Ami még lemaradt

… a maratonos beszámolóból…

… pl. az, hogy februártól végig pulzuskontrollal futottam. Kivéve a versenyhelyzeteket és a terepfutásokat.

… a pulzuskontroll miatt minden futásomat elsősorban időben határoztam meg, így alig volt 20 km feletti hosszúfutásom (csak versenyen és terepen). Máig, ha elindulok futni, nem az a lényeg, mennyi km-t, hanem milyen pulzussal és mennyi ideig futok.

… a nagy nap előtt egy héttel kezdtem el olyan étrendkiegészítőket szedni, mint BCAA és az L-glutamin, valamint Citrullin-malát.

… augusztus óta szinte minden edzésem előtt gyorsan áthengerezem magamat. Sajnos, a lassú, regeneráló hengerezés max. heti egy alkalomban kifújt. Ez is jobb esetben.

… most sem hagyhattam ki a sérüléssel való készülést az utolsó hetekben. S persze a maratonon nem az a része fájdult meg a lábamnak, ahol előtte problémáim voltak, hanem máshol.

… s újra meg kell állapítanom, nagyobb volt az akaraterőm és a kitartásom abban, hogy a tervezett idővel megcsinálom a 42,2 km-t, mint a hitem.

Aktualizált téma

Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magamat, hogy komolyabb szexuális bántalmazás nem ért engem nőként. Se idegentől, se közeli hozzátartozótól, ismerőstől.

De én sem úszhattam meg azt, hogy ezt egy vadidegen megkísérelje.

Szerintem 16-18 éves körül lehettem, és csak a panelház pincéjébe küldött le Anyu valamiért. Egy fiatal férfi kódorgott a pincefolyosó környékén, soha nem láttam. Akkor még szabadon lehetett ki-bejárni a lépcsőházakba. A miénkbe is. Nagyon nem foglalkoztam vele, csak nyitottam a pinceajtót, és mentem be. Az meg lépett utánam, valami semleges dolgot még kérdezett is, és közben húzta maga mögött be az ajtót. Nekem ez a mozdulat jelentette azt, hogy “uzsgyi, kifele innen, bármi áron”. Az ajtót befelé húzó karja alatt kiiszkoltam, s csapot-papot otthagyva rohantam fel az emeletre, haza.

Anyunak mindent elmeséltem, s persze ő is felfogta rögtön a helyzet súlyosságát. Sokáig csak úgy eresztett le egyedül a pincébe, ha ő kinn állt a lépcsőházban, és folyamatosan kérdezgetett, minden rendben van-e.

Én pedig tanultam az esetből, s igyekszem nem kettesben maradni idegen férfiakkal, s még ismerőssel sem, ha nem akarok tőlük semmit.

Alapvetően barátságos embernek tartom magamat, bár olyat is hallottam vissza, hogy megközelíthetetlennek tűnök. De ez szerintem csak akkor igaz, ha számomra idegen helyen vagyok.

A férfiakat általában “emberként” kezelem, és ha kommunikálásra kerül a sor, barátságos hangot ütök meg, már ha nincs okom az ellenkezőjére.
Kerültem olyan helyzetbe párszor, hogy azt gondol(hat)ta az ismerős (vagy akár számomra barát) férfi, hogy én esetleg többet szeretnék tőle, vagy ő közeledett finoman felém, olyankor én a képzeletbeli és fizikai három lépés távolságot rögtön növeltem, és valamilyen módon kifejeztem, ez nem úgy van és lesz, ahogy gondolja. Kulturáltan megoldottuk a dolgot, és remélhetőleg senkiben nem maradt tüske.

Néha kellemetlen és nehéz lavírozni, hogy barátságos maradjak, de azt ne lehessen félreérteni, s meg tudjam a 3 lépés távolságot tartani.

Többnyire egyedül futok, akár a sötét reggeleken is (szerencsére, a legtöbb elmebeteg alszik olyankor). Azonban megnézem, merre járok, és inkább teszek egy nagy kanyart, ha nem bizalomgerjesztő az a közeg, ahol az utam vezetne.

Sokáig irigyeltem a férfiakat, mert simán mentek ki terepre futni, túrázni – egyedül. Akár ott is alszanak az erdő legelhagyatottabb részein. Az egyikük azzal nyugtatott, hogy előbb bántanak a város kellős közepén, mint a természetben. Ez kicsit több bátorságot adott, de jó pár évnek el kellett telni, hogy ki merészkedjek egyedül futni az erdőbe, vagy túrázni. Még azért most is biztonságosabbnak érzem, ha viszem a paprika sray-met, de elsősorban kóbor kutyák, vaddisznók ellen cipelem.

Szeretek nő lenni, de néha nem könnyű. De ez van. A bántás, a másik ember sérelmére elkövetett bármilyen erőszak pedig bármikor és bárhonnan jöhet.
Mindegy nő, lány- vagy fiúgyermek vagy, esetleg egy férfi: a NEM legyen mindig NEM.

A maratonom ennyire volt barátságos

Kettővel ez előtti bejegyzésemet úgy fejeztem be, hogy ” Akarat, elszántság megvan, a többi pedig majd alakul”. Hogy lelőjjem a sztori “poénját”, ha jól belegondolok, a tegnapi maratoni táv lefutása így is volt.

Amit már pár hónapja a fejembe vettem, az az volt, hogy 4 órán belül lefussam ezt a 8 db kört, amiből a Barátság Maraton áll. Elméletileg hivatalosan 42,2 km, de nekem már másodszorra mér a Polar óra (két féle típus) 41,6 km-t. Szóval, kb. 600 métert elsunnyog a futó, illetve elmér az óra.
Maratont harmadszorra futottam ezen a rendezvényen, és eddig kedveltem. Szokás szerint 12 órakor közénk eresztették a félmaratonistákat és a 10 kilométereseket, és én pont féltávnál jártam,. Nekem nem igazán volt jó, mint később kiderült.

A cél megvolt, a tervezett tempót is belőttem, viszont azt nem tudtam, hogy fogom-e tudni tartani végig. Ugyan futottam hosszú távot a maraton előtti hetekben, de az terepen történt, nem aszfalton.

Mivel a párom vasárnap reggelig dolgozott, így tudtam, egyedül fogok menni a verseny helyszínére. Ő később jött ismerősökkel.
Jól aludtam, ébresztőre keltem, szépen összerendeztem a dolgaimat, elkészítettem a kulacsban cipelt frissítőmet, amiben életemben először BCAA-t kevertem. Kérdéses is volt, fogja-e bírni a gyomrom. Bírta.
Nyugodtan és időben indultam, a gyönyörű, napsütéses reggelen elautóztam Miskolcra. Kicsit hűvös volt, de tudtam, kellemes, jó idő lesz, simán tudok majd rövid ujjúban és rövidebb nadrágban futni. Majdnem, mint nyáron.
Elmentem a rajtszámomért, majd lassan készülődni kezdtem. Jó lett volna, ha van társaságom, miközben nem is igen vágytam rá. Persze, üdvözöltem néhány elém kerülő kedves futótársat. Aztán eljött a 10 óra. A rajtnál álltam, mikor észrevettem a páromat, aki engem keresett. Még volt pár percünk egy-két csókra, ölelésre, jókívánságokra, egyéb információcserére. Nagyon jó volt, hogy tudtunk találkozni, mielőtt elindították a maratonisták és az egykörösök mezőnyét.

A rajt után nekivágtam az első körömnek. Éreztem, hogy még be kell melegednem, bár mocorogtam egy kicsit a zónába állás előtt, de megszokta a szervezetem, hogy szinte minden futásomat kb. 10-15 perces lassú futással kezdem. Nyomtam, és ráragadtam az egyik ismerős csajra (nyulazott nekem tudta nélkül), aki hasonló tempóban ment, amit én szerettem volna tartani. Kb. 2 és fél körön keresztül láttam is a hátát, bár egyre messzebbről.
Futottam, de úgy éreztem, mintha csak loholnék saját magam után. Igencsak megkérdőjeleztem, hogy a tervezett tempót fogom tudni tartani ennyi kilométeren keresztül, illetve kicsit szidtam magamat, hogy miért nem aszfalton futottam az ajánlott, verseny előtti 30 km-t egy versenytempó közeli sebességgel (legközelebb ezt a hibát nem követem el), így most tudnám, mire számítsak, valamint a testem is tudná, mihez tartsa magát.
A párommal körönként legalább kétszer találkoztam. A 2. kör megkezdésekor kezembe nyomott két sótabit, hogy legyen nálam.
Vízzel, illetve banánmajszolással oldottam meg a frissítésemet, valamimt a magammal cipelt tojássárgájás, kókuszzsíros turmixommal (ami ugye BCAA-s volt most). Tán a 5. kör megkezdésekkor ittam egy 3-4 korty kólát, de meg is bántam a szénsav miatt.
A 4. körben úgy éreztem összerendeződöm a futással. Éreztem a flow-t és az erőt. Megelőztem két ismerőst is (köztük a csajt, akinek már a hátát sem láttam a 3. körben). Ők lassultak, én tartottam az iramot. Szóval, valahogy egyben voltam. A párom pár métert együtt futott velem, és biztatott, jól haladok, aztán ő is rajthoz állt. Így értem ebben a fantasztikus állapotban a rajt-cél zónába. Már messziről láttam az indulni készülő tömeget. Tudtam, egy-két percem van, és elsodornak. Mellettük elhaladva rám köszöntek az ismerősök egy-egy hajrával. Jólesett nagyon.
A frissítő pont kb. 30 méterre volt, ott gyorsan vizet vettem magamhoz (meg kis kólát), banándarabot ragadtam a kezembe, és indultam is tovább. A frissítő pontos hölgy is igen féltett, hogy mi lesz, ha a rajtoló tömeg beér engem. Már nyargaltam a lejtőn lefele, mikor a mezőny eleje elszáguldott mellettem. És a többiek.
Bár tudtam, hogy ők frissen, üdén kezdik a távjukat, de azért amortizálólag hatott, hogy húznak el mellettem. E miatt is vesztettem a flow élményből, amit a 4. körben elkaptam.

Újra vakegérnek éreztem magam, aki csak fut, ahogy tud (persze, nem teljes erőből, mert akkor mi lesz később), de nem tudam, hol vagyok, hogyan haladok. Nézhettem volna az órámat is, mert az átlag sebességemet mutatta, de inkább arra hagyatkoztam, hogy egyes körök végeztével megnéztem, mennyi ideje futok.
Szóval, nyomtam az 5. körömet, mikor egy kéz gyengéden megérintett a karomon. A párom volt, ahogy elhaladt mellettem. Hihetetlenül gyengéd érintés volt, és ezzel nem ijesztett meg, sőt éreztem benne a szeretetet, a drukkolást, az összetartozást.

Tudtam, lassulok, de még mindig az óra szerint jól álltam. Már a 6. körben azzal biztattam magamat, hogy már csak 2 kör van. Szakaszokat futottam. Olyanokat mondtam magamnak: “tudod, ezt a részt szereted”, “itt lehet csapatni”, “ezt majd csak túléled”, “ez, bár emelkedő, simán megfutod”, “ezt az emelkedőt már csak kétszer kell megfutnod”, stb. A 6. kör befejeztével ránéztem az órámra, és láttam, 2 óra 57 perc. Gondoltam, a 7. körben pihenhetek.
Mivel már előző körben éreztem, hogy a talpaim fáradnak (elkezdtek fájni), azon is elkezdtem szurkolni, hogy idő előtt nehogy bemondják az unalmast. A 7. körben a talpfájás mellé becsatlakozott egy bal combom belsőrészén térd felett egy fájdalom is. A balcsípőmből indulhatott ki a dolog, mert az meg néha bezsibbadva fájdogált. Remek. Néha elmúlt minden fájdalom, és el is felejtkeztem róluk a következő bejelentkezésig. Már vártam a frissítő pontokat (körönként kettő), hogy ott egy kicsit sétálhassak, miközben gyorsan magamba kortyolom a vágyott vizet. A megszokott víz és víz-banán kombón kívül már nem is igen mertem magamhoz venni egyebet, nehogy beálljon a gyomrom. A saját frissítőmet is csak a BCAA miatt kortyoltam, hátha csodát tesz, elmúlasztja a jelentkező fáradtságot. Ha-ha!

Az utolsó előtti kör tényleg átpihentem. Ez lett a leglassabb. Az utolsót még egy, a párom által kezembe nyomott sótabival kezdtem, és azzal az elhatározással, hogy megyek, ahogy tudok. A párom még odaszólt, ha igyekszem, az egyik előttem futó ismerős lányt még beelőzhetem. Látszott messziről is, hogy gondjai vannak. Persze jólesett volna a lelkemnek, hogy ha leelőzöm és előtte érek be a célba, de nem ez hajtott, hanem a tervem a 4 órán belüli beéréssel.
Tavaly, emlékszem, a 8. kört már szinte vigyorogva nyomtam, de kicsit alacsonyabb pulzussal és sebességgel, mint most.

Fájt már mindenem, de nem panaszkodtam. Még magamnak sem. Igyekeztem úgy futni, ahogy erőmből telik. Mikor azt hittem, már az utolsó tartalékokat élem fel, ránéztem az órámra. Kb. még jó másfél kilométer volt hátra. És pont beértem az előttem éppen sétáló ismerős lányt, aki gyomorbántalmakról panaszkodott nekem. Szóval, megnéztem az órámat, és az ütő állt meg bennem. 3:50-et mutatott az óra, ami szerint szűk 10 percem van beérni a tervezett időn belül, illete egy kisebb és egy nagyobb emelkedő addig.
Begyújtottam a rakétákat, és elhúztam a lány mellől. Lenyomtam a kisebb emelkedőt, a párom kezébe lendítettem a derekamról lekapcsolt kulacstartó övet, majd tepertem tovább. A hosszabb emelkedőig egy kisebb “szeretem rész” és egy hosszabb “nemszeretem rész” következett. Az emelkedő alján a célbaérkezős zenémre, Rocky Balboa futós zenéjére kapcsoltam, majd gyűrtem a métereket. Ilyen hosszúnak még soha nem éreztem ezt a szakaszt. Pedig csak 500 méter hosszú, és csak 10 méter a szintemelkedés. Végre befordulhattam a célfelé. A számot újra indítottam, és hol könnyezve, hol nevetve, de büszkén vágtattam az utolsó 100 méteren. Megint megcsináltam! Már nem érdekelt, mennyi idővel, csak az számított, hogy a célbaérek becsülettel megdolgozva a 42,2 km-ért.

A párom már ott várt másodmagával. Ha jól rémlik, talán egy futócsókkal köszöntöttük egymást, én még a befutásom hatása alatt voltam. Nyakamba kaptam a befutóérmet, majd egy hosszabb ölelésre is odamentem a páromhoz. Ő elküldött, hogy vezessek le (vagy csak nem bírja, mikor érzelmi kirohanásom van – sírás, meg ilyesmi). Ekkor néztem meg az órámat. A célbaérkeztemkor azonnal leállítottam, így az 3:59:44-nél fejezte be a munkáját. Az örömömet ez még csak fokozta: elértem a célomat. Megvan a megálmodott idő.

Innentől kezdve már csak ráadás volt, hogy 4. női beérkezőként dobogóra állhattam egy kupa átvétel erejéig.

Gyorsan lezuhanyoztam, ezután derült ki, hogy maradunk a díjkiosztóig. A szép, október közepi időjárásban, a kellemesen melegítő napon ugyan elücsörögtünk, míg az utolsó maratonista is beért, de már kezdtünk türelmetlenkedni csöndesen, magunknak.

Milyen konklúziót tudok a tegnapi futásomból levonni? Először is azt, hogy egy kicsit másként fogok legközelebb készülni rá (előtérbe helyezve más pulzuszónát), és az utolsó jelentősebb hosszút aszfalton, versenytempóhoz közel fogom megfutni.
Hála, mindenmással elégedett lehetek. És az most is bebizonyosodott számomra: az akaraterő és elhatározás, meg persze a hit, mindent visz.

Margóra vetett gondolat

Olykor elgondolkodom azon, hogy mitől működik a mi kettőnk kettőse. Írhatnám a kapcsolat szót is, de az olyan izé.

Azt hiszem attól, hogy azon elvárások, amit a másik irányába van bennünk, teljesülnek. Illetve, ha csak magamat nézem, még el is vetek egy-egy elvárást. Inkább arra fókuszálok, hogy ami kapok, azt teljes mértékben elfogadjam és élvezzem, illetve amit adok Neki, az szívemből jöjjön.

Szeretem, ez biztos. Olyannak, amilyen.

Szeptemberi sportos hétvége

Az elmúlt hetek történései…. kezdhetném így is eme bejegyzést.

De inkább úgy folytatom, hogy ijesztően gyorsan telik az idő. Már október van. Pedig még nem oly rég volt, hogy a nagy melegtől szenvedtem. Erre gyorsan átrágtuk magunkat szeptemberen, és vasárnap bele is kezdtünk az ősz első igazi hónapjában.

Hogy milyen volt szeptember? Melós, ahogy az elmúlt hónapok legtöbbje. De számomra leginkább a szeptember végén lefutott 32 km-es TT az, ami említésre méltó. Még nem jártam a Kaptárköveknél, és e táv alkalmával is csak ízelítőt kaptam belőle. Az utólag látott fotók alapján a hosszabb táv vitt a több látnivaló felé. De a maraton előtt már nem akartam egy 50-es etappal kifárasztani magamat, ezért maradtam a 30-nál. Pont elég volt. Az időjárás abban kedvezett, hogy nem esett ott, ahol éppen jártam. A felhős idő meg elfogadható volt.

Szóval, igyekeztem lazán venni a dolgot, de azért még is futni, ahol lehet és tudok. Eleinte még nem zavart, hogy vannak körülöttem emberek, azaz egymás kerülgetjük pár futó-, illetve túratárssal, vagy egymás mellett haladunk, de a Kövesdi kilátó környékén már kértem az égieket, hogy tegyék lehetővé az egyedül futást. Ez Várkút után valósult meg. Így az utolsó 9 km-en csak én voltam meg a természet. Kivétel persze mindig van. Ez volt az Eged-hegyről levezető tanösvény. Ugyanis pont arrajártamkor folyt a sherpa verseny, így szembe a meredek ösvényen felfelé kapaszkodó súlyos terhet cipelő mazochistákkal találkoztam. (Ki hogy szereti.)
A túra alatt sokszor nem tévedtem el. Kettő nagyobb elkanyarodásra emlékszem csak, és a noszvaji toporgásra (vajon merre találom a következő ellenőrző pontot). Ezen idő alatt vesztettem némi értékes időt, illetve fárasztottam magamat, de így is elégedett vagyok a teljesített idővel. De az tény, ha esetleg jövő tavasszal a terepfutó versenyen szándékozom indulni, melynek hosszabbik távja megegyezik kis eltéréssel ezzel az útvonallal, akkor még sokat és sokat kell futnom terepen. Futható a pálya (nincs nagy és erős szintemelkedés), de ha nem az utolsók között akarok beérni a célban, akkor erősödnöm kell.

A célba beérve nem sokáig maradtam, mert persze a délutánomat már megterveztem. Gyorsan átvettem a száraz felsőt, pulóvert, kocsiba ültem, majd esőben hazagurultam. Elintézve a dolgaimat, az estét és éjszakát már a páromnál töltöttem – egyedül, ugyanis ő dolgozott. Így másnap reggel, vasárnap, az otthonában vártam hazaértét.

A vasárnapunk fullos volt. Mountainbike verseny volt helyben, és ott segítkeztünk. A párom később még versenyzett is. Én a frissítő pultnál töltöttem a poharakat, vágtam az almákat és banánokat, etettem az arra járó versenyzőket (gyereket, felnőttet) és a hozzátartozókat, azaz megtapasztaltam, milyen a másik oldalon lenni. Jó. Szerintem, amennyiben lesz lehetőségem, futóversenyre is elmegyek majd a frissítő asztal mögé.

Ami legközelebb nagyobb esemény lesz számomra, az a jövő hétvégi maraton. Aszfaltos ezúttal. Ami kihívás lesz, hogy olyan idővel lefussam, amit célként kitűztem. Akarat, elszántság megvan, a többi pedig majd alakul.

Egy átlagos munkanap

Egy olyan nap után, mint a mai, elgondolkozom azon, van-e kedvem bármihez is a magam elé bámuláson kívül.

Melóból leléptem, beültem az autóba, elvezettem a Tescoig, majd egy öt percet ültem a kocsiban magam elébámulva, szinte transzendált állapotban. Még üldögéltem volna, de kirántottam magamat abból az állapotból, s bevásároltam.

Egy ilyen veszett nap alatt úgy érzem, mintha az agyam búgócsigaként pörögne, s kell neki egy kifutó idő, hogy szépen lenyugodjon normál sebességre.

Fasza, mikor egyszerre 5 dologgal kell foglalkoznom, ne felejtsek el semmit, mérlegeljem, a sok “urgent” közül melyik élvez elsőbbséget, és utána hogyan alakul a sorrend.

Azon már csak röhögni tudok, mikor megkérnek valami újabb sürgősre, és azután még 4 másikra. Aztán úgy döntök, majd másnap reggel, ha lesz időm. Mert nem vagyok hajlandó benn éjszakázni, s totál lenullázni magamat. Agyilag.

Ez van

Tényleg nem szoktam az apjuk ellen beszélni, és a saját tapasztalatomat, élményeimet sem osztottam meg az apjukkal kapcsolatosan a gyermekeimmel. Így tőlem nem hallhattak semmit.
Azt viszont nagyon viccesnek találom, és bizonyítéknak vélek, hogy nem vagyok “vak” (na, jó! hülye), amikor a két gyermekem egymástól függetlenül ugyanazokkal a tapasztalásokat (panaszokat) mesélik el nekem, amit én anno már megéltem a volt férjemmel.

És az a legviccesebb, hogy újra eszembe jutott az a megállapítás, amit a válásom idején és utána tettem: a saját édesanyukámhoz mentem férjhez. (Igen, otthonról “menekültem”. És persze, a sorsát nem kerülheti el senki. Meg ilyesmik.)

Úgyhogy szépen meghallgatom őket, és próbálom megértetni velük: az apjuk is csak egy ember.

Éjjeli memória

Éjjel zenére riadtam. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, mi szól. Azt hittem, telefonhívásom van, de rögtön leesett, hogy ez nem az a zene. De az is bevillant rögtön, hogy az ébresztőm se ilyen.
Lassan felfogtam, az utcáról hallom fel a magyar szövegű dalt. (Persze, nyitott ablak mellett alszom.)
Visszafeküdtem, és memorizálni igyekeztem a refrén szövegét, mert tetszett, amit hallottam (füldugón keresztül).

Persze reggelre már fogalmam sem volt, mi is az, amit meg akartam jegyezni, hogy megkereshessem a neten.

Egy kis izomláz

Tegnap reggel úgy gondoltam, lábkímélő edzést csinálok, így összetettem egy olyan gyakorlatsort, ami elsősorban a felsőtestet, karokat veszi igénybe. Persze, beletettem egy kis húzódzkodást is, ami nekem még annyit jelent, hogy ugrok, és leeresztem magamat.
Ez az edzés annyira jól sikerült, hogy már kedden délután a masszázson az alkarom felső részének masszírozása közben kezdtem nyivákolni, hogy fáj. Aznap éjszaka mikor felébredtem, és kimentem wc-re, éreztem, hogy bizony izomlázam van itt és ott. Tegnap reggel még az intervallumos és tempós futásomat is csak kocogásra akartam váltani, annyira fájtam deréktól felfelé. Itt és ott. De azért megerőltettem magam, és egy jót futottam.
Ma reggel már egy kicsit jobb, de megint hosszas győzködéssel vettem magamat rá a tervezett edzésre, ami a lábaimat célozta meg. Sikerült beletenni némi karhajlítást is, ami nem volt olyan szörnyű, de pár kinyomás után kiderült, hamar elfogy az erőm, jöhet a térdelős változat.
De azért jólesett a ma reggeli mozgás is.

Ami vicces: a nadrágot felhúzni.