Mikor a basszus a szívem helyett dübög.

Úgy ébresztett a mobil tik-takkos dallama, hogy álmomban még zokogtam. Az oka az volt, hogy nem kaptam meg Aputól azt az elismerést, amit szerettem volna. Semminek, jelentéktelennek éreztem magamat. Ez volt álmomban. Az érdekessége az, hogy ezt éltem meg évekig pár nappal ezelőttig – nemcsak Apuval kapcsolatosan. A kineziológiai oldás megtörtént, és az álom valószínüleg a téma felodása volt azon a szinten is.

Mostanában azon filózgatok – többek között -, hogy nekem mi a búbánatos bajom van a munkával. Vagy neki velem.

Vegyem csak az elmúlt hét évet, mióta újra dolgozni kezdtem. Az első helyre úgy kerültem oda, hogy lényegében semmi dolgom nem volt, csak az, hogy kitanuljak egy újabb szakmát. Mikor megtörtént, be is indulgatott a dolog, s kb. egy évig volt is mit csinálnom, de azért nem haltam bele a munkába. Aztán egyszer csak kifújt. Megint semmi. Időben átmentem másik irodára, ahol belsőellenőrként ügyeket kivizsgálva kisebb szakdolgozatokat kellett volna írnom. Egyre jutott kb. három hónap. Az első megírása után rájöttem, hogy ez nem az én világom, iszonyatosan unom, tehát megyek tovább. Kikötöttem a jelenlegi helyemen, amit egy ideig szerettem is csinálni, és most is lényegében, ha nem lenne a kötöttség. Viszont hiába kérek, egyszerűen nincs elég munkám.
Nem mellesleg két új szakmát is elsajátítottam, amelyeket oly szívesen csinálnék, de még alacsony fordulatszámon pörög az egész.

Egyszerűen úgy érzem, hogy kezemben vannak a ragyogó lehetőségek, de mintha valaki (természetesen én) keményen nyomná a féket, nehogy begyorsuljanak.

Azon morfondíroztam, hogy talán félek a sikertől. Attól, hogy valamit nagyon jól csináljak. Mindenesetre kíváncsi vagyok a háttérre, milyen félelem, stressz okozza a fentieket.

Hogyan magyarázzam el valakinek, aki a Bibliát tekinti a hite alapjának, hogy én is hívő vagyok? Hogy ugyanarról beszélünk, csak más kifejezéseket használva?

Sehogy. Mert nem teszem. Valamit nem kell bizonygatni, megmagyarázni. Mert van, létezik, és egy a lényeg: én tisztában vagyok ezen részemmel. A cselekedeteim úgy is többet elárulnak, mint a szavaim. S ha azok nincsenek összhangban, akkor “a bort iszik, közben vizet prédikál” eset áll fenn.

Hm. És éppen milyen dal szól a téren a hangszóróból? The Carpenters Sweet, sweet smile.

“Mindene megvan, amire csak vágyhat, de egyik sem jelent semmit.”

Most a Shrek 4. nyomán kerültek elő újra:

Gyönyörű hangja van Karen Carpenter-nek. Kora tizenévesen rengeteget hallgattam dalaikat, elmondhatom, hogy többek között rajtuk nőttem fel. S hányszor, de hányszor énekeltem együtt velük! Mint most is…

A lissza heteket egy plázás félnappal koronáztam meg. Mozi (Shrek 4.), mekis jeges kávé, egy ´pont olyan fazonú ruha, amit imádok´ (cuki ruci) megvétele, pláza váltás után ebéd (egy felejthető gyros lepényben), majd a media marktban ráébredtem, hogy pc-s egerek terén elrohant mellettem (az otthoni pc-t tekintve) a technika, de azért megoldottuk a boltossal a gordiuszi csomót. Sőt fülhallgatókból is bevásároltam…
A szomszédos sportboltban vettem kicsi súlyzókat a rékás tornáimhoz, s egy felsővel is megleptem magamat, mert jó vagyok magamhoz.

S mert kicsi a világ, összeakadtam egy hasonérdeklődésű nővel, mint én. Van közös pont az életünkben, szóval olykor be fogok térni a boltjába egy-egy kellemes beszélgetésre. Mondjuk azzal a kijelentésemmel igen megleptem, hogy nekem már nem az egyedül levés, élés a kihívás, hanem hogy ezt a viszonylagos függetlenséget bárkiért is feladjam. Édes élet!

A goldenblog.hu-s verseny nyomán jött az ötlet, hogy indítok egy új, tematikus blogot. Egyelőre csak úgy magamnak, aztán ha marad az érdeklődésem, illetve látogatott lesz, akkor itt is bemutatom.
Kezdetnek a korábban ideírtak közül fogok szemezgetni: vagy egy az egyben emelem át, vagy átírom,aktualizálom a bejegyzést.
Szeretem az új kihívásokat. Imádom, hogy szinte pezseg a vér és a lelkesedés bennem.

Külön élmény, mikor egy szépen megfogalmazott kommentet elnyel a mobil fekete lyuka. Az újraírásról leteszek, mert van, ami megismételhetetlen – és fárasztó.
Valószínűleg feleslegesen jártattam volna a számat, és inkább némaságra intett a védőangyalom. Ami, azt mondják, mindenkinek van.

Na, ennyit az új frizuráról! Kb. senki sem csapta össze a tenyerét meglepődve, csodálkozva, tetszést nyilvánítva, amint meglátott engem. Ergo vagy eddig is ilyen volt a frufrumat leszámítva, vagy annyira rémes, hogy inkább nem is meri kommentálni.