Start

Tavaly már volt egy nagyobb etapunk az autóval, de az országon belül volt. De azért azt is elmondhatom, hogy Ausztriában a hegyekben is vezettem már.

Most 1160 km-t fogunk levezetni felváltva a nagyobbikkal (a kisebbik a hátsó ülésen héderezik még). Oda. És persze jövünk vissza is jövő hétfőn.

Egy kicsit be vagyok rezelve. Nem tudom, eldönteni, mitől jobban: a kocsi bírja az ezres motorjával vagy hogy mi (leginkább én) tudunk-e biztonságosan vezetni végig.

Hát, akkor hajrá nekünk!

Svájc röviden

Sajnos fotót nem tudok feltölteni ide, de szerelmes vagyok az Alpok hegyeibe. Bár szerintem bármilyen hegybe, domba bele tudok szerelmesedni, csak nekem tetsző legyen.

A városnézésért most nem vagyok oda, de ha már ez is az út része, egyefene.

Ahogy puffan

Változtattam. Ilyen volt a csütörtököm. Reggeli edzésként otthonra terveztem erősítést, aztán jól elmentem 15 perces vívódás után biciklizni. Ehhez az is hozzájön, hogy kissé szédülős volt a fejem, s emiatt nem volt kedvem otthon izzadni. De még gyorsan megcsináltam a napi burpee penzumot, aztán jöhetett a bringa. Isteni volt, de tényleg.

Néha nem is tudom, mit szeretek jobban: futni, bringázni vagy erősíteni. Az a jó, hogy mind a hármat, csak olykor az egyiket jobban a másiknál. Ha lenne időm, talán még triatlonoznék is, hiszen az úszással sincs bajom (csak gyakorolni kellene). Majd talán, ha nyugdíjas leszek, vagy lesz annyi bátorságom, és a napi 8 és félórás ülés helyett valami másba vágok bele.

Szóval, tegnap reggel tekertem, aztán meló, ami kicsit elhúzódott, és inkább letettem a tervezett programról, és a bolt után hazamentem, és takarítottam egy kicsit. Majd főztem egy picit. Utána kommunikáltam a Skandináv körúton levő gyermekemmel, majd alvás.

Igyekszem rendezni a gondolataimat, és megtalálni arra a választ, mit is akarok én. Most ott tartok, hogy hagyom történni a dolgokat a maguk útján, és kb van 3 hetem, hogy történjen valami, amiből már látom a megoldást, az utat.

Addig jöhet Svájc, Németország és a Bükk.

Vegyesen – hetem, futás, tervek

Megint úgy indult a hetem, hogy csak a keddi masszázs és talán a csütörtök délutáni olvasó”est” fix. Na, meg egy reggel a tüdőszűrés.

Most ott tartok, hogy a hétfő délutánom kocsimosással, vásárlással, főzéssel, telefonálással telt. Na, meg azért egy kis lazítás is belefért. Úgy tűnik, a péntek délutánomra is akadt program, amit csak akkor halaszthatok, ha nagyon muszáj. Szombat reggel a futásé, aztán muszáj leszek pakolni, hiszen éjjel utazom fel Bp-re, hogy onnan Svájcba mehessek.

Ha minden jól megy, holnap délután ráveszem magamat egy tekerésre. Ugyan jobb lenne kora reggel a hűvösebb időben, de valamikor erősíteni is kell, azt meg ugye végképp a hajnali órákban tudom megoldani. Este a meleg lakásban a búbánatnak sincs kedve megmozdulni.

A futást rendületlenül csinálom. Mindig kíváncsian várom a hétfő hajnalt, mikor meglátom, milyen edzéseket kapok arra a hétre. A Polar Flow-ba szépen felviszem a napi edzéseket (heti négy nap), és összehangolom az órával. Így csak a pulzusra kell figyelnem (tartani az adott szintet), az időre, zónákra nem.
Eddig tetszik a dolog. Annyi bajom van, hogy terepre egyelőre nem tudok menni. Talán ha egy kicsit hűvösebb lesz az idő, akkor oda is kikocoghatok, és nem fog az első kisebb emelkedőnél az egekbe szökni a pulzusom, ami a melegbem már egyébként is fenn lenne. Most azzal vigasztalom magamat, hogy augusztus végén terepezhetek min. 50 kilométert fel és le. Addig igyekszem egy-két etapra elmenni a svájci út alkalmával. Gondolom, ott nem sok sík rész lesz. Ha meg igen, akkor bámulom a hegyeket futás közben.

Lassan kellene az új tervemmel is foglalkozni. Újra órát szeretnék tartani, de csak heti egyet. Fascia tréning lenne, amit elsősorban azok számára tennék össze, akik rendszeresen sportolnak. Lenne benne nyújtás ötvözve a fasciák edzésével, karbantartásával. Megvan a koncepció, már csak az órát kell összeraknom ténylegesen, illetve találni egy helyet hozzá.

Úgy tűnik, megint új irányba megy az életem, de most nem érzem azt a bizonytalanságot, az esetleges ürességet, ami hasonló alkalmakkor van bennem. Nem keresek pót kapaszkodókat, mert nem érzem szükségesnek. Igyekszem szembenézni a helyzettel, hogy ne közömbösséggel vagy elutasítással oldjam meg a “problémát”. Ez egy helyzet, ami van.
Nagy lány vagyok már, vagy mi.

Semmi

Ülünk a kisebbikkel az autóban, haladunk hazafelé. Nézi a panel házak előtt üldögélőket.

– Ezek az idősek ott ülnek a ház előtt, s nem csinálnak semmit – jegyzi meg.

– Beszélgetnek – mondom.

– Én is azt mondtam – zárta le a témát.

Futó nudizmus

Most olvastam, hogy egy férfi futó az egyik terepfutása vége felé találkozott egy vele szembe futó pucér pasival. Amint írta, nem egy elhagyatott környéken futkorásztak, jó pár sétáló nő, férfi, gyerek járt arra, tehát nem szándékozott eltűnni a világ szeme előtt így ruhátlanul (az nem derült ki, hogy volt-e rajta futócipő).

Nos, kíváncsi lettem volna a reakciójára, ha egy meztelen nő vágtázott, kocogott volna el mellette. Mennyire tartaná azt illetlennek, megdöbbentőnek, feljelenthetőnek.

És azon is elgondolkodtam, mit tennék, ha egy magányos erdei futásom alkalmával összeakadnék egy pucér futóval. Pasival. Azt hiszem, ez olyan, hogy megkülönböztetünk nudistát és perverz, magát mutogató, nőket (esetleg férfiakat) molesztáló pasit.

Valószínű magam is erősen megdöbbennék a látványon, de ha érzékelném azt, hogy veszélytelen rám nézve a helyzet, akkor maradna az érdekes élmény. Főleg, ha a pasinak jó az alakja.
Ha megállna előttem, és szándékosan mutogatná magát hangsúlyozva a nemi szervét, akkor előrántanám a pepper sray-t.

Úgyhogy, amíg nem zaklat erőszakkal szexuálisan sem engem, sem mást, addig nyugodtan futkosson – cipőben vagy anélkül.

Ja, és még ott a kérdés: ha egy meztelen nő futkorászna így az erdőben, akkor is ekkora nagy lenne a riadalom?

Jót enni

Beszélgetek a kisebbikkel arról, hogyan is szeretném legalább az odautat a tesómékhoz.

Mondom a tervemet, hogy korán kellene indulni hajnalban, s mivel hosszú az út, legalább egy helyen hosszabb időre is jó lenne megállni, és szétnézni pihenés gyanánt. Akár Salzburg is lehet ez a hely.

Hol van, és ott mi van, jött a kérdés a majd’ 17 évestől. Vár, meg szép város, válaszolom első körben. Kissé fancsali, illetve érdektelen arcot kapok. Hm.

– De meg is kajálhatunk ott – vetem fel az ötletet.

Felcsillan a szeme.

– De helyi jellegűt, ugye? Valami jót! – ekkor már érdekli a dolog.

Ennyit a kultúráról. Végül is van gasztro is. Meg pocak is. Mert hát min ketesztül lehet egy férfit megfogni.

Ezzel még tartozom – BT M

Ami a combizmaimat illeti, még mindig nyögöm a vasárnapi terepversenyt. Még korábban neveztem rá, mielőtt edzőt fogadtam volna. Úgyhogy ez is még felkészülésen kívüli program volt. Természetesen az edző tudott róla. Még az augusztus végi terepes 50 km-emről is tud.

Szóval, Börzsöny Trail M távja. Ami kiírás szerint 24 km lett volna, de egyébként csak 23 km. És nem azért, mert az én órám tévedett. Másoktól is hallottam, hogy egy kilométert megspóroltattak velünk valahol. De szerintem senki sem bánta.

Nekem az odajutás egy oda-vissza 3-3 órás vezetésembe fájt. Igen, fájt. A magyar utak (főleg a nem autópályásak) állapota miatt kell ezt írnom. Ugyan igyekeztem a kátyúkat kikerülni, de ha bele sikerült menni egyikbe-másikba, agyon sajnáltam az autómat, s reméltem, hogy azzal a zökkenéssel meg is úsztam a dolgok.

Mivel nem volt túl korán a rajt, nekem sem kellett extra korán kelnem. Simán odaértem, leparkoltam kb. 300 méterre a versenyközponttól. Odasétáltam, és egyből beálltam a női wc előtti sorba. Bár az autóút alatt egyszer megálltam meglocsolni az útmenti gazt, de mire Diósjenőre értem, újra megtelt a húgyhólyagom. De nagyon.

Megkönnyebbültem, majd átvettem a rajtszámot és a dugókát. Aztán vissza az autóhoz, hogy összekészüljek az előttem álló kihívásra. Hátizsák fel, még befújtam magamat kullancs-szúnyogriasztóval, aztán újra a rajthoz sétáltam. Sok dolgom nem lévén, újra beálltam a már jóval hosszabb női wc-sorba. Legalább a rajtig eltöltöttem az időt.

Az M-es és az S-es táv futóit egyszerre rajtoltatták. Beálltam az árnyékba, ott bemelegítést imitáltam, majd eljött a rajt pillanata is. Ugyan az órámmal kikísérleteztem, hogy kb. az utcára érve fogja a tracket beállítani magának, de valahogy egy-két méter hiányzott hozzá, így anélkül futottam végig a távot. Nem is nagyon hiányzott az óra trackvonala, mert gyönyörűen ki volt szalagozva és festve az út. Illetve az egyetlen frissítő pontig, ami 13,1 km-nél volt, addig mindig volt előttem és mögöttem valaki – legalább egy kígyózó sorként.

Mivel is kezdődhetne egy 1000 méter szintemelkedést tartalmazó 23 km-es etap? Hát, dombmászással. Ugyan több kilométeren (asszem, 9 km) keresztül folyamatosan mentünk felfelé. Olykor futva, olykor sétálva. Ahogy azt az emelkedés meredeksége engedte. Még egy kicsit hullámvasutaztunk a dombtetőn, majd irány lefele a völgy, ahol a frissítő és ellenőrző pont volt. A terülj-terülj asztalkám engem csak a kólában és a vízben érintett. Na, jó, egy darab banánt is magamba tömtem, mielőtt neki indultam volna az földút másik oldalán levő emelkedőnek. Szóval, ittam egy pohár kólát, töltettem a víztartályomba vizet, és a kulacsomba is, miután beleráztam a BCAA-glutamin-karbolyn kombó poromat. Egy kicsit lemostam az arcomat vízzel, majd neki is estem a mászásnak.

Vártam, hogy nagyon meredek lesz, hogy csak mászni és gyalogolni fogok bő 4 km-en át, s bár valóban jókat gyalogoltam, azért a mozgásom futót is tartalmazott elég sok helyen. Mentem, mert be akartam érni szintidőn (4 óra) belül – jóval. Egyébként nekem ez a szakasz tetszett a legjobban. Sok helyen single track volt, de szerencsére már eléggé széthúzódott a mezőny, így nem tapostuk egymás lábát. Olykor előztem, és engem meg alig, vagy egyszer sem.
A táj minden fájdalmat és kényelmetlenséget feledtetett. Ugyan legtöbbször csak az előttem levő szépséget láttam, mert arra már sajnáltam az időt, hogy megálljak és körbe fotózzak, de majd egyszer, majd máskor ….

Aztán valahogy a tetőre keveredtem, majd jött a lejtőzés. Mondhatnám azt, hogy ez már csak a végjáték, itt már a pihenés jön. Ha-ha! Ha nem cseszné szét a quadriceps-eimet a leereszkedés iramban. Ugyan vágtatni nem tudtam, mert a lábujjaim és -körmeim kényelmetlenül nyomódtak a cipők orrához, szóval duplán óvatoskodtam. Mégis bennem volt a versenyszellem, hogy nehogy már megelőzzön valaki, akinek a lejtmenet kevésbé fáj. Így mikor meghallottam a lefele robogó léptek zaját mögöttem, kicsit csalódottan álltam félre. Aztán megkönnyebbültem, hogy L-es távon futó pasik előznek meg. Ráadásul a mezőny eleje. Legalább láttam, hogyan is kellene csinálni. Megnyugvásomra a célig egy M-es sem előzött meg.

Hát, nem bántam, mikor a lejtést egy kis emelkedés törte meg pár száz méterig. Aztán újra jöhetett az ereszkedés. Akkor könnyebbültem meg, mikor már a község első házait megpillantottam. Hogy azért még se legyen annyira felemelő a célba érkezés, még előttem volt egy másfél kilométer aszfaltos, tűzőnapos futás. Bármennyire is jólesett volna gyalogolni, ahogy egy-két futó előttem, majd utánam tette, nem engedtem meg magamnak ezt a luxust. Amit meglehet futni, azt fussam meg, nincs séta, csak nagy fájdalom vagy rosszullét esetén. Így végig futva Diósjenő leghosszabb utcáján, végre elértem a főutat, amiről már valóban a versenyközpontba futhattam be. Nem tudom, mennyire tűntem leamortizálódottnak, de magamban azért még éreztem az erőt. A sprintelést már kihagytam, mert minek, pedig simán ment volna még.
A célban dugtam egyet a dugókával, nyakamba akasztották a befutóérmet, illetve vállamra terítettek egy vizes törölközőt, majd útba igazítottak, merre van a frissítés. Először leittam magamat vízzel, és utána küldtem még egy pohár kólát. Még a saját magammal cipelt frissítésből ettem, a vizes törölközővel áttöröltem magamat, aztán elballagtam az autómhoz. Közelebb álltam vele a versenyközpont mellett levő utcába, majd bevonultam az épületbe lezuhanyozni. Kis sorban állás, és végre hideg vízzel (csak az volt) valóban felfrissíthettem a megizzadt testemet. Egy hajmosás is belefért.
Sokat most sem tököltem. Tisztán, üdén és utcai ruhában visszasétáltam az autómhoz, magam mellé készítettem a kajámat, és hazaautóztam.

Persze, ahogy reggel elinduláskor, hazafelé is sikerült plusz km-rel megnövelnem a távot. Reggel a google térkép akart az általa kigondolt rövidebb úton elvinni a célig szándékom ellenére, délután én nem tudtam, melyik a jobb és a bal kezem. Míg a gps balra akart volna vinni, én képes voltam jobbra menni. A program meg nem szólt, csak a következő településen akart visszafordítani. Akkor jöttem rá, hogy rossz irányba mentem addig.

Hazaérve még elcsíptem a VB döntő meccsének utolsó 30 percét. Bár a horvátoknak drukkoltam, a franciák nyertek.

És még annyit a végére:

“lehet, hogy nehéz lesz, de lehetetlen nem”