Már hetek óta fel-felmerül bennem, hogy ideje lenne a kolléganőhöz ellátogatnom egy oldás erejéig. Aztán tegnap masszázs alatt (mert ugye az ember lányának ekkor – is – van ideje gondolkozni) eldöntöttem, még aznap este felhívom egy időpontért.

Hívtam, és mára kaptam is. És akkor még azon filóztam, miért is akarok én elmenni. Tapasztalatból tudtam, hogy mire elérkezik a 17 óra, már tudni fogom. Hát, be is igazolódott a sejtésem. Így megy ez.

Legalább a perpillanat HP-ból újra összeszedett, kiegyensúlyozott nő lesz.

Változni jó.

Szaladnak el a napok és a hetek, ha a munkáról, a hétköznapi teendőkről van szó. Meg-megdöbbenek, hogy már megint elérkezett a heti takarítás ideje, vagy már megint hétfő van.

Közben meg őrületesen hosszúnak tűnik két darab hét, vagy akár 4 nap is.

Minden viszonylagos.

Nem szeretem és nem akarom gyorsítani az időt. Szeretném mindig az ITT és MOST-ot megélni, még ha olykor macerás is.

Tegnap pl. nyugodt szívvel olvastam át a napot a reggeli biciklizés és a délutáni, esti jóga között (ez utóbbi jobban esett volna reggel üres hasra, de ha már így alakult, ekkor csináltam). Ez is ritka. A nap végén nem volt lelkiismeret furdalásom, hogy CSAK olvastam.

Persze, azért megsütöttem a csirkemelleket a gyermekeknek, nehogy éhen haljanak ma és a kisebbik a szerdán és csütörtökön. És egy mosást is kiteregettem. Mindezek csak apróságok.

Egy szóval, egy tökéletes napra sikeredett Húsvét másnapja. (Ha őszinte akarok lenni, el tudtam volna másként is képzelni, de most ez így is perfect volt, ne legyek telhetetlen!)

Az idő egyébként is megy előre rendületlenül. Telik, múlik, halad. Minden pillanat egyben a múlt is, a jövő pedig a jelen.

20-30 éve még végtelennek tűnt az élet, amely ugyan bármikor befejeződhet, de ideális esetben megöregszek. Aztán 5-10 éve jött a gyomrot görcsberántó tudat, hogy most már a fiatalság elmúlt, középkorúak korát kezdem élni, és onnan csak egy lépés az öregkor. Ha megélem.

A gyermekeim kirepülnek, és én figyelem az életük alakulását, drukkolok nekik, értük, és segítek, ha kell. S közben várom, hogy unokám legyen, hogy újra babázhassak, s valakit, valakiket végtelenül szerethessek, elkényeztethessek.

S perpillanat a MOSTom arról szól, hogy csipkedjem magamat. Itt vagyok, nem álmodom. Szinte mozdulatlanná dermedek, hogy ne, ne zavarjam meg az IDŐ-t, a nemtudommit, hogy azzal eltűnjön az, aminek most nagyon örülök.

A mosolyom nem őszinte, inkább keserű. Szűk három évig egyszer sem hagyta el a száját a “szeretlek” szó. Most bepótolja.

Türelmes vagyok, mert tudom, milyen érzelmek dúlnak ebben a helyzetben egy emberben. Keresztülmentem én is ezen, nem egyszer. Felértékelődik az is, amit addig nem volt fontos. Fellángol az is, ami addig alig parázslott.

Nem kell bizonyítania nekem semmit, mert magamban lezártam a kettőnk ügyét. Vissza csak a szép, közös emlékek miatt nézek, semmi másért.

És vissza hiába vár, az én utam már nem fog az övével egyesülni, legfeljebb a következő életünkben.

Köszönöm, hogy kaptam, amit, és adhattam, amit.

Ritkán bánom meg a döntéseimet, a velem történteket, de a ma esti monológ után erős késztetést érzek arra, hogy így tegyek.

Elárultnak, kicsit becsapottnak érzem magamat.

S ha valóban nem bánok egy döntést, akkor az az volt, amit legutóljára hoztam vele kapcsolatban.

Tisztánlátás, hello!

A tegnap délutánomat gondoltam pihenős délutánnak. Ha már bizonyos női dolgok összejöttek.

Ja. Meló után elmentem bevásárolni (két bolt). Utána haza, ki- és elpakoltam, elmosogattam, beraktam egy mosást. És aztán egy sikerült egy félórára heverésznem.

Majd eszembe jutott, hogy jó lenne azért mégiscsak hengerezni (pedig nem akartam), és neki veselkedtem. Közben hazajött a nagyobbik, váltottunk pár szót. Közben lejárt a mosógép, kiteregettem. Folytathattam a hengerezést. Ha már végiggörgettem magamat elöl-hátul a hengeren, akkor egy kis nyújtás is belefér.

Mire feleszméltem, már fél nyolc felé járt az idő, ami azt jelenti számomra, hogy itt a lefekvéshez való készülés. Így azt intéztem. És nyolc előtt pár perccel be is bújtam a takaróm alá. Hurrá! Van 20-30 percem olvasni, sorozatot nézni, csakúgy lenni.

Azt azért nem bántam, amikor mind ehelyett egy kicsit csevegtem a whatsupon.

Ma éjjel sem unatkoztam. Sikerült három felébredéssel végigaludnom az éjszakát. Viszont így az álmok nem maradtak el. A hajnali kész thriller volt. Gondolom, a nappalom kissé félelmetesebb leképezése.

Óra előtt ébredtem, mert persze újfent úgy döntött a szervezetem, hogy hajnalban kell megjönni a menszeszemnek, és erre alhasi fájdalom figyelmeztetett. Mindennek ellenére egész jó futásom volt. Igaz, a lábaim még egy kicsit merevek voltak. De legalább most már nem.

Tegnap délután egy kislányt hozott el az anyukája hozzám. Valahogy szerencsém van, mert a legtöbb gyerekkel megtalálom a hangot, és őszinték velem. Tulajdonképpen úgy foglalkozom velük, mint a felnőttekkel, csak egy kicsit érthetőbben igyekszem beszélni, illetve leszűkíteni a dolgokat. Ők hamarabb felfognak mindent, és még sokkal rugalmasabbak, ha a változásról van szó.

És nagyon megbocsátóak tudnak lenni. Ha a szülő okoz nekik fájdalmat, még azt is elfogadják, akkor is, ha utána bennük marad a félelem (a fájdalomtól).

Egyet megtanultam: nem szabad ítélkeznem. Akkor sem adhatok neki hangod, ha megteszem, ha megvan a véleményem a kliensről, arról, amiről beszél, vagy arról, akiről beszél. Nem az én feladatom. Ha nagyon spirituálisan akarok fogalmazni, akkor írhatom azt, hogy azt Istenre hagyom. Ő meg úgy sem fog. Akkor én miért tegyem?

Egy szóval, most is mélyen hallgattam, mikor az anyjával kapcsolatosan előadott a kislány ezt, azt.

Ja, hozzá kell tennem, már akkor sejtettem, hogy az ügy kapcsolódik az anyukához, mikor a kislány nem akarta, hogy ott maradjon az oldás alatt. Pedig ha az ügyét nézem, pont azt várta volna az ember, hogy marasztalja. Vagy velem már biztonságban érezte magát…

Legszívesebben minden szülőnek, aki elhozza a gyerekét (még 10 év alatt), azt ajánlanám, hogy nekik is csinálok egy oldást. Vagy kettőt. Mert inkább nekik kell, mint a gyereknek.

Hülye álmom volt ébredés előtt. Szerintem az éjszaka felében biztosan futással álmodtam, így mikor az ébresztő megszólalt, éppen kétségbe voltam esve, hogy futnom kellene az UB-n, mindjárt én jövök, és sehol a frissítésem, meg a “nem emlékszem, hogy mim”.

Kissé zavarodott voltam egész reggel. Folyamatosan olyan érzésem volt, hogy valami hiányzik, valami nem stimmel. S közben pedig igen.

A futás jól ment ahhoz képest, hogy fagyott, és én is, meg még van némi izomlázam a combjaimban.

Míg futás előtt azt éreztem, hogy a rendben levő dolgok nincsenek rendben, addig futás után pedig a fordítottját.

Amiről azt hittem, hogy simán, gond nélkül lezajlik (minden nekem is kinyilvánított tipródás és “nem értem a NEM-et” nélkül), addig a mai napom egy része erről szól.

Szerintem tiszta voltam és érthető korábban. Ennél jobban már nem megy. Ez a repülő már elment.

Szombaton kimentem terepre futni. Az edző 2 óra 23 perc edzést írt elő, váltakozó pulzusszinttel.

Bár beszereztem némi izomlázat a combjaimba, de nagyon jólesett kinn futni.

Ma kommentálta az edző a merényletemet. Hát, nem cseszett le közvetlenül, de az e heti hosszú futásom (3 óra) tervéhez hozzáírta, hogy jó lenne, ha azt síkon ejteném meg, hogy lássa, hogyan alakul a teljesítményem az edzés során. Ja, a frissítést is csináljam normálisan. Ebből értettem, hogy nem örült, hogy kimentem terepre.

Most már mindegy. Nekem szükségem volt rá. A lelkemnek mindenképpen.

Azért a szombati edzést jó kislány módjára aszfalton és kevés emelkedővel fogom megejteni.

Már várom, hogy őszinte legyek.

Egy ultrafutó írása arra késztetett, hogy magam is elgondolkodjak azon, mennyire határoz meg az, hogy perpillanat (6 éve és pár hónapja) közel és távol folyamatosan futok.

Nem szeretem magamat bekategorizálni. Különösen nem végérvényesen. Most futok, néhány éve csak otthon edzettem, illetve eljártam táncolni. Volt jógás időszakom, volt, mikor rendszeresen meditáltam (TM), és így tovább.

Minden változik. És a változás útjába állni holmi ragaszkodással vagy bekategorizáltsággal a legnagyobb bolondság lenne részemről.

Most a futással kapcsolatosan vannak céljaim, és természetesen élvezem magát a futást is. De ugyanígy szeretem az otthoni edzéseimet, vagy a biciklizés, vagy a jógát. Vagy a táncot.

A mozgás maga az élet, és ezt nem szabad elfelejteni. Nekem sem, és persze senki másnak sem.

Úgyhogy inkább azt mondom, egy tudatosan mozogni szerető ember vagyok, aki lustálkodni is tud és szokott – néha.

Úgy tűnik, a jobb oldali piriformisom mutatott be nekem, és nem hagyta, hogy rendesen aludjak.

Kaptam egy tippet, és ennek megfelelően célzottan hengereztem kislabdával, és megkerestem a legfájóbb pontot, és jól ránehezedtem. Anyád!

És persze nyújtottam.

Ez után volt egy nyugodt napom, s közel sajgás mentes éjszakám. Aztán másnap túl sokat ültem az ülőlabdán (ahhoz képest, hogy addig több hónapig elő sem vettem), és este azt hittem, hogy a falról lekaparom a tapétát. Fájdalomcsillapítóval is elég nyugtalanra sikeredett az éj. Aztán tegnapra mintha elfújták volna az egészet. Piciny bejelzések vannak azóta, és más semmi.

Nem hagyom abba a nyújtását és a hengerezését. Muszáj extra figyelmet fordítanom rá, mert kivívta magának. Eddig csak legyintettem: piriformis? Ó, az nekem rendben van.

Ha-ha! Ha valamit tagadsz, elkerülsz, azt úgy is megkapod. Telibe. Hadd fájjon, ha már egyébként nem törődsz vele, semmibe veszed.

Arra azért kíváncsi lennék, milyen érzelmek kapcsolódhatnak hozzá.

Az úgy volt, hogy ma reggel is a futóedzésem felét a tó körül ejtettem meg. Már lenyomtam két kört, és már a főrészből csak 7 percem maradt, ezért azt gondoltam, hogy a kisebb kört választom, ami teljesen a tóparton halad.

Szépen mentem, mikor messziről láttam, hogy a játszótér mellett egy zsömleszínű kutya ül egy hasonló színű valami felett. Közelebb érve már láttam, hogy egy szőrösebb, más kinézetű kutya fekszik. Azt gondoltam, beteg vagy meghalt, és a másik őrzi hűségesen. Elhaladtam előttük, és mivel az ülő kutya nyakán nyakörvet láttam, ezért körbenéztem, nincs-e ott a gazda. Nem telt bele pár pillanat, már ugrott is felém az őrző vicsorítva, ugatva. Valószínű csak elijeszteni szeretett volna a közelükből, mert tartotta a fél-egy méteres távolságot.

Valahol mélyen már betojtam, ezernyi keresztet vetettem, és Istenhez fohászkodtam. Tudatosan pedig az járt a fejemben, hogy határozottnak maradni, nem mutatni félelmet és hátat. Így hátráltam elfelé, és igyekeztem szóban nyugtatni és elküldeni vissza a kutyát, aminek számomra brutál feje volt.

Úgy tűnik, mindez elég volt, mert ahogy távolodtam a fekvő kutyától, úgy csendesedett a másik. Továbbra is tolattam, nem veszítve szem elől az őrzőt. Nem kellett aggódnom, ő is kitartóan figyelt.

Már nem is mertem a tó körül maradni, így a városnak vettem az utam, és hazafutottam. Még volt 7-8 percem az aznapi edzésből.

Levonhatnám azt a tanulságot is, hogy többé nem futok kutya mellett el, de ez baromság, hiszen már számtalanszor megtettem. Mindenesetre egy fekvő-ülő kutyakombót a jövőben messzire elkerülök.

Egyébként pedig egy klassz futásom volt. Laza, alacsonyabb pulzusos (147 bpm), ennek ellenére tempós. Imádtam.