Önbizalom

Néha nagyon nehéz megőrizni a hitemet. Abban, hogy amit csinálok, az jó és hasznos, és másokat is érdekel, érdekelhet.

Talán én magam nem hiszek benne 100 %-osan?
Vagy saját magamban?
Inkább az utóbbi.

Jaj, végre lehetnék teljesen magabiztos!

Terep, kék kereszt, futás

Úgy látom, elég ritkán akad olyan bejegyzésem, ami nem úgy kezdődik, folytatódik vagy fejeződik be, hogy “a hétvégén futottam”. Egy biztos, majd’ az összes posztomban megjelenik legalább egyszer a “futás” szó.
Pedig az utóbbi időben heti kétszer megyek csak, de ezek szerint elég jelentős szerepet játszik (még) az életemben.

Szóval, a hétvégén futottunk. Terepen. Már voltunk erre felé, de a felfele utat egy másik turista útvonalon teljesítettük. Mivel nem ismerjük az összeset, ezért kis naívan azt hittük, hogy ezúttal a Kékesre közvetlenül felvivő út laza lesz. Aha! No, persze!

A következő, idézett szöveg pontosan leírja, mit is érezhet a túrázó vagy terepfutó kék kereszt szakaszon:

” A Kékestetőre vezető több túraútvonal találkozásánál található csomópont és egyben a csúcstámadás előtti utolsó pihenő 772 méteres tengerszint feletti magasságon a Gabi-halála elnevezésű hely.
Az emlékhelyen található táblán az olvasható, hogy a hely neve az itt elhunyt Gabi nevű favágóra emlékeztet minket. Gabi 1930-ban lelte itt halálát, de nem a hegymászás, hanem egy szerencsétlen baleset miatt. Az elnevezés tehát nem kell, hogy elriasszon minket. Annál is inkább, mert a csúcsig hátralevő alig 300 méteres szintemelkedés meredekebbik szakasza még csak a Gabi-halála után következik.”

Nos, ez a kb. két kilométeres szakasz 240-250 m szintemelkedéssel úgy igazán adta magát. A Pisztrángos tótól eddig a pontig sem volt kis matyi a szintemelkedés a 800 méteren, és igen csak fájdalmasnak hatott a lelkemnek, mikor megláttam, hogy továbbra sincs pihenő. Ja, és jött a jeges, havas, nagyon odafigyelős útszakasz az emelkedéssel együtt.

A Kékesen megpihentünk, aztán már vidámabban vágtam a lefele vezető útnak, amit már egyszer megfutottunk tavaly ősszel. Így tudtam, mire számíthatok. Ennek ellenére, könnyebbnek, rövidebbnek tűnt. Még az is feldobott, hogy az utolsó előtti kilométeren ügyetlenül ugráltam át a patakban levő köveken, és a bal lábam bokáig elmerült a vízben. Gyönyörű napsütésben, fantasztikus tavaszi időben, a most már egyre jobban futható kb 2-2,5 km piti ügynek bizonyult a célig. Bár már igen fáradtak voltak a lábaim….

Szóval, zúgtam, ahogy tudtam, a magam tempójában.

Amire rájöttem. Engem a célba érkezés gondolata felspanol. Előveszem a tartalékaimat (néha fogalmam sincs, honnan), és megyek, gyakran gyorsabban is, mint addig, vagy ahogy a maradék erőmből futná. Nem futom ki magam, de rákapcsolok.
Egyedül talán a Kékes-futás utolsó emelkedőjén nem tudtam ezen lelki erőmet elővenni. Talán azért, mert nem egyedül fejeztem be azt a távot, így nem tudtam csak magamra koncentrálni. De nem baj. Az meg azért volt úgy perfekt.

Az elkövetkezendő pár hetem, hónapom a hétvégi futások, egyéb sportesemény körül fog forogni. Nem is tudom, van-e még a sporton kívül életem (még itt, a meló helyen is ezzel foglalkozom privátban, he-he!).

Elégedetlenség, hála, pillanatok

Gyűröm a mindennapjaimat. Hétfőn kettőt pislantok, és már péntek van. Aztán igyekszem a hétvégét tartalmasan eltölteni, ami sokszor sikerül is. Aztán már itt is a hétfő.

Néha úgy érzem, hogy kergetek valamit, amit tán soha nem fogok tudni elérni. Az elégedettség érzése az életem egyes területein (sehol?!) megvan, a többin pedig van a törekvés egy cél felé.

Tegnap hazafelé kerékpároztam, s a temető mellett elhaladva újra belém nyillalt: az életem véges, és azzal teszek jót magamnak, ha minden pillanatát kiélvezem, illetve hálás vagyok mindazért, amim van, amit kapok és amit tudok éppen adni.

Talán ezen áldásos röpke felismerésekre kellene emlékeznem, mikor elönt az elégedetlenség önmagammal szemben. Néha túl sokat várok magamtól. Lehet, olyasmit, ami nem is az én utam…

Terepezés

Egy újabb hét.

A hétvégét egy nappal ugyan meghosszabbítottam, de mégis – hipp-hopp! – itt lett a hétfő. A három napba belefért több minden, köztük egy 31 kilométeres terepfutás. No, persze azért azt tudni kell, hogy egy 800 szintemelkedésű terepet nem fut végig az ember, ahol tud és rákényszerül, sétál.

Így sem volt laza kocogás. A talaj megtette a hatását egy idő után. Még a szakasz elején járva fagyos volt az idő, viszont a nap előrehaladtával a napsütés hatására olvadni kezdett. Így volt minden: fagyott, havas út, saras, vizes, csúszós talaj. Ez utóbbi persze már akkor, mikor eleve elfáradtam. A lábaimnak és az agyamnak tuti terhelés.

Viszont gyönyörű időben, kinn a természetben, a friss levegőn tölthettem az egész délelőttöt. Szerinted mi fog emlékként megmaradni, és visszavonzani bármilyen hosszú távra, emelkedőkkel, lejtőkkel dúsított etapra? Persze, hogy a szépség. És az, hogy hasonló kalandokban részesüljek, mint akkor, a nehézségekkel együtt.

Ja, meg persze az eltévedéseimmel karöltve. Mert az is volt. Így, ami 27 km lett volna, azt sikerült majd’ 4 kilométerrel megtoldanom. Mintha a 27 nem lett volna elég. Eddig ez a leghosszabb táv, amit ilyen fel-le terepen megtettem. Tulajdonképpen nem is nagyon futottam síkterepen…

Tervben van hamarosan egy másik, kicsit hosszabb táv teljesítése. Még van két hetem a jelentkezésre. Hm.

A lelkek mélyén

Bár már csináltam jó néhány oldást az elmúlt években, de olyan ritkán volt, hogy egy nap kettőt is. Az nem újdonság, hogy a kliens ügye, amivel eljön hozzám segítségért, az olykor összecseng az én aktuális problémámmal, ami jelen van az életemben.

A múlt héten ketten is bejelentkeztek hozzám oldásra. Egy napra vállaltam őket.

Általában mikor a kliens elkezdi mesélni, miért jött, még csak a felszínt kapirgáljuk. Aztán szépen, a bevezető beszélgetés alatt, bontakozik ki, mi is lesz az oldás tényleges ügye. Vagy az oldás alatt derül ki.

Az első kliens azzal jött, hogy fogyni szeretne. A másik a dühkitörései miatt kért segítséget. És mindkettőnél ugyanannál a tényleges ügynél lyukadtunk ki az ügyfelderítő beszélgetés alatt.

Az már csak hab a tortán, hogy a legutóbbi oldás, amit én kaptam, az is erről szólt.

Két dolgot szűrtem le: valóban nincsenek véletlenek, illetve az, hogy bár én azt hiszem, hogy csak én élek meg valamit úgy, ahogy megélem, s közben pedig nem.

Ja, és persze nem tudhatjuk, hogy egy-egy felszíni reakció mögött milyen érzelmek és történések húzódnak meg.

Ezért is szeretem a kineziológiának ezt az ágát, mert ennyire érdekes.

Back to the road

Nagyon jólesik, hogy biztatást kapok a blog folytatására.
És nemcsak itt, a blogon, hanem élőben is noszogatnak, miért nem írok.
Okokat nem mondok, mert felesleges. Inkább fordítsam arra az energiámat, hogy a gondolataimat lefirkantsam.

Hihetetlenül gyorsan eltelt a múlt év. Tele történésekkel, és talán pont ezért is száguldott el oly pikk-pakk.
Még februárban nem is sejtettem, hogy Anyunak köszönhetően töltök egy hetet Párizsban és környékén, majd egy pár hét múlva Olaszország tengerpartján süttetem a hasamat, járom Firenze és Velence utcáit. Ó, miért is vagyok szerelmes az olasz tájakba?!
Bár most akár Párizsba is szívesen visszamennék, pedig soha nem volt rajongásom városa…

Szóval, elmondhatom, 2014 jó év volt a maga nemében.

Bár azon álmom még mindig nem valósult meg, hogy a magam ura legyek, de talán nem is az én sorsom, vagy még nem jött el az ideje. Mindenesetre valami alakul(t).

Nem panaszkodhatom, de tényleg! Pont tegnap került elém az a gondolat: arra gondolj, hogy meddig jutottál el, ne arra, hogy mennyi utat kell még megtenned.

Szóval, igyekszem inkább erre koncentrálni, és ezért hálát adni. Aztán majd jön a többi is.

Kikapcsolós hétvége

Látszik, hogy mennyi időm van, illetve …. leginkább ihletem nincs írni.

Lassan másfél hete volt, hogy a hétvégét a Mátrában töltöttük. Nagyon szép és csendes helyen van a szálloda, és e miatt nem bántam meg, hogy végülis odamentünk. Na, jó, maga az épület is szép, és elfogadható. Az étkeztetésre is adtam egy ötöst, hiszen nem éheztem. Viszont még egyszer nem akarok odamenni. Ennyi elég is a negatív részből.

Szombaton egy nagyon jó futó túrát csináltunk. Felfelé kb. 6 km-t sikerült futni, utána már csak sétáltunk. Kékestetőn megittunk egy forró teát, majd elindultunk lefele egy másik útvonalon, amiről kiderült később, hogy egyáltalán nem kényelmesebb út, mint amint felmentünk.

Többnyire futva mentünk vissza, bár igencsak néznünk kellett a lábaink elé, mert nagyon köves volt a turistaút.

Nagyon élveztem, mert jó volt a levegő és szép napsütés.

Az, hogy két napig utána izomláz volt a combomban, már mellékes. A lefele futás mindig kihívást jelent a lábaimnak….

Vasárnap megnéztük a Mátra Múzeumot, illetve Egerben ebédeltünk és ittunk egy-egy kávét a Frei Kávézóban.

Este, hazaérve, a mosáson kívül már nem voltam hajlandó semmit sem csinálni, csak pihizni.

Szeretem az ilyen hétvégéket. Kellenek.

Kettőből egy

A héten eddig a legfontosabb dolog, amit csináltam a többi fontos dolgom mellett, hogy két honlapomat eggyé teszem. Azaz az egyiket megszüntetem, és az ott levő dolgaimat (pl. írások, maga a tevékenység) átmásolgattam a meg- és fennmaradó honlapomra.

Hogy miért szüntetem meg az egyik honlapot? Racionalizálás, illetve nem kell kifizetnem az esedékes tárhelydíjat. Jobb is lesz így, mert kétfelé (többfelé) már nehéz koncentrálnom.
Összességében végülis marad két honlap: ez és amit meghagyok.

A héten eddig exta különlegesség nem történt. Eddig megtartottam az edzéseimet, ma elmaradt a személyi edzés, így a szabad délutánomat, estémet blogírásra, pihenésre és társas életemre fordítom.

Szombat délutáni film

Tegnap délután moziban voltunk. Megnéztük a Csillagok között (Interstellar) c. filmet. A kisebbik gyermekem szorgalmazta, hogy menjünk, mert az milyen jó film, meg aztán néhány, a filmet éltető kritikát is olvastam.

Majd’ 3 órás film. Nincs benne lövöldözés, nagy akciójelenet, bár van benne egy intrikus, aki ölni is képes volt. Szóval, körülbelül ennyi volt a nagy negatív elem. Mégis mély nyomott hagyott a film mindenkiben, és a gyerkőceim is órákig beszéltek róla.

Nekem mit adott? Nos, nem tudom. Indított el bennem gondolatokat, de csak ennyi.

Talán nem kapott el jó pillanatban a film, de én nem mondanám, hogy az eddig legjobb film, amit láttam. Lehet, még egyszer meg kellene néznem.