Néha áldás, hogy sok a dolgom. Így nincs időm pl. parázni. Vagy egyéb felesleges dolgokra.
Célorentáltság. Viszont pár dolog halogatásáról leszokhatnék.

Látszik, hogy mennyi időm van, illetve …. leginkább ihletem nincs írni.

Lassan másfél hete volt, hogy a hétvégét a Mátrában töltöttük. Nagyon szép és csendes helyen van a szálloda, és e miatt nem bántam meg, hogy végülis odamentünk. Na, jó, maga az épület is szép, és elfogadható. Az étkeztetésre is adtam egy ötöst, hiszen nem éheztem. Viszont még egyszer nem akarok odamenni. Ennyi elég is a negatív részből.

Szombaton egy nagyon jó futó túrát csináltunk. Felfelé kb. 6 km-t sikerült futni, utána már csak sétáltunk. Kékestetőn megittunk egy forró teát, majd elindultunk lefele egy másik útvonalon, amiről kiderült később, hogy egyáltalán nem kényelmesebb út, mint amint felmentünk.

Többnyire futva mentünk vissza, bár igencsak néznünk kellett a lábaink elé, mert nagyon köves volt a turistaút.

Nagyon élveztem, mert jó volt a levegő és szép napsütés.

Az, hogy két napig utána izomláz volt a combomban, már mellékes. A lefele futás mindig kihívást jelent a lábaimnak….

Vasárnap megnéztük a Mátra Múzeumot, illetve Egerben ebédeltünk és ittunk egy-egy kávét a Frei Kávézóban.

Este, hazaérve, a mosáson kívül már nem voltam hajlandó semmit sem csinálni, csak pihizni.

Szeretem az ilyen hétvégéket. Kellenek.

A héten eddig a legfontosabb dolog, amit csináltam a többi fontos dolgom mellett, hogy két honlapomat eggyé teszem. Azaz az egyiket megszüntetem, és az ott levő dolgaimat (pl. írások, maga a tevékenység) átmásolgattam a meg- és fennmaradó honlapomra.

Hogy miért szüntetem meg az egyik honlapot? Racionalizálás, illetve nem kell kifizetnem az esedékes tárhelydíjat. Jobb is lesz így, mert kétfelé (többfelé) már nehéz koncentrálnom.
Összességében végülis marad két honlap: ez és amit meghagyok.

A héten eddig exta különlegesség nem történt. Eddig megtartottam az edzéseimet, ma elmaradt a személyi edzés, így a szabad délutánomat, estémet blogírásra, pihenésre és társas életemre fordítom.

Tegnap délután moziban voltunk. Megnéztük a Csillagok között (Interstellar) c. filmet. A kisebbik gyermekem szorgalmazta, hogy mennyünk, mert az milyen jó film, meg aztán néhány, a filmet éltető kritikát is olvastam.

Majd’ 3 órás film. Nincs benne lövöldözés, nagy akciójelenet, bár van benne egy intrikus, aki ölni is képes volt. Szóval, körülbelül ennyi volt a nagy negatív elem. Mégis mély nyomott hagyott a film mindenkiben, és a gyerkőceim is órákig beszéltek róla.

Nekem mit adott? Nos, nem tudom. Indított el bennem gondolatokat, de csak ennyi.

Talán nem kapott el jó pillanatban a film, de én nem mondanám, hogy az eddig legjobb film, amit láttam. Lehet, még egyszer meg kellene néznem.

Vissza kellene szoknom a blogírásra. Legalább olyan szinten, hogy leírom mi minden történik velem nap mint nap.
Csak magamnak, csak azért, hogy később tudjak rá emlékezni.

No, majd meglátjuk.

Jó néhány éve kritikát kaptam a melegszendvicsemre, hogy az túl van szárítva, túl ropogós.

Azóta nagyon óvatosan sütöttem a szendvicseket a sütőben (más lehetőségem erre nincs), agyon vajaztam, nehogy egy száraz rész is legyen rajtuk.

Erre mit kértek most a gyerekeim? Legyen jól megpirítva a kenyér!

Amit pedig saját maguknak csinálnak …, hát, az én szendvicseim kutyafülék azokhoz képest.

Még két hét.

Kezdek készülni mentálisan is.

Izgulok, de jó értelemben véve.

Holnap még futok egy félmaratont, aztán már csak kicsiket.

Már egyszer lefutottam (a szülinapomon), de így hivatalosan más lesz.

Várom. Igen, várom. Tudom, hogy nagyszerű élmény lesz.

Éppen 10 éve, hogy elkezdtem írni ezt a blogot.
Volt, hogy sűrűbben, naponta többször írtam le gondolataimat, érzéseimet, volt, hogy pár hétig feléje se néztem.
Most is elég ritkán írok, bármennyire is hiányzik az írás.
Marad a blog, marad, ameddig lehet.

Még legyen minimum ennyi évünk ezzel a bloggal sok, sok bejegyzés megírásával!

Még minding a következő reakciót váltom ki, mikor megmondom, hány éves vagyok.

- Miii?! Nem hiszem el! – tágra meredt, csodálkozó szemek, tátott száj.
- …. – szerény mosoly részemről.
- Azt hittem, hogy 30 éves vagy. Mi a titkod???

A gének? Az életmód? Az, hogy én én vagyok? Mit tudom én…

Már hónapokkal előtte lelki teherként éltem meg az elkövetkezendő festést és tapétázást. Ahogy közelgett az összepakolás napja, úgy sresszeltem.
Aztán megoldottunk mindent. Szűk egy nap alatt kimázoltuk a gyermekek szobáját háromféle színnel: alap sárga (véletlenségből olyan színárnyalatot választottam, amilyen a falon is volt), zöldalma és csuda kék. És este már ott is aludhattak. A következő nap még egy kis pakolás, és azzal a szobával kész is voltam.
Jöhetett az enyém. Tapétázás. De előbb még meg kellett a tapétának érkeznie, mivel a netről rendeltem. Persze, csúszott az érkezés időpontja, de úgy sem lettünk volna kész egy nap alatt, hiszen még ki és össze kellett pakolni a szobában, le kellett a falról szedni a régi tapétát, a plafont is fehérrel át kellett festeni. Végül, ketten kezdtük el, majd a macerásabb, aprólékosabb részt én fejeztem be egyedül pénteken. Még ma is pakolok, takarítok.
Megvan a tanulság: a festés gyorsabb, olcsóbb, praktikusabb.
Viszont a tapéta számomra otthonosabb, szebb. És jól is néz ki a szobám. (Háromféle, de összeillő tapéta.)

Holnap, az utolsó szabad napomon, néhány ügyet elintézek, de, esküszöm, pihenni is fogok.
Vagy elmegyek egy hosszút futni.