Szúrás

Lehet, hogy konok vagyok. Lehet, hogy ez konokság.

De akárhogyan vizsgálom az érzéseimet, az eredendőek között nincs meg ez. Ha már elő is fordul a “csak azért sem”, akkor az a döntésem után hetekkel, hónapokkal alakult ki szépen, lassan.

Nem érzem azt, hogy be kellene oltatnom magamat. Még annak ellenére sem, hogy körülöttem szinte már mindenki megszúratta magát. Arról szólnak a beszélgetések, ki mit kapott, mit engedett beadatni magának.

Ha ők így érzik magukat biztonságban tegyék.

Én inkább arról szeretnék beszélgetni, mi mindent teszek meg azért, hogy egészséges maradjak: testileg, lelkileg.

Hiszek abban, hogy a félelemmel az életembe vonzhatom azt, amitől félek. Inkább támogatom az “egészséges vagyok” érzést magamban, ha tehetem.

Mindig van valami…

Gyorsan eltelt a múlt hét, a hosszú, húsvéti hétvége is.

És most, így csütörtökön reggel úgy emlékszem vissza az utóbbi jó pár napra, hogy mindig volt teendőm. Valamikor ultragyorsan kellett cselekednem, csinálnom a munkát, vagy éppen a saját ritmusomban (például a nagytakarítást a régi lakásban), vagy időre kellett ott lenni valahol, vagy mikor azt hittem, hogy nyugis napom lesz, akkor leszakadt az ég, és felborított mindent, akár lelkileg is. Ilyen volt a tegnapi napom.

Reggel még leedzettem, elégedetten ittam az első adag kávét, terveztem a napot, mi mindent fogok csinálni. Végre be sikerült jutnom a SZÉP kártyás számlám oldalára, így megtudtam, hogy május végén búcsút mondhatok 57 ezer Ft-nak, ha addig nem költöm el valamilyen szálláshelyen. Vagyis tulajdonképpen megmarad, csak jön a 3% kezelési költség rá. Aztán nem telt bele egy félóra, már gyomorideggel ültem a gép előtt, és kapartam össze magamat. A könyvelő, aki már pár éve csinálja a bevallásaimat, ez éven még semmit sem nyújtott be. Tulajdonképpen eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Így kaptam egy 50 ezer Ft-os mulasztási bírságot a semmiért. És ki tudja, mikor kapom a következőt?! Mert három hónapos bevallással még el voltam maradva. Miután igyekeztem munkával elterelni a figyelmemet, megnyugodni, délután rávettem magamat, hogy alaposan elolvassam a hatóságtól kapott e-leveleket.

Két óra múlva már profin adtam le a havi bevallásokat – elektronikusan az ügyfélkapun. Letöltöttem, elolvastam, tanulmányoztam, stb. Volt némi emlékem a régi SZJA bevallási programról, de ugye azt a cég telepítette a munkahelyi gépekre. És az még nyomtatós verzió volt. De hála annak, hogy nem vagyok informatikai analfabéta, megoldottam ezt is. Még a bírságot is átutaltam, és elszámoltam felesleges veszteségnek. Azt már a könyvelőn sem tudom behajtani. Nem tudom, mi van vele, de most már nem is érdekel. Úgy is könyvelőnek tanulok, tehát rá kell hangolódnom erre a feladatra is. Az már más kérdés, hogy amit tegnap délután beadtam, az helyes-e úgy, ahogy.

A következő nagy feladat a saját SZJA bevallásom lesz. Ilyet még úgy sem csináltam.

Mindenesetre gyorsan pihenőre tettem az egyéni vállalkozásomat. Ha tudom, hogy a szüneteltetés csak pár gombnyomás az adott oldalon, akkor már tavaly szeptemberben megteszem. És talán a bírságot is megúszom. De most már mindegy. Elfelejtem.

Kora estére viszonylagosan megnyugodtam. Közben még az ingatlanos is hívott, akivel múlt csütörtökön szerződtem le a lakáseladásra, hogy lenne egy komoly vevő. Jövő kedden kiderül, mennyire.

Némi sikerrel a hátam mögött este még a tanulással is tudtam foglalkozni (adózás). Muszáj, mert jövő héten már a könyvelés is bejön mellé, és júniusban lesz a központi vizsga belőle. Addig pedig a harmadik, negyedik tantárgy is befigyel. Már csak időt kell találnom a tanuláshoz. Valahol valamerre….

Úgyhogy az elmúlt heteket úgy éltem meg, hogy az élet egyik kezével ad, a másikkal arcon csap és elvesz. De ennél nagyobb bajom ne legyen!

És eszembe jut az a mondás: mindig akkora terhet kapunk, amekkorát el tudunk viselni. Az okot, a miértet pedig ráérünk akkor is kitalálni, ha már megoldottuk a problémát.

Úgy egyszerre minden!

És még nem vagyok benne a sűrűjében.

E hétre az itthon dolgozást kaptam. Nem bánom. Már csak azért sem, mert így spórolok a benzinen.

Közben pedig egyel előrébb leszek, ami a munkahelyet illeti. Belépek hivatalosan is az állami alkalmazottak körébe. Szépen hangzó besorolással.

Lassan belenyugszom, hogy azt kell csinálnom, amit. Amíg nem veszek saját otthont, és nem találok jobbat, megfelelőbbet, ezt kell szeretnem. És azzal járok jobban, ha nem ágálok, hanem csinálom minden nyígás nélkül. Most, hogy hirtelen nyakamba szakadtak az ilyen-olyan feladatok, csak haladok az árral.

A régi otthonom, lakásom eladása is útjára indul. Ha megkötöm a szerződést az ingatlanirodával, akkor már csak a benne levő ingóságok szortírozása a dolgom: ezt viszem tovább, ezt eladom, ez mehet a kukába.

Nem sok mindent akarok elhozni, de ezeket a holmikat majd tenni kell valahova. Talán beszuszakolom ide az albérletbe, vagy bérelek egy tárolóhelyet.

Közben pedig csinálom a könyvelő sulit. Hasznos lenne elvégezni. Már most érzem, hogy felvettem a fonalat, és a munkahelyen sem vagyok tök süket bizonyos pénzügyi témákban.

Még csak egy, de annál keményebb (adózás) tantárgyat kell – kötelezően – nyomon követnem. Ez abban segítség, hogy belerázódom a tanulásba. Április közepén jön a Könyvviteli ismeretek. Bár ebből is felmentésem van, úgy érzem, nem árt, ha rendszeresen hallgatom és dolgozom az online órákon, mintha ebből is vizsgáznom kellene. Huszonvalahány éve volt utoljára könyveléssel kapcsolatos órám az egyetemen.

Ha tervezek is valami pihenés félét a nyárra, csak a suli által meghagyott két hétre tehetem. De bármilyen utazás (belföld) több tényezős. Függ a páromtól, a munkahelytől, az egyéb rendeletektől.

Úgyhogy ezen intenzív sulival lekötöttem minden szabadidőmet októberig. Valamit valamiért. Remélem, azért egy házat (vagy lakást) még fogok tudni venni közben, mert már a karácsonyt az új otthonomban szeretném tölteni. Jó lenne.


Never say that!

A kollégám kórházba került. Másfél hete kezdődött nála a kovixos betegség. Ahogy ma reggel írta, tegnap óta benn van.

Folyton eszembe jut az a heves és emiatt rövid szóváltás, ami vagy négy hete esett meg közöttünk. Én éppen azt az infot közöltem a jelenlevő kollégáknak, hogy a hozzáértő orvosok, mentősök szerint elsősorban a túlsúlyosak veszélyeztetettek. Hát, az említett kollégámon van némi felesleg, ha nem is csúnyán elhízott. S pont emiatt valószínűleg magára vette, és fennhangon tiltakozott, hogy nem úgy van az. Én, bár már rögtön megbántam, hogy felhoztam ezt a témát előtte az érintettsége miatt, mégis lelkemre vettem a támadást részéről.

És eszembe jut az, mint oly sokszor, ha bármit is kijelentek: soha ne mondd, hogy soha.

Ma már hiányoltam

Szorgalmasan görgőzöm, és ha rajtam múlna, akkor a dupláját is szívesen letekerném, mint amit az edző kiír.

De! Van nekem még egy gyógyuló fáradásos törésem. S bár javarészt nem fáj (a héten volt két nap, amikor egész nap éreztem), még is észben kell tartanom, hogy ez félrevezető tud lenni.

Nem tekerhetek többet, nem gyalogolhatok többet, nem ugrálhatok, és vigyáznom kell, hova lépek. Egy kicsit túllövök a célon, és kezdhetem elölről az egészet.

Talán ez a nap volt az először, mikor hiányzott a futás. Látva a kiposztolt fotókat, futott kilométereket, időket, kicsit irigykedtem.

Még bosszantóbb az (és tudom, állandóan ezzel jövök), hogy még a gyaloglással sem kompenzálhatok.

Legfeljebb azzal, hogy végre megint van érzékelhető bicepszem, a hátsóm, combom még izmosabb, kerekebb az utóbbi hetek erősítéseinek köszönhetően.
Én ugyan a tükörben nem látom, hogy izmosodtam, de ha kézzel megtapogatom az említett testrészeimet, mondhatom, hogy van mit fogni rajtuk a hájon kívül.

Meg hát egészségesnek is mondhatom magamat. A bibis lábamon kívül nem tudok semmi betegségemről. Maradjon így! Értem úgy, hogy maradjak egészséges.

Mert ugye ez a legfőbb! Egy egészséges test és lélek nélkül nagyon sokra nem megyünk.

Csak egy állapot

Az, hogy a tegnapi kovix teszt eredménye negatív.

A héten a munkahelyemen kellett volna végig lennem (a dolgozás ugye nálam elég kérdéses), de szerdán, mikor már az autóból kiszállva az utcán baktattam haza, csörgött a telefonon. A főnököm hívott, hogy az egyik kolléganőm ismerőse (később kiderült, a fia, aki kvázi vele lakik) kovixos, így holnap ne is menjek már be.

Engem leginkább az bosszantott az egészben, hogy bennhagytam a kinyomtatott tanulnivalót, amit hétvégén szerettem volna az agyamba gyömöszkölni. Már járt azon járt az eszem, hogyan is szerezzem meg, hogyan is fogok tanulni nélküle, ha nem tudok érte menni. (A búbánat sem akar kétszer negyven kilométert autózni egy köteg papírért.)

A főnököm jelezte, hogy kapni fogok a céges emailemre levelet, amit majd meg kell válaszolnom, hogy a tesztelési eljárást elindíthassák.

Egy szó mint száz, péntek délben jelenésem volt egy tesztelő helyen, ahol garatból pillanatok alatt levették a mintát. Ez után elautóztam a munkahelyre, bevágtattam, majd felkapva az asztalon fekvő tanulnivalót el is tűntem a helyszínről.

Tudtam, emailben fog jönni az eredmény. Mivel elkérték a magán emailcímemet, azt lestem reggel óta. Aztán kora délután, mivel nem értekezett semmi a gmailemre, bejelentkeztem a céges postaládámba. Éjjel egy óta ott várt rám a megküldött eredmény. Anyátok, gondoltam.

A .pdf fájl jelszóvédett, így az eredmény megtekintéséért még meg is kellett küzdenem. És persze, negatív.

Gyorsan meg is írtam a főnökömnek (egyébként kérte is), hogy ne aggódjon, a tegnapi egy perces ottlétem alatt nem fertőztem.

Szóval, tegnap délben nem voltam kovixos. Szerintem most sem, de ugye soha nem lehet tudni.

És egyelőre nem jelentkezem oltásra. Először oltsák be azokat, akiknek valóban szükségük van rá. Aztán, majd, ha nagyon nem mehetek emiatt sehová (hello, igazolvány!), akkor talán jelentkezem.



Miért is menne könnyen?!

A kis kocsimmal sikerült egy hete vasárnap elhozni a kerékpáromat és a görgőt. Ha már ki lett adva az orvos által, hogy bicikliznem kell. Meg egyébként is.

Bepakoltam a görgőhöz való edzőgumit is a hátsó kerékre, hogy kíméljem a kintre valót. Életemben nem cseréltem még gumit kerékpáron. Így indultam neki múlt hétfő reggel a cserének.

Már a levétel küzdelmesnek ígérkezett, aztán valahogy merészebben álltam a dologhoz, és sikerült végre alányúlnom a műanyag szerszámmal a külső alá, majd kipattintani a felniből. Innen már könnyebben ment a leszedés, bár voltak újabb kétségbeesések: “a videón a lánynak miért ment olyan egyszerűen, nekem meg miért nem…????

Azt hittem, a lecsupaszított felnire egyszerű lesz a kék edző gumi (alá a belső) feltétele. Miután az utolsó 20-25 cm résznyit nem sikerült bepasszírozni a felnibe – pár kétségbeesett könnycseppet elmorzsolva –
negyedórás kínlódás után sem, feladtam. Vissza az egész.

Na, mintha az oly könnyű lett volna! Az ujjaim már egyre erőtlenebbek lettek a húzástól-vonástól, lassan már mindenhol izomlázat éreztem a karjaimban, felső testemben. Újabb küzdelem a kinti külső gumi felhelyezésénél, újfent a sírás szélén szidtam az az naptól kezdődő lockdownt: nem mehetek el egy kerékpárszervizbe se segítségért. Aztán valahogy megkönyörült az ég, és sikerült a lehetetlennek tűnő.

Végre felhelyezhettem a biciklit a görgőre, igaz, nem úgy, ahogy akartam volna: edzőgumival.

De azóta már négyszer tekertem, ahogy az edző kérte.

Ma reggel már a fenekem sem panaszkodott a 45 perces edzés végén. Hozzászokott a nyereghez.

Még három hétig csak kerekezés lesz, aztán szépen behozzuk a futást. Egyelőre felváltva, hogy az összeforrt csont alkalmazkodjon a terheléshez.

Addig igyekszem a gyaloglás mennyiségét növelni sétával.

A bal bokámat kénytelen voltam beragasztani kinez tape-pel, mert érzem egy-egy gyaloglás után. Tegnap is sétáltunk 3-4 km-t, és a bokám fáradt el, nem a sérült lábfej rész. Erre is figyelnem kell.

Most jó biciklizni, és egyelőre teljesen elég nekem, plusz az a kilátás, hogy végre gyalogolhatok is. Még mindig nem hiányzik a futás.

Sikerek?

Mit is írhatnék?! Miről is írhatnék?!

Eljött az, amire már tavaly szeptember óta vártam. Egy hét home office ezen a munkahelyen is.

Hát, üröm az örömben, hogy nem tudom úgy lógázni a lábamat, mintha bennülnék a nagy, közös irodában. Hirtelen a nagy semmiből előjött egy véleményezendő rendelettervezet, amivel kapcsolatosan tavaly november óta nem olvastam semmit, és nem is tudtam, hogy foglalkoznom kellene vele. Valahogy kimaradtam az információ szórásból, de akkor bezzeg eszükbe jutok, mikor véleményezni kell. Köszi!

Hétfőn csak néztem ki a fejemből, és írtam hülyeséget, de máig már bejött annyi info, hogy azért még sem sült halként bámultam magam elé. Igaz, még most sem vagyok szakértője a témának, de legalább írtam kommentet. Egyet. Mert azzal nem értettem egyet.

Nos, perpill úgy érzem a helyzetet ezzel kapcsolatosan, mint mikor irodalom érettségin elemeztem egy verset a költő politikai nézőpontját illetően (vagy valami ilyesmi), és a vizsgáztató irodalom tanárnőm egy laza megsemmisítő mondattal, aminek nagyjából az volt az értelme, hogy hülyeséget mondtam, megsemmisített, és beírta a hármast. Ennek tanúja nem volt, mert a bizottságból nem volt rajta kívül ott senki, ergo azt állított, amit akart, és úgy tolhatott ki velem, ahogy akart.

Na, de ilyen kitolás most nincs, csak az a rész, hogy amit én gondolok, vélek és látok, nem biztos, hogy tényleg megállja a helyét. Még kaphatok megsemmisítő mondatot….

Egyébként pedig frusztráló ez az egész. 13-14 évig úgy dolgoztam, hogy tudom, mit csinálok, volt látható eredménye, még ha főnöki elismerés nem is járult hozzá. De tudtam: dolgozom. Voltak hibáim, nagyok is, kicsik is, de egy biztos pont volt számomra a munka.

Most minden biztos pont eltűnt az életemből. Egyedül a család maradt. Írhatom a páromat is, de ugye a párkapcsolatok addig biztosak, míg mindkettő úgy akarja.

A munkámban eddig látható sikert nem értem el. Amikor készítettem végre egy nagyobb elemzést (ilyet is már rég), akkor nem is foglalkoztak vele, csak hetekkel később mondta úgy mellékesen a főnököm, hogy köszöni, és ugyan éppen nincs ideje belemélyedni, de úgy látja, rendben van.

Eddig bármit csináltam, előbb egy nagy maflás (képletesen) röpült, hogy a csekély önbizalmam még kisebbre zsugorodjon, aztán ha valahogy ki is keveredtem az egészből, úgy éreztem, egy nagy szerencsétlenség vagyok.

Asszem, innen szép nyerni. De végre legyen már valami sikerélményem, kérem!

UI: miért nyekegek a véleményezés miatt? Hát, soha nem csináltam ilyet, vagy ha igen, akkor igen régen. A jogszabályok, rendeletek eddig csak a púpot jelentették a hátamon, most ezek vesznek körül. Sokszor azt sem értem, mi van leírva, nem még hogy legyen is valami meglátásom, hozzáfűzivalóm vagy véleményem. Világéletemben konyhanyelven tudtam bármit is elmondani, a hivatalos megfogalmazások (még sulis tantárgyak esetében is) csak minimális szinten mentek nekem. Mindez lassan 49 éves fejjel (és úgy, hogy friss, rugalmas gondolkozásom van) nem éppen a legkönnyebb számomra. Igyekszem, hogy gyakorlati emberként valahogy helytálljak elméleti területen.

Tanulni, tanulni, tanulni

A hét abszolút a tanulásról szólt. Elkezdődött az esti iskola – online.

Egyelőre még csak a keddi órákat (Adózás) kell szigorúan követnem, mivel abból központi vizsga lesz.

Szerdán este már úgy értem haza (már munkahelyen elkezdem hallgatni, nézni az online órát, és így vezetek A-ból B-be is), hogy a fejem enyhén fájt. Nos, ebből egy erősebb fejfájás lett. Hogy talpon maradjak, bár legszívesebben 7-kor már aludtam volna, egy fájdalomcsillapítót is bevettem, ami nem igazán akart használni. Szóval, ilyen mellékzöngével nem igazán lelkesedtem, hogy végighallgassam az adott órát, amiből felmentésem is van korábbi tanulmányaim révén.

Ilyen még a csütörtöki óra is. Hallgatom, hogy felfrissítsem a tudásomat, de szerencsére ebből sem lesz – nekem – vizsgám. Legalább tanulhatom az adózást, amiből meg lesz.

Közben a munkahelyen is megdobtak pár .ppt-vel és .pdf fájllal, hogy akkor ismerkedj a bennük levő infókkal, mert vizsga lesz belőle csütörtökön. Tudom, nem kell vérkomolyan venni ezeket a számonkéréseket, de azért mégis.

Átnézve az anyagot leginkább az piszkált, hogy ha mindezt múlt szeptemberben az első munkanapjaim egyikén
nyomják a kezembe, boldogan olvasgatom, és legalább nem vagyok tök hülye hetekig, hogy hol is vagyok, miről is van szó, meg úgy egyáltalán, hova kerültem önszántamból.

Minden egyéb kötelező alapképzést elvégeztettek velem (is) a múlt ősszel, de a lényeg lemaradt. Csak 7 db hónapot kellett rá várnom, hogy itt, az íróasztalomnál, oktató nélkül elolvasgassam az oktatási anyagot, amire igazából a (nem létező) betanulásomkor lett volna szükségem.

No comment – így nyílt írásban, bár el lehet képzelni, hogy van véleményem versenyszféra kontra állami alkalmazás terén.

Ezen a téren egyelőre visszasírom a régit, ha nagyon-nagyon őszinte akarok lenne.

No, de előrenézek, és foglalkozok olyannal, amire ráhatásom van. A többi meg majd alakul.

Haladok

Vége az év második hónapjának is.

Azt ugye nem írhatom, hogy nem történt semmi. De!

A lábam tett arról, hogy el lehessen tuszkolni engem orvoshoz. Életem első MRI vizsgálatát végigfeküdtem – mozdulatlanul.

A múlt héten egy újabb kihívásra neveztem (neveztünk) be: mérlegképes könyvelőnek fogok tanulni. A tervek szerint már holnaptól kezdődik az intenzív, online móka: heti 3 délután 8 hónapon keresztül csak két hét szünettel, és rendes állami vizsgával a végén.

Úgyhogy meg is van a programom a munka, a lakásfelszámolás és -értékesítés, a ház- vagy lakásvétel mellett. Hogy ez utóbbi mikor lesz, még nem tudom, de nagyon bízom abban, hogy novemberben már ott fogunk élni.

No, de hát szép sorjában! Először is a régi lakást kell eladhatóvá tenni. Azt összepakolni, és amire nincs szükségünk már, azt eladni. Például a gyerekeim szobájából a gyerekbútorokat. Meg ami nem kell nekik.

Azt már felfogtam, hogy a helyzetemet elsősorban azzal könnyítem meg, ha megoldandó feladatokat látok magam előtt, és nem nehézségeket, problémákat. Már csak a lelkesedés érzését kellene megteremteni mindehhez. Szeretni szeretném az egészet.

Jut eszembe! Ma hajnalban az egyik szokásos felriadásomkor bevillant a halál gondolata. Hogy egyszer meghalok, és nem leszek, és milyen lesz az az egész. Hogy ebben az énemben csak most létezem, és soha többet. És ha van is újjászületés, akkor már más ember leszek egyszer valamikor valahol.

Ez a gondolatmenet már jó párszor végigfutott bennem. Ilyenkor általában arra a következtetésre jutok, hogy mennyire fontos a MOST, az, hogy azokkal legyek, akiket szeretek, és azt csináljam, amit szeretek, és úgy éljek, ahogy szeretek, szeretnék élni.

Nem könnyű szembesülnöm a halálom gondolatával. Szomorúvá tesz, és fáj. Ma hajnalban sikerült elhessegetnem, így vissza tudtam aludni.