Másfél hónapja, hogy itt jártam, és írtam egy posztot. Volt eszembe a blog, nem felejtettem el. Ha a munkahelyen hozzáférnék, akkor többet írnék (“ha a nagyanyámnak kerekei lennének, akkor bicikli lenne”).

Az elmúlt pár hétben nekiduráltam magamat egy komolyabb diétának fogyás céljából, de persze, nem igazán sikerült, így egy dekát sem fogytam. Azt nem merem feltételezni, hogy inkább híztam. Arra nem is vetemedtem a saját lelki békém miatt, hogy felpróbáljam a tavasszal hordott farimat. Ehelyett vettem egy, most divatosan bőszárú, gumírozott derekú nadrágot a Tescoban.

A munkahelyen még mindig én vagyok az a nyúl, akit előhúznak a kalapból, ha valami irodai feladatot kell elintézni. A november végi nagy meeting és karácsonyi parti főintézője én vagyok, de persze, nem én leszek elismerve, hanem a kolléganőm, aki csak a hotelfoglalásokat és a transzfert intézi, mivel ő tartja a kapcsolatot a vendégekkel, így ő van előtérben. Nekem kell az évvégi ajándékot is beszereznem a vevőinknek, ha kell – a beteg gyakornok helyett -, akkor a postára menni, a számlákat küldeni a könyvelőnek, ugorni, bármit a főnököm kitalál. Már csak rezignáltan, lefojtott dühvel mondom, hogy “rendben”, amikor meghallom az újabb kérést. S közben remélem, hogy a beszerzői-értékesítői munkám rovására ez nem fog menni.

Itthon minden novemberre maradt: a vízórák cseréje, az új internet bekötése, az autó szervizeltetése, s még az, ami nem jut eszembe. A partira kell vennem egy ruhát, és egy hozzá illő cipőt. Nálam nem csak feleslegesen elpuffogtatott kifejezés a “nincs mit felvennem”. Csak hozzá kell tennem a magyarázatot: “mert kihíztam mindent”.

Nincs erőm sportolni, a diéta pedig újra és újra befullad. Olyan vagyok, mint egy téli álomra készülő maci: csak aludnék, tespednék, és finomakat ennék. Lehet, hogy van a háttérben húzódó pajmirigyprobléma-szál, de hogy erre fény derüljön, kivizsgálásra kellene mennem. Nem most, nem ez éven. Majd.

Amire az elmúlt héten rájöttem, hogy bár magamat egy informatikailag, újdonságokra nyitott embernek tartottam, az MI-vel (Vandával) való időpont egyeztetés nekem nem megy. Mivel online kötöttem meg a szerződést az internetre, ezért csak online foglalhattam be az időpontot a bekötésre is. Kb. 45 percet vártam erre az információra az üzletben. Aztán javasolta az ügyintéző, hogy hívjam fel a 1414-et, ha már ennyire ódzkodok Vandától. Mázlimra egy nagyon kedves és segítőkész férfival egyezkedtem, és még olcsóbb is lett az előfizetésem úgy, hogy van egy vonalas telefonom is (nincs fizikailag).

Pénteken így szabadságon voltam, és elsőnek lementem a szervizbe, hogy kérjek az autó átnézésére egy időpontot, aztán hazatérve jött a telekomos szakember bekötni az internetet, aztán nem sokra rá a vizes, hogy cserélje az összes, 4 darab vízórámat. A macska már azt nem bírta idegekkel, hogy a szobámban a kanapét összezártam, a görgőn kiállított biciklit arrébb toltam, a bunkerét levettem a helyéről, mert azt hittem, hogy itt lesz az új wifi router is. Bemenekült a kisebbik gyerek szobájába a radiátor alá, a kanapé mögé. Pechjére a telekomos ott matatott, mivel oda lett átvezetve anno a telekom drótja. A nap további részében a cica messzire kerülte azt a szobát is.

Amúgy pedig nem vált be a csak hidrolizált fehérjés eledel evése. Többet hányt az elmúlt 6 hétben a macska, mint mikor tasakos kaját is kapott. De legalább ebben a hányásban már kétszer láttam szőrgombócot. Úgyhogy ma-holnap visszatérünk a Whiskashoz. Minimum hat hetet kért az állatorvos tőlünk, és ez megvolt. Javulás: minusz nulla.

A macska láthatóan egészséges, nagyon puha a szőre, egy kicsit kikerekedett, de jól áll neki. Ugyanúgy harap, ha nem tetszik valami neki: vagy rosszul mozdulok, vagy nem simogatom tovább, pedig ő szeretné. Kaptam már pofont is tőle, és egyszer én is visszaadtam neki a mutatóujjammal – reflexből. Továbbra is szeret mellettem aludni, és sokszor van, hogy befekszik kimozdíthatatlanul a párnám elé elalvás előtt, és mellé kell feküdnöm. Így alszunk el. Hajnalonta legtöbbször megjelenik az arcom mellett, és úgy helyezkedik el, hogy hozzám érjen. Már én is kitapasztaltam, mikor nem fekszik az arcomba. Vagy a fejem alá kell húznom a párnát (így az kiemel), vagy a kezemet az arcom elé helyzeni, így azt kénytelen kikerülni.

Míg a nagy melegben kerülte a bunkerében való alvást, most újra ott alszik napközben. Délutánonként, ha otthon vagyok, akkor kijön onnan, és hív, hogy feküdjek az ágyra. Vele.

Ősszel nagy érdeklődéssel figyelte az erkélyen megjelenő, ezt-azt gyűjtögető cinkéket. A múlt vasárnap mélyen aludt az erkélyajtótól 3 méterre levő fotel(já)ban. Én feküdtem az ágyon, s valamit néztem a laptopon. Észrevettem az ablaküvegen keresztül, hogy egy cinke szállt le az erkély padlójára. Gondoltam, hogy a macskám ennek most mennyire örülne. Egy fél perc múlva egy vadászó cicát láttam osonni az erkélyhez. Máig nem tudom felfogni, hogyan hallotta meg…

Újra azon gondolkozok, hogy kizárom a szobából a macskát éjszakára. Vagy csak hajnalra.

Már legalább a negyedik éjjel ül a fejemre. Valamikor szó szerint, valamikor csak közvetlenül az arcom mellé fekszik vagy ül, így nekem nehéz levegőt venni. S persze éktelen dorombolásba kezd.

Ma hajnalt próbáltam távolodni tőle, elfordulni, de mivel az arcomhoz kötődik, mindig jött utánam. A végén ő is megunta, s mikor újra elfordítottam a fejemet, megharapta a fejtetőmet. Először azt hittem, hogy csak a hajamat “eszi”, aztán éreztem a bőrömön a fogait is. Tartósan. Mikor felkaptam a párnáról a fejemet és rászóltam, gyorsan elfordult tőlem, s úgyanúgy viselkedett, amikor a karom után kap.

Persze reggel én nem látok ki a fejemből a kialvatlanság miatt, s jöhetek így dolgozni.

Egyelőre úgy tűnik, hogy a hűtő mizériám befejeződött.

Ugye személyesen is megjelentem kedden az üzletben, és ott megtudtam, hogy csütörtökön fogják kihozni a gépet. Úgy legyen, kopogtam le gyorsan – képzeletben. ‘Fingers crossed‘, ahogy az angol mondaná. Az üzletben még párszor elmondtam, hogy de délelőtt legyenek szívesek kiszállítani, mert délután nem érek rá. S amilyen mázlim volt, reggel 8 óra körül hívtak is, hogy egy-másfél óra múlva jönnek. A két markos legény felvonszolta a hűtőmet a negyedik emeletre, majd kicsomagolták és beállították a leendő helyére (az ajtófordítást már a raktárban megcsinálták), és egy ezressel a zsebükben elvitték a régit. Este már lehetett is belepakolni.

A gép csendesebb, mint a régi. S mivel a színe (szürke) sem feltűnő, észre sem veszem, hogy ott álldogál és funkcionál. Amúgy az egyik szállító megjegyezte, hogy 7 év múlva úgy is csere lesz, mert hát hogy addig bírják ezek a maiak. Mondtam, hogy amit most elvisznek, az még a 4 évet sem érte meg.

A héten még az történt, hogy a macskát csütörtökön délután állatorvoshoz vittem oltásra. Ha már ott volt, kikérdeztek, hogy javult-e a hányásgyakoriság, azaz ritkább lett-e, hogy a szőroldó pasztát etettem vele. Mondtam, hogy semmi javulást nem észleltem, sőt a szőroldó szárazeledel sem ért e tekintetben. Akkor vegyünk vért a cicától, s hátha a labor kiszűr valami betegséget! A macskám, ahogy adandó alkalma volt rá, már le is lépett a hordozó aljából, és próbált valamelyik szekrény alatt menedéket találni. Szerencsére sehova sem tudott bekúszni, így gyorsan elkapta az asszisztensnő, s visszakerült a vizsgálóasztalra. Mivel már itthon összepisilte magát, míg befogtam (bemenekült az íróasztalom alá, és ott remegve várta, mi lesz a sorsa, de menekülés közben már bepisilt, mint ahogyan februárban tette), így csak dermedve,, összekuporodva hagyta, hogy betekerjék egy törölközőbe, és vért vegyenek tőle. Az oltás és a féregtelenítő tabletta beadása ehhez képest csak lepkefityfiritty volt.

Megmérték a súlyát is. 3,7 kg. Azt mondták, hogy nagy cica. Nem tudom. Szerintem meg átlagos, de valószínűleg ők jobban tudják.

Ahogy hazaértünk, a szobámba, ahol elfogtam, nem igazán akart bemenni. Először odafutott be, aztán sarkon fordult, és bemenekült a kisebbik gyerek szobájába a kanapé mögé a radiátor alá. Onnan skubizott kifelé, mikor megnéztem, hol is talált menedéket. Persze, egy-két óra múlva kijött onnan, különösen azután, hogy a gyerek hazaért, és bent kívánt tartózkodni a szobájában. Egy félős cicánál ez pedig azt jelenti, hogy spuri onnan kifelé.

Péntek este kellett érdeklődnöm az laboreredmény felől. A doktornő elmondta, hogy kiugró rendellenes értéket nem talált, de javasolja, hogy kezdjem el etetni hypoallergénes eledellel a macskát, legalább 3 hónapig, és meglátjuk, hogy történik-e javulás, vagyis ritkul-e a hányás. Illetve egy félév múlva legyen egy ellenőrző laborvizsgálat.

Úgyhogy most költöttem a macskára 47.600 HUF-ot, aztán kétszer drágább kajával fogom pár hónapig etetni, mint eddig. Szóval, lett egy drága hobbim. A macska legalább cuki (az elmúlt egy pár napban nem is harapott meg, ha jól emlékszem, de lehet, hogy már fel sem tűnik).

Az elmúlt években már úgy vettük, hogy bármikor megtörténhet. Legalábbis én. Őszintén nem tudtam, mit is kívánjak. Hogy még maradjon “köztünk” vagy békésen mondjon búcsút az életnek. Amikor egy szeretett személynek ritkábbak a tiszta pillanatai (a ‘most’-jai), mint a demens időszakai, akkor nehéz a maradást kívánni.

És a nagynénémet is sajnáltam, amellett, hogy emelem a kalapomat előtte, hogy így bírta a nagymamám ellátását, ami napi 24 órás feladat volt.

A nagymamám múlt szombaton eltávozott. Tudatánál már nem volt, ahogy Apu mesélte tegnap. Talán meg is békélt a lelke a halállal előtte való napokban.

103 évet élt. A múlt héten volt a születésnapja.

Másfél hete szombaton személyesen rendeltem meg és fizettem ki az új hűtőmet a Media Marktban. Mivel a múlt héten nem tartózkodtam itthon (és “más” nem vállalta a hűtő átvételét), ezért tegnapra kértem a kiszállítást. Mert még ezen a héten is szabadságon vagyok.

Tegnap nem mertem továbbaludni, mint 7 óra. Nem mentem se futni, se edzeni, mert hát bármikor hozhatják a gépet. Itthon dekkoltam egész nap, ajváros, édes csili szószos tésztát ebédeltem, levesfűszeres spagetti tésztát vacsoráztam (plusz egy tükörtojást, amit a kisebbik csinált nekem az övé után), mert nem mertem kitenni a lábamat a lakásból. DE sehol semmi! Még egy telefonhívás sem.

Ma 9 órakor tudtam csak érdeklődni a fuvarozócégnél, hogy WTF. Először azt az infót kaptam, hogy ki lett szállítva a hűtő. Hö-hö-hö! Ne vicceljen már velem! Csak észrevettem volna, morogtam vissza a telefonba, ha nem is ezekkel a szavakkal, de nagyjából ez volt a jelentésük. Igyekeztem kulturált maradni, nem az ügyfélszolgálatos nőre borítani a mérgemet. Aztán csak kiderült, hogy a szállítók sérültnek találták a hűtőt, ezért át sem vették a bolttól. Ergo a boltnak kellett volna engem értesíteni a dologról.

Hívtam a Media Martk ügyfélszolgálatát azonnal, hogy mondjanak ők is valamit, mikor kapom meg a hűtőmet, de azonnali választ nem tudott adni a központos. Mondta, hogy továbbítja a 17. kerületi boltnak a kérdéseimet, de eddig semmi. Úgy is mennem kell kaját venni ebédre, vacsorára, úgyhogy személyesen is reklamálok, illetve próbálok kihúzni valami infót belőlük.

Egyébként kurv@ mérges lennék, ha külön arra a napra vettem volna ki szabadságot, de így is bosszant, hogy elment semmibe az a nap. Utálom, ha megvárakoztatnak, ha az én időmmel más szórakozik. Majd én elcseszem a saját időmet, ha úgy döntök. Akkor magamra lehetek mérges, de mástól ezt nehezen veszem.

A történtek nyomán ma 11 óráig a legtöbbször elhangzott kifejezés tőlem: ‘Agyf@aszt kapok!’

… volt szintén egy évforduló.

Sokunknak beleégett a memóriájába az a nap. Ha nem is a teljes, de a délután és az este biztosan. Én is tudom, hol voltam, és szinte szóról szóra tudom idézni az akkor elhangzottakat, látottakat.

Nehéz volt felfogni, hogy amit látok a tévében, nem egy katasztrófafilm képei, hanem a valóság. Hogy azok a repülőgépek (tele utasokkal) valóban belerepülnek a tornyokba, azok meg (tele munkába érkező dolgozókkal és a mentésükre érkező tűzoltókkal együtt) leomlanak.

Lehet, hogy a szakértők azt mondják, hogy onnantól kezdve valami más lett, de szerintem csak az USA-ban. A világ nagy része megtapasztalta közvetlenül mindkét világháborút, s sok ország onnan számolja a “valami mást”. De sajnos, néhány ország vezetője elfelejti vagy visszavágyja azokat az időket.

Az utóbbi években el-elgondolkozok azon, hogy mennyire mélyre kell valakinek süllyednie, hogy nulla lelkiismerettel pusztítson el embereket, vegyen semmibe egy népet (legyen az a saját országának lakossága), és csak a saját gazdagodására, hatalmára koncentráljon.

Nálam gyorsan dolgozik a karma, náluk miért nem?

Miért oly nehéz megvalósítani a tényleges világbékét, míg könnyű háborúkat kezdeni?

… volt hat nappal ezelőtt.

Már erre is a facebook emlékeztetett. 2004. 09. 06-án indítottam el a blogot. Jó néhányszor megírtam, miért és hol, stb.

Szóval, ha jól számolom, az USA-ban is már legálisan ihatna alkoholt.

Ha már itt vagyok a Mátrában, kirugdostam magamat egy túrára. Még kedden csak a falucskában kóboroltam egy bő órát bevezetésként. Szép volt az idő is, meg hát végre dombok, erdők vesznek körül, menni kell kifelé, még akkor is, ha csak a településre.

De tegnap (szerdán) már nem volt semmi kifogás, egy óra felé el is indultam a kinézett útvonalon Ágasvár felé. Úgy saccoltam, hogy 4,5-5 km oda és ugyanennyi vissza valamennyi szintemelkedéssel. Mikor az út elején már lefele vezetett az ösvény, gyanítottam, hogy szívni fogok, hiszen nem egy völgyet szeretnék megnézni, hanem egy “várat”, ami tudtommal egy domb tetején van. Ergo, megyek még én felfelé is. És nem is csak ezzel volt a gond, hanem a lefelékkel. Ugyanis terepen elég régen jártam már (tavaly októberben, amikor csak a palacsinták miatt felmásztam Mátraházáról a Kékestetőre és vissza), az elmúlt hetekben a síkon való gyalogláson és a kocogáson kívül nem csináltam semmit mint sport. Szóval, sejtettem, hogy fizikailag mélyen fog érinteni ez a “kis” séta.

Ez már érződött egy kilométer megtételénél. Mivel addigra már eleget mentem lefelé, így kezdtek kocsonyásodni a combizmaim. Gondoltam arra, hogy visszafordulok, de ennyire puhány nem akartam lenni, így tempós gyaloglással, minimális nehézséggel eljutottam az Ágasvár aljáig, ahol az OKT útból a kék háromszög elválik. Az első pár méter ezen az úton elég meredek, és szinte négykézláb vonszoltam fel magamat (már itt volt mögöttem bő 5 km), úgy gondoltam, nem itt fogok lejönni. De (szpojler alert!) később már másként gondoltam…

Az első méterek “nehézségei” után már szépen ballagtam felfelé a single track úton. Párszor azt hittem, hogy már felértem, de aztán kiderült, hogy … nem. De végül elértem Ágasvárt, ami természetesen nem egy vár, csak szimpla dombtető. Nem igazán szerettem volna leülni, mert egy fél km-rel korábban megtettem, és nem igazán akartam felállni, amit pedig muszáj volt, hiszen még vissza kellett jutnom a hotelig. És a következő percekben szívtam vissza a dombra felkapaszkodásom elején tett kijelentésemet. Az egy pici szívás lett volna, ez pedig egy jó nagy volt. 145 m szintet ereszkedtem lefelé 40-45 méter és 25 perc alatt. Úgy voltam vele, hogy teljen bele akár egy fél napba, de akkor is épségben leérek a turistaházig, bár a lábaim már eléggé kivoltak. S csak egyszer estem a fenekemre. Meglepődtem a “zuttyon”, igaz, végig számítottam rá, de hálát adtam az égnek, hogy nem ütöttem meg magamat. Leginkább attól féltem, hogy egy elcsúszáskor a fejemet verem szét az egyik kiálló kövön. Aztán csak leértem. Reménykedtem abban, hogy a turistaház működik, és lehet venni valami gyorsan felszívódó szénhidrátot, de hatalmas csalódásomra a kerítéssel körülvett ház jól zárva volt. Topogtam még egy sort, hogy akkor merre az arra, de mivel az egyéb, hotelhez vezető opciók a kerítésen túl voltak, marad az OKT-s út visszafelé.

Végig azon szurkoltam, hogy nagyon kevés lefele vezető út legyen, mivel a combjaim már erőtlenek voltak ereszkedéskor. A LocusMap applikációban kinéztem, hogy ha a kék úton haladok Mátraszentistvánig, akkor kevés fel és le lesz. Ennél a helységnél csatlakoztam be a zöld turistaútra, ahol odafelé haladtam. Közben az égiekkel alkut kötöttem, mivel szinte egyfolytában dörgés morajlott körülöttem, hogy a túrám utolsó félórájában elkaphat az eső, ha úgy alakul.

Mátraszentimre alatt a zöld út először levezetett egy patakhoz, után jól fel. Az emlékeim között kutattam, hogy valóban erre jöttem-e, bár tudtam, hogy igen, hiszen a patakátlépdelésre tisztán emlékeztem, de ugye frissebb lábakkal minden más, mint az utolsó erőket előkotrókkal. Szóval, itt is megerősítést nyert, miközben baktattam felfelé, hogy mindig az utolsó kilométer a leghosszabb. Viszont az erőt adott az, hogy hallottam egy kakas kukorékolását, illetve a citromos, alkoholmentes sör képe is előttem lebegett, ami a hotel bárjában fogok majd kikérni.

Elérve a hotelt megveregettem a vállamat, hogy ezt is megcsináltam. Igaz, úgy éreztem magamat, mint akin átment két darab úthenger oda és vissza. A sör jólesett, és a zuhany is a szobámba felérve. Szerencsére a vacsoráig sokat nem kellett várni. Éreztem, hogy muszáj pótolni a kigyalogolt energiákat. 13,5 km-t sikerült megtennem, és – csalódásomra – csak 500 m szintemelkedést. Ez utóbbi többnek tűnt, de ez csak amiatt lehet, hogy már elszoktam a terepen való közlekedéstől.

S jött az éjszaka! Már azt is elfelejtettem, milyen tud lenni egy-egy, nagyobb erőkifejtést igénylő gyaloglás vagy futás után. Szar. Annak örültem, hogy előrelátóan betettem a Richtofit sportkrémet. Ez meg szokta nyugtatni az alsó lábszáramat, ha éjjel arra ébrednék, hogy zsibog. Nagyjából segített is, de a combomat már hiába kentem. Hajnal fél kettőtől majdnem két órán át fenn voltam, mert nem tudtam a fáradt lábaimtól aludni. Ekkor rémlett fel, ilyenkor milyen nagy segítség is tud lenni a fájdalomcsillapító. Persze, hogy nincs nálam.

De a reggel mindig szép, még ha az éjszaka nem is volt oly pihentető. A kilátás csupa ködből áll. Talán jobb is, ha egy ideig nem látom az Ágasvárat, ami pont szembe van a hotellal.

Úgy jöttem el pénteken a munkahelyemről, hogy két hétig semmi gond, baj, nyűg, csak pihenés, lazulás és nyugalom. Meg ahogyan Móricka elképzeli! – ahogyan mondani szokás. Még bevásároltam az aldiban (persze fagyasztott cuccot is), és otthon kezdtem is a szabadságot egy készen vett koktéllal. A hűtő fagyasztó részébe bepakoltam a félkész, halas ételeket, majd megszeretgettem a macskát, ahogy hazaérkezéskor szoktam. És valamiért kinyitottam a hűtő ajtaját. Abban a pillanatban a lámpa kialudt, a brummogása abba maradt, és …. semmi. Hurrá, szabadságon vagyok!

Tudtam, miből fog állni a hétvégénk a kisebbikkel (a nagyobbik az apjához utazott) amellett, hogy veszek egy új hűtőt. Megeszünk annyi romlandó ételt, amennyit csak bírunk. Mivel a fagyiban leginkább és elsősorban hal volt, így reggelire halat, ebédre halat ettem. A gyerek is, csak megspékelte még túróval és joghurttal (meg tojással, de az ugye szabadon választott opció volt számára).

Szombaton délelőtt első dolgom volt a Média Marktban kinézni és megvenni egy LG hűtőszekrényt. Kb. ugyanaz, mint a régi, csak más a márkája és inoxos (?) kivitel. Vettem rá biztosítást is, úgyhogy 5 évig elromolhat, ha akar, a biztosító fizeti és intézi a javítást, vagy visszakapom az árát.

Hétfőn jöttem el otthonról ide, a Mátrába. Mátraszentimre, Hotel Narád. Kényelmes a szobám, finom a kaja, és csodás a kilátás a szobámból.

Nagyon jó a csend, az, hogy megint egyedül lehetek. Mióta macskám van, illetve hazaköltöztek a kölykök, ez nagyon ritkán adatik meg.

Szóval, én jól viselem, hogy nem találkozok a macskával. Ő kevésbé, ahogy hallom. Tegnap reggel a szobám közepére kakált, ma behányt az étkezőasztal alá. Holnap reggeltől tényleg egyedül lesz, mivel a gyermekeim is utaznak el pár napra. Azért, remélem, egyben marad a lakás. S a macskát is ki tudom majd engesztelni, ha hazaértem.

Vagyok. Megvagyok.

A heti egy futást felemeltem már a múlt héten heti 3 alkalomra. Maximum 45 percet tudok kocogni. Olykor még kénytelen vagyok bele is sétálni fél- vagy egy perc erejéig. Rozogának, nehézkesnek érzem magamat. Nem hittem volna, hogy 10 hét abszolút kihagyás ennyit számít.

Heti három edzésem utoljára februárban volt. Már akkor sem futottam egy órát egyben. De szeretnék újra eljutni arra a szintre, hogy egy 60 perces futás (!) könnyedén menjen. Következetesség, következetesség.

Most újra érzem magamban az erőt, hogy visszatérjek a valóban rendszeres futáshoz és erősítő edzésekhez.

Míg én arról nyafogtam az elmúlt hetekben, hogy elfáradtam, belefásultam a “kötelező”, magamtól elvárt mindennapos edzésekbe, és most pihenek, addig az elmúlt napokban az az “üzenet” került elém, hogy pont ezek a kötelező, “muszáj” dolgok visznek előre. Ahogy a nem rég elhunyt Kathi Béla is azt mondta: “mert muszáj”.

Hát, szóval muszáj. Nem csak azért, hogy a testsúlyomat karban tarthassam, hanem azért is, hogy visszanyerjem az erőmet, a rugalmasságomat, a gyorsaságomat. Így, hogy kihagytam néhány hét edzést, már érzem, milyen lehet egy nem sportoló nőnek. Alig tudok lehajolni (azért még megy), itt feszül, ott fáj, stb. Míg több évig alig érzékeltem a testemet, legfeljebb akkor, ha sérülésem volt vagy izomlázam, vagy nagyon kifáradtam a mozgásban, most tudatosul bennem, mennyire képtelen lettem dolgokra.

A kor, az idő múlása és persze az ülőfoglalkozás gyorsan megteszi a hatását. Sajnos. Úgyhogy visszapattanok a nyeregbe, míg könnyebben megállíthatom és visszafordíthatom a folyamatot.

A macska továbbra is harapós. Amúgy cuki. Délutánonként, esténként árnyékfigyelés történik. Rendületlenül takarítja magát evés után, alvás előtt, közben és után. Meg csak úgy. Amikor kedve szottyan.

Közte és a kisebbik gyermekem között párhuzamot húzok. A kisebbiknek ugyanúgy dumálhatok, mint a macskának. Egy dologban egyformák: egyik sem válaszol. Viszont a gyerek legalább megtisztel azzal, hogy úgy tesz, mintha meghallgatna. A macska simán elfordítja a fejét rezzenéstelen és unott pofával, mintha nem neki beszélnék.

A kisebbiket is akkor lehet megszeretgetni, amikor neki tetszik. Mint a macskát.

Amiben különbözőek: a kisebbik legalább magának veszi és készíti el az ételt.

Egy kicsit már fáradt vagyok, de ez az elmúlt két hét jó volt, mert nem volt a kolléganőm. Igaz, helyettesítenem kellett őt, de letojom, mert legalább nem volt ott. Két hét múlva meg én megyek két hét szabadságra. Hurrá!

Összeszedtem magamat, és újra futottam. Még nem teszem hozzá azt, hogy “elkezdtem”. Ez majd akkor következik be, ha már sokadszorra futok. (Majdnem azt írtam, hogy “húzok futócipőt”. Ez csak akkor jelentené magát a futás, ha a gyalogláshoz nem futócipőt húznék.)

Egy félórát kocogtam: 10 – 0,5 – 5 – 1 – 5 – 1 – 5 – 0,5 – 2. A fél- és egy perceket gyalogoltam. A végén a 2 percet kocogtam. Utána még gyalogoltam egy másfél kilométert. Jólesett, és különösen az, hogy nem volt kötelező, csak annyira, hogy teljesítsem azt az elhatározásomat, hogy újra futni fogok – az erősítés mellett.

Csütörtökön temetésre megyek. Múlt héten elhunyt az egyik nagybátyám. Az utóbbi években nagyon ritkán találkoztunk, így már nem volt szoros a kapcsolat, mint gyerekkoromban, amikor majdnem havi rendszerességgel találkoztunk. Parkinson-kór volt a betegsége. Szép kort ért meg (75-80 év között), s remélem, a betegsége nem rondította el az utolsó éveit.