Ami fontos

Csendes hétvége, mert ilyen is kell. Edzés otthon, egy hosszú futás odakinn és sok-sok pihenés. Ez utóbbit kiegészítettem azzal, hogy órákig néztem a Tour de France-t.

Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire izgalmas lehet bámulni a képernyőt, ahol a kerékpárosok igyekeznek megnyerni egy-egy szakaszt. Egyedül az időfutamok nem jönnek be. Úgyhogy sejtem, mit fogok nézni az olimpiai közvetítésekben, illetve ki nem hagyom az augusztus végén kezdődő Vueltát.

Ja, ja. Nagyon foglalkoztat a kerékpározás. No persze, nem olyan szinten, ahogyan ők űzik, de elviselnék magam alatt egy normálisabb biciklit, amivel szépen lehet tekerni akár 30-40 km-t is. Szerintem, ez a következő tavaszi projektem. Addig van más őszre….

Ami pedig a futást illet. Tegnap tervben volt, hogy futok egy nagyon alacsony pulzusosat, ami max. 122-őt jelentett volna, és írtó lassú iramot. A meleg bejelentkezett, illetve az, hogy már előtte beletettem egy közepes sebességű 12 km-t a lábaimba, így lehetetlen vállalkozásnak tűnt tartani a tervezett pulzustartományt. A visszafelé 12 km-t 137 bpm-es átlag pulzussal teljesítettem, a sebességemet pedig hagyjuk…
De csak e ként lehet fejlődni.

Hogy mi értelme van az alacsony pulzusú futásoknak, egyáltalán a pulzuskontrollnak? Mióta a Polar edzésnyomkövető oldalára feltöltöm az edzéseim adatait, és az ottani információkat átnézem (és felfogom, mit is látok), tudom, hogy egy adott nagyságú terhelés mekkora regenerálódási időt igényelhet. Persze, ez egyéntől is függ, de ha folyamatosan monitorozva van a szív az edzések alatt, szépen nyomon követhető.
A megfelelő regenerálódás pedig fontos. Két edzés között is, és az eltelő napok és hetek alatt tekintve is.

A mentális regenerálódásról nem is beszélve. Arra pedig ott a meditáció, a passzív vagy aktív pihenés. … A jó szex.

Futó fejlődés

Általános iskolában 4 évet sporttagozatos voltam. Nem nyújthattam kiemelkedő tevékenységet, mert nem igazán cipeltek versenyekre. Egyetlen egyre emlékszem, amikor is 3. helyezést értem el (üldöz ez a bronzérem???). Mezei futás, fogalmam sincs, mekkora távval, és mivel esett az eső, a sportpályán rendezték meg. 6 induló volt a lányok mezőnyében. Loholtam, ahogy bírtam, mert arra nem tanítottak meg, hogyan építsem fel a futásomat egy versenyen. Így tüdőt kiköpve értem célba, ahol közölték, enyém a 3. hely. Örültem, de bennem volt a kishitűség érzése: csak 6 lány futott ebben a versenyszámban, nem volt kunszt harmadiknak lenni.

Nem is oly nehéz párhuzamot vonni a gyerekkori és a tavalyi, majd ez évi dobogós beérkezéseim között. Mintha 13-14 éves koromban lettem volna.

Hát ebből akar kihúzni engem. Folyton biztat és noszogat, hogy többre vagyok képes, csak higgyek magamban. Szerinte megvan bennem az erő, hogy gyorsabban fussak. Igaz, ezt még a szívem nem tudja úgy követni (magas pulzus), hogy tartósan és fáradtság nélkül kilométereken keresztül tudjam tartani a vágyott sebességet. De fejlődni lehet és kell is.

Tanácsokkal, ötletekkel lát el, hogyan tudnám a gyorsaságomat fejleszteni, hogyan építhetném fel a versenyemet, hogy például a félmaratonomat bőven két órán belül fussam le. Én pedig ehhez teszem hozzá a magam kis funkcionális edzéseit.

Jó érzés, hogy többet lát bennem. Az már az én dolgom, hogy a kishitűségemet, önbizalomhiányomat le- és feldolgozva magam mögött hagyjam.

Nem is tudom, melyik nehezebb: a fizikai vagy a lelki oldal felépítése.

A hétvége nyomán

Mióta nem iszok rendszeresen kávét, csak koffeinmentest, azóta egész jól megvagyok koffein nélkül.

Viszont van az az állapot, amikor lemegyek az automatához, és bedobva a pénzérméket, megnyomom az őrölt hosszú kávé gombját (cukor és tej nélkül kérve). Két rövid éjszaka egymás után azért meghat engem is.

Csodálatos két nap van mögöttem. Szombat reggel még végtelennek tűnt a hétvége, aztán tegnap este már csak csendben nyüszített bennem a gondolat: még nem és nem akarom az elválást. Ilyenkor hagyom, hogy távozzon, és a jelenre, és Rá koncentrálok.
A hajnali ébresztőre is úgy tekintek, hogy az indulásom körüli tennivalók sorát jelenti. Majd beülök az autómba, és arra gondolok, mennyire szeretem vezetni (és általában szeretek vezetni, mert az Ő autóját is simán eljuttattam A-ból B-be, miután ráhangolódtam).
Mindezen tevékenységek és érzések elterelik a gondolataimat arról a tényről, egy ideig megint nem találkozunk.

A hétvégén szembesültem az egyik feladatommal: bár sokszor tudatosan szembesít a múltjával, hogy tudjam, milyen volt anno, de ami most fontos és lényeges, az az, hogy a jelenben hogyan áll hozzám, a kapcsolatunkhoz, és egyáltalán, miként gondolkodik. Erre akarok figyelni.

És amit még megállapítottam saját magammal kapcsolatosan: valamit ösztönösen tudok, nem kell tanítani nekem, különösen akkor nem, ha a partnerem is úgy áll hozzám.

Megérintve

Néha úgy érzem, hogy egy-egy kinez vendégem egy alternatív valóságomat éli meg, illetve mutatja meg nekem. Ahova én is juthattam volna, amit én is megélhettem volna, ha a döntéseim, az érintettek döntései úgy irányozták volna a sorsomat, sorsunkat.

A legutóbb bejelentkezett hölgy is elmesélte, hogy bár két váláson túl van, most azzal a férfivel él, akivel még lányként szerelembe esett. Akkor szakítással ért véget a kapcsolatuk, és 22 évig nem is találkoztak, nem is érintkeztek egymással. Majd az internet összehozta őket újra. Mindketten túl egy-két házasságon és tapasztalaton, érettebben fordultak a másik felé. Egyelőre úgy tűnik, beteljesedett az, ami 22 éve (vagy több) elkezdődött közöttük. Kívánom nekik a legjobbakat.

Néhány napja (mielőtt a fenti vendégem eljött volna hozzám történetével) felvetődött bennem, hogy talán azért sem döntöttük egymás mellett soha, mert tartottunk attól, hogy az, ami oly szépnek és hihetetlennek tűnik, az szürkévé és hétköznapivá válik. Azaz rájövünk, csak egy illúzió.
Azt hiszem, ezt egyikőnk sem akarta. Akarja.
Maradjunk meg a másik “béke-álom szigetének”? Ahová, ha szükséges, elmenekülhetünk?
Hm, nem tudom. Ez az életem titka…

S hogy a jelenlegi páromat is belekeverjem, néha úgy érzem, hogy benne megkaptam egy kicsit őt is. Amolyan spirituális dolog ez részemről, csupán csak egy játék a gondolatokkal, tulajdonságokkal. Ezt úgy is csak én érthetem.

Ébredés

Éjjeli záporra, dörgésre riadás, visszaalvás, majd kábán ébredés a mobil zenélésére.

Kitámolyogtam a konyhába, majd lassan eljutott a tudatomig, odakinn zuhog az eső. Ma nem lesz futás, gondoltam. Majd az ébresztőt egy órával későbbre állítottam, visszatapogatóztam a szobámba, szóltam neki, hogy összebújhatnánk, mert nem megyünk futni.
Ő azonnal álomba merült, s legnagyobb meglepetésemre egy félórára én is visszaszenderedtem.

Szeretem, hogy kihozza belőlem azt, amilyen szeretnék lenni. Egy-két régi berögződésemet felülírom, mert nyitnom és nyílnom kell. Mert tudom és érzem, hogy sok mindent megtesz azért, hogy nekem jó legyen, és szeretném ezt viszonozni. Szívből.

Hazafelé – utunk 7. napja

Eljött a hazaindulásunk napja is. Nem nagy lelkesedéssel, de keltem. Korán, mert a fél hetes buszra szóltak a jegyeink, bár jóval később indult a repülőnk haza.

Angliába megjött a néhány napos jó idő előző nap, így ezen a reggelen is szépséges napsütés kísérte utunkat a reptérig.

A hotelt 6 óra előtt pár perccel hagytuk el. A recepción a számlát külön kérnem kellett. Lehet, nem kötelező adni? A metróállomásunktól elbúcsúztunk, gond nélkül eljutottunk a Victoria Underground station-re. Itt még sikerült leszedni az Oyster Card-unkrók az összes fontot nagy örömömre. Persze, a gyermekeim megkapták a kártyájukon levő pénzt, így már tervezgethették is, hogy a reptéren hogyan és mire költik…

Innen a bőröndjeinket húzva átsétáltunk a buszállomásra. A buszunk hamarosan indult, s nekem egyre nehezebb lett a szívem. Nem, nem akartam hazajönni.

A reptérig az út zökkenőmentes volt. Mindenki csendesen elfoglalta magát a buszon. Leginkább a wifizéssel…

Még egy utolsó fotó angol földön, majd beálltunk a sorba, amely az átvizsgáláshoz vezetett. Haladtunk, gyorsan, és már pakolhattuk is a bőröndünket, cuccunkat a dobozokba. A neszesszeres dolgaimat szépen műanyagtasakban kitettem, ahogy kell. Nem szedhetik félre a bőröndömet, gondoltam. És mégis megtették. Nyugodtan, és kíváncsian vártam, vajon mit találtak. A lelki ismeretem tiszta volt. Álmomban sem gondoltam, hogy a konzerv halaim (kis méret) okozzák a fennakadást. Pedig igen. Míg Magyarországon gond nélkül felengedték a repülőre (nagyobb kiszerelés), addig itt a kukában landolt az összes. Egyúttal a reggelim is.

A beszállásig azzal töltöttük az időnk jó részét, hogy a megmaradt fontjainkat költsük el. Én legalábbis az aprópénztől szerettem volna megválni tudván, azt nem váltják vissza. (Most, hogy oly sokat gyengült a font, nem igyekszem visszaváltani a papírpénzt sem…)

A gép hátuljában, az utolsó sorban kaptunk helyet, amiről azt hittem, hogy nagyon forgalmas lesz. Valahogy ki tudtam kapcsolni zenét hallgatva, de már így is nagyon vártam, hogy leszálljunk.

Magyar földre érve mindig boldog vagyok. Nekem ez a hazám, nekem nagyon kedves. A mi magyar narancsunk. “Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk.”

Még eltettünk-vettünk a reptéren (boltban innivaló vásárlása, plusz túrórudi, hogy legyen valami igazi hazai is), majd hívtam a parkoló-szolgálatot, hogy jöhetnek értünk.

A kis kocsink szépen várt minket a parkolóban. Beszálltunk, majd kerestünk egy Mekit, amiről azt hittem, az lesz, amelyik körül más éttermek is vannak. Hát, nem. Viszont gyakorolhattam a vezetést, és elmondhatom most már, Budapesten is jártam már az új négykerekűvel.

Persze, sehol a Meki környékén másik számomra normális étterem, ahogy reméltem. Maradt a megszokott felállás: a gyermekeimnek ettek, én meg mentem a szomszédos boltba valami hideg, de ehető kajáért. Miután kimérgelődtem magamat, és nagyjából jól is laktam, visszairányoztuk magunkat a sztrádára. Simán haladtunk, s bár terveztem, hogy megállunk valahol egy kicsit átmozgatni magunkat, útközben már nem volt kedvem megszakítani a vezetést, minél előbb haza szerettem volna érni. És ez sikerült is.

Felérve a csomagokkal a lakásba, csak a tennivalókkal foglalkoztam: kipakolás, egy adag ruha kimosása, stb. Mindezzel eltereltem a figyelmemet arról, hogy valami véget ért. A londoni kiruccanásunk.

Ezt én is így gondolom…

Még soha nem voltak a kapcsolatok ennyire problémásak és konfliktussal terheltek, mint napjainkban. Ahogy arra talán már magad is rájöttél, nem az a funkciójuk, hogy boldoggá vagy elégedetté tegyenek. Ha továbbra is a meghitt kapcsolatban keresed a megváltást, akkor újra és újra ki fogsz ábrándulni. Ha azonban elfogadod, hogy a kapcsolat nem azért van, hogy boldoggá, hanem hogy tudatossá tegyen, akkor az már valóban a megváltás lehetőségét kínálja számodra, és összhangba kerülsz azzal a magasabb tudatossággal, amelyik bele akar születni ebbe a világba!

Eckhart Tolle

Találkozás a földdel

Erre mondják, hogy esni is tudni kell.

A reggeli futásom alatt egy szakaszon útszélen haladtam. A szokásos zsebkendős orrtörlésemhez készülődtem, mikor valamiben megakadt a bal cipőm orra, és egy jó nagyot hasaltam. A tenyereimen csúsztam előre, kicsit beütöttem a bal csípőmet, és kiterültem, mint egy béka.

Azon kívül, hogy majd’ mindenhol poros lettem, semmi bajom nem lett. Leporoltam a ruhámat, és futottam tovább. Később láttam, hogy némi kosz rakódott a kézfejeimre, alkaromra. Ekkor el is töprengtem azon, vajon az arcom mennyire szürke, s megnyugtatásomra a maradék tiszta zsebkendőmmel az izzadság mellett az esetleges port is igyekeztem leszedni róla.

A futás egyébként jólesett.

Királyi utolsó – kiruccanásunk 6. napja

Az utolsó Angliában töltött napunkra Windsor meglátogatását terveztem. És ez a nap volt a születésnapom is. Gondoltam, ajándékba adom magamnak azt a városkát, ami London mellett annyira tetszett.

Szakadó esőre ébredtünk. Elkészítettem a szokásos szendvicseket, magamnak is pakoltam ennivalót (és egy kicsi, otthonról hozott marcipános szívecskét, amin az állt, hogy “Boldog születésnapot!”), majd esernyőt kinyitva indultunk a metróállomáshoz. Mivel még szombatról lemaradt a Westminster Abbey megtekintése (korán zárt), így utunk odavezetett. A kisebbik gyermekemet kissé aggasztotta, hogy zuhogó esőben kell sorban állni, de tulajdonképpen elég gyorsan haladtunk a bejárat felé. Azt tudom, hogy 23-22 éve jártam benne, de most, hogy magyarul szóló, lejátszós vezetett túrát kaptunk, így egészen más volt, mert legalább megtudtam, mit nézek, illetve mit érdemes néznem és tudnom az apátságról.

(Ez a Big Ben a Parkanenttel, tudom. De nincs most fotóm az Apátságról.)

Egy másfél órát biztosan keringtünk benne, de már el is fáradtunk a lassú haladásban, meg egy idő után meg is untunk. Így szemerkélő esőben caplattunk a metróállomásra, hogy eljussunk a Paddington vasútállomásra, ahonnan indult Slough-ba a vonat. Sikerült elkapnunk egy szinte azonnal induló gyorsvonatot, ami szinte 10-15 perc alatt eljuttatott az átszálló helyre. S még wifi is volt rajta!
Slough-ban sem kellett sokat várnunk, szállhattunk is fel a windsori vonatra. Onnan pedig két sóhajtás volt a célunk.

Windsorba érkezvén még ugyan esegetett az eső, de már látható volt (és a reggeli időjárásjelentés szerint is), hogy ebből hamarosan napsütés lesz. Nem sokat vesztegettük az időnket, a Kastély felé indultunk, hogy megejtsük a kötelező látványosság-túránkat. S persze, benn nem maradhatott el a kisebbik gyermekem nyafogása: “unatkozom!”, “engem ez nem érdekel”, stb.

Kiérve a kastélyból tájékoztatnom kellett arról, hogy mikor szándékozom visszaindulni Londonba, illetve mikor ülünk már be a beígért Starbucksba. Ez utóbbit próbáltuk megkeresni, mert nem akartam elhinni, hogy Windsorban ilyen nincs. Van is, de nem éppen a szemünk előtt, így egy Neroval is megelégedtünk. Ők kávéztak, forrócsokiztak, én pedig élveztem, hogy egy ideig nyugalom van.

Ez után jöhetett az, amit én szerettem volna: Etonba átmenni, és a főiskoláig elsétálni. Mert annak idején ez kimaradt. Nem tudom, miért.
Addigra már hétágra sütött az angliai nap. Panaszom nem lehetett. Sikerült az iskoláig eljutni, közben egy boltban (drágábban) venni hatalmas átmérőjű kekszet, amit már a kávézóban kinéztek, meg magamnak szeletelt sonkát, hogy én is egyek már valamit.
Az iskolánál éppen előadás (vagy suli) vége lehetett, mert özönlöttek ki a diákok szépen, elegánsan, fehér csokornyakkendősen kiöltözve. Na, mondtam is a gyermekeimnek, hogy most adjanak hálát, hogy nekik nem kell egyenruhában, és ráadásul, majdnem szmokingban órára járni. Szerintem csendesen elrebegték a maguk köszönömjét…

Visszafelé a Temze-partján teljesítettem a nagyobbik kívánságát (is), megvendégeltem őket egy-egy adag fish-and-chipsre. Én most is csak néztem, hogyan esznek…

A szellemi fáradtság egyre inkább erőt vett rajtam, ezért lemondtam arról, hogy a Temze-partján sétáljunk, hattyúkat etessünk, és elmenjünk a hatalmas parkhoz, ami a kastély előtt van, és ahol egy egyenes út vezet a távolban levő lovasszoborig.

Maradt a kísérlet arra, hogy valami apróságot vásároljak az egyik ajándékboltban, de semmi olyat nem találtam, amiről úgy gondoltam volna, a párom is értékelné.

Így kissé fáradtan és nyűgösen az állomásra irányoztuk magunkat, majd felpattanva az éppen indulni készülő vonatra, London felé utaztunk. Mivel Slough-ban egy valóban slow (lassú) vonatot sikerült megfognunk, az egyik londoni állomáson metróra váltottunk, amiről úgy gondoltam, vele gyorsabban a szállásunk közelébe érünk. Hát, nem hiszem, hogy így történt, de kitartottunk, és végre beléphettünk a kedvenc Tesco üzletünkbe.

Ott megvettük a vacsoránkat, illetve azt, amit haza akartunk hozni (én konzervhalat – ne kérdezd, miért!), majd a szállásra beesve bepakolásra ösztönöztem mindannyiunkat.

A hazautunk szerintem külön posztot igényel….

Londoni kiruccanásunk vasárnapja – 5. rész

Elérkezett a vasárnap. Gyönyörű napos időre ébredtem. A gyermekeim még aludtak. Összeszedelőzködtem, az ifjúság is ébredezett, bejelentettem nekik, hogy futni megyek a szomszédos parkba, legyenek jók, és majd kb. 1 óra múlva jövök.

Sokáig úgy gondoltam az indulásunk előtti hetekben, hogy nem lesz energiám futni a sok járkálás miatt, aztán az első holmi, amit a bőrönd mellé készítettem, az a futóruhám volt. A cipő meg adott volt, hiszen abban terveztem menni és róni London utcáit.

Egy szóval, londoni futás betervezve és megejtve. A park elég nagy volt ahhoz, hogy ha körbefutom, akkor több, mint 4 km-t teszek meg. Reggel 7 óra körül még sok futó nem volt, de rengeteg kerékpáros tartott a park felé, és gyülekezett a startra. Mint utólag számomra kiderült, a cangások innen indulva egészen Brightonig tekertek le. Ezt az eseményt már jó 40 éve rendezik meg minden évben, és ez Európa legrégebbi és leghosszabb jótékonysági kerékpáros túrája. Szóval, ebbe csöppentem én bele, érintőlegesen. Persze, nagyon néztem őket, mert látva a kétkerekűsök hatalmas táborát (ennyi kerékpárost életemben nem láttam!) a párom jutott eszembe, hiszen nagy bringás Ő is.
Élvezettel futottam le a pulzuskontrollos két körömet (9 km), majd nyújtottam le a szálloda előtt.

Ez az idő csak az enyém volt, így feltöltődve turbó fokozatra kapcsoltam, és készültem a vasárnapi programjainkra. Ebben szerepelt a Kensington Palota meglátogatása, majd utána a Kew Gardens-ben való csavargás, nézelődés. Az előbbit még nem láttam, az utóbbira nosztalgiával gondoltam.

A Kew Gardens-be kb. 1 óra környékén értünk ki. Úgy gondoltam, sétálunk egy nagyot, az egy-két látogatható üvegházat meg kihagyjuk, mert talán nem érdekli gyermekeimet. Hát, nem tudom. A végén kiderült, hogy mégis….

Ami a legnagyobb élményt jelentette, hogy a lombok magasságában sétálhattunk a Treetop Walkway-en. Mivel nekem nincs tériszonyom, ha lefeletekintek (csak ha felfelé), ezért bátran járkálgattam, és még az sem izgatott, hogy inog a pallórendszer.
Természetesen ezen kívül még sok látványosság van a hatalmas parkban, de igyekeztem azt utunkba keríteni, ami engem érdekelt, és esetleg a gyermekeimet is.


Mivel a kisebbik gyermekem naponta elmondta, olykor többször is, hogy mennyire unja az egészet, és menjünk már, így egész nap görcsben voltam. Egyáltalán nem tudtam élvezni, hogy ott vagyok, ahova már 22 éve vágyok: Londonban. Persze, igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni belőle, de úgy éreztem, csak rohanás és kapkodás az egész, és mindaz az érzés, amit szeretettem volna újra megkapni ettől a látogatástól, nincs még a fasorban sem.

Úgyhogy eldöntöttem, hogy ez volt az utolsó ilyen közös turista utunk. Legközelebb csak akkor vagyok hajlandó elvinni őket vagy elmenni velük bárhova, ha már tudják értékelni. Legalább a kisebbik gyermekem.

Elcsípett 3. hely

Még tartozok két angliai nappal. Ma nem hiszem, hogy pótolom.
Inkább gyorsan írok a tegnapomról.

Verseny. Kicsi, de félmaraton. Annál egy km-rel több. A mezőny nem volt túl nagy, főleg a női, így sikerült elcsípnem a 3. helyet. De nem is ez volt számomra a lényeg. Inkább az, hogy olyan tempót tudtam fáradás nélkül végig tartani, amit az utóbbi időkben a hétközbeni futások alkalmával az alacsony pulzustartás miatt nem igen láttam a Polar összegzésben. Na, jó, csak az intervallumos futásoknál. Viszont azok rövid távon futottak.
Most ezt az átlag 5:48 p/km-t sikerült 22 km-en keresztül megfutnom. Sőt, az utolsó 5 km-en még gyorsítottam is: 5:40, 5:34 p/km.
Persze, éreztem, hogy a pulzusom az egekben (164-169), ami már a fáradtságnak és a melegnek is tulajdonítható volt, de így is nagyon elégedett vagyok magammal. Még egy kicsi fejlődés, és ha megyek a szeptemberi budapesti félmaratonra, akkor megcsinálok egy 2 órán belülit, ami már egyszer sikerült (1-2 mp-cel belül voltam), de most azért bőven rá szeretnék hagyni.
Az meg csak ráadás lenne, ha a pulzusom tűrhető szinten maradna.
Szóval, ez a tervem. Addig meg … futás!