Tegnap éppen a lépcsőház felé tartottam, a bevásárló szatyorral a vállamon, a kezemben a mobilommal, mikor olvastam a messenger csoportban, hogy a tanárnő megküldte e-mailben a sikerült-nemsikerült eredményt.

Még azért felmentem az emeletre, még azért lepakoltam magamról a cuccot, még azért elmentem kezet és arcot mosni, mielőtt a mobilon megnyitottam volna az excel fájlt. Kíváncsiság és várakozás volt bennem, azon érzés mellett, na, essek túl rajta.

Sikerült. Milyen ponttal, nem tudom, de tulajdonképpen nem is lényeges. Örülök, de ott van az a gondolat is, hogy még nincs vége, mert jövő pénteken számvitel vizsga, és ha az is sikerül, akkor jön a három nagy. Amikhez semmi, de semmi kedvem. A szóbelire, aminek az időpontját senki se tudja, még esélyem se lesz elmenni, ha decemberben lesz. És ha rágondolok, csak az jut eszembe, hogy már és még mindig tanulni kell. Mikor lesz vége?!

Az pedig igen fura, hogy egész nyáron a lakásban egy darab szúnyoggal nem találkoztam, egy csípést sem szereztem (legfeljebb az erdőben), és múlt éjjel arra riadok, hogy a füldugós fülem körül egy zümmög. Az csak ideiglenes megoldás volt, hogy a fejemre húztam a nyári takarómon levő plédet. Így elő kellett bányásznom a már eltett elektromos szúnyogriasztót. Egy idő után már nem hallottam őkelmét, és aludtam tovább.

Sötétek a reggelek. Már. Fél hétkor olyan volt, mintha egy órával hamarabb lenne. Még nem szoktam meg, úgy látszik, hogy itt később kel fel a nap, mint Borsodban. Meg fogom-e valaha?

Egyre erősebb bennem az elhatározás, hogy januárban elkezdek új munkahelyet nézni. A kollégámnak céloztam rá, hogy nem itt képzelem el a jövőmet, teljesen kiakadt. Azt mondta, hogy a közigazgatásban máshol sem jobb. Csodálkozva néztem rá, miért akarnék közalkalmazott maradni. Eszem ágában sincs.

Az utána következő pár percben felháborodva igyekezett meggyőzni arról, hogy hülye vagyok, ha innen elmegyek, és bele fogok tanulni, stb. Én meg arról próbáltam meggyőzni, hogy az a világ nem az én világom. Nem érdekel, és hidegen hagy. (Ha pedig így van, akkor rosszul fogom végezni a melót, állandóan azon fogok görcsölni, mikor elégelik meg, és rúgnak ki, stb. És nem mellesleg utálni fogom. De mindezt már nem mondtam.)

Láttam, hogy felesleges bármit is mondanom, mert nem érti. Gyanítom, utólag elgondolkodva mindezen, attól rezelt be, hogy azt a munkát, ami rám és egyedül rám van testálva, amiért felvettek, nem lesz, aki megcsinálja, esetleg rá sózzák. Ő pedig azt nem érti, nem akarja érteni, és nem szereti. Na, én így vagyok az egész mindentől, ami ott van. Főleg a hozzáállástól: tanuld meg, tudjad, mindegy hogyan.

Adózásból megvolt a központi modulzáró. Hát, hagyjuk! Nem volt nehéz, de voltak nálam egy-két részen bizonytalanságok, amit felkészülés alatt elméletileg tudtam. De mikor odakerültem, hogy akkor most számoljam ki, csak tippeltem, hogy úgy kell.

Nem szeretem megnézni vizsga után a megoldást. Előbb megvárom az eredményt. Ha sikerült, akkor teszek rá, mik voltak a megoldások, ha meg nem, akkor érdemes végignézni.

Szóval várok. Addig nem idegesítem magamat.

Ha nem sikerül, ez van. Nem szeretnék még egyszer elmenni belőle vizsgázni januárban. Ezt a tanfolyamot csak az információkért, a tudásért csináltam, nem a papírért. Az nem vérre menő nálam. Persze, előnyt jelentene az új munkakeresésben és -találásban.

Úgy is elég kérdéses, hogy a záróvizsga szóbelijére, amivel nem számoltam külön időponttal, nem hiszem, hogy el tudok majd menni. Várhatóan decemberben lesz, de akkor én már az új lakásom festésével és a költözéssel leszek elfoglalva.

Egyszerűen nem tudok mindenhol helytállni ugyanazon időpontban.

Hülye hormonok! Azzal még kibékülök, hogy a testsúlyomat nehezebb karbantartani (mondjuk, az utóbbi hónapok stressze és a tanulás miatt is), de hogy újra akkorák legyenek a melleim, mint szüléseim előtt, hát area nem számítottam, és még fel kell dolgoznom.

Bár tudom, jobban mutatok a sportcuccban, ha van, ami melltájékon domborodik, de őszintén szólva azt szeretem, ha kisebb, sportosabb a mellem.

Már tavasszal volt egy növési etapja, most az elmúlt pár hétben egy újabb van. Fáj, érzékeny, a menzesztől független. És nem, nem vagyok várandós sem. A változókor integet: hello! Jövök!

Hogyan definiálod magadat?

Érdemes e bárminek is, kérdem én. Ha azt mondom magamról, futó vagyok, akkor az azt jelenti, hogy életem végéig az maradok?

És mi történik, ha úgy alakul az egészségi állapotom, hogy soha többé nem tehetek egy futólépést sem? Már nem leszek Futó.

Nem szeretem behatárolni magamat ilyen megnevezésekkel. Réges régen valaki azt mondta rólam, ilyen is, meg olyan is vagyok. Ezt a meghatározást szeretem. Mert lehetőséget ad. Ha az életem úgy hozza, akkor képes vagyok a változtatásra. Ami nem mindig megy fogcsikorgatás nélkül, de a lehetőség bennem van, hogy más legyek.

Az élet tanít. Ha túlságosan leragadunk egy definícióban, elveheti tőlünk, hogy megmutassa, lehetünk más is, mint aminek hinni akarjuk magunkat. Aztán vagy meglátjuk magunkban a lehetőséget vagy nem.

Inkább lássuk meg, jobban járunk vele.

Inkább hajoljunk, mint törjünk.

Egyszerűen távol áll tőlem, hogy azért tartsak ismerősöket (szósöl média és társai) képben és folyamatos kontaktban, hogy majd egyszer, ha úgy alakul, tudjak kitől segítséget kérni.

Számomra idegen, hogy azért segítsek valakinek, hogy aztán majd behajthassam rajta, sőt, még meg is említsem, hogy oké, most én segítek neked, de ezt tulajdonképpen azért teszem, hogy alkalomadtán te ezt viszonozhasd nekem.

Ha segítek, őszintén teszem, s általában szívből vagy udvariasságból. Aztán legtöbbször el is felejtem, hogy megtettem. Így nincs is mit behajtanom a másikon, mert nem emlékszem rá.

Ha én valakivel tartom a kapcsolatot, akkor azért teszem, mert kedvelem, elismerem vagy a barátomnak tartom.

Ha valakitől szívességet, segítséget kértem, igyekeztem vagy azonnal honorálni valamivel, vagy legközelebb én segítettem neki valamiben. Tettem, de nem feltétlenül azért, mert ő már egyszer segítségemre volt.

Figyelek a balanszra, de nem szorítkozva egy-egy emberre. Univerzum szinten. Ha én adok, akkor fogok kapni is. Valaki mástól. Mert a szívesség körbejár.

Nézem a hírfolyamban szembejövő versenycélba érős fotókat, miket a futós ismerőseim osztanak meg hétről hétre hétvégente.

Egy éve voltam utoljára versenyen. Azóta volt egy komolyabb sérülésem, és abból, úgy tűnik, helyre jöttem. De még nem tudnék 10 km-nél többet futni versenyen. (Lefutnám a félmarcsit is, mert az állóképességem megmaradt hozzá, de nem tudom, a törött csont hogyan bírná.) Szívesen terhelne már az edző is, de leintettem. Nekem most másra kell az idő. És nincs hozzá türelmem.

És egyáltalán nem vágyok versenyre.

Se kicsire, se nagyra.

És még nem is hiányzik. Próbálom felfedezni magamban a csíráját is a hiánynak, vagy a kihívás miatti izgalomnak, ami megvolt korábban egy-egy verseny miatt, de most nincs. Néha mintha feltámadna egy-egy terepverseny iránt, de akkor is inkább olyan kirándulós futást képzelek el. Semmi vágtatás, inkább csak kedvemre való futkorászás az erdőben, dombokon.

Perpillanat egy dolgot céloztam be: jövőre a születésnapomon le szeretném futni az éveim számát. Még is csak kerek szám lesz. Arra pont elég lesz felkészülni.

Ritkán, de van ilyen. Éjjel egy órakor, négy óra alvás után felébredtem, kimentem wc-re, majd jöttek a gondolatok a tanulással kapcsolatosan, és hiába feküdtem vissza várva a szokásos visszaalvást, nem történt meg. Egy ideig még feküdtem, hátha újra elalszok, aztán felültem és meditáltam. Talán utána lecsendesített elmével, testtel jobban fog menni…

Nem. Így maradt az olvasás, aztán egy kis adózás feladatmegoldás. Öt órakor már a biciklit tekertem.

Mivel vacakol a jobb vádlim, újra több tekerést kaptam a hétre. Bár ma hajnalt már kacérkodtam a gondolattal, hogy inkább kimegyek a csendes esőbe egy szűk órát kocogni a sötét utcákon, aztán győzött a józan ész, és inkább görgőztem. Közben megnéztem a TAO-ról egy 30 perces oktatóanyagot, majd jöhettek a maradék időben a youtube-os beszélgetések.

Más.

Van olyan dolog az életemben most, ahol tudom, mit kell csinálnom, és csak erőt kell vennem magamon (mert minden kezdet nehéz, meg egyéként is hajlamos vagyok halogatni), hogy tegyem, amit kell.

Van olyan is, amivel nem tudok mit kezdeni. Talán két ügy is. Egyben biztosan. Legszívesebben hagynám a fenébe, mert … még dühös vagyok, és vannak bennem sérelmek. Nem tudom, hogy változna-e a jövőben valami. Annyi mindent tettem már bele. Leginkább reményt. És nagyon nehezen adok fel bármit is. De hát, mint tudjuk, a remény hal meg utoljára….

Egyelőre még nincs itt az ideje a dűlőre jutásnak, most más van a sorban elől.

Vajon túléli-e az emberek egy része, hogy egy bő órája nincs Fb, insta, messenger és whatsApp?

Milyen elvonási tüneteik keletkeznek, illetve mire cuppannak rá addig is, amíg újra nem éled a Fb-csecs?

Mostanában élénk álmaim vannak. Néha öröm kijönni belőlük, máskor pedig még maradnék, visszavágyok. Mert, bár álmok, kiszámíthatónak tűnik, biztonságosnak, és úgy érzem, szeretnek, fontos vagyok.

Azt mondják, az álmok világában bármi lehetséges. Talán így van, talán nem. Tény, hogy olykor elég furcsaságok történnek. Volt pár álmom az elmúlt 49 év során… Jó is, rossz is.

De ha maga az élet is egy álom, akkor itt, a majaban is bármi megtörténhet. És tulajdonképpen igen, csak a félelmeink, a hitrendszerünk bekorlátoznak minket. Ha tetszik, ha nem.

Belekezdtem egy könyvbe. Jo Nesbo Leopárdjába. Már az első pár oldal újfent megerősített abban, hogy engem levett a skandináv krimi irodalom a lábaimról. Melléjük csatlakoztak a sorozataik: norvég, svéd, finn krimi jöhet! Oké, a britek is.

Ugyan azért vettem le a polcról a már egy ideje ott várakozó könyvet, hogy sorozatot ne nézzek tanulás helyett, most pedig lassan a könyvet kell elraknom szem elöl. (Bírd már ki ezt az egy- másfél hónapot!)

Ma volt megint egy újabb mély ponton. Nem részletezem, mert nem akarok nyafogni, de a melóhelyem miatt. A volt kolléganőmmel egy jó órát beszélgettem mindenről – őt is meghallgattam, nyugi! -, aztán egész helyre rázódtam. Nem látom fényesebben a jövőmet ott, de legalább már nincs a “kardomba dőlök, s emellett hagyom magamat elütni egy autó által” érzésem.

Majd lesz valami, no.

A finish-ben járunk. És kezdem úgy érezni, egyre nehezebb megtalálni a motivációt. Hogy újra beleássam magam az adózásba. Úgy, hogy közben a számvitelt kellene teljes erőbedobással tanulnom.

Hogyan osszam meg az időmet?! Azt a keveset.

Az adózásból az elméletet tanuljam, vagy a példákat nyomjam először? Mennyi időt szánjak az adózásra, mennyit a számvitelre? És a számvitelből melyik feladatokat csináljam? A régi vizsgafeladatok mellett a példatár feladataira lesz-e időm? És a gyűjtemény kiegészítésére, megtanulására lesz-e érkezésem?

Mindezt munka mellett nulla tanulásra kivett szabadsággal. Lassan eljutok az esélytelenek nyugalmához.

Sok podcastot hallgatok mostanában. Van, hogy a spotify-on (általában futás közben), vagy youtube-on otthon, főzés, takarítás közben.

Vannak kedvenc kérdezőim, csatornáim, és ha éppen náluk nincs fenn új, engem is érdeklő beszélgetés, keresek újat.

Így akadtam Karácsony beszélgetéseire is. Rájöttem, egész jók, és nem feltétlenül kampányt támogatóak. Viszont olyan embereket kérdez, akik értelmeseket mondanak. Például ma délelőtt a Bojár Gáborral készült podcastjét hallgattam porszívózás és felmosás közben. Bevillant, hogy ugyan túl sok mindent nem tudok erről az emberről, de én már hallgattam, láttam vele egy interjút. Az egyik Kadarkai Endre-féle Világtalálkozóban szerepelt lassan egy éve (utánanéztem).

Karácsonynak olyan dolgokról beszélt, hogy takarítás közben szorgalmasan egyetértettem, bólogattam, és volt, amire azt mondtam, “hm, tényleg, igaza van”.

Meg szerettem volna osztani az Fb-on a beszélgetést, aztán visszakoztam. A mai, magyarországi világban jobb, ha nem teszek ki semmi baloldalit az idővonalamra. Talán majd egy félév múlva….

De egyébként erősen ajánlom meghallgatásra. Pártól és egyéb oldalon állástól független okosságok hangzanak el benne.