Döcögős napkezdet

Ahhoz képest, hogy szombaton egy 10 órás, mély alvás után ébredtem, az elmúlt éjszakát inkább zaklatottnak ítélném. Természetesen akkor aludtam a legjobban, amikor fel kellett kelni.

Abban sem volt semmi köszönet, hogy belenéztem a tükörbe. Az összes ráncom kisimult. Mert be voltak dagadva a szemeim. Ha otthon lettem volna, és futni mentem volna, biztos, hogy végig könnyezem a táv felét, és talán az etap végére magamra ismerek. De a páromnál ébredtem, ergo, a hazaautózás volt a menetrend.
A szembegyógyulás mellett az agyam is elég ilyen érzetű volt. Még jó, hogy kicsi volt a forgalom és tiszta az út, mert szerintem leginkább a rutin vitt haza.

Kb. most kezdem magam úgy érezni, mint normál üzemmódban szoktam.

A remek éjszakának és a mai kezdetnek az oka a kaparó torkom lehet. Ahogy hazaértem, és meghallottam a kisebbik gyermekem mélyről zengő köhögését, máris sejtettem, kitől ragadt rám a vírus. Tény, hogy a múlt héten fizikailag rendesen leamortizáltam magamat az edzésekkel, ergo sok esélyem nem volt.

No, de remélem, innen már felfelé vezet az út.

Amúgy jól sikerült a hétvégém. Pihentem, takarítottam, néztem, ahogyan Apu a konyhai csapomat próbálja megszerelni, és a páromból is kaptam egy jó adagot tegnap.

Ja, és persze, volt egy kis tekerés görgőn, és egy hosszabb futás kinn a tó körül, ami után ugyan fájt a lábam, de ma reggel már nyoma sincs az érzetnek (juhéjj!).

Ami az edzéseimet illeti mostanában

A futásokat az elmúlt hetekben ritkítottam, ugye, a lábam miatt, ami úgy tűnik, kezd regenerálódni, mert bár még fáj a sarkam a futás után, de már másnap semmi sincs belőle. Legfeljebb még éjszaka, ha két alvásszakasz között talpra állok, érzem, hogy á, ez fájdalmas. Úgy sejtem, hogy a csípőmből eredhet a probléma, így naponta többször nyújtok lehajlással. Legalább azzal.

A futások helyett görgőzöm. Nem mindig ugyanolyan pulzuszónában. Igyekszem min. a kettesben nyomni, olykor felviszem magasabb zónákba is. Persze, ehhez rendesen meg kell dolgoztatnom a combjaimat. Szerintem már látszik is rajtuk némi plusz izom formájában. Sajnos, a szálkásodás nem…

Mindemellett a heti három erősítő, intervallumos edzéseimet is megejtem. Igyekszem a teljes testre fókuszálni, de vannak kiemelt testrészek: a lábaim farizommal együtt, illetve a karjaim a kapcsolódó hátizmokkal. Ja, meg fejembe vettem, hogy bebörpízem ez éven magamat. Átlag napi 30 db competition burpee-t szeretnék lenyomni, amíg el nem felejtkezek róla (ez előfordulhat nálam). Ma a reggeli edzésem során bepótoltam a tegnapi 30-at, így összesen 90-et lenyomtam 6 részletben, mellé még 2 x 3 manmakert a karedzés során, és 2 x 6 fél burpee-t a tabatan belül.
Onnan tudom, hogy edzésem kicsit keményebbre sikerült, hogy még egy órával a vége után is melegem van, délig olyan vagyok, mint az őszi légy, pedig ülök az irodában.

Pihenő napot kb. két hétben egyszer tartok, de elnézve januárt eddig edzés nélküli napom csak január 6-án volt utoljára, amikor kb 13 km-t legyalogoltunk.
Hát, őszintén megvallva lelkiismeret furdalásom van, ha egy nap nem mozgok. Még ha be is tervezek egy pihenő, lazítós napot, akkor is úgy csinálom, hogy legyen benne egy kirándulás nagyobb etappal, vagy edzek (futás, biciklizés vagy erősítés) reggel, aztán henyélek a nap további részében. Ez már kóros? Nem tudom. Úgy vagyok vele, mivel ülő munkát végzek, és még kertem sincsen a kinti munkához, ezért a napi edzéssel igyekszem kompenzálni az alacsony napi aktivitást.

Az, hogy mennyire látszik meg rajtam a sportolás, más kérdés. Nem annyira, ahogyan én szeretném. A múlt télen felszaladt pár kiló a stressz miatt, illetve stresszevés miatt. Eddig nem sikerült megszabadulnom tőle, pedig tettem rá kísérletet. Talán most, hogy nyugodtabb lesz a munkahelyem, lesz erre is több erőm. Nem vagyok elhízva, de egy ruhamérettel több, mint korábban, és ez engem zavar. Viszont az nem, hogy legalább van mellem megint.

Évkezdet

Azért nem jó, hogy olykor ritkán írok blogot, mert olyankor nehéz az elmúlt hetek történéseit rögzíteni.

Ráadásul még vissza is kell olvasnom, hol vesztettem el a fonalat.

Miután az ünnepek (Karácsony, Szilveszter), s az utána való hét nagyszerűen telt el. Itthon voltak még a tesómék, és az elutazásuk előtti egy napot egy közös budapesti csavargással koronáztuk meg. Mázlinkra az időjárás is mellettünk volt, hisz déltől gyönyörű napsütésben sétáltunk a Budai várból át a Mátyás-templomhoz, Halászbástyáig, majd vissza Pestre. Míg a férfiak sötétedéskor felkirándultak a Citadellához, addig mi, nők a Váci utcán gyalogoltunk végig. A közös vacsorára már senkinek se maradt energiája.
A mi családunk is visszatért a bérelt apartmanba, ami a Gozsdu-udvarban volt. Szerencsére mindenkinek saját szoba, helyiség jutott, nekem pedig egy kialudt matrac. Emiatt és a tetőtérig felszűrődő éjszakai élet zsivaja elég nyugtalan éjszakát adott nekem. Előtte még jól fejbe vágattam magamat a tetőtéri ablakkal, hogy tuti legyen az élmény. Akkor félig sírva, félig röhögve mondtam, ha lesz nyoma, a páromra fogom a kék-zöld foltot, de valamiért az arcom immunis az ilyen jellegű atrocitásra, mert csak a fájdalom maradt meg az érintett csonton, semmi elszíneződés vagy dudor.

Másnap elsőként keltem, és ha már előző este lemaradtam a Citadelláról, úgy gondoltam, a reggeli futásom alkalmából járhatok arra is. Felkapaszkodtam, a napfelkeltét kihagytam (az ég alja felhős volt, s nem vártam rá), de a Szabadság-hídra érve pont kikukucskált a napocska. De mire a Lánc-hídhoz értem, leereszkedett a köd (ki tudja, honnan) Budapest ezen részére.

Még elbúcsúztunk a tesóméktól, irányoztuk magunkat haza.

Az elmúlt hét hipp-hopp eltelt. A munka olyan, amilyen. Most legalább nyugodtabban csinálhatom. S úgy tűnik, lesz változás, módosulni fog a munkaköröm, s remélem, ezzel a munka mennyisége is. De még nem tudok semmi konkrétat hivatalosan.

Oldásra jönnek szépen. Heti egy, ahogy beszabályoztam magamnak. Múlt héten ketten jöttek volna, de az egyik vendég valamiért elnézte a napot, így az elmaradt. Jó volt így.

A hétvége nagy részét a párommal töltöttem. Míg szombaton elég gány volt az idő azzal a piciny hóeséssel egyetemben, amit az időjárás összehozott, addig vasárnap ragyogó napsütés volt. Ennek ellenére alig tudtuk magunkat kivakarni az ágyból, mert mindketten csak aludni szerettünk volna. Szerencsére erősebb volt bennem a napsütés és a friss levegő utáni vágy, így összehoztunk egy jó kis sétát. Hegyre el és onnan le.

A végére már majd’ lefagyott a kezem a kesztyű ellenére. Emellett pisilnem kellett, és szomjas is voltam. Azt meg sem kíséreltem, hogy az előbbit megtegyem, mert a hidegtől annyira erőtlenné vált a kezem, hogy még az orromat is alig tudtam megtörölni. A vízivást meg érthető okokból kerültem.
Miután visszaértünk az autóhoz, a közeli étteremben egyből a mosdóba vonultam. Vicces volt, ahogy a farim övét igyekeztem meglazítani, majd a gombot kigombolni.
Ugyanez a művelet visszafelé még mókásabb volt. El is gondolkoztam azon, hogy vagy maradok a mosdóban, míg kiengednek teljesen az ujjaim, vagy nyitott nadrággal megyek ki a megrendelt teámhoz.
Aztán csak engedelmeskedtek az izmaim, sikeresen befejeztem az öltözködést.

Még kinn a természetben, teli húgyhólyaggal irigykedve és kissé háborogva trappoltam tovább, mikor a párom félreállt, hogy férfi módjára kiengedje a fáradt vizet. (Igen, ez az egy dolog, amit irigylek a férfiaktól sok nőhöz hasonlóan: az állva pisilést.) Mikor megemlítettem, hogy ugyan kell pisilnem, de sajnos az elfagyott kezeim miatt nem tudom megoldani, felajánlotta hót komolyan, hogy segít. Hát érdekes lett volna egy momentuma a dolognak. Na, emiatt nem mentem bele.

Az említett nehézség ellenére pozitívnak értékelem a túránkat. Sétának nem mondanám, mert mindkét irányba megnyomtam az iramot. Felfele azért, hogy legyen valami sport értéke is. Lefele meg ugye meg volt szintén az okom a sietésre.

Hazaérve a vacsora várt, illetve a filmnézés. Korán lefeküdtünk, de kissé melegre sikerült az éjszaka, amíg rá nem jött a párom, hogy nem jó irányba állította a fűtést. Felfelé és nem lefelé.
Bezzeg az időjárás az ellenkezőjét tette. Megjöttek a várva várt mínuszok.

Évkezdés

Lassan zárom a mai napot. 2018 első napját. Már az ágyamon hasalok, hálóruhában, paplan alatt.

Boldog vagyok.

Azt mondják, hogy ahogyan kezdjük az évet, az úgy fog folytatódni.

Hát, így legyen!

Mert valóban szuperül kezdődött nekem.

Először is barátokkal átfutottam az új évbe. A közeli víztározóhoz autóztunk el az éjjel. Fejlámpákkal felszerelkezve indultunk neki a láthatatlan utunknak. Köd volt, és a sötétben nagyjából egy-másfél méterre láttunk el, ha láttunk. Igazi kalandnak éreztük a futásunkat, s már nem azért, mert évet váltunk közben, hanem a körülmények miatt.

Az oda-vissza utunk második felében léptünk át 2018-ba, s a sötét, ködös világba kiáltottuk, hogy “boldog új évet”. A kocsihoz érve kölyök pezsgővel koccintottunk, ezzel erősítve meg jókívánságainkat.

A futás maga nagyon jólesett, és úgy éreztem, ez így volt tökéletes.

2 órakor kapcsoltam le a villany, hogy most már alvás.

Korán keltem. Fél hétkor. Nem bántam. Tettem-vettem, reggeliztem.

Aztán nekikészültem, hogy pogácsa tésztát gyúrjak. Kitekintve az ablakon egy fehér autót vettem észre a parkolóban. Hm, ez olyan, mint a páromé. De már közben a függönyön keresztül egy alakot is láttam közeledni a házhoz. Ez bizony ő!

Meglepett a meg nem beszélt látogatásával, ami rövid volt ugyan, de tartalmas. Szerettem. Szeretem.

Még egy gyors beköszönés a szüleimnek, családnak, majd ment útjára, én pedig vissza a pogácsa készítéshez.

Nemsokára a gyermekeim is hazajöttek, kissé kómásan, kialvatlan fejjel.

A pogácsa megsült, s a meo szerint jól is sikerült. Jöhetett az ebéd a szüleimnél, majd a délutáni program.

Míg a rokonok be nem futottak, addig a család nagy része kártyázott, én meg mellettük a kanapén szundikáltam.

Este hétig a rokonokkal beszélgettünk, s mikor ők hazaindultak, én is így tettem. Holnap már meló.

Úgy feküdtem le, hogy ez a nap tökéletesre sikerült.

Hálás vagyok, és köszönöm.

Ajándék

Karácsony másod napján elugrottam a két gyermekemért, hogy hazafuvarozzam az apjuktól őket. Ott töltötték az egész hétvégét és 25-ét is.

Kérem a beszámolót a kapott ajándékokról, majd megkérdem, hogy ők mit adtak az apjuknak. Csekély szünet után megszólal a 16 éves kisebbikem:

– Szeretetet!

Erre mondhatom azt: no comment.

Karácsonyi túránk

Szerencsére nem árulta el, milyen etapot tervezett kettőnknek tegnapra, így legalább nem tudtam megvétózni, bár próbáltam útközben lebeszélni róla. De aztán szépen, szó nélkül felmásztam Istállós kőre a meredek domboldalon.

Visszafelé egy másik utat választottunk, ami egy kicsit hosszabbnak tűnt, de legalább jobban járható volt.

Vele lenni olyan, mint a meredek, kidőlt fákkal keresztezett, nehezített úton felfele gyalogolni. Nem egyszerű, izzasztó, olykor hiábavalónak tűnik a megmászása, de aztán mindig megkapom az ajándékot a kitartásomért: gyönyörű kilátás, napsugarak a fák között, és egyéb természeti szépségek, valamint jóleső fáradtság, boldogság.