Szóval az úgy volt, hogy a vádlim vacakolása miatt nem mertem egy aszfaltos, kb. 5 órás futást bevállalni. Ehelyett terepben gondolkodtam, ami kb. 8 órás mozgás a dombokon fel és le, olykor közel vízszintesen futva.

Ki is néztem a Bükkben Bánkútról indulva egy kört, amit kettővé módosítottam. Fél távnál visszavittem a kiindulásba az utat, és onnan jött még egy kör. Az első lett volna a nehezebb legalább 5 db 900-as csúccsal megtűzdelve. A második lazábbra jött ki.

Még a frissítést is elterveztem, vittem mindent, amit megehettem, megihattam volna. A bánkúti megállás 24 km-nél leginkább a víz miatt volt fontos. Újra töltöttem volna a 2 literes backpacket.

Sejtettem, hogy esni fog, így tettem be csere zoknit, kettőt is. Egyet a hátizsákba, egyet a kocsiban hagytam. Vittem a biciklis esőállómellényt, a sildes sapkát is. Mindkettő jól jött, hogy nálam volt.

Korán indultam. Már 7 órakor fenn voltam Bánkúton a parkolóban. Csepergett az eső, így már a mellény a hátizsák alá került. Védett a viszonylagos hűvöstől. Az esőtől is, de az már egy idő után mindegy volt. Nem éreztem, hogy így lenne.

Elindultam felpakolva a Bálvány csúcs felé. Egy pár méteres eltévedéssel meg is kezdtem az etapomat. Mindenesetre csak megtaláltam a Bálványon levő kilátót. Követve a tervezett útvonalat, máris egy mezőn vágtam át, ahol az aljnövényzet (fű, meg egyéb mezei növény) nem restellt vizes lenni, így én is az lettem legalább combtőig. Így 10 perc menet után cuppogtam a vizes cipőben, és a combközépig érő nadrágom is vízáztatta lett. Jaj, de jó!

De legalább utána már 16 km-ig alulról már nem kaptam vízpótlást. Inkább csak felülről. Kb másfél óráig csak csepergett. Ezen idő alatt vadregényes erdőben haladtam. Sehol egy ember, egy állat, csak néhány csiga igyekezett a turistaúton valahova. Egyes részeken olyan köd ereszkedett a fák közé, hogy már szívesen kapcsoltam volna fel a fejlámpámat, ha nálam lett volna, hogy egy kis fénysugár legyen előttem. Megmásztam Istállós-kőt, még jó hangulatban. Ez el is tűnt, ahogy leértem vissza az útra. Már a lefeleereszkedés gyanús volt (túl meredeknek találtam), de ahova érkeztem, az még inkább. Nem innen másztam fel. Nagy nehezen kisilabizáltam a telómon levő turistatérképen, hogy egy másik levezető útra tévedtem, és a csúcs másik oldalán találtam így magamat. Anyád!

Hogy én oda még egyszer fel?! No, nem! Kerestem egy átjárót a két főút között, és ugyan fel kellett másznom középtájig, illetve avarban kellett botladoznom, de legalább kihagytam a meredek nagy részét. De persze újra eltévedtem. Jobbra fordultam bal helyett. Végül egy félórás kínlódás után csak elértem a helyes utat. Ott is topogtam egy sort, hogy akkor melyik irány a helyes, de csak sikerült betájolnom magamat.

Aztán leszakadt az ég. A sapkát a fejemre tettem, és futottam tovább. Egy darabig nem zavart a dolog. Csak akkor, amikor a mobilon akartam ellenőrizni egy-egy keresztedződésben, jó irányba megyek-e. Ugyanis nem akartam, hogy szétázzon, illetve a nedves képernyőt elég nehéz volt kezelni. Mint utólag kiderült, volt olyan 6-7 perc, amikor önálló életet élt, és képernyővideót készített…

Kb. egy jó félórája ázhattam, mikor tele lett a hócipőm az egésszel. Nem csak az eső tett be, hanem az eltévedések, az, hogy nem tudok úgy haladni, ahogy szeretnék. Pedig sár sem volt. Csak nedves talaj, ahol óvatosan lépkedtem felfelé is és lefelé is. Mindenem vizes volt. Egy szóval, elértem a nyűgös állapotot. El is döntöttem, hogy tojok az egészbe, visszamegyek Bánkútra. Csak addig még van 11 km Tar-kővel együtt. (Amit ugye nem bántam, mert onnan csodaszép a kilátás, még borús időben is.) Meg még eső.

Miután ezt eldöntöttem, egy óra múlva és kb 3 és fél km után elállt az eső. Tar-kőre értem. A kilátás olyan volt, amire számítottam, csak napsütés nem volt. Sokat nagyon nem toporogtam ott, csak néhány fotót készítettem, és indultam is tovább. Az erdőbe visszavezető single track-es úton kaptam is egy aljzat mosást a növényzettől. Újabb cuppogás a cipőben. Már hiányoltam. Ha-ha!

16,7 km-nél jártam. Innen számolgattam visszafelé Bánkútig. A kék turistaúton “vágtattam”. Mázlimra továbbra sem volt sár, sem eső. Viszont megint volt egy mező (Zsidó-rét) vizes fűvel, meg ilyesmikkel. Még mielőtt beletrappoltam volna Keskeny-rétnél, beugrottam az erdőbe egy pisire. Hát, megbizonyosodhattam arról, hogy mennyire vizes a nadrágom. Nem az izzadságtól ezúttal, mert meleg nem volt.

Amúgy ez a réten átvezető út nagyon szép, még ilyenkor is. De valahogy most nem annyira voltam képes gyönyörködni benne. Csak mentem, hogy végre visszaérjek. Még volt 6 km-em hátra. És akkor még nem tudtam, hogy egy újabb eltévedéssel beleteszek egy szűk km-t. Ez újfent jót tett a hangulatomnak. Csak úgy írom. Ma már röhögök rajta.

Tulajdonképpen más nem is történt a visszaúton. Volt aszfalt, volt erdei és mezei út, sima turistaút. Egyébként pedig senkivel sem találkoztam. Ez érvényes volt a teljes 25 km-re. Mert ennyit sikerült gyűjtenem ezen az esős délelőttön.

Ugyan még szaladva Bánkút felé győzködtem magamat, hogy cseréljek zoknit és cipőt aszfaltosra, és fussam meg a maradék 23-24 km-t a vélhetően aszfaltos bicikliúton, de a kocsihoz érve csak egy gondolatom volt: minél hamarabb szabaduljak a vizes ruházattól, cipőtől.

Úgyhogy így lett a születésnapomon egy terepes 25 km-em, ami nem sikerült túl vidámra, viszont utólag ez az élmény is pozitív előjeles kalanddá fordult át bennem. Ilyen is kell, hogy legyen néha, és az is, hogy egyszer feladjak valamit. Talán ez segít abban, hogy következő alkalommal csak jó okkal tegyem meg.

No, hát akkor! Kétszer is megünnepeltem a 48. születésnapomat futással. Lett egy szétázott terepes 25 km-em, és egy napsütéses, korán kelős, aszfaltos 48 km-em. Az előző még szombaton, az utóbbi ma reggel.

Ennyire még nem hisztiztem be magamat egyetlen etapon se, mint a szombati terepen (azért sem futottam meg, amit terveztem), és ennyit se keringtem a városban és a tó körül, mint a mai aszfaltoson (aminek egy része, a tó körüli nem is aszfalt).

Újfent bebizonyosodott, hogy az elme az úr. Sokkal jobban be tudja fogadni a kis szakaszokra bontott nagy távot, mint egyben. Két kör itt, két kör ott, a tó körül pedig 10, és a maradék pedig hazafutás. És meg is van a 48 km.

Ennyi! (meg egy bambi…)

Tavaly kora nyár óta futok majd’ minden második hétvégén a Budai-hegységben. Eleinte csak a Hárs-hegyre merészkedtem fel, mert azt ismertem meg először. Kb. fél éve felfedeztem, hogy van élet a másik oldalon is (Nyék, Hármashatár-hegy).

Senki ismert emberrel arra nem futottam össze, nem találkoztam. Most “celeb” dömping volt. Azért idézőjel, mert csak egy embert neveznék közülük celebnek.

Szóval a múlt péntek este a párommal sétáltunk a szokott erdős útvonalon, ahol rengeteg kutyasétáltató, túrázó, sétáló, futó és biciklis fordul meg, mikor egy kalapos, napszemüveges, beöltözött idősebb hölgy a kutyájával pórázon közelített felénk. Hangosan telefonált. Elkezdtem rá figyelni, és szinte tudtam, hogy ismert ember ő, és azt is lemertem volna fogadni, hogy színésznő. Valójában csak profilból láttam, és rögtön tudtam, ki lehet. A névmemóriám nem tökéletes, de rögtön mondtam a páromnak megszorítva a kezét, hogy szerintem ki ő: T. Teri.

Éppen elkezdtünk ezen morfondírozni, mikor egy futó szaladt felénk. Bámultam rá, de mielőtt gondolkozhattam volna, miért ismerős nekem a figura, mikor a párom szorított a kezemen. Elhaladt mellettünk, és máris összenéztünk. K. Peti.

Három a magyar igazság. Na, a harmadik személy csak számomra ismerős, és nekem híresség ő. Egy volt oktatóm az edzősuliból. Több éve már, hogy személyesen nem láttam, de már így is messziről kiszúrtam. Nem köszöntem, mert úgy gondolom, gondoltam, nem tudná, ki vagyok. (Vagy így van, vagy nem.)

Hogy legyen egy ráadás is, másnap reggel, mikor a hosszú futásom első perceiben egy hölgy adott utat nekem a szűk járdán. A kutyáját sétáltatta. Ugyan őt is csak a tévében láttam még, de lemerném fogadni, hogy R. Éva volt, az úszónő.

Azt hiszem, ennyi találkozás bőven elég volt egy hétvégére….

Aktuális téma.

Szeretem azt tartani magamról, hogy nem vagyok rasszista, nincsenek előítéleteim másokkal szemben. Pedig de.

Úgy érzem, a filmeknek köszönhetően alapvetően elfogadó vagyok a más bőrszínűekkel, viszont tudom, hogy van egy-két náció – történetesen a cigányok -, akiket illetően vannak előítéleteim. Bár örömmel veszem, ha egy-egy ember esetében mea culpázhatok. És ha nagyon őszinte akarok lenni, ez független a bőrszíntől.

Tulajdonképpen jó érzés elfogadónak és nyitottnak lenni. És ezt értem az összes emberi kapcsolatomra, valamint a körülöttem és a világban történtekre.

Persze, nem ez nem ilyen egyszerű. Hiszen ott van még néhány beidegződés, amikor csipőből jön az előítélet, a negatív hozzállás. És észre sem veszem. Az már jó, ha megtörténik a felismerés. Legalább esélyem van arra, hogy változtassak azon.

Két hete írtam utoljára. Hogy mi minden történt azóta? Semmi. Illetve mégis.

Például az, hogy a hétvégi két futás kihagytam, mert megfájdult a jobb térdem belső része. Gondolom, az egyik szalag húzott. A jobb vádlim egyébként is fájdogál, így nem volt kétséges, inkább nem futok. Szerintem pszichésen is szükségem volt a pihenőre. Jó volt úgy kilelni az ágyból hétvégén, hogy most még nyugodtabban üldögélhetek a kávémmal a nap kezdetén.

Aztán vasárnap estére minden bajom volt a kevés mozgás miatt hiába csináltam erősítő edzést.

Ma azért már egy rövidebb futást megcsináltam. A térdem rendben van (holnap reggel lesz az igazi csekkkolás), a vádlim olyan, amilyen. De legalább ez a hét már lazább. Jövő szombatig kihúzom valahogyan, akkor leterepfutom a 48 km-t, és kész. Csinálok egy hosszabb pihenőt utána. Augusztus közepéig úgy sem lesz semmilyen kihívás.

Hogy mit érzek abból, hogy szabadabban lehet mozogni? Annyit, hogy több ember van az utcán. Ebből megint rájöttem, hogy szeretem a kevés embert magam körül.

Ja, és már egy-egy napra vissza lehet jönni az irodába. Úgy az is rendben van, ha egyedül lehetek. Végre. Fura, de ha belegondolok, alig voltam az utóbbi időben pár óránál többet egyedül. A gyermekeim nálam dekkolnak, még a hétvégéken is. Ugyan nem zavarjuk egymás köreit, de azért mégis más, amikor a lakásban csak én vagyok. Tudom, pár hónap, és ha nem lesz újabb karanténos időszak, akkor egyedül lehetek minden hétköznap.

Addigra, remélem, eldől az is, mit mikor és hol veszek.

Szombaton futottam egy hosszút. Terepen. Majd 3 és fél órás volt a kiírt edzés.

Azért is jó az ilyen hosszú futást terepen megoldani, mert igazából ennyi aszfaltot nem tudok keríteni a környéken. Mindenképpen autóúton kellene futni településeken át, illetve között, vagy körben a városban kb. háromszor.

Inkább marad a terep, ha éppen nem zuhog. Szombaton reggel, délelőtt szép, napos idő volt, kellemes hőmérséklettel. Az utat előre megterveztem, nagyjából kiszámoltam, és pont úgy is lett.

Egy ilyen nagyobb lélegzetvételű futásnál, illetve mikor számomra ismeretlen terepen járok, elindulási van bennem némi félsz. A kétségeimet elhessegetem, nem hallgatok rá, inkább csinálom a dolgomat, és elkezdem az egyik lábamat a másik elé tenni, haladni előre. Ha nagyon nagy kihívásnak érzem a tervezett etapot, akkor szakaszokra bontom. Most is így tettem. Ha idáig elértek, akkor szuper, jöhet a következő szakasz, ami eddig tart, aztán ha azon az emelkedő megmászásával megvagyok, már csak el kell érnem amaddig, utána már csak egy lejtőzés, és hazakocogás. Valahogy így.

Közben pedig jöhetnek váratlan események: pl. gyönyörű kilátás a túloldali völgyre, vagy egy hatalmas, több tíz méterig tartó hangyainvázió a földúton (pedig pont pisilni akartam, így 500 méterrel arrébb mertem megállni, ahol egy darab hangyát nem láttam a földön), egy zsebkendőnyi megművelt föld a dombtetején, mellette egy otthonos vadászles. Átérve a másik dombvonulatra, már visszafele irányba egy kicsi Bambi és a mamája keresztezte utamat. Mama be a bozótosba, kicsi őzi pedig a turistaút másik oldalán álldogált bizonytalan lábain. Olyan óvatosan közelítettem (legyen egy közeli, normális fotóm (videó is lett!) a kicsiről, illetve meg ne ijesszem), hogy a csigák gyorsabbak voltak nálam. Közelbe érve, a mama tipródását hallottam a bokorból. Sajnos, csak közöttük tudtam elmenni, de akkor már gyorsabban szedtem – gyalogosan – a lábaimat. Reméltem, hogy a mama marad, nem hagyja ott a kicsi gidát. Száz méterrel arrébb már mertem futni, és tempóztam is, mivel irányomból fújt a szél. Az ember szagot arra vitte. Több, mint két órás futás után pedig van szagom.

Ez a gidás élmény feledtette a fáradalmaim egy részét (pihentem is, persze), de azért közeledve azt utolsó emelkedőhöz már éreztem, bizony fáradok. Aztán az utolsó lejtőn is egész tűrhető iramban lecsorogtam, majd 10-15 perc laza futással befejeztem a hétvégi hosszú futásomat.

A következő nagy etapom a szülinapomon lesz. Egyelőre terepes futást tervezek. Már ki is néztem egy lehetséges útvonalat. Háztól házig.

Oké, van ez a PMS dolog. Lánykoromban nekem totálisan elég volt, hogy a menstruációm első napján vagy a negyediken (így pontosan) nagy valószínűséggel (100-ból 99-szer) begörcsöltem. Eleinte türelmesen átvészeltem, hol így (iskolában tanórán üldögélve csendesen szenvedve), hol úgy (otthon fekve, összegömbölyödve csendesen szenvedve), majd volt, amikor már fájdalomcsillapítóval időben megelőztem a fájdalmakat.

Az utóbbi pár évben, gondolom, a változó kor közeledtével (vagy már benne vagyok), a PMS megmutatja a foga fehérjét. Minden alkalommal valami mással kedveskedik. Ha mázlim van, csak egy szimpla világvége hangulattal kb. egy napig.

Most már lassan egy hete sötéten látom (hullámokban) a világo(ma)t, olykor a hasam alja is fájdogál. Mindennap azt hiszem, na, ez az a nap, de aztán semmi. Mára feladtam. Most inkább szurkolhatnék azért, hogy vasárnapig kibírja a szervezetem, mert szombaton 3 és fél órás futásom lesz.

Legszívesebben befeküdnék az ágyba, hiszen a home office tán ezt is megengedné. Az ágyban is dolgozhatnék ölemben a laptoppal. De nem. Már a takarítottam a konyhában, várom, hogy lejárjon a második mosás, és teregessek, és ebédet is kéne lassan főzni.

Szóval, állok a konyhaasztal előtt, a megmagasított munkapulton laptop, és pötyögök rajta (most egy posztot, de aztán csinálom a munkámat).

Tudom, van némi mazochizmus bennem….

Nem túl sok olyan évet, hónapot, hetet, napot, vagy akár pillanatot tudok felsorolni az eddigi életemből, amikor tökéletesen elégedett voltam az alakommal.

Most, az elmúlt két hónap összességében inkább pozitívan hatott rám (értsd egy-két plusz kg – többről nem vagyok hajlandó tudomást venni), főleg hastájékon. Lassan a változó kort is okolhatom mindezért.

Sajnos, megszoktam nézni azokat a videókat, amit az edzésekhez készítek. Ennek nyomán múlt hét óta, s leginkább e héttől komolyan odafigyelek az étkezésre. Bizonyos kor felett innen szép nyerni pár mínusz kg-ot.

A videók sajnos azt is megmutatják, mennyire leépült a felső testem (váll, kar, hát) izomzata, amiatt, hogy fájt a jobb vállam, és nem tudtam úgy erősíteni, ahogyan kellett volna. No, de ezen is változtatok! Úgy tűnik ugyanis, hogy a gyógyulás útjára lépett a vállam. Elkezdtem pár napja kitartóan masszírozni azt a izomterületet, ami szerintem sérült az eséskor. Valamint célzottan nyújtani. Azt tapasztaltam, hogy jobban alszok éjjel, és csak hajnal tájt kezdek forgolódni, helyezkedni a vállam fájdogálása miatt. Illetve, ha napközben erősítő gyakorlatokat végzek, már ez sem hat ki az éjszakáimra. Maradjon is így, illetve gyógyuljon meg.

Szóval, a futás, nyújtás kombó mellett nagyobb hangsúlyt fog kapni a felső testem erősítése is. Muszáj valami tartást faragni magamnak.

Ami a blogírást illeti. Odáig már többször eljutottam, hogy beléptem a wp-be. Aztán ennyi. Ja, nem. Volt olyan alkalom is, amikor meg is írtam egy bejegyzést, aztán maradt vázlatnak. Ott is hagyom.

Azt nem mondom, hogy unalmas az életem. Csinálom a dolgaimat. Néha listát is írok a teendőkről, mert így valahogyan jobban haladok.

Az elmúlt hét legjelentősebb eseménye az volt, hogy kicseréltettem a zuhanykabinomat egy újra.

Másfél hete vasárnap arra érkeztem haza, hogy úszik a fürdőszoba, mert egy hatalmas repedés van az akril tálcán. Eddig repedezett, de azok nem lyukadtak át, meg leragasztóztam őket. Na, ez egy kész lefolyó volt. A semmibe. Szóval, a repedésre széles ragasztószalagot tettem rá.

A nehezén, azaz a szakember keresést a párom intézte. Nekem. Mert ez számomra általában a legfőbb akadály ilyen ügyekben. Innentől kezdve már ment minden a maga útján. A szaki megnézte a lyukat, és kimondta a verdiktet: csere.

Webshopból azonnal rendeltem az új zuhanykabint, és pár nap múlva érkezett is. Persze előre nem jelezte se a bolt, se a fuvarozó, hogy mikor érkezik. Én abból tudtam, hogy a gyermekeim ablaka tárva-nyitva éjjel-nappal, és hallottam, ahogy tolat egy teherautó alatta. Kinéztem, és mondtam is nekik: tuti, a zuhanykabin érkezik. Egy perc múlva csörgött a mobilom.

A kisebbikkel felcipeltük a két dobozt, aztán hívtam is a szakit, mikor jön beszerelni, kicserélni. A vasárnapot áldoztuk erre.

De csak délig, mert szétszereléskor kiderült, miért is repedt szét az akriltálca. Hát, nem volt kemény, masszív talajra téve. Így szépen a beázások során szétmállott, így egyre jobban mozgott, egyre jobban repedt. Meg kellett oldania a szakinak a megfelelő aláburkolást. Mivel járólapozást hirtelenjében nem tudtunk intézni (se ő, se én), így más okos megoldást talált ki. De annak is volt száradási ideje. Így másnap délután folytatta a beszerelést.

Megcsinálta, ügyesen. Csak másnap telefonáltam rá, hogy bakker, újfent van valahol lik, mert vizes a padló a fürdőben. Jött, ragasztott. Persze, a víz úgy is utat talál magának bármerre, ahogy még a szakember sem gondolná, hogy menni fog.

Na, de a lényeg, hogy már oké az új kabin is.

Adhatom el nyugodt lélekkel a lakást. Majd.

Egyébként meg vagyok, létezem, dolgozok, edzek, hétvégén két végéről égettem a pihenés (láblógatás) gyertyáját a futások és egyéb teendők után.

És a nagy sorozatnézés parti után, mellett olvasok is. Szoktam azt is, na.

Van úgy, hogy annyira fed-up vagyok valamivel kapcsolatosan (pl. zuhanytálca szétrepedése és emiatt a fél fürdőszoba elázása), hogy nem érdekel, mennyibe kerül, csak javítsák meg, cseréljük ki, vagy legyen végre megoldva a problémám.

Egyszer azt olvastam, hogy a vizesblokkban történt gondok azok a házi gazda (-asszony?) érzelmi problémáira utal. Van nekem olyanom?

Tegnap megcsapott annak a gondolatnak a szele, hogy egyszer vége lesz a home office-nak, és újra az irodába kell bejárni dolgozni. Kirázott a hideg.

Szombaton pedig újra hasra estem, újfent terepfutás közben, s persze lejtőn, hogy a lúd legyen kövér. Az, ami végre nem fájt (baloldali hátsó valamelyik izma), újra megfájdult, mivel azzal az izommal (is) fékeztem az esést. Még a futásom legelején voltam, s mivel egyéb sérülést nem szenvedtem, mentem tovább. Bár egy ideig azon értetlenkedtem, hogy a túróba tudom kétszer egymás után megcsinálni ugyanazt egy héten belül. Nem az esést. Hanem a gyógyulóban levő izmot újfent ledarálni.

Szépen végighaladtam a tervezett útvonalon. Már csak 2,5 km lehetett a terep részből, mikor egy erősen kátyússá száradt részen a bal (!) bokám kibicsaklott. Nagyon nem foglalkoztam vele, mert az ízületeim, szalagjaim eddig nagyon jól bírták a kiképzést, soha nem volt egy ilyen akcióból gondom. Néhány méter megtétele után fájdalom mentesen haladhattam tovább. Csak azzal törődtem, hogy a bal hátsóm bírja-e, illetve ne tévedjek el ott, ahol már korábban is, és persze, most is sikerült.

Végül csak hazaértem, az utolsó pár száz métert gyalogolva, mert lejárt az edzés időm. Meg egyébként sem szeretek aszfalton terepcipőben futni. Ház előtt lenyújtottam, itthon lezuhanyoztam. Majd pár percre (evés miatt?) leültem. A felállás után már fájdalmas volt a lépés a bal lábamra. Boka tájon.

Gyorsan előkaptam a hengert, a flossing szalagot, és lekezeltem. Fényéveket javult. De a vasárnapi futást egy az egyben elengedtem. Aztán, hogy gyorsabb legyen a regenerálódás, még kinez tapaszt is ragasztottam rá.

Ma már simán állok rajta. Igyekszem tornáztatni, terhelgetni. Nem vagyok híve a túlzott kímélésnek ez irányú tanulmányaim alapján. A szombat délutánt erre szántam. Elég is volt. (itt tanácsolom, hogy nyugodtan lehet a sérült ízületeket, izmokat tornáztatni, óvatosan terhelni, masszírozni, hengerezni, és nem jegelni – hacsak nem gyulladt, de akkor sem közvetlen bőr érintéssel -, mindig csak addig, amíg kellemetlenül nem fáj.*)

Az edző könnyített a heti edzéseken. De holnap már futok. Ma persze jógáztam. Meg igyekszek állva dolgozni (mert itthon ezt is meg tudom csinálni).

Szóval, itthon jó, még akkor is, ha néha hasra esek.

*és persze itt felmerül az, kinek mekkora a fájdalomtűrése. Pl. nekem egész nagy, ha tudom, hogy fájni fog a művelet. Volt, hogy egy masszőr a vacakoló jobb vállamat nyújtotta, ami nem volt túl kellemes érzés. Utána kérdezte, mit éreztem. Mondtam, hogy fájt. De hát miért nem szóltam, kérdezte. Neki nem mondtam, hogy ez piti ahhoz képest, amit a lábaimban érzek 50-60 km futás után.