Beszélgetek a kisebbikkel arról, hogyan is szeretném legalább az odautat a tesómékhoz.

Mondom a tervemet, hogy korán kellene indulni hajnalban, s mivel hosszú az út, legalább egy helyen hosszabb időre is jó lenne megállni, és szétnézni pihenés gyanánt. Akár Salzburg is lehet ez a hely.

Hol van, és ott mi van, jött a kérdés a majd’ 17 évestől. Vár, meg szép város, válaszolom első körben. Kissé fancsali, illetve érdektelen arcot kapok. Hm.

– De meg is kajálhatunk ott – vetem fel az ötletet.

Felcsillan a szeme.

– De helyi jellegűt, ugye? Valami jót! – ekkor már érdekli a dolog.

Ennyit a kultúráról. Végül is van gasztro is. Meg pocak is. Mert hát min ketesztül lehet egy férfit megfogni.

Ami a combizmaimat illeti, még mindig nyögöm a vasárnapi terepversenyt. Még korábban neveztem rá, mielőtt edzőt fogadtam volna. Úgyhogy ez is még felkészülésen kívüli program volt. Természetesen az edző tudott róla. Még az augusztus végi terepes 50 km-emről is tud.

Szóval, Börzsöny Trail M távja. Ami kiírás szerint 24 km lett volna, de egyébként csak 23 km. És nem azért, mert az én órám tévedett. Másoktól is hallottam, hogy egy kilométert megspóroltattak velünk valahol. De szerintem senki sem bánta.

Nekem az odajutás egy oda-vissza 3-3 órás vezetésembe fájt. Igen, fájt. A magyar utak (főleg a nem autópályásak) állapota miatt kell ezt írnom. Ugyan igyekeztem a kátyúkat kikerülni, de ha bele sikerült menni egyikbe-másikba, agyon sajnáltam az autómat, s reméltem, hogy azzal a zökkenéssel meg is úsztam a dolgok.

Mivel nem volt túl korán a rajt, nekem sem kellett extra korán kelnem. Simán odaértem, leparkoltam kb. 300 méterre a versenyközponttól. Odasétáltam, és egyből beálltam a női wc előtti sorba. Bár az autóút alatt egyszer megálltam meglocsolni az útmenti gazt, de mire Diósjenőre értem, újra megtelt a húgyhólyagom. De nagyon.

Megkönnyebbültem, majd átvettem a rajtszámot és a dugókát. Aztán vissza az autóhoz, hogy összekészüljek az előttem álló kihívásra. Hátizsák fel, még befújtam magamat kullancs-szúnyogriasztóval, aztán újra a rajthoz sétáltam. Sok dolgom nem lévén, újra beálltam a már jóval hosszabb női wc-sorba. Legalább a rajtig eltöltöttem az időt.

Az M-es és az S-es táv futóit egyszerre rajtoltatták. Beálltam az árnyékba, ott bemelegítést imitáltam, majd eljött a rajt pillanata is. Ugyan az órámmal kikísérleteztem, hogy kb. az utcára érve fogja a tracket beállítani magának, de valahogy egy-két méter hiányzott hozzá, így anélkül futottam végig a távot. Nem is nagyon hiányzott az óra trackvonala, mert gyönyörűen ki volt szalagozva és festve az út. Illetve az egyetlen frissítő pontig, ami 13,1 km-nél volt, addig mindig volt előttem és mögöttem valaki – legalább egy kígyózó sorként.

Mivel is kezdődhetne egy 1000 méter szintemelkedést tartalmazó 23 km-es etap? Hát, dombmászással. Ugyan több kilométeren (asszem, 9 km) keresztül folyamatosan mentünk felfelé. Olykor futva, olykor sétálva. Ahogy azt az emelkedés meredeksége engedte. Még egy kicsit hullámvasutaztunk a dombtetőn, majd irány lefele a völgy, ahol a frissítő és ellenőrző pont volt. A terülj-terülj asztalkám engem csak a kólában és a vízben érintett. Na, jó, egy darab banánt is magamba tömtem, mielőtt neki indultam volna az földút másik oldalán levő emelkedőnek. Szóval, ittam egy pohár kólát, töltettem a víztartályomba vizet, és a kulacsomba is, miután beleráztam a BCAA-glutamin-karbolyn kombó poromat. Egy kicsit lemostam az arcomat vízzel, majd neki is estem a mászásnak.

Vártam, hogy nagyon meredek lesz, hogy csak mászni és gyalogolni fogok bő 4 km-en át, s bár valóban jókat gyalogoltam, azért a mozgásom futót is tartalmazott elég sok helyen. Mentem, mert be akartam érni szintidőn (4 óra) belül – jóval. Egyébként nekem ez a szakasz tetszett a legjobban. Sok helyen single track volt, de szerencsére már eléggé széthúzódott a mezőny, így nem tapostuk egymás lábát. Olykor előztem, és engem meg alig, vagy egyszer sem.
A táj minden fájdalmat és kényelmetlenséget feledtetett. Ugyan legtöbbször csak az előttem levő szépséget láttam, mert arra már sajnáltam az időt, hogy megálljak és körbe fotózzak, de majd egyszer, majd máskor ….

Aztán valahogy a tetőre keveredtem, majd jött a lejtőzés. Mondhatnám azt, hogy ez már csak a végjáték, itt már a pihenés jön. Ha-ha! Ha nem cseszné szét a quadriceps-eimet a leereszkedés iramban. Ugyan vágtatni nem tudtam, mert a lábujjaim és -körmeim kényelmetlenül nyomódtak a cipők orrához, szóval duplán óvatoskodtam. Mégis bennem volt a versenyszellem, hogy nehogy már megelőzzön valaki, akinek a lejtmenet kevésbé fáj. Így mikor meghallottam a lefele robogó léptek zaját mögöttem, kicsit csalódottan álltam félre. Aztán megkönnyebbültem, hogy L-es távon futó pasik előznek meg. Ráadásul a mezőny eleje. Legalább láttam, hogyan is kellene csinálni. Megnyugvásomra a célig egy M-es sem előzött meg.

Hát, nem bántam, mikor a lejtést egy kis emelkedés törte meg pár száz méterig. Aztán újra jöhetett az ereszkedés. Akkor könnyebbültem meg, mikor már a község első házait megpillantottam. Hogy azért még se legyen annyira felemelő a célba érkezés, még előttem volt egy másfél kilométer aszfaltos, tűzőnapos futás. Bármennyire is jólesett volna gyalogolni, ahogy egy-két futó előttem, majd utánam tette, nem engedtem meg magamnak ezt a luxust. Amit meglehet futni, azt fussam meg, nincs séta, csak nagy fájdalom vagy rosszullét esetén. Így végig futva Diósjenő leghosszabb utcáján, végre elértem a főutat, amiről már valóban a versenyközpontba futhattam be. Nem tudom, mennyire tűntem leamortizálódottnak, de magamban azért még éreztem az erőt. A sprintelést már kihagytam, mert minek, pedig simán ment volna még.
A célban dugtam egyet a dugókával, nyakamba akasztották a befutóérmet, illetve vállamra terítettek egy vizes törölközőt, majd útba igazítottak, merre van a frissítés. Először leittam magamat vízzel, és utána küldtem még egy pohár kólát. Még a saját magammal cipelt frissítésből ettem, a vizes törölközővel áttöröltem magamat, aztán elballagtam az autómhoz. Közelebb álltam vele a versenyközpont mellett levő utcába, majd bevonultam az épületbe lezuhanyozni. Kis sorban állás, és végre hideg vízzel (csak az volt) valóban felfrissíthettem a megizzadt testemet. Egy hajmosás is belefért.
Sokat most sem tököltem. Tisztán, üdén és utcai ruhában visszasétáltam az autómhoz, magam mellé készítettem a kajámat, és hazaautóztam.

Persze, ahogy reggel elinduláskor, hazafelé is sikerült plusz km-rel megnövelnem a távot. Reggel a google térkép akart az általa kigondolt rövidebb úton elvinni a célig szándékom ellenére, délután én nem tudtam, melyik a jobb és a bal kezem. Míg a gps balra akart volna vinni, én képes voltam jobbra menni. A program meg nem szólt, csak a következő településen akart visszafordítani. Akkor jöttem rá, hogy rossz irányba mentem addig.

Hazaérve még elcsíptem a VB döntő meccsének utolsó 30 percét. Bár a horvátoknak drukkoltam, a franciák nyertek.

És még annyit a végére:

“lehet, hogy nehéz lesz, de lehetetlen nem”

…. másnéven angolul

trash panda

Nekem ez új volt. Egy öt percig elkacarásztam rajta.

Még egy kicsi Stockholm.

Ami legfeltűnőbb az ott élő embereknél, hogy nincs kövér ember. Én legalábbis nem láttam. Viszont rengeteg sportolót igen. Futó, bicikliző, gyalogló, görkorizó van bőven. Az autós forgalom igen kicsi, pedig jóléti társadalom, kérem. S bizony menőbbnél menőbb járgányokkal közlekedik, aki rákényszerül. Az, hogy az állami (gondolom én) buszok biogázzal mennek, csak természetes.

S bár boltok vannak, és bőséges az ellátás, és egy nagyobb szupermarketban láttam bőven megpakolt tolikocsit is (egy normál alkatú hölgy tornyozta a vásároltakat bele), nem az a legfőbb, hogy degeszre zabálják magukat. (Mert ugye a hájtalanságnak nem elsősorban a rendszeres edzés a fő oka, hanem a kajában megtartott mérték.)

Nálunk úton-útfélen péksütödék nyílnak, ahova csak belépsz, és máris egy vagy két pékárúval a kezedben távozol, s útközben már falatozhatsz is. Na, ez az ami nagy-nagy hiba. Ez nem kellene! Vagy legyen, de ha veszel is kaját ott, akkor edd reggelire, ebédre vagy vacsorára, mértékkel. S ne nasinak, vagy mert megkívántad (rendszeresen). Ettől nő a háj. Meg a sok üléstől (sajnos).

Láttam bácsikát is battyogni szombat reggel a főúton, kezében egy borítékkal. Mint kiderült, a legközelebbi postaládáig csoszogott el, hogy bedobja a levelet. Nekem ez hirtelen fura volt, a mai emailes világban. (Postával én csak üdvözlő kártyát küldözgetek a tesóméknak születésnapok alkalmából.)

S továbbra sem értek egyet azzal, hogy a minőségi élet, az egészséges életmód pénzkérdése.

Nem írtam még Stockholmról. Nem azért, mert nem tetszett, hanem mert azóta a hétköznapok kakesza, meg a magánélet, sport beszippantott.

Az odaút simán lezajlott, viszont az apartman hotelba kicsit nehézkesen történt a bejelentkezésünk. Ugyan előrelátóan megemeltem a bankkártyám napi limitjét, de arra nem gondoltam, hogy mi mindenre fogok még aznap költeni, amikor a szállást fizetem. Így mikor dugtam, és pin kód után okéztam, szépen kaptam az elutasítást. Lefagytam teljesen. Nem értettem, hogy akkor most mi van. Ott állok este 7-8 órakor frissen megérkezve Magyarországról két kölökkel és táskákkal egy hotel recepciójánál, egy olyan kártyával a kezemben, amihez tartozó bankszámlán kilencszer annyi pénz van, mint amibe a 6 éjszakánk kerül, és nem tudok fizetni.

És mint a fénysugár az alagút végén, jött a mentő javaslata a recepciósnak, fizessek egy kisebb összeget, és meglátjuk, mi a helyzet. Egy éjszaka költségével próbálkoztunk, és láss csodát, a bankkártya nem lett elutasítva. Még a pénzérmék csengését is hallottam lelki füleimmel, ahogyan az egyik számláról a másikra átgurulnak.

Megkönnyebbülve, de még mindig nem értve semmit, cuccoltunk fel az egy helységes apartmanunkba, amivel tökéletesen meg voltunk első látásra, és hat éjszaka után is elégedve. Hajnalban, vagy éjjel egyik ébredésemkor villant be, hogy bakker, azért nem tudtam este fizetni, mert már reggel tankoltam a kártyával, és online is fizettem vele a buszjegyekért. Anyád!

Megnyugodva tepertem le a recepcióra reggel, hogy kifizessem a többi éjszakát is.

A szálláshoz fizettem reggelit is. Kíváncsi voltam, milyen lesz a választék. Egy szavam sem lehetett. De ahogy láttam, a gyermekeimnek sem. Az utóbbi években reggeliztem már pár szállodában, de ez lepipálta mindet. Nem feltétlenül a bacon miatt, ami ugyan számomra egy kicsit szárazra volt sütve, de meg kellett újra állapítsam, hogy a világ egyik legnagyobb jósága és találmánya a bacon. Utána jöhet a kávé. Meg a marmalede, amiből ugyan ehetek, de csak nagyon keveset (a keto miatt).

Szóval telehassal kezdtük minden napunkat (kivéve a vasárnapot, amikor utaztunk haza, de az egy másik sztori). Jó sokat gyalogoltunk. A szállásunk kb.25-40 perc sétára volt a főbb látványosságoktól, de pl. a kikötőig jó egy óra erőltetett menetelés volt eljutni.
A hotel nagyon jó helyen van. Csak egy utca választja el egy hatalmas zöld területtől, ahol lehet sportolni. Nem messze van a tengerparti rész is. Sikerült az egyik reggel futnom, és arra vettem az irányt. Hát, sajnáltam, hogy nem tudtam minden reggelemet ezzel kezdeni. Mármint a futással. Még az előző hétvégi maratonomat pihentem ki, és csak szombatra éreztem magam úgy, hogy egy lassú etap belefér.

5 napig jöttünk-mentünk Stockholmban. A gyerkőcöknek a legnagyobb élmény szerintem az volt, hogy olyan autókat láttak itt élőben, amit legfeljebb az interneten: Tesla, Porsche, Ferrari, Maserati, Range Rover minden mennyiségben és fajtában.

Ami még érdekes volt számunkra, az az volt, hogy éjjel nem volt teljesen sötét, csak akkor, ha felhők fedték az eget. Bár a 6 éjszakából ötöt átaludtam este fél tíztől reggel hatig, de szokásomhoz híven éjjel legalább egyszer felébredtem wc-zni. Így volt alkalmam ellenőrizni, hogyan áll odakinn a sötétség. Az utolsó éjjel sikerült éjfélig fennmaradnom, még ki is mentünk a nagyobbikkal egy jó órás sétára, fotózásra. Addig bírtam, aztán aludtam kb. 3 órát az ébresztőig. Félhomályban aludtam el, s úgy is keltem. Persze, a nyugodt, hosszú alvást a vastag sötétítő behúzása segítette.

Újra megállapítottam, hogy Stockholm egy élhető város, és továbbra is fenn van azon listán, amelyre azok a városok kerülnek, ahova szívesen költöznék. Nyilván erős hátrányt jelent Stockholm esetén, hogy amilyen világos van az év egyik felében, annyira sötét van a másikban, ráadásul ez a téli időszak.
Bár a gyermekeim már eldöntötték helyettem, hogy én Olaszországba fogok költözni, és ott fogok élni. Ők pedig jönnek nyaralni, meglátogatni vagy ilyesmi. Nyáron nem valószínű, hogy látnám őket, mert egyikük sem meleg- és napimádó. Ugyan nem tudom, miből gondolják, hogy én az vagyok (előbbi valóban nem, ha 25 C fok feletti hőmérsékletről van szó, de a napocska jöhet). Úgyhogy ha muszáj Olaszországban élnem nyugdíjasként, akkor valahol a dél-Alpok táján, egy majdnem hegyi falucskában, ahonnan könnyen ki lehet futni, túrázni a hegyekbe.

Gyorsan elrepült ez az öt nap, és már jöhettünk is vasárnap hajnalt haza. A látnivalók közül legjobban a Skanzen tetszett, és sajnálom, hogy a gyerkőcöket nem vittem el a Technikai múzeumba, amit talán élveztek is volna. Pedig ott volt a közelünkben. De ez csak az utolsó nap esett le. Meg az, hogy érdemes lett volna megnézni azt is.

A hotelból egy kis keserű szájízzel jöttem el, de úgy veszem, hogy kiegyenlítettem egy számlát ezzel az incidenssel. 1:1.

A nyár itt nem ér véget. Nekem még jön egy kis visegrádi hétvége a párommal, utána pedig megyek Svájcba egy utazási iroda szervezésében, majd meglátogatjuk a tesómékat Németországba. Csak tartsam észben, hogy mit mikor miért és hogyan.

Úgy kezdődött a napom, ahogyan tegnap befejeződött. Azzal a különbséggel, hogy odakinn este még esett az eső, ma reggel már a nap sugarai próbáltak bekukkantani a redőny résein. Alig sikerült nekik, mert jól leengedtem.

Még munkába menet az úton a Spotify is kedvemre volt, mert a heti ajánlatai között rögtön beadott egy olyan számot, amit e feldolgozásban még nem hallottam, de aztán végig erre gyalogoltam le a 18-20 percet.

Maradjon is ilyen Sunny a napom!

https://open.spotify.com/track/3FCGcVRJJ8co9UZ8WCmXlv

Ezért nem akartam rögtön dolgozni az utazás után.

Délután 4-re sikerült összehozni egy zombi agyat.

Még jó, hogy tegnap nem jöttem melóba, így volt egy kis átmenet. Igaz, gombócba ugrott a gyomrom, mikor arra gondoltam, keddtől munka. Mindez annak ellenére, hogy az utóbbi időben nem volt annyira stresszes. De sajnos, csak átmeneti volt az az idő. Jön a nyár, és a sok sz@r vele együtt. Míg más kipiheni a munkás hétköznapokat a nyaralás során, mi csak abba az illúzióba ringatjuk magunkat, hogy ezt tesszük. Amint visszajövünk dolgozni, két nap alatt feledésbe merül, hogy egyáltalán voltunk szabadságon.

Azt hiszem, nyitott vagyok minden technikai, informatikai dologra. Legyen az valami kütyü, vagy program. Régen volt msn-em, skype-om, meg mit tudom én, mim, amin kommunikálhattam, ha úgy esett.

Aztán sokáig szinte semmi ilyen nem érdekelt. A whatsupot is csak azért telepítettem, mert szimpatikus volt. Amikor a páromat megismertem, szinte csak vele használtam a messengert. Most már eljutottunk odáig, hogy szinte csak telefonon beszélünk (amiko nem együtt vagyunk, s ugye ez van többször).

A vibert egy jó hónapja telepítettem az UB csapattagok miatt. S most a skype is felkerült a telefonomra. Úgy tűnik, ezt is használják még.

No igen! Eljutottam arra a pontra, amikor leginkább funkcionalitást nézem: használom vagy sem. Ha az utóbbi, akkor nem kell.