Itthon maradva

Van az a helyzet, amikor örülök, hogy lemondtam egy programot, egy tervet, egy célt. Ez a mai nap is ilyen.

A bal vádlim nyavalygása miatt (már javulóban van!) ma nem mentem hóban túrázni, futni a Bükkben. Tudtam, hogy a hétvége környékére esedékes a menstruációm, és nem igazán szoktam örülni, ha az első napon vagy a másodikon kell valami megmérettetésben részt vennem. Nem mindig felhőtlenül vidámak és könnyedek azok a napok.
Hát, ja. Ebből a bevezetőből lehet sejteni, hogy most kivételesen óramű pontossággal jelentkezett is, hogy hahó, lissza, Te még érett nő vagy.

Nincs ezzel semmi baj, mert tök jó. Csak perpill úgy érzem magamat, mint akin átment egy úthenger. Még a tervezett nyújtásra, könnyed jógára is alig tudom magam rávenni.
Valószínűleg hamar túltenném magamat a helyzeten, ha a mai TT-re valóban készültem volna, és az előttem álló X km út teljesítésének izgalma pezsegne bennem. Mennék, és csinálnám. És utána boldogan érkeznék a célba: ezt is megcsináltam, szereztem egy csomó élményt.

De most egyáltalán nem bánom, hogy inkább a szobám padlóján fogom a lábaimat hol ide, hol oda rakosgatni nyújtás céljából.

Karácsonyi dal

Mikor sikerült magamra rángatnom a téli futóruházatomat egy gyors szobai bemelegítés után, már csak az maradt hátra az indulás előtt, hogy beállítsam a Spotify-on, mit is hallgassak a következő 1 óra 22 perc alatt. Az ajánlatok között egy karácsonyi dalválogatás feszített legelöl, így arra nyomtam rá. Gondoltam, ha nagyon unom az ünnepi hangulatot útközben, majd választom a saját listáim közül valamelyiket.

Aztán mentek egymás után a karácsonyi számok, és egész jól elvoltam velük. Talán az is segített, hogy néhol a városban hó is akadt értékelhető mennyiségben. Azért sikerült egy mély pontot elérni. Megszólalt ugyanis a Jackson 5 I saw Mommy kissing Santa Claus c. rettenetese. Nagy türelemmel vártam, hogy véget érjen. Nagyon nagy türelemmel. Szerencsére a többi értelmesebb dalnak sikerült feledtetni a pár perces kínt.

A felpörgés pont a levezető futás közben jött, mikor egy régről ismert rekedtes hang kezdett el énekelni. Azta! Rögtön tudtam, hogy ez az ír The Pogues, bár a szám egyáltalán nem volt ismerős. Úgyhogy a napom hangulata már el is volt intézve (it made my day).

Fairytale of New York

Játék, játék, játék!

Ha van kedve az erre tévedt olvasónak egy kis zenei kalandozásra.

Köszönhetően a Shazamnak, így is gyűjtöm a nekem tetsző dalokat innen is, onnan is. Olykor egy-egy filmből, sorozatból.

Most pár zeneszámot, amiket vagy egy sorozatban, vagy egy filmben hallottam, megosztok youtube linken. Ha tudod, melyik honnan származik, a hozzászólási lehetőségnél velem is közölheted írásban. Akár álnéven is!
Akár mind könnyű lesz, hisz segít(het) a youtube. Csak akkor használd a mankót, kérlek, ha valóban játszani akarsz, illetve ha tényleg nincs ötleted a megoldásra.
Ja, és lesz egy kakukktojás. Vajon melyik az?

Egy hét múlva (ha nem felejtem el!), közlöm a megoldásokat.

Nos, a lista:

1. The The – This is the day

2. Ima Robot – Greenback Boogie

3. Stereophonics – Maybe Tomorrow

4. Santigold feat. Karen O – Go!

5. Awolnation – ThisKidsNotAlright

6. Kendrick Lamar, SZA – All The Stars

7. Paul McCartney – This Never Happened Before

Just for Fun!

Talán

Egy három napos hétvége, egy két napos szándékos pihenés, egy több, mint 10 órás alvás, egy 2-féle sütit és egy adag sajtos pogácsa megsütése után jön egy éjszaka, amikor sikerül kb másfél órát aludnom.

Ha ilyen éjszakáim (insomnia jellegű) jönnek, akkor sajnos, tudom, mi a bajom. Tudom, ez minek a jele.

Talán még pár hétig úgy teszünk, mintha csak átmeneti gondok lennének, aztán pedig meglátjuk, hogyan döntünk. Talán tényleg múló állapot.

Talán.

Hétfő reggel

Egy rövid hétvége után egy nyafogós bejegyzés.

A hétvégével tulajdonképpen elégedett vagyok. Rövid volt, de csendes. Pihenős. A vasárnapi ebédet is a szülőknél ejtettük meg, így azzal sem kellett bíbelődnöm.

Viszont a ma reggel nyűgősre sikeredett. Pedig Ryan Gosling-gal álmodtam, és még azt sem írhatom, hogy én futottam utána. Aztán ébredni kellett, mert szólt a mobil. A bal lábam bibis része fájdogált, így már sejtettem, hogy a futásom nem lesz egyszerű. Összeszedtem magamat, elindultam, és már a lépcsőház ajtóban láttam, a lépcső, a járda fénylik a jégtől. Még írtam a kölköknek egy-egy üzenetet, hogy csak óvatosan induljanak el útnak (a kisebbik ment 6 órára edzeni a terembe). aztán nekivágtam én is, hátha sikerül teljesíteni a mára kiírt edzést. Jól nem így történt.
Már a bemelegítő résznél sejtettem, hogy max ezen a pulzusszinten tudnék a csúszós járdán valamit alkotni, de nagyobb sebességről ne is álmodjak. Ugyan voltak részek, ahol tudtam hozni a 152 bpm-et, de többnyire csak csipogott az órám jelezvén, lassú vagyok az előírthoz képest.
Gondoltam, kimegyek a tó köré futni, ott a salak csak futható állapotban lesz, de olyan sötétség fogadott arra, hogy fejlámpa híján nem reszkíroztam meg az ott keringést. Az utamat a sportpálya felé vettem, hátha ott vannak lámpák. Ahogy átléptem a kaput, úgy is fordultam tipegve sarkon, mert a futható 300-as pálya mély sötétségben rejtőzött.
Még egy lépcsőház előtt térdeplő hölgyet (kezeiben teli szemetes zsák és egyéb csomag) talpra segítettem (hanyatt vághatta magát, mert a hátát fájlalta), aztán már csak az út menti füvön imitáltam a futást, átcsúszkálva a közbe akadó aszfalton, térkövön (ez utóbbi jóval jegesebb volt mindenhol).

Egy jól belátható és kivilágított útszakon tipegtem, csúszkáltam, mikor el akartam haladni egy jobb oldali bekötő út előtt. Oldalra tekintettem, és láttam, egy egy transzporter jellegű autó közeledik felém, hogy kiforduljon majd jobbra. Lassan mozgott, gondoltam, ekkora sebesség mellett csak megáll, hisz látja (???), hogy ott kocogok az úton át a másik oldalra. Hát nem. Jött felém, én pedig az út közepe felé oldalaztam, hogy nehogy elüssön. Ennek nyomán elcsúsztam, és térdre zuhantam. Az autó kanyarodott, és megállás nélkül továbbhajtott. Nem nagy iramban, hiszen újra jobbra fordult a nem messze levő kereszteződésben. Én pedig megdöbbenve térdeltem az út közepén, hogy ez most mi is volt. Láthatatlan lennék a piros, fényvisszaverős futókabátomban?! Vagy rosszul tudom, és gyalogosként (futóként) nincs elsőbbségem akkor sem, ha már az úttesten vagyok?

Annyira lesújtott a sofőr érdektelensége és a szerencsétlenre sikeredett futás, hogy miután összekapartam magamat az úttestről, hazacsoszogtam. Úgy is közel voltam.

Még nem tudom azt mondani, hogy felettem már kisütött a nap, de legalább odáig lejutottam, hogy lássam, a pohár inkább félig van tele, mint félig üres.

Szerintem

Szokásom, hogy itthon zene helyett youtube beszélgetéseket hallgatok háttér”zajként. Legutóbb egy Várkonyi Andrea-interjút kapcsoltam be, miközben a konyhában tettem-vettem. Arról faggatták, miért kezdett el pszichológiát tanulni. Elmagyarázta, hogy ő olyan személyiség, akinek szüksége van másod, akár harmad tevékenységre (hobbiként?), hogy a fő munkáját ne unja meg, ne fásuljon bele a mindennapokba.

Ebben magamra ismertem. Én sem tudok csak egy dolog mellett elköteleződni. Szükségem van más érdeklődési és tevékenységi körre is, hogy a legtöbb síkon megélhessem önmagamat.

Talán ezért sincs kedvenc könyvem, kedvenc virágom, kedvenc színem, kedvenc akármim, mert mindig valami más tetszik. Persze, tudok felsorolni könyveket, amik nagy hatással voltak rám, és akár egy színt is megnevezni, ami a szívem csücske, vagy egy virágot megcsodálni, de aztán jön a következő, ami ugyanolyan szép, és máris abban gyönyörködöm.

Ez azt jelentené, hogy nem vagyok hűséges? Szerintem nem. Csak kíváncsi, érdeklődő és nyitott.
Mindemellett elköteleződő.

Hajnali gondolatok, még ha nem is összefüggőek

Nagyon nehéz megfogalmazni, hogy mi hiányzik akkor, ha nem futhatok sérülés miatt. De olyankor újra megerősítést nyer számomra, hogy a legfontosabb dolog az életben az egészség.

Magam gyógyulása, lelki és testi egységbe kerülése érdekében tanulok, járok utána dolgoknak, keresem a megoldásokat.

Tudom, hogy a testi tünetek mögött lelki egyensúlytalanságok állnak, negatív érzelmi töltés van valamin, és ez ha le kerül róla, a lélek és a test gyógyulni kezd.

Nem mindig könnyű szembenézni magammal, hogy valójában mi is a bajom. És ha helyére is kerül egy dolog, akkor jön a következő ügy, amivel illő foglalkoznom. Stresszes az élet, ugye?

És néha nem látom a fától az erdőt (nem vagyok hajlandó meglátni?), hogy az, ami van, elég-e nekem, vagy adjak esélyt arra, hogy “lehet ezt másként is”.

Fel és le

Már nagyon vártam, hogy végre hazaérjek a nagyobbik gyermek szalagavatójáról.

Kiöltözve totál szomjasan és már álmosan nyitottam az ajtót. Magamba öntöttem egy jó adag vizet, majd nekiálltam leöltözni. Egy ponton azonban megakadtam. Harisnya és alsónemű nélkül ácsorogtam a szoba közepén, és azon gondolkodtam, mi lesz most a ruhával. Ha segítség kell a zipzár felhúzásához, akkor nagy valószínűséggel a lefele úthoz is az kell. Az meg nincs. Egyelten egy gyermek sem, se más.
Aludni szeretnék minél hamarabb, így nem ücsöröghetek a kanapén a hazatértükig. Tehát tesztelhettem mennyire mobilisek a vállaim. Ugyan kellett hozzá 2-3 perc, de megoldottam a feladatot. A ruha rólam lekerült, a pizsama meg fel.

Igen, idáig eljutottunk: a nagyobbik megkapta a búcsúzó szalagot. Még pár hónap, és kikerül, remélhetőleg, a védő szárnyaim, szárnyaink alól.
Tényleg csak egyetlen kívánságom lehet szülőként: találja meg a helyét a világban, és “tudjon, bármivel és bármin dobolni”.

A hetem

Gyorsan eltelt a hét munkanapjai.

Hétfőn szabin voltam, és ügyeket intéztem, de persze egy kis lazítás is belefért. Kedden már újra a munkahelyi íróasztalomnál ültem, és ügyeket intéztem, majd munka után hazaballagtam, bevásároltam, főztem, és feküdtem be az ágyamba. Még megnéztem az előző este elkezdett film végét és alvás.
Szerdán ugyan a cégnél voltam, de nem a saját területemen, hanem cserediákként ismerkedtem két másik terület munkájával. Míg az egyiket egyáltalán nem találtam érdekesnek, a másik annak egyszerűségével és pörgésével annál tetszetősebb volt. Mivel ez utóbbi munka során közvetlen kapcsolatban van a dolgozó az emberekkel, és emellett szimpla adminisztratív munka, a monotonitása mellett az emberi tényezők miatt érdekes és változatos is lehet. Nem tudom, mennyi ideig tudnám csinálni, de akkor egy pár órán át szórakoztató volt számomra (megfigyelőként). Ja, és nem kell egyfolytában ücsörögni. Ez már megint egy jó pont. Egy szóval, ha a jelenlegi munkát otthagynám, és mégis alkalmazott szeretnék lenni, akkor odamennék dolgozni, és még jól is jönne, hogy van nyelvtudásom, és némi emberismerettel is rendelkezem. Ja, és még javamra is válna, hogy még türelmesebb, elfogadóbb legyek más emberekkel.

Csütörtökön betrappoltam a munkahelyemre egy lájtos (tényleg az volt!) reggeli alacsony intenzitású torna után, majd fél ötkor úgy álltam fel a székemből, hogy “Anyád!* Ennyi elég volt mára”, és kigyalogoltam magamból a napi munkastresszt. Még betértem a sarki boltba, hazacipekedtem, majd úgy döntöttem, a nyújtáson kívül nem csinálok semmit.

Péntek reggel futás. Sajnos, most a bal vádlim vacakol, így erősen azon vagyok, hogy most azt kúráljam ki (hengerezés, nyújtás, masszírozás sk, és gondolkodom, mi a búbánat nyomja a lelkemet**). Mindenesetre leginkább arra igyekszem gondolni, hogy mennyire szeretek mozogni, futni, és elképzelem azt, ahogyan fájdalommentesen futkorászom.
A munkahelyre autóval mentem, mert ma szerviz napja volt a járműnek. Fel is vittem a sarokra, hogy cseréljék ki az olajat, a szűrőt és a légszűrőt, majd jól vizsgáztassák le nekem. Megcsinálták.
Szerencsére a péntekem laza volt a munkahelyen, még a sudoku is előkerült. Hazafelé még bevásároltam, hogy aztán itthon egy kis pihi után nekiveselkedjek az almás pite készítésnek. Hétkor már hengereztem is a lábaimat. Nagyon másra már nem volt kedvem, mert legszívesebben már fél nyolckor aludtam volna, de kihúztam még egy órát.
Azt nem mondom, hogy reggelig édesdeden aludtam, de azért hajazott rá.

A szombatot egy 6 órai ébredéssel kezdtem. Ugyan volt tervben némi takarítás, de mivel úgy éreztem magamat még két óra múlva is, mint akin egy úthenger átment, estére hagyományozom egy részét, amíg a húsleves fog főni.

Még egy félóra, és megyünk ki a szüleim kertesházához autókereket cserélni, illetve szalonnát sütni. Előtte még kiteregetek, összeszedjük magunkat, és a boltba bevásárolunk a mai és a holnapi ebédhez.

* Ez a szó, és hasonló szitokszó aznap egynél többször hagyta el a számat.

** Ha elmennék a kinez kollégához, mit mondanék neki, mivel nem tudok dűlőre jutni. Egyelőre még csak tapogatózom.

Céltalanság

Meglehet, a mostani írásaim alapján úgy tűnik, nincsenek gondolataim, olyanok, amelyeket megoszthatnék.

Vannak, de néha mire odajutok, hogy van alkalmam leírni őket, már elmegy az ihlet, nem érzem azt, hogy érdemes lenne írott szavakká, mondatokká formálni őket.

De ezen alkalommal még mindig bennem van, hogy ide is kiöntsem a bennem megfogalmazódottakat.

Az elmúlt héten egy húszasévei elején járó fiatalember jött el hozzám oldásra. Először a testi tüneteiről beszélt, aminek szervi okait nem találták az orvosok több vizsgálat után sem. Ilyenkor szokták maguk a dokik is javasolni a pszichológus bevonását az ügybe, mert már lelki okokra gyanakodnak ők is. (Szervi okoknál is érdemes a lelki oldalt egyensúlyba hozni, csak mondom.)

Gyanítom, hogy ma még mindig rémisztő sok ember számára a pszichológus szó (és az, hogy elmenjenek hozzá), és inkább egy alternatívát, egy kevésbé rettenetest választanak, mint pl. a kineziológust.
Szóval, gyermekét az anyuka bejelentette hozzám, a fiatalember eljött, és a beszélgetésünk során azért jeleztem, hogy bár a testi tünete miatt jött, amiről elviekben tudja, hogy lelki okok miatt alakult ki, illetve létezik még, itt valóban ezzel fogunk foglalkozni.

Éreztem egy kis tartást e téren, de nagyobb volt a szenvedése, amitől meg akarna szabadulni, mint az, hogy ellenálljon a lelki tükörbenézésnek.

Nem is ez lenne a lényeg, hanem az, amikor arról kezdett el beszélni a kérdéseim nyomán, hogy mi újság vele most és az elmúlt években. Számomra a leginkább megdöbbentőbb volt, hogy mikor arról faggattam, mit tenne, milyen lenne az élete, ha nem lenne a testi tünete, akkor szimplán kijelentette, hogy nem tudja. Fogalma sincs. A céltalanság, a motiválatlanság, az életélvezet hiánya jellemezte az egész gyereket. Egy nagyra nőtt kamasz, aki valahol elvesztette a céljait, ha voltak is, és inkább teremtett egy “betegséget”, amit kifogásként húzott elő, hogy ne kelljen neki semmit sem csinálnia.
Az feltette az i-re a pontot, mikor kijelentette (depresszióra utaló jelként), hogy sokszor azt várja, kiderüljön, a betegsége halálos (persze, erre utaló jelek nincsenek).

Persze, mindent, amit elmondott, meghallgattam, és igyekeztem nem kommentálni. A cél nélküliséget jobban kiveséztük. Még itt felmerült részéről, hogy ugyan korábban voltak nagyra törő céljai, de úgy gondolta, felesleges elérnie őket, hiszen akkor mit kezd magával. Na, azért itt elmondtam, hogy ez usually nem egészen így működik. Van egy célja az embernek, elindul felé, és vagy útközben, vagy a cél elérésekor már jön a következő. Nincs olyan, hogy elérek valamit, és akkor nincs tovább. Legalábbis egy egészséges helyzetben.

Aztán eljutottunk oda is, hogy legyen egy oldáscél, amivel dolgozhatunk. A végére már mosolyogni is láttam a srácot.

Én mindig azt mondtam, egyet szeretnék, hogy a gyermekeimnek legyenek céljai, amiért tesznek is. Egyelőre úgy tűnik, így van.

Szerintem a szülők tehetnek arról, ha a gyerekük ennyire motiválatlan, céltalan. Eddig megkaptak mindent (játék, műszaki cikk, ez vagy az), amire kinyitották a szájukat óhaj, sóhaj formájában, és a szülő máris megvette, beszerezte, kezükbe nyomta. Mert ezzel akar jó anya vagy apa lenni.

Nálam nem volt így. Persze, karácsonyra, szülinapra igyekeztem a vágyott valamit odaajándékozni, de abban is tartottam korlátot (szerintem). Amikor már zsebpénzük is volt, és valami megvételére kértek, vagy a zsebpénzük helyett vettem meg, vagy azt mondtam, gyűjtsék rá a pénzt, és az övék lehet. Ez a mai napig így van. A nagyobbik gyermekem átküldött messengeren két linket, amik egy-egy repülőmodell oldala volt, hogy ezek közül valamelyiket, vagy mindkettőt szeretné karácsonyra. Nos, az árukat és a postaköltséget megtekintve mondtam neki, csak egyet kaphat, mert így is elég húzós egy pici (tényleg pici) repcsi megvétele. Belement, és választott. De még nem tudja, hogy a másikat is megrendelem azzal együtt, amit pedig a szülinapján fog megkapni (hülye leszek egy db modellért 10 euró postaköltséget kifizetni, és így meglesz a szülinapi ajándék is).

Ha azonnal és küzdés, várakozás nélkül megkap valamit az ember, akkor nem fogja becsülni. Ezek a gyerekek azt tanulják meg, hogy az élet szimpla, minden az ölükbe hullik. És nem tapasztalják meg, hogy a céljaikért, vágyaikért tenni és küzdeni kell. Ja, és persze lehetnek kudarcaik, de abból fel kell állni, és menni tovább.

Ha most nagyon szőrös szívű és kegyetlen lennék, azt mondanám, hogy jó néhányukat ki kellene tenni egy sötét erdő közepébe, hogy onnan találjanak haza, vagy legalább éljenek túl egy éjszakát. Vagy kettőt. Lehet, jó lecke lenne számukra.