Az a legmókásabb, hogy mire ezen felület megnyitásához jutok, addigra az összes addigi ihlet takarásba vonul.

Olyan ez, mint mikor álmodik valamit az ember, felébred, és még élénken benne él az álmodott történet egy-két színes képpel, majd jönnek a nap első tennivalói. Ezek után már elég nehéz felidézni, mit is álmodott az ember lánya, legfeljebb azt tudja, valamit.

Szóval, írni akarta. Talán arról, hogy mennyire disszonáns a tényleges korom és a bennem megélt. Illetve az, hogyan is kellene egy 47 éves nőnek viselkedni, élnie, mozognia, léteznie.

Tulajdonképpen fogalmam sincs. Csak élem az életemet, teszem a dolgaimat, sportolok, szeretek, örülök, olykor magam alatt vagyok, és ha eszembe jut, akkor hálát adok mindazért, ami van. Velem.

A hála fontos. Mert ezzel megköszönöm, megbecsülöm az életemet. Úgy, ahogy van. Persze, van ami miatt reklamálok, mert még emberből vagyok, de néha azért fájnak dolgok, hogy tudjam, azon még dolgoznom kell.

S másról is írnék szívesen, de inkább azt megtartom magamnak. Mert így legalább megmarad kincsnek.

Mi foglalkoztat mostanában? Ez is, az is. Ha van is véleményem valamiről, nem szívesen írom le. Mert nem akarok igazságosztó, megmondó ember lenni. Még kicsiben sem. Persze, olykor kiszakad belőlem szóban, de aztán belátom, hogy ítélkeztem valaki vagy valami felett, és bár egy-két ember cselekedete, hozzáállása dolgokhoz távol áll tőlem, és nem értem, nem ad jogot arra, hogy kinyilatkozzak.

Mert én is ugyanúgy megbotlok, mint bárki más. Úgyhogy jobb, ha senkire követ nem hajingálok. Inkább foglalkozzak saját magammal – továbbra is.

Például fussam le becsülettel és gond nélkül a vasárnapi 6 órás versenyt. De először gondoljam át a frissítésemet olyan verzióban is, hogy nem lesz segítőm, és úgy is, hogy lesz.

Sajnos, a jobb combom egyik izma még mindig vacakol. De szerencsére már egyre kevésbé érzem. Igyekszem még javítani valamit rajta vasárnapig. A többi az égieken múlik.

Egyelőre a bibi miatt csak arra törekszem, hogy két lábon és lehetőleg futómozgással megcsináljam a 6 órát. Hogy mennyi kilométer lesz, azt majd meglátjuk.

Egyébként pedig: ❤

Tudom, más 10 centivel a föld felett járt vagy még mindig járna örömében azon lehetőség miatt, amit én kaptam szinte ingyen. (De vehetem azt, hogy ingyen.) X nap az USA-ban.

Képtelen voltam lelkesedni, és különösebben nem izgatott a dolog. És most is így van, hogy egy hete már itthon vagyok.

Nem vágytam oda. Nem akartam menni magamtól, soha nem terveztem. De ha az ember lányát a szülője megkéri, hogy kísérje el, akkor rábólint, már csak szeretetből is. És ha már adatik, akkor fogadjam el.

A repülőutat leszámítva jól éreztem magamat, és tulajdonképpen fel sem fogtam, hogy más kontinensen járok, egy olyan országban, ahová talán soha többet ezen életemben el nem jutok. Olyat láthatok, amit eddig csak mozgóképen vagy fotókon.

Ha valami érdekest kellene megemlítenem, akkor a Central Parkban való séta vagy amikor egyedül bóklásztam Manhattan néhány utcáján. Vagy amikor a Szabadság-szoborra alulról bámultam fel, és a múzeumban az interaktív részlegen egy saját szelfivel vettem részt a szabadság kifejezésében.

Ha csoportos turistaúton vesz részt az ember, akkor nehezebb egy várossal vagy országgal azonosulni, egy kicsit részük lenni. Egyik látnivalótól a másikig rohan a csoport, s bár az idegenvezető rengeteg hasznos infoval lát el bennünket (és ez nagyon-nagyon jó dolog), még sem olyan, mintha maga menne két lábán, vagy közlekedési eszközzel az ember, és fedezné fel a felfedezhetőt.

Még átválogatom a fotókat, s talán összegzem is magamban, vagy esetleg másnak képről képre, mit is láttam, hol is voltam. Talán ez segít emlékezetesebb élménnyé tenni az ott töltött bő hetet.

Ha az FB nem emlékeztet, akkor elfelejtkezem róla. Persze, csak nekem fontos, hogy ma 15 éve írtam az első bejegyzést a blogom eredeti helyén, a freeblog.hu-n.

Azt hagyjuk, hogy miket írtam. De talán egy remek emlékeztető arra nézve, milyen is voltam akkoriban. … Tulajdonképpen alig ismerek magamra. Az is én voltam, de a mostani énemet jobban kedvelem. És maradjunk is ennyiben.

Visszatérve a születésnapra. Este, takarítás után, meg is ünneplem. Eszek valami nekem való édességet. (Holnap úgy is lefutom.)

Mi is történt az elmúlt hetekben, hónapokban a futáson kívül?

Például az, hogy megjártunk az Alpokot a gyermekeimmel. Ugyan nem pont úgy, ahogy szerettem volna, de végül is sikeresnek mondható az egyhetes kikapcsolódásunk.

Visszafelé a nagyobbikat kipakoltunk a gólyatábor gyülekező helyén, majd a kisebbikkel hazajöttünk. Másnap már utaztam Gyulára a páromhoz és a kisebbik gyermekéhez. Velük töltöttem bő két napot, de hétfőn már jöttem haza, bár még maradhattam volna (sajnos, muszáj volt).

Egy szóval, elég sűrű volt a másfél hetes szabadságom, ami jó. Is. Viszont az ilyen pörgős, rohanós szabikkal az a bajom, hogy olyan a végén, mintha nem is lettem volna. Valahogy nincs időm utána feldolgozni. Mert hazaérve egyből az otthoni feladatok jönnek (mosás, vásárlás, takarítás, hétköznapok, stb.)

Alighogy észhez tértem, már jött az albérleti szoba keresés az egyetem elkezdéséhez. Szerencsére sikerült 4 helyet találnom, az is, hogy az apjuk vállalta, hogy megnézi őket a gyermekeimmel, míg én a Bükkben 60 km-t futótúrázok. Nagy örömömre, miközben nyomtam a kilométereket, az egyik albérletet kivették. Egy feladat kipipálva.

Tulajdonképpen nekem már csak az maradt, hogy elköltöztessem a gyereket az albérletébe. És utána ott töltsem a hétvégét a páromnál.

S ha már kettőnknél tartok. Kezd bennem tudatosulni, hogy az a férfi, aki 28 évig oly sokat jelentett számomra, újra az életem szerves része. Bár mindketten tettünk egy nagy kitérőt, újra egymással futnak az életvonalaink tovább. S ha el is választ minket jó sok kilométer, úgy érzem, lelkileg és érzelmileg egyre közelebb vagyunk egymáshoz.

Minden mást kettőnkről szeretnék megtartani magamnak… meg neki.

Így inkább írok a lábamról, meg arról, hogy újra edzést tartok.

A jobb lábam combja kakiskodik. Igyekszem kideríteni, melyik izmom krepált be, és azt kikezelni. De olyan, mintha vándorolna a gond. Your mother!

Pár hete felkértek arra, hogy szeptembertől az előző edző helyett egy pár hónapig tartsak edzést a munkahelyemen heti két alkalommal. Eddig két órát tartottam, és meglepetésemre elég sok minden megmaradt bennem abból a három évből, amikor a városban voltak saját csoportos óráim.

Node ez nem jelenti azt, hogy ülhetek a babérjaimon. Minden órából igyekszem tanulni valamit, és minden órába valami újat beletenni.

Ja, és a tegnapi edzés után nekem is van izomlázam. Gyanítom, a velem edzőknek még jobban van.

Valamiféle beszámolót akarnék írni, ahogy szoktam nagyobb, jelentősebb futásaimról, a múlt szombati 60 km-es távról is, de közben rájöttem, nem lesz egyszerű. Vannak érzéseim, képeim, benyomásaim, történeteim, de szinte azt sem tudom, mikor merre jártam, vagy hogy kerültem oda.

Nagyon készültem erre a terepes 60 km-re. Nem a hossza, inkább az össz-szintemelkedés és a lejtők miatt. Még mélyen élt bennem a tavalyi 50 km, mikor az utolsó, erősen lejtő 4-5 km-es szakaszt megszenvedtem. És tulajdonképpen már a fele távtól minden lejtőn fájtak a combjaim.

Nos, készültem, és közben összeszedtem egy kisebb sérülést, amit nem tudtam szombatig kikezelni. Sőt! Úgy indultam neki a távnak, hogy a jobb combom belső izmai be voltak tapaszolva, illetve itt-ott fájt valami az egész combomban elöl. Szép kezdet, gondoltam. Végig úgy voltam vele, hogy erősen lazán veszem (nem is tudtam volna tempósabban futni a sérülés miatt) az egészet, és ha eljutok 30 km-ig, akkor már klassz csaj vagyok, jöhet a gyaloglás. Hö-hö-hö!

Ugyan hamarabb szerettem volna rajtolni, aztán még is csak negyed hét után nem sokkal érkeztem meg, és parkoltam le a tó melletti úton. Felvettem a Speedgoatot, a hátamra a zöld hátizsákot megpakolva vízzel, szénhidrátos frissítőkkel (számomra ehető két vegán csoki szelet, egy laktózmentes kókuszos csoki, két banán – egy reggelire, egy későbbre -, egy Hell Focus, egy kis zacskó mogyoró-napraforgó keverék – ez nem fogyott útközben -, másfél liter víz a tartályban, 2,5 dl BCAA-Glutamin kombó, és egy fél liter lassú-gyors felszívódású CH-kombó, és még egyéb szükséges dolgok – éppen menzesz 3. napja volt), majd elbaktattam wc-re. Csak ez után vettem az utamat a regisztráció felé, illetve rajtoltam el. Mindezt elég komótosan, de céltudatosan.

Miután a rajtnál beolvasták a QR-kódot a lapomról, nem volt, mit tennem, mint elindulni. Kocogásra fogtam magamat, majd mielőtt elhagytam volna a tó környékét, még jeleztem a számomra oly kedves és fontos férfinek egy fotóval, hogy útra keltem.

Arra még emlékszem, hogy mászással kezdtük. De szerintem az agyam még ekkor aludt, mert semmi kép nem maradt meg a Cseres-tetőig vezető útból. Igaz, ez csak 4,7 km volt 305 m plusz szinttel. Viszont a tetőn hirtelen feleszméltem, felébredtem. Gyönyörű kilátás a tetőn, majd egy elragadóan szépséges, számomra mesébe illő single track-es szakasz következett. Imádtam.

A szintrajzra már nem emlékeztem, csak az maradt meg bennem, hogy 40 km-től 50-ig tart a Bél-kői folyamatosan emelkedő szakasz, és igazából arra voltam kíváncsi. Így tulajdonképpen az első 35 km-t úgy tettem meg, hogy haladtam az árral. Ha mászni kellett, tettem, ha lejtőzni, akkor ereszkedtem, és ha közel vízszintes, azaz futható szakaszok voltak, kocogtam.

Így nagyon nem vettem zokon az emelkedőket, sem a lejtőket. Még akkor sem anyáztam, mikor szinte függőlegesen kellett kapaszkodni felfelé a Várkút felé. Itt még több túratárssal kerülgettük egymást, aztán leginkább én hagytam el őket. (Jut eszembe: volt egy férfi túratárs, aki többször lehagyott, aztán valami oknál fogva láthatatlan módon mögém került, és újra előzött. ???)

A Várkúti turistaházban elintéztem a folyóügyemet, illetve az egyéb szükségest, majd egy nagy pohár víz elfogyasztása után mentem a két kis hurok lefutására, ami a Vár-hegy környékén, alatt van. Ezen a szakaszon értem be egy srácot, aki még időben szólt, hogy le kell kanyarodni majd jobbra az Arnót-kői sziklaodúhoz, mert ott van egy szúrókás EP. Ha ő nincs, szépen elfutok mellett, mert az ilyen oda-visszaleágazásokat a Polar (még a Vantage V sem) nem mutatja a feltöltött track-ek esetén. Szépen levágja.

Hálás voltam a srácnak, akivel utána egy pár km-en keresztül együtt másztunk, futottunk, és vissza is tudtam adni a segítséget: én is szóltam neki, mikor a “titkos EP” mellé értünk, hogy itt kell matricázni.

Vissza a Várkútig azon az úton kellett felmászni, ahol tavaly lefele szenvedtem a cél felé. A köves, göröngyös út felfelé sem volt leányálom.

A Várkúti 2-es EP-nél még együtt szúrtunk az ideiglenes futótársammal, majd nem sokára magam mögött hagytam a Nagy-Eged felé vezető, hullámzó úton. Itt sokszor futottam, mert tényleg kényelmes volt ez a szakasz. Itt előztem be egy alföldi, kedves ismerős hölgyet, akivel már sok terepfutáson, TT-n találkoztunk. Ők még lazábbra vették, inkább túráztak, mint futottak. Nagy-Egeden még találkoztam velük, aztán már nem.

Innen már jó részt lefele vezetett az út, egy kis emelkedővel megbolondítva. Beértem egy faluba. Mint később kiderült számomra, Felsőtárkányba, ahol a rajt és a cél is volt. Ennyit arról, mennyire készültem fel a távból….

Eddig megtettem a kiírás szerint 24,2 km-t és a szintemelkedés felét. Intéztem a WC-t és egyéb ügyemet, majd ittam egy kis kólát, és feltankoltam vízzel. Egy szűk marék mogyorót magamba tömtem, és indultam tovább. Az EP-n levő túratársak emlegettek valami emelkedőt, meg hogy számos napsütötte rész lesz ezután, de szerencsére csak meghallgattam őket, és nem paráztam rá.

A Les-mezőt és a Les-házat kb. 10 km múlva értem el. Addig leelőztem pár túratársat és két társnőt is. Nem mintha annyira friss és üde lettem volna már, de magamat idézve, vagyok olyan hülye, hogy fáradtan is futok, ha vízszintes vagy lejt az út előttem, vagy a környezetem arra csábít a gyaloglásával, hogy én is azt tegyem. Nem, én kocogok inkább.

A Les-mezőn (hol itt a kijárt út???) átvágva valahogy eljutottam a házig. Ott kedvesen fogadtak a pontőrök, és levessel kínáltak. Egyáltalán nem kívántam meleg ételt (hideg kóla jöhetett volna). Inkább bekevertem a BCAA-s poromat, amiben elvileg mindenféle hasznos, erőt adó cucc volt, illetve vételeztem megint vizet. És továbbálltam.

Ja, még a ponton találkoztam két sráccal, akikkel később még megmásztuk a Szarvakői várat, és a Bél-kőre vezető úton is haladtunk egy kicsit együtt.

Itt megint van egy kisebb filmszakadás, azaz nem emlékszem a megtett útra, ami főleg lejtett.

Az agyam kezdett rögzíteni megint, mikor elértük Szarvaskőt. Csevegés közben felmásztunk a várba (a maradékába), megcsodáltuk a kilátást (a falut), majd leereszkedtünk. A büfé előtti parkolóban levő közkútnál megmosdottam, vizet vettem, ittam a többiekkel együtt, és elcsevegtünk egy koca túrázó párral, hogyan lehet elkezdeni túrázni témában. Aztán csak elindultunk Bél-kő felé.

Itt megint majdnem eltévedtünk, de szerencsére az órám, óránk jelzett, hogy nem arra az arra, szóval, csak sikerült megtalálnunk a zöld sáv single track-jének bejáratát a susnyásban.

Itt lemaradtam. Ugyan is a vadi új órám úgy döntött, hogy leállítja a futásom rögzítését, és még el sem mentette. Kicsit anyáztam, de már fáradt voltam ahhoz, hogy ezzel foglalkozzak. Inkább indítottam egy újabb track-követéses programot, és folytattam az utamat. Felfelé. Na, itt kb. 3 km-en keresztül szívás volt. Az egy személyes út felett alig volt árnyék, és ráadásul mászós szakasz volt. Hát, mondom, ez így lesz 10 km-en keresztül? Szerencsére nem. Lassan mérséklődött a dőlésszög, és kocoghatóvá vált a pálya. Itt beértem egy, mint pár perc múlva kiderült, velem egy korú túratársat, akivel pár száz méteren együtt haladtunk, beszélgettünk (beszélt), aztán elléptem. Be is értem megint a két srácot. Majd szépen otthagytam őket. Haladtam a most már kocoghatóan emelkedő úton Bél-kő felé.

Csend, béke, nyugalom vett körül. Ezt törte meg a messzi távolból odaszűrődő dörgés hangja. A fák között láttam is a feketéllő, távoli eget. Jaj, gondoltam, ha nem is esik, de legalább eltakarhatná a felhő a napot. Egy darabig úgy is tűnt, hogy ebből eső nem lesz, aztán csak lett. De ekkor már fás részeken mentem, így a nyakamba sok vizet nem kaptam. Pont annyit, hogy lehűtött, mert bizony, előtte már többször éreztem nyomást a fejemben, ami a túlmelegedésre utal nálam.

A Bél-kő-nyakat csak a táblák miatt találtam meg. Ha azok nincsenek, meg kellett volna várnom az utánam jövőket segítségért. De szerencsére hittem a tábláknak, és végül elértem – kicsit árkon-bokron – a Bél-kő kilátó alatti frissítő pontot. Először a kilátóba mentem fotózni, és szurkálni, majd visszaereszkedtem frissíteni. Feltöltöttem a soft kulacsaimat félig buborékos vízzel, előhalásztam a Hell energiaitalt, hogy az abban levő kraft elég lesz az utolsó 10 km-re, majd visszakocogtam a korábbi kérdésekkel teli kereszteződésig, ahol betájoltam a sárga sávos turistautat.

Nos, a sárga sávos utakról megvan a véleményem. Eddig sem nagyon rajongtam értük, de a következő 5 km tett róla, hogy továbbra se szeressem őket. Volt itt minden, kérem. Akadályfutás, rózsa- és egyéb bokron keresztül való áthaladás, az úton való bukdácsolás, szépen lefele kocogás, majd erősen láb elé figyelés, amíg el nem értem azt a kereszteződést, ahol rátérhettem a piros keresztre.

De a Kopasz-Galya által kínált panoráma némileg ellensúlyozta a lábaimon szerzett, tüskék okozta sérüléseket.

A piros kereszt úgy vártam, mintha onnantól kezdve megszűnne minden gondom, bajom. Pedig nem. De legalább az út nem szívatott innentől kezdve. Már csak 5 km volt. Tudtam, hamarosan elérem a Varróházat, ahol már szinte a befutó van. Ja, úgy 1,5-2 km aszfalt képében leginkább tűző napon. Tudtátok, hogy mindig az utolsó 2-3 km a leghosszabb? Időben és távban is. Úgy együtt.

Most is így volt. Összeszorított foggal nyomtam a közel 6 perc/km-es sebességgel (ennyire futotta), és vártam, mikor pillantom végre meg Tárkány első házait. Beérve a faluba először anyáztam, utána csak azt hajtogattam: megcsinálom, megcsinálom, mert ügyes vagyok.

A tópartra érve már sírásra görbült a szám, és csak annak köszönhető, hogy nem bőgtem el magamat, mert túl sok ember volt a tó partján, akik nem érthették volna meg, mi szakad ilyenkor fel egy futóból.

Odafutottam a szervezőkhöz, akik a célt jelentették. Leolvasták a QR-kódot a papíromról, így már hivatalosan is célba értem.

Hirtelen eltűnt minden érzelem és gondolat belőlem. Szinte fáradtnak sem éreztem magamat. Csak az járt a fejemben, hogy valahogy megmosakodjak, rendbe szedjem magamat, igyak egy hideg zéró kólát, aztán hazavezessek.

Így is lett.

Otthon meg elfogyasztottam a hetek óta hűtőben őrzött gluténmentes sörömet. Végre! Mert ugye megérdemeltem.

Mikor korábban felmerült az a kérdés (másnál olvasva), hogy egy hosszútáv futása alatt mire is gondol a futó, akkor magam sem tudtam, esetemben mi a válasz.

Aztán a múlt szombaton rájöttem. Vagyis egyébként is tudhattam volna, de x km lefutása után a búbánat sem foglalkozik azzal, mik is jutottak az eszébe, míg az erdőben vagy az aszfalton futkosott. És itt jegyezném meg, hogy szerintem külön is választhatom a terepes és az aszfaltos futást. Egy szóval, miközben izzadtam, kocogtam, gyalogoltam, bukdácsoltam vagy éppen gyönyörködtem a tájban, a körülöttem levő erdőségben, mezőben, bevillant, basszus, megvan mire, mikre szoktam gondolni. Úgy általában.

Először is azon kaptam magamat, hogy fogalmazom magamban a megélt élményeket, azaz blogot írtam fejben. Ezt rendszeresen megteszem egy-egy különleges helyzetben aszfalton is. És ezen meg sem lepődöm, hiszen régen, még a futás előtti időszakban is sokszor előfordult, hogy magamban egy-egy bejegyzést “írogattam” előre (és persze, vagy lett belőle valami, vagy nem).

Aztán tudom, hogy a körülményeken is szoktam gondolkozni: milyen könnyen vagy nehezen futható az út, vagy meleg van, vagy éppen esik az eső. Vagy éppen anyázok, vagy élvezem a futást, mert elkap a “flow”.

Ha nincs kijelölt útvonal, mert egyedül futok, azon is szoktam gondolkodni, merre menjen, vagy győzködöm magamat, hogy még fussak tovább, vagy azon gondolkodom, hol forduljak vissza.

És van az is, amikor az aktuális dolgaim foglalkoztatnak. Ez különösen aszfalton, a nyugis (nem lihegtetős, erőt kifejtős) szakaszokon fordul elő.

De teljesítménytúrán számba kell venni azt is, hogy emberekkel akadok össze, és beszélgetés lesz belőle. Érdekes módon, általában pasikkal dumálok, futok, gyalogolok egy darabon együtt. De őszintén megvallva leginkább egyedül szeretek futni. Mikor közel és távol nincsen rajtam kívül senki.

Ezért is igyekszem egy idő után vagy lemaradni, vagy továbbhaladni.

Szerintem csodás megtapasztalni ilyenkor a teljes egyedüllétet: csak a természet és én. Egyfajta megtisztulás, kisimulás, feltöltődés. Az aurám végre szabadon kitágulhat, és nincs senki, aki belemásszon, nem kell senkit a körön belül engednem.

És van az az állapot, különösen aszfalton, amikor már erősen jelentkezik a fáradtság, itt-ott már fáj, és mindezt el kell viselnem. Ezt csak befeléfordulással lehet megtenni. Ezt a fájdalmat, ezt a megterhelést úgy sem tudja rajtam kívül átélni, különösen olyas valaki nem, aki nem tapasztalta meg. Olyan ez, mint a szülés. Nyíghatok, panaszkodhatok, szenvedhetek látványosan, de magamnak kell megoldanom, megcsinálnom, mert más nem fogja helyettem. Úgyhogy inkább jobb csöndben lenni. Vagy ha nincs közelben senki, akkor anyázni. Vagy drukkolni hangosan magamnak: meg tudom csinálni.

Hát, valami ilyesmi.

Vissza fogom magam, és nem nyígok. Csak halkan, magamban, idebenn. Nem mintha ez egy jó megoldás lenne.

PMS utállak. Nem szeretek gyenge lenni, bár néha én is szeretném, ha pátyolgatnának. Csak egy kicsit.

De perpillanat nincs, ki tegye direkte. A távolsági buksisimogatás nem az igazi.

Egyik oldalról kapom a feladatokat, a kihívást, másik oldalról a dicséretet és a jutalmat régen befektetett munkáért.

Megint kavarog körülöttem, velem az élet, és igyekszem megoldani a lépéstartást, hogy helyt tudjak állni, ne maradjak le semmiről. És jó lenne meg is élni mindezt, nem csak felületesen átrohanni felette, mert éppen az a lépés következik.

S mindeközben, a múlt hétvége után (is) csak azt érzem, Vele akarok lenni. Mert…. mert… ….csak! Az megfelelő ok, hogy szeretem?

Türelem és kitartás.

Kicsi verseny, aránylag kevés futóval, és korosztályos helyezésekkel. Persze, az én korosztályomban volt a legtöbb női induló. Mint utólag kiderült, 8 fő.

Nézve a nevezéseket, számolgattam, mennyien leszünk negyvenes nők. Hatnál feladtam, s legyintettem. Most sem lesz esélyem a dobogóra állni.

Kishitűségem, hello!

Amúgy is csak a szintemelkedésért és a terepfutásért megyek, gondoltam. Ami igaz is volt. Némi sárra, párás időre számítottam az elmúlt napok, hetek esőzése miatt, így valóban az esélytelenek nyugalmával álltam a rajthoz. Futok egy jót, oszt jól van.

Nem kellett korán kelnem, mert a rajt 10 órakor volt. Az időjárás is kegyes volt hozzánk, mert megjött a hűvösebb légtömeg, bár nem fagytunk meg.

Úgy döntöttem, hogy csak az övtáskámat viszem, aminek a hátsó zsebébe az egyik 2,5 dl soft kulacsomat bele tudom tenni. A kezemben az újonnan beszerzett fél literes softit vittem. Ebben volt a víz, a másikban BCAA-glutamin-zselés cukor-víz kombó volt. Ugyan még magammal cipeltem egy kókuszos szeletet is, de azt csak a célban ettem meg jutalomfalatként.

Az autóban ülve, vezetés közben tömtem magamba egy banánt reggeli gyanánt, meg hát ne éhgyomorra másszak dombot. Úgy tűnik, ez elég is volt energiaként.

Leparkoltam, felvettem a rajtszámot, összekészültem, és megcsináltam a bemelegítést, ami 17 perc volt. Még egy gyors toi-toi használat, és álltam is a rajthoz. Vicces az volt, hogy senki sem akart elsőként beténferegni a rajtzónába. Úgy kellett berimánkodnia minket a szpíkernek. Hát, én voltam az első, aki betopogott. No, nem az élvonalba. Középtájon álldogáltam. Onnan is indultam, s igyekeztem megtalálni a saját tempómat. A bemelegítés ellenére kissé merevnek éreztem magamat, de valószínű, csak az izgalom miatt. Egy darabig aszfalton nulla emelkedéssel szaladtunk, majd kanyar után rátértünk a terepes talajra, és bele is csaptunk a lecsóba, azaz az emelkedésbe. A pulzusomnak nem kellett kétszer mondani, máris elérte a kért 164 bmp-et, amit még múlt szerdán megreklamáltam az edzőnek, hogy én azt hogyan. És mégis ment. Innentől kezdve ugyanis folyamatos volt az emelkedés, olykor némi vízszintes, pihentető szakasszal.

A talaj futható volt. Ha volt is sár, azt ki lehetett kerülni. Egy lánnyal kerülgettük sokáig egymást. Hol én húztam el, hol ő hagyott ott, kinek melyik szakasz ment jobban.

Magam előtt láttam egy hölgyet, akit a korosztályomba saccoltam. Gondoltam, de jó lenne kielőzni. Sok mindent nem tettem érte, csak tartottam a pulzusomat a kért szinten, és magától csökkent a távolság. A frissítő pontnál, ami 5,5 km táján volt, beértem. Vizet töltettem a kulacsomba, kezembe fogtam egy darab banánt, majd indultam is. A hölgy szintén. Egy darabig együtt haladtunk, majd szépen lehagytam. De már láttam is a következő “célpontot”, szintén egy korombeli hölgyet. Őt is “bedaráltam”. A dombtetőt, ami tulajdonképpen 340 méter szintemelkedés után jött el, már egyedül értem el. Innen meg zúgtam lefelé. Nagy meglepetésemre, nem tudott velem jönni senki. Ha igen, akkor tisztes távolságban. A célig még volt 9 km.

Mivel 660 m szintemelkedést ígértek, még az utolsó pillanatig vártam, mikor jön egy újabb mászás, bár a lelkem mélyén tudtam, hogy nem lesz. Viszont a lefele is tud unalmas lenni. Egy csekély emelkedőnek is tudtam örülni, vagy bárminek, ami megtörte a lefele monotóniáját. Pl. két pasast is magam mögött hagytam. Vagy azzal foglalkoztam, mikor igyak, hogy hidratálva is legyek, meg ne is fogyjon el idő előtt a vizem.

Az utolsó egy kilométer már aszfalton volt. Itt, gondoltam, illő lenne még jobban belehúznom, hogy az edzőm azt mondhassa, na, odatette magát az utolsó métereken is. Bár, mivel előttem nem volt senki, nem helyezésre ment a nagy sietség.

Végül célba értem, megkaptam a befutóérmet. Ittam, ettem, macskamosdást csináltam némi vízzel. Legszívesebben már indultam is volna haza, de a kíváncsiságom nem hagyott elmenni. Ténferegtem egy sort, majd leültem, és vártam az eredményhirdetést.

Végre az én korosztályomra került a sor. Hívták a dobogóra a harmadik helyezettet. Láttam, hogy az egyik hölgy az, akit utoljára előztem meg. Na, gondoltam, második vagyok. De oda se engem hívtak.

Azt a kuglófját! Hitetlenkedtem. Első helyezett lettem, és még ki se mondták a nevemet, már szedelőzködtem, és mentem a dobogó felé. És felálltam a legmagasabb dobozra, aminek 1-es volt az oldalán.

Vigyorogtam a sok ismeretlen emberre. És bár örültem, tisztára hülyén éreztem magamat. Mert nem volt olyan ember ott, aki úgy tudta volna fogadni az örömömet, hogy tudja, ki vagyok.

Ez a momentum jelképezte az egész életemet: egy valakiért teszek bármit is. Az pedig én vagyok. Ha bármi sikert érek el – ez esetben a sport terén -, legyen az egy tervezett táv teljesítése vagy akár egy helyezés, azt magamnak köszönhetem. Annak, hogy heti ötször futok az edzői utasítás szerint hóban, fagyban, esőben, melegben, hegyen-völgyön, aszfalton vagy akár futógépen. Annak, hogy a hét maradék két napján sem a hátsómat vakargatom, hanem ugyanúgy felkelek 4 órakor, és erősítek, jógázom, nyújtok. Esténként még ráveszem magam a hengerezésre vagy extra nyújtásra.

És ha elindulok futni bármilyen távon, még akkor is, ha van bennem némi kétség, kishitűség, buldog módjára csinálom a dolgom. Futok, mászok, küzdök. És hessegetem el az esetleges olyan gondolatot, ami a feladásra csábítana, és inkább azt hajtogatom magamban: meg tudom csinálni.

Jó lenne másban is ennyire kitartó lenni… Úgy megjegyzem.

Egy szóval, magamnak magamért teszek bármit is. Senki másnak. Úgyhogy köszönöm magamnak ezt az aranyérmet.

Míg kisebbek voltak a gyermekeim, és még többet igényeltek belőlem, sokszor azon görcsöltem, hogy nem tudok olyan anya lenni, amilyen szerintem egy anyának kéne lenni.

Nem, nem vagyok egy tyúkanyó típus. Nem ezt láttam Anyutól, nem ezt tapasztaltam, és a mai napig a másiknak teret hagyva élünk.

Ettől lehettem volna más, mint ami voltam. Például többet játszhattam volna velük, többet ölelgethettem volna őket, és kevesebbet idegeskedhettem volna kisebbik miatt, kiabálhattam volna a vele (iszonyat, hogy ki tudott hozni a sodromból).

Úgy érzem, az anyaság többi területén jól szerepeltem. Amennyi időt tudtam, otthon töltöttem, rendelkezésükre álltam, farsangi jelmezeket varrtam kézzel, tiszta, rendes ruhákban jártak, éhen nem haltak, ha nem is lett minden kívánságuk teljesítve, észszerűen és pénztárcához mérten megtettem, amit lehet. A szülőiken ott voltam. Megnéztem az előadásaikat. Ha igényelték (ritkán tették), a tanulásban is segítettem.

Volt büntetés is, ha kellett, bár szerintem ezzel elég ritkán kellett fáradnom. S ha pl. számítógép vagy mesenézési megvonás volt, abban szerencsére a volt férjem is kooperatív volt.

Nyáron ragaszkodtam ahhoz, hogy legalább egy hétre valahova elvigyem őket nyaralni. Három évvel ezelőttig mindezt tömegközlekedéssel oldottam meg (kivéve, ha éppen az aktuális pasimnak volt autója). Legyen ez felkiálltójeles tett a mai világban, ahol már az a ritka, ha valakinek nincs kocsija.

Amikor velem voltak hétvégén, legalább egy napot a kettőből arra szántam, hogy hármasban valahova a környékre elmenjünk. A mai napig így gondolkozom, legfeljebb leredukálódik ez vásárlásra, mozizásra vagy csak az otthon levésre.

Még ha nem is telepedek rájuk, csendesen figyelem őket (a láthatatlan érzékelőimmel is), hogy rendben vannak-e, hogyan élik a napjaikat, mi érdekli őket, mik a terveik. Ha kell, meghallgatom őket, és ha még a kérdéseimre is nyitottak egy-egy válasszal, akkor beszélgetés is lehet a dologból.

Igyekszek nem véleményezni, kritizálni sem szóban, sem gondolatban. Ha úgy érzem, arra van szükség, megteszem. Persze óvatosan, esetleg humorosan.

Néha úgy érzem, hagyom őket nőni, fejlődni, mint a gomba.

És büszke vagyok rájuk, mert amit eddig elértek, a saját erejükből és hitükből tették meg. (Oké, voltak noszogatva is bőven nagyszülők, az apjuk részéről, és néha én is megnyilatkoztam.) Okosak, értelmesek, tervekkel, célokkal telik.

És úgy érzem, ezért én nem tettem semmit. Ha igen, akkor azt észre sem vettem. Abban, hogy most ők ilyenek, nagy része volt az apjuknak és a szüleimnek is. Én leginkább arra törekedtem, hogy olyannak fogadjam el őket, amilyenek, és abból hozzák ki a legtöbbet.

Az, hogy én milyen anyjuk vagyok, legyen az ő reszortjuk eldönteni. A lelkiismeretemmel majd elbíbelődöm én.

Ma reggel tudatosult bennem, hogy az elmúlt napok kemény esőzései miatt a holnapi terepfutás sárfutássá avanzsálhat. Ezen magamban elkezdtem röhögni.

Míg nagy melldöngetéssel mondtam eddig, hogy aszfalton nem futok melegben nyáron, mert utálom, addig elfelejtkeztem arról, hogy terepen meg lehet jókora sár egy esős időszak után vagy alatt. Perpillanat most ez utóbbi állhat fenn.

Nos, a nevezés már megtörtént, és mondhatni utánam a vízözön. Ha nyakig érő sár lesz, akkor abban tapicskolok, viszont ha futható maradt az út, akkor meg élvezkedek egyet a párás erdőben vagy éppen a nyakamba zúduló esőben. Mindenesetre szúnyogriasztóval jól befújom magamat.

Gyanítom, hogy nem most fogom megfutni életem leggyorsabb 16 km-t terepen. De igyekszem majd a legjobbat kihozni az adott helyzetből. Egy edzőversenynek és szintgyűjtésnek tökéletes alkalom, az biztos.