Mert működik

Múltkoriban volt nálam oldáson egy hölgy.
Már másodszor járt nálam egy év alatt. Más problémával. Vagy ha valami hasonló is volt a “panasza” (már nem emlékszem az első alkalomra, és nem is néztem utána a papírjaim között), tulajdonképpen mostanra ért meg arra, hogy szembe tudjon a nézni a problémájának valódi eredetével.
Oldás megtörtént, megkönnyebbülten hazament.

Rá két hétre telefonált, hogy az oldás óta heppi volt minden, de pár napja mély repülése van megint. Bár annyit észrevett, hogy kevésbé zakkantják meg a történések, mint azelőtt. De miért is van ez a mélyrepülés? Ez érdekelte igazán. Meg az, hogy akkor ez azt jelentheti, hogy esetleg újabb oldásra van szüksége?

Mondtam neki, hogy nyugalom. Ilyen előfordul. Várjunk még pár napig, és ha még mindig maga alatt lesz, akkor hívjon. Eltelt a megbeszélt nap, és nem hívott. Sejtettem, hogy így lesz, s éltem tovább a napjaimat.

Tegnap oldásra jött hozzám egy úr. A konzultáció végén megkérdezte, hogy akkor most ennyi, nem kell többet jönnie. Mondtam, nem. Ezzel az üggyel kapcsolatosan nem. De ne ijedjen meg, ha esetleg hasonló nehézségei akadnak, mint amivel eljött hozzám. Ez megeshet. És eszembe jutott a hölgy vendégem, aki múltkoriban aggódva telefonált egy ilyen helyzetben.

Ahogy bezártam az úr mögött az ajtót, már hallottam, hogy zörög a rezgőre állított mobilom. Akár meglepődhettem volna, ki hív. De inkább kíváncsian köszöntem a hölgy vendégemnek, akire pár perce gondoltam.

Már a hangján hallottam, hogy minden rendben. Azzal is nyitott rögtön, hogy csak azért hív, megnyugtasson. Minden rendben van vele. És igazam volt, csak átmeneti volt a rossz passz nála. Rákérdeztem még konkrétan az ügyére, hogy rendeződött-e, amire mosolyogva válaszolta, 100 százalékban okés a dolog.

Hát, ennél nagyobb örömmel kevésbé záródhatott volna a napom. Ezért szeretem én ezt a módszert. Mert olyan könnyedén működik.

Március idusán

Milyen volt az elmúlt hét?

Kettőbe osztott. Egy nap szabadnappal a melóból. Természetesen együtt töltöttük azt a másfél napot. Pihentünk, társadalmi életet éltünk, én pedig még szerda reggel futottam egy jót, amolyan pulzuskontrollosat.
Mondhatni heppi minden, de azért homokszem is képes kerülni a gépezetbe. Azaz két erős személyiségű ember egymáshoz csiszolódása nem mindig megy oly simán. De az, hogy szeretjük egymást, fontosak vagyunk a másik számára, és szeretnénk megérteni a másikat, átsegít bennünket a huppanón.
Ő sem egyszerű, hétköznapi ember, és én sem, tulajdonképpen. És pont ezért tudjuk elfogadni egymást. Egyelőre mindenképpen.

Szóval, elszaladt a múlt hét is. De szerettem úgy, ahogy történtek a dolgok.

Pl. megjelent a Depeche Mode legújabb albuma, minek a koncertjén közel két hónap múlva az első sorokban fogok ugrándozni, csápolni. Már péntek reggel hallgathattam a Spotify-on, szombat délutántól pedig a frissen vásárolt CD-ről az autóban. És persze futás alatt is ez szól a fülembe. Még emésztendőek az album dalai, de már a ráhangolódás folyamatban.

A hétvégén, azaz tegnap még az autó kerekeit is kicseréltük. Mindenkire jutott egy: Apura, a két gyermekemre és rám. Úgyhogy jöhet a tavasz, a meleg idő. Az autó készen rá.

És én is. Remélem, megjön a rendelt mobiltartó öv, mert már kezd meleg lenni a télen használt futókabát, aminek a zsebében elfér a mobil.

Tavasz

Egy szűk hónap, és itt az évfordulója annak a napnak, mikor először randiztunk. Persze, ez nem egy szabályos randi volt, inkább csak egy kinyilatkoztatás, hogy tényleg meg szeretném ismerni, valóban kíváncsi vagyok rá, és arra, hogy mennyire hat rám. És hol is találkozhattunk volna, mint egy versenyen? Ő futott, majd a kerékpárosoknak asszisztált, én meg csüngtem minden szaván, s minden érzékem azt súgta: mi, ketten – elkerülhetetlen.

S lassan három éve lesz, hogy először találkoztunk. Egy versenyen. Hol másutt?!

A tavasz a miénk.

Kert

Szeretem, hogy kertes házban lakik, ami ugyan nem kacsalábon forog, de olyan helyen van, ami nosztalgiát ébreszt bennem a falusi élet iránt.

Szombaton a futásról lemondva megtehettem azt, amit egyébként nagy ritkán: kiültem a napra olvasni egy nyugszékbe, míg ő tekert egy másfél órát. Nekem ez ajándék volt.

Valaminek a vége?

Ma reggel futás közben belém nyilallt, hogy valami véget ért. A “vége” érzet tulajdonképpen botorság a mai világban, hiszen az internet, a telefon (vagy csak a lelki összefonódás) folyamatos jelenlétet jelenthetne, illetve a végtelenség tudatát.

Azt hiszem, csak azt éreztem, hogy egy lehetőség valamire – a szűk környezetemben megmaradva – már egyre kisebb esélyt kap.

És most elmolyolhatnék azon, hogy kit vagy mit érez magához közelebb az ember: azt, akivel vagy amivel nap mint nap találkozik az ember, a jelenlétét az életében bármikor megtapasztalhatja, vagy azt, akit vagy amit a szívébe befogad és ott tart, és csak nagy ritkán adatik meg, hogy kézzel érinthesse.

Meg egyébként is az kerül bele – újra – az életembe, aki vagy ami benne kell legyen, vagy benne akar lenni.

Kicsi ez és az

Hogyan is tudnám összefoglalni az elmúlt heteket?
Azt hiszem, hogy sehogy. Amire emlékszem – a melón kívül -, hogy volt egy nap szabim, amit a párommal töltöttem. Kiegyensúlyozott nap. Én meg … az elmúlt hetek stresszeit igyekeztem kiengedni magamból.

Egy-egy oldás beesik, és jó érezni, látni, hogy tudok segíteni. És az is érdekes, hogy a saját életemben történtek miatt jobban meg tudom érteni a vendégeimet. Tudom kezelni kívülállóként az vendégeim problémáját, inkább a saját tapasztalat okán mélyebben rálátok a problémájukra.

Az edzéseimet szépen tudom csinálni. Eddig a kilométerek bűvkörében éltem, de egyik napról a másikra elengedtem a métereket, és az a fontos, hogy az előírt pulzustartományokban futhassak úgy, ahogy az edzéstervben van. Ma éreztem először (vagy talán másodszor), hogy kezdek fejlődni. De még legalább egy hónap kell, hogy még látványosabb legyen.
Az erősítő edzéseimben olyan gyakorlatokat igyekszem beletenni, melyek segítik a lábaim erősödését, s ha egyszer dimbes-dombos terepre tévedek, akkor bírjam a kiképzést.

Örülök a tavasznak, és már a nyarat igyekszem tervezni. Lassan fejben összeáll a terv (az már megvan, hogy melyik ország), már csak az időpontot kell kijelölnöm, illetve a foglalásokat megejtenem (és alaposabban kidolgozni az utazás részleteit). Az lesz a legjobb, hogy ketten megyünk.

Vagyok

Azon gondolkodom, hogy lehet egyszerűbb lenne fotókat posztolnom írott bejegyzések helyett. Talán akkor gyakrabban sikerülne bejegyzést közzétennem a blogon. Gondoltam már videóra is, amin beszélek. De egyelőre még nem olyan a WP, mint a facebook vagy a instagram.

Így marad az olykori írogatás.

Egyébként a helyzet változatlan: a melóban heti egyszer fel akarok mondani, a páromat egyre jobban szeretem, a sport továbbra is nagyszerű nyitása a napjaimnak*, a munka utáni délutánjaim tennivalókkal telik (szerencsére már oldások miatt is), stb. Szóval, nem unatkozom.

*elkezdtem a Polar maratonra felkészítő programját. Most heti 5 futás feladat van, és ebből legalább 3 alkalommal nagyon alacsony pulzuson kell futni. Remélem, hamarosan látom a fejlődést, mert perpill tavaly augusztushoz, szeptemberhez képest igen gyatra a szívem állapota. De amilyen stresszes hónapjaim vannak, ezen egy picit sem csodálkozom…

Utazás

Dalok, melyek emlékeket idéznek fel bennem. Dalok, melyek hangulatot adnak. Dalok, melyek érzelmeket kavarnak fel bennem.

“Dragonfly out in the sun you know what I mean, don’t you know
Butterflies all havin’ fun you know what I mean
Sleep in peace when the day is done
And this old world is a new world
And a bold world
For me”

(és persze, hogy Spotify… )

Utózöngék

S arról még nem is írtam, hogy mi is történt az után, hogy szombaton hazaértem.

Lerángattam magamról a futóruházatot, és a vágyott zuhany felfrissített annyira, hogy a fáradtságot nagyjából túl tudjam lépni. Folyadékkal igyekeztem pótolni a vízveszteséget, s mellé még egy MSM és vagy két magnézium-citrát tablettát vágtam be. A lábaimat sportkrémmel kentem be a gyorsabb regenerálódás érdekében. Ezt még lefekvéskor is megismételtem.

Mondtam a gyermekeimnek, hogy lassan vacsora idő, én pedig örömmel fizetek nekik egy-egy pizzát, csak rendeljék meg. Még a telefonomat is rendelkezésükre bocsátottam. Ha már egész nap maguk voltak, legalább valamivel kényeztessem őket.

Közben a páromnál is lejelentkeztem, hogy már itthon vagyok. Egyben.

Majd magamba gyűrtem egy nagyobb adag tatár beefsteaket friss salátával, meg még némi plusz zsiradékkal.

Tény, hogy aznap már nem sok mindent csináltam. Azon kívül, hogy kiteregettem a kimosott futóruhákat, és még néhány holmit, melyeket hozzácsaptam a mosnivalóhoz.

Nem siettem az elalvást annak ellenére, hogy fáradt voltam. Nehezen aludtam el, és elég nyugtalan is volt az éjszakám. Mikor már tudtam volna aludni, hajnalban, a mobilom ébresztett, mert elfelejtettem kikapcsolni az időzítőt. Így meghosszabbítottam a vasárnapomat.

A mozgás nem esett nehezemre, bár éreztem egy-két helyen izomlázat a lábamban (is). Sütöttem a gyermekeimnek palacsintát reggelire, utána a szülinapi tortának veselkedtem neki. Kész is lettem időre, így még egy vásárlás is belefért, mielőtt a szüleimhez átmentünk az ünnepi ebédre.

Megmondom őszintén, hogy nagyobb izomlázra számítottam. Inkább csak olyan helyeken van, amely izmokat a mindennapi futásaimban, edzéseimben kevésbé használok, és a csúszós, havas, latyakos úton inkább használatban voltak.

A botok használata miatt a csuklyásizmom felsőrészében érzek fájdalmat.

Egy szóval, egész jól vettem az akadályt fizikailag is.

Igen, még erről akartam írni! Amit már említettem is: fejben dől el minden.
Bár még mindig sok kimondani, hogy 50 km-es táv, és ezt nem is hasonlítanám össze egy aszfaltos 50 km-rel (ezt külön ki is fejtem), de ha az elmém be tudja fogadni, hogy erre képes vagyok, akkor ilyen pocsék körülmények között is meg tudom csinálni. Ugyan egyszer fel akartam adni, és az út második fele kemény lelki erőt kívánt már a fizikai mellett, de sokat számított az elszántság, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Néha hiányzott egy futótárs, akivel megoszthattam a szenvedésemet, vagy motivált volna, de nem véletlen, hogy akkor egyedül mentem. Ugyan az erdő fái, bokrai és esetleg egy-két állat fültanúja volt a hangosan kimondott káromkodásaimnak, vagy könyörgéseimnek egy járhatóbb útért, örülök, hogy nem volt velem senki, és csak magamra hagyatkozhattam akár motiváció, akár lelkierőgyűjtés terén.

És miért nem egyenlő egy síkon futott 50 km-es táv a dombos-völgyes terepessel? A síkon, különösen, ha aszfaltos az út, szinte folyamatosan fut az ember. Persze, ott is belesétálhat, de maga a monoton mozgás ad egy kihívást a testnek egy idő után. Illetve az elmének. A szintkülönbségekkel tarkított terepet csak a profik tudják folyamatosan végigfutni, és nekik is van az az emelkedő, útviszony, amikor a gyaloglás a célszerűbb. De a terep a maga változatosságával változatosan veszi igénybe a testet, és a funkcionalitása miatt szerintem kevésbé fárad el. Az elme pedig rá van kényszerítve a folyamatos figyelemre: hova, merre lépjen az ember, hogy épségben befejezze az aznapi etapot. A táj gyönyörűsége, már ha mázlija van az embernek, és nem egy ködös, szomorú időben nyomatja, újabb energiákat tud mozgósítani a lélekben, ami átváltódik fizikaivá. Én így élem meg legalábbis.

Nekem az aszfaltos verseny a futóverseny. A terep csak egy lehetőség, hogy kinn a természetben futhassak. Egy újabb lehetőség a fejlődésre, az adott kihívásra való megfelelésnek. Ott kevésbé számít, hányadikként érek a célba.