Egy hónapja vagyok hivatalosan munka nélkül. És élvezem. Egy pillanatig se tört fel bennem eddig a vágy, hogy dolgozzak. Ennek megfelelően nem is keresek még munkát. Annyit tettem a saját érdekemben, hogy bejelentkeztem munkanélküli státuszra, így legalább kapok némi pénzt.

A semmittevésem szó szerint értendő. Későn fekszem le (előfordult, hogy hajnalban), és sokáig alszok. A testem már kezd lázadni: az alsólábszáraim az alvásom második felében már zsiborognak, és nem hagynak aludni. Ilyenkor Richtofit sportkrémmel bekenem őket, és tovább tudok aludni. Ez azért van, mert egész nap nem mozgok, csak videókat, filmet vagy sorozatot nézek. Ez mentálisan és lelkileg nekem jó, de fizikailag nem. Az elhatározás mindig megtörténik egy “na, majd holnaptól“-lal, de aztán semmi megvalósítás sincs.

A kismalac énemet kevésbé kedvelem, nem is szeretek a tükörbe nézni, és utcai ruhát is kevésbé szeretek felvenni, mert ilyenkor szembesülök a megváltozott alakommal. Pedig muszáj leszek szembenézni a helyzettel, mert új ruhákat kell vennem nyárra. Valamiben ki kell mennem, illetve ha megyek majd interjúkra, mackónadrágban nem jelenhetek meg.

Irigylem azokat az embereket, akiken lehet akár 10 kg súlyfelesleg is, és az arcukon nem látszik meg vagy legalább úgy is jól néznek ki. Hát, ez nem én vagyok. Az arcom azonnal kezd felpufisodni. Talán ezt előnyként kezelhetném, ami a ráncosodást illeti.

A BTS-őrület még mindig tombol nálam. Egyre jobban csodálom és elismerem őket, a tehetségüket. Melyik zenekar, együttes mondhatja el, hogy kihagytak 4 évet, és egy új albummal, ami eltér a régiektől, úgy tértek vissza, mintha csak 1 hónapot hagytak volna ki? A világ körüli turnéjuk legtöbb állomásán már elkeltek a jegyek (nem kevés pénzért!). Mexikóban még az elnöki palotába is meghívták őket, és ki kellett menniük a teraszra, mert több tízezer rajongó várt rájuk, pedig csak annyit tudtak, hogy az elnöknőjük vendégül látja a BTS-t. A három mexikói koncert helyszínén nagyjából ugyanannyi ember állt a stadion körül, és hallgatta a bentről kiszűrődő zenét, mint amennyi odabenn tombolt.

Dicsérik és elismerik őket. Ha sikert akarsz, velük kollaborálsz (Jung Kook: CK, Hublot és egyéb márkák, a többiek a Diorral, a Louis Vuitton-nal, Pumával, stb. kötöttek szponzor- és képviseleti szerződéseket). Például JK-nek most, jövő héten fogja a CK piacra dobni a közös kollekciójukat. A rajongók már most rajta lóghatnak a neten, hogy ők legyenek az elsők, akik megvásárolják a ruhadarabokat. És persze, a héten jött ki, hogy a foci VB fináléjának félidejében ők lesznek az egyik fellépők. Valószínűleg amúgy is néztem volna a döntőt, de így már különösképpen.

Nem kötelező szeretni a BTS-t, de el kell ismerni azt, amit eddig letettek az asztalra. És ők bizony megdolgoztak a sikerért: volt izzadság, könny, sok-sok gyakorlással töltött óra, majdnem éhezés a kezdetekben. Az egymásba vetett hit és szeretet tartotta őket egyben. És náluk is bebizonyosodott, hogy a legsötétebb órák után jön a világosság: a siker, amit a rajongóiknak köszönhetnek. Ezt ők is tudják, elismerik. Mindig és mindenkor először az ARMY-nak köszönik meg a díjakat, a teltházas koncerteket, azt, hogy eddig eljutottak. A rajongók meg mindent is megtesznek értük.

Na, jó! Befejezem a rajongást ezen bejegyzésben.

Tulajdonképpen ez határozta meg az elmúlt heteimet, hónapjaimat. Tömegével egymás után nézem meg a róluk szóló és velük kapcsolatos videókat a YT-on. Ez azért hangsúlyos, mivel az elmúlt években ezt a platformot elsősorban beszélgetések, riportok meghallgatására használtam.

Aztán tavaly ősszel – talán októberben? – megnéztem egy MV-jukat (úgy tűnik, már így nevezik a klipeket). Tényleg nem emlékszem, melyik daluk volt, de ha tippelnem kell, valószínűleg valamelyik angol nyelvű lehetett (Dynamite, Butter, Boy with luv, etc.). Gyanítom, először a táncuk fogott meg, aztán maga a dal, és természetesen a jóképű Jungkook. Aztán szépen jött a többi, már koreai nyelvű daluk megismerése is. Hetekbe telt, mire meg tudtam őket különböztetni, és a nevüket is megtanultam. Azt is megtudtam, hogy “bias“-nak nevezik a Kpop-ban a kedvenc idolt, aki nekem Jungkook lett.

Úgy telt el tizenx év a BTS debütálása óta (2013), hogy szinte semmit sem tudtam róluk. Hallottam ugyan, hogy van egy ilyen nevű dél-koreai fiúbanda, de előítéletesen legyintettem rájuk. Majd tavaly ősszel, amikor még a 4 éves szünetüket töltötték, beléjük habarodtam.

Kiderült az egyik videóból, hogy 2022-ben elbúcsúztak a rajongóiktól (ARMY – Adorable Representative M.C. for Youth), majd egyenként vállalták a másfél éves kötelező katonai szolgálatot. Tavaly júniusban már mindegyikük leszerelt. S amikor éppen nem katonáskodtak, kiadtak egy-egy szóló albumot.

A rajongók legnagyobb örömére, e márciusban visszatértek egy új albummal és egy világ körüli koncert körúttal. Szerintem a BTS maga sem gondolta, hogy az ARMY ugyanúgy és közel ugyanannyian szereti őket, mint 4 évvel ezelőtt. Sőt még kaptak is új rajongó(ka)t, lásd én. A stadionok eddig tömve voltak, s az eszement áru jegyeket simán eladják akár Limában is, pedig ott is 3 koncertet adnak egymás követő napokon.

Ha úgy tetszik, én is voltam az egyik tokiói koncertjükön. Megnéztem a moziban. Nem élőben, de pár órával az előtt volt. Nagyon tetszett, nagyon élveztem, s egy gondolat erejéig felmerült bennem, hogy beruházok egy jegyre a müncheni koncertre, de aztán a tokiói közönség “visítása” ráébresztett arra, miért is nem vettem első körben. Hát, az iszonyatos visítás miatt. Valószínűleg élőben, jelen a stadionban már másként élném meg, de inkább maradok a YT-videók mellett.

A BTS tagjai együtt és külön-külön is tehetséges emberek. Mindegyikük áldott valamilyen tehetséggel. A vezetőjük alapból 148-as IQ-val rendelkezik. A kedvencem, a “Golden Maknae” szinte mindenben az abszolút hallása mellett. Maguk a tagok állítják róla, hogy amihez fog, az megy neki. Úgy tűnik, kivéve az angol nyelv. Azzal már évek óta birkózik. A gyér nyelvtudásával magyarázta legutóbb, hogy miért nem folytatta az ígéretesen induló (2023) szólókarrierjét. Akár lehet ez is, de én arra tippelnék, hogy ebben inkább az van, hogy szeretett volna a BTS tagja maradni. Amellett, hogy a banda a második családja, de a rajongók egy része azt gondolja/véli/feltételezi, hogy itt találta meg a nagy szerelmet is Jimin személyében. Ez a kapcsolat már 2016-tól létezhet, de nem bizonyított és nem beismert. De az ARMY elől semmit sem lehet elrejteni. Mivel a bandáról számtalan ilyen-olyan videó készül, minden egyes képkocka át van nézve, minden mozdulat, mimika, tekintet fel van dolgozva, és innentől kezdve gyűlnek a “bizonyítékok”.

Személy szerint meg vagyok győződve arról, hogy ők ketten szeretik egymást szerelemmel, és talán még most is együtt vannak. Én úgy nézem a vonzalmukat bizonyítani próbáló videókat, mint a szerelmes történeteket megfilmesítő sorozatokat, filmeket. Úgy hiszem, ezzel nem ártok senkinek, viszont magamat szórakoztatom.

Tulajdonképpen közel három és fél hónap telt el a legutolsó bejegyzésem óta. Sok minden történt ezen időszak alatt.

Első és legfontosabb, hogy vasárnap (2026.04.12 – történelmi nap) akkorát nyert a TISZA Párt, hogy még a Marsról is látszott. Ez azt jelenti, hogy ugyanekkorát bukott Orbán és sleppje.

Most nem voltam szavazatot számolni. Valahogy így alakult, bár terveztem, hogy megyek. Így itthon vártam az este 7 órát, és rá-rákattintottam az élőadásokra a youtube-on, amelyek a választással foglalkoztak. A Partizánt néztem, mikor – elég hamar – hatalmas TISZA-előnyt mutattak az eredmények, és ki is írták, hogy Orbán gratulált Magyar Péternek. Mivel már hónapokkal ezelőtt megfogadtam, hogy vagy ezért, vagy azért berúgok, ezért már 7 órakor öntöttem magamnak egy stampedlivel a Jagdbitterből, hogy bírjam idegekkel. Nem tudom, végül mennyit öntöttem magamba, de egy idő után már ránézni sem bírtam, illetve jött a szédülés, majd a wc meglátogatásával a hányás. Nem érdekelt, mert megtörtént az, amire 16 évet várok többed magammal: egy hatalmas narancsbukta. Persze, olykor elbőgtem magamat az örömömben, illetve tapsoltam, kiabáltam (győztünk!), a macskám megnézett, hogy mi az ördög bajom van. Nagyjából 3 óráig fent voltam, mert meg akartam várni, hogy a szédülés elmúljon annyira, hogy le tudjak feküdni. Megtehettem, hogy hétfőn 11 óráig aludjak, mivel …

… és itt a második nagy történés: március 17-én felmondtam a munkahelyemen. Ugyan igyekeztem az elmúlt években nem minden nyűgömet ide ventilálni, de valamit csak sikerült a munkahelyről is. Lényegében a főnököm és a közvetlen kolléganőm miatt álltam fel. Az utolsó csepp az volt a pohárban, hogy a főnököm nyíltam a kolléganőm mellé állt tudván, hogy nem igazán vagyunk jóban. Ezzel jelezte mindkettőnknek, kit támogat, s hogy csak én vagyok a hibás, hogy nem jövünk ki egymással, és folyamatosan azzal jött, hogy én bántom a kolléganőmet. Mondjuk, azt a nebáncsvirágot nem nehéz. Az utóbbi időben bármit mondtam neki, már magára vette és könnyesedett a szeme.

Úgyhogy tele lett mindkét nővel a tököm, és beadtam a felmondásomat. Az utolsó dolgozós napomon (holnapig még szabadságon vagyok) még megpróbáltam a kolléganőmmel zöldágravergődni, és feltolni az agyáig, hogy arról ő is ugyanúgy tehet, hogy nem jöttünk ki. Nagyon nehezen fogta fel, vagy fogadta el. Mondtam neki, hogy most egy nagyon kényelmes helyzetben van, mivel a főnöknőm addig védi, amíg neki dolgozik, de ha átkerül egy másik munkahelyre, ahol több kollégája lesz, nagyon megszívja, ha nem kapcsolódik a többiekkel.

Az, hogy most velem mi lesz, nem tudom. Egyelőre még élvezem, hogy addig alszok, ameddig akarok, nem rohanok sehova, azt (nem) csinálok, amit (nem) akarok. Jövő kedden bemegyek a papírokért, utána másnap munkanélküli járadékra jelentkezek. Aztán lassan elkezdek munkát keresni itt a környéken. Szerencsére van egy nagyobb pénzmag, ami kb. egy félévre elég. Nem szeretném felélni, de ez megnyugtat. És őszintén megvallva, egyelőre semmi kedvem dolgozni.

Vigyáznom kell, mit hagyok elöl, mert a macska megeheti.

Volt már, hogy rajtakaptam, hogy a mosogatóban szaglászik, vagy a tűzhelyen hagyott, használt serpenyőből nyalta ki a zsiradékot. Vagy nagy élvezettel kezdte el nyalogatni a megrágott mentolos rágót, amit lustaságból a laptoptartóra tettem ki ideiglenesen.

Vagy a délutáni alvásából felébredve rögtön a tányérra bukott, amiből a tükörtojásokat ettem félórával korábban (szintén lustaságból nem vittem ki azonnal a konyhába evés után).

Tegnap este pedig abból a kistálkából kezdett falatozni, amiben a sós burgonyacsipsz maradéka volt.

Néha kíváncsi arra, mit eszek, de nem szokott kuncsorogni. Kivéve a jóféle sonka és a sajt esetében. Azok illata annyira intenzív és ínycsiklandó neki, gondolom, hogy a nagy érdeklődés miatt muszáj adnom néhány falatot. Többet nem is igen fogad el.

Úgyhogy nálunk nincs olyan, mint egyes, megosztott videókban, hogy a macska lop, és erőnek erejével kell visszavennem tőle.

Hát, nem sajnálom, hogy vége lett. Talán, mert az utolsó hónapok nem voltak könnyűek (vagy én voltam már sz@rul, ezért fogtam fel negatívan), örülök, hogy pontot tettünk a tavalyi év végére.

De, ahogy a szabadság is egyszer véget ér, és – szerencsés esetben – mehetek a következő nap dolgozni, így folytatódik az élet az új évben. Ergo semmi sem változik (ha én nem változok).

Visszatekintek. Csak emlékezetből, és nem olvasom vissza a bejegyzéseimet, amelyek amúgy sem voltak túl gyakoriak és részletekbe menőek.

Először veszem a negatívan megélt történéseket. De nem tételesen, mert nem akarom őket azzal erősíteni, hogy felsorolom őket és újra átélem. Történtek dolgok, amelyekre álmomban sem gondoltam, hogy lehetségesek. Valószínűleg az alapvető naivitásom miatt értek váratlanul. Lelomboztak és csalódott lettem miattuk. A nagy részüket nem írtam le, mivel az interneten bármire rá lehet akadni, és bár a blogom nem népszerű, akkor is olyan emberek olvashatják – véletlenül -, akik a leírt információkat rosszul használhatják fel. Majd egyszer, majd talán április után leírom a történteket.

A munkahelyemen, sajnos, túlságosan egóval élem meg a dolgokat, ezért, így visszagondolva, olyan voltam, mint aki folyóshomokba került, és ahelyett, hogy nyugodt, lassú mozdulatokkal vagy csak mozdulatlanul állna benne, kapálózik és idegesen háborog a helyzete miatt, és ezzel szépen mélyebbre süllyeszti magát. Ha lehetne, most törölném az egész évet, és újra írnám, már csak azért is, hogy a kollégáim szemében normálisabb embernek tűnjek.

Volt ügyem a hűtőmmel (régi), ami egy új berendezés beszerzésével oldódott meg. Gyanítom, a 2026-os év a mosógépé lesz.

A bejegyzésem másodig felében összeszedem a jó dolgokat.

A cicámmal még mindig szép az élet. Úgy tűnik, lassan megszokja, hogy pár havonta eltűnök néhány napra az életéből, de ez nem azt jelenti, hogy örökre. Így, mikor hazaérek, már nem néz rám az űzött, megbántott macska szemével. Kicsit harapóssá vált a nyáron, ezért már nagyon odafigyelek a mozdulataimra, illetve nem rántom el a karomat, ha megharap, s csak akkor szólok rá, ha tényleg fájt a harapása. Hajnalonta többször az arcom mellé akar feküdni (ez azt jelenti nekem, hogy nem kapok levegőt, mert olyan közel nyomja magát hozzám). Azzal próbálom megelőzni, hogy ha hason alszok, a karomat és kézfejemet olyan közel hozom az arcomhoz, amennyire lehet. Ma reggel tojt erre, és azt a pici helyet is lehetőségnek vélte, és beült a kis háromszögbe. A két mellső lába az orromnál álldogált. Ez a jobbik eset. Kellemetlenebb, mikor a fenekét teszi az arcomra. De csak ennyi bajom legyen vele!

Az éven két családállításon is részt vettem. Mázlim volt, és állító voltam. Egyik sem volt könnyű téma. A második különösen nem, mivel az egóm került megdolgozásra. Rájöttem, hogy nem vagyok együttérző, bár én annak gondoltam magamat. De ez így nem teljesen igaz. Van bennem empátia és együttérzés, de szelektíven. Mivel a családomban nem tapasztaltam aktív együttérzést, ezért magam sem alkalmazom feléjük ilyen-olyan okokból. (Az állítás során az egyik segítő folyton azt mondogatta, hogy mert félek a fájdalomtól. Ez igaz, de csak részben. Én azt mondom, mert nem láttam pozitív példát rá, nem tapasztaltam meg, így azt tanultam, hogy a családommal ne legyek együttérző.)

Voltam áprilisban egy hetet Tamperében, szeptemberben pedig a Mátrában pihentem. Mindkettő nagyszerű élmény volt.

Voltam színházi előadásokon, standup esten, a munkahelyem jóvoltából remek éttermekben ehettem (Gundel, Mandragóra, VarjúVár, Vakvarjú, stb.), szigettag lettem egy kerületi szigetben. Voltam tüntetéseken, felvonulásokon és gyűléseken is. Láttam közelről (élőben) olyan embereket, akiket eddig csak monitoron.

2025. év 9-es év volt. A számmisztikában a befejezés éve. 2026. év 1-es, így jelentheti az új kezdést is. Remélem, így lesz, és áprilisban azért fogok berúgni, de nagyon, mert sikerült a jelenlegi rezsimet leváltani.

Már rég nem fogadok meg semmit január elsején, de most megteszem, mivel szükséges. Elsősorban azt, hogy újra mindennapossá teszem a mozgást, a sportot az életemben. Nem elsősorban azért, mert sok kilogrammot híztam, hanem azért, mert érzem, milyen rossz sport nélkül az élet. Többet szeretnék olvasni, mert az íróasztalomon nem fogy az olvasatlan könyvek tornya. Azt is megfogadom, hogy a munkahelyemen csökkentem az idegbajos kirohanásaim számát, a panaszkodást és a kolléganőm szidását magamban. Békés és nyugodt szeretnék lenni, amilyen tudok lenni, ha kiegyensúlyozott vagyok. Három-négy éve úgy vesztettem el a talajt a lábam alól, hogy észre sem vettem, csak hagytam. Ideje összeszednem magamat, és rendbe szedni az életemet.

Gimis voltam. Jött egy kiborító helyzet, és én jókislány módjára fogalmaztam meg, mit és hogyan érzek. Ekkor az egyik fiúosztálytársam arra biztatott, hogy nyugodtan káromkodjak. Persze, én pironkodva nemet mondtam.

Pár év múlva, egy szerelmi csalódás után jöttek az első, hangosan kimondott káromkodó szavak, aztán valahogy maradtak.

Szerintem régen káromkodtam már ennyit, mit az elmúlt hónapokban. A munkahelyi, nekem stresszt okozó történések (illetve nem történések) elég sok “a f@szkivan!”-t motiváltak ki belőlem. Lassan már engem is zavart a “mocskos” szám.

Gondoltam, itt a karácsony, ideje a békének, a szeretetnek, és elfeledek (félreteszek) minden olyan dolgot, ami bosszant(hat). Kisimulok, lenyugszok, és az általános stressz-szintem lejjebb megy. Az elmúlt két nap ígéretes kezdetnek bizonyult. Erre ma reggel bejelentette a szigetünk kapcsolattartója, hogy lemond a tisztségről és a háttérbe vonul.

WTF???? Megértem, ismerve az elmúlt hónapok történéseit, hogy kivan, és tele a hócipője azzal a pár seggfejjel, akik ott tettek neki (szigetünknek) keresztbe, ahol csak lehetett, de már megvan a képviselőjelöltünk, és a megbékélés idejét éljük. Erre most adja fel? És ki lesz az, aki tapasztalat nélkül bevállalja a következő 3 és fél hónap erőltetett menetelés irányítását? Úgy érzem magamat, mint egy olyan csapat tagja, amely a sorsdöntő mérkőzés előtt csapatkapitány nélkül maradt. Hát, we will see, ahogy az angol mondja. Szóval, még csak fél 11 van, de már pár káromkodás elhagyta a számat….

Köszöni, jól van.

Az eheti újdonsága, hogy rendszeresen feljár a szobám egyik szekrényének tetejére. A többire is szívesen felmenne, de nem talál hozzájuk vezető utat. Úgyhogy marad ez az egyetlen.

Továbbra is félős, továbbra is harap, de ha mellettem szeretne aludni az ágyon, és én nem ott vagyok, akkor leül mellém, elém, és nyávog.

Vége a novembernek is. Nem bánom, mert rengeteg teendőm volt a munkahelyen (és itthon is pipálgattam a listát). Megviselt lelkileg, hogy a főnököm megint rám testálta a feladatokat, s a kolléganőm pedig csak ült a helyén és ‘nagyon dolgozott’. Úgy voltam előhúzgálva, mint nyuszi a kalapból. Az, hogy a munkám hogyan lesz elvégezve, a főnökömet nem érdekelte. Őszintén szólva csak azt vártam már, hogy végre november 28. este legyen, túl legyünk az egész herce-hurcán.

És akkor még nem is tudtam, hogy a főnököm az egész, általunk szervezett rendezvényen úgy fog viselkedni, mint egy vendég, és nem vendéglátó. Az első ledöbbenésem után rá tudtam volna borítani az asztalt. A következő húzása az volt, hogy nem jött el a szerda délutáni programra sem. Ezt szerintem mindenki furcsálta, de ismerve a főnökömet, már legyintenek. Utólag ezt azzal magyarázta, hogy mivel ő nem bowlingozhat az egészségi állapota miatt, számára nem lett volna élmény. Mi???!!! De hát ő volt a főszervező! A vendéglátó! Az én felfogásom szerint neki kötelező lett volna ott lenni. Senki meg nem szólta volna, ha csak üldögél és nézi a játékot. Az utolsó csepp a pohárban a karácsonyi vacsorán elkövetett felszólalása volt. Szépen, illendően megköszönte a magyar kollégáknak, hogy segítettek megszervezni a rendezvényt. Az, hogy engem utoljára említett meg, egy kisebb arcul csapásnak éreztem, hiszen én tettem ezért a legtöbbet. A másik, hogy az egyik kollégába pedig páros lábbal beletaposott egy olyan mondattal, aminek semmi alapja és értelme nem volt. És ő ezt is csak elkente utólag: nem úgy értette, csak rosszul fogalmazott. Igaz, hogy 48 ember előtt alázta porig, és elbaszta az estéjét a kollégának, de sebaj!

S azzal se mentegetőzzön, hogy neki magánéleti gondjai vannak. Mikor egy pár hete én panaszkodtam, hogy mennyire le vagyok terhelve privátilag is, nemcsak a melóban, akkor elnézően mosolygott rám, hogy ‘jaj, mindenkinek van problémája, sok dolga otthon, és megoldja.’ Hát, barátom, akkor tessék megoldani, és nem bevinni egy partira, s megalázni másokat.

Mivel nekem és a kolléganőmnek még másnap (aznap) be kellett menni dolgozni az irodába, én éjjel 1 órakor otthagytam a főnökömet a partin (de előtte beszéltem az étteremmel, a vizuáltechnikásokkal, hogy minden oké-e), hogy ő végre legyen az, ami: a fővendéglátó. Egyet megfogadtam magamnak, én így vele soha többet nem fogok semmit sem szervezni. Tanultam az esetből.

Ha ez a két és fél nap jól sikerült, az elsősorban nekem köszönhető, és másodsorban a kolléganőmnek. A főnököm meg … b@ssza meg!

Már nagyon várom a karácsonyt. Elsősorban azért, mert akkor két hétig nem megyek az irodába. A két munkanapot két ünnep között home office-ban csinálhatom, végre. Pihenni akarok és nem gondolni a benti hülyeségekre.

Másfél hónapja, hogy itt jártam, és írtam egy posztot. Volt eszembe a blog, nem felejtettem el. Ha a munkahelyen hozzáférnék, akkor többet írnék (“ha a nagyanyámnak kerekei lennének, akkor bicikli lenne”).

Az elmúlt pár hétben nekiduráltam magamat egy komolyabb diétának fogyás céljából, de persze, nem igazán sikerült, így egy dekát sem fogytam. Azt nem merem feltételezni, hogy inkább híztam. Arra nem is vetemedtem a saját lelki békém miatt, hogy felpróbáljam a tavasszal hordott farimat. Ehelyett vettem egy, most divatosan bőszárú, gumírozott derekú nadrágot a Tescoban.

A munkahelyen még mindig én vagyok az a nyúl, akit előhúznak a kalapból, ha valami irodai feladatot kell elintézni. A november végi nagy meeting és karácsonyi parti főintézője én vagyok, de persze, nem én leszek elismerve, hanem a kolléganőm, aki csak a hotelfoglalásokat és a transzfert intézi, mivel ő tartja a kapcsolatot a vendégekkel, így ő van előtérben. Nekem kell az évvégi ajándékot is beszereznem a vevőinknek, ha kell – a beteg gyakornok helyett -, akkor a postára menni, a számlákat küldeni a könyvelőnek, ugorni, bármit a főnököm kitalál. Már csak rezignáltan, lefojtott dühvel mondom, hogy “rendben”, amikor meghallom az újabb kérést. S közben remélem, hogy a beszerzői-értékesítői munkám rovására ez nem fog menni.

Itthon minden novemberre maradt: a vízórák cseréje, az új internet bekötése, az autó szervizeltetése, s még az, ami nem jut eszembe. A partira kell vennem egy ruhát, és egy hozzá illő cipőt. Nálam nem csak feleslegesen elpuffogtatott kifejezés a “nincs mit felvennem”. Csak hozzá kell tennem a magyarázatot: “mert kihíztam mindent”.

Nincs erőm sportolni, a diéta pedig újra és újra befullad. Olyan vagyok, mint egy téli álomra készülő maci: csak aludnék, tespednék, és finomakat ennék. Lehet, hogy van a háttérben húzódó pajmirigyprobléma-szál, de hogy erre fény derüljön, kivizsgálásra kellene mennem. Nem most, nem ez éven. Majd.

Amire az elmúlt héten rájöttem, hogy bár magamat egy informatikailag, újdonságokra nyitott embernek tartottam, az MI-vel (Vandával) való időpont egyeztetés nekem nem megy. Mivel online kötöttem meg a szerződést az internetre, ezért csak online foglalhattam be az időpontot a bekötésre is. Kb. 45 percet vártam erre az információra az üzletben. Aztán javasolta az ügyintéző, hogy hívjam fel a 1414-et, ha már ennyire ódzkodok Vandától. Mázlimra egy nagyon kedves és segítőkész férfival egyezkedtem, és még olcsóbb is lett az előfizetésem úgy, hogy van egy vonalas telefonom is (nincs fizikailag).

Pénteken így szabadságon voltam, és elsőnek lementem a szervizbe, hogy kérjek az autó átnézésére egy időpontot, aztán hazatérve jött a telekomos szakember bekötni az internetet, aztán nem sokra rá a vizes, hogy cserélje az összes, 4 darab vízórámat. A macska már azt nem bírta idegekkel, hogy a szobámban a kanapét összezártam, a görgőn kiállított biciklit arrébb toltam, a bunkerét levettem a helyéről, mert azt hittem, hogy itt lesz az új wifi router is. Bemenekült a kisebbik gyerek szobájába a radiátor alá, a kanapé mögé. Pechjére a telekomos ott matatott, mivel oda lett átvezetve anno a telekom drótja. A nap további részében a cica messzire kerülte azt a szobát is.

Amúgy pedig nem vált be a csak hidrolizált fehérjés eledel evése. Többet hányt az elmúlt 6 hétben a macska, mint mikor tasakos kaját is kapott. De legalább ebben a hányásban már kétszer láttam szőrgombócot. Úgyhogy ma-holnap visszatérünk a Whiskashoz. Minimum hat hetet kért az állatorvos tőlünk, és ez megvolt. Javulás: minusz nulla.

A macska láthatóan egészséges, nagyon puha a szőre, egy kicsit kikerekedett, de jól áll neki. Ugyanúgy harap, ha nem tetszik valami neki: vagy rosszul mozdulok, vagy nem simogatom tovább, pedig ő szeretné. Kaptam már pofont is tőle, és egyszer én is visszaadtam neki a mutatóujjammal – reflexből. Továbbra is szeret mellettem aludni, és sokszor van, hogy befekszik kimozdíthatatlanul a párnám elé elalvás előtt, és mellé kell feküdnöm. Így alszunk el. Hajnalonta legtöbbször megjelenik az arcom mellett, és úgy helyezkedik el, hogy hozzám érjen. Már én is kitapasztaltam, mikor nem fekszik az arcomba. Vagy a fejem alá kell húznom a párnát (így az kiemel), vagy a kezemet az arcom elé helyzeni, így azt kénytelen kikerülni.

Míg a nagy melegben kerülte a bunkerében való alvást, most újra ott alszik napközben. Délutánonként, ha otthon vagyok, akkor kijön onnan, és hív, hogy feküdjek az ágyra. Vele.

Ősszel nagy érdeklődéssel figyelte az erkélyen megjelenő, ezt-azt gyűjtögető cinkéket. A múlt vasárnap mélyen aludt az erkélyajtótól 3 méterre levő fotel(já)ban. Én feküdtem az ágyon, s valamit néztem a laptopon. Észrevettem az ablaküvegen keresztül, hogy egy cinke szállt le az erkély padlójára. Gondoltam, hogy a macskám ennek most mennyire örülne. Egy fél perc múlva egy vadászó cicát láttam osonni az erkélyhez. Máig nem tudom felfogni, hogyan hallotta meg…

Újra azon gondolkozok, hogy kizárom a szobából a macskát éjszakára. Vagy csak hajnalra.

Már legalább a negyedik éjjel ül a fejemre. Valamikor szó szerint, valamikor csak közvetlenül az arcom mellé fekszik vagy ül, így nekem nehéz levegőt venni. S persze éktelen dorombolásba kezd.

Ma hajnalt próbáltam távolodni tőle, elfordulni, de mivel az arcomhoz kötődik, mindig jött utánam. A végén ő is megunta, s mikor újra elfordítottam a fejemet, megharapta a fejtetőmet. Először azt hittem, hogy csak a hajamat “eszi”, aztán éreztem a bőrömön a fogait is. Tartósan. Mikor felkaptam a párnáról a fejemet és rászóltam, gyorsan elfordult tőlem, s úgyanúgy viselkedett, amikor a karom után kap.

Persze reggel én nem látok ki a fejemből a kialvatlanság miatt, s jöhetek így dolgozni.

Egyelőre úgy tűnik, hogy a hűtő mizériám befejeződött.

Ugye személyesen is megjelentem kedden az üzletben, és ott megtudtam, hogy csütörtökön fogják kihozni a gépet. Úgy legyen, kopogtam le gyorsan – képzeletben. ‘Fingers crossed‘, ahogy az angol mondaná. Az üzletben még párszor elmondtam, hogy de délelőtt legyenek szívesek kiszállítani, mert délután nem érek rá. S amilyen mázlim volt, reggel 8 óra körül hívtak is, hogy egy-másfél óra múlva jönnek. A két markos legény felvonszolta a hűtőmet a negyedik emeletre, majd kicsomagolták és beállították a leendő helyére (az ajtófordítást már a raktárban megcsinálták), és egy ezressel a zsebükben elvitték a régit. Este már lehetett is belepakolni.

A gép csendesebb, mint a régi. S mivel a színe (szürke) sem feltűnő, észre sem veszem, hogy ott álldogál és funkcionál. Amúgy az egyik szállító megjegyezte, hogy 7 év múlva úgy is csere lesz, mert hát hogy addig bírják ezek a maiak. Mondtam, hogy amit most elvisznek, az még a 4 évet sem érte meg.

A héten még az történt, hogy a macskát csütörtökön délután állatorvoshoz vittem oltásra. Ha már ott volt, kikérdeztek, hogy javult-e a hányásgyakoriság, azaz ritkább lett-e, hogy a szőroldó pasztát etettem vele. Mondtam, hogy semmi javulást nem észleltem, sőt a szőroldó szárazeledel sem ért e tekintetben. Akkor vegyünk vért a cicától, s hátha a labor kiszűr valami betegséget! A macskám, ahogy adandó alkalma volt rá, már le is lépett a hordozó aljából, és próbált valamelyik szekrény alatt menedéket találni. Szerencsére sehova sem tudott bekúszni, így gyorsan elkapta az asszisztensnő, s visszakerült a vizsgálóasztalra. Mivel már itthon összepisilte magát, míg befogtam (bemenekült az íróasztalom alá, és ott remegve várta, mi lesz a sorsa, de menekülés közben már bepisilt, mint ahogyan februárban tette), így csak dermedve,, összekuporodva hagyta, hogy betekerjék egy törölközőbe, és vért vegyenek tőle. Az oltás és a féregtelenítő tabletta beadása ehhez képest csak lepkefityfiritty volt.

Megmérték a súlyát is. 3,7 kg. Azt mondták, hogy nagy cica. Nem tudom. Szerintem meg átlagos, de valószínűleg ők jobban tudják.

Ahogy hazaértünk, a szobámba, ahol elfogtam, nem igazán akart bemenni. Először odafutott be, aztán sarkon fordult, és bemenekült a kisebbik gyerek szobájába a kanapé mögé a radiátor alá. Onnan skubizott kifelé, mikor megnéztem, hol is talált menedéket. Persze, egy-két óra múlva kijött onnan, különösen azután, hogy a gyerek hazaért, és bent kívánt tartózkodni a szobájában. Egy félős cicánál ez pedig azt jelenti, hogy spuri onnan kifelé.

Péntek este kellett érdeklődnöm az laboreredmény felől. A doktornő elmondta, hogy kiugró rendellenes értéket nem talált, de javasolja, hogy kezdjem el etetni hypoallergénes eledellel a macskát, legalább 3 hónapig, és meglátjuk, hogy történik-e javulás, vagyis ritkul-e a hányás. Illetve egy félév múlva legyen egy ellenőrző laborvizsgálat.

Úgyhogy most költöttem a macskára 47.600 HUF-ot, aztán kétszer drágább kajával fogom pár hónapig etetni, mint eddig. Szóval, lett egy drága hobbim. A macska legalább cuki (az elmúlt egy pár napban nem is harapott meg, ha jól emlékszem, de lehet, hogy már fel sem tűnik).