Nem szeretek előre inni a medve bőrére, azaz versennyel kapcsolatosan bármit is kijelenteni.
Készülök, becsülettel, lelkiismeretesen és kitartóan, erősítem a hitem, hogy igen, képes vagyok arra, hogy megcsináljam, és kb. eddig merészkedem. Ha lehet nem beszélek róla, vagy csak óvatos kijelentéseket teszek. Úgy vagyok vele, majd ha a célon keresztül futottam, akkor biztos az, ami megtörtént. Addig …
Mindig fedezek fel valami újat a Spotify segítségével. Ma egy Parov Stelar lemezt indítottam el, s hagytam, hogy a dalok kifutása után más előadók zenéi is lejátszásra kerüljenek.
Így hallgattam meg, és szerettem bele ebbe.
Néha nem lehet kihúzni belőlem egy szót sem, órákig csendben tudok maradni. Valamikor pedig akkor is jár a szám, mikor senki sem kíváncsi rám, vagy még magam sem veszem észre.
Teregettem. Nem messze tőlem a nagyobbik beszél bele az éterbe, valahol hallgatja egy haverja. Repüléssel kapcsolatos a diskurzus. Előkerülnek távoli országok távoli városaik nevei. Newarkkal kezdődik. A gyerek angolja erős, viszont neki is meg kell tanulnia némely új szó, város kiejtését. A Newark kiejtése után néz, majd igyekszik hangosan elsajátítani, memorizálni, amit hallott. Hogy le nem maradjak a tanulásban, magam is halkan, szinte magamban utána mondom. Többször is.
A gyerek fülén a fejhallgató (headset), úgy gondolom, semmit sem észlel a motyogásomból. Ő továbbkommunikál a láthatatlan ismerőssel, én pedig teregetek rendületlenül. És motyogom papagájként a hallott angol szavak némelyikét. Már magam sem veszem észre, mit csinálok.
Egyszer csak felém fordul a gyerek:
– Te most minden szót elismételsz, amit mondok?
Ekkor tudatosult bennem, mit is művelek, és az is, hogy bár azt gondoltam, a fülesek kiszűrik a motyogó hangomat, még sem teszik. Jót nevettem magamon.
Még 8 hét van a nagy kihívásig. De addig még jön egy maraton két hét múlva.
Perpill még nem tudom elképzelni, hogy egy huzamba megteszek a maratonnál is hosszabb távolságot futva. Úgyhogy most csak annyit teszek, hogy bízok az edzőben, illetve lefutom a maratont március végén, és remélhetőleg annak eredménye alapján kapok egy kellő lökést és betekintést arra, mennyit fejlődtem eddig.
Amit mostanában tapasztalok, az az, hogy gyorsulok. De nem igazán szeretném elbízni magamat, és inkább kíváncsian várom, mit fogok alkotni bő két hét múlva.
Szóval, lépésről lépésre, edzésről edzésre haladok, és egy-két hét múlva azon is dolgozom majd, hogy befogadja a kis agyam, elhiggyem, képes vagyok azon hosszú táv megfutására.
Ha az edző erre készít fel, akkor az úgy is van.
Éveken át csak azt kértem az Égiektől, legyen az életem része, legyünk napi kapcsolatban, mert ő a részem, a szerves része a létezésemnek. És most azt kérem, hogy még sok-sok évig legyen így.
Mert ő a részem.
Péntek-szombat befejeztem a triggerpont terápia tanfolyamot. Érdemes volt befizetnem, elmennem, ott lennem, szétnyomkodtatni magamat, mert okosodtam, tapasztalatot szereztem, és ezt is szívesen csinálom, csinálnám.
Amivel biztosan jól jártam a pontnyomkodások okán, hogy elmúlt a lábfej fájdalmam, és a derékproblémám is mérséklődött (ezen még dolgoznom kell).
Viszont a két nap kezelései nyomán számos véraláfutás éktelenkedik a lábaimon szerte, mintha megrugdostak volna. Nem tudom, így kell-e legyen, nekem így néz ki most.
Vasárnapra teljesen kipurcantam, és egy kicsit egészségileg is gyengélkedtem. Legszívesebben magamra húztam volna a takarót, és hagyjon engem mindenki békén. De még reggel lefutottam az előírt 1 óra 22 percet (plusz 5 perc önkéntes laza futás hazaúton), meg ha kellett, ha nem, társasági életet is éltem.
A futás a múlt héten jól ment, de már fáradok, ez biztos. Az éjszakáim nyugtalanok, zaklatottak, és emiatt nem pihenem ki magamat, keveset alszok. Abban reménykedem, hogy a következő könnyebb hetek magukkal hozzák a mélyebb, nyugodt alvásokat is. Muszáj, hogy így legyen, otherwise… Na, ez az, amit nem akarok megtudni!
Úgyhogy most pihenés projekt lesz. Ha-ha!
Tulajdonképpen kétszer kezdtem el futni, azaz két futós születésnapom lehetne, ha ilyenre adnék, meg tudnék pontos dátumot.
Az, hogy még Angliában 25 éve is futkároztam, nem számítom bele, mert az csak addig tartott, míg ott voltam. Komolyabban és elszántan 2008. márciusában kezdtem el. Nem fogyási szándékkal, hiszen akkor elég jó formában voltam, szerintem. Célom az volt, hogy a combjaim kicsit formásabbak legyenek (?), kapjanak egy kis tónust*. Mivel úgy gondoltam, hogy a futás miatt nem fognak vastagodni, inkább csak szálkásodni, nagyon meglepődtem, mikor egy-két nadrágom combrésze szűkebb lett. Ha-ha! De ez nem hatott meg, mivel, ha jól emlékszem, egy kihívást csináltam magamnak: két hónap futás milyen eredményt hoz. Ja, és mellette jártam táncolni heti egy-két alkalommal.
Aztán a két hónapból több lett, mert nem láttam nagy eredményt, és kíváncsi voltam, sok hónap futás mit hoz magával. Lett belőle másfél év. Eleinte két-háromszor futottam egy héten, aztán már lett heti 5-6 alkalom egy-egy órával. Volt, hogy olyankorra időzítettem a futást, amikor a gyerekeknek valami sportprogramja (karatéja) volt, illetve nem voltak otthon. Aztán, már úgy voltam vele, kibírnak nélkülem egy órát, míg én háztól házig futok egyet. Az utolsó két hónapban pedig a 150 méterre levő, akkor még működő edzőterembe jártam le futópadra loholni.
Miért hagytam abba? Azért mert a futópadok (két db) sokszor voltak foglaltak, mikor én ráértem futni. Aztán, mivel már december elején jártunk, nem igazán fűlött a fogam a hidegben való futkározáshoz. Viszont elkezdtem otthon tornázni – helyette.
Muszáj volt mozognom valamit, mert sokszor annyira elültnek éreztem a hátsómat, hogy kész élmény volt, amikor vagy a futással vagy egy RR tornával megmozgattam.
A futásom második fordulója, ami azóta is tart egy-két hónapos kényszerszünet erejéig (sérülés miatt), 2012. decemberében kezdődött el, mikor a barátnőm felvetette, hogy futhatnánk egy hosszabb távot (akkor még annak számított nálam a 7 vagy 10 km) egy áprilisi Bp-i versenyen. Nem sokat kellett győzködnie, hiszen már hiányzott a futás, csak a motiváció hiányzott az újrakezdéshez.
Mivel akkoriban már reggel, azaz hajnalban edzettem munka előtt**, így egyértelmű volt, hogy futni is így fogok. No, de arra nem számítottam, hogy kifogjuk az évtized leghosszabb telét, ami március 31-ig tart hideggel, hóval és jéggel. Ezért a futóedzéseimet a hétvégékre korlátoztam, eleinte heti egy alkalommal. Ugye írtam már, hogy a futóverseny meg április közepén volt?
Úgyhogy nem túl futóedzetten álltam rajthoz, a 7 km-es táv rajtjához. Nulla tapasztalattal, hogyan kell egy futóversenyt végigcsinálni. Természetesen loholtam, ahogy a csövön kifért. És szokatlan meleg időjárás, a rakpart levegőtlensége mind váratlanul ért. Szenvedtem. Egy pozitív élmény volt: lefutottam a távot tűrhető eredménnyel az edzettségemet tekintve.
Rá egy hónapra volt még egy 6 km-es verseny, amin szintén eszetlenül futottam, kiköpve a tüdőmet. A célban olyan vörös fejjel érkeztem meg, hogy a befutóérmet nyakamba akasztó neves aerobik edző furcsán vizslatott (vajon nem kapok-e ott helyben agyvérzést).
Ahogy a jó idő bejött, és megvoltak az első futóversenyeim, úgy nőtt meg a heti futóedzéseim száma. De 3-4 edzésnél többet nem csináltam, mivel ott voltak az erősítő edzéseim is. Azok is fontosak voltak számomra. Mindent reggel intéztem, mielőtt felkelt volna a család, mielőtt a gyerekeket oviba, suliba vittem volna, és magamat a melóhelyre. Így volt egyszerűbb, hiszen délután számos programom vagy dolgom lehet mind a mai napig. Meg így a gyerekektől sem vehettem el időt. Legalább a lelkiismeretemet megnyugtathattam.
Azóta már nem csak aszfalton, hanem terepen is futkorászok. És persze lefutottam pár maratont, terepen legyűrtem 50 km-t is (hol futva, hol gyalogolva), és most hosszabb távra készülök – aszfalton. Hogy lesz-e belőle valaha igazi ultratáv (100 km feletti), nem tudom. Ahhoz bírni kell testileg, és idővel is. Mert a felkészülés során egy ultratávnál már bizony alkalmanként min. másfél órát futni kell heti 5-6 alkalommal.
Jó lenne többet futni terepen, de a hétköznapi futásokat csak kb. áprilistól szeptemberig tudnám kivitelezni a munka miatt. Ilyenkor még korán világosodik és később sötétedik. Egyelőre legyen meg a májusi célom, aztán lehet terepes célom is.
* a futástól??? – látszik, hogy még akkor nem volt edzői végzettségem. Mai fejjel az erősítést javasolnám magamnak.
** ha jól emlékszem, a jóga miatt tértem át a korai reggeli mozgásra.
Az jutott eszembe a mai futás végén a levezető szakaszt haza felé lekocogva, hogy általában úgy gondolok emberekre, hogy képesek a változásra. Azaz, ha a múltban bizonyos téren nem tudtam kijönni velük, akkor x idő múlva ez a helyzet megváltozott, tehát nem csak én, hanem ők is változtak. Vagy így van, vagy nem.
Viszont az nem esik jól, ha rám úgy tekintenek, hogy egy “állandó” vagyok, és nem tanulok a hibáimból. Vagy úgy gondolják, ilyen vagy olyan vagyok, és fel sem merül bennünk, hogy esetleg én másként is reagálhatok egy helyzetre.
Semmi sem állandóbb, mint maga a változás. Én arra törekszem, hogy változzak. Ha kényelmetlenül érzem magam a bőrömben, mert bizonyos eseményeket, történéseket, emberi reakciókat folyamatosan negatív érzelmekkel reagálok le, akkor igyekszem kideríteni vagy magam, vagy segítséggel, miért is van így, hogyan is érezhetnék másként. Magamban akarok békét, és nem a másikat megváltoztatni vagy beskatulyázni.
Persze, ez az, ami tudatos. És van ugyanekkor a berögzült, ego által sugallt “igazán megváltozhatna már” gondolat és kívánság.
Még is az marad a lényeg, hogy “ha én változok, akkor a világ is változik körülöttem”. És számomra alap, és úgy gondolom, ez a természetes.
Rohan ez a hét is. Még vasárnap megnyugodva gondoltam arra, hogy semmi extra program sincs beiktatva a délutánokra, így simán lazulhatok. No, persze!
Kedd délután jutott némi idő arra, hogy az ágyamra rádőlve, lábakat feltéve olvashassak, amíg rá nem veszem magam a hengerezésre. Aztán természetesen alvás.
Az élet felülírja a terveimet a délutánjaimat illetően. Tegnap legalább jutott időm a nyújtásra, aztán másra nem. Így ma kell bepótolnom a tegnap elmaradtakat… Sűrű lesz ez a délután is.
Az élet megviccel, ha úgy van kedve. Mint ma reggel is. A rendszeres olvasó talán emlékszik arra, hogy volt egy álmom, amikor futottam, és több kilométer után észleltem, hogy nincs elindítva az edzésprogram az órán. Nos, ezt egy kicsit megtekerve éltem át. Már egy ideje vacakolt a jeladóm, pedig elemet is cseréltettem benne az órással, aki letette a nagy esküt a második látogatásomkor, hogy az elem tuti, azzal nincs gond. Ennek ellenére az órám azóta is jelzett, hogy ideje elemet cserélni a jeladóban. Nem hittem neki. Így ma 4 km után semmi pulzust nem észlelt az órám, azaz a jeladó kikapcsolt. Kisebb kétségbeeséssel és elkeseredettséggel futottam haza a pót jeladóért (decathlonos), hogy azzal folytassam az edzést. Próbáltam, hátha nem kell lezárnom a megkezdett programot az órán, de muszáj volt. A másik eszközzel csak egy új program elkezdésével működött a dolog. Úgyhogy a mai edzést, ami 1 óra 37 percre volt kiírva, két részletben csináltam meg. Összességében jól ment a 17,68 km: mind a két etap 6 p/km átlag sebesség alatt volt. Igaz, a másodikban már voltak magasabb pulzusos szakaszok is.
Aztán otthon megint kapkodás, sietés melóba.
Legalább most egy kis nyugi van. Nem kellett pörögnöm délelőtt, mint a búgócsigának. Így ebéd után rám is tört az álmosság, amit gyanítom, annak köszönhetek, hogy meglehetősen korán ébredtem. A szokásostól egy jó órával, és képtelen voltam visszaaludni, mert járt az agyam.
Ha egyedül lennék az irodában, esküszöm, egy kicsit lehunynám a szemeimet pihenés céljából…
Van az a nap, amikor jár a pihenés. Ez a mai.
Oké, elmentem futni, mert hát az kötelező. 10 órára végeztem. Ha úgy nézem, későn indultam el, ugyanis fél 7-kor ébredtem. Ez pozitív, mert 9 és fél órát sikerült az éjjel aludnom. Valamikor muszáj pihenni.
Mivel hét közben állandóan rohanok, így kényelmesen készülődtem a 1 óra 43 perces futásomhoz. Még az is hozzájön a sztorihoz, hogy ma realizáltam, nem az van nekem feltöltve edzésként, ami a TP-ben van. Ezt is módosítottam, feltöltöttem az órára.
Ugyan még kinn mínusz volt, de legalább nem éreztem, megfagyok. Nehézkesnek éreztem magamat, de ahhoz képest elég jó running indexet adott a Polar, illetve megvolt a 6:00 p/km átlag.
Aztán hazaérve zuhany után, teregetés, reggelizés, és már el is telt az idő. A takarításhoz nem sok kedvem volt, így maradt egy alaposabb porszívózás és felmosás. Bár odatettem a csirkecombokat sülni, de nem maradt erőm kivárni, hogy készen legyenek, így a hűtő kínálatából ebédeltem fél kettőkor.
A teregetésen kívül azóta mást nem csináltam, csak sorozatot néztem. És persze még egy kis főzés, hogy legyen holnap a kisebbiknek ebéd.
Még megpróbálom magamat rávenni a nyújtásra. Ha már a többi, mára tervezett dolgot elsunnyogtam.
De muszáj egy nap a héten lustálkodni. A hetem amúgy is elég fárasztó volt.
Vegyük példának a tanfolyamot. Tömény információ és gyakorlás. Az elmúlt két és fél napban (egy fél nap elmélet volt) összenyomkodtuk egymást mellkastól felfelé a karokkal, kezekkel együtt. Hol itt, hol ott akadok fájó pontra a mellkasomon, a nyakamon, a karomon. Az erős koncentrálástól és nyomásoktól beállt a trapéz felsőm mindkét oldalon. A párommal masszíroztattam őket tegnap este, ami iszonyat jól esett, de mikor lejjebb, a gerinc és a lapockám között próbált lazítani az izmaimon, csak visítani tudtam, mert kezelt trigger pontra nyomott.
Két hét múlva jön a törzs és az alsó test trigger pontjai. Már várom. Remélem, azért tudok majd futni…
A szállással, ahol az elmúlt két éjszakát töltöttem, elégedett vagyok. A falak ugyan papír vékonyak, így mikor szombat hajnalban (akkor már ébren voltam, mert futni készültem) a szobaszomszédok az éjszakai életből visszatértek, simán hallottam mindent: a mentolos tusfürdő kéréstől kezdve … mindent. Igen, kiszámíthatóak az emberek. Szerencsére az aktus sem volt túl hosszú.
Ami még sikerélmény volt tegnap, hogy ki tudtam tolatni a szállás udvaráról, ami tulajdonképpen csak garázs szélességű hosszú út. Mikor beálltam, hogy ne az utcán parkoljak egy ház előtt, akkor ugyan felmerült bennem, innen ki is kell állni, de szombat reggel türelmesen, hátra és előre lavírozva, sikerült megoldanom ezt a feladatot is.
Tulajdonképpen egész szuper lett ez a hét: fárasztó, de eredményes. Így jár a pihenés.
A múlt hét legnagyobb eseménye az volt, hogy a kisebbik gyermekem egyik, még ki nem nőtt bölcsességfogát kiműtötték. Gátoltam az előtte sorakozó 7-es rágófog kibukkanását.
A hét szólt arról is nekem, hogy a TT-n szerzett izomsérüléseimet, majd a pénteken egy kis funkcionális edzés során előidézett izomlázat hevertem ki. Hétvégén magamnak adtam a futóedzéseimet, mert vagy elfelejtkezett rólam az edző, vagy úgy gondolta, pihenjek (bár ezt is jelölni szokta a TP-ben). Én meg úgy voltam vele, inkább futok, minthogy kárba vesszen két, lehetséges edzésnap.
Nem szólt semmit ma, mikor a heti edzésemet megadta….
Ez a hetem sem lesz unalmas. Ma már kezdtem egy órás jógával, munka, majd rohanok haza, hogy utána vigyem a kisebbiket bőrgyógyászatra – ellenőrzésre. Utána haza, és főzök.
Holnap délutánra egyelőre semmi. Szerdán délután viszont megint megyünk orvoshoz. Ezúttal varratszedésre.
Csütörtökön hajnalban utazom Pestre a tanfolyamra. Szombat délutánig ott leszek. A vasárnapom egyelőre még képlékeny. Vagy együtt leszünk, vagy egyedül töltöm.
Nem is tudom, hogyan szuszakolnék be ide egy kinez vendéget. Szerencsére nem is keresett meg senki…
Talán a jövő hetem már lazább lesz.