Vége az év második hónapjának is.

Azt ugye nem írhatom, hogy nem történt semmi. De!

A lábam tett arról, hogy el lehessen tuszkolni engem orvoshoz. Életem első MRI vizsgálatát végigfeküdtem – mozdulatlanul.

A múlt héten egy újabb kihívásra neveztem (neveztünk) be: mérlegképes könyvelőnek fogok tanulni. A tervek szerint már holnaptól kezdődik az intenzív, online móka: heti 3 délután 8 hónapon keresztül csak két hét szünettel, és rendes állami vizsgával a végén.

Úgyhogy meg is van a programom a munka, a lakásfelszámolás és -értékesítés, a ház- vagy lakásvétel mellett. Hogy ez utóbbi mikor lesz, még nem tudom, de nagyon bízom abban, hogy novemberben már ott fogunk élni.

No, de hát szép sorjában! Először is a régi lakást kell eladhatóvá tenni. Azt összepakolni, és amire nincs szükségünk már, azt eladni. Például a gyerekeim szobájából a gyerekbútorokat. Meg ami nem kell nekik.

Azt már felfogtam, hogy a helyzetemet elsősorban azzal könnyítem meg, ha megoldandó feladatokat látok magam előtt, és nem nehézségeket, problémákat. Már csak a lelkesedés érzését kellene megteremteni mindehhez. Szeretni szeretném az egészet.

Jut eszembe! Ma hajnalban az egyik szokásos felriadásomkor bevillant a halál gondolata. Hogy egyszer meghalok, és nem leszek, és milyen lesz az az egész. Hogy ebben az énemben csak most létezem, és soha többet. És ha van is újjászületés, akkor már más ember leszek egyszer valamikor valahol.

Ez a gondolatmenet már jó párszor végigfutott bennem. Ilyenkor általában arra a következtetésre jutok, hogy mennyire fontos a MOST, az, hogy azokkal legyek, akiket szeretek, és azt csináljam, amit szeretek, és úgy éljek, ahogy szeretek, szeretnék élni.

Nem könnyű szembesülnöm a halálom gondolatával. Szomorúvá tesz, és fáj. Ma hajnalban sikerült elhessegetnem, így vissza tudtam aludni.

Gyógyulás, csontösszeforrás címén kimaxoltam a pihenést, a kanapén fetrengést, s közben sorozatnézést a hétvégén. Még szombat délelőtt találtam magamnak feladatot takarítás és főzés címén, aztán már tényleg csak hédereztem.

Vasárnap hajnal fél 3-ig normálisan, a szokottak szerint aludtam, utána pedig egy jó másfél órát csak úgy csináltam, mintha aludnék. Szerencsémre, egyszer csak azt észleltem, hogy álmodtam, és fordultam a másik oldalamra és aludtam tovább fél hétig.

Nos, vasárnap délelőtt még elvoltam sorozatnézéssel, de már ebéd után csak küzdöttem a fekvéssel. Így muszáj voltam beiktatni délután folyamán egy félórás mozgást. Kitaláltam ugra-bugra és súlyzó nélküli gyakorlatokat, és azokat csináltam sorjában időre. Egy kicsit megnyugodott a lelkem.

Persze, éjjel megint fenn voltam egy jó félórát. Mázlimra visszaaludtam, mert hát ugye hétfőn már a szokott időben ébresztett a mobil, és csinálhattam a nap kezdő edzést.

Hogy miért nem hétvégén? Azért, mert hét közben könnyebb magamat edzésre rávenni a meló előtt, mint szombat és vasárnap. Különösen akkor, ha a párommal vagyok, vagy éppen hazautazunk. A futás az más, teljesen más.

Aztán kíváncsi leszek a holnap reggelre, mert ma úgy keltem, hogy kicsit éreztem a torkomat. de még a szagokat és az ízeket is. Csak úgy megjegyzem.

Remélem, csak a túl sok pihenés ártott meg, és a hétfői edzés, munka, vásárlás, főzés minden torok izét elmos.

Nos, beigazolódott a sejtés. Az MR-vizsgálat eredménye szerint az 5. lábközépcsontomban, a vékonyabbik részén van egy haránttörés. Ami egyértelműen fáradásos.

Majd kedden reggel a doki megmondja, hogy mi a teendőm a pihentetésen kívül. Gondolom, nem sok. Ne terheljem járkálással, felesleges ácsorgással. Igyekszem az edzéseimet is úgy intézni, hogy minél kevesebb teher legyen a lábfejemen. (Ülve súlyemelgetés?)

Most jól jön az ülőmunka, és az, hogy autóval járok dolgozni. Abból azonban nem engedek, hogy lépcsőzzek a másodikra – itt a munkahelyen, ahol van lift is.

Hát ez van.

De nincs elkeseredés. Tényleg nincs. Egyetlen bajom van, hogy még a gyaloglás sem megengedett. Csak majd, ha már a csont összeforrt. Úgyis csak azzal kezdhetem majd a visszaszokást a futáshoz. Gyaloglással. Azt már tudom, hogy innentől kezdve inkább terepen, földúton fogok futni. Aszfalton alig, vagy csak majd ősztől, amikor már edzettebb lesz a lábfejem szétrepedt csontja.

Jó lesz ez, kérem! Csak viselkednem kell.

Még nem tudok semmi konkrétat a sérülésemről.

Kedd délután megcsinálták a félórás MR vizsgálatot (érdekes tapasztalat volt), tegnap délelőtt pedig az eredmény hiányában nem tudott pontos diagnózist felállítani az ortopéd doki. Annyit mondott, hogy valószínűleg tartja, hogy fáradásos törés, és hogy majd, ha helyre jött, akkor az utcai cipőbe betétet kell csináltatnom, mert haránt boltozat süllyedésem van.

Na, ennyi.

Ha minden jól megy, ma este már okosabb leszek az MR-eredmény alapján. De ha nem ma, akkor holnap délelőtt.

Egyébként pedig vissza kell menni a dokihoz még kedd reggel az eredménnyel.

Ha valóban törés, akkor még van – számításom szerint – legalább 6 hét a gyógyulásból, hacsak valami marhaságot nem csinálok a lábammal. Például rosszul vagy félre lépek.

Ahogy tegnap is a rendelő előtt, mikor hívtak be. Már szinte alig fájt a lábfejem, már szinte nem is sántikáltam, mikor jól sz@rul léptem a behíváskor. Azt hittem, hogy berosálok, de a doki az ajtóban állt várva, hogy bemenjek, így nagyon nem sírhattam el magam a fájdalom miatt. Legalább újra volt okom a vizitre a dokinál. Pedig már lassan feleslegesnek tartottam.

Úgyhogy kútba ejtettem a délutánra tervezett takarítást, és a háton való heverészés, sorozatnézés mellett tettem le a voksomat. Amivel tulajdonképpen nincs is gondom, de sokszor már időpocsékolásnak érzem. Így ki kell találnom valamit (pl. német nyelv tanulása), amivel színesíthetem a fekve, ülve töltött időt. Amiből sok lesz a teljes gyógyulásig.

Persze, a reggeli edzéseimet nem hanyagolom. Ahogy tapasztalom, e mellett is tud a lábam gyógyulni, ha nem csinálok olyat, ami fájdalmat okoz, azaz visszaveti az összeforrását a csontnak. A teljes pihentetés egyébként sem tanácsos, és úgy sem bírnám ki, annyira igénylem már a mindennapos mozgást. Legfeljebb erősen kidolgozott felső testem lesz, erős karizmokkal. (ha-ha-ha!)

A lábam még mindig bibis. Bár a reggeli edzéseket, és a szükséges járkálást nem számítva, egyáltalán nem terhelem.

Odáig jutottam, hogy már ha ráállok, a terhelést megszüntetésekor (azaz leveszem a testsúlyomat a lábfejemről, és emelem a lábamat), belenyilall a fájdalom. Néha pihentetés alatt is érzem. Igyekszem mozgatni, forgatni, nyújtani, erősíteni, sőt még lóbalzsammal is kenem naponta négyszer, és semmi. Pedig az első pár kenés után úgy éreztem, hogy jobb a helyzet. És nem.

Ha minden jól megy, jövő héten át lesz világítva, illetve orvos is megnézi.

Ami a futást illeti, őszintén szólva nem hiányzik. Igaz, most, hogy fáj a bal lábfejem, valóban semmi vonzó nincs még a gyaloglásban sem. Az aszfaltos futástól pedig perpill kiráz a hideg.

Egy dolog miatt sajnálom, hogy ennyi idő kimarad a futásból: kezdhetek mindent elölről visszaépíteni.

Hogy azért ne csak erősítés legyen a porondon (bár néha ez is remekül felviszi a pulzusomat), ma az edzésemet egy 15 perces kardióval kezdtem. 5 gyakorlat három körben ismételve (50 mp munka/10 mp pihenő). A csuklón mérem az otthoni edzések alatt a pulzusomat, és most a 15 perc alatt nem volt meggyőző, amit láttam. Vagy még kipihent voltam, vagy rosszul mért az óra. Úgy éreztem, hogy kilihegem a tüdőmet a helyéről, közben az óra egy kissé megemelkedett pulzust mutatott. Anyád!

Aztán úgy gondoltam, hogy nem az óra határozza meg a testem működését, és szerintem ez a 15 perces fújtatás igenis megemelte a pulzusomat és kardiónak számít.

Aztán, miután kipihegtem magamat, jöhetett a 7 gyakorlatos, 3 körös homokzsákos intervallumos erősítés. Egyedül az oldal deszkapóznál nem használtam a zsákot. Hát, végigfújtattam a 21 percet, és nézve a rögzített pulzusgörbét, az edzésem ezen része is simán elmegy kardiónak.

Ha a mellkaspánt lett volna rajtam, jobban hinnék a mért pulzusnak, to tell you the truth. De azért egy kiindulásnak azért ez is jó.

Hát, igen, jól érzed. Ezen edzések miatt sem hiányzik a futás. Csak a terepes része. Az bizony igen. Emiatt sajnálom, hogy még gyalogolni sem tudok.

Tulajdonképpen most arra vagyok szorítva, hogy ne menjek sehova. Kb. 300 méter az, amit egyben le tudok gyalogolni a fájdalom mellett. Utána már érzem, hogy csak rosszabbodik a lábam.

Ugye lehet látni a helyzet abszurditását?

“Share what you are feeling with someone you really trust.

Ez a mára szóló üzenet az Action for Hapiness februári naptárában.

Érdekes. Pont ma reggel (na, jó, hajnalban) gondoltam arra, hogy van-e valaki olyan személy, akinek tényleg és valóban kiönthetném a szívemet, elmondhatnám az érzéseimet anélkül, hogy bármiféle reakciót kapnék rájuk: tanács, negatív megjegyzés, stb.

Azt hiszem, egy szakemberen (és számomra ez egy kineziológus) kívül nem igen van. Persze, a párom is biztosít mindig afelől, hogy bármit elmondhatok neki, de sajnos, van, hogy csípőből tanácsot kezd adni. És nekem olyankor nincs ilyenre szükségem. (Ahogy szokták mondani: ha egy nő elmond neked valamit, akkor arra vágyik, hogy meghallgassák, hogy kibeszélhesse a gondját, baját, ha pedig egy férfi, akkor tanácsot vár. Vagy valami ilyesmi.)

És tulajdonképpen mindez a gondolat, ami hajnalban eszembe jutott, azért volt, mert szombaton, amikor ünnepi tortázás volt a szüleimnél, Anyu újból érdeklődött, hogy jól érzem-e magamat Bp-n, és szinte meg sem várta a válaszomat, már folytatta is, hogy úgy se mondanám el, ha meg is bántam a váltást. Szóval így mondjon el a lánya neki bármit is.

Úgyhogy marad a bizonygatás, hogy minden oké, minden rendben, és tudom, mit csinálok. Egyszerűen muszáj erősnek mutatnom magamat. Neki mindenképpen.

És őszintén: nem, nem bántam meg. Van az a tulajdonságom, hogy nem nézek vissza, nem bánok meg semmit. Ha teszem is, nagyon ritkán. A múltat, a döntéseimet általában elfogadom. Ha egy útra ráléptem, arra koncentrálok, hogy azt jól csináljam. Talán ezért is tudok végigfutni egy hosszabb távot feladás nélkül. Mert arra törekszem, hogy megcsináljam azt, amibe belevágtam.

Persze, előfordul, mikor Otthon vagyok, látva a belém rögzült, negyvennyolc éven át látott utcákat, régi munkahely épületét, környékét, hogy mi lenne, ha még mindig ott élnék, ott dolgoznék. És azt érzem olyankor válaszként, hogy az egy zsákutca. Nyugis, kényelmes komfort élet. Persze, megvannak a napi, munkahelyi kihívások, de ennyi. A futás nyújtott valami kiugrást a mindennapok egyformaságából. De ugye mi van, ha nincs futás? Mint ahogyan most sincs a példának okáért.

Nem mintha a perpillanat életem oly mozgalmas lenne. DE még előttem áll egy újabb kihívás: lakás eladás és vétel. Erre szívom most fel magamat.

Visszatérve az érzelmek őszinte kibeszélésére. Ha elég magabiztos vagyok, akkor semmilyen reakciót nem veszek lelkemre. Ez a konklúzióm.

Szoktad sajnálni magad?

Szerintem kevés ember van, aki vagy ne sajnálná magát vagy ne esne jól neki, hogy sajnálják.

Ritkán sajnálok bárkit is. Ha szóban megteszem, akkor vagy tényleg úgy van, vagy csak udvarias (?) vagyok.

Nem akarok sajnálkozni, és azt sem, hogy engem sajnáljanak. Mi értelme van és mi haszna? Semmi. Előrébb nem lesz tőle senki.

Ha valami kakiba kerültem, az a feladatom hogy megoldjam. Ha kibeszélem magamból a perpil problémámat, csak meghallgatásra, megértéste vágyok. Esetleg biztatásra. Többet én sem adok másnak, ha elpanaszolja búját-baját.

Néha sajnálom magamat. Egy estére, egy óráig, egy pillanatig. Aztán keresem a kiutat a pillanatnyi gödörből. Igyekszem meglátni, hogy miért is jó nekem, miért is vagyok szerencsés.

Ha nehézségeim vannak, számomra kihívást jelentő feladatok előtt állok, pozitív megerősítést szetetnék, nem pedig akadályokat felvetőket.

Szóval néha sajnálom magamat, aztán rájövök, több vagyok ennél. Sok mindenre képes vagyok, nagy erőket tudok mozgósítani, ha kell.

Az utóbbi időkben heti, napi szinten nézek valamilyen sorozatot. Filmeket ritkábban.

Pár hétig a romantikus vonulat ment, most januárban rákaptam a nyomozósdira. Wales, pasi és női nyomozó. Hinterland. Szép táj, lassú víz, partot mos – történetvezetés. Másfél órás részek. 3 évad. Szerettem.

Aztán egy gyors váltás a fantasy világába egy évadon és délutánon keresztül.

Aztán visszatértem a brit szigetre. Anglia, tengerpart, pasi és női nyomozó. Broadchurch. Szép táj, lassú víz, partot mos – történetvezetés. 45-50 perces részek. 3 évad, 3 történet. Vannak átfedések. Szerettem.

Most valami más, aztán hátha újra beleakadok valami érdemleges sorozatba. (frissítés: The Alienist.)

Hülye alvás!

Mikor már azt hiszem, hogy visszarázódtam a normális mederbe, ahol a pihentető, csak 2-3 alkalommal felébredős alvásaim találhatóak, jön egy éjszaka, mikor borul minden: fogalmam sincs, mi a túróért nem tudok elaludni, és hogy amikor végre alszok, akkor miért annyira felszínes az alvásom. (Ennek ellenére az órám agyondicsér, milyen jó minőségű volt, csak rövid.)

Múlt este még megvártam, hogy lejárjon a mosógép, és kiteregettem. Már elmúlt fél kilenc. Ha lehet, alvás előtt már csak olvasok. Tegnap este a Broadchurch brit sorozat 3. évadának utolsó részeit néztem. És annyira kíváncsi voltam, ki az elkövető, hogy úgy döntöttem, megnézem az utolsó részt is, amiben kiderül, valójában mi történt, ki a bűnös.

Hiába csináltam végig a lefekvés előtti rutint, annyira hatása alatt voltam a befejezésnek, hogy fekve az ágyban csak a sorozat képei, történései futottak az agyamban. És végig egész éjjel, mikor tudatomnál voltam két alvás között. Mert végre, egy-másfél órás fekvés mellé csatlakozott a valódi pihenés is.

Persze, leginkább hajnalban aludtam volna, de akkor már dalolni kezdett a mobilom, hogy ideje kipattanni az ágyból. Megtettem, de nem igazán voltam magamnál, csak kóvályogtam a szobában, hogy akkor mi is van most. 5 és fél óra alvás után nem csodálom. A “frissességem” ellenére megcsináltam az edzésemet. Csak úgy mondom. Bár nagy volt a kísértés a laza napkezdéshez. De egy jól irányzott “nem odafigyeléssel” elhallgattattam a dumáló kisördögöt, és belekezdtem az edzések, futások előtti rutinba, és lenyomtam a TRX-kézi súlyzós, 10 gyakorlatos, háromszor ismétlős edzést. Majd hétvégén úgyis pihenek.

Ja, meg alszok. Tervem szerint.

Ha őszintén a lelkem mélyére nézek, és nem is olyan mélyre, akkor tulajdonképpen már szerettem volna egy olyan hétvégét a párommal, amikor együtt kezdjük a reggel, folytatjuk a délelőttel és így tovább a napot. És nem tűnök el hosszabb-rövidebb időre futni.

Hát ez most így volt. Viszont nem a lábam pihentetéséről szólt a két egész nap. Persze, hogy nem bírtam ki mászkálás nélkül. De jó volt együtt akár csak a Lidl-ig elgyalogolni (oda-vissza 7,5 km), vagy csak a dombon tekeregni (felmászni az Árpád kilátóig, aztán onnan a HH-nyeregig, majd egy másik úton haza közel 8 km némi szintemelkedéssel).

Ha valamiért is mondanám most, hogy “sajnálom, hogy nem futhatok”, azok a terepes kalandok. Egyébként pedig jól elvagyok egyelőre az erősítő, funkcionális edzéseimmel.

Erősítőnek hívom őket, de ugye ezt nem úgy kell képzelni, mintha lemennék egy terembe, és bicepszeznék, vállaznék, vagy éppen egy lábedzést nyomnék. Azért erősítés számomra a többféle gyakorlatos és eszközös edzés, mert az a célom, hogy erősödjek: felső test, törzs, és most, hogy nincs futás, az alsó test is előtérbe helyeződött. Igyekszek némi kardiót is belecsempészni, amennyire a bal lábam engedi az ilyen-olyan ugrálást. A burpee-vel nincs baja…. Bár a mai edzésbe külön nem kellett kardió részt beletenni külön. Így is fújtattam, lihegtem egy-egy gyakorlat kivitelezésénél. Elfáradtam a végére, megsúgom.

De nem is akarom az oly kevés olvasómat az edzéseimmel untatni, inkább beszéljek másról.

Ööööö…. Nem mondom azt, hogy nincs semmi. Szokott. Például még mindig rá tudok csodálkozni egyik-másik autós bunkóságára. A múlt héten is volt egy olyan szitu, hogy miután elhárult a balesetveszély (a majom okozta), csak néztem ki a fejemből, hogy ezt most ő hogyan gondolta, hogyan engedhette meg magának.

A fedélzeti kamerát mindig kiteszem az ablakba. Nem tudom, milyen időnként írja felül a már rögzített videókat, de szerintem hétvégente le tudnék szedni jó pár furcsa esetet, momentumot a memóriakártyáról. Ha beadhatnám a rendőrségre a videókat, szerintem számos bírságot, fekete pontot ki tudnának szabni az elkövető autósoknak. Vagy legalább tanulságos videóklippet tudnának összevágni a leadott anyagból.

De hát mint tudjuk, fejétől bűzlik a hal. Mit várhatunk az egyes emberektől, ha a vezetőség olyan, amilyen….

Más. Ha még lenne olvasótáborom (sose volt), akkor közvéleményt kutatnék. A kisebbik gyermekem is felnőtt korú. Velem lakik. Nem igazán szólok a dolgaiba, amíg az egyetemen odateszi magát. És úgy tűnik, igen.

Mint megtudtam tőle érintőlegesen, múlt csütörtökön egy műtétet csináltak neki. Amolyan ambulánsat. Nem hajlandó elárulni, mi volt a műtét tárgya. Persze, kíváncsi vagyok, de mivel nem valószínű, hogy életmentő beavatkozást hajtottak végre rajta, és ahogy a mellékelt ábra mutatja, otthon is gyógyulhat, ezért nincs aggódni valóm. Szóval, nem firtatom tovább a dolgot.

A kérdés az lenne (ha válaszolna is rá valaki), hogy más szemszögéből vernem kellene az asztalt, hogy már pedig mondja el nekem, miért volt a műtét, vagy jól teszem-e azt, hogy elfogadom a választását: megtartja magának az okot.

Úgy érzem, hogy én most azzal teszek a kettőnk kapcsolatának jót, ha nem piszkálom a dolgot. Egyszer úgy is ki fog derülni, így vagy úgy. Ha meg nem, akkor nem kell egyáltalán tudnom, mi is történt. Szerintem.

Az úgy volt, hogy …

… mivel nincs futás, van helyette erősítés.

Még vasárnap kicsit húztam magam fel ilyen-olyan vasrudakon kinn az erdőben. No, nem vittem túlzásba, de hát amit nem csinál rendszeresen az ember, az bizony izomlázat, fáradt izmot eredményez.

Tegnap reggel még nem éreztem hatását a felső test izmaiban – annyira -, így rádolgoztam TRX-szel. És éjjel már deréktól felfelé … éreztem a fáradtságot, a zsiborgást az vállövi és karizmaimban. Őszintén megvallva, vettem be egy fájdalomcsillapítót, hogy aludni is tudjak….

4 órakor úgy ébredtem, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. Meglepődtem, hogy már ébresztő van.

Tényleg csak egy lájtos edzést akartam. Aztán egy kicsit még sem így lett. De pár óra, és újra helyre áll a rend a karjaimban.

Szóval, szeretem ezt is csinálni. De azért remélem, hogy hétvégén már futhatok, ha csak egy kicsit is, kinn terepen.