Három hete dolgozom az új munkahelyen. Nem szeretnék elkiabálni semmit, de most úgy érzem, hogy helyemre kerültem.

Tulajdonképpen azt csinálom, mint anno az értékesítésen, csak most a másik oldalon vagyok.

Itt segítenek, betanítanak, mert szeretnék, ha minél előbb levenném a terhet a vállukról, és önállóan csinálnám azokat a feladatokat, ami az én munkám lesz, és perpill most ők csinálják pluszban a sajátjuk mellett. Jön a nyár, a szabadságok ideje, tehát sürget az idő.

Még mielőtt ide kerültem, tervezgettem, hogyan fogok biciklivel is munkába járni. Hát, a múlt héten szerdán és ma, pénteken szerét ejtettem. Nem nagy táv. 13-13,5 km. Oda is, és persze vissza is. Kb. egyharmad-fele távot kerékpárúton tehetem meg. Egy részét pedig tekerhető, nem nagy forgalmú autóúton. Viszont vannak olyan szakaszok, amelyek igen forgalmasak, autók jönnek-mennek mellettem a nem túl széles utcán, és ahol le és fel kell szállni a bringára a kereszteződéseknél, lámpáknál, stb. Így, ami kb. csak 40 perc út lenne, meghosszabbodik közel 1 órává. No, majd kiokoskodom, melyik útvonal a leggyorsabb, legbiztonságosabb….

Amúgy jól vagyok, ami az egészségemet illeti. Kedd reggel volt egy kisebb ijedség, mivel a gyorsító edzést csinálva az utolsó intervallum alatt egy kanyarban a jobb bokám megbicsaklott, kifele tört. Szinte hallottam, ahogy a bokaszalagok megreccsennek. Érezni éreztem. Talán nem is a fájdalom késztetett felkiáltásra, hanem az ijedség, hogy ebből valami rosszabb is lehet. Megálltam, és vártam egy-két percet. Figyeltem, mennyire fáj. Picit mozgattam, hogy tapasztalok-e valami furát. Majd elkezdtem sétálni, illetve indítva az órát kocogni, futni. Ugyan azt a sebességet, ami alatt a bokám megrándult, már nem mertem kifutni, de mivel egyáltalán nem észleltem fájdalmat, mertem futni. Egészen hazáig. Szerencsére azóta sincs vele semmi gond.

Egy hónap múlva félévszázados leszek. Addig kell találnom egy nem túl sok szintemelkedésű, terepes 50 km-es kört, utat valahol a környéken. Ami pedig a legfontosabb: egészségesnek kell maradnom minden tekintetben.

Új munkahely: izgalmasnak, érdekes munkának ígérkezik. Nyilván most még csak ismerkedek a feladatokkal, a területtel. Ha lesz számítógépem (laptopról volt szó az állásajánlatban), akkor már felgyorsul a betanulásom.

Szóval, már várom, hogy újra pörögjek, intézkedjek, hasznosnak érezzem magamat.

Ami a főnököt illeti: ma az egyik kolléganő, akinek a kezei alá fogok dolgozni, célzást tett arra, hogy nincs túl jó véleménnyel róla, mert kétszínű, lusta, stb. Amíg nekem nem sok dolgom lesz vele, addig nem érdekel.

Amilyen kicsi a világ, kiderült, hogy az egyik irodán dolgozik egy hölgy, aki tagja volt annak a turistacsoportnak, amivel az USA keleti partját látogattuk meg két és fél éve. Egyből megismertem.

Hülye álom: a múlt éjjel többféle álmom is volt. Egy tisztán megmaradt, ha nem is teljes részletében, de nagy vonalakban, a másik csak halványan, egy szereplő és egy gondolat erejéig.

A megmaradt álom tiszta része az volt, hogy észrevettem a tükörben (?), hogy a fenekemnek fura alakja van, löttyedt, lapos, elült. Azt vizslattam gondolkozva, hogy ez most hogyan lett ilyen. Ez mitől lenne egy férfi szem számára mutatós?! Ugyanis folyton kapom a bókot a pasimtól a fenekemre vonatkozóan.

Azért felébredve megnyugodtam, hogy a valóság teljesen eltér az álomban látott, érzékelt hátsótól természetesen az előbbi javára.

Egy időszak vége. Megkönnyebbültem. A közel egyhetes gyomorgörcs eltűnt pontosan az után, hogy leadtam az utolsó helyre a kilépő papírjaimat, és az átvevő hölgy azt mondta, postán elküldik másfél hét múlva az “elbocsátó szép levelet”.

Míg a közvetlen főnököm egy kicsit sem segített, csak akadályozott a rám szakadt probléma minél egyszerűbb és számomra gyorsabb megoldásában, a főnökasszony ma reggel egy percig sem agyalva konstruktívan és korrekten pontot tett az ügy végére, és ezzel a megoldással nekem kedvezett. Mindjárt szebb lett a világ.

Össznépi búcsúztatón nem volt, egyenként köszöntem el azoktól a kollégáktól, akikkel jóban voltam és szívesen fogok rájuk gondolni később is.
Nem hiányzott ez az elmúlt pár nap történése az életemből, de bebizonyította, jól döntöttem, hogy ott hagyom ezt a bagázst.

Kiváncsi vagyok az új munkahelyemre. Bizakodok, hogy örömmel fogok ott dolgozni. Kiderül hamarosan.

Ami az örömöt illeti, erről még akarok külön írni. Most macerás a táblagépek hosszabban pötyögni a gondolatokat, jobban szeretem az ékezetes billentyűzeten való írást.

Ha végiggondolom, a hatóságtól való leszámolásom menete és történései leképezik mindazt, amiért én innen elmegyek.

Rá kellett jönnöm az elmúlt pár napban, hogy bár maga a közigazgatás sem az én világom a maga bürokratikus rendszerével, de ebbe még bele is tudtam volna épülni, mert valahol van olyan vénám, ami a szabálykövetésről szól. A leszámoláshoz szükséges töménytelen sok aláírás és jóváhagyást egy-egy e-mailben való visszajelzéssel kipipálhatták a társszervezetek, nekem is megkönnyítve a feladatomat, hiszen nem kell 20-30 db irodára, osztályra elmennem a “sétálós” papírommal mindezért.

Viszont ahogy a közvetlen főnököm áll hozzám, illetve azon ügyhöz, ami nem is az én saram, csak hétfőn délután kiderült ki, hogy valaki 2 hónapja a nyakamba pakolta, és most az én felelősségemmé vált a társszervezet nézőpontjából, hát újfent ki- és aláhúzta pirossal az okot, miért is távozom oly örömmel.

Volt már jó néhány főnököm 1994. októbere óta. Volt ilyen is, volt olyan is. Volt, akit lebénáztunk kollektíve, volt, akinek a stiklijeit magunkban mosolyogva elnéztük, volt, aki hirtelen indulatában belegázolt az ember lelkébe, de tudott bocsánatot kérni, volt, akit nem tartottunk jó főnöknek, de egyiknél sem éreztem azt, hogy kétbalkezes vagyok, nekem semmi sem sikerül, és én nem értek semmihez. Ez az elmúlt 20 hónap itt elérte azt, hogy kételkedjek abban, hogy értek is bármihez, akármihez, és ember-e vagyok a főnököm számára, vagy csak egy “tudjad és csináljad” gép.

A legnagyobb bizonyíték arra, hogy nem csak én hajtottam bele magamat az önsajnálatba és a nyafogásba, az, hogy mikor megtudták a közvetlen és nem közvetlen kollégák, hogy elmegyek (nem elsőként a főosztályról), jöttek a biztató szavak, mondatok, és az a megjegyzés: “irigyellek, én is mennék!”

Még van két napom a lezáráshoz, mert pénteken már az elbocsátó szép levelet szeretném kézhez venni a központban. Bízom a legjobbakban!

Eltelt a Húsvét is, és végre szabadságon vagyok ezen a héten.

Három napot szüleimnél töltöttem. Nem azért, mert annyira vágytam volna szülővárosomban lenni, hanem mert az autót csak szerda délben fogadta a szervizes.

Két rövidebb futás jutott erre az időszakra, és ebből a hosszabbat, ami 45 perc volt, a dombokon futottam meg. Igaz, ez csak annyiból állt, hogy felcaplattam, kocogtam a domb gerincére, majd ott egy kicsit loholtam, egy újabb emelkedőt megmásztam, majd visszarobogtam a kiinduló pontra.

Ha valami hiányzik, akkor ez. Hogy csak pár száz méter választ el az erdős domboktól, a fel-le tereptől.

Más nem. Tényleg nem.

Kíváncsi vagyok, mikor nem fog végre elhangzani – bárki szájából is! -, hogy megbántam-e, hogy elköltöztem, hogy életteret váltottam.

Úgy tűnik, mintha megbántam volna bármit is?!

Én vagyok az az ember, aki ritkán bánja meg a döntéseit. Az megtörténhet, hogy rájövök, nem éppen a legjobb választás volt az, ami, de igyekszem elfogadni, és kihozni belőle a legtöbbet, vagy továbblépek. Vagy tanulok belőle, hogy máskor okosabb, bölcsebb legyek a döntéshozatalkor.

Mivel számomra olyan nincsen, hogy “mi lett volna, ha”, ezért visszafelé is ritka alkalmakkor nézek.

S bár azt mondom, hogy egyetlen dolgot bántam meg, hogy ott vállaltam munkát, ahol perpillanat még alkalmazásban vagyok április végéig, de ha rájövök, hogy mi értelme volt, miben segített (erre van is két válaszom), és mit tanultam ez alatt a bő másfél év alatt, akkor ezt se fogom mondani.

Mi jó van abban, ha én azt mondom, hogy persze, megbántam ezt a nagy váltást? Elégtétel lenne a kérdezőnek, mert mondhatja azt, hogy “én megmondtam”? Vagy akkor sajnálhat? Kárörvendhet?

Miért nem könnyebb elfogadni, hogy nekem így jó? Ha van bármilyen nehézség, ami e miatt van, azzal megbirkózom, ahogy eddig mindig is megtettem, akár kaptam – kéretlen – segítséget, akár nem.

Igyekszek fejlődni, mert hiszem, hogy ez a kulcsa az életem alakulásának. Ennyi.

Befejezve a Lelkek labirintusát úgy döntöttem, újra elolvasom A szél árnyékát. Pár nap alatt a 600 oldal két harmadán is túl vagyok.

Alig rémlik valami. Mintha el sem olvastam volna, mondjuk úgy 11-12 éve. Ami megmaradt emlékként, hogy tetszett.

Ha lehet beleszerelmesedni egy író stílusába, akkor ez a négy könyv erősen megtámogatta ezt.

Valószínűleg fogok még Zafón-regényt olvasni, de egyelőre vannak más még olvasatlan könyveim…

Nem tudom, mikor kezdődött. Talán mindig is ilyen őrült volt a világ az elmúlt nyolcvan valahány évben, a II. világháború végét követően. Hiszen az ember nem változik gyökeresen. Ugyanazon Maslow-i szükségletek irányítják, ugyanígy benne van az a düh, harag, gyűlölet, kegyetlenség, ami már az ősemberben benne volt.

Mindig azt reméljük, hogy tanul az emberiség a hibájából, aztán feledékeny lesz, és beleesik egy ugyanolyan pöcegödörbe, amiből már kikászálódott ki-tudja hányszor.

Tudom, hogy sokféle ember van. Mindenki másként éli meg a világ történéseit, hiszen az egy szubjektív szűrőn megy keresztül a tudatig. Megdöbbentő és gyomorszorító megélni, mennyire működig a mindennap szajkózott, mindenhonnan folyó, agyon ismételt szöveg, amellyel az a cél, hogy a gondolkozni nem hajlandó emberekbe beleplántálja a szócső végén állók akaratát.

És mikor szemtől szembe tapasztalom a fentiek eredményét, elgondolkodom, van-e értelme bárminek is.

Kognitív disszonancia. Az, amikor a sulykolt és elhitt információ ellenkezőjét meghallva zavar keletkezik a rendszerben. Jobb esetben elgondolkozik az illető, hogy vajon az új infot érdemes-e meghallani, és mérlegre tenni annak elfogadását. Rosszabb esetben lehull a redőny, és figyelmen kívül hagyja a benne zavart okozó információt, mintha el sem hangzott volna.

Mióta az ország kormánya úgy reagál az Ukrajnában zajló háborúra, ahogy, szégyellem, hogy magyar vagyok. Nem akarom, hogy bárki is velük azonosítson engemet is.

Mindig büszke voltam arra, hogy magyar vagyok, de lassan tagadni fogom, ha esetleg újra külföldre vetne a sors.

Ugyan egy rövid hónap múlva új munkahelyen fogok betanulni, de most megkaptam a motivációt, hogy németül tanuljak – újra. Ezúttal most már legalább egy használható szintig.

Menekülök innen.

Hát az úgy volt, hogy múlt csütörtökön felhívott az szerdai állásinterjú nyomán az egyik lehetséges kolléganő, hogy szeretnének visszahívni második körre, mert ők is, leendő kolléganők, akiknek a keze alá kellene dolgoznom, ha felvesznek, szeretnének megismerni.

Szóval, hétfő délelőtt újra megjelentem a cégnél, és egy kicsit formális, egy kicsit informális keretek között elbeszélgettem a két hölggyel. Pozitív benyomásom volt, és mosolyogva köszöntünk el egymástól.

Kedden reggel már újra itt, a hivatalban üldögéltem, mikor kaptam a hívást, hogy ha én is úgy gondolom, akkor alkalmaznának májustól.

Tudtam, elengednek innen szó nélkül (mi mást is tehetnének?!), de kérdés volt, hogy megadják-e nekem a 30 nap felmondási időt közös megegyezéssel.

Tegnap este még stresszoldáson is voltam (már három hete lebeszéltem, hogy megyek), szóval, megtámogattuk ezzel is az ügyemet, azaz, hogy elengedjenek, ahogy én szeretném.

A ma délután fél háromig izgulhattam, mi lesz a verdikt a jelenlegi főnökeim részéről. Agyon fogalmaztam a mondanivalómat, és mikor ott ültem velük szemben, nagyjából a felét volt szükséges elmondanom. Nagy megkönnyebbülésemre, beleegyeztek a közös megegyezésbe és a 30 napba.

Úgyhogy, ha a Jóisten is úgy akarja, május elsejétől (vasárnap lévén csak május másodikától) új munkahelyen kezdek újra beszerzőként.

Egyszerűen bedarált. Régen olvastam már ilyen elkötelezetten és élvezettel egy könyvet.

Ezúttal 800 oldalon keresztül csodálhatom és élvezhetem Carlos Ruíz Zafón gondolatait, történetét és fogalmazását. Lehet, hogy a fordító is hozzátett, és ha igen, így a kettő együtt nagy hatással van rám.

Már az első könyv, amit tőle olvastam, A szél árnyéka, is mély lenyomatot hagyott, még ha a történet a feledés homályába veszett az évek során, de tudtam, hogy szeretnék még olvasni ettől az írótól.

Ugyan tetralógia, azaz valahol összefügg a négy kötet, és a központban a könyv, az irodalom szentsége áll, mégis mind a négy írás más. Most, hogy egymás után elolvastam – majdnem – az Angyali játszmát, a Mennyország fogságában-t és a Lelkek labirintusát, mindhárom könyv más-más.

Nem is tudom megfogalmazni, szavakba önteni azt, ami hasonló, és amiben különböznek. Úgy érzem, a Lelkek labirintusa – bár még nem értem a végére – a maga 800 oldalával teszi az I-re a pontot, ha nem a koronát.

Odáig nem terjed az elemzésem, hogy a karakterek jellemfejlődését is vizsgáljam, ritka, amikor megteszem. Ha egy könyv magával sodor a történetével, a gondolataival, a megfogalmazással, az író által keltett hangulatával, a párbeszédek ragyogó megjelenítésével, én már rajongója is vagyok.

Hát, most így vagyok Zafónnal. Szombat kora délután elkezdtem, vasárnap délben folytattam, illetve még tegnap (mert szabadságon voltam az állásinterjú miatt) 8 órán keresztül olvastam a tetralógia negyedig kötetét.

Nem is tudom, mi rosszabb. Állásinterjú előtt izgulni, és önbizalmat, bátorságot önteni magamba, hogy menni fog, jó leszek, vagy utána az izgalom okozta hormonok (dopamin, endorfin) hirtelen lecsökkenése miatt előbukkanó kétségekkel való megbirkózás.

Az interjú előtt még ott a remény, hogy sikeres lesz a szereplésem, utána már csak abban tudok reménykedni, hogy amit ott előadtam, az pont megfelelt nekik.

Biztatom magam azzal, hogy a lakásomat sem pikk-pakk találtam meg, és volt ebben is egy tanulási folyamat, fel kellett magamat készíteni a változásra. És itt is ez történik. Minden interjúból tanulok valamit.

És persze, mondogatom magamnak: arra a munkahelyre fogok kerülni, ami nekem a legmegfelelőbb, ahova én illek.

Ami tegnap kérdés váratlanul ért, és szerintem nem igazán tudtam rá összeszedetten válaszolni, az, hogy milyen főnököt tartok ideálisnak magam számára. Szerintem, ha valamin elbuktam, az ez volt.

Persze, az elmúlt évben szóba került már nálam, hogy szerintem milyen egy számomra jó főnök, de csak egy-két akkor aktuális szemöldök (enyém) felvonás miatt, de még nem szedtem össze egy csokorba a jellemzőket.

Egy szóval ez a kérdés kimaradt a felkészülésemből….

Amúgy egészségileg már helyrerázódtam. Igaz, tegnap azt néztem a tükörben, hogy a karikás szemek még megvannak, pedig jól aludtam az elmúlt pár éjszaka.

A futás is egyre jobban megy, és élvezem a mozgást.

Igyekszem nem gondolni az anyagi dolgokra, a várható nehézségekre, és mindarra, ami még nem történt meg, de az elmúlt két, két és fél év tanulsága alapján, bármi is megeshet a világban, ami kihathat ránk.

Nagy kihívás és feladat, hogy megőrizzem a bizalmamat abban, hogy minden jól alakul. Számomra és a világ számára a legjobban. De kitartok ebben is.