Az első első

Kicsi verseny, aránylag kevés futóval, és korosztályos helyezésekkel. Persze, az én korosztályomban volt a legtöbb női induló. Mint utólag kiderült, 8 fő.

Nézve a nevezéseket, számolgattam, mennyien leszünk negyvenes nők. Hatnál feladtam, s legyintettem. Most sem lesz esélyem a dobogóra állni.

Kishitűségem, hello!

Amúgy is csak a szintemelkedésért és a terepfutásért megyek, gondoltam. Ami igaz is volt. Némi sárra, párás időre számítottam az elmúlt napok, hetek esőzése miatt, így valóban az esélytelenek nyugalmával álltam a rajthoz. Futok egy jót, oszt jól van.

Nem kellett korán kelnem, mert a rajt 10 órakor volt. Az időjárás is kegyes volt hozzánk, mert megjött a hűvösebb légtömeg, bár nem fagytunk meg.

Úgy döntöttem, hogy csak az övtáskámat viszem, aminek a hátsó zsebébe az egyik 2,5 dl soft kulacsomat bele tudom tenni. A kezemben az újonnan beszerzett fél literes softit vittem. Ebben volt a víz, a másikban BCAA-glutamin-zselés cukor-víz kombó volt. Ugyan még magammal cipeltem egy kókuszos szeletet is, de azt csak a célban ettem meg jutalomfalatként.

Az autóban ülve, vezetés közben tömtem magamba egy banánt reggeli gyanánt, meg hát ne éhgyomorra másszak dombot. Úgy tűnik, ez elég is volt energiaként.

Leparkoltam, felvettem a rajtszámot, összekészültem, és megcsináltam a bemelegítést, ami 17 perc volt. Még egy gyors toi-toi használat, és álltam is a rajthoz. Vicces az volt, hogy senki sem akart elsőként beténferegni a rajtzónába. Úgy kellett berimánkodnia minket a szpíkernek. Hát, én voltam az első, aki betopogott. No, nem az élvonalba. Középtájon álldogáltam. Onnan is indultam, s igyekeztem megtalálni a saját tempómat. A bemelegítés ellenére kissé merevnek éreztem magamat, de valószínű, csak az izgalom miatt. Egy darabig aszfalton nulla emelkedéssel szaladtunk, majd kanyar után rátértünk a terepes talajra, és bele is csaptunk a lecsóba, azaz az emelkedésbe. A pulzusomnak nem kellett kétszer mondani, máris elérte a kért 164 bmp-et, amit még múlt szerdán megreklamáltam az edzőnek, hogy én azt hogyan. És mégis ment. Innentől kezdve ugyanis folyamatos volt az emelkedés, olykor némi vízszintes, pihentető szakasszal.

A talaj futható volt. Ha volt is sár, azt ki lehetett kerülni. Egy lánnyal kerülgettük sokáig egymást. Hol én húztam el, hol ő hagyott ott, kinek melyik szakasz ment jobban.

Magam előtt láttam egy hölgyet, akit a korosztályomba saccoltam. Gondoltam, de jó lenne kielőzni. Sok mindent nem tettem érte, csak tartottam a pulzusomat a kért szinten, és magától csökkent a távolság. A frissítő pontnál, ami 5,5 km táján volt, beértem. Vizet töltettem a kulacsomba, kezembe fogtam egy darab banánt, majd indultam is. A hölgy szintén. Egy darabig együtt haladtunk, majd szépen lehagytam. De már láttam is a következő “célpontot”, szintén egy korombeli hölgyet. Őt is “bedaráltam”. A dombtetőt, ami tulajdonképpen 340 méter szintemelkedés után jött el, már egyedül értem el. Innen meg zúgtam lefelé. Nagy meglepetésemre, nem tudott velem jönni senki. Ha igen, akkor tisztes távolságban. A célig még volt 9 km.

Mivel 660 m szintemelkedést ígértek, még az utolsó pillanatig vártam, mikor jön egy újabb mászás, bár a lelkem mélyén tudtam, hogy nem lesz. Viszont a lefele is tud unalmas lenni. Egy csekély emelkedőnek is tudtam örülni, vagy bárminek, ami megtörte a lefele monotóniáját. Pl. két pasast is magam mögött hagytam. Vagy azzal foglalkoztam, mikor igyak, hogy hidratálva is legyek, meg ne is fogyjon el idő előtt a vizem.

Az utolsó egy kilométer már aszfalton volt. Itt, gondoltam, illő lenne még jobban belehúznom, hogy az edzőm azt mondhassa, na, odatette magát az utolsó métereken is. Bár, mivel előttem nem volt senki, nem helyezésre ment a nagy sietség.

Végül célba értem, megkaptam a befutóérmet. Ittam, ettem, macskamosdást csináltam némi vízzel. Legszívesebben már indultam is volna haza, de a kíváncsiságom nem hagyott elmenni. Ténferegtem egy sort, majd leültem, és vártam az eredményhirdetést.

Végre az én korosztályomra került a sor. Hívták a dobogóra a harmadik helyezettet. Láttam, hogy az egyik hölgy az, akit utoljára előztem meg. Na, gondoltam, második vagyok. De oda se engem hívtak.

Azt a kuglófját! Hitetlenkedtem. Első helyezett lettem, és még ki se mondták a nevemet, már szedelőzködtem, és mentem a dobogó felé. És felálltam a legmagasabb dobozra, aminek 1-es volt az oldalán.

Vigyorogtam a sok ismeretlen emberre. És bár örültem, tisztára hülyén éreztem magamat. Mert nem volt olyan ember ott, aki úgy tudta volna fogadni az örömömet, hogy tudja, ki vagyok.

Ez a momentum jelképezte az egész életemet: egy valakiért teszek bármit is. Az pedig én vagyok. Ha bármi sikert érek el – ez esetben a sport terén -, legyen az egy tervezett táv teljesítése vagy akár egy helyezés, azt magamnak köszönhetem. Annak, hogy heti ötször futok az edzői utasítás szerint hóban, fagyban, esőben, melegben, hegyen-völgyön, aszfalton vagy akár futógépen. Annak, hogy a hét maradék két napján sem a hátsómat vakargatom, hanem ugyanúgy felkelek 4 órakor, és erősítek, jógázom, nyújtok. Esténként még ráveszem magam a hengerezésre vagy extra nyújtásra.

És ha elindulok futni bármilyen távon, még akkor is, ha van bennem némi kétség, kishitűség, buldog módjára csinálom a dolgom. Futok, mászok, küzdök. És hessegetem el az esetleges olyan gondolatot, ami a feladásra csábítana, és inkább azt hajtogatom magamban: meg tudom csinálni.

Jó lenne másban is ennyire kitartó lenni… Úgy megjegyzem.

Egy szóval, magamnak magamért teszek bármit is. Senki másnak. Úgyhogy köszönöm magamnak ezt az aranyérmet.

Tökéletes anya

Míg kisebbek voltak a gyermekeim, és még többet igényeltek belőlem, sokszor azon görcsöltem, hogy nem tudok olyan anya lenni, amilyen szerintem egy anyának kéne lenni.

Nem, nem vagyok egy tyúkanyó típus. Nem ezt láttam Anyutól, nem ezt tapasztaltam, és a mai napig a másiknak teret hagyva élünk.

Ettől lehettem volna más, mint ami voltam. Például többet játszhattam volna velük, többet ölelgethettem volna őket, és kevesebbet idegeskedhettem volna kisebbik miatt, kiabálhattam volna a vele (iszonyat, hogy ki tudott hozni a sodromból).

Úgy érzem, az anyaság többi területén jól szerepeltem. Amennyi időt tudtam, otthon töltöttem, rendelkezésükre álltam, farsangi jelmezeket varrtam kézzel, tiszta, rendes ruhákban jártak, éhen nem haltak, ha nem is lett minden kívánságuk teljesítve, észszerűen és pénztárcához mérten megtettem, amit lehet. A szülőiken ott voltam. Megnéztem az előadásaikat. Ha igényelték (ritkán tették), a tanulásban is segítettem.

Volt büntetés is, ha kellett, bár szerintem ezzel elég ritkán kellett fáradnom. S ha pl. számítógép vagy mesenézési megvonás volt, abban szerencsére a volt férjem is kooperatív volt.

Nyáron ragaszkodtam ahhoz, hogy legalább egy hétre valahova elvigyem őket nyaralni. Három évvel ezelőttig mindezt tömegközlekedéssel oldottam meg (kivéve, ha éppen az aktuális pasimnak volt autója). Legyen ez felkiálltójeles tett a mai világban, ahol már az a ritka, ha valakinek nincs kocsija.

Amikor velem voltak hétvégén, legalább egy napot a kettőből arra szántam, hogy hármasban valahova a környékre elmenjünk. A mai napig így gondolkozom, legfeljebb leredukálódik ez vásárlásra, mozizásra vagy csak az otthon levésre.

Még ha nem is telepedek rájuk, csendesen figyelem őket (a láthatatlan érzékelőimmel is), hogy rendben vannak-e, hogyan élik a napjaikat, mi érdekli őket, mik a terveik. Ha kell, meghallgatom őket, és ha még a kérdéseimre is nyitottak egy-egy válasszal, akkor beszélgetés is lehet a dologból.

Igyekszek nem véleményezni, kritizálni sem szóban, sem gondolatban. Ha úgy érzem, arra van szükség, megteszem. Persze óvatosan, esetleg humorosan.

Néha úgy érzem, hagyom őket nőni, fejlődni, mint a gomba.

És büszke vagyok rájuk, mert amit eddig elértek, a saját erejükből és hitükből tették meg. (Oké, voltak noszogatva is bőven nagyszülők, az apjuk részéről, és néha én is megnyilatkoztam.) Okosak, értelmesek, tervekkel, célokkal telik.

És úgy érzem, ezért én nem tettem semmit. Ha igen, akkor azt észre sem vettem. Abban, hogy most ők ilyenek, nagy része volt az apjuknak és a szüleimnek is. Én leginkább arra törekedtem, hogy olyannak fogadjam el őket, amilyenek, és abból hozzák ki a legtöbbet.

Az, hogy én milyen anyjuk vagyok, legyen az ő reszortjuk eldönteni. A lelkiismeretemmel majd elbíbelődöm én.

Meleg vagy sár

Ma reggel tudatosult bennem, hogy az elmúlt napok kemény esőzései miatt a holnapi terepfutás sárfutássá avanzsálhat. Ezen magamban elkezdtem röhögni.

Míg nagy melldöngetéssel mondtam eddig, hogy aszfalton nem futok melegben nyáron, mert utálom, addig elfelejtkeztem arról, hogy terepen meg lehet jókora sár egy esős időszak után vagy alatt. Perpillanat most ez utóbbi állhat fenn.

Nos, a nevezés már megtörtént, és mondhatni utánam a vízözön. Ha nyakig érő sár lesz, akkor abban tapicskolok, viszont ha futható maradt az út, akkor meg élvezkedek egyet a párás erdőben vagy éppen a nyakamba zúduló esőben. Mindenesetre szúnyogriasztóval jól befújom magamat.

Gyanítom, hogy nem most fogom megfutni életem leggyorsabb 16 km-t terepen. De igyekszem majd a legjobbat kihozni az adott helyzetből. Egy edzőversenynek és szintgyűjtésnek tökéletes alkalom, az biztos.

Telik az idő

Az elmúlt hét egyik legjobb híre, hogy a nagyobbik gyermekemet felvették arra az egyetemre, ahova szeretett volna bejutni.

A ponthatárok kihirdetésének estéjén én kíváncsian frissítettem újra és újra az adott honlap oldalát, hogy mikor érhetőek már el az eredmények. Majd böngésztem az egyetem adott karának a ponthatárait. És vártam, mikor fog a gyermek rám csörögni vagy írni, hogy “yes, felvettek”.

Na, azt várhattam. Nekem kellett telefonálnom neki, hogy akkor most mi is van. Ő a haverjával békésen fotózgatott a szomszéd nagyváros repterén, és tojtak nagy ívben a ponthatárokra azzal a tudattal, hogy úgy is felveszik oda őket, ahova elsőnek jelentkeztek.

Végül is igazuk lett mindkettőjüknek.

Most már azért szurkolhatok, hogy felvegyék koliba a gyermeket. Kissé olcsóbb lenne….

Szeretni

Hihetetlen élettörténetek vannak.

A tegnapi vendégem is olyan történettel jött, amit szépen elő is adott, hogy simán lehetne belőle egy könyvet írni vagy egy filmet csinálni. Ez a semmi extra nem történik, viszont ami a színfalak mögött, azaz a lélekben zajlik, na, az a nem semmi.

Azt hiszem, egy része rezonál a korábban írt bejegyzésemre (talán nem véletlenül kaptam ezt az ügyet oldásra): szeretni, szerelmesnek lenni és megélni a párkapcsolatot a maga valójában.

Mi fontosabb és tartósabb? Az égő, lángoló, de bizonytalan szerelem vagy a hűséget, biztonságot adó szeretet.

Elrontani egy hétköznapokban minden téren működő házasságot büszkeségből, egózásból tényleg vétek. A másikat évekig büntetni semmiért vagy apróságért, illetve olyan tettbe belehajszolni, amit utána mindketten megszenvednek, nem éri meg.

A legnagyobb hiba, ha az egyén nem látja meg, letagadja, hogy szereti a másikat – a maga módján -, és tulajdonképpen nélküle az élete szart se ér. Leginkább saját magával tol ki egy életre.

Felismerni, kimutatni és kimondani. Minél hamarabb, míg nem késő.

És nem azzal foglalkozni, hogy esetleg a másik mit tett, mit nem tett, hanem azt szükséges meglátni, hogy ő mire nem volt hajlandó.

Tulajdonképpen örülök, mikor a vendégeim történetei, ügyei valamilyen szempontból a saját életem történéseire utalnak, emlékeztetnek. Amúgy is szoktam önvizsgálatot tartani, de ilyen esetekben végképp megnézem, mit tanulhatok az ő ügyeikből.

Ami biztos, hogy ma már nem szerelmes akarok lenni, hanem szeretni szívből. Elfogadóan, tisztelettel és őszintén. Az már csak rajtam múlik, hogy meg tudom-e ezt valósítani.

Öt pontos

Egy cikknyomán írtam egy választ, és úgy gondoltam, ide is leírom mint egy emlékeztetőt, egy memot, egy érdekességet. Kicsit kibővítve.

Az első téma a lelki társ létezésének kérdése. Akár hihetném is azt, hogy van. Lehet, hogy létezik a világban ilyen. De hogy számomra ebben az életben megadatik-e, hogy találkozzam vele, ha van, nem tudom. Azt szoktam mondani (és már a blogban is leírtam egyszer), hogy majd a halálos ágyamon, végigtekintve az életemen, látni fogom, volt-e, találkoztam-e vele vagy sem.

A második téma az idealizált szerelem. Tapasztalatom szerint amíg szerelmes az ember, akkor rózsaszínben látja a másikat. Ami nem baj. Csak aztán egyszer kitisztul a szem, és jönnek a hétköznapi nehézségek, problémák: a fel- vagy lehajtott wc ülőke, az asztalon hagyott, el nem pakolt mosogatnivalók, az esetleges pénzügyi gondok, stb. Pedig a szerelemhez kezdetben is hozzátartoztak ezek a dolgok, legfeljebb nem voltunk hajlandóak meglátni. Kérdés, el tudjuk-e fogadni, hogy ez is hozzátartozik az “ideális párkapcsolathoz”.

A harmadik téma, vajon mennyire szükséges, hogy egyformák legyenek a párok. Mármint hogy érdeklődés területén. Úgy gondolom, hogy abban jó, ha egyezünk, amik alapvetően fontosak számomra egy párkapcsolaton belül: pl. tudjunk szinte bármiről beszélgetni (őszintén, kendőzetlenül), hasonló zenei ízlés, nyitottság sem hátrány, szeresse a könyveket, az olvasást, vagy hasonlítson a hozzáállásunk az élethez, a mindennapokhoz, a világhoz. Viszont legyen mindkettőnknek saját élete, amit egymás nélkül is tudunk élvezni. Nem várom el, hogy fusson a párom, de örülök, ha sportol. Ha hagyja, hogy csináljam az edzéseimet, akkor egy szavam sincs. És én sem fogok megnyekkenni, ha elmegy a haverokkal sörözni, mikor én otthon olvasok, bámulok egy sorozatot, vagy nyújtok, és élvezem, hogy egyedül lehetek. Különösen akkor nem, ha olykor velem is randizik. Tudom, nem könnyű teret adni a másiknak, és megbízni benne, de csak az elején nehéz, amikor saját magunkkal jutunk az ügyben dűlőre: attól még szeret engem a másik, ha nincs velem.

A negyedik téma a kommunikáció fontossága. Ezt én is tanulom. Régen sokat beszéltem. Mindenféléről. Néha még ma is. Viszont ha érzésekről kell beszélnem, megkukulok. Ki tudom mondani, hogy szeretlek, és hogy nagyra tartom a másikat, de a bennem dúló vagy éppen csak hullámzó érzelmi “viharokról” nem mindig beszéltem. Nem tudom, van-e változás e téren, bár tettem róla, hogy legyen. Anno igyekeztem elmondani a másiknak, hogy mi zajlik bennem, én hogyan élek meg ezt, vagy azt, de amikor semmi foganatja nem volt, illetve ahelyett, hogy a másik elgondolkodott volna a saját cselekedetén, kimondott szavain, inkább engem hibáztatott, akkor fogtam magam, és csendbe burkolóztam. Ez pedig csak arra volt jó, hogy megoldatlan maradjon egy helyzet, beleragadjak egy érzelmi konfliktusba.

Tudatosabbnak kell lennem e téren (is). Például nem kimenekülni egy kényelmetlen témából, hanem belemenni józanul, minden érzelmet félretéve. Nem egyszerű, de fejlődőképesnek tartom magamat.

Az ötödik téma szintén egy göröngyös terület (volt) számomra. Valamennyire összefügg a harmadik témával. Szerintem hajlamos voltam az éppen aktuális férfit idealizálni, csak a jót meglátni benne. A számomra idegesítő tulajdonságait, ha meg is láttam, csak a szőnyeg alá söpörtem. Az pedig feldolgozatlanul, elfogadatlanul csak piszkált, és végén valamilyen formában felszínre került: vagy én szakítottam, vagy a pasi, mert kieszközöltem. Odáig már eljutottam, hogy elfogadom a másik “gyengeségeit”, és tudatosítottam magamban, hogy ha idegesít valamilyen “hülyesége”, akkor nem neki kell változnia, hanem nekem, ha akarok.

És persze ez vica verse érvényes. Szeretném, ha az én hülyeségeim is elfogadásra találnának. Viszont azt nem élvezem, ha hetente ezek a “hibáim” újra és újra felemlegetődnének, meg az, hogy én milyen nehéz (?) természetű vagyok. Akkor minek van velem, kérdezhetném.

Testelfogadás

Tudom, nincs reális képem a külsőmről, és leginkább fotók és a tükörben látott (torz vagy éppen csinos) kép határozzák meg, mit is gondolok az éppen aktuális alakomról.

Mérlegre régen nem álltam már. Nem is vagyok kíváncsi a súlyomra. Onnan tudom, hogy szerintem “jól nézek ki vagy sem”, hogy a tavalyi, tavalyelőtti vagy esetleg régi ruháimba (amiket még nem dobtam ki) beleférek-e vagy sem.

Tulajdonképpen soha nem voltam megelégedve magammal. Kb. 5 évvel ezelőtt és még korábban a válásomig visszamenőleg tartottam azt a súlyt, ruhaméretet, amiben kényelmesen elvoltam, és felszabadultnak éreztem magamat. De még akkor is volt valami bajom: nem elég feszes, izmos, szálkás a testem.

Most sem vagyok kövér. Más összetenné a két kezét hálája jeléül, ha csak ennyi háj lenne rajta. Például. És végül én is. Megtehetném ezt.

Tudom, muszáj elfogadnom a testemet olyannak, amilyen. És tényleg hálásnak lennem azért, mert éppen ilyen. Ha nincs is tökéletes alakom, de legalább egészséges – úgy nagyjából. És ha nem is olyan izmos, amilyennek én azt szeretném látni, de izmaim is vannak. Tudok sportolni, perpillanat probléma nélkül futni.

47 éves vagyok. Nem látszik rajtam. Semmilyen tekintetben. Még azt sem mondhatnám, hogy az ősz hajszálak elárulnak, hiszen sok 30-as éveiben járó nőnek több van, mint nekem. Amit le tudok szögezni minden ellenvetés nélkül: fiatalabb már csak lelkileg leszek, testileg nem. Ott valóban az idő és a természet rendje győz.

Ha okosabb és bölcsebb lennék, akkor sikerülne teljességgel elfogadni a testemet, azt, amit adatik, ami adatott. És ez nem azt jelenti, hogy nem teszek semmit sem azért, hogy jobb legyen. A sport egyértelműen marad. És abban is hiszek, hogy a lelki fiatalság, egészség megmutatkozik a testen is. Tehát ezen a téren is folyamatosan dolgozom magamon (egyébként is hasznos).

Az már jó ideje nem érdekel, hogy én a testemmel hódítsak meg férfiakat. Nyilván szeretnék tetszeni a számomra kedves férfinek, de a külső szépség múlandó. Ha ragyogónak, szépnek lát, csak azért legyen így, mert mindez belülről fakad.

A test és a lélek egyensúlya egyformán lényeges, de a lelki egészséget, kiegyensúlyozottságot sokkal fontosabbnak tartom. Ott legyen elsősorban minden rendben.

Elfogadni

Tudom, hogy tanulhatok a gyerekeimtől. Én, illetve az apjukkal, mi, adtunk egy alapot, egy keretet, egy kiindulást az élethez, az érzelmi életükhöz, a világlátásukhoz, valamennyit hoztak magukkal mint alapvető személyiség, a többi pedig az évek során alakul ki bennük.

Abban a korban vannak, amikor jön az első, második, esetleg harmadik szerelem. Vagy még egy sem, legfeljebb távolból rajongás (ezt még nem érzékeltem náluk).

A kisebbik már féléve jár egy lánnyal, a nagyobbik még nem talált az első párjára. Előkerült már a téma vele, hogy van-e valaki, aki őt érdekli. S mi, legalábbis én, azt is elfogadjuk, ha azonos nemű az, aki tetszik neki. Kerek-perec kijelentette, hogy őt nem érdekli a saját neme. És ellenérzései sincsenek a homoszexuálisokkal. Az iskolában (!) is vannak már párok.

Láttam rajta, hogy őszintén így gondolja. És örülök, hogy ilyen témákról is tudunk nyíltan, kendőzetlenül beszélni.

Néha fafejű, de jó látni, hogy meg van benne a rugalmasság és az elfogadás képessége is.

Édes hétvége

Nem volt egyszerű az elmúlt hét péntek délutánig. De aztán megérkeztem, és minden helyreállt bennem, körülöttem, a kis világom.

Tudom, hogy ez a közel 48, egymással töltött óra alatt csak a legjobbat kapjuk a másikból, és egészen más megélni a mindennapokat. S bár érdekelne az is, hogyan lennénk mi egymással a hétköznapok rutinjában, de megelégszem perpillanat a havi két hétvége “nászúttal”.

Tudom, én most nagyon könnyű helyzetben vagyok, hiszen eddig nála voltunk. “Vendégként” csak egy dolgom van: ráfigyelni (oké, és futni menni).

Szeretek Nála, Vele lenni. Egyszer talán viszonozni tudom mindazt a jót, amit most Tőle kapok.

Például ezt a remek születésnapi meglepetést is. Egy musical az Erkel Színházban szombat este. Már annak is nagyon tudtam örülni, hogy eljött velem a Turandotra bő három hete. Így úgy éreztem, hogy dupla születésnapi ajándékot kaptam. És hogy legyen egy kézzel fogható ajándék is, járt hozzá egy ruha, amibe mehettem a színházba (és fehérnemű alá).

… … …

Szeretném, ha megőrződne az, ami kettőnk között van olyannak, amilyennek most érezzük, és ennél csak őszintébb, szeretettel telibb és érettebb lenne.