Lassan két hete HO. Még egyelőre bejön nekem. Majdnem a szokott időben kelek, elmegyek futni, vagy éppen nyújtok (a héten két edző videót is felvettem a hozzám tornázni járók kérésére), aztán jöhet a munka. Közben, ha van időm, csinálok valami házimunkát, vagy ebédet főzök.

Amiből leginkább elegem van, a reggeli mínuszokból. Abból, hogy úgy kell még mindig beöltöznöm, mintha tél lenne. És fura módon mostanában mindig hét közben, amikor a magas pulzusos intervallumos futások vannak, akkor van lábat is lefagyasztó mínusz.

De ez van. Majd lesz döglesztő meleg is, mikor egy kis hidegért esedezem.

Ami örvendetes, hogy a köhögésem egyik napról a másikra elmúlt. Maradjon is így.

Bebizonyosodott számomra, amit eddig sejtettem, hogy introvertált vagyok. Van persze bennem egy extrovertált vonulat is, hiszen nem esik nehezemre kiállni emberek elé, és edzést tartani, és itt van ez a blog is. Viszont könnyű számomra nem menni sehova. Ezt eddig is tudtam, csak nem adtam neki nevet. De most divat ezt megnevezni.

Szóval, ebben a hivatalos bezártságban nincs nehézség eddig. Persze, el kellett ereszteni a terveimet a házvásárlást illetően. Meg akarom várni, mekkora lesz a gazdasági megborulás, és ez hogyan hat az anyagi helyzetemre. Bízom abban, hogy minden a legjobban alakul számomra, számunkra.

A kisebbik gyerekem is jól elvan itthon. Szorgalmasan (!) készül az érettségire. Becsülöm az önszorgalmát és akaraterejét. Le a kalappal előtte! A nagyobbik jobban meg fogja szenvedni a “nem mehetek sehova”, “nem haverozhatok” részt. Hát, marad az online társasági élet számára is.

Pont ezen mosolyogtam magamban. Most legálisan tesznyülhetünk itthon. Legálisan nem lehet lelkiismeret furdalásom azért, mert egy hétvégét a lakásban töltök (kivéve a futást), és csak olvasok, sorozatot és filmet nézek felváltva. Vagy ha együtt vagyunk a párommal, akkor nyugodt lélekkel tölthetjük az adott időt kettesben, nem menve sehova. Vagy csak sétálni a környéken.

Fura, még ehhez is hozzá kell szoknom. Mármint ahhoz, hogy nincs lelkiismeret furdalásom emiatt.

A többi már rajtam múlik, hogy milyen, számomra hasznos tevékenységet csinálok – itthon.

… nem esik nehezemre. Egyébként is hajlamos vagyok az otthon dekkolásra. Csak néha jön rám a mehetnék. Egyelőre erre megfelel a futkározás.

Úgy kell bejegyzést írnom, hogy azt mormolom magamban: tartsd a fókuszt! Egyébként cseszhetem. Jön egy email vagy egy üzenet, és már annyi az egésznek.

A múlt hétvégém csodás volt. Már csütörtök estétől együtt voltunk. Igaz, én még pénteken home office-ban dolgoztam, de ez is klassz volt, mert ott volt mellettem, csinálta a dolgát, és a többi.

Szombaton egy nagyon jót futottam terepen (HHH – zöld-kék-sárga-kék-sárga vonalon). Azt hiszem, egyik kedvenc útvonalam lesz. Majd’ 700 m szintemelkedés 17,4 km-en. Nem volt fergeteges napsütés, de még nem érkezett meg a hideg és a szél. Szóval, még ilyet többet.

Sajnos, közben kiderült, nem lesz UB most tavasszal, hanem ősszel. Így maradnak a későbbi versenyek. Ha a születésnapomig nem sikerül egyre sem eljutnom, akkor azon a napon fogom az éveim számát lefutni. Fura módon, egy km-rel hosszabbat, mint tavaly. Ha-ha!

Továbbra sem vagyok frászban a vírus miatt, de az óvintézkedéseket a magam módján megtenni. A futáson és a boltokon kívül nem megyek sehova. Még a szüleimhez sem. Csak az ajtóban adjuk át, vesszük át, amit a másiknak vittünk, vagy ők akarnak nekünk adni.

Erre a helyzetre csak a weird angol szó jut eszembe. Egy kis láthatatlan dög tartja sakkban az fél világot. Azért írom, hogy fél, mert pont azok nincsenek tudatában ennek az apróságnak a veszélyességének, akik leginkább áldozatául eshetnének. Példa erre a ma reggel. Sorban álltam a Rossmannban, és mögém közvetlenül (!) beállt egy idős férfi. Apám lehetett volna. A pénztáros rászólt, hogy tartsa a kért 1-1,5 m távolságot, hiszen még a padlóra is kijelölték. Az ürge percekig nem értette, mit akarunk tőle. Aztán mire felfogta, legyintett rá, hogy baromság, csak ijesztgetik az embereket ezzel a vírussal. Próbálta a pénztáros elmagyarázni neki, ha ő ugyan nem fél, de legalább tartsa tiszteletbe a többi ember akaratát. Azaz még ő se fertőzzön meg mást akaratlanul azzal, hogy belemászik a másik aurájába.

Mikor az emberek között járok, nem magamat féltem. A többieket. Nem akarok rájuk lehelni, köhögni, érni, nehogy átadjam nekik a vírust, ha esetleg hordozó lennék. Mert ugye ezt én nem tudom tesztelés nélkül. Ugyan két és fél hete köhécselek, de ez semmire sem bizonyíték. Máskülönben jól vagyok.

Szeretek itthon dolgozni. Az csak egy kicsit zavar, hogy a két kölök is itthon dekkol.

Leginkább az tetszik, hogy rugalmasan dolgozhatok a cégnek és magamnak a háztartásban. Pl. ha úgy van kedvem, kiporszívózok, beteszek egy mosást, stb. Igyekszem eltölteni hasznosan az időt. De amint már említettem is, hátránya az, hogy nehezebben kapcsolom ki a gépet délután, mikor a munkaidőm járna le. Ez azért nem gáz, mivel tudom, hogy már napközben haladtam a dolgaimmal. Így nem vár elvégezetlen háztartási munka.

Jó lenne, ha nem jutnánk el oda, hogy már sportolás miatt sem mehetek ki az utcára (csak boltba, gyógyszertárba vagy orvoshoz). Igaz, itthon is tudok edzeni, még akár görgőzni is, de most tavaszodik, nehéz lemondani a kinti futásokról. De a muszáj nagy úr. Rendes leány leszek, ha bevezetik a korlátozott kijárást, netán tilalmat.

Legjobban az fájna, ha a párommal nem találkozhatnék. Legalább két hetente, ahogy eddig. De ezt is kibírom. Csak egészségesek maradjunk legalább annyira, mint most. Mert ez a lényeg. Ez kell ahhoz, hogy egyszer annyi időt tölthessünk egymással, amennyit mindketten akarunk.

Az itthoni meló előnye, hogy ebédidőben ki tudok menni a városba egy gyors bevásárlásra, indíthatok mosást, teregethetek, virágot ültethetek, ha a munka engedi.

Hátránya az, hogy nehezebb felállni a laptop mellől, ha van feladat, azzal, hogy mára befejeztem. Hm. Majd letisztul ez is.

Csütörtök éjjeltől teljes lett a létszám itthon. Miután a nagyobbik legnagyobb örömére beköltözhetett a koliba, pár hét után hagyhatta is el. Vasárnap, azaz tegnap teljesen. Reméljük, csak rövid időre.

Holnaptól én is otthonról tolom a cég szekerét. Életem első home irodája. Még jó, hogy van három helyisége a lakásnak. Mindenkinek jut egy. Bár nekem a konyhaasztal lenne a legmegfelelőbb, mert a szobámban nincs asztal, meg fogunk egyezni. Azt hiszem. Én vagyok a pénzkereső (és -találó) a házban hármunk közül, és én főzöm majd az ebédeket is, úgyhogy én nyerek majd.

Egy dolog miatt nem bánom. Már jó egy hete köhécselek, és talán ez segít, hogy végleg kimásszak belőle, ne legyen belőle komolyabb. És végre nem lesz rohanás munkába. Egy ideig. És ha lesz egy lazább munkanapom, akkor hasznosabban el tudom tölteni a felszabaduló munkaidőt, mint pl. itt az irodában. Áh, ez már több dolog, amiért hasznos az otthoni munka.

Gyanítom, ez a vírusos helyzet kihat az életem más területére. A költözés egy új lakásba vagy házba későbbre tolódik szerintem. Aztán kihathat a párommal való találkozások gyakoriságára is. Szomorú, de ez van. Volt, hogy évekig nem találkoztunk, tehát ez már csekélység. Bár kín. (Ha engem kérdeznének erről, legjobb lenne együtt egy helyen átvészelni ezt az időszakot.)

Szóval, minden változik…

Nem félek, de érdekel. Inkább csak féltek. De azt is el kell fogadnom, ha az történik, amit nyilván nem szeretnék.

Szóval, csak nyomon követem, mi is történik a koronavírussal, a körül, és egyáltalán az országban, a világban.

Közben pedig szeretném a terveimet megvalósítani. Pl. a ház- vagy lakásvásárlást. Vagy a futásaimat az UB-n és a későbbi versenyeken.

Nem hiszem, hogy beteg leszek, de ha igen, akkor is egy kisebb influenza-szerűséggel fogom megúszni. Amúgy sem lenne érdemes egy magyar kórházba bekerülni. Így is egyik napról a másikra él a magyar egészségügy, egy nagyobb járvány esetén meghalna. Hogy tudnának egyszerre annyi beteget ellátni?

Marad a kézmosás, a fertőtlenítő használata és a hit, hogy egészséges vagyok.

Ja, és a futás. Így is, úgy is elmegyek futni. Mert az edzés nem maradhat el.

Lassan kezdem azt érezni, hogy az edző szerint is nagyon visszavettem a versenyeken való részvételből. Ezt vettem ki a múltkori beszélgetésünkből. Szinte már biztatott, hogy menjek olykor kisebb megmérettetésekre, mert ezekkel megtöröm a felkészülési időszak monotonitását.

Mindettől függetlenü neveztem be a szombati versenyre már pár hete. Csak egy rövid táv, nagy szintemelkedéssel.

Ami a legszebb volt ez egész programban, hogy a párom is elkísért. Ennek örültem, legalább lát ilyen eseményt, megtapasztalja a versenyközpont hangulatát és azt, én hogyan élem meg a versenyzést. Azt hiszem, így is jól működtünk együtt.

És itt jegyezném meg, hogy rengeteget tanulhatok tőle, ami a másik ember dicséretét, biztatását, elismerését illeti. Én nagyon szűken mérem mindezt. Magamat és másokat illetően is.

Visszatérve a versenyre. Tudtam, lesz benne kihívás. Mivel nem ismertem az útvonalat (egyébként egy részét igen, csak nem tudam, hogy az az), így futás közben szembesültem, hogy az első nagy emelkedőt jó részt csak tempós kapaszkodással, gyaloglással tudom teljesíteni. Persze fullos pulzuson. A másfél kilométeres gyaloglás után élmény volt futómozgásra váltani a lejtőn. Míg nem jött a saras rész. Itt óvatoskodtam. És itt előzött meg két csaj is. Ekkor kezdődött a meccsünk, amiről nem sejtettük még, hogy az lesz.

Szóval, én nem mertem csakúgy a sár közepén lejtőzni. Ők igen. És szépen otthagytak. Nem is igen láttam őket a következő emelkedőig, ami a féltáv megtétele után kezdődött.

Még a 7 km-nél levő frissítőpontnál benyomtam egy 3/4 banánt, aztán iramodtam tovább. Pár 10 méterrel kibővítettem a távot, egy kisebb eltévedéssel, de aztán én is elkezdtem kapaszkodni a következő emelkedőn, aminek az útja eleinte a helység kertjei, házai között vezetett. Aztán már a természetben. Már újra láttam magam előtt azokat a sporttársakat, akik a lejtőn elmellőztek (pasik és a két csaj). A pasikat és a szőke csajt még ezen emelkedő teteje előtt befogtam, aztán jött egy kisebb lejtő, ahol futhattam ezerrel, aztán az utolsó kisebbet kellett megmászni, ott a sapkás csajt hagytam le, ha jól emélkszem. Mindenesetre a két hölgyemény mögöttem volt, mikor az utolsó, kb. 3 km-es lejtőbe belekezdtem. Persze, hol fogtak be? Hát a saras részen.

Itt elgurult a gyógyszer nálam. Nehogy már elvegyék azt, ami én kiküzdöttem magamnak. Szóval, azt mondam, ha sár, akkor legyen sár. És bátran nekimentem én is a csúszósnak tekinthető részeknek. Így nem maradtam le, hanem tartottam az iramot, majd szépen a futhatóbb részen megfogtam először a sapkás csajt, aztán egy másik vízszintesebb részen a szőkét. Az utolsó lejtős szakaszokon is úgy ereszkedtem, mintha medve üldözne. A versenyt lezáró tókörön meg száguldottam magamhoz képest, illetve a fáradtságom ellenére. Így a végére valóban versenyt csináltam magamnak.

A Kedvesem a célban várt, drukkolt nekem és fotózott. Majd beérkezésem után instruálni igyekezett, mit kell még csinálnom. Illetve érdeklődött, mit szeretnék inni, enni, tenni, stb. Egyszerűen tökéletes volt. Nekem.

Egyébként a versenyben a középmezőnyben végeztem a nők között. Szerintem egész jól mentem. Annyit javulhatnél még, hogy gyakorolom az ilyen emelkedők megmászását, illetve a saras lejtőzést.

Erre a sorozatra nem ráakadtam, hanem először hallottam róla a nagyobbik gyermekemtől, aztán pedig mikor a Netflixen szembejött velem, kattintottam, és kíváncsiságból elkezdtem nézni.

13 okom volt, azaz Thirteen reasons why. Három évadot élt eddig a sorozat, és én még csak az első évad utolsó részét nézem.

Erősen elgondolkodtató a történet, maga a sorozat. Mi kell ahhoz, hogy egy tinédzserlány azt mondja, nekem ennyi elég volt az életből, kiszállok. És hogyan élik meg a hátramaradottak az ő döntését, és azt, hogy mi volt mögötte (a lány által készített kazetták tesznek róla, hogy megtudják, ők mivel járultak hozzá).

Egy amúgyis labilis lelkülető tininek, aki a helyét keresi a világban, aki szinte semmit sem tud magáról, hogy ki ő, mi ő, merre tart, mire legyen büszke, az önbizalma erősen függ a környezet reakciójától, nem nehéz olyan helyzetbe belekerülni, ami csak vonja maga után a sok rossz döntést, a negatív érzelmi reakciókat. A többi gyerek körülötte megérzik, hogy gyenge, lehet még rajta rúgni. Lehet, nem nagy dolgokkal, és talán egyik- másik tettet jószándék vezérli, de rosszul sül el. Aztán jön az i-re a hatalmas pont, amit még egy felnőtt nő sem tud kezelni, ha megtörténik vele.

Mindig van választás, de egy stresszben levő személy legtöbbször a csak az Üss vagy fuss! választ ismeri. A lány futott. Lehetett volna másként is, de ő ezt választotta. És azt, hogy elmeséli, mi vezetett idáig.

Nos, a halála után történtek is megér egy misét.

Ami leginkább érdekes az egész sorozatban, hogy nem tud az ember senki mellé állni. Vagy ha megteszi, akkor jön egy kövekező történés, és máris még több árnyalatot, szempontot kap a történet.

Nyilván felnőtt fejjel teljesen más nézni a sorozatot, mint tizenévesként. Azt a konzekvenciát én is le tudom vonni, hogy egy sztorinak annyi szubjektív oldala van, ahányan a részesei. De mindeki a saját érzéseinek a rabja, amíg nem szembesíti valami vagy valaki ezzel. Ekkor dönthet, hogy változtat-e rajta vagy sem.

Vasárnap, miközben a Hárs-hegyen szaladgáltam, azon gondolkodtam, mi a tökömnek is szeretek terepen, azaz a természetben futni.

Akár azt is megkérdezhetném, miért futok.

No, de vissza a természetbe! Ott, akkor két lihegés között nem tudtam értelmes választ adni magamnak. Most persze fel tudom sorolni, hogy imádom, hogy a természet körül vesz. A fák, a bokrok, a szedett-vedett aljnövényzet, a madarak, a bogarak (ha békén hagyják a fejemet), az egyéb állatok (pl. őzek). Nem mindig van csodás kilátás, viszont van futható vagy éppen bokakifordító ösvény, turistaút, meredek emelkedő lejtővel, ami persze csak gyalogolható, vagy éppen kellemes szinttel kígyózó földút az erdőben, tisztáson.

Télen az fagyott talaj előny (kivéve ha jeges), nyáron pedig a fák adata árnyék és viszonylagos hűs környezet.

Hülye módon bele tudok szerelmesedni egy, számomra kalandos, lenyűgöző vagy vadromantikus útszakaszba. Olyankor jön a Wow!, a Hűűű! és a Ez de szép! felkiálltás, és ha úgy van, kapom is elő a mobilt fotózásra. Vagy csak boldogságos vigyorral az arcomon és a lelkemben futok rajta végig.

És végül szeretek egyedül futni. A természetben, az erdőben, dombokon ez pedig lehetséges. Persze, vannak sűrűbben látogatott területek, de még akkor is tud élvezetes lenni a terepfutás.

Mivel is foglalhatnám le a gondolataimat, míg nem vagyunk együtt?!

A futással, edzéstartással, azzal, hogy lakást, házat keresek (kinéztem egyet, by the way, s persze nem Bp-n), a délutánjaimat telenyomom teendőkkel. S mikor már fáradt vagyok testileg, szellemileg, jöhet a pihenés, a sorozatnézés, az olvasás, mert akkor már úgy sem akarok más csinálni, csak lenni.

Most is legszívesebben csak felpakolnám az íróasztalra a lábaimat és néznék ki a fejemből.

Kemény volt a ma reggeli edzés is. Máskor valószínűleg megcsináltam volna könnyedebben, de már érezhetően fáradok. Emiatt a pulzusomat nehéz felnyomni, ezért gyorsabban kell futnom a kért pulzusszintért, de ez több energiámba telik. Reggel is az edzés utolsó 20 percében képtelen voltam elérni a 156 bpm-et, főleg megtartani arra a kétszer 4 percre. Nulla erőm volt már gyorsítani.

Szóval a TP-ben majdnem meg is írtam az edzőnek, “tarkafosnak (bocs!) éreztem magamat” a végén. Aztán moderáltam magamat. (Itt nem.)

De legalább jó perc/km-eket mentem. A héten biztosan. Nem tudom, hogy ez a fejlődés jele vagy csak a fáradtságé, majd kiderül előbb-utóbb.

Ami pedig a kinézett lakást illeti. Hát, így képek alapján bele vagyok szerelmesedve. Egyelőre egyetlen hátránya van (ha ezt ennek veszem), hogy autóval kb. 28 km-re van a bp-i irodától. Mivel nem ehhez vagyok szokva, még meg kell emésztenem, hogy nem pár perces az autóút, illetve 20 perces a gyaloglás a munkahelyre. Márha sikerülne ezt a lakást megvenni. Márha egyáltalán olyan, amilyennek gondolom.

Egyszerűen irtózom a gondolattól, hogy Bp-n vegyek lakást. Vannak olyan részek, ahol szívesen laknék, de annyi pénzem nincsen, hogy ott tudjak egy elfogadható lakhelyet venni. Úgyhogy kompromisszum. Kicsit utazni kell majd, de legalább az új otthonom olyan helyen lesz, ami nekem pont megfelelő. Remélem.

Kedvenc szabadidős tevékenységem – főleg a munkahelyen blogírás helyett – mostanában a következő futóútvonalam megtervezése terepen.

Múlt héten csináltam magamnak egy húzós hetet, ugyanis hétfőn futottam meg kicsit lerövidítve az az előtt napi (vasárnapi) edzést. Persze az edzőnek úgy adtam be, mintha a tényleges napon futottam volna meg. Szóval egy szavam sem lehet, ha vasárnapra már fáradtak voltak a lábaim. Ezt már akkor éreztem csak, mikor az emelkedőn kellett felfelemocorognom, s után lefele. Vicces volt, mert még a futható, azaz nem túl meredek lejtőn sem tudtam sebességet kicsiholni magamból. Mindegy volt már akkor. Túlélésre játszottam, vagyis hogy befejezzem az edzést a kért idővel.

A tegnapi pihenőnapomon ugye a hajnali nyújtás, jóga mellett délután megtartottam a szokásos alakformáló edzés a melóhelyen. Eljutottam odáig, hogy legalább a jobb vállamat kímélendően a gyengébbik gumikötéllel dolgoztam. Természetesen a lábaimat ugyanúgy megdolgoztam. A fene se tud lazítani.

Így ma reggel már az első száz métereken két kocsonya lábat éreztem az erőteljesek helyett. Igyekeztem tartani, elérni a kívánt pulzusszintet, és haladtam arra, ahol majd megejtem a keddi dombra felrepülős szakaszokat. Mire odaértem, elfelejtkeztem a gyengének titulált lábaimról. Az első felrobogós 30 mp persze gyengére sikerült. Utána még jött háromszor 30 mp felrohanás, és 5 perc kocogós szünet után jöhetett még négy ismétlés.

Később a futás adatait nézve az agyam eldobtam. Két olyan felfelém is volt, ami 5 perc alatti kilométeres sebességgel nyomtam: volt egy 4:47 p/km-es és egy 4:53 p/km-es 30 mp-es felfelém. Höh!

Jó, ehhez az is kellett, hogy vádlijaim égjenek a terheléstől. A többire nem emlékszem.

Ez a hetem még nem lesz könnyű. Viszont a hétvégén két hosszabb edzésem lesz egy hosszú és egy rövidebb helyett. Ennek amiatt nem örülök, mert ugye a kedvesemmel leszek, és még a szombatot megoldjuk úgy, hogy ő edzőtermi edzésre megy, míg én kinn futkározom a hegyen, de vasárnap már a közösen töltött időből veszem el a futásra az időt.

Hát ez van. Most.