Az elmúlt két hét elrepült két pillantás alatt. Sok teendő, illetve ha nem is volt éppen semmi, akkor sem jutott eszembe, hogy blogoljak.

Itt, a munkahelyen gyűröm a melót, és mivel csak én vagyok ebben a pozícióban, érzem, hogy a főnöknőm lassan hímestojásként bánik velem. Például megkaptam a két ünnep között a három nap szabadságot egy majdnem home office-szal (rá kell majd néznem a levelekre).

Az autómat végre sikerült a szervizbe elvinnem, és így az éves átnézés, plusz olajcsere és ez meg az mellett, jövő hétfőn a kuplungja is ki lesz cserélve. Ahogy megemlítem ezt bárkinek, jelentősen rám néz, hogy ez bizony nem lesz két forint. Tudom én ezt már 3 éve. Akkor kérdeztem rá először, hogy mennyibe is fájna nekem a csere. Szóval, szorgos méhecske vagy hörcsögként gyűjtögettem, tartalékoltam erre a pénzt. Lényeg, hogy az autó biztonságos legyen.

Persze, érdekességek vannak, történnek, de csak akkor kerülne minden ide leírásra, ha naponta, hetente többször írnék blogbejegyzést. Így utólag nem minden jut eszembe, mi minden is történt.

Talán az, hogy tegnap megkaptam az Anyunak szánt, készített fotókönyvet. A török utunkon készült fotókból válogattam bele. Nem volt egyszerű, mert magamhoz nem hűen igencsak kevés képet készítettem. Tény, hogy nem arra készültem, hogy karácsonyra fotókönyvvel örvendeztessem meg szülőmet. Kicsit félve lapoztam végig az albumot. Tartottam attól, hogy a fotók nem lettek jók, vagy valami hibát vétettem. De megveregetem a vállamat: egészen vállalható lett.

Itt a tél, és tanulva az előző telekből ebben a lakásban, be is szereztem egy párásítógépet. Hát, működtetem, amikor csak tudom, de így is 20-30 százalékos páratartalmat tudok összefújatni a szobámba. Igaz, nonstop jön be a bedöntött erkélyajtón a kinti levegő is. Meg hát nem mertem egy nagy teljesítményű párásítót venni. De ez is jobb, mint a semmi. A radiátorra helyezett nedves törölközővel együtt csak kihúzom a telet. Mindenesetre az alvásomra még nem hatott ki a szárazabb levegő.

Hétvégén advent első vasárnapja lesz. Úgyhogy ideje előszedni és a lakásba kirakni a karácsonyi díszítéseket. Ehhez még be kell fejeznem a nagytakarítást. Ja.

És még van egy rakat horgolni valóm, mivel fejembe vettem, hogy horgolt díszgömböket készítek és ajándékozott a kollégáimnak karácsony alkalmából. Egy már elkészült, még hármat fogok gyártani.

Úgyhogy van teendőm bőven. Nem unatkozok.

Kedves Olvasók! Legújabb híreimet olvashatják a következőkben:

Először is, ami a legfontosabb, hogy az új kolléganőből mára ex-kolléganő lett. Igyekezett ő, mint malac a jégen, megfelelni, és mai elmondása szerint, nagyon akarta ezt a melót. Hát, ugyan én nem ezt érzékeltem az elmúlt hetekben, de tény, hogy nagyon igyekezett. Csak a megjegyzései alapján úgy jött le, hogy nagy kétségei vannak a munkát illetően.

Aztán hétfő délután a munkaidő vége előtt a főnökkel beültek egy beszélgetésre. Csak részleteket hallottam ki (nagyon nem kellett hallgatóznom), és az alapján számomra az derült ki, hogy a próbaidő lejárta után, ami még egy hónap múlva lett volna, csak határozott idejűre módosítaná a főnök a munkaszerződését. Több részletet nem tudtam, de én már ez alapján felmondtam volna azonnal. Mint ma kiderült, az átadott szerződésben egyéb turpisságok is voltak, ami inkább szivatásnak hatott számára, mint korrekt szerződésnek. Illetve emellett december végéig a nyakába kapott volna minden feladatot is. Ergo a főnök, aki felvette (interjúztatta, stb), tudatában volt annak, hogy nulla, azaz semmi gyakorlata sincs ezen a területen, tehát azt is tudhatta volna, hogy dupla energiát és időt jelent a betanítása. Én legalábbis így értelmezem. Ehelyett úgy kezelte, mint engem. De minket nem lehet egy lapon említeni a sok éves tapasztalatom miatt. Úgyhogy, azt kell mondjam, ez úgy el lett b@szva, ahogy csak lehet.

S persze nekem lesz rossz megint. Nem mehetek szabira akkor, amikor akarok: egy ember helyett másik néggyel kell egyeztetnem. Az irodai feladatok teljességben újra rám hárulnak, nincs senki, akivel nyígom-bajom megoszthatnám. Stb, stb, meg ilyenek. De legjobban az osztrák kollégák vannak megszivatva, mert nekik kell tovább csinálniuk, pedig már felcsillant a remény előttük, hogy ez éven végre megszabadulnak a plusz melótól.

Gyanítom, esély arra, hogy egy új ember jöjjön ide, leghamarabb jövő tavasszal lesz, kiindulva az elmúlt hónapokból.

Nodehaladjuktovább, ami a híreket illeti! Sikerült a vodafone-nal egy évet hosszabbítanom, de csak a lustaságom miatt maradtam náluk. Mondjuk, míg egy évvel ezelőtt az akkori ügyintéző pasi körbeugrált, a mostani ürge szinte húzta a száját, hogy hajlandó voltam a tv előfizetést is megtartani, és nem mondtam le. És azzal tetézte az iránta való szimpátiámat, hogy mikor ajánlotta az akciós (vagy ajándék?) kis táblagépet, azt mondta, hogy jó lehet az unokáknak is. Köszi, mondtam.

Ezt a beszólást (mert ennek vettem, én kis érzékeny) egy pár óra múlva eltörölte a szervízes pasi, aki, mikor odamentem hozzá, hogy kérjek időpontot az autóm évi szervizére, kapásból emlékezett rám és az autóm típusára. Egyszer, tavaly ilyen tájt voltam náluk. Bóknak vettem, és ez akkora piros pont volt, hogy ha nagyon nem csesznek el valamit, akkor forever hozzájuk viszem az ótómat.

Másik sikersztorim tegnapról, hogy miután beszereztem egy szempárt, be is tudtam fejezni a horgolt, majdnem karácsonyi manót. (Azért majdnem, mert gyönyörű világoskék a ruhája és a kalapja.) Egész kis hejde manó lett! Nem is bántam, hogy a nagyobbik gyerekem nem vitte magával, miután felajánlottam neki, hogy az övé lehet.

További sikersztori, hogy végre megszabadultam a bejárati ajtó előtt hónapok óta őrzött, feleslegessé vált szobaajtótól az évi lomtalanítás alkalmával. Furcsa is, hogy nincs semmi a lépcsőházi folyosón.

Ami még sikersztorinak beillik, hogy már háromszor futok egy héten. És az egy órás futást is bírom. Az edzőm pedig még nem tudja, hogy januártól megválok tőle. Őszintén szólva mikor nyáron átvett, nagy reményeket fűztem hozzá, és ezek a remények el is haltak. Inkább csalódtam benne. Mivel már így is gondolkoztam azon, hogy lemondok az edző által tervezett edzésekről, a benne való csalódás csak ezt a tervet támogatja. Sebaj! Úgy sem készülök semmi versenyre, nagyobb kihívásra.

Más most nem jut eszembe, meg hát dolgozni is kéne…

Tegnap fura nap volt.

Kezdődött azzal, hogy az első emailek egyikében a kontakt Ildikónak hívott. Aztán gyorsan exkuzálta magát, a kora reggeli (9 óra) időpontra hivatkozott.

Intéztem az intéznivalókat, bár délelőtt inkább csak tettem-vettem, tébláboltam. Valahogy ebéd után beindultak a dolgok, és kettőt pislogtam, már fél három volt, mikor is egy vevőtől érkezett egy email, ami azzal kezdődött: Kedves Ildikó!

Hm, ez már nem lehet véletlen. Ketten, egymástól függetlenül is Ildikónak neveztek ugyanazon a napon. Voltam már Edit, amit megértettem, mert ha gyorsan bemutatkozok, a keresztnevem Editnek is hangozhat. (Azóta lassan, tagoltam mondom ki a teljes nevemet.) De írásban általában sikerült eltalálni, hogyan is hívnak. Ugyan volt már az, hogy egy-egy külföldi kontakt a vezetéknevemen szólított nem téve elé sem a Ms-t, a Mrs-t, mintha az lenne a szerinte a keresztnevem, de ezen egy idő után túltettem magamat.

Délután negyed ötig folyamatosan dolgoztam, amit nem bántam, mert így gyorsan telt az idő.

Fél ötre beszéltem meg a volt kollégámmal, hogy lenn vár majd autóval, hogy hazavisz, ahol pedig odaadom neki a mézet, amit korábban megrendelt. Kicsit tartottam a találkozótól, mert az utóbbi időben erősen célozgatott arra, hogy több is lehetne közöttünk. Bármennyire is igyekeztem a virtuális és a tényleges 5 lépés távolságot tartani, és egyértelműen jelezni, hogy én nem akarok többet, valahogy ez nem világos neki.

Sajnos, tegnap délután sem adta fel. Az autóban próbálta az arcomat, hajamat simogatni, a kezemet megfogni, megölelni. Nem győztem eltolni magamtól, és szóban is kifejezni a “nem”-et. Előbb-utóbb csak hazaértünk. Gyorsan kezébe nyomtam a mézet, majd kitessékeltem a lakásból. Ugyan balga módon még megkértem, hogy vigyen el a DM-be, mert neki útba esik hazafelé. Szerencsére autóval nincs messze, de mikor gyorsan távozni akartam az autóból, nem úsztam a két arcra puszit (ő középre is akart volna), és kiszállva még a fenekemet is megfogta. Hangosan rászóltam, hogy ne fogdosson.

Dühös voltam. Meg csalódott. Szégyelltem magamat, és megalázottságot éreztem.

Nem bátorítottam semmivel. Igyekeztem barátként viszonyulni hozzá. Többször kifejeztem azt, hogy nekem nem tetszik, ha hozzám ér, szóban is és mozdulattal is. Úgy tűnik, ebből nem értett.

És az is úgy tűnik, rá lettem kényszerítve arra, hogy tisztán és érthetően elmondjam majd neki legközelebb, hogy akkor leszek hajlandó vele találkozni (méz-biznisz miatt), ha csak egy barátként vagy egy jó ismerőseként kezel.

Muszáj kiállni magamért. Eddig ritkán tettem. Inkább próbáltam csendesen megoldani a kényelmetlen helyzetet. Vagy úgy tettem, mintha meg sem történt volna. Csak csöndesen éreztem magamat sz@rul, abuzálva.

Őszintén szólva elegem van a hormonjaimból. Tudom, tudom, változókor, premenopauza, meg ilyesmi, és a nők, akik bizonyos kort megélnek, keresztül mennek ezen.

14 éves koromtól kb. 5-6 évvel ezelőttig (kivéve a várandósságaim és utáni időszakokat) kiszámítható volt a menzeszem. Aztán, ahogy írtam, pár éve megbolydult. Azzal még kiegyeznék, hogy nem percre pontosan jelentkezik, akár hónapok is kimaradnak, de az már gáz, hogy a tünetek is össze-visszák. Például az, hogy random két héttel előtte kezd fájni a mellem, és ezzel lőttek a hason alvásomnak, vagy olykor alhasi fájdalmaim vannak, vagy hízok (és megmarad a plusz kg), vagy székrekedésem van, vagy éppen … akármi. Egyelőre összetehetem a két kezemet, hogy a hőhullámok elkerülnek.

Tegnap is arra ébredtem, hogy fáj a hasam, és az ágyban levésen kívül el nem tudtam más képzelni. Igaz, az eső is zuhogott, ez is még vonzóbbá tette az egész napi lustálkodást. Így elmaradt a sport (görgőzés lett volna az edzés), csak a boltba mentem autóval, mert hát a hűtőm erősen kongott az ürességtől, és valamit főzni is kellett a hétre – előre.

Elalváskor is csak forgolódtam, igyekeztem a fájdogáló hasamra nem figyelni. Aztán meguntam, és bevettem egy láz- és fájdalomcsillapítót (csak ez van otthon), mégiscsak másnap munka van. Szerencsére segített, így aránylag nyugodtan aludtam, bár olykor elég felületesen. (Ébredéskor meg is állapítottam, hogy újra használnom kell a füldugót, mert ahogy pucérodnak a fák és bokrok, egyre jobban hallatszik az el-elhaladó vonatok zaja, és a Pesti út forgalma.)

Ami a munkahelyet illeti: az új kolléganővel jól kijövök. Eddig. Bár néha számomra furcsa az a hozzáállása, hogy számára ennek a munkahelynek a megtartása nem életbevágó, úgyis találna másikat, szerinte. Hát, látszik, hogy nem borsodi (vagy egyéb szegényebb megye szülötte), illetve valószínűleg elfogadhatóan kereshet a férje. Szerintem botorság lenne veszni hagynia ezt a helyet. De tény, hogy ez az ő döntése, ha úgy dönt.

Magamat nem tartom balgának, amiért képes voltam 26 évet ledolgozni egy cégnél (ezen belül 13 és fél évet egy pozícióban). Abban a városban nem is lett volna nagyon mozgásterem. Két kisgyereket nevelve pedig pont tökéletes volt a közeli munkahely (gyalog 20-25 perc, busszal 5-10 perc). Ugyan nekem is voltak amolyan “szabadulási kísérleteim”, amikor az irodai munkát szerettem volna másra cserélni. De tudtam (mert számot vettettem magammal), hogy ha már íróasztal mellett kell dolgoznom, akkor inkább csinálom azt, amit, minthogy mást. És ez a 20 hónapos hatósági kitérőm alatt meg is erősödött bennem.

Itt most jól érzem magamat, és bár tudom, hogy lesznek olykor nehézségek (hol nincsennek?!), de szeretnék innen nyugdíjba menni, ami istentudjamikor lesz. Ha 40 év munkaviszonyt számolnak, akkor már 2034-ben (azaz 10-11 év múlva), de ha 65 éves koromig ki kell húznom, az bizony 2037-ben lesz. Pedig őszintén szólva már most szívesen nyugdíjaznám magamat, amellett, hogy hálás vagyok, hogy van munkám.

Hogy mit csinálnék otthon? Hát, eleinte semmit. Szó szerint. Aztán biztosan kitalálnék magamnak ezt-azt, miután meguntam a lustálkodást.

Rögtön azzal kezdem, ami az előző bejegyzésemhez kapcsolódik: ahogy beértem a melóhelyre, rögtön megnézettem a kolléganővel, mi az, ami oly nagy traumát okozott nekem kora reggel. Hát, úgy tűnik, csak egy elkapart futószemölcske, vagy valami ilyesmi.

Múlt szerda óta különösen nem történt semmi. Péntekre általában már vagyok annyira fáradt, meg telítődöm az emberekkel, hogy a hétvégén csak arra vágyok, hogy a sport és takarítás mellett (után) ne csináljak semmit, ne szóljon hozzám senki. A futás azért is egy jó sport, mert addig se itthon vagyok, és emiatt hajlandó vagyok elhagyni a lakást. Tulajdonképpen ezen introvertáltságom miatt is akartam kertesházba vagy társasházba költözni, mert úgy könnyebben kiteszem a lábamat a szabadlevegőre (értsd: a kertbe), s még ha nem is megyek emberek közé, de legalább a viszonylagos természet vesz körül.

Úgyhogy a múlt hétvége jelentősebb tette csak az volt, hogy vasárnap este felhívtam Anyut. Kíváncsi voltam, milyen hangulattal fogad, de úgy tűnik, továbbra is működik a családi vonás: nem vagyunk haragtartóak.

A hét eddig nyugis. A munkahelyen ma (kedden) szinte alig csináltam valamit. Ilyenkor bosszant, hogy nincs home office. Ezt a toporgást megejthetném otthon is kényelmes ruhában, akár a kanapémon fekve is. Ehelyett benn vagyunk kettecskén az irodában, én blogot írok, közben várom a kitudjamikoréride fuvarozó kontaktot, hogy bájologjak vele 10-15 percet.

Szeretem úgy kezdeni a napomat, hogy már sportoltam valamit. Ma reggel éppen erősítő (vagy funkcionális) edzésem lett volna. Este elalvás előtt ki is gondoltam, miket fogok csinálni.

Az edzést akkor engedtem el (ment el a kedvem), mikor éppen felcsatoltam volna pulzuspántot a jeladóval a mellkasomra, mikor a bal kezemmel valamit éreztem a bal oldalamon a pánt magasságában (ahol általában szokott lenni, mikor fel van téve). Megnéztem. Egy kicsi piros folt. Csak az ujjaimmal éreztem a kemény valamit, ami kiemelkedett a bőrömből. Na ne már! Kulllancs:?! Ugyan jártam hétfő délután az erdőben, de minden növénytől tisztes távolságot tartottam (nem azért, mert félek tőlük, hanem mert az út elég széles, illetve még pisilni sem guggoltam le, pedig nagyon kellett).

A franc sem emlékszik már arra, hogy volt-e anyajegy, szemölcs a baloldalamon egy pár nappal ezelőttig. Ugyan olykor megnézegetem a hátamat a tükörben, amivel általában semmire sem megyek, hiszen az nem egy tüzetes átvizsgálás. De most ott az a piros (vérbő) foltocska, ami vagy egy kullancs nyomán keletkezett vagy egy szemölcs lett szétkaparva.

Próbáltam az iphone nagyítójával megvizsgálni, mi a jó eget szedtem le magamról kitekeredve, de nagyon nem jutottam semmire. Tény, hogy lábai nem voltak (már). Mindenesetre elment az amúgy sem nagy kedvem az edzéstől. Talán este munka után ráveszem magamat valamiféle mozgásra.

Amúgy pedig perpill fedup vagyok a testemmel. Talán tavasszal volt egy ilyen időszakom, amikor a hormonok bennem úgy döntöttek, hogy nekem mellnagyobbításra van szükségem (most éppen közvetlenül menzesz után – nem előtte!). Így már másfél hete alig tudok hason aludni, mert fájnak, és nagyobbnak érződnek. Nem tudom, mit hoz még a perimenopauza, a változókor, de nem hittem volna, hogy a második tinédzser koromat fogom megélni: súlygyarapodás és nagyobb mellek.

Ami pedig a gömbölyödésemet illeti (bár egyes emberek szerint csinos vagyok), egyelőre nem tudok mit kezdeni vele. Amíg a hormonjaim kedvükre randalíroznak, semmi értelme fogyókúrának. De ruhatár cserének igen. Így hát vettem két nagyobb méretű futónadrágot. Ja, nem vagyok teljesen normális. Valószínű, hogy nincs egy olyan nadrágom télre, amibe beleférnék, és munkába mehetnék benne, de én inkább sportruhára költöm a pénzt. Az menti meg a helyzetet, hogy most kapunk némi bónuszt, abból csak kijön két, hétköznapi nadrág. És persze, csak ennyi bajom legyen!

20 perce fejeztem be a mai edzést, a görgőzést. Ugyan 1:10 lett volna az előírt idő, de szokásom szerint ráhúztam még 20 perc lazát. Egyetlen hátránya a biciklizésnek, hogy ülni kell a bringán. Így is szét van ülve a hátsóm (a török út rátett sok lapáttal), de még nem tudok csak futni.

A héten három napot nem tudtam edzeni. Ebből kettő nap az osztrák utazással telt. A saját autómmal mentünk a kolléganőmmel, így természetesen én vezettem. Minden simán ment, nulla problémával. Végig beszélgettük az utat, így gyorsabban telt az idő. Az, hogy volt-e értelme az útnak, már más kérdés. Részemről semmi. A kolléganő is hasonlóan nyilatkozik. A kinn töltött két nap helyett itthon, az irodában én többet és érthetőbben tudtam volna mutatni, magyarázni neki, mint a kintiek. Szerintem, de szerinte is, gyanítom.

De egy 4 csillagos szállodában Wiener Neustadtban helyeztek el minket éjszakára, elvittek egy klassz étterembe az óvárosi részen, a séta alatt megláthattam, milyen szép is az a város.

A szállodai szobám a régi várra (?) és a körülötte levő romokra nézett. Visszaérve a szobámba vacsora után résnyire nyitottam az ablakot, mert friss levegő mellett tudok csak aludni. Egyszer csak fura ordítást hallottam. Hamar rájöttem, hogy egy szamár az. (Most megnéztem a térképet, és tényleg ott van a Szamárkert…. ) Kicsit megijedtem, hogy éjjel folyton szamárordítás fogja megzavarni az álmomat, de végül nem szólt bele az alvásom minőségébe.

Másnap délután 3-kor kirobbantunk az osztrák irodából, hogy most már innen mi megyünk. Nem nagyon tartóztattak minket, de nem is tudtak volna, és gyanítom, nem is akartak. Ő már megtették a tőlük telhető legtöbbet: 10 hónapja csinálják a hiányzó magyar customer service munkáját (ami szerintük sem kevés), segítetnek betanulni, és még jó képet is vágnak mindehhez.

Simán Budapestre értünk, és a kolléganő javaslatára, ha már úgy is az iroda mellett megyünk el, felugrottunk, hogy otthagyjuk a laptopokat és a repi ajándékokat. Nekem már tele volt a hócipőm az üléssel, az utazással, alig vártam, hogy hazaérjek. Gyanúsan az első utam a WC-re vezetett. És akkor még nem sejtettem, hogy éjszaka még legalább 4-5 alkalommal fogok ott trónolni. Hasmenés. Szerencsére mindig visszaaludtam, de azért nem keltem túl vidáman. Ráadásul az este megkezdett etap folytatódott reggel is. Nem mertem futni menni, erőm nem volt a kerékpározáshoz sem, bár mennyire is óbégatott már a testem egy kis mozgásért. Busz helyett autóval mentem melóba, mert az legalább 20-25 perccel rövidebb út, ha a forgalom is úgy gondolja, és a busz a frankó minőségű utakon szétrázta volna az amúgy is labilis beleimet. Persze, az irodába megérkezésem után egyből a WC-n üldögéltem. Egy óra múlva még volt egy kitérőm, de aztán megunva a sok folyadékvesztést, amit nem tudtam pótolni ivással, éltem a kolléganőm felajánlásával, és kértem tőle Imodiumot. Az a piciny mennyiség segített. Azóta ma először voltam WC-n.

Úgyhogy ezért is volt három nap a kihagyás, ami a sportot illeti. Tegnap futni voltam, mert az nem ülés. Ma viszont kerekeztem, bár jobb lett volna a futás, de még nem merek egymás után kétszer ilyen edzést megejteni.

Őszinén szólva jól jön most ez a három nap pihenés. Mozgalmas volt az elmúlt 20-25 nap: utazások, emberek és sok meló. Sok volt a “I have to do it“. Most van a lábfelrakós, “hagyjon engem mindenki békén” időszak.

Most van annyi időm (itt a munkahelyen!), hogy írjak a törökországi útról.

Nagyon nem részletezném a dolgot. Láttunk sok ókori romot, amelyek ilyen-olyan mértékben voltak éppen feltárva. Őszintén szólva nem tudtam, hogy ennyi ókori emléket rejt magában ez a terület. Így jár az, aki nulla információval készül előre az útjára. Szóval, nekem új volt (nagyjából) minden, amit ott láttam, hallottam, tapasztaltam.

Mivel egy nagyon klassz, intelligens török idegenvezetőnk volt, aki majdnem perfektre megtanult önerőből magyarul, ezért bennem a törökökről csupa pozitív benyomás van általában. S mivel csak olyan natív emberekkel találkoztam, akik a turizmusból él, ezért természetes, hogy csak a jó oldalukat tapasztaltam.

Nagyszerűeket ettem. A szállodákban, ahol megszálltunk éjszakára, mindig svédasztalos vacsora volt, degeszre ettem magamat finomabbnál finomabb ételekkel. És persze, nem tudtam a sütiknek sem ellenállni. A reggelizésről le is szoktam, csak azért mentem le, hogy ha van sigara börek és/vagy keménytojás, akkor csomagoljak magamnak későbbre ebből is, abból is pár darabot. Nem kell mondanom, hogy derékra sikerült plusz egy-két centit összeennem.

A körút nagy hátránya az volt, hogy sokat ültünk a buszon. Ha pedig kiszálltunk, akkor nem éppen tempós gyaloglással ellensúlyoztuk a sok ülést. Emiatt pár nap után rettenetesen hiányzott a mozgás. Mivel nem készültem semmilyen sportruházattal, -cipővel, így csak a vágy maradt.

Vasárnap este fél 11-re kerültem ágyba, így nagyon örültem, hogy két nap szabadsággal kezdtem a hetet. Bár még először Anyut vittem ki a Keletibe. Aztán kezdődhetett a pihenés!

Őszintén szólva ahogy tudtam, lógáztam a lábamat, bár azért akadt tennivaló is. Például a mosott ruhák kiteregetése, vásárlás, főzés, meg ilyenek. Viszont tudtam, hogy muszáj semmit tennem is, hiszen szerdán kezdődik a munka, és lesz bőven, mivel más nem csinálta meg helyettem a másfél hét szabim alatt.

Dolgoztam is gőzerővel. Csak úgy égett a munka a kezeim alatt! De tényleg. Szeretem, ha néha (nem mindig!) vannak ilyen pörgős napjaim. Gyorsabban telik, valamint a nap végén, ha minden jól ment, elégedetten teszem le a lantot.

Gyanítom, ez a hét sem lesz különb. Főleg akkor, ha holnap és holnapután Ausztriában leszünk a kolléganővel. Rajta múlik. Ma reggel betegen bejött, hogy aztán hazamenjen pihenni, gyógyulni, hátha holnap reggelre fitt és üde lesz. Ha megyünk, akkor az autómmal, és én vezetek. Ismerve a magyar állami vasutakat, különösen felújítás idején, nem bízunk abban, hogy vonattal könnyebb és gyorsabb lenne az utazásunk. Hát, we will see…

Nem emlékszem, tettem-e ígéretet a legutóbbi közös utazásunkor, hogy Anyuval soha többet, de ha igen, akkor most ez az út erősen eszembe vésette, hogy ne tegyem még egyszer.

Képtelen vagyok felvértezni magamat, illetve lelkileg felkészülni a megpróbáltatásokra, a kihívásokra. Mindig tud valami újjal meglepni, ami miatt elvesztem a türelmemet. Szerencsére ma reggelig sikerült a látszólagos hidegvéremet megőrizni. Mivel tegnap későn értünk Budapestre, ezért itt aludt. Hát, még meg sem ittam az első kávémat, már belém döfött, s kihozott a sodromból. Eddig is azon voltam, hogy mihamarabb elváljanak az útjaink, de most szó nélkül (csak a korábbi beszólása miatt dühöngtem magamban) mosdottam, öltöztem, és vittem ki a reggeli dugón keresztül a Keletibe. Türelmesen megvártam, míg megveszi a helyjegyét, elintézi a WC-t, majd elköszöntem, és vígan hazajöttem.

Csodálattal adózom Apunak, aki Anyám mellett él 53 éve, és így-úgy elviseli. Nyilván kettőn áll a vásár, és senki se szent, de …. Anyu magába nézhetne úgy igazán.

Tudom, az útra önként vállalkoztam, de nem azért, hogy én legyek Anyu társalkodónője, bólogatója és boxzsákja. Sejtem, hogy meggyőződése rólam, hogy egy élhetetlen, morózus ember vagyok, aki képtelen társas kapcsolatokat létesíteni, beszélgetni, nevetgélni másokkal. Most ezt én cáfoltam, meg is kaptam érte a sértődött, hallgatag választ.

Szeretnék én jóízűen, vidáman, értelmes témákat boncolgatva beszélgetni vele, de egyszerűen képtelenség. Mondja a magáét, s ha én véletlenül szóhoz jutok, akkor szinte meg sem hallva “hallgat” engem.

Az volt az egyik csúcs az utazás alatt, hogy kitaláltam és megosztottam vele egy megoldást, hogyan láthatunk ki előre könnyebben az előttünk levő szabad ülések felett, s majd pár perc múlva nagy lelkesen előadta, milyen jó ötlete van neki. Miután segítettem neki a megvalósításban, azt is megemlítettem, hogy ezt én találtam ki. Nem tettem zsebre azt a nézést, amit válaszul kaptam.

A másik, és záró csúcs az volt, hogy ma reggel kiderült számára nincs a hűtőmbe tej. Vérig sértődött, hogy én milyen házigazda vagyok, hogy miatta nem veszek tejet, hogy legyen a kávéjába. Felhívtam a figyelmét arra, hogy egy: nem volt arról szó, hogy itt alszik, és kávézni is fog nálam; kettő: tegnap este a reptéren, mikor a csomagokra vártunk (úgy 30 percet) jeleztem neki és kihangsúlyoztam, nincs itthon semmi. Ha akar valamit, azt venni kell. Akkor azt mondta, neki nem kell semmi. Tegnap éjjel én még megjártam Budát is, mert elvittem a gyereket a koliba, hogy ne kelljen tömegközlekednie, ergo nem a hátsómat vakargattam alvás előtt. (A fáradtságomat jelzi, hogy extrán nehezen tájékozódtam – gps ide, gps oda – az esti kivilágításban, így egy helyen a szembesávba kormányoztam az autót. Egy szempillantás alatt észleltem a bakimat, így csak a szembejövő autóban ülőkre hoztam a frászt. Én annyira be voltam zombulva, hogy csak konstatáltam a hülyeségemet, majd a helyes sávban nyugodtan vártam, hogy a lámpa zöldre váltson, és persze magamban bocsánatot kértem a megijesztett emberektől.) Szóval, ha nem kezd el szapulni engem Anyu, akkor nem húzom magamat fel, és szépen, nyugodtan lesétálok a szemben levő kisboltba egy liter tejért a kávéjához. Ehelyett a dugóban araszolva kivittem a Keletibe.

Hogy mi volt a hozzáállásom az egész hét alatt?! Ha valamit mondott Anyu, akkor meghallgattam, bólogattam, de nem nyilvánítottam véleményt. Mivel úgy sem érdekli, minek. Illetve változatosság kedvéért hozzáteszi az ő negatív kommentjét, és tulajdonképpen arra sincsen szükségem.

Igyekeztem békességben maradni vele, hogy ne rondítsa el az utazást a köztünk lévő ellentét, de ha nem is volt a felszínen, a mélyben ott gyűrűzött.

Igyekszem elfogadni őt ilyennek, amilyen. Egyelőre csekély sikerrel tudom. Amíg ez nincs másként, maradok a havi egy rövid látogatásnál, találkozásnál. Az elmúlt hét után ez bővel elég.

Ahogy számítottam rá, valóban el vagyok havazva a melóhelyen: van munka, intézni való bőven, emellett még az új kolléganőt is barátkoztatom a munkával, legalábbis azon részével, ami egyezik a területeinken.

Azt gondoltam, hogy lesz még több időm a betanításra, de ma eddig annyi melóm volt, illetve még munkaalkalmasságira is el kellett menni, hogy ez kiesett. Szerintem holnap sem fog menni, lévén, hogy péntektől már szabin vagyok, így mindent előre meg kell csinálnom, amit tudok. Amit nem, az meg majd lóg a levegőben, amíg visszajövök. Mert ugyanis normális helyettesítésem nem lesz egy darabig. Az osztrák kollégák is csak tüzet oltanak majd – legjobb esetben.

A fogyókúrámnak semmi értelme, hiszen egy dekát sem fogytam. És amíg a bringán pörgetés helyett ellenállással emelem a pulzusomat, inkább vastagodik a combom, nem pedig karcsúsodik. Ja, és persze a hátsóm a plusz zsírlerakódás mellett izmosodott is valószínűleg, hiszen az összes erősítő edzésemben van felhúzás vagy olyan egyéb gyakorlat, ami a farizmokra is hat. És természetesen súlyokkal csinálom, nem pedig a levegőt emelgetem gyakorlatok közben.

Ugyan otthon nem vagyok elhavazva sok-sok teendővel, csak az alap házimunkák, de mivel úgy megyek haza, hogy csak pihenésre és a fejemből kibámulásra vágyok, eszembe sem jut blogot írni. Így most itt, a munkahelyen szorítok időt az írásra.

Szóval, otthon még az sem jut nagyon eszembe, hogy a nagy útra készüljek. Arra ott lesz a péntek és a szombat. Nyilván a vasárnap a finish-t jelenti. Valami ebéd készítést, meg Anyuért való elautózást a vasútállomásra, meg aztán a reptérre való eljutást (autóval elvisz a fiatalabbik gyermek remélve, hogy utána egy hétre lenyúlhatja a járművet). Mondanám, hogy utána a pihenés jön egy hétig, de inkább csak kikapcsolódás lesz, hiszen ez egy körút, nem a tengerparton való ücsörgés. Hát, ilyen ez!

A hét eleje elviharzott. Sűrű munkanapok, tele melóval, tennivalóval, német “vendéggel” (egy IT-s a központból). Megismerkedtem az új munkatársammal is, aki ugyanebben a pozícióban lesz más területtel. Végre lesz, kihez szólnom, bár nincs ellenemre az egyedüllét. Legalább nem minden back office teendő fog rám hárulni (így sem sózta rám a főnök az összeset), illetve egy idő után lesz, aki helyettesít, vagy itt van az irodában (őrzi a házat), és én mehetek az ügyeim intézésére.

Úgyhogy most egy ideig nem kell aggódnom, hogy lesz szabad percem, mert segítenem kell betanítani.

De október első egy harmadában szabadságon leszek. Anyut kísérem el egy törökországi körútra.

Sűrű napok és hetek jönnek. Nem mondom, hogy örülök, és nem mondom, hogy nem. Most hagyom magam sodródni.

A héten egy kicsit nyűgös voltam, ami a sportolás erősítő részét illeti. Nehezen vettem rá magamat, és ha csináltam is, akkor kedvemre való gyakorlatokkal pipáltam ki a napi edzést, és csak semmi durvulás.

Tegnap reggel voltam futni. 36 perces edzést kaptam az edzőnőmtől. Ugyan beletett némi intervallumos részt, de magamban csendben körberöhögtem. Örültem, ha egyáltalán valami iramot ki tudok csiholni magamból, hogy futásnak mondhassam az utcai haladásomat, s nagy ívbe letojtam a pulzus nézegetést, miután láttam, hogy minden erőfeszítésem (nem is volt erőm!) ellenére alig tudom 140 bpm környékére feltornázni. És én így intervallumozzak 150 bpm-es szakaszokkal! Ha-ha-ha!

A jobb lábfejem továbbra is fájdogált, de legalább ezúttal csak tompán. Utána a gyaloglás sem volt annyira szenvedős, mint például egy hete. Így ezt javulásnak vélem. Bár az edzőnőm többször pedzegette, hogy jó lenne egy gyógytornászhoz elmennem és megmutatni neki, hátha mindenféle ezzel-azzal segítene. Hát, persze, jó lenne. Csak ehhez pénz is kellene. Ergo vagy edzőt fizetek, vagy gyógytornászhoz járok.

Holnap lesz egy hete, hogy komolyabban elkezdtem odafigyelni, mit eszek. Természetesen a héten az összes kísértés is előjött, hogy ne tudjak 100 %-ban teljesíteni. Stresszevőként pedig megkaptam a mindennapi stresszemet is, hogy még könnyebb legyen a dolgom.

Egyébként amennyire nehéz volt felfognom tizenvalahány évig, hogy vékony vagyok, most annyira nehéz megértenem, hogy sikerült visszanyernem lánykori alakomat. És ez most nem pozitív kijelentés.

Rájöttem, hogy leginkább az bosszant folyamatosan, immár 16 éve, hogy a mindennapi sportolás (legyen az futás, erősítés vagy biciklizés) ellenére ez nem látszik az alakomon, mindegy milyen a súlyom.

És akkor most befejezem egy mindent kisimító és pozitívvá változtató mondattal: de legalább egészséges vagyok (vagyis úgy tudom, hogy az vagyok)!