Annyi minden jár a fejemben, amiről írni akarok. Köszönhetem ezt a BTS-rajongásomnak. De először is megemlítem, hogy kedden este koncerten voltam. Őszintén szólva nekem nehéz ülve néznem, hallgatnom egy olyan zenét, amire táncolhatnék is, így most is kézzel-lábbal, fejingatással vezettem le a mozoghatnékomat.

Majdnem 20 évvel ezelőtt voltam egy klubkoncerten, ahol Frenk mutatta be az akkor legújabb lemezét. Beleszerettem első hallásra, meg is vettem a CD-t, és hallgattam sokszor-sokszor. Aztán, mivel akkoriban “salsa-hívő” voltam, így a kubai zenén kívül nem sok másra jutott időm.

Pár éve a spotify-on a 2020-as lemezét még szerettem, aztán, bár lett volna alkalmam, de nem mentem koncertjére. Most keddig.

Tetszett, szerettem. Sajnos, a bemutatásra szánt lemez még nem jelent meg, így várnom kell a tényleges elérhetőségig, ami valószínűleg szeptemberben lesz.

Frenk remek zenész. Több hangszeren játszik, maga írja a zenéit (tudtommal), és több zenekarban is zenél, zenélt. Megjelenése nem éppen adoniszi, és ezzel nincs is semmi baj, mert a zene megszépíti. Ezt úgy értem, hogy mikor kedden este kilépett a színpadra nagyjából két szám erejéig azon tanakodtam magamban, hogyan láthattam én ezt a férfit jókiállásúnak. Aztán megérkezett. Amikor már feloldódott, egybeolvadt a játszott zenével, kezdtem látni, amit 19 éve láttam, azaz megszépült. Számomra szó szerint.

Remek koncert volt. A zenészek között is működött a kémia. Egyet bántam, hogy az egyik gitáros (szóló?) szövegét nem mindig lehetett hallani, mert nem a mikrofonba mondta a poénjait. Mivel a harmadik sor közepén ültem, ezért a javát elkaptam, de sokkal menőbb lett volna, ha az ő szövege is a koncert szerves része lesz.

Hivatalosan. Azaz a Weverse-en (Global Fandom Platform) tagságit vettem (BTS Membership). Pár előnnyel jár. Például vehetek jegyet a hétvégi, online is közvetített koncertek egyikére. Megtettem.

A csapat most a hétvégén lesz 13 éves, azaz 2013.06.13-án debütáltak. Egyre több információt és történetet tudok meg róluk, és őszintén szólva le a kalappal előttük. Amin ők keresztül mentek, azért már külön megérdemlik a díjakat, a rajongók (ARMY) szeretetét.

Ők valóban a semmiből küzdötték fel magukat. Nem volt mögöttük egy gazdag ügynökség támogatása (koldusszegények voltak), egy kis lakásban éltek évekig heten (egy szobában aludtak a szorosan beállított emeletes ágyakon), gyakran éheztek (sokszor a legidősebb tag, Jin, hozott a szüleitől alapanyagot a főzéshez, vagy ha volt pénze, akkor vett nekik kaját*) a sok táncgyakorlás mellett. Meg kellett küzdeniük a lenézettséggel, mivel az ő ügynökségük csak egy csőd szélén kóválygó, kis cég volt. Van egy videó egy műsorból, ahol a legfiatalabb tag, Jungkook ételt (hamburger, stb) vett a műsorban résztvevőknek a tisztelete jeléül, és ahelyett, hogy megköszönték volna az ennivalót, utálkozva és lenézve visszadobták neki. Annak a tinédzserfiúnak, aki napi szinten éhezett. A szívem facsarodott, mikor láttam ezt a megalázást.

Ha ma látja valaki őket, akkor csak a fény, a siker és a csillogás tűnik fel neki. Az odavezető utat csak azok ismerik, akik régóta követik őket, vagy hajlandóak mélyebben beleásni magukat a történetükbe.

A K-pop idolok nem csak úgy lesznek. Először jelentkezniük kell gyakornoknak, ahova egy rostán keresztül kerülnek be. Lehet, hogy évekig gyakornokoskodnak. Ami azt jelenti, hogy napi szinten táncolnak, énekelnek a tanulás mellett, stb, ami egy idolléthez szükséges. Aztán, ha nagyon kitűnnek és mázlijuk van, bekerülnek egy bandába. És itt sem ér véget a meló! Egy átlagos idolcsapat nagyjából 2-4 évig tud fennmaradni. Vagy sikeresek lesznek, vagy nem. És a siker sem akadálya a feloszlásnak. A BTS is végigment egy nehéz időszakon 2018 elején, pedig akkor már volt olyan daluk, ami a Billboard 200-on 7. helyen debütált, illetve magukénak tudhattak egy Billbord-díjat is.

Azt hinné az ember, hogy az az idolcsapat, amely már megtölt stadionokat világszerte, az magabiztos, minden kétségtől mentes. De nem így van. Hallgatva a tagok őszinte nyilatkozatait döbbenünk rá, hogy ők is emberek, akik önbizalomhiánnyal, önismereti gondokkal és az önszeretethiányával küzdenek. Hiába a hatalmas rajongótábor, még akkor is el tudják hinni a gyűlölködő kommenteket.

Lehet, hogy ma már mindegyikük valamilyen nagy márkának a nagykövete (CK, Dior, Celine, Luis Vuitton, stb), de ettől még ugyanolyan kedves, udvarias, magukat mások felé nem helyező emberek maradtak. Például JK-t a mai napig a “bowing fairy“-nek becézik. Elég megnézni egy videót, ami a reptéri közlekedését mutatja. Mondhatni boldog-boldogtalannak bókol mint köszönés. Ez neki természetes, mivel az első 15 évében így nevelték a szülei (s gondolom, a dél-koreai társadalom), és a “bátyjai” sem engedték elkanászosodni.

Amit nem igazán értek, de valószínűleg csak azért, mivel én nem abban a közegben, kultúrában élek, mint a K-pop idolok: a vékonyság. Mikor egy izmos (sportoló), jó felépítésű 20-30-as férfi azt mondja, hogy fogynia kell, csak azt keresem, hogy miből. Abból a pár százalék testzsírból, ami még rajta van?! A hasán még látszanak a kockák, bár nem mondhatjuk, hogy testszerte szálkás. De fogyniuk kell. Amikor megláttam a BTS tagjait március végén az újonnan készült fotókon és videókon, nem azon áradoztam, milyen helyesek, hanem azon sápítoztam, hogy b.zmeg, milyen vékonyak. Nagyon nehéz volt megszoknom. Persze, mikor rájuk aggatják a stylistok az ilyen-olyan bő és több réteg ruhákat, akkor ez az ‘kákabélség’ nagyjából takarva van, de ha látom Jint egy fariban és egy pólóban, akkor azt kérdezem, hogy ez a pálcikaember miért szép. És ne felejtsük el, hogy rendszeresen erősítenek. Jungkook (JK) a banda “muscle bunny“-ja, aki már sok éve jár le a terembe erősíteni, ki tudja magát gyúrni, ha nem kell éppen vékonynak lennie. De V is megmutatta a katonaság alatt, milyen alakja lenne (szuper!), ha nem írnák elő nekik a papírvékonyságot.

Leginkább Jimint féltem, mivel ő hajlamos végletekig kínozni magát a diétával. Ő az, aki alapvetően egy izmos testalkatú ember. Nem túl magas (173 cm), de ha akarja, ha nem, mindig lesz rajta izom. Tőle én legfeljebb azt várnám el, hogy egy egészséges testzsírszázaléka legyen, s ne veszítsen izmot. Szegény ő is olyan arccal van megáldva, mint én. Pár kilogramm plusz, és pufisodik az arca. Azzal ő pedig nem tud olyan sármőr lenni, amilyen egyébként szeretne lenni (és tud is!).

Jimin amúgy is egy nagyon egyedi ember. Van egy mondás: once you JimIN, you cannot JimOUT. És ez így igaz. Sokáig nem hallottam a Jimin-hatásról, aztán a YT-on belefutottam néhány, ezt taglaló videóba. Azt hiszem, beszédes egy-két heteró férfi reakciója Jimin táncára, flörtölésére. Először ledermednek, eláll a lélegzetük, majd megjegyzik, hogy ők egyébként nősek, vagy van barátnőjük, és ejnye, Jimin! Én nőként nem esek hasra tőle, nekem ugye nem ő a biasom, de elismerem a szépet, a vonzót, és a kimagasló tánctudását, testtudatát. Ezt a body rollt nem tudom elfelejteni: https://www.youtube.com/shorts/6Kw9yzg65gY

Úgyhogy továbbra is lelkesedem a BTS-ért, és fogok is róluk még írni.

*Láttam egy vlog bejegyzés részletét, amit Jin és Jungkook csinált még a nehézségeik idején. Jin, a nagytestvér igyekszik rábeszélni a legfiatalabb “testvérét”, hogy bár még tart a próba, menjenek enni. Látszik Jungkookon (az örökké enni tudón), hogy erősen vívódik a kötelesség és az evés között. Gyanítom, Jin nem a lógásra akarta rábeszélni, hanem tudta, hogy JK éhes, és úgy nem lehet teljesíteni, hogy nincs energiautánpótlás a szervezetben.

Van egy másik videó is fenn a YT-on a fiatal JK-ről. Valaki kezébe nyomott egy doboz fánkot. Szegény srác kinyitotta, hogy megnézze, mi van a papírdobozban. Ott tartott az ölében 6 db finomságot. Az a vívódás, amin ő keresztül ment! Ő akkor a diétával indokolta, miért nem vesz el egyet rögtön. Mondjuk, az ügynökségnek is jól jöhetett ez az indok, miért nem kapnak több kaját.

A semmittevést ott folytattam, ahol az előző bejegyzésben abbahagytam. Vagy hogyan is fogalmazzak?!

Sok minden nem történt. Telnek a napok. Későn ébredek, későn kezdek bele a napba, és éjjel meg virgonckodok. Volt olyan, hogy este 9 órakor tört rám a táncolhatnék (természetesen fülessel a fülemben) a macska nagy rémületére, mert persze ő már aludt (volna). Lassan már ígéretet sem teszek magamnak, hogy “holnaptól” ezt és azt a változtatást vezetem be az életembe, mert jön a másnap, és minden ugyanúgy zajlik.

Reménykedtem, hogy e tavaszon nem fognak a fecskék társlakóinkká szegődni valamelyik redőnytokba beköltözve, de sajnos, valószínűleg a tavalyi család emlékezett, hol is költötte ki az utánpótlást tavaly kora nyáron. Úgyhogy a macskának megvan a mozija. Ahogy ott ül felnézve az ablakpárkányon (belül) akár egy órán át is, sejtem, hogy már többször lemészárolta gondolatban az egész fecskefamíliát. A madarak, gondolom, rájöttek, hogy nincs mitől tartaniuk, az a szürke, zöldszemű ragadozó “ketrecbe” van zárva.

Nem tudom, mi lesz a munkakereséssel. Még fel kell dolgoznom az előző munkahelyek kudarcait. Elsősorban azt kell elhinnem, hogy nem én vagyok – kizárólag – “rossz ember”, s nem csak rajtam múltak a dolgok. Őőő… nem is! Elhiszem, hogy jóember vagyok, és tudom, hogy más felelőssége is volt a kialakult helyzetnek, de mivel annyi rossz tapasztalat van a hátam mögött az elmúlt 5-6 évből, hogy inkább attól tartok, hogy ezek megismétlődhetnek. De én a nyugdíjig tartó időszakot már békességben szeretném, lehetőleg egy helyen ledolgozni. Szóval azt kell elhinnem, hogy van az utóbbira még esélyem.

Másfél éve vagyok macskatartó. Gyűjtöm a tapasztalatokat. Eddig egy percig sem bántam meg, hogy magamhoz vettem Rozit. Lehet, hogy nem a legtökéletesebb cica, de a legszebb és a leghálásabb. Ennek ellensúlyozására néha megharap, továbbra is fél tőlem, amikor állok, stb.

Úgy vettem észre, hogy “idomítható“. Mármint, ha sikerül azonnal jeleznem a nemtetszésemet egy tette után, akkor legközelebb igyekszik azt nem csinálni. Például egyszer feljött mellém az ágyra evés után, és pár perc után láttam, hogy hányni fog. Rögtön az volt a reakcióm, hogy a kezemet a szája elé tettem, illetve megemelt hangon mondtam neki, “ne ide”. Szegény érezte, hogy valamit nem jól csinál, bár hánynia muszáj volt, így lefutott a fotel mögé (a szőnyegre), és kiadta magából. Azóta, ha rájön az inger, és éppen az ágyon van, gyorsan leugrik a padlóra.

Ez van a tisztálkodással is. Nappal, mikor ébren vagyok, nem érdekel, de éjjel a szoba csendjében igenis idegesít a hallható cuppogás. Volt, hogy felébredtem rá, hogy a fülemtől 15-20 cm-re nyalja a szőrét. Eleinte csak rámordultam, aztán 5-10 perc után már lezavartam. Egyszer a párna végében (nem rajta!) takarította magát, és mivel egyik mordulásomra se reagált, így megtoltam a párnát, s ezzel a macskát is. Szegény lehuppant a padlóra, ahol egy 5 másodperc után folytatta a tisztálkodást. Észrevettem, hogy azóta inkább áthelyezi magát egy másik bútorra, helyre, mielőtt nekiáll nyalakodni.

Azt is észleltem, hogy amíg dolgoztam, gyakran arra ébredtem hajnaltájt, hogy a macska “ráül” az arcomra, vagyis olyan közel telepszik mellém, hogy nem kapok levegőt. No, nem meg akart ölni, hanem csak a fejem mellett akart aludni, illetve megszeretgetni. Ugyanis a letelepedést gyakran az követte, hogy a fejét 10-15 másodpercenként az arcomnak tolta nagy dorombolás közepette. Ez a tolás néha lefejelésnek érződött, de kicsire már nem adtam. Mióta itthon vagyok, és semmi munkahelyi stressz nem ér, azóta a macska tisztes távolban fekszik a fejemtől éjjel.

Megtanulta azt is, hogy reggel hagy aludni. Majd felkelek, amikor akarok. Amikor éhes (ritkán, mivel mindig hagyok szárazeledelt kint éjszakára), akkor kicsit erőszakosabban jön-megy, nyávog körülöttem, de egyébként békésen héderel mellettem.

A múltkoriban egy ilyen éhes reggelen megharapta az arcomat, mivel el akartam tőle fordítani az arcomat, és ő ezt nehezményezte (ergo, hogy azt hitte, nem figyelek rá). Félálomban szidtam, mint a bokrot, aztán visszaaludtam. Még aznap meséltem Apunak, mi történt. Visszakérdezett, hogy pofoncsaptam-e a macskát válaszul. Mondtam, hogy nem, mivel nem hiszek abban, hogy a veréssel nevelni tudnám. Úgyis érzi rajtam, ha valami bajom van vele. Például egy-két hete nem tudott wc-zni, mivel az alomtálca a fürdőben van, ahol a mosógép éppen működött. Az én félős macskám pedig nem tudta ott intézni a pisit, erre az ágyamra engedte. Onnan vettem észre, hogy történt valami, hogy ő ösztönszerűen próbálta eltüntetni a “nyomait”, vagyis az ágyat takaró pléden húzgálta a mancsait. Mivel tudom, milyen gondos macska, rögtön sejtettem, hogy oda intézte a dolgát. A reakciómból tudta, hogy bajom van vele. Mondjuk, fennen hajtogattam, hogy elém ne kerüljön egy darabig. Persze, a macska pont azt fogja csinálni csakhogy tudja, még szereti a gazdája. Letelepedtem az íróasztalomhoz háttal a szobának, ahol Rozi is volt, és néztem valamit a laptopon. Őkelme pedig felugrott az asztalra, és úgy ült le elém kissé háttal, hogy biztos lássam. Ezen csak nevetni tudtam, és mondtam neki röhögve, hogy “nem megmondtam, ne kerül a szemem elé?”.

Egy hónapja vagyok hivatalosan munka nélkül. És élvezem. Egy pillanatig se tört fel bennem eddig a vágy, hogy dolgozzak. Ennek megfelelően nem is keresek még munkát. Annyit tettem a saját érdekemben, hogy bejelentkeztem munkanélküli státuszra, így legalább kapok némi pénzt.

A semmittevésem szó szerint értendő. Későn fekszem le (előfordult, hogy hajnalban), és sokáig alszok. A testem már kezd lázadni: az alsólábszáraim az alvásom második felében már zsiborognak, és nem hagynak aludni. Ilyenkor Richtofit sportkrémmel bekenem őket, és tovább tudok aludni. Ez azért van, mert egész nap nem mozgok, csak videókat, filmet vagy sorozatot nézek. Ez mentálisan és lelkileg nekem jó, de fizikailag nem. Az elhatározás mindig megtörténik egy “na, majd holnaptól“-lal, de aztán semmi megvalósítás sincs.

A kismalac énemet kevésbé kedvelem, nem is szeretek a tükörbe nézni, és utcai ruhát is kevésbé szeretek felvenni, mert ilyenkor szembesülök a megváltozott alakommal. Pedig muszáj leszek szembenézni a helyzettel, mert új ruhákat kell vennem nyárra. Valamiben ki kell mennem, illetve ha megyek majd interjúkra, mackónadrágban nem jelenhetek meg.

Irigylem azokat az embereket, akiken lehet akár 10 kg súlyfelesleg is, és az arcukon nem látszik meg vagy legalább úgy is jól néznek ki. Hát, ez nem én vagyok. Az arcom azonnal kezd felpufisodni. Talán ezt előnyként kezelhetném, ami a ráncosodást illeti.

A BTS-őrület még mindig tombol nálam. Egyre jobban csodálom és elismerem őket, a tehetségüket. Melyik zenekar, együttes mondhatja el, hogy kihagytak 4 évet, és egy új albummal, ami eltér a régiektől, úgy tértek vissza, mintha csak 1 hónapot hagytak volna ki? A világ körüli turnéjuk legtöbb állomásán már elkeltek a jegyek (nem kevés pénzért!). Mexikóban még az elnöki palotába is meghívták őket, és ki kellett menniük a teraszra, mert több tízezer rajongó várt rájuk, pedig csak annyit tudtak, hogy az elnöknőjük vendégül látja a BTS-t. A három mexikói koncert helyszínén nagyjából ugyanannyi ember állt a stadion körül, és hallgatta a bentről kiszűrődő zenét, mint amennyi odabenn tombolt.

Dicsérik és elismerik őket. Ha sikert akarsz, velük kollaborálsz (Jung Kook: CK, Hublot és egyéb márkák, a többiek a Diorral, a Louis Vuitton-nal, Pumával, stb. kötöttek szponzor- és képviseleti szerződéseket). Például JK-nek most, jövő héten fogja a CK piacra dobni a közös kollekciójukat. A rajongók már most rajta lóghatnak a neten, hogy ők legyenek az elsők, akik megvásárolják a ruhadarabokat. És persze, a héten jött ki, hogy a foci VB fináléjának félidejében ők lesznek az egyik fellépők. Valószínűleg amúgy is néztem volna a döntőt, de így már különösképpen.

Nem kötelező szeretni a BTS-t, de el kell ismerni azt, amit eddig letettek az asztalra. És ők bizony megdolgoztak a sikerért: volt izzadság, könny, sok-sok gyakorlással töltött óra, majdnem éhezés a kezdetekben. Az egymásba vetett hit és szeretet tartotta őket egyben. És náluk is bebizonyosodott, hogy a legsötétebb órák után jön a világosság: a siker, amit a rajongóiknak köszönhetnek. Ezt ők is tudják, elismerik. Mindig és mindenkor először az ARMY-nak köszönik meg a díjakat, a teltházas koncerteket, azt, hogy eddig eljutottak. A rajongók meg mindent is megtesznek értük.

Na, jó! Befejezem a rajongást ezen bejegyzésben.

Tulajdonképpen ez határozta meg az elmúlt heteimet, hónapjaimat. Tömegével egymás után nézem meg a róluk szóló és velük kapcsolatos videókat a YT-on. Ez azért hangsúlyos, mivel az elmúlt években ezt a platformot elsősorban beszélgetések, riportok meghallgatására használtam.

Aztán tavaly ősszel – talán októberben? – megnéztem egy MV-jukat (úgy tűnik, már így nevezik a klipeket). Tényleg nem emlékszem, melyik daluk volt, de ha tippelnem kell, valószínűleg valamelyik angol nyelvű lehetett (Dynamite, Butter, Boy with luv, etc.). Gyanítom, először a táncuk fogott meg, aztán maga a dal, és természetesen a jóképű Jungkook. Aztán szépen jött a többi, már koreai nyelvű daluk megismerése is. Hetekbe telt, mire meg tudtam őket különböztetni, és a nevüket is megtanultam. Azt is megtudtam, hogy “bias“-nak nevezik a Kpop-ban a kedvenc idolt, aki nekem Jungkook lett.

Úgy telt el tizenx év a BTS debütálása óta (2013), hogy szinte semmit sem tudtam róluk. Hallottam ugyan, hogy van egy ilyen nevű dél-koreai fiúbanda, de előítéletesen legyintettem rájuk. Majd tavaly ősszel, amikor még a 4 éves szünetüket töltötték, beléjük habarodtam.

Kiderült az egyik videóból, hogy 2022-ben elbúcsúztak a rajongóiktól (ARMY – Adorable Representative M.C. for Youth), majd egyenként vállalták a másfél éves kötelező katonai szolgálatot. Tavaly júniusban már mindegyikük leszerelt. S amikor éppen nem katonáskodtak, kiadtak egy-egy szóló albumot.

A rajongók legnagyobb örömére, e márciusban visszatértek egy új albummal és egy világ körüli koncert körúttal. Szerintem a BTS maga sem gondolta, hogy az ARMY ugyanúgy és közel ugyanannyian szereti őket, mint 4 évvel ezelőtt. Sőt még kaptak is új rajongó(ka)t, lásd én. A stadionok eddig tömve voltak, s az eszement áru jegyeket simán eladják akár Limában is, pedig ott is 3 koncertet adnak egymás követő napokon.

Ha úgy tetszik, én is voltam az egyik tokiói koncertjükön. Megnéztem a moziban. Nem élőben, de pár órával az előtt volt. Nagyon tetszett, nagyon élveztem, s egy gondolat erejéig felmerült bennem, hogy beruházok egy jegyre a müncheni koncertre, de aztán a tokiói közönség “visítása” ráébresztett arra, miért is nem vettem első körben. Hát, az iszonyatos visítás miatt. Valószínűleg élőben, jelen a stadionban már másként élném meg, de inkább maradok a YT-videók mellett.

A BTS tagjai együtt és külön-külön is tehetséges emberek. Mindegyikük áldott valamilyen tehetséggel. A vezetőjük alapból 148-as IQ-val rendelkezik. A kedvencem, a “Golden Maknae” szinte mindenben az abszolút hallása mellett. Maguk a tagok állítják róla, hogy amihez fog, az megy neki. Úgy tűnik, kivéve az angol nyelv. Azzal már évek óta birkózik. A gyér nyelvtudásával magyarázta legutóbb, hogy miért nem folytatta az ígéretesen induló (2023) szólókarrierjét. Akár lehet ez is, de én arra tippelnék, hogy ebben inkább az van, hogy szeretett volna a BTS tagja maradni. Amellett, hogy a banda a második családja, de a rajongók egy része azt gondolja/véli/feltételezi, hogy itt találta meg a nagy szerelmet is Jimin személyében. Ez a kapcsolat már 2016-tól létezhet, de nem bizonyított és nem beismert. De az ARMY elől semmit sem lehet elrejteni. Mivel a bandáról számtalan ilyen-olyan videó készül, minden egyes képkocka át van nézve, minden mozdulat, mimika, tekintet fel van dolgozva, és innentől kezdve gyűlnek a “bizonyítékok”.

Személy szerint meg vagyok győződve arról, hogy ők ketten szeretik egymást szerelemmel, és talán még most is együtt vannak. Én úgy nézem a vonzalmukat bizonyítani próbáló videókat, mint a szerelmes történeteket megfilmesítő sorozatokat, filmeket. Úgy hiszem, ezzel nem ártok senkinek, viszont magamat szórakoztatom.

Tulajdonképpen közel három és fél hónap telt el a legutolsó bejegyzésem óta. Sok minden történt ezen időszak alatt.

Első és legfontosabb, hogy vasárnap (2026.04.12 – történelmi nap) akkorát nyert a TISZA Párt, hogy még a Marsról is látszott. Ez azt jelenti, hogy ugyanekkorát bukott Orbán és sleppje.

Most nem voltam szavazatot számolni. Valahogy így alakult, bár terveztem, hogy megyek. Így itthon vártam az este 7 órát, és rá-rákattintottam az élőadásokra a youtube-on, amelyek a választással foglalkoztak. A Partizánt néztem, mikor – elég hamar – hatalmas TISZA-előnyt mutattak az eredmények, és ki is írták, hogy Orbán gratulált Magyar Péternek. Mivel már hónapokkal ezelőtt megfogadtam, hogy vagy ezért, vagy azért berúgok, ezért már 7 órakor öntöttem magamnak egy stampedlivel a Jagdbitterből, hogy bírjam idegekkel. Nem tudom, végül mennyit öntöttem magamba, de egy idő után már ránézni sem bírtam, illetve jött a szédülés, majd a wc meglátogatásával a hányás. Nem érdekelt, mert megtörtént az, amire 16 évet várok többed magammal: egy hatalmas narancsbukta. Persze, olykor elbőgtem magamat az örömömben, illetve tapsoltam, kiabáltam (győztünk!), a macskám megnézett, hogy mi az ördög bajom van. Nagyjából 3 óráig fent voltam, mert meg akartam várni, hogy a szédülés elmúljon annyira, hogy le tudjak feküdni. Megtehettem, hogy hétfőn 11 óráig aludjak, mivel …

… és itt a második nagy történés: március 17-én felmondtam a munkahelyemen. Ugyan igyekeztem az elmúlt években nem minden nyűgömet ide ventilálni, de valamit csak sikerült a munkahelyről is. Lényegében a főnököm és a közvetlen kolléganőm miatt álltam fel. Az utolsó csepp az volt a pohárban, hogy a főnököm nyíltam a kolléganőm mellé állt tudván, hogy nem igazán vagyunk jóban. Ezzel jelezte mindkettőnknek, kit támogat, s hogy csak én vagyok a hibás, hogy nem jövünk ki egymással, és folyamatosan azzal jött, hogy én bántom a kolléganőmet. Mondjuk, azt a nebáncsvirágot nem nehéz. Az utóbbi időben bármit mondtam neki, már magára vette és könnyesedett a szeme.

Úgyhogy tele lett mindkét nővel a tököm, és beadtam a felmondásomat. Az utolsó dolgozós napomon (holnapig még szabadságon vagyok) még megpróbáltam a kolléganőmmel zöldágravergődni, és feltolni az agyáig, hogy arról ő is ugyanúgy tehet, hogy nem jöttünk ki. Nagyon nehezen fogta fel, vagy fogadta el. Mondtam neki, hogy most egy nagyon kényelmes helyzetben van, mivel a főnöknőm addig védi, amíg neki dolgozik, de ha átkerül egy másik munkahelyre, ahol több kollégája lesz, nagyon megszívja, ha nem kapcsolódik a többiekkel.

Az, hogy most velem mi lesz, nem tudom. Egyelőre még élvezem, hogy addig alszok, ameddig akarok, nem rohanok sehova, azt (nem) csinálok, amit (nem) akarok. Jövő kedden bemegyek a papírokért, utána másnap munkanélküli járadékra jelentkezek. Aztán lassan elkezdek munkát keresni itt a környéken. Szerencsére van egy nagyobb pénzmag, ami kb. egy félévre elég. Nem szeretném felélni, de ez megnyugtat. És őszintén megvallva, egyelőre semmi kedvem dolgozni.

Vigyáznom kell, mit hagyok elöl, mert a macska megeheti.

Volt már, hogy rajtakaptam, hogy a mosogatóban szaglászik, vagy a tűzhelyen hagyott, használt serpenyőből nyalta ki a zsiradékot. Vagy nagy élvezettel kezdte el nyalogatni a megrágott mentolos rágót, amit lustaságból a laptoptartóra tettem ki ideiglenesen.

Vagy a délutáni alvásából felébredve rögtön a tányérra bukott, amiből a tükörtojásokat ettem félórával korábban (szintén lustaságból nem vittem ki azonnal a konyhába evés után).

Tegnap este pedig abból a kistálkából kezdett falatozni, amiben a sós burgonyacsipsz maradéka volt.

Néha kíváncsi arra, mit eszek, de nem szokott kuncsorogni. Kivéve a jóféle sonka és a sajt esetében. Azok illata annyira intenzív és ínycsiklandó neki, gondolom, hogy a nagy érdeklődés miatt muszáj adnom néhány falatot. Többet nem is igen fogad el.

Úgyhogy nálunk nincs olyan, mint egyes, megosztott videókban, hogy a macska lop, és erőnek erejével kell visszavennem tőle.

Hát, nem sajnálom, hogy vége lett. Talán, mert az utolsó hónapok nem voltak könnyűek (vagy én voltam már sz@rul, ezért fogtam fel negatívan), örülök, hogy pontot tettünk a tavalyi év végére.

De, ahogy a szabadság is egyszer véget ér, és – szerencsés esetben – mehetek a következő nap dolgozni, így folytatódik az élet az új évben. Ergo semmi sem változik (ha én nem változok).

Visszatekintek. Csak emlékezetből, és nem olvasom vissza a bejegyzéseimet, amelyek amúgy sem voltak túl gyakoriak és részletekbe menőek.

Először veszem a negatívan megélt történéseket. De nem tételesen, mert nem akarom őket azzal erősíteni, hogy felsorolom őket és újra átélem. Történtek dolgok, amelyekre álmomban sem gondoltam, hogy lehetségesek. Valószínűleg az alapvető naivitásom miatt értek váratlanul. Lelomboztak és csalódott lettem miattuk. A nagy részüket nem írtam le, mivel az interneten bármire rá lehet akadni, és bár a blogom nem népszerű, akkor is olyan emberek olvashatják – véletlenül -, akik a leírt információkat rosszul használhatják fel. Majd egyszer, majd talán április után leírom a történteket.

A munkahelyemen, sajnos, túlságosan egóval élem meg a dolgokat, ezért, így visszagondolva, olyan voltam, mint aki folyóshomokba került, és ahelyett, hogy nyugodt, lassú mozdulatokkal vagy csak mozdulatlanul állna benne, kapálózik és idegesen háborog a helyzete miatt, és ezzel szépen mélyebbre süllyeszti magát. Ha lehetne, most törölném az egész évet, és újra írnám, már csak azért is, hogy a kollégáim szemében normálisabb embernek tűnjek.

Volt ügyem a hűtőmmel (régi), ami egy új berendezés beszerzésével oldódott meg. Gyanítom, a 2026-os év a mosógépé lesz.

A bejegyzésem másodig felében összeszedem a jó dolgokat.

A cicámmal még mindig szép az élet. Úgy tűnik, lassan megszokja, hogy pár havonta eltűnök néhány napra az életéből, de ez nem azt jelenti, hogy örökre. Így, mikor hazaérek, már nem néz rám az űzött, megbántott macska szemével. Kicsit harapóssá vált a nyáron, ezért már nagyon odafigyelek a mozdulataimra, illetve nem rántom el a karomat, ha megharap, s csak akkor szólok rá, ha tényleg fájt a harapása. Hajnalonta többször az arcom mellé akar feküdni (ez azt jelenti nekem, hogy nem kapok levegőt, mert olyan közel nyomja magát hozzám). Azzal próbálom megelőzni, hogy ha hason alszok, a karomat és kézfejemet olyan közel hozom az arcomhoz, amennyire lehet. Ma reggel tojt erre, és azt a pici helyet is lehetőségnek vélte, és beült a kis háromszögbe. A két mellső lába az orromnál álldogált. Ez a jobbik eset. Kellemetlenebb, mikor a fenekét teszi az arcomra. De csak ennyi bajom legyen vele!

Az éven két családállításon is részt vettem. Mázlim volt, és állító voltam. Egyik sem volt könnyű téma. A második különösen nem, mivel az egóm került megdolgozásra. Rájöttem, hogy nem vagyok együttérző, bár én annak gondoltam magamat. De ez így nem teljesen igaz. Van bennem empátia és együttérzés, de szelektíven. Mivel a családomban nem tapasztaltam aktív együttérzést, ezért magam sem alkalmazom feléjük ilyen-olyan okokból. (Az állítás során az egyik segítő folyton azt mondogatta, hogy mert félek a fájdalomtól. Ez igaz, de csak részben. Én azt mondom, mert nem láttam pozitív példát rá, nem tapasztaltam meg, így azt tanultam, hogy a családommal ne legyek együttérző.)

Voltam áprilisban egy hetet Tamperében, szeptemberben pedig a Mátrában pihentem. Mindkettő nagyszerű élmény volt.

Voltam színházi előadásokon, standup esten, a munkahelyem jóvoltából remek éttermekben ehettem (Gundel, Mandragóra, VarjúVár, Vakvarjú, stb.), szigettag lettem egy kerületi szigetben. Voltam tüntetéseken, felvonulásokon és gyűléseken is. Láttam közelről (élőben) olyan embereket, akiket eddig csak monitoron.

2025. év 9-es év volt. A számmisztikában a befejezés éve. 2026. év 1-es, így jelentheti az új kezdést is. Remélem, így lesz, és áprilisban azért fogok berúgni, de nagyon, mert sikerült a jelenlegi rezsimet leváltani.

Már rég nem fogadok meg semmit január elsején, de most megteszem, mivel szükséges. Elsősorban azt, hogy újra mindennapossá teszem a mozgást, a sportot az életemben. Nem elsősorban azért, mert sok kilogrammot híztam, hanem azért, mert érzem, milyen rossz sport nélkül az élet. Többet szeretnék olvasni, mert az íróasztalomon nem fogy az olvasatlan könyvek tornya. Azt is megfogadom, hogy a munkahelyemen csökkentem az idegbajos kirohanásaim számát, a panaszkodást és a kolléganőm szidását magamban. Békés és nyugodt szeretnék lenni, amilyen tudok lenni, ha kiegyensúlyozott vagyok. Három-négy éve úgy vesztettem el a talajt a lábam alól, hogy észre sem vettem, csak hagytam. Ideje összeszednem magamat, és rendbe szedni az életemet.

Gimis voltam. Jött egy kiborító helyzet, és én jókislány módjára fogalmaztam meg, mit és hogyan érzek. Ekkor az egyik fiúosztálytársam arra biztatott, hogy nyugodtan káromkodjak. Persze, én pironkodva nemet mondtam.

Pár év múlva, egy szerelmi csalódás után jöttek az első, hangosan kimondott káromkodó szavak, aztán valahogy maradtak.

Szerintem régen káromkodtam már ennyit, mit az elmúlt hónapokban. A munkahelyi, nekem stresszt okozó történések (illetve nem történések) elég sok “a f@szkivan!”-t motiváltak ki belőlem. Lassan már engem is zavart a “mocskos” szám.

Gondoltam, itt a karácsony, ideje a békének, a szeretetnek, és elfeledek (félreteszek) minden olyan dolgot, ami bosszant(hat). Kisimulok, lenyugszok, és az általános stressz-szintem lejjebb megy. Az elmúlt két nap ígéretes kezdetnek bizonyult. Erre ma reggel bejelentette a szigetünk kapcsolattartója, hogy lemond a tisztségről és a háttérbe vonul.

WTF???? Megértem, ismerve az elmúlt hónapok történéseit, hogy kivan, és tele a hócipője azzal a pár seggfejjel, akik ott tettek neki (szigetünknek) keresztbe, ahol csak lehetett, de már megvan a képviselőjelöltünk, és a megbékélés idejét éljük. Erre most adja fel? És ki lesz az, aki tapasztalat nélkül bevállalja a következő 3 és fél hónap erőltetett menetelés irányítását? Úgy érzem magamat, mint egy olyan csapat tagja, amely a sorsdöntő mérkőzés előtt csapatkapitány nélkül maradt. Hát, we will see, ahogy az angol mondja. Szóval, még csak fél 11 van, de már pár káromkodás elhagyta a számat….

Köszöni, jól van.

Az eheti újdonsága, hogy rendszeresen feljár a szobám egyik szekrényének tetejére. A többire is szívesen felmenne, de nem talál hozzájuk vezető utat. Úgyhogy marad ez az egyetlen.

Továbbra is félős, továbbra is harap, de ha mellettem szeretne aludni az ágyon, és én nem ott vagyok, akkor leül mellém, elém, és nyávog.