 órám alatt egyszer sem láttam sétálni. Mindhármuk (és a többiek) előtt megemeltem a képzeletbeli kalapomat. S mikor pittyeget a mobilom az utolsó három órában többször is, akkor gondoltam arra, hogy valaki, akit szeretek, most rám gondol, nekem szurkol onnan, távolból.

Már vártam, hogy elérjem a maratoni távot, majd utána azt számolgattam, mennyi kört fussak még. Jó lesz nekem az 55 km is, alkudoztam magammal. Akkor már éreztem a lábaimat.

Az előírt frissítésemmel az első 4 órában jól haladtam. Az ötödik órában még megitattam magammal egy BCAA-Glutamin Xpresst, de már annak a végét már annyira nem kívántam, hogy öntöttem is ki a ráhigított vízzel együtt. Maradt az utolsó egy órára a víz, a kóla és a banán.

Egyre inkább beszűkült a tudatom, a figyelmem. Már leginkább magam elé meredve futottam, egyre ritkábban vettem észre a külvilágot, a körülöttem futókat. Csak frissítőponttól frissítőpontig szólt a futásom. Egyszerűen kellett az az egy-két perc, míg vizet öntök magamba és magamra, illetve a kulacsba. Iszok pár korty kólát, és ujjaim közé ragadok egy darab banánt.

Az utolsó félórában éledtem fel. Elkezdtem a Rocky-zenét keresni a spotify-on, valami ilyesmi albumot el is indítottam, de negyedóra múlva már kellett a befutásra használt zene, ami felpörget, adrenalinlöketet ad. Még a versenyközpontban magamhoz vettem a krétát, aztán a számot is sikerült megtalálnom. Gonnya Fly Now. Nos, valóban repültem az utolsó kilométereket. Lehet, giccsesen hangzik, de vigyorogva, boldogan, feledve minden lábfájdalmat tempóztam végig, közben pedig azt hajtogattam: köszönöm. Párszor vissza kellett nyelnem a könnyeimet, és a zenén át alig hallottam a más futók hozzátartozóitól, szervezőktől elhangzó gratuláló szavakat. Már csak arra fókuszáltam, hogy megcsináltam. És egyedül.

Aztán elhangzott a dudaszó. Könnyezve guggoltam le, hogy felvéssem az aszfaltra a rajtszámomat egy vonal felé jelezvén, odáig futottam. Aztán még kértem a nem messze levő futótárstól krétát, mert az enyém gyorsan elkopott, majd gratuláltam neki. Talán ezzel magamnak is.

Visszaballagtam a versenyközpontba. S bár megosztottam rögvest a szívemnek kedvessel a célbaérés örömét írásban, de valahogy hiányzott személyesen is megtehessem.

Folyt. köv.