Voltam a BP Büszkeség felvonuláson egy hete, szombat délután.

Tudtam, hogy sokan leszünk, de ez az embertömeg, ami végülis felvonult, meglepett. És persze büszkévé tett.

Előtte szóba került a munkahelyen, hogy megyek. Az egyik kolléganő hozzáállása nagyon meglepett. Nyitott, rugalmas nőnek gondoltam, de aztán kiderült, e téren nem az. “Csinálják a négy fal között”, “nem kell vonulgatni”, stb. Persze, ő elfogadó, és “természetesen” neki is vannak meleg ismerősei. De nem ért egyet azzal, hogy házasodjanak, gyereket fogadjanak örökbe.

Ő így gondolkodik, és valamiért nem is hajlandó ezen változtatni.

És én meg azért nem tudtam továbblendülni a hozzáállása felett, mert a bennem róla kialakult kép ütközik a valósággal.

És nem, nem kell mindig az “igazság bajnokának” (a megmondó, a kinyilatkoztató embernek) lennem! Engedjem el! Fogadjam el!

Múlt vasárnap kora délután feltűnt, hogy a macskát legalább egy órája nem láttam. Aludni általában a szobámban szokott és olykor az étkezőasztal melletti padon. Keresésére indultam. Utoljára a nagyobbik gyerek szobáját néztem meg, és már igen kíváncsi voltam, hova dőlt le. Megtaláltam. Nem aludt. Az ablakban ült és igen nézett valamit odafenn. Közeledtemre szépen lesétált a párkányról, és kiment a szobából (nehogy csapdába kerüljön egy viszonylag zárt helyen). Megnéztem, mit nézett.

Egy fecskét láttam a 2/3-ig leeresztett redőny és a szúnyogháló között kiterülve. Ó, mondom, szegény beszorult. Akkor hirtelenjében eszembe sem jutott, hogy felfele tartott a redőnytokba, csak a macska (majd miattam) vált mozdulatlanná. Szóval, kieresztettem.

Kissé kétségbe estem pár pillanat múlva, mivel a redőnytokból egy (?) madár vergődését hallottam. Először fel sem merült bennem, hogy a fecskék beköltöztek a tokba. Azt hittem, véletlenül valahogy belekerült, és most csapdába esett. Már a mentőakción gondolkodtam, de mivel a 4. emeleten lakok, eszembe se jutott, hogy magam oldjam meg a dolgot. Szerencsére nem tettem semmit. Úgy voltam vele, ha valahogy belekerült, úgy ki is fog onnan menni, ha nagyon akar.

Másnap reggel, amikor a macska már megint oly állhatatosan álldogált az ablakpárkányon felfelé tekintve, gyanítottam, hogy megint egy fecske lesz ott. És igen! Mivel éppen munkába indultam, és nem volt időm semmilyen fecskementésre, így hagytam ott, ahol találtam. Persze este már nem volt ott. Nem, nem a macska ette meg, mivel az ablaküvegen és a szúnyoghálón keresztül igen nehéz dolga lett volna, de gondolatban biztosan megtette párszor.

Meg kellett állapítanom, hogy legalább egy fecskecsalád van a redőnytokban és a félig leeresztett redőny és a szúnyogháló között másznak fel és le, hogy be- és kijussanak. A macska nagy örömére és kínjára, hiszen nem tudja őket elkapni.

Hát, valószínűleg annak sem örülnék, ha az ablak fölé költöztek volna, mert tele lenne kívül a párkány fecskekakival, de ez még rosszabb, mert ősszel, amikor már elköltöznek, hívhatok egy redőnyöst, hogy kitakaríttassam a tokot. Gyanítom a fészek mellett egy hatalmas kakihalmot is találunk majd.

A cicával továbbra is szép az élet. Mosakodik alvás előtt, alvás közben, alvás után, meg csak úgy, amikor azt érzi, hogy keresztbe álltak a szőrszálak itt és ott a testén. És persze evés után is megy a nagytakarítás.

Előszeretettel fekszik oda, ahova én szoktam, így, ha felkelek az ágyról, hogy ügyet intézzek, akkor be kell biztosítanom a helyemet, ha vissza akarok oda feküdni, mert ha nem teszem, nagy eséllyel találom a macskát az előmelegített ágyrészen.

Mint a legtöbb macska, ő is nagyon kíváncsi, és a félelmét ezzel le-le tudja győzni. Viccesnek találom, mikor követ, és kiderül számára, hogy lebukott, azaz észreveszem, hogy mögöttem van, vagy a sarokról figyel, amikor a fürdőszobában vagyok, stb. De így ki is deríthetem, hol van. Csak el kell indulnom a keresésére hangosan kérdezgetve, hol van a cica. Mire az utolsó szobához érek, akkor már biztosan mögöttem jön azt nézve, hogy mit keresek.

Holnap négy napig nem leszek itthon. Munka miatt el kell utaznom. Nem marad egyedül, hiszen a kisebbik gyerekem itt lesz. Kíváncsi vagyok, hogy szorosabbá válik-e a kapcsolatuk, vagyis a macska megbarátkozik vele annyira, hogy hagyja magát megsimogatni, illetve mennyire viseli meg a távollétem így, hogy lesz társasága.

Néha megértjük egymást. Vagyis én őt. A meleg miatt az ablakokat napközben zárva tartjuk, s ha lehet, még a redőnyöket is mélyre eresztem. Ezt a macska nagyjából estig el is viseli, hiszen jórészt alszik (délután a legmélyebben, majdnem K.O. szinten). De este, mikor felébred, akkor muszáj neki kinéznie, hogy megvan-e még a világ, nem lopták-e el.

Tegnap este, mikor körbe járta a lakást, és nem talált sehol egy nyitott ablakot, odajött, és nyávogott. Mondta a magáét, majd nézett az erkélyajtó felé, ami szintén zárva volt (ment a légkondi, és nyugati fekvés révén, napnyugtáig forrósít a nap). Mondtam neki, hogy ezt sötétedésig biztos nem nyitom ki, de a nagyobbik gyerek szobájában levőt igen. Odáig elkísért, majd örömmel ült ki a beáramló meleg levegőbe.

Megint egy évvel idősebb lettem. Mármint kronológiailag. Amúgy nem tudom. Természetesen rajtam is meg-meglátszik az idő múlása, és igazából nem is teszek ellene semmit, ami a külső módosításokat illeti: hajfestés, smink, stb.

Remélem, azért bölcsülök. Legalábbis igyekszek magamon változtatni, ha úgy érzem, nem a megfelelően reagálok a körülöttem és a velem történtekre. Például ez éven több stresszoldáson is részt vettem, mivel nem tudtam mit kezdeni a bennem dúló dühhel, haraggal, egyéb negatív érzéssel, amit a kolléganőmre vetítettem ki, hogy ő az oka, pedig csak a jelenlétével szembesített magammal. Voltam egy családállításon is, ahol elsősorban az anyámmal való viszonyomon dolgoztunk: segített meglátni, hogy nem velem van a baj, hanem anyám is egy ember, akinek szintén vannak feldolgozatlan stresszei. És nekem csak az a dolgom, hogy elfogadjam, hogy ő ilyen.

Mindennek hatására nagyobb békesség van bennem. Ez jó, mert nem őrli fel a mindennapjaimat a néma dühöngés. Anyuval is nyugodtabb a kapcsolatom. Sokat segít, hogy már nem rágok be a szurkapiszka megjegyzésein, elengedem a fülem mellett minden negatív gondolat és érzés nélkül.

Persze, nem én lettem a megtestesült buddha, mert még vannak dolgok, emberek, amik és akik miatt rágódok, mérgeskedek. De az egy másik történet, és egy következő feladat annak megoldása.

De először az lenne a legfontosabb, hogy elfogadjam a testemet olyannak, amilyen. Ha nem sikerült ezt megtennem akkor, amikor vékony voltam (volt rá 17-18 évem), akkor legyen meg most, amikor még nehezebb.

Fura, hogy a gyerekeim még nem láttak ilyen súlyban. Hiszen a megszületésük után ennél könnyebb lettem, illetve alig voltak 4 és 3 évesek, amikor gebére fogytam a válás előtti évben és utána. Szerettem vékonynak lenni, hiszen bármilyen ruhát fel tudtam venni, ami megtetszett, s nem éreztem kényelmetlenül bennem magamat. Persze, akkor is kritikus voltam magammal szemben, mert – bár tudtam, hogy vékony vagyok – mindig valami hibát, hiányosságot kerestem és találtam a testemen. Hülye voltam! Most picsoghatok!

Egy valaki néz rám teljes elfogadással: a macskám. Neki tényleg úgy vagyok jó, ahogy. Különösen akkor, ha ülök vagy fekszek.

Más: még mindig nincs hűtőgépünk. Pénteken délelőtt a szakszervizes kijött, és megállapította, hogy szükség van egy panelcserére, és meglátjuk, hogy megoldja-e a problémát. Ha nem, akkor tovább kutat. Addig is… nincs hűtőnk. Ki tudja, meddig?!

2021. novemberében vettem a hűtőt. Bíztam abban, hogy neves márka, azaz csak jó lehet. Eddig az is volt. Hétfő este bevásárlásból hazaérve nyitottam az ajtaját, és meglepetésemre sötétség fogadott. Nem égett a lámpa, de az a led sem, ami azt mutatja, hogy milyen hőmérsékleti fokra van beállítva. Nincsen áram? – kérdeztem. De mivel minden lámpa égett, minden más működött, kezdett az a gyanúnk lenni a gyerekkel, hogy elromlott a hűtő. Még a konnektort is ellenőriztük, hogy van-e benne áram. Volt.

Még jó, hogy nem egy nagy bevásárlást csináltam, gondoltam. De így is került a fagyasztórészbe két újabb félkész termék.

A gyerek azt mondta, hogy pár órája még működött, és ugyan mellette ült, de nem észlelt semmi rendelleneset. Ezen nevettem. Persze, majd oldalba bök a hűtő, hogy na, most fogok elromlani. Vagy nagyot horkant, mielőtt kimúlik?

Találtam egy szerelőt még aznap este, aki másnap kora délutánra ígérte, hogy megnézi a “betegünket”. A gyerekem hívott is háromnegyed kettő táján, hogy a rossz hírt hosszabban vagy rövidebben szeretném hallani. 15 ezer forintomba került, hogy megtudjam, talán egy szakszerviz tud vele valamit kezdeni. Így most arra várok, hogy péntek délelőtt eldőljön: javítás vagy új hűtővásárlás?

Tegnap délután szerencsére eszembe jutott, hogy van még egy gyerekem, aki talán éhezik, és a fagyasztóból a végleges kiolvadás előtt még rá tudok tukmálni húst, zöldséget, ezt-azt. Meg is könnyítette a dolgomat, dolgunkat még tegnap este, de mára még mindig annyi kaja maradt, hogy valamit kénytelen vagyok kidobni. A gyerekem “megküzd az elemekkel”, de én nem bírok ennyit enni. A szarvashúsból készült pörköltöt is inkább ettem volna pl. pénteken a születésnapomon ünnepi ebédként, mint most este muszájvacsoraként.

Úgyhogy pár napig még hűtő nélkül leszünk. Anyámnak szólok is majd, hogy ne nagyon készüljön elhozandó kajával, amit hűteni kell, mert nem tudom hova tenni. (Szombaton megyünk a szüleimhez látogatóba, születésnapozni.)

Ennek a betegségnek is nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Vagy az immunrendszerem erős még mindig, vagy hatott az egynapos fekvés és a neocitrán, vagy csak beijesztett.

Szombaton tényleg csak feküdtem. Nem is éreztem magamat topon. Bár az első adag neocitrán elmulasztotta a torok- és fejfájást, és a csípőfájdalmat is, ami a sok fekvéstől alakul ki nálam.

Vasárnap reggel egy péntekinél lényegesen jobb alvás után kikóvályogtam az ágyból, és éreztem magamat annyira jól, hogy egy alapos zuhany után felöltöztem, és elballagtam a népkertbe, ahol a tisza szigetünk programja kezdődött 10 órától. Egy órát elálldogáltam, beszélgettem a szigettagokkal, aztán elbúcsúztam, és jöttem haza tovább feküdni.

Ma reggel már érzem annyira jól magamat, hogy dolgozni menjek. No, nem túl lelkesen, de ez nem az egészségi állapotom miatt van. De ne nyafogjak! Ez a munkahét nekem rövid lesz. Csak két nap, és a többi szabad.

Más: persze, megértem, hogy egy telefonos értékesítőnek az a dolga, hogy mindenáron értékesítsen, de nem szeretem, ha erőszakosak. Példának okáért itt a legutóbbi: munkaidőben keres, és udvariasan rákérdez, zavarhat-e. Én éppen ráérek, így hagyom beszélni addig, amíg ki nem derül, miért is keres. Akkor igyekszem leállítani, mert tudom rögtön, hogy “nem veszek semmit”. Balesetbiztosítást vagy hasonlót akar nekem eladni. Először azzal hessegetem el, hogy nem utazom. Nem működik. Aztán azzal, hogy van mindenféle biztosításom (ami igaz is!). Ez sem hat, mert ragaszkodik, hogy hallgassam meg, meg egyébként lehet több biztosításom is egy témában. Mondom, hogy nem akarok másikat. Ő tovább nyomja, hogy hallgassam meg. Egyetlen egy érvem maradt, hogy nincs több biztosításra költendő pénzem. Ezzel sikerült megállítanom, de szinte éreztem a hangján a meglepődést, hogy nincs pénzem rá. Őszintén kíváncsi lennék rá, honnan szerzik meg a telefonszámomat. Mert gyanítom, hogy nem hívtak volna fel, ha havi 100 ezer forintból tengődnék.

Csak összejött! Egy-két hete jutott eszembe, hogy elmaradt a “szokásos” tavaszi náthám. Hát most lett egy kora nyári valamim.

Péntek reggel úgy ébredtem, hogy nincs semmi bajom, de mintha kaparna a torkom. Odáig eljutottam a reggeli menetrendemben, hogy megkávéztam, de mikor az edzőruhámat kellett volna felvennem, már inkább az ágyat választottam, és visszafeküdtem. A macskám nézett is nagyot, hogy társat kapott a reggeli héderezéshez. Még talán vissza is aludtam egy félórára. Munkába készülés alatt már éreztem, hogy a torokkaparás inkább fájdalomba megy át. Így is maradt estig. Le is mondtam az esti tisza szigetes találkozót.

A gyógyulásom érdekében két praktikát vetettem be: még délelőtt első dolgom volt venni D3 vitamint, azt kezdtem el adagolni magamnak napi háromszor, este pedig az Aputól kapott pálinkával gargarizáltam, illetve két-három korttyal belsőleg is fertőtlenítettem. Ez utóbbi sokat nem segített, szerintem.

Sejtettem, hogy az elalvásom nem lesz könnyű, hiszen torokfájással, félig bedugult orral kevesen képesek azonnal elaludni. Forogtam jobbra-balra, kerestem a tuti pozíciót. Talán el is aludtam. Egyszer csak elkezdtem reszketni. Nem fáztam, hanem remegtem. A paplanhuzat felé húztam egy plédet, de sokat nem segített. Sejtettem, hogy lázam lehet, ezért ráz a hideg. Felesleges kísérletet tettem arra, hogy lázcsillapítót találjak a szekrényben, majd a gyereket keltettem fel, hátha neki van gyógyszere. Sajnos, nem volt.

Én így még nem vacogtam. Jobb híján visszafeküdtem, és újabb rétegnek magamra terítettem a paplant is. Meglehet, hogy ez segített, mert egy idő után elaludtam. De mivel csak oldalt tudtam aludni, és a gyulladás a szervezetemben rátett egy lapáttal, folyton arra ébredtem, hogy fáj a csípőm, … és a fejem.

Ez után a pihentetőnek nem mondható alvás után legalább a torkom fájdalom nélküli lett. A fejem nem. Csináltattam a gyerekkel egy kávét, amit megittam, reménykedve abban, hogy emeli annyira a vérnyomásomat, hogy a fejfájásomat csillapítja.

Tudtam, hogy a napomnak lőttek. Fekvés lesz, és gyógyulgatás a program. A gyerek elment edzeni, és azzal engedtem útjára, hogy hozzon nekem neocitránt. Mint a messiást, úgy vártam. Közben el-elszundítottam. A macska meg örömmel bújt mellém aludni. Fél 12 körül megérkezett a gyerek. Kituriztam a szatyorból a neocitrán dobozát, és egy adagot meg is csináltam gyorsan magamnak. Na, azóta vagyok nagyjából egyben. Dolgozott a porban levő fájdalomcsillapító.

Őszintén szólva örülök, hogy hétvégére esett a betegségem. Ilyen állapotban képtelen lettem volna bemenni munkába, és ott tölteni 8 és fél órát. Mivel nincs háziorvosom itt Budapesten, ezért táppénzre sem tudok csak úgy elmenni. Maradt volna a hirtelen szabadság. Hétfőre már annyira jól, hogy kibírjam az irodát. Úgyis csak két napot fogok dolgozni, utána 3 nap szabadság.

Ez a hét megmutatta, mennyire megbocsátó tudok lenni (mert nem szeretek haragudni tartósan senkire), és a megbocsátásomat ugyanúgy vissza is tudom vonni, mert rájövök, hogy a másik tényleg olyan, mint amilyennek megismertem két év alatt.

Ez pedig a főnököm.

Szerdán délután megtartottuk a KPI-jos megbeszélést velem kapcsolatosan. Ez jobban sikerült, mint a tavalyi, amikor úgy jöttem ki az irodájából, hogy sz@rembernek éreztem magamat. Persze, ehhez az is kellett, hogy egy éve nem voltam egy normális, két hetes szabadságon, s már lelkileg tropán voltam. Most semmi rosszat nem mondott, még a korábbi ügyintézők rossz tulajdonságaival sem példálózott. Sőt, megdicsért, és jelezte, meg van elégedve a munkámmal. Ami feltette az i-re a pontot, hogy még prémiumot is kapok a többiekkel együtt a tavalyi év után.

Mivel ilyen jól sikerült a beszélgetés, máris revideáltam a bennem levő, nem túl kedvező képet róla, és magamat korholtam, hogyan lehetek ennyire rosszindulatú a főnökömmel, hiszen most kiderült, jóember ő.

Aztán jött a másnap délután, mikor összeültünk páran vele együtt, hogy az év végi esemény megszervezésének kezdő részleteit megbeszéljük. Odáig minden rendben volt, amíg ki nem bukott, hogy nekünk, ügyintézőknek (ketten vagyunk), ugyanúgy be kell jönnünk az irodába péntek délben dolgozni, mintha mi nem is vettünk volna részt az előző két és fél nap eseményein és az előző esti karácsonyi partin. Tehát annyi engedményt kaptunk, hogy nem reggel 8-kor kell nyitni az irodát, hanem elég, ha délre bekóválygunk. Persze, az üzletkötők otthon maradhatnak, és akár pizsiben is matathatnak a laptopjukon, de nekünk, “rabszolgáknak“* benn a helyünk.

Azt éreztem ekkor, hogy bár végig melózzuk az évet (a mindennapos munka mellett új SAP bevezetése, megtanulása, tesztelése, használata, mellette raktárcsere, év végi két és félnapos esemény megszervezése, karácsonyi repi ajándék kitalálása, beszerzése, logóztatása, és még amiről nem tudok, vagy nem jut eszembe), alig tudunk elmenni szabadságra, mert nekünk, ügyintézőknek van a legtöbb dolgunk, karácsonykor is egymás között kell megosztanunk, hogy ki mikor és hány napot menjen szabira (míg az üzletkötők szemrebbenés nélkül kivesznek két-három hét szabadságot), és azt sem érdemeljük meg, hogy azon a délutánon otthonról dolgozzunk.

A főnökök sokszor elfelejtik, hogy valamit pénzzel nem lehet kompenzálni.

Úgyhogy rögtön feléledt bennem a munkahelycsere gondolata. És amilyen hülye vagyok, decemberre halasztom az elkezdését.

*kolléganőm tökéletes megfogalmazása a helyzetünkre.

Másfél hete, hogy újra itthon van a kisebbik gyermekem. Túl sok vizet nem zavar, mert benn van a szobájában, és vagy filmet, sorozatot néz, vagy játszik. Eljár edzeni és futni. Egyébként meg nem tudom, mit csinál. A macskával még nem barátkoztak össze, de nem úgy látom, hogy bármelyikük is törekedne erre. Bár mondogatom a cicámnak, hogy legyen barátságos vele, és ne féljen tőle, de eddig csak addig jutott el, hogy nem rohan el ész-veszejtve, amikor a gyerek megjelenik.

A gyerek hazatérésének nyoma még mindig megvan benne. Még engem is úgy vár itthon, hogy az ágy mögé menekül, ha meghallja, hogy felért “valaki a szintre, és az ajtó felé tart”. Láttam ugyanis, hogyan reagál, amikor a gyerek futásból megjött. A kapunyitáskor megcsörrenő telefon jelezte neki, hogy érkezik valaki. Addig nem moccant mellőlem, amíg a gyerek fel nem ért az emeletre. Még nem nyitotta az ajtót a kulccsal, mikor a macska felpattant, és máris az ágy mögött volt. Ezt teheti, amikor én jövök haza. Mindig az ágy alól kukucskál ki, és kell vagy 5-10 perc, mire ki mer jönni.

Amúgy jól megvagyunk. Most először láttam, hogy az alomtálcába hányt. Gondolom, éppen ott volt, amikor rájött. Mondjuk, a hányás ténye nem nyugtat meg, de legalább nem kellett felszednem a padlóról, ágytakaróról vagy szőnyegről, csak az alomból kihalászni a többi mellett.

Úgy érzem, az elmúlt tizenx év erőltetett menete után a pihenős, a minden kötelezőtől megszabaduló korszakomat élem. Ezt a hullámzást már évekkel ezelőtt észleltem magamon. Igaz, akkoriban ez fél-egyéves szakaszokban mutatkozott meg. Akkor nőtt hosszabb időtartamra meg, amikor a gyerekek megszülettek. Mellettük nem volt pihenés, legfeljebb egy-két órára, illetve akkor, mikor az apjukkal voltak. Valahol ez a kötelesség és felelősség érzése tett engem erősebbé, adott nekem kontúrt. Ezzel a kötelesség érzéssel csináltam később az edzéseimet, jártam tanfolyamokra, vizsgáztam úgy, hogy tulajdonképpen semmi tétje nem volt. De a 2021-es év sok feladata túlságosan rám nehezedett és lelkileg megviselt. Bár lehet, hogy büszkének kellene lennem, hogy mindent magam intéztem, és megcsináltam úgy, ahogy tervezetem, de sok volt. Kipurcantam. Azóta egyre kevesebbet futok, s ledobok magamról minden “kötelezőt”, amit büntetés nélkül megtehetek. Ezért van az, gondolom, hogy hétvégén alig teszem ki a lábamat a lakásból (nem véletlen akartam kertesházba költözni). Belefáradtam abba is, hogy állandóan azt nézzem, mit és mennyit ehetek. Még továbbra is kerülöm a FODMAP-ételeket, de simán megeszek egy szelet tortát, ha úgy hozza az élet. Bár nem sikerült még elfogadnom, hogy 36-os ruhák helyett 40-est kell hordanom, de közben meg azt is gondolom, hogy nem kellene a végig aggódott ‘A’ oldal után a ‘B’-t is ezzel elcsesznem. Amikor majd meghalok, gyanítom, nem az lesz a fejfámra írva, hogy “szégyellje magát, mert 40-es méretű ruhák mentek csak rá”.

Az meg külön felszabadító, hogy eszembe sem jut pasizni. Oké, nem járok csukott szemmel, különösen nem az edzőteremben, de már nem úgy nézek körbe, hogy na, melyik pasinak tetszhetek. Meglehet, ebben benne van az esélytelenek nyugalma, és egy kicsit a hiúságomat is bántja, de ez legyen a legkevesebb. A lelki nyugalmam a legfontosabb.

Amikor a “greater thing” van szem előtt, s nem az, hogy basszus, csak egy nap a hétvége! Vagyis kompromisszumot kötöttem magammal, és a délelőttöt elhenyéltem (szó szerint), és este kimegyek a tüntetésre.

Ez a hét sem múlhatott el történés nélkül. Ha eddig bárkinek kétségei lettek volna, hogy a putyini úton haladunk, akkor a keddre benyújtott törvényjavaslat bizonyossá tette ezt. A szólás- és sajtószabadság abszolút korlátozása, fenyegetése: bármilyen okkal ellehetetleníthetnek anyagilag szerkesztőségeket, civilszervezeteket és privát embereket. Emellett O1G-nek (már) semmi sem szent, így a határon túli magyarok sem, pedig eddig mindent megtett, hogy az ő oldalán álljanak a szavazásokkor. Most inkább fontosabb neki még mélyebbre nyalni az ura segglyukában, és – legalább – szóban támogatni a magyarokat gyűlölő román elnökjelöltet, csak mert az orosz párti és szélsőjobboldali.

Erre a hétre esett az is, hogy a május elején szabadnapnak megkapott pénteket most szombaton kellett bedolgozni. Nekünk a főnököm csapatépítő tréninget talált ki. Péntek délután ebéd után nem sokkal eljöttünk az irodából és a Pilisbe mentünk egy két órás sétára, majd utána egy vendégházba (klassz kis hotel!), ahol egy ízletes vacsora után játszottunk egy remek játékot. 10 óra körül volt a takarodó. Hát, évek óta nem aludtam pizsamában, most elővettem. Nagy hiba volt, mivel az ágynemű tapadt a pamut pizsimhez, így minden forduláskor leragadtam, és igazgatnom kellett magamon a nadrágot. Tehát a nyugodt, pihentető alvást el is felejthettem.

De legalább a kávé (kettő hosszú) nagyon finom volt, s valószínű a reggeli is, ha eszek valami normálisat, de nem volt étvágyam a vacsora miatt.

A tréning is szuper volt. Annyira lekötötte a figyelmemet, hogy pillanatok alatt dél lett, s egy finom ebéd után folytattuk is. Bár az utolsó egy órában rám tört a fáradtság, mégis végig élveztem a feladatokat. (Mondjuk, az weird volt, amikor az egyik – délelőtti – feladatnál a főnökömmel kerültem párba, és össze kellett (volna) balhéznom vele. Vigyáznom kellett, nehogy a valódi érzéseim vegyék át a hatalmat, és adjam ki magamat. Így eljátszottam a konfliktusba kerülést vele.

Lett félhét is, mire hazaértem. A macskámon éreztem a neheztelést. Ugyanazt a tekintetet láttam, mint mikor egy hétre hagytam itthon. A szemében benne volt a rettegés, a szomorúság, az értetlenség, az elhagyatottság érzése. Kellett egy tíz perc szeretgetés, mikor már a régi Rozit láttam. Ma reggel hozta is a formáját. Kora reggel, amikor már megunta, hogy csak ő van fenn, jött és halk nyávogással ébresztgetett. Nekem pedig eszem ágában sem volt felébredni, inkább fordultam a másik oldalamra. Újabb kísérleteket tett fél óránként hét óráig, amikor is magamtól döntöttem az ébredés mellett. A kávézás után pedig visszafeküdtem sorozatot nézni.

Most édesdeden alszik összegömbölyödve a fotel(já)ban.

Nem szeretem a rövid hétvégeket. Nekem kell a két nap, hogy egyenesbe jöjjek. Egy nap a teljes elengedésre, egy pedig az itthoni feladatok elvégzésére. De most a takarítás elmaradt, és ha lesz kedvem, holnap este pótolom be. Muszáj, mert a macska miatt a heti minimum egy porszívózás kötelező.

Csak egy hét, és mi minden történt. Már csak a nagy világot illetően. Május 8. vitte a prímet, amikor reggel azzal kezdtük a napot, hogy napvilágra került, a kormány háborúra készül a “nagy békepártisága” mellett. (Ezt én már más forrásból egy féléve hallottam. A nagy fegyverkezésre az okot akkor abban határozta meg az illető, hogy készülnek Kárpátalja elfoglalására. Bár én már mindent elhiszek a kormányról, de a kicsi, naiv lelkem ezt nehezen vette be.) Aztán következett dél körül az a hír, hogy Gyurcsány visszavonul – végleg. Mondjuk, gyanítom, nem önszántából, hiszen nem ő állt a nyilvánosság elé (FB poszttal), hanem a leendő volt felesége. (El tudom képzelni, hogy végre sarkára állt a teljes DK párttagság DK-val egyetemben, és megmondták neki, le is út, fel is út, most már menjen nyugdíjba, elég kárt csinált.) Hát igen, ezzel egy jó pár évet (évtizedet) elkésett…

Aztán este hazafelé autóztam, a maglódi Auchan irányából (tankoltam és macskaalmot vettem), és közben a KAPod legújabb podcastjét hallgattam a pápaválasztásról. Mire hazaértem, felszállt a fehér füst.

Lehet, hogy aznap történt még az is, hogy viszonylag nyugodt hangon sikerült a kolléganőmmel beszélni arról, hogy mi is nyomja a bögyömet, miért is szakad el olykor-olykor a cérna, és “esek neki”. Igyekeztem feltolni az agyáig, hogy nem keresek benne hibát szándékosan, és ha fel is hívom valamire a figyelmét, az csak azért van, hogy ő ne kerüljön kellemetlen helyzetbe/bajba, stb. És persze én se, hiszen rám is rossz fényt vet, ha ő nem tud valamit jól. Higgadtan elmondtam újra, hogy nekünk jobban össze kell tartanunk, mivel csak ketten vagyunk ebben a pozícióban, s bár nem dolgozunk közvetlenül együtt, de ugyanúgy tudnunk kell, mi történik a céggel, az irodában. Minden információt meg kell osztanunk a másikkal, különösen olyat, ami rá is tartozik. Alig hiszem el, hogy egy év alatt ez nem esett le neki! És próbáltam értésére adni, hogy nem az ellensége vagyok, hanem a kollégája. Eddig sem mószeroltam be a főnöknél, és a jövőben sem fogom. Miért tenném?! Úgy tűnik, eljutott az információ az agyáig, mert azóta már elmondott nekem ezt-azt. Például azt, hogy a főnöknőm – a hátam mögött (ezen nem is lepődöm meg, sajnos) – elkezdte neki mondani, hogy vele kettesben akarja megszervezni az évvégi cégcsoport-meetinget és a karácsonyi partit, amit ez éven mi “nyertünk meg”. A kolléganőm kissé meglepődött és megijedt ettől. Mondjuk, nem is csodálom. Amúgy is elég munkája van, és emellett új irányítási rendszert kerül bevezetésre a nyár folyamán (már annak első moduljaival kínlódunk), ergo nem kevés kihívás elé néz(ünk) a következő hónapokban. Elhiszem, hogy a főnöknőm csalódott bennem, mert a múltkor a pizzarendelés nem ért ide időben (nem miattam), és ő úgy érezte, hogy lebőgtünk a főnökség előtt, de azért nem kell túl-túlterhelni valakit csak azért, mert lassan két év után egy valami nem sikerült úgy, ahogy elképzelte. Tehát, ha a főnöknőm elképzelése valósul meg, én partvonalról “sörözgetve, popcort eszegetve” fogom nézni, ahogy a kolléganőm elsüllyed a tehertől.

Közben pedig lehet, hogy ez lesz a legkisebb gondom a jövőben. Ahogy a dolgok állnak a világban. Már van egy háború közvetlen szomszédságban, de a kormány aktívan igyekszik segíteni az újabb balkáni háború kitörését. A nyomoroncok! Ennyire nem lehetnek a P. seggében! (De, ennyire ott vannak.) Félek attól, hogy kettőt pillantok, és kitör a III. világháború a magyar kormány segédletével, és a két gyerekem a csatatéren találja magát seperc alatt. Egy olyan háborúban, amely nem a miénk.

Amikor a covid-járvány volt, akkor már éreztem, hogy véget ért az az időszak, amikor tudhattuk, mi lesz holnap, és nyugodtan tervezhettem szilveszterkor a következő évet. De erre egyáltalán nem számítottam.

Nem tudom, mikor ér véget ez a rémálom (folyton fel akarok ébredni, mert józan ésszel nem tudom felfogni, hogy EZ létezik), de azt is érzem, hogy nem szabad arra várnom, hanem a jelennel kell törődnöm, azt megélnem. Ebben segít a cicám. Mindig alkot valamit. Például valamelyik reggel beültem a wc-re azzal a gondolattal, hogy van még nyugodt pár percem, míg elkezdődik a napi rohanás, erre azt hallom, mintha a tapétát szaggatná le a falról. Alig vártam, hogy befejezzem a dolgomat a fajanszon, és megnézzem, mit csinált. Mai napig nem derült ki számomra.

Amúgy továbbra is egy félénk szeretet-gombóc. Imádom.

Elmennék erről a munkahelyről is. Nem bízom a főnökömben, nem is kedvelem (talán pont amiatt, hogy nem bízom benne), és a kolléganőmmel is kitörölhetem a hátsómat. Nem tudom, ez utóbbit honnan szalajtották, hogy nem tud/akar együttműködő munkatárs lenni. Én még ilyen nem tapasztaltam. Persze, eddig nem is volt az, hogy csak egyetlen egy, velem egyenrangú beosztású kollégám legyen. Így, mondhatni, kifogtam az egyik legrosszabbat. Vagy a harmincévesek ilyen külön buborékban élők?

Két kifogásom van, amiért még nem kerestem egy új munkahelyet: 1. semmi sem garantálja, hogy az jobb lesz; 2. az állásinterjúzás is riaszt.

Valahol, lelkem mélyén reménykedek a sültgalamb-történetben. Egyszer csak ölembe hullik egy remek állásajánlat azzal, hogy csak én vagyok alkalmas arra a pozícióra, engem akarnak.

Hogy mi bajom van a jelenlegi hellyel? Hát az, hogy nincsenek tisztázva a back office feladatok: kinek a feladata, ki mit csinál, stb. A főnök simán elfelejtkezik arról, hogy tisztázni kell ezeket, mert ketten vagyunk abban a pozícióban, akiket rángathat back office feladatok terén. Csak “ráutaló magatartás” van, mint az utakon, amikor a drága autóban ülők elfelejtik használni az irányjelzőt pl. sávváltáskor vagy kanyarodáskor. A kolléganőm nem oszt meg velem semmit, ami rám is tartozna. Infókat tart meg. Lehet, hogy nem szándékosan, de megteszi. Ha kérdezek valamit tőle, mert valamit nem tudok megoldani, akkor csak néz rám, és azt nyekergi, hogy “hát, nem tudom”, s utána rájövök, hogy pedig igen. Én, hülye, meg kényszeresen megosztok vele minden hasznos információt, tudást. (Nagyon nehezen megy nekem a “geci-lét”. Szerintem én még senkivel sem toltam ki szánt szándékkal. Különösen az utóbbi években, amikor törekedtem arra, hogy a lelkiismeretem tiszta maradjon.)

Nem tudom, mi lenne a jó. Még nyugdíjba nem tudok elmenni. Még le kell dolgoznom jó pár évet addig. Pedig legszívesebben hagynék csapot-papot itt, és kiköltöznék a peremvidékre, és élnék a “semmiből”. DE van még tartozásom a bank és a szüleim felé, s a gyerekeimet is támogatom havonként, mert még egyetemre járnak.

Persze, persze, az én gondom máséhoz képest vihar a biliben. De miért ne élhetném végre azt az életet, amit szívesen élnék?! Tudtommal egészséges vagyok, és a havi 81 ezer forint tartozásomon kívül nincs más, ami ehhez a munkához és az ittléthez köt. Ja, meg a CSOK.

A múltkor, amikor a nagyobbik gyermekemet védtem az egyetemi szakváltás miatt, Anyám bevallotta, hogy ő sem azt a munkát végezte éveken át, amit szeretett volna. Ez meglepett. Megkérdeztem, miért nem. Azt mondta, miattunk, a gyerekei miatt. Hát, talán ugyanezt csinálom én is. Az elmúlt tizenx évben folyton a gyerekeimet hoztam fel kifogásként, miért nem leszek sportedző és kineziológus otthagyva az irodai munkát, vagy miért is nem költöztem ki külföldre. Kell a folyamatos és biztos bevétel a gyerekek eltartására, illetve nem akarom őket elszakítani az apjuktól.

Kifogás mindig van. És lesz. Ezt tudom. Kérdés az, hogy mikor akarom valóban az életemet élni: most vagy valamikor a jövőben (soha)?