Megint meleg

Most, hogy hosszabbak az éjszakák, azaz kevesebbet van fenn a nap, valahogyan hűvösebb éjjel a lakás. Ugyan tegnap is működő ventilátor mellett aludtam el, de éjjel éjfél körül már kapcsoltam is ki, mert inkább fáztam.

A hajnali lakást se éreztem annyira melegnek, de azért tudtam, a görgőzést nem úszom meg ventilátor használat nélkül. Be is kapcsoltam, volt, hogy leszálltam a bringáról igazgatni, hogyan és merre fújjon rám, hogy azért ne legyen kellemetlen, de legyen is értelme a működésének..

Kevesebbet töröltem az arcomat az erre tartogatott törölközővel, és az kevésbé is lett izzadsággal átitatott. Volt kétszer 9 perc magasabb pulzuson való tekerésem (gyengül a combizmom, mert elég nehezen ment) a két 4 perces enyhén emelt pulzusos szakasz után. Lazább 20 perc felvezetés, és ugyanennyi pörgetés a végén. Nem bántam, mikor másfél óra után leszállhattam a bicikliről…

Nem volt nehéz edzés, de már elszoktam az intervallumos görgőzéstől.

A konyhában még a biciklis nadrágban és sporttopban tettem-vettem, készítettem magamnak a glutaminos vizet. Fura módon surrogást hallottam a nadrágom összeérésekor. Ez mi?! Ennyire nem combosodhattam meg szombat óta! Aztán rájöttem, hogy tiszta izzadt a naci. Nofene! Mint később kiderült levételkor, hogy szinte csavarni tudom belőle a nedvességet. A sport-melltartóból tudtam is bőséggel kitekerni….

Hát, mégis meleg volt a szobámba a görgőzéshez.

Nyilván nem vagyok túl vidám a heti időjárásjelentést látva, de már úgy vagyok vele, hogy ennek is vége egyszer, addig meg van és lesz valami.

A meleg edzés közben nem túl nagy élmény, de túllépek rajta, legfeljebb csak az első sokknál nyígok egy sort, majd belenyugszom, és csinálom a dolgomat.

Tegnap beszéltük is Anitával, hogy mi úgy vagyunk összetéve (én azt hoztam otthonról), hogy lehet, fáj éppen, de elviselve azt, tesszük a lábunkat a másik elé, haladunk előre. Nem süllyedünk el a “jajderossznekemmost” érzésben, és mazochistaként lubickolunk a fájdalomban. (Másban vagyunk mazochisták. He-he-he!) És ez a mindennapokra is igaz, nem csak a futásra.

Persze, jó olykor kiadni, kibeszélni, leírni, hogy mi minden nehézséget élek meg (ami nekem az), de célom mindig, hogy a nehézséget inkább egy feladatnak tekintsem, és csekély nyígással is, de megoldjam, megcsináljam. (Nem nyíg, csinál!)

“Tigris tempó”

Nincs kedvem írni. Mert egyelőre semmi előrelépés lakásvásárlás ügyében.

Tanulás terén még legalább 3 és fél – 4 hónap gyakorlás, tanulás, vizsgára készülés. Igyekszem, tényleg.

Azért ma eljött egy kis mély pont. Kiléptem a mosdóajtón, szokásom szerint a hátsómmal fékeztem az ajtó becsapódását, és úgy maradtam. Támaszkodtam az ajtónak, és csak bámultam ki a fejemből, és legszívesebben hagytam volna a dagadt ruhát másra…. Aztán visszaültem a helyemre, és csináltam tovább a dolgomat.

Nem gondolok a szabadságra, mert tudom, annak még nem jött el az ideje. Majd…. Ha az új lakásomat festeni kell, takarítani és költözni….

Addig feszített a tempó. Kibírom. Megcsinálom.

Toporgás, haladás

Mikorra már megbarátkozok a gondolattal, hogy újra egy panellakásban fogok élni, a kinézett lakás függőbe kerül (végtörlesztés összegét nehezen árulja el a bank a tulajdonosoknak). Így egyelőre továbbnézelődök.

Hétfőn felhívtam két ingatlanost, erre az egyik azzal hívott vissza, hogy a tulajok meggondolták magukat, még sem akarják eladni a lakást.

Holnap viszont megnézem a másikat.

A múlt héten megtudtam, hogy még igényelhetek fel a két gyerek után CSOK-ot. Minden pénz jól jön, hogy kevesebb hitelt kelljen felvennem, és fizetnem havonta.

Napról napra, időpontról időpontra élek, illetve online óráról gyakorlásig haladok a sulival. Egyelőre bele se merek gondolni, a modulzárókra, vizsgára hogyan és mikor fogok készülni. Majd lesz valami….

Szeretném. Kérem. Köszönöm.

Kinéztem egy lakást. Lakást egy panel társasházban. Szóval, nem sorház, vagy ilyesmi.

Tettem ajánlatot, de persze van egy másik vevő is a lakásra. És még nincs eldöntve, hogy kinek adják el. Majd pénteken dől el.

Ha valami csoda folytán nem jön valami szebb, jobb lehetőség, kitartok.

Egyszerűen se időm, se energiám lakások után futkorászni, azon aggódni, hogy eladják-e nekem, vagy éppen az orrom elől viszi valaki más el.

Tanulnom kell, a munkahelyen is helyt kell állnom. Nincs prioritás. Minden fontos.

50. évem első hete

Egy hét a hőség jegyében.

Az alvásom minősége fordítottan arányos az éjszakák hőmérsékletével. Minél melegebb van éjjel, és kevésbé hűl le az idő hajnalra, annál rosszabb az alvásom. E’ van! Még pár nap, és bízom abban, hogy fázni fogok takaró (paplanhuzat) nélkül.

Az már jó előjel, ha a görgőzéshez vett ventilátort még ébredésem előtt pár órával le tudom kapcsolni, mert feleslegesen megy.

A múlt héten háromszor egy órát már futottam. Vasárnap pedig a hosszú biciklizést kinn, a kerékpár úton csináltam meg, kevés sikerrel elérve a kívánt pulzust. Olyan gyorsan én nem tudok menni…. csak emelkedőn. De legalább már tudom, hol tekerhetek nagyjából akadályok nélkül.

Mielőtt kivittem volna a bringát az aszfaltra, lekezeltem a láncát. Gondolom, lenne még mit rajta ellenőrizni, de legalább a lánc okénak tűnik – most.

Múlt héten sem akadtam álmaim otthonára, bár a remény megvolt. De egyelőre csak az van.

Ami siker történt, hogy a munkahelyen egy arrébb költözéssel – a szomszéd boxba – kikerültem a légkondi alól, így múlt péntek óta nem fagy le a fél arcom a bal szememmel együtt.

Lelkiekben újfent és még mindig építkezésben vagyok. Úgy tűnik, erről szól az elmúlt jó pár hónap. Ha már én magyarázom a számomra tudott gondolatot (amit nem minden esetben tudok csípőből alkalmazni), hogy a külvilág tükrözi a saját érzéseinket, gondolatainkat, és előbb ezeket kell megváltoztatni, ha azt szeretnénk, hogy a külvilág is változzon, akkor alkalmazzam is.

Végigpörgetve most az ügyeimet, legalább négy területén az életemnek kell az érzéseimet, hozzáállásomat irányba tennem, hogy azt mondhassam, írhassam, frankó minden. Legalább egy darabig.

A sulit még mindig nyomom. Egy kis lazább időszak után jön a feszített tempó július közepéig. Akkor lesz a két hét nyári szünet. Én egy darabig nem megyek hosszabb szabadságra. Tartalékolom az új otthon költözhetővé tételére és berendezkedésre. Remélem, ősszel.

… és még egy gondolat: néha ott bukkannak fel a segítő angyalok, ahol nem is sejtem. Nem rebegtetik meg a szárnyaikat: hahó! Itt vagyok, jöttem segíteni!


Szülcsinapcsi

Úgy tűnik, nem tudok sok mindent kezdeni a születésnapom napjával, ha éppen nem futom le az éveim számát, vagy nem megyek, megyünk el valahova messzire.

30 C fok feletti hőmérséklet a hétvégén. Mivel a gyerekeim nem voltak otthon, a párom jött szombaton, hogy együtt legyünk egy bő napot. A panel pont ideális hely ilyen melegben (nem!), de én akartam, hogy az albérletben legyünk, mert így tanulhatok is. Mivel most ő sérült le – buta módon -, így járkálós programot nem is terveztem. Helyette maradt a focimeccs- és filmnézés, meg nekem némi számvitel gyakorlás.

A hétvégémet “bearanyozta”, hogy a pénteken délután megnézett egyik sorházi lakást sajnos nem én nyertem meg. Hülye pénz! Pedig már majdnem beleéltem magamat, hogy ott fogok lakni…

Szóval, vasárnap reggel felébredtem, és kb egy- másfél óra után esett le, mikor futni indultam: jé, nekem ma születésnapom van! Mivel kilométerben még nem tudok ennyit futni, így maradt a perc:másodperc. 11 mp többet tervezett az edző, de maradtam a 49:49 mellett.

A vasárnapot csendesen zártam. Igaz, éjjel hányingerre ébredtem, de aztán még sem adtam ki magamból, ami bántotta a gyomromat. Ébresztőig aludtam.

A mai nap ugye a napforduló.

Addig nem is volt semmi problémám vele, mármint ezzel a nappal, míg be nem ültem az autóba. Meg sem nyekkent. Az még nem volt gyanús, hogy a távirányítóval nem tudtam nyitni a kocsit. Viszont az igen, hogy hiába próbáltam bepöccenteni a motort a kulcs elforgatásával, semmi reakció. A műszerfal lámpáinak jó része égett, viszont nulla benzint jelzett (minimum félig kellene lennie), és a rádió sem működött. Valószínűleg az aksi adta meg magát, gondoltam.

Vissza az albérletbe! Otthagytam a kulcsot, forgalmit, és irány a tömegközlekedés!

Kisebb idétlenkedés és tanácstalanság az elején, majd csak eljutottam (3 közlekedési eszköz használatával) a munkahelyemre majd’ két óra után.

Már majdnem vettem távvásárlással (a kisebbik segítségével) egy új akkumulátort, mikor a párom javasolta, hogy csatlakozzak a Magyar Autóklubhoz, majd ők segítenek rajtam.

Úgyhogy hazavergődök tömegközlekedéssel (a szomszédban lakó kolléganőm se jött ma autóval), majd félhétkor egy helyi kiszállással autóklubtag leszek, és remélhetőleg még este működőképessé varázsolják az autómat. Nagyon nem vágyok tömegközlekedni holnap…. sem.

Szóval, a mai napon elintéződött, mire is költsem a szüleimtől születésnapomra kapott pénzt. Talán még egy negyedrész aszfaltos futócipőre futi a maradékból….

Hogy szebb legyen a mai napom, még a felettem levő légkondiról is leesett a védőpajzsként feltett papírlap, így gyorsan vettem egy baseball sapkát a Pepco-ban potom pénzért (ebben ücsörgök az íróasztalnál), de a szememet ez sem védi. Arra egy búvárszemcsi kell, gyanítom. De legalább a homlokom, a fejem teteje nem lesz reumás.

Kérem az odafenn üldögélő jótevőket, hogy mára most már tényleg csak örömöt és heppiséget adjanak kései szülinapi ajándékként. Köszönöm!

Egy nehéz tekerés és margója

Már a második hét lesz, hogy három görgőzés mellett három futás van. Egy nap van, hogy ebből is, abból is csinálok valamennyit. Például holnap lesz 30 perc futásom és utána pattanok fel a görgőn álló biciklire, hogy letekerjek 50 percet.

Amúgy könnyített hetem van. Na, ezt nem éreztem a mai edzésen. Pedig tényleg nem kért sokat az edző. Viszont már a bemelegítő 5 perc utáni felvezető 20 percben nem akaródzott a pulzusomnak felmenni a kért zóna alsó határáig azon a nehézségi fokozaton, amelyen máskor lazán megtekertem a zóna felső határát.

Jött az első intervallum, amikor csak 10 bpm-mel magasabban kellett volna bicikliznem. Talán az 5. percben elértem. Aztán jött a háromszor 4 perc még egy kicsivel (4 ütemmel) emeltebb pulzusos szakaszok két perces pihenős pörgetéssel. Azt a küzdelmet, amit levágtam! Erő nulla a lábaimban, így mikor a görgőt nehezebbre állítottam, a lábaim inkább belassultak, minthogy kitekerjék lábanként a 80 fordulat/félpercet, s a pulzusom egy szinten maradt. Olykor vicsorítva, de megcsináltam a háromszor négy percet, majd még a levezető 15-20 percet.

Ma fostalicska voltam, ki tudja, miért. Bár valószínűleg nem segített az az comb-izomláz sem, melyet a hétfő reggeli TRX-edzésemkor alkottam magamnak, és még ma hajnalt is éreztem.

Úgyhogy, aki azt gondolja, hogy az edző által vezetett görgőzés – a futás helyett – gyalog-galopp, az még nem csinálta.

És persze a görgőzés nem egyenlő az utcai biciklizéssel, ahol van lejtő, meg laza szakasz, meg közlekedés, stb. Itt zavartalanul tekerhet az ember megállás nélkül. És bizony nehezíteni kell a tekerést, ha azt akarom, hogy a pulzusom megemelkedjen. Nem véletlenül combosodtam….

De az elmúlt hónapokban a hasamon, sajnos, nem az izom lett több. Annak körméretének növekedését nem tudom a biciklire fogni.

Hogyan is állok a fogyókúrával?! Mellé nem eszek. Nincsenek kilengések (kivéve a házi eprezés és a saját készítésű paleo diótortám). És bár látványos és gyors eredményt szeretnék, az csak a mesében van.

Bár néha a lelki nyűgjeim miatt legszívesebben bármit is felfalnék, igyekszek erőt venni magamon, és nem. Így az elmúlt 5 hónapban feltornázott feles hájréteget remélhetőleg azért ennél kevesebb hónap alatt vesztem el.

Emlékeztető

Ma reggel bebizonyosodott, hogy valóban belerúgtam valamibe, és azért fájt megint a bal lábfejem a kis lábujjam felett. Ugyanis sikerült megismételnem a produkciót, csak kisebb lendülettel, így a már meggyógyult zúzódásból nem lett újabb.

A szobámban lévő, most már középen dekkoló dohányzóasztal egyik lábával találkozott a lábujjam, szóval, máris emlékeztem, hogy a múltkor is hasonlót akcióztam. Maradandóbban.

Úgyhogy meg is nyugodtam. Nem egy újabb törés, csak figyelmetlenség.

utószó

Kezdem lassan összeszedni magamat. Úgy látszik, ez most egy ilyen időszak. Ahogy látom, olvasom, mindenkinek megvan a saját mély gödre, amiből aktuálisan ki kell kászálódnia.

Anyu beszólása tényleg nagyot ütött. Azért, mert nem szeretek mások segítségére szorulni. Nem akarom, hogy gyengének lássanak vagy egyáltalán az legyek.

Amit ő az én sz@rból kihúzásomnak gondol, azt én másként láttam és éltem meg. Soha nem éreztem magamat anyagi kakiban. Voltak nehézségeim, de azt mind magam akartam átvészelni. Mert olyan helyzet volt, hogy meg tudtam volna saját erőből is tenni. Volt mindig munkám, fizetésem, akaratom, erőm, hogy eltartsam a két gyerekemet és magamat. Mindig így lesz, ha rajtam múlik.

Ha kértem volna bármi segítséget, akkor elviselem az orrom alá dörgölést is. De így nagyon rosszul esik. Adtak, elfogadtam, és hálás vagyok minden ajándéknak.

Viszont ezek után már nem fog menni…

Egy nagy pofon

Volt bennem két téma is, amiről meg szerettem volna írni. Persze, még mindig. De most, hogy itt vagyok a gép előtt, és bár inkább a ÁNYK programmal kellene mindenféle nyomtatványt kitöltenem gyakorlásképpen, inkább ki akarom írni magamból a tegnapi traumámat.

Egy hét múlva születésnapom lesz, és mivel csak ezen a hétvégén tudtunk együtt, hárman hazamenni a szüleimhez, tegnap mentünk egy fél napra. Ezzel nincs is semmi baj.

Az, hogy évek óta Anyámmal szűk szavúan beszélek az életemről, és sokszor örülök, hogy leginkább ő beszél, én meg hallgatom, az egy dolog. Az is egy másik, hogy ha felhívom telefonon két hetente (mert kötelezőnek érzem gyerekeként, hogy megtegyem), és 20-30 percen át újfent hallgatom, mi minden baja van, és ha éppen nincs, akkor Apámra fúj, még túlélhető. Győzködöm magamat, hogy már ilyen korban (70 év) nem feltétlenül változik egy ember, és ha eddig nem tette, ez után se nagyon fog. Meg hát az anyám. Meg az apám. Bár ő kevésbé szeret konfrontálódni, de őt sem kell olykor félteni, ha Anyámra való panaszkodásról van szó.

Úgy érzem, hogy én soha nem csináltam semmi jót, semmi megdicsérni valót, vagy amire büszke lehetne az Anyám. Ha merészelt egy elismerő szót rólam nekem ejteni, akkor azt a következő pár órában, napban, hétben, évben ellensúlyozta is a kritikáival, pillantásaival, megjegyzéseivel. Tudom, mással is ezt csinálja, legfeljebb nem tudok róla (kivéve az Apámat, mert ő ugyanerről kesergett nekem az utóbbi években).

Sokszor irigylem a tesómat, mert ő messze-messze éli az életét. Néha beszél csak vele, és ha évente hazalátogat, akkor azt az egy-két hetet túléli. És az életéről azt mond, amit akar.

Megtehetném én is, de nem nagyon tudok hazudni. Legfeljebb elhallgatni, hallgatni.

Szóval, tegnap már a megérkezésünk első 10 percében sikerült belegyalogolni a lelkembe. Nem, nem azt kérem, hogy mindig mindenben igazat adjon, és ha más a meglátása, akkor ne mondja el. Tehetné, de akkor más stílusban.
Mindig igyekeztem, hogy a gyerekeimnek óvatosan, nem bántva, megválogatott szavakkal mondjam el, ha úgy gondolom, érdemes lenne másként hozzáállniuk a dolgaikhoz, másként cselekedniük. Nem azt mondom, hogy az a legjobb módszer, ahogyan én teszem. De nem is úgy, ahogy Anyám.

Egyébként sem áll biztos talapzaton az önbizalmam, vannak kétségeim, hogy bírom-e majd egyedül a hitelt, a ház fenntartását, és a többi. Szóval, biztatást, pozitív képeket és bátorítást szeretnék a külvilágtól is, ha éppen azon vagyok, hogy ezt saját magamnak megtegyem nap mint nap.

Erre fogta az édes szülőm, és egy mondat- és indulatáradattal beledöngölt a földbe 2 perc alatt. S miután durcásan mondtam valamit (gőzöm sincs, hogy mit), nekem állt, hogy igen, ez nem egy 49 éves ember hozzáállása. De kérdem én, ha ő egy 5-6 éves gyerek szintjén kezel engem, milyen reakciót adjak. Védtem a romokban heverő maradék önbizalmamat.

A végső csapás az volt, hogy felemlegette, mikor és hányszor segítettek ki a pácból. Ez mindennél jobban ütött.

Soha semmit nem kértem tőlük. Ha igen, azt a volt férjem nyomására. A válásomkor sem, utána sem. Minden az Anyám ötlete és javaslata volt. Valamire rábólintottam. Ha tudom, hogy felhozza utólag az orrom alá dörgölve, nem teszem, nem fogadom el.

Ha ismerne, tudná, hogy ritkán kérek. Még segítséget sem. Inkább önerőből oldok meg mindent. Talán pont miatta. Mert tudom, hogy az önzetlen segítség nem biztos, hogy önzetlen.

Hát, most innen igyekszem újból feltornásznom magamat a lelki gödör széléig. És menni tovább.


Úgy rémlik, hogy…

Tegnap reggel vettem észre, hogy fáj a bal kislábujjam és a mellette levő ujj feletti ízületi rész.

Teljesen elkenődtem estére, hogy nekem akkor most újra eltört a lábam. Csak úgy. Már kezdtem vizionálni, hogy ez így fog menni, ameddig én a futással próbálkozom. Hogy mindig eltörik valamim, mert nekem törékennyé váltak a csontjaim. (Mert hát öregszem…)

Aztán felrémlett ma reggel, mikor neki kezdtem a görgőzés előtti (igen, mazochista vagyok, hogy még mindig a szobában biciklizem, de így egyszerűbb, időspóroló) hengerezésnek, hogy mintha valamelyik nap belerúgtam volna egy bútordarabba valamelyik lábammal.

Mivel egyébként sem szoktam az ilyen piti balesetekkel foglalkozni, így legtöbbször csak rácsodálkozok egy-egy kék-zöld-barna foltomra, hogy ezt mikor is szereztem, és hogyan. (Ennek ellenkezője, amikor istenesen megütöttem a jobb vállamat, és már lelki szemeimmel láttam a hatalmas ütődésnyomot, majd hiába néztem másnap, harmadnap, semmi sincs ott azóta sem.)

Szóval, emlékszem a belerúgás utáni gondolatomra, hogy na, még csak az hiányzik nekem, hogy újra eltörjem a lábamat. Ebből kiindulva remélem, hogy ez csak egy zúzódás. És mint tudjuk, holmi kislábujj töréssel, zúzódással senki sem szokott foglalkozni, így hát én sem.

Csak bízom abban, hogy a futást nem kell újra feladnom emiatt.