Van az a hajnal, amikor érzem magam annyira gyengének, hogy inkább visszamászok az ágyba egy bögre hosszú.hosszú kávéval, és először olvasok, majd megnézek egy következő részt a mostanában követett sorozataim egyikéből.
Letarolt a női létem egyik jel(lemzőj)e. És ilyenkor örül az ember lánya, hogy nem egy verseny napján van ez. S reméli, hogy nem is lesz így egy hónap múlva sem.
Volt egy kis fennakadás a blog elérhetőségét tekintve. Tegnap befrissítettem egy plugint, és valami bug kerülhetett a gépezetbe, mert a blogmotor szétesett.
Délelőtt nyitottam volna meg, és akkor jutott eszembe a tegnapi melléfrissítés.
Pedig le akartam írni, mennyire nem volt kedvem ma hajnalt elindulni futni, mert nem akartam érezni, hogy a jobb lábam gyenge, és olykor fáj is.
Aztán jobb ötlet híján mégis futócipőt húztam, és hamar lenn találtam magamat a sötét utcán.
Amint kivilágosodott annyira, hogy utcai lámpafény nélkül is láttam, a tó felé vettem az irányt, itt legalább minimális aszfalttal találkozik a lábam.
A tó feletti pára a kacsákkal, az enyhülő lábprobléma, a fülemben a zene, az egyik körben utolért süni, majd az egyik padon gubbasztó macsek úgy megemelte bennem a boldogság érzését, hogy vigyorogva rakosgattam a lábaimat egymás elé a kért pulzusszintnek megfelelően.
Aztán úgy döntöttem, élvezem úgy a futást, ahogy most megadatik. Lesz ez jobb! Még jobb.
Ha meg valaki sünit szeretne nézni, ott az blog FB oldala…
Általában teszem a dolgomat, néha nyugodtan, néha rohanva, sietősen. Mikor több dolog van egy napszakra, egy egész napra, akkor listázok, sorrendbe teszek (ezt ekkor, azt akkor csinálom meg, így lesz időm rá), és igyekszem fejemben tartani a pontokat.
Olykor tehernek érzem, olykor pedig természetesnek veszem.
Mikor kinn voltunk a tesóméknál, feltűnt, hogy mindent ő csinál a család és a ház körül. A sógorom alig valamit. Mikor elismerő hangon meséltem ezt a páromnak, akkor megjegyezte, hiszen én is ugyanezt teszem. Akkor eszméltem rá, hogy valóban így van. Csak annyi különbséggel, hogy én nem élek együtt egy férfivel.
Meg tudok csinálni, el tudok intézni sok mindent, valamit ugyan nyögvenyelősen (mert nincs hozzá kedvem, affinitásom), de a végére járok. Mint pl a zuhanykabinom görgőinek pótlásának. Tény, hogy kicsit ültem rajta (s vártam a csodát), és az utolsó pillanatban rendeltem meg az új görgőket, így már szinte szétesőben az egyik ajtó. (Ma reggel majdnem hisztis sírásba törtem ki emiatt, de ehhez az is kellett, hogy alapból a jobb lábam miatt “magányos kismalacnak” érezzem magamat, aki szeretné, hogy végre ne lenne semmi baja, és minden sántikálás nélkül futhasson, – és persze ne neki kelljen valamiért felelősséggel lennie, intézkedhetne helyette már valaki más.)
Lassan a síros emojiból mosolygós lesz. Mert a remény nem hal meg, csak átalakul.
Kisebbik gyermek megnézette velem a diákigazgató választásukra készített videofilmjüket.
Egyik résznél elkezdett kérdezgetni arról, hogy a nagyapjának a régi autója milyen márkájú, illetve hol tartja. Mondom, Lada, és a város széli garázsban áll.
– Nem itt a parkolóban? – kérdi.
– Hát – mondom, – lehetséges. Ha látom, meg tudom mondani.
– Ez? – mutat a tablet képernyőjére, ahol a megállított videó egyik kockáján egy kék, régi autó látszik.
– Ez egy Trabant! – kuncogok. – Tény, hogy régi, de nem Lada.
Nem tudom, hogy a lelki problémákra jó megoldás-e a vásárlás, de most, hogy nálam is beütött a munkahelyi “zűrös szerda” effektus, és a tegnap délelőttöm se volt túl nyugodt, gyorsan rendeltem egy futócipőt. A mostani utcai HOKÁm lassan eléri az 1000 km-t, és egyébként is. Okot lehet találni egy futócipő vételre.
A rendelt típus még nem volt nekem, de ahogy látom, nagyon odavannak érte, és most fele áron vehettem meg. Remélem, a lábam is szeretni fogja.
Pár nap és itt van Angliából.
Szombatra nem kaptam futó edzést, így mielőtt megérkezett a párom, hogy elinduljunk a versenyére, én gyorsan elmentem biciklizni.
Nekem a kerékpározás inkább a regenerálódás része. Igyekszem alacsony pulzussal és lábat nem megterhelően tekerni. Szombaton reggel azért a végére beletettem egy emelkedő mászást is. Bár gyorsabban tekertem fel, mint korábban, azért a pulzusom is felugrott 160 bpm-re. Nem tartósan.
A párom és még több biciklis terepen több, mint 10 km-t tett meg felfelé (kb 500 m szintemelkedéssel), számomra egyelőre ez még a kihívás kategória, és ha vetemednék ilyenre, két óra alatt csak felvonszolnám a hátsómat a célba.
Biztos izgalmas lehet terepen biciklizni, de egyelőre maradok a futásnál. Egyszerűbb cipőt húznom, és a zsákot a hátamra venni, minthogy egy biciklit előkészítsek, karbantartsak egy ilyen etaphoz. Még a tárolását is nehéz megoldanom (a szüleim pincéjében – szerencsére a szomszédban).
Így marad a futás, amit még sokáig szeretnék élvezni. Ezért is esik rosszul, ha olykor (és sajnos, gyakran) valamilyen sérüléssel bajlódom. Pedig nyújtok, hengerezek, erősítek, stb. És még a lelkemre is figyelek. Mi lenne, ha nem tenném mindezt?
Tegnap végre megembereltem magamat, és alapos bőrtisztítás után nekiveselkedtem, hogy kinez tapaszt tegyek a jobb vádlimra. Még az újonnan vásárolt ragasztóspray-t is bevettettem, hogy innen aztán csak akkor jöhet le a tapasz, ha én rángatom kézzel. Szóval, addig illegettem-billegettem magamat, míg szépen, kisebb igazgatásokkal felhelyeztem a tapaszt. Talán emiatt, de még éjszaka is éreztem rendetlenkedő izmot, inat, amit egyébként nem szoktam.
Tudtam, hogy ennek ellenére a mai futásom (mert mára is előírt az edzőbá’ egy etapot) nem lesz fájdalom- és sántikálásmentes. De hogy legalább az egyiket csökkentsem, bevettem egy fél (láz- és) fájdalomcsillapítót, amit otthon találtam a gyógyszeres dobozban. (Azt meg sem néztem, lejárt-e.) Így indultam el.
Már tegnap megfigyeltem, hogy akkor kevésbé vagyok féloldalas, és kevésbé fáj a lábam, amikor gyorsabban futok. A vicc ott jön, hogy tegnap még a Lidlbe is beugrottam az edzés végén, hogy kaját vegyek ebédre, és ahogy kocogtam haza, nulla, azaz nulla fájdalom volt és még nem is sántítottam.
Ma ezt szintúgy megfigyeltem bolt nélkül. Most reggel 3 gyorsabb szakaszom volt az edzés végén, aztán levezettem, majd lenyújtottam, intéztem az otthoni teendőket. És indultam munkába. A lépcsőn semmi féloldalas mozgás. A lejtőn sem. Azt sem éreztem, hogy kimenne a lábam alólam, mert össze akar csuklani, ha rálépek.
Persze, ez azóta már elmúlt. De gyanítom, a tape feltétele sokat segít a javulásban.
És tulajdonképpen nem is erről akartam írni. Mármint az utóbbi két-három bekezdésben van.
2004. szeptember 6-án megalkottam a blog első formáját. Megírtam az első bejegyzést. Kitaláltam, mi legyen a nicknevem, mi legyen a blogneve.
14 éve.
Már tinédzserkorban van, s pár év múlva felnőtt lesz. Érje meg azt a kort, ezt kívánom születésnapja alkalmából.
Kellett ez már!
Nem tudom, hogyan alakul a kettőnk közötti hangulat a jövőben, de tegnap este olyan volt, amit mindig is szeretnék. Nagy ölelések, csókok, apró, váratlanul kapott puszik, és a többi, amit ugye nem részletezek.
Maradjon így!
Néha jó, ha felhergelem magamat hülyeségen. Most nem dühös voltam, hanem inkább a kétely és félelem adott egy lökést, hogy azt mondjam magamnak, nincs több halogatás, kiderítem, mi a helyzet. Mert felesleges őrölnöm magamat olyasmin, ami tán nincs is.
A határozott lépést megtettem, és a jutalmam nem maradt el. Két képecske, és tudtam, minden rendben. Már csak a szavakra vártam. Nyugodtan.
És most jön a “folyt. köv.”
Azt hiszem, elmondható, hogy a futók egyik kulcs frissítője, különösen hosszú távon, a kóla. És lehetőleg Coca legyen.
Elsődleges a víz, aztán a sótabletta, majd a szénhidrátos gélek. Ez utóbbival nem élek. Viszont a Coca kóla számtalan futást mentett már meg.
Lefutom, letúrázom a közel 50 km-t a Bükkben, és bár a fizikai lerobbanásnak ott vannak, illetve voltak a jelei a combjaimban, és néhol az alsótestrészeimen, de a fáradtság másként is megmutatkozik. Legalábbis én erre tudok gondolni, hogy ez az oka annak, hogy egyik pillanatról a másikra rám tör a sírhatnék.
Hétfőn például a bolt közepén sétálva a pultok mellett, azt nézve, mit is kellene vennem, szorult össze a torkom és nyugtatgathattam magamat, nem, most nem bőgök. Persze, otthon már semmi bajom nem volt, pedig ott nyugodtan sírhattam volna.
Tényleges okom nincs a könnyezésre. Még ma sem. Nem tudok róla. Ezért gondolom azt, hogy még mindig a hétvégi etap fáradtsága dolgozik bennem.