Hihetetlen élettörténetek vannak.

A tegnapi vendégem is olyan történettel jött, amit szépen elő is adott, hogy simán lehetne belőle egy könyvet írni vagy egy filmet csinálni. Ez a semmi extra nem történik, viszont ami a színfalak mögött, azaz a lélekben zajlik, na, az a nem semmi.

Azt hiszem, egy része rezonál a korábban írt bejegyzésemre (talán nem véletlenül kaptam ezt az ügyet oldásra): szeretni, szerelmesnek lenni és megélni a párkapcsolatot a maga valójában.

Mi fontosabb és tartósabb? Az égő, lángoló, de bizonytalan szerelem vagy a hűséget, biztonságot adó szeretet.

Elrontani egy hétköznapokban minden téren működő házasságot büszkeségből, egózásból tényleg vétek. A másikat évekig büntetni semmiért vagy apróságért, illetve olyan tettbe belehajszolni, amit utána mindketten megszenvednek, nem éri meg.

A legnagyobb hiba, ha az egyén nem látja meg, letagadja, hogy szereti a másikat – a maga módján -, és tulajdonképpen nélküle az élete szart se ér. Leginkább saját magával tol ki egy életre.

Felismerni, kimutatni és kimondani. Minél hamarabb, míg nem késő.

És nem azzal foglalkozni, hogy esetleg a másik mit tett, mit nem tett, hanem azt szükséges meglátni, hogy ő mire nem volt hajlandó.

Tulajdonképpen örülök, mikor a vendégeim történetei, ügyei valamilyen szempontból a saját életem történéseire utalnak, emlékeztetnek. Amúgy is szoktam önvizsgálatot tartani, de ilyen esetekben végképp megnézem, mit tanulhatok az ő ügyeikből.

Ami biztos, hogy ma már nem szerelmes akarok lenni, hanem szeretni szívből. Elfogadóan, tisztelettel és őszintén. Az már csak rajtam múlik, hogy meg tudom-e ezt valósítani.

Egy cikknyomán írtam egy választ, és úgy gondoltam, ide is leírom mint egy emlékeztetőt, egy memot, egy érdekességet. Kicsit kibővítve.

Az első téma a lelki társ létezésének kérdése. Akár hihetném is azt, hogy van. Lehet, hogy létezik a világban ilyen. De hogy számomra ebben az életben megadatik-e, hogy találkozzam vele, ha van, nem tudom. Azt szoktam mondani (és már a blogban is leírtam egyszer), hogy majd a halálos ágyamon, végigtekintve az életemen, látni fogom, volt-e, találkoztam-e vele vagy sem.

A második téma az idealizált szerelem. Tapasztalatom szerint amíg szerelmes az ember, akkor rózsaszínben látja a másikat. Ami nem baj. Csak aztán egyszer kitisztul a szem, és jönnek a hétköznapi nehézségek, problémák: a fel- vagy lehajtott wc ülőke, az asztalon hagyott, el nem pakolt mosogatnivalók, az esetleges pénzügyi gondok, stb. Pedig a szerelemhez kezdetben is hozzátartoztak ezek a dolgok, legfeljebb nem voltunk hajlandóak meglátni. Kérdés, el tudjuk-e fogadni, hogy ez is hozzátartozik az “ideális párkapcsolathoz”.

A harmadik téma, vajon mennyire szükséges, hogy egyformák legyenek a párok. Mármint hogy érdeklődés területén. Úgy gondolom, hogy abban jó, ha egyezünk, amik alapvetően fontosak számomra egy párkapcsolaton belül: pl. tudjunk szinte bármiről beszélgetni (őszintén, kendőzetlenül), hasonló zenei ízlés, nyitottság sem hátrány, szeresse a könyveket, az olvasást, vagy hasonlítson a hozzáállásunk az élethez, a mindennapokhoz, a világhoz. Viszont legyen mindkettőnknek saját élete, amit egymás nélkül is tudunk élvezni. Nem várom el, hogy fusson a párom, de örülök, ha sportol. Ha hagyja, hogy csináljam az edzéseimet, akkor egy szavam sincs. És én sem fogok megnyekkenni, ha elmegy a haverokkal sörözni, mikor én otthon olvasok, bámulok egy sorozatot, vagy nyújtok, és élvezem, hogy egyedül lehetek. Különösen akkor nem, ha olykor velem is randizik. Tudom, nem könnyű teret adni a másiknak, és megbízni benne, de csak az elején nehéz, amikor saját magunkkal jutunk az ügyben dűlőre: attól még szeret engem a másik, ha nincs velem.

A negyedik téma a kommunikáció fontossága. Ezt én is tanulom. Régen sokat beszéltem. Mindenféléről. Néha még ma is. Viszont ha érzésekről kell beszélnem, megkukulok. Ki tudom mondani, hogy szeretlek, és hogy nagyra tartom a másikat, de a bennem dúló vagy éppen csak hullámzó érzelmi “viharokról” nem mindig beszéltem. Nem tudom, van-e változás e téren, bár tettem róla, hogy legyen. Anno igyekeztem elmondani a másiknak, hogy mi zajlik bennem, én hogyan élek meg ezt, vagy azt, de amikor semmi foganatja nem volt, illetve ahelyett, hogy a másik elgondolkodott volna a saját cselekedetén, kimondott szavain, inkább engem hibáztatott, akkor fogtam magam, és csendbe burkolóztam. Ez pedig csak arra volt jó, hogy megoldatlan maradjon egy helyzet, beleragadjak egy érzelmi konfliktusba.

Tudatosabbnak kell lennem e téren (is). Például nem kimenekülni egy kényelmetlen témából, hanem belemenni józanul, minden érzelmet félretéve. Nem egyszerű, de fejlődőképesnek tartom magamat.

Az ötödik téma szintén egy göröngyös terület (volt) számomra. Valamennyire összefügg a harmadik témával. Szerintem hajlamos voltam az éppen aktuális férfit idealizálni, csak a jót meglátni benne. A számomra idegesítő tulajdonságait, ha meg is láttam, csak a szőnyeg alá söpörtem. Az pedig feldolgozatlanul, elfogadatlanul csak piszkált, és végén valamilyen formában felszínre került: vagy én szakítottam, vagy a pasi, mert kieszközöltem. Odáig már eljutottam, hogy elfogadom a másik “gyengeségeit”, és tudatosítottam magamban, hogy ha idegesít valamilyen “hülyesége”, akkor nem neki kell változnia, hanem nekem, ha akarok.

És persze ez vica verse érvényes. Szeretném, ha az én hülyeségeim is elfogadásra találnának. Viszont azt nem élvezem, ha hetente ezek a “hibáim” újra és újra felemlegetődnének, meg az, hogy én milyen nehéz (?) természetű vagyok. Akkor minek van velem, kérdezhetném.

Tudom, nincs reális képem a külsőmről, és leginkább fotók és a tükörben látott (torz vagy éppen csinos) kép határozzák meg, mit is gondolok az éppen aktuális alakomról.

Mérlegre régen nem álltam már. Nem is vagyok kíváncsi a súlyomra. Onnan tudom, hogy szerintem “jól nézek ki vagy sem”, hogy a tavalyi, tavalyelőtti vagy esetleg régi ruháimba (amiket még nem dobtam ki) beleférek-e vagy sem.

Tulajdonképpen soha nem voltam megelégedve magammal. Kb. 5 évvel ezelőtt és még korábban a válásomig visszamenőleg tartottam azt a súlyt, ruhaméretet, amiben kényelmesen elvoltam, és felszabadultnak éreztem magamat. De még akkor is volt valami bajom: nem elég feszes, izmos, szálkás a testem.

Most sem vagyok kövér. Más összetenné a két kezét hálája jeléül, ha csak ennyi háj lenne rajta. Például. És végül én is. Megtehetném ezt.

Tudom, muszáj elfogadnom a testemet olyannak, amilyen. És tényleg hálásnak lennem azért, mert éppen ilyen. Ha nincs is tökéletes alakom, de legalább egészséges – úgy nagyjából. És ha nem is olyan izmos, amilyennek én azt szeretném látni, de izmaim is vannak. Tudok sportolni, perpillanat probléma nélkül futni.

47 éves vagyok. Nem látszik rajtam. Semmilyen tekintetben. Még azt sem mondhatnám, hogy az ősz hajszálak elárulnak, hiszen sok 30-as éveiben járó nőnek több van, mint nekem. Amit le tudok szögezni minden ellenvetés nélkül: fiatalabb már csak lelkileg leszek, testileg nem. Ott valóban az idő és a természet rendje győz.

Ha okosabb és bölcsebb lennék, akkor sikerülne teljességgel elfogadni a testemet, azt, amit adatik, ami adatott. És ez nem azt jelenti, hogy nem teszek semmit sem azért, hogy jobb legyen. A sport egyértelműen marad. És abban is hiszek, hogy a lelki fiatalság, egészség megmutatkozik a testen is. Tehát ezen a téren is folyamatosan dolgozom magamon (egyébként is hasznos).

Az már jó ideje nem érdekel, hogy én a testemmel hódítsak meg férfiakat. Nyilván szeretnék tetszeni a számomra kedves férfinek, de a külső szépség múlandó. Ha ragyogónak, szépnek lát, csak azért legyen így, mert mindez belülről fakad.

A test és a lélek egyensúlya egyformán lényeges, de a lelki egészséget, kiegyensúlyozottságot sokkal fontosabbnak tartom. Ott legyen elsősorban minden rendben.

Hiszek benned

Tudom, hogy tanulhatok a gyerekeimtől. Én, illetve az apjukkal, mi, adtunk egy alapot, egy keretet, egy kiindulást az élethez, az érzelmi életükhöz, a világlátásukhoz, valamennyit hoztak magukkal mint alapvető személyiség, a többi pedig az évek során alakul ki bennük.

Abban a korban vannak, amikor jön az első, második, esetleg harmadik szerelem. Vagy még egy sem, legfeljebb távolból rajongás (ezt még nem érzékeltem náluk).

A kisebbik már féléve jár egy lánnyal, a nagyobbik még nem talált az első párjára. Előkerült már a téma vele, hogy van-e valaki, aki őt érdekli. S mi, legalábbis én, azt is elfogadjuk, ha azonos nemű az, aki tetszik neki. Kerek-perec kijelentette, hogy őt nem érdekli a saját neme. És ellenérzései sincsenek a homoszexuálisokkal. Az iskolában (!) is vannak már párok.

Láttam rajta, hogy őszintén így gondolja. És örülök, hogy ilyen témákról is tudunk nyíltan, kendőzetlenül beszélni.

Néha fafejű, de jó látni, hogy meg van benne a rugalmasság és az elfogadás képessége is.

Ma este az jutott az eszembe, hogy nem mástól kell bölcsebbnek lennem, hanem magamtól.

Erre tanít az élet.

Nem volt egyszerű az elmúlt hét péntek délutánig. De aztán megérkeztem, és minden helyreállt bennem, körülöttem, a kis világom.

Tudom, hogy ez a közel 48, egymással töltött óra alatt csak a legjobbat kapjuk a másikból, és egészen más megélni a mindennapokat. S bár érdekelne az is, hogyan lennénk mi egymással a hétköznapok rutinjában, de megelégszem perpillanat a havi két hétvége “nászúttal”.

Tudom, én most nagyon könnyű helyzetben vagyok, hiszen eddig nála voltunk. “Vendégként” csak egy dolgom van: ráfigyelni (oké, és futni menni).

Szeretek Nála, Vele lenni. Egyszer talán viszonozni tudom mindazt a jót, amit most Tőle kapok.

Például ezt a remek születésnapi meglepetést is. Egy musical az Erkel Színházban szombat este. Már annak is nagyon tudtam örülni, hogy eljött velem a Turandotra bő három hete. Így úgy éreztem, hogy dupla születésnapi ajándékot kaptam. És hogy legyen egy kézzel fogható ajándék is, járt hozzá egy ruha, amibe mehettem a színházba (és fehérnemű alá).

… … …

Szeretném, ha megőrződne az, ami kettőnk között van olyannak, amilyennek most érezzük, és ennél csak őszintébb, szeretettel telibb és érettebb lenne.

Így tizenx nap után már érdekes állapotba kerültem: látszólagos nyugodtságom mögött egy türelmetlen nő dobol az ujjaival, és azt kérdi, mikor lesz már péntek délután.

És ott van az, hogy hogyan tekintsek magunkra. Úgy, mint két, újonnan találkozott emberre (férfira és nőre), akik ismerkednek egymással, vagy mint egy régi szerelemre – úgy, hogy ő ott volt velem még akkor is, mikor évekig egy szót sem váltottunk egymással, és mégis az “otthon vagyok melletted” érzést élem meg.

Annyit tudok, hogy az öröm érzése van bennem, ami szépen beleolvad egy mindent elborító, pozitív előjelű érzelmi masszába, aminek nevet nem tudok adni. Csak megélni akarom. Minden egyes pillatatot Vele.

Just for the record: a múlt héten a kicsi akcióm miatt összesen 94,6 km-t futottam. Eddig a legtöbb.

Hozzácsaptam még 27,7 km biciklizést.

Egyébként az edző nem szidott meg. Ez köszönhető annak, hogy szülinapom volt, és hogy nem erőből futottam meg a 47 km-t.

További edzés megtorpedózást nem tervezek. Jövő júniusig semmiképpen.

Most van két hónapom, hogy felkészüljek egy terepes 60 km-re. Erre muszáj lesz mennem, ha már nyertem egy nevezést rá.

Ahhoz, hogy a mai futásom létrejöjjön, az kellett, hogy lemondjak a jövő hétvégi TT-ről, szembe menjek a heti edzéstervvel, és nagy-nagy akaraterő, hogy minden úgy legyen, ahogyan azt kitaláltam.

Előző napokban a google térképet bújtam, számolgattam, hogyan is fog kijönni az éveim száma kilométerekben. Meddig lesz erőm elfutni, és hogyan lesz a legegyszerűbb. Két verzióval indultam útnak reggel fél hatkor, hogy a kettő közül, amelyikhez nagyobb kedvem lesz út közben, azt csinálom meg.

Legjobb lett volna terepen futni, de szerencsémre az aszfalt mellett döntöttem. Az elmúlt napok esőzése, időjárása erősen párás idővel áldotta meg a fás és nem fás területeket. Szerintem fulladoztam volna odafenn. A bogarak macerálásáról még nem is beszéltem…

Szóval, mikor elindultam az aszfaltos futásomra, még borús, párás idő volt. Számítani lehetett rá, hogy esni is fog. Kb másfél óra múlva jött is egy hosszabban kitartó zápor. Csak az első percekben zavart, utána már fel sem vettem, sőt, mikor elállt kb egy-másfél óra múlva, még sajnáltam is, hogy vége a természetes frissítésnek.

Az FB-re ezt írtam:

“Jártam Mályinkán, a Lázbérci tónál, a tardonai emelkedőt elölről-hátulról megjártam, esett az eső is, a végén pedig sütött a nap. Dédestapolcsányban egy kölyökkutya körbe- és rám ugrált (ezt nagyon utálom), alig bírtam megszabadulni tőle. A tardonai úton egy másik kutya akart ismerkedni velem. Hát, szagom akkorra már volt rendesen.
Az utolsó három kilométert szerintem már repülve tettem meg.
Jó kis kaland volt, örülök, hogy megcsináltam. “

Nem mentem nagy iramot, volt, hogy az emelkedőt megsétáltam, vagy mikor a banánt ettem, vagy éppen egy kutyával bajlódtam. (ma kutyás napom volt….). Eleinte a zsákom volt nehéz (kb. 3 kg: 2,25 l folyadék, 3 db banán több darabra vágva, és apróságok, amik kellhetnek útközben), azért nem tudtam haladni erősebb tempóval. Visszafelé szinte folyamatosan lejtett, a zsákom is ürült, így könnyebb volt a futás. Az utolsó pár km-en már nagyon haza akartam érni, mert tudtam, hogy meglesz a 47 km, akár sétálva is.

Egy szóval klassz kis futás volt, bár az első felében csak az vitt, hogy már csak becsületből is meg kéne csinálni, ha már ezt elterveztem. Visszafele haladva pedig hülye lettem volna feladni csak úgy. Egyébként is remek állapotban éreztem magamat. Semmi energiahiány, semmi fal, meg ilyenek. Mondjuk, nyomtam is a banánt, a szőlőcukrot és a sótabit befele. Az utolsó 12 km-re még BCAA-s Hell energiaital is jutott. Talán attól kaptam szárnyakat?! ….he-he… (Tudom, hogy ez a másik brand szlogenje.)

Az utolsó kilométeren még el is érzékenyültem. Erről Rocky Balboa-s Gonna Fly Now c. szám tehet, meg persze az az érzés is, hogy most is sikerült megcsinálnom egy hosszabb etapot. A születésnapomon.

Egyelőre vége a hőségnek. A múlt hetet nagyjából jól bírtam, bár rendszeres volt a fejemben érzett nyomás. Még a szombati hosszú futásomat is sikerült megcsinálnom, amiből két óra jutott terepre, a többi a tó körül, majd 20-25 perc pedig aszfalton a városban. Az utolsó egy órában kemény alkudozás folyt bennem, hogy idő előtt befejezzem a futást, vagy megcsináljam a kért 3 órát. Az segített, hogy végig kitartsak, hogy beugrottam a Sparba venni egy félliteres Zero kólát. Mire kifizettem, addigra lehűltem annyira, hogy pár korty kóla után nekiveselkedtem a maradék 20 percnek. És még csak 10 óra volt.

A hideg kólás palackot a mellkas-zsebbe tettem, így az is hűtött féloldalt. Kocogtam, mert egyszerűen alig ment lejjebb a pulzusom. A levezetés alatt is csak csipogott az órám. A testem hőmérsékletét csak egy több perces hűs, majd hideg zuhany tudta csökkenteni. De előtte még lenyújtottam, mert tudtam, hogy később már erre nem lesz a hőségben kedvem. Azt a piciny árnyékot, amit a lépcsőház előtti fácska lombja adott, használtam ki erre.

A szombat délután egy részét sikerült a moziterem hűsében tölteni, de aztán haza kellett menni a meleg panelba. Csakúgy tudtam elaludni, hogy a szoba padlójára feküdtem, ahol még járt egy picinykét a levegő, így legalább nem szúrt a bőröm egy idő után. Még a hátamra is feküdtem, pedig úgy nagyon-nagyon ritkán alszok.

Hála a jó égnek, csak az elalvás macerás, utána nyomom, mint a mormota, a szokásos felébredéseimmel. De azok nem számítanak.

Vasárnap úgy ébredtem, mintha keresztül ment volna rajtam egy kisebb úthenger, a testhőm picit sem hűlt vissza az éj folyamán. Kinéztem a napos kora reggelbe, és beleborzongtam a gondolatba, hogy én most ott kinn fussak annak ellenére, hogy 16-18 C fok van. Talán, ha a lakásban legalább 5 fokkal hűvösebb lett volna (gyanítom kb. 28 C fok lehetett, ha nem több)…

Szóval, inkább kényelmesen megreggeliztem, majd autóba ültem, és bevásároltam úgy általában, illetve a süteményhez, amit a nagyobbik érettségijére kértek. Otthon a délelőttöm főzéssel, süteménykészítéssel, és Csernobil nézéssel (hallgatással) telt. A meleg konyhában.

A kisebbik nem volt otthon (az apjával ment valamerre vezetni), így a nagyobbik egyedül ebédelt, én rá sem bírtam nézni a kajára. Lezuhanyoztam, ledőltem és a délutánom a túléléssel telt. Na jó, néztem kerékpárt, sorozatot, és este már tudtam olvasni is. Ekkor jött meg a vihar. De jó is volt!

A tegnap elsunnyogott edzést, ami csak 52 perc lett volna, ma reggel csináltam meg. Nem volt hűvösebb odakinn, de a lakásban legalább igen. És az ég is felhős volt. Megcsináltam, folyt rólam a víz, de valahogy nagyon jól ment. Sokszor éreztem azt, hogy na, most tényleg futok, ergo a mozdulataim összhangban vannak, és nem kell erőlködnöm. Szuper élmény volt.

A szombati terepes etapom alatt eldőlt, hogy kihagyom a jövő szombatra tervezett 60 km-es terepfutásomat az egyik TT-n kihagyom. Nagyon megviselt a meleg, és ezt a szombatot, hétvégét másként is eltölthetem. Ha minden jól megy, akkor Vele.

Hogy ne maradjak kihívás nélkül, gondolkozom egy születésnapi 47 km-en. Már összeállt, merre megyek majd terepen, de szerintem előző nap fog eldőlni, hogy belevágok-e vagy más kedvességgel lepem meg magamat. Otthon semmiképpen nem akarok maradni.