Viszlát, Aligátor!

Egyszer már írtam évek ezelőtt ebben a témában. Most azért jött elő újfent, mert ma is így köszöntem el az egyik kollégámtól itt, az új helyen.

A régi munkatársaim már megszokták anno. Ezt abból tudom, hogy az ajándékkártyára, amit a búcsúztatásomkor kaptam, ezt írták: See you later, Alligator!

Hihetetlenül jólesett. Mert ez egy jel volt számomra, hogy figyeltek rám. E téren is.

Hogy honnan vettem ezt az elköszönést, nem tudom biztosra. Most úgy emlékszem, hogy a sógoromtól csentem. Azért gondolom, hogy ő a forrás, mivel tánctanár is többek között, és ez egy régi rock-and-roll dal.

De mindegy is! Nekem elköszönésnek mindenképpen megfelel.

Blogírások

Szoktam más blogokat (is) olvasni. Már ha írnak a tulajdonosaik bele, rá valamit. Van köztük énblog, és vannak tematikusak is (futás, edzés, egyéb okosságok). Mindegyiket szeretem olvasni (ha van, mit!), mert az írott anyag jól megfogalmazott, érdekes vagy éppen hasznos információkat tartalmaz.

Ha csukott szemmel böknék egy-egy bejegyzésre, és úgy olvasnám, hogy nem tudom, ki a szerzője, jó részüket felismerném, mert olyan jellegzetes stílusban fogalmaznak.

S máris elgondolkozom azon, vajon az én írásaim mennyire felismerhetőek.

Tudom, ma már kevésbé vagyok érdekes, ami a bejegyzéseim tartalmát illeti. Ritkán írok saját véleményt (bár olyanom sokszor van), a magánéletemet szűrten teszem ki (máshol sem nagyon), és egyáltalán.

A véleményeim leírásával úgy vagyok, hogy elég, ha azokat szóban másoknak már egyszer megfogalmaztam. De ha éppen nem, csak magamban gondolom végig, akkor sem akarom nyíltan megörökíteni. Minek? Hogy legyen még egy az internet mélyén?

Ez a blog azért indult annak idején (2004.09.06-án), hogy ide öntsem mindazt, amivel nem akartam a körülöttem élőket, levőket terhelni. Idővel ez módosult, mivel egyre több ismerős tudott a blogról, így szűrni kezdtem a tartalmat.

Most már csak azon gondolatokat, történéseket írom ide, amikre később is akarok emlékezni, és nem bánom, hogy esetleg olyan is olvassa, aki ismer engem.

Az én életem is völgyekből és hegyekből áll, de akad sík szakasz is. A számomra negatív előjelű történéseket, érzéseket nem szívesen rögzítem, mert úgy gondolom, hogy az írott szöveg nagyobb hatalommal bír. Így elég, ha csak megtapasztalom, és igyekszem tudatosítani, hogy van választásom.

És vannak olyan félelmek is bennem, amikről sejtem, hogy léteznek, mert jelüket adják ilyen-olyan (nem igazán támogatott) viselkedést kiváltva nálam, de nem tudom megnevezni, esetleg felismerni őket. Pedig akarom, de … igen, ott van az a “de”.

Szóval, élek, létezem, olykor egy-egy részletét kiblogolom.

(Úgy tűnik, hogy az érzéseimmel pedig nem tudok dűlőre jutni, mivel már az albérletben is gond van a vízzel. Ezúttal a konyhai és a fürdőszobai csap ereszt.)

Tegnapi nap margójára


Elgyalogoltam a Pólusba, és vissza. Ez kétszer 5 km meg egy kicsi. Ment simán. És igyekeztem a kertesházas részeken menni. Imádtam a csendes, falusias légkört, amit színezett a borús, őszi idő. Inkább nekem való ez, mint az autózúgástól hangos Szentmihályi út.

A Media Marktba is bebaktattam, mert az új porszívóhoz kellett már az új porzsák. Ha már szeptember elején ott vettem a gépet, akkor tuti árulnak zsákot is hozzá.

Majd’ az összes dobozt végig böngésztem a keresett kulcsszó után, de egyiken sem leltem a porszívó típusát. Így segítséget kértem a szekció posztján álló hölgytől. Szerintem udvarias és kérő hangot ütöttem meg az én pincehangommal. A hölgy odavágtatott a zsákos polchoz, útközben megkérdezve a márkát, típust, vásárlás idejét, majd rögtön levett egyet azzal a felkiáltással:

– Ez hozzávaló, de szar. Kell? … Nem? – s tette is vissza a csomag porzsákot a helyére, mivel a “szar” szó miatt egy (!) pillanatig hezitáltam.

Aztán a szomszédos stócból előkapott egy másik csomag porzsákot, és azt nyújtotta szó nélkül. Gyorsan elvettem tőle, mielőtt azt is visszacsapja a többi közé. Ezek után elviharzott vissza a posztjára. Talán ki sikerült nyögnöm egy köszönömöt, mert a megrökönyödéstől szóhoz sem jutottam. Ott álltam, és kinyitottam és bezártam a számat, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva. WTF?!

Tényleg azon gondolkoztam, hogy ezt viselkedést mivel sikerült kiváltanom az eladóból.

És ballagva a pénztárhoz emésztgettem a történteket. Megálltam egy eladó pasi felett, aki éppen a padlón térdepelve rendezgetett egy legalsó polcot. Már azon voltam, hogy megszólítom, és kérek tőle valamit, csakhogy egy udvarias és segítő viselkedést kapjak viszont. Akkor úgy éreztem, az kompenzálta volna a nő számomra megdöbbentő kiszolgálását.

Aztán inkább kifizettem a porzsákokat (1000 Ft), és mentem tovább az utamra.

Pihentető három nap

Kellett már ez a három és fél nap szabadság. Igen, akár így is nevezhetem ezt a hosszú hétvégét.

Már régen voltam szabadságon. Legutóbb augusztusban volt a 4 napos hétvége, de az nekem leginkább a költözésről szólt. Nem a pihenésről, és a kiengedésről.

Most pedig kiengedtem. Nem volt semmi kötelező, csak elhatározott és megcsinált. Nem sürgetett semmi, nem noszogatott még a lelki ismeretem sem.

Ennyit már rég aludtam éjszaka. Igaz, a múlt éjjel volt az, amikor aránylag nyugodtan, gégefájdalom és nagy nyeldeklések nélkül aludtam (3-4 felébredéssel). Így sikerült több, mint 10 órát aludnom. Péntek éjjel 11-et.

Úgy tűnik, ez a betegség többet kivett belőlem, mint gondoltam volna. Pedig csak a gégém fájt és nem volt hangom. Se láz, se orrfolyás, és köhögés is csak olykor. Szerintem, ha meghallgatná a tüdőmet egy doki, azt mondaná, hogy tiszta.

Futni nem mertem. Elmentem volna már a próbafutásra, de a gégém miatt inkább halogatom. Talán ma mentem volna, ha nem esik oly rendületlenül és lehangolóan egész délelőtt…. Majd holnap reggel …. (Most amúgy sem javasolják a hosszabb kinn tartózkodást a városban a rossz levegő miatt. Ha-ha-ha!… még egy ok, hogy ma ki se dugjam az orromat.)

Hangtalanul

Ennek a no voice helyzetnek egy hátránya van. Telefonon nem tudok kommunikálni.

Ma már jobb a helyzet, már pincehangot (én így hallom) elő tudok varázsolni a torkomból, de erre egyelőre csak sajnálkozó tekinteteket és mondatokat kapok reagálásként.

Tegnap kaptam a suttogásomra lebaszást is, hogy miért nem megyek orvoshoz, miért nem maradok otthon, mert így terjesztem a kórt a munkahelyen (maszk mögül). Bocs, de a múlt héten, amikor csak a torkom fájdogált (az nem volt ilyen nyilvánvaló), amikor tette éppen, vajon akkor kisebb volt a fertőzésveszély?

Ha ezzel elmennék a dokihoz, csak nézne rám bután, ha ki akarnám íratni magamat. Nem vagyok lázas, még nem köhögök (gyanítom, ez hétvégére fog esni), és állandóan maszkot viselek emberek között. Ha a párom nem kapta el, akivel nyált is cseréltem a hétvégén – hogy ilyen profán legyek -, akkor majd a kollégák fognak hullani körülöttem, akikkel éppen hogy másfél-egy méterre beszélgetek maszkkal az arcomon.

Szóval, lelkemre vettem ezt a kérdőre vonást. Pedig tudhatnám, hogy rá se kellene hederítenem. De még új vagyok itt a majd’ két hónapos alkalmazásommal, így nem ismerem az erőviszonyokat, szokásokat.

Amúgy nem vagyok egy beteges típus. Valószínűleg a lassan két hetes elhajlásom eredménye ez. Vagyis hogy az erősen fázó lábamra nem vettem zoknit (voltam olyan állapotban, hogy ez nem jutott eszembe), s inkább lógattam a hideg szobában a padlóra, hogy kevésbé szédüljek félig fekve az ágyban. Így ezzel beszereztem egy gégegyulladást.

Na mindegy! Ez is elmúlik egyszer. Lényeg, hogy jön egy három napos hétvége, amibe minden is bele fog férni. Értem én a takarítást mint legfőbb projekt (?), egy próbafutást (hát erre kíváncsi leszek!), kálium-beszerzőút a Pólusba (egyelőre ez a terv szombat délelőttre), kerékpár-versenynézés (Giro / Vuelta), séta, pihenés, meg főzés (ja, mert enni is kell néha).

Szóval, csak a szokásos.

Taps

Szombaton még nagyon elememben voltam, így simán bevállaltam az esti sétát, hiszen aznap még túl sokat nem mozogtam. Megérzésünkre hallgatva vittünk magunkkal egy fejlámpát.

Az odafele vezető út végén bementünk a boltba, bevásároltunk, és már odaértünkkor mondtam, hogy ebből visszafelé lámpázás lesz.

Így is történt. Persze, egyből lenyúltam az eszközt, és a fejemre tettem. A móka kedvéért a még kivilágított részeken a villogó piros fényt állítottam be. S ennek örültem (“villog a tábla!”). Az erdős részre érve már a legerősebb fény világította meg úgy-ahogy az előttünk levő utat.

Egyszer csak két árny futott át a gyalogúton pár méterrel előrébb. A párom “lelkesen” állította, hogy vaddisznók voltak. Én kételkedtem ebben. Elkezdett hangosan énekelni, hogy elijessze a többit, amelyek esetleg még az út környékén túrnák a földet. Hát, inkább meggyőztem arról, hogy elég, ha tapsolunk. Jelesül, én. Így, a megnyugtatására végigtapsoltam az erdei szakaszt. …. Nem volt rövid az út….

Utána jöhetett a városi részen, újra, a villogó piros.

“Pihenés”

Megkaptam, amit kértem. Bár bejött az is, hogy “pontosan fogalmazd meg azt, amit kérsz, mert másként is megkaphatod, úgy, ahogy nem igazán szeretnéd”.

Szóval, még az augusztusi és az október eleji kihívásaim előtt arra vágytam, hogy majd pihenhessek, ha végeztem az UB-s ultratávom lefutásával. Az első hetet meg is adta az edző lazításra. Aztán múlt kedden futottam egy órát, amikoris a bal lábfejem a cipőfűzős rész alatt – újra – megfájdult. Hogy csont vagy ízület, vagy esetleg egy ín lett jól megnyomva a hosszúfutásom alatt, ki tudja. Úgyhogy újabb futásmentes napok jöttek. Közben elkezdett fájdogálni a torkom. Úgy tűnt, hogy csütörtökre kihevertem. Erre már péntek napközben éreztem a gégémet. Jöhetett a nyakamba a kék sál, és a reménykedés, múló fájdalom az egész. Hát, nem. Vasárnap újabb fellángolás, ezúttal komolyabban. A múlt éjszakám már nyugtalanabb és torofájósabb volt az eddigieknél.

Ma már a munkába hoztam magammal az doboz ezres C-vitamint, egy levél Strepsilst és egy csomag NeoCitránt, ha szükség lenne rájuk. A C-vitaminra mindenképpen lesz.

Komolyabb beteg nem lehetek, mert nincs itt háziorvosom, illetve táppénz esetén kevesebb lenne a fizetésem, pedig most minden fillér(!) számít. Úgyhogy kihúzom a dolgos 4 napot, aztán lesz három napom pihenésre, ha még szükség lesz rá.

Itt az idő, hogy bebizonyítsa az immunrendszerem, mennyire erős.

Győzelem

Pont tegnap délelőtt gondolkodtam azon (mert olykor ráérek), hogy a kedvenc kerékpárosom nagyon nem “szerencsés” az elmúlt hónapokban. Bezsebelt már jó pár második, harmadik, s akár negyedik helyet is egy-egy több hetesen, vagy egy napos versenyeken, de valahogy a célba elsőként nem tudott érni (legutóbb tényleg egy-két centin múlt).

Vajon mennyire kitartóak a rajongói? Mennyire hisznek benne? Én, őszintén megvallva, már kezdtem feladni a reményt. Persze, továbbra is kedvencem maradt volna, de magam is kezdtem azt hinni, hogy ennyi volt részéről a nyerő időszak, már leáldozóban van a karrierje.

A Giro-t is úgy kezdtem el nézni (figyelemmel követni) tegnap fél kettő-kettő körül, hogy ha már előfizettem a eurosportplayers-re pont a bicikli versenyek miatt, legalább kapcsoljam be, aztán vagy tudom a munka mellett nézni, vagy nem.

Rögtön felélénkültem, mikor láttam, hogy a kedvencem a szökésben teker. Rögtön tudtam, nem véletlen. Hát nem, valóban nem. Eleinte kis csoportban a szökéssel, aztán pedig az utolsó 15-13 km úgy végigtekerte egyedül, hogy öröm volt nézni. Bár az én büszkeségem nem sokat számít(ott), de mikor átgurult lazán a célon, úgy örültem az első helyének, mintha tagja lennék a csapatának.

Szóval, a tegnapi nap ezért is volt jó. Mert legalább újra bebizonyosodott – közvetve – számomra, hogy soha sem szabad lemondani bárkiről, bármiről.

….mert van remény.

Egy vidéki hétvége és a margója

Mikor besiettem az étterembe péntek este, azt vártam, hogy kissé idegenek lesznek számomra a volt kolléganőim. Aztán odaértem hozzájuk, egyenként megnéztem magamnak őket – egy távoli – köszöntés közben, és rájöttem, hogy egyáltalán nincs bennem az “idegen” érzés. Az a jó pár hónap és év együttlét és közelség belém ivódott.

Persze, csak másfél hónapja nem láttam őket….

Mindenesetre örültem nekik, annak, hogy újra beszélhettünk, nevethettünk, hallhattam a sztorijaikat, bár úgy rémlik 5 és fél deci bor ködén túl, hogy leginkább nekem járt a szám. (Remélem, nem voltam túl sok.)

Hát, azt is őszintén be kell valljam, hogy kissé túltoltam a borozást. De végre nem szívfájdalmamban lettem “mosolygós” és szédülős, hanem mert elszámítottam a kapacitásomat.

A többit nem részletezném…

Aránylag jól aludtam, amikor már tudtam. Egyszerűen beájultam, ahogy rendeződött nagyjából a gyomrom. A szédülést eleinte azzal próbáltam kompenzálni, hogy a padlón tartottam a lábaimat, de már nagyon fáztak (talán emiatt is fájdult meg vasárnap estére a torkom), így igyekeztem takaró alá bújtatni őket. Az nem jutott az eszembe, hogy van plüss zoknim is…

Másnap semmi bajom nem volt, csak némi zizi érzés a fejemben. Egyáltalán nem volt kedvem futni menni, még vasárnap sem. Úgy is könnyített hetem volt. De legalább elintéztem a boltot (kivéve a Rossmann a GlamÚr napok miatt), majd kicsit takarítottam is otthon, és az autót is kikeráztam kívül-belül (végre!).

A párom megkérdezte, jó volt-e otthon. Erre egyszerű választ tudtam adni. Jó.

Anyu pedig azt tudakolta tőlem, hogy jól érzem magam az új munkahelyen, Bp-n. És nem bántam-e meg a változtatást. Erre is egyszerű a válaszom. Jól érzem magamat, és nem bántam meg.

Nem tudom, fogok-e valaha nosztalgiával gondolni a régi otthonomra annak ellenére, hogy szerettem ott lakni, s értem itt a várost is. És az utóbbi időben szerettem ott dolgozni, ahol.

Egyelőre annyit tudok, hogy szeretek az albérletben lakni (inkább a lakáson van a hangsúly), és a munkahely is elfogadható. Ha lesznek nehézségek (mert mindig akadhatnak), azokra a megoldást akarom majd megtalálni, nem a csomót.

Szóval, új szezon kezdődik. A futásban.… ha-ha-ha! De tényleg. Viszont még nem tudom, mire készülök, mikor és mit fussak. Szerintem ebben a hülye helyzetben a szervezők is úgy jelölik ki a verseny-időpontokat is, hogy majd lesz valahogyan. De így hogyan készüljön az ember?!

Gyász

Szomorú hírt soha nem jó kapni, de ez is az élet része.

Mert az élet egy ponton elkezdődik, és akár mit csinálunk, egy másik, lehetőleg távolabbi ponton véget ér.

Ha egy régi ismerős eltávozik, fájdalmas, mindegy, mi volt az oka. Nincs olyan, mi lett volna, ha.

Eljött az ideje, mennie kellett.

S nekünk, itt maradóknak pedig az emlékével, az esetleges hiányával kell megbékélnünk.

drc-t 14 éve ismertem meg a blogom révén. Hogy ki kezdte a másikét előbb olvasni, nem tudom. MSN-en beszélgettünk jó pár estén, éjszakán. Személyesen soha nem találkoztunk.

Az utóbbi években az egymás életének viszonylagos, érintőleges követése maradt az FB-n keretein belül. Nem igazán voltunk egymás világai, szerintem. De ez engem ilyen soha nem szokott zavarni. Ha valakit egyszer megkedvelek, akkor az úgy is marad.

Nem ő az első, aki a blogos világomból eltávozott. Abbe. (Fura módon mindkettőjüknek a tüdeje adta fel. – Persze más okból.) Egy kicsit deja vu érzésem van.

Néha elgondolkozom, milyen kiszámíthatatlan az élet. Még itt írok a gondolataimat a munkahelyemen, és aztán jön egy perc, egy pillanat, ami az életem végét jelentheti. Persze, nem áll szándékomban meghalni a közeljövőben, de ezek azok a gondolatok, amik – sajnos csak egy rövid időre – ráeszméltetnek, mennyire fontos a “most”, az, hogy szeressem, akik az életem pillanatnyi részesei, és azokkal legyek, akik a szívemnek kedvesek.

Aztán, amilyen majom vagyok, minderről elfelejtkezek, és ugyanúgy játszom a hülye játszmáimat, ahelyett, hogy szeretnék.

Falam?

Úgy gondolom, összetehetem a két kezemet, hogy valójában nem tudom, milyen egy versenyen a “holtpont”. Vagyis mondhatnám azt is, hogy lehet, volt már nekem olyan, csak nem tudtam, hogy az.

Utánaolvasva persze ismerős az élmény motiválatlanság része. Például az, hogy megkérdeztem magamtól egy vasárnap reggel az utcát róva, mi a túrónak akarok lefutni 30 km-t edzésként. Azaz nekem ilyen gondolataim, ha vannak, leginkább edzéseken jönnek ki.

Persze volt már a tavalyi UB-n, illetve előtte a március végén lefutott maratonon hányingerem, de azt nem nevezném holtpontnak, falnak, hanem a rossz frissítésnek (túl sok CH-bevitel), valamint a számomra szokatlan melegnek köszönhettem. És az előbbi 20-30 km-en keresztül kitartott. A maratonon egy kisebb “koplalással”, óvatos banánevéssel kibekkeltem, megjavítottam.

Hogy minek köszönhetem a “fal-megúszást”? Szerintem leginkább annak, hogy nem futom el a versenytáv elejét. Mondhatni óvatos duhaj vagyok.

És szerintem azért is sikerült (én így tekintem) az UB-s 74,5 km-em múlt pénteken, mert – egy – jól felkészített az edző (bár a szeptember elején még eléggé motiválatlan voltam, és elmismásoltam két hétvégi edzést, és mivel fáradtságra panaszkodtam nála, nem tudott úgy “csúcsra járatni”, ahogy tervezte), mert – kettő – a tavalyi egy km-rel kevesebb táv nagy tapasztalatot adott és tanulságul szolgált.

Persze meg kell említenem, hogy az a tudat is sokat jelentett, hogy képes voltam tavaly májustól egy 73,5 km-t, egy 58 km-t (a 6 óráson) és egy 48 km-t futni. A két 60 km-es terepfutásról nem is beszélve.

Ha nem hagyom a kétségeket és nyűgöket eluralkodni magamban (lásd a szülinapi terepfutásomat), akkor helyettük a makacsságot és a kitartást hagyom létezni. Meg azt a tudatot: meg tudom csinálni.

Van egy olyan feltelezés, hogy azért jelenik meg kb. 30 km-nél maraton esetén ez a “nem megy tovább, sz@rul vagyok”, mert ekkor áll át a legtöbb futó teste a szénhidrát anyagcseréről a zsíralapú anyagcserére.

Nos, az én testem valószínűleg tudja, milyen zsírfelhasználással futni. Ugyanis mindig éhgyomorra edzek, legyen az futás, vagy erősítés, jóga, stb. S eleve kevés CH-val élek, létezem. Így neki az természetes, hogy nem kap szénhidrátot az erőkifejtéshez. Ami van, azt meg hamar felhasználja. Jöhet utána a zsír …Nem, nem vagyok szálkásan izmos, de legalább nem veszi tragikusan a testem, ha nem kap szénhidrátot edzés előtt, közben, után.

Úgyhogy én csak hallgatok, mikor szóba kerül futók között a holtpont, vagy akár megkérdezik tőlem: ha jön a fal, mit csinálok olyankor, hogy leküzdjem.

Továbbfutok.