A hétvégi 30-asom

Van az úgy, hogy nem vágyom egy terepversenyre, bár tudom, hogy meg kell csinálnom, mert a felkészülésemhez kell, illetve helyi érdekeltségű, ezért támogatnom kell a szervezést a részvételemmel.

Lélekben készültem (és tulajdonképpen fizikailag is) a vasárnapi majd’ 32 km-es távra, de mivel tudtam, merre fog vezetni az útvonal, azért annyira nem kívántam a benne levő emelkedőket, susnyásokat, akadályokat. Aztán minden negatív gondolatot félresöpörtem, és inkább arra koncentráltam, hogy kihozzam az egészből és magamból a legtöbbet.

A párom is indult ezen a távon, tehát a reggeli készülődés együtt volt. A versenyközpontig együtt mentünk, ott pedig már külön jöttünk-mentünk. Ismerősökkel beszélgettem, ő is, intéztük a folyó ügyeket – természetesen külön.

Még a startduda megszólalása előtt több perccel beállítottam az órámat (vagy harmadszorra sikerült), hogy találja meg a gps koordinátákat, és a betöltött track útvonalát. Nagyon nem láttam, hogy sikerült volna, de úgy voltam vele, próba, cseresznye, ha elkezdek futni, akkor csak történik valami. Ha meg nem, akkor sem fogok a kardomba dőlni, vannak jelölések végig az úton, és amúgy is nagyjából a fejemben van, merre kell menni, fordulni. Már kétszer jártam a fele részen, a többit meg ismerem.

Indulásra szólították a távon futókat (nem túl nagy mezőny), elköszöntem a páromtól. Tudtam, hogy legközelebb csak a célban látom újra. Még ekkor sem jelezte, hogy neki nincs beállítva az óra. Start után csapódott mellém, és kérdezgetett, hogy akkor most hogy. Igyekeztem segíteni neki, de harmadszorra sem jött össze a dolog. Én ugyan ráértem, de tudtam, hogy ő nem, mert le akarja győzni a tavalyi első helyezettet. Mondtam, hogy menjen, majd szépen el fog találni a jelölések alapján a célba. Ne most akarja a tracket behozni. (Ismerve ő, szerintem itt jól megharagudott rám. Vagy legalábbis nem vette jó néven, hogy nem tudtam neki segíteni. Lehet, hogy nem így van, de nagy a gyanúm erre.)

Ő el, én pedig igyekeztem bemelegedni. Szépen felkaptattam az első emelkedőn, ami felvitt a domb nyeregre, ahol jött egy kis hullámvasút. Ez teljesen nyílt terepen van, és a kora délelőtthöz képest és az alacsonyabb hőmérséklet ellenére már erősen érezhető volt a nap. Elkezdtem verejtékezni, a pulzusom már a 174 bpm-et verdeste. De futottam, ahol lehetett, és gyalogoltam az emelkedőkön. Annyira nem éreztem magam erőtlennek a magas pulzus ellenére. Az, hogy volt erőm, szerintem annak köszönhetek, hogy megettem egy jó fél banánt reggelire, illetve egy Hell energia italból kb. egy decit. Na ez utóbbit nem igazán kellett volna, mert az ebben levő koffein nyomhatta fel ennyire a pulzusomat. Ebből vittem magamnak frissítésként is, és bizony kortyolgattam. Kb. 8-10 km megtétele után esett le, hogy talán nem ezt kéne magamba öntenem a koffein tartalma miatt. Majd jó lesz a táv harmadik felében, amikor már nem lesznek vészes emelkedők, és fáradtabb is leszek.

Bő 4,5 km során szépen szintet emelkedtünk. Hogy összesen mennyit, csak saccolni tudom. Úgy 200-220 m-t. Utána leereszkedtünk egy másik völgybe, ahonnan újra szépen felfelé vezetett az út. Voltak kaptatós emelkedők, amiket megfutottam volna, ha nem repül egyből a pirosba a pulzusom, és nincs még előttem a táv kétharmada. El is ment mellettem egy fiatalabb csaj, és hallva a hangos szuszogásomat, megkérdezte, nem kérek-e egy energiazselét. Magamban röhögök már ezen, különösen a válaszomon: ó, ne aggódjon, minden rendben van velem, csak már nem vagyok mai csirke. Hát, először jöttem azzal, hogy bizony a negyvenes éveim közepét taposom. Magamban pedig tudtam jól, bár lehet köze a koromhoz a fújtatásom, de leginkább ahhoz van, hogy több emelkedőn kellene futkorásznom, illetve nem felnyomni a pulzusomat koffeinnel.

Itt már újra harmadik nőként trappoltam a 30 km-esek mezőnyében (a négy közül). Annyi vigaszom volt, ha már a kornál tartunk, hogy a mögöttem jövő hölgy annyi idős, mint én, és az előttem haladók pedig fiatalabbak.
Gondolva az előttem álló szintemelkedésekre és kilométerekre, előhalásztam a táskámból a banánt, majd a felét betúrtam. A másikat későbbre tartogattam. Ezt már a hátizsák mellzsebébe tettem először, majd mikor észleltem, hogy kezd ott folyékonyodni, inkább kézben szállítottam tovább.

Amit még biztatásnak vehettem magamra nézve, hogy pár 20 km-t futó pasit beértem, és ők olyan szakaszon sétálgattak, ahol minimális a szintemelkedés. Csodálkoztam is, hogy ez most miért így. Aztán nem foglalkoztam velük, haladtam kocogva, majd szépen én is gyalogoltam, mikor emelkedőhöz értem. A Piros turista utat elérve szét is váltak az útjaink a 20-asoktól. Ők jobbra, én balra vettem az irányt. Közel-távol nem láttam 30 km-en futót. Nem bántam, mert szeretek egyedül futni, és nincs az a nyomás, hogy igyekezzek, mert megelőznek, és az sem, hogy bakker, lehagytak.

Bár szedtem a lábaimat, nehogy beérjen a mögöttem valahol bóklászó futótársnő, igyekeztem a saját tempómban menni, gondolván arra, hogy lesz még egy hosszú, szívatós emelkedő: szűk egy km-en belül kb. 140 m szintemelkedés. De legalább már a táv felén bőven túl van ez, így már kifelé jött az ember az erdőből, illetve tudtam, hogy innentől kezdve 6 km-en keresztül csak szösszenetnyi emelkedők lesznek fel nem tűnő lejtőkkel. Az utolsó 5 km-en pedig már csak lefele kell zúgni.

De először még egy másik völgybe zúgtam le, közben magamba tömtem a kézben tartott banán maradékát. Legyen energiám a következő kihívásra.
Leérve a völgybe könnyen ráakadtam az árnyékba kitett másfél literes vizes palackokra. Jó ötlet volt a szervezők részéről, mert tavaly itt már alig volt vizem és egyéb folyadékom. Gyorsan megtöltöttem az egyik 2 dl kulacsomat vízzel (a Helles cucc helyett), illetve a BCAA-s vizemre is töltöttem még, biztos, ami biztos. Hogy mennyi lehetett a hátizsákom tartályában, nem tudom, de úgy gondoltam, van annyi, hogy ezzel már szomjazás nélkül megcsináljam a hátra levő 12 km-t emelkedőstül, lejtőstül együtt.

Irányba vettem a rettegettet. Szépen, tempósan kapaszkodtam felfelé. Nem álltam meg, csak azzal foglalkoztam, hogy haladjak, és azért túl se toljam a dolgot. Szerettem volna, ha még marad erő a lábaimba. Még messze volt a cél.

Felérve ezen a csodaemelkedőn beértem az egyik srácot, aki ott bóklászott előttem az úton. Kérdeztem, hogy minden rendben van-e, és kell-e valami frissítő (úgy tűnik, ez a kérdés a mániánk terepen). De mondta, mindene van, csak a lábai nem akarnak futni. No, ezen én nem tudok segíteni, gondoltam, és tovább kocogtam. Kb. 6 km eseménytelenül telt el, hacsak az nem számít valaminek, hogy haladtam szépen előre. Erre az utolsó 12 km-re (emelkedővel együtt) úgy másfél órát szántam. Csekkoltam az órámat, és azt láttam, hogy piszokul jól állok. Megittam a BCAA-m maradékát, megnéztem, milyen messze van még az a dombtető, ahonnan már csak lefele kell nyomatni a célig.

El is érkezett ez a pillanat. Egy gyors fotó a majdnem látképről, majd igyekeztem tovább. Közben megittam a maradék Hell italt. A lejtőn már nem számít a pulzus.
Addig sem volt tükörsima a turistaút, de ez a lejtő mindent vitt. Egy idő után már aszfaltért rimánkodtam. Volt ott hepe-hupa, gaz, és belógó rózsabokor. A lábaimban 25-26 km. Egyszóval, abban reménykedtem, hogy a bokáim a helyükön maradnak, mire az aszfaltra kijutok. A kerteket elérve már szinte a célban éreztem magamat. Ez az érzés erősödött, mikor leértem a kertvárosi részre. Innen már csak 1,5-2 km aszfaltos “száguldás” következett számomra. Közben megelőztem egy másik pasit a 30 km-es távról, aki görccsel küszködött. Szerencsére volt egy biciklis kísérője, akire rábízhattam. Ő is csak biztathatta, mert hát segítséget nem fogadhatunk el verseny alatt.

Megnyomtam az utolsó kilométereket, és tényleg berobogtam a célba. 20 percet javítottam a tavalyi eredményemen. Akkor második lettem, most ketten voltak jobbak nálam.

Attól én messze vagyok, ahogy már korábban is írtam, hogy a dobogós helyekért menjek, de azért jólesik, ha felállhatok rá. Számomra legnagyobb öröm úgy is az volt, hogy jól sikerült az egész, és nem fogytam el a végére.

A párom is szépet futott. Ha nem piszmogja el az órával az elejét, illetve jobban bízik a jelölésekben, simán elcsípi az első helyet. Így is meglett volna, de korrekt volt az előtte futóval, akinek begörcsölt a lába az utolsó km-ken. Azt mondta, így neki nem kell az első hely és a kupa. Együtt mentek be a célba, kézen fogva.

Fel voltam rendesen pörögve. Bár a talpaim fájtak, azt választottuk, hogy hazasétálunk, pedig lett volna fuvarunk. A város elég kicsi ahhoz, hogy simán keresztül gyalogoljuk még fáradtan is.

A délutánt a pihenésnek szántuk (én jól voltam, a párom szenvedett gyomor problémától, mert összevisszaevett-ivott a célba érkezése után). Néztük a Girot, és én arra vártam, hogy mehessünk enni valami normálisat, s ne snackekkel tömjem meg magam addig.

Ez is megtörtént. Egy laktató és mégis könnyű vacsora az egyik étteremben, otthon meg egy kis száraz fehérbor.

Azt nem mondom, hogy az éjszakám nyugodt volt. Tudtam, hogy nehéz futások után a szervezetem nem tud úgy lenyugodni, hogy pihentető alvásban legyen részem. Ráadásul hajnal 4-kor ébredtünk, mert a párom ment dolgozni. Hiába aludhattam volna még vissza, az nekem már nem ment. Sorozatot néztem, majd szépen összepakoltam a kanapét, és kezdődött az új nap.

Elmentem délelőtt biciklizni.

Hogy miért nem lazsáltam tesi órán

Nem emlékszem az alsó tagozatos testnevelés órákra, legfeljebb annyira, hogy az iskola folyosóján is volt, illetve arra, hogy mikor az új iskolába, tesi tagozatos osztályba kerestek diákokat, akkor az udvaron kellett teszt kört futnom (gondolom, többek között), mert a szüleim beneveztek erre a projektre. Nem feltétlenül azért, mert hogy annyira sportos alkat lettem volna, inkább az vezérelte őket, hogy a rendszeres mozgás jó hatással lehet rám (és a tesómra), ami az egészségünket illeti. Egy szóval, felső tagozatban sportos osztályba jártam. Átlag heti 7-8 tesi órával, plusz két-3 délután edzéssel

Engem úgy neveltek, hogy amit a tanár mond, azt kell csinálni. Így, ha a pályán (ami 200 m-es volt, ha jól tudom) 12 kört vagy többet kellett futni bemelegítésként, akkor azt csináltam. Lehet, nem köptem ki a belem, de becsülettel megfutottam. Biztos volt, olyan hogy húztam a számat, mer reggel hétkor semmi kedvem nem volt hozzá, de mentem, csináltam.
Ami a futást illeti, számomra már az általánosban kiderült, hogy sprinternek nem vagyok jó. A hosszú táv pedig annyira fekszik nekem, hogy nem futom el, és előbb-utóbb beérek a célba (bár emlékszem az egyetlen egy versenyemre, amikor x km-t kellett futnom, és kiköptem a belem, olyan iramban nyomtam).

Gimibe kerülve már csak heti 3 tesi óra volt, ami számomra felért a semmivel, mert megszoktam, hogy minden nap mozoghattam szervezett keretek között. Így örömmel vettem, ha az osztályt kiküldték futni iskolakörre. Én nem sétáltam bele, becsülettel végig futottam.
Nem tudom, hogyan vélekedett rólam a tesitanár, azt viszont tudom, hogy más emberek észrevették, hogy komolyan veszem a sportolást. Ha lementem az edzőterembe, akkor nem csacsogni mentem, hanem a súlyokat emelgetni. Ez a mai napig is így van.
Ha futni megyek, akkor az számomra a mozgásról szól, nem arról, hogy társasági életet éljek.
Nem vagyok szuper és csúcsokat futó, és mivel tudom, hogy 4 perces kilométereket már nehezen fogok megfutni (hacsak valami csoda edző ki nem hozza belőlem), ezért csak türelmesen hallgatom, ha valamelyik férfi futótársam az ő 4 perceseiről beszél és filozofál. A legtöbbjüknek a verseny a fontos. Nekem az, hogy mindig kicsit felülmúljam magamat, nem az, hogy mást legyőzzek.

Ha edzésről van szó, magamhoz mérten komolyan veszem. Ezért is tudok magamban edzeni. S ezért sem lazsáltam tesi órán.

Old but gold 2

Hajnali futásomból hazaérve “Jail house rock” fogad. Presley a gyerekek szobájában énekel, természetesen felvételről. Gondoltam, véletlen.

A szám véget ér, majd jön a következő Presley-szám. No, a gyerek (kisebbik) beújított. Múltkor még valami norvég vagy svéd balladás, rockopera jellegű metál zenét mutogatott nekem.

Rákérdeztem, hogy ez most mi. Azt a választ kaptam, hogy ez a reggeli zenéje.

Hát, én nem bánom. Inkább legyen ez, mint az a skandináv izé.

Futkározás a tó körül

Úgy tűnik, csutkára fáradtnak és kialvatlannak kell lennem, hogy egy jót aludjak. Amolyan igazi, mélyen alvósan.

S persze most voltam annyira mazochista, hogy a szokásomhoz híven felébresztessem magam a mobillal hajnal 4-kor, hogy tudjak menni egyet kocogni regenerálódásképpen. Kellett is vagy félperc, míg rájöttem, mi zenél és miért.

És vagyok annyira hülye, hogy jöttem dolgozni, ahelyett, hogy otthon lógatnám a lábamat, főznék ebédet a kisebbik gyermeknek, vagy éppen a függönyeimért autóznék el az OBI-ba. Így a takarítás is munka utánra tolódik, miután bevásároltam, meg elmentem az óráshoz elemet cseréltetni a jeladómban (merül ugyanis). Jó lenne mindent elintézni, minél hamarabb, mert gyanítom, ma este sem leszek annyira friss.

De megérte ennyire fáradtnak lenni. Szuper hétvége volt. Tavalyra is egy jó csapat jött össze, hogy körbe fussuk a Balatont, de ez a társaság is tökéletesre sikeredett, pedig többen voltunk, plusz az utánfutók. Jó volt, hogy mindenki arra törekedett, hogy a célt elérjük, lehetőleg zökkenőmentesen. Szerettem, hogy sokat tudtam nevetni, mert röpködtek a poénok, hogy magától értetődő volt a másik támogatása, és így tovább.
Vasárnap hajnalban és reggel már a legtöbbünkön látszott a fáradtság (én kb. 30-45 percet szundítottam a kocsiban, valakinek többet sikerült aludni a szálláson), de semmi hiszti vagy nyűgösködés.

Az én etapom 26 km és egy kicsi volt. Szombaton 21:49-kor rajtoltam Salföldön, és a tervemhez képest lassabb tempóban elirányoztam magamat a balatongyöröki váltópontig. Bár 6 perces kilométereket vállaltam, de inkább a pulzusomat néztem, hogy ne menjen fel a 5-ös zónába. Nem akartam kifutni magamat, mert szeretnék hamarabb regenerálódni a vasárnapi terepversenyre.
Hogy nehezítsem a helyzetemet, még hátizsákot is vittem víztartállyal, és egyéb cókmókkal (bezzeg a töltőkábelem, ami nagyon fontos lett volna, abban a kocsiban maradt, ami visszament a szállásra), ezzel is akartam magamat edzeni a terepfutásaimra, ahol magammal kell vinnem a vizet, mint a tevének.
Az éjszaka hőmérséklete is nagyjából a nappalt idézte, mert különösen a településeken fel sem tűnt, hogy nem süt a nap. Egy-egy helyen megcsapott a hűvös, éjjeli bríz, akkor Hawaiin éreztem magamt – sötétben.

Sajnos, az utolsó pár kilométeren már fájni kezdtek a talpaim, gondolom, nem tett jót az egész napos ácsorgás a váltópontokon, illetve aszfalton sem futottam az utóbbi időben ennyit (éljen a terepfutás!). Így nem bántam 2 óra 49 perc után, hogy végre leváltanak.

Szerencsére a talpaim estére regenerálódtak, s ma reggel könyörtelen módon el is mentem egy alacsony pulzusost futni nem aszfalton. (Azért így írom, mert minimális aszfalt volt a távomban. Inkább föld, döngölt kavics és füves részen kocogtam a helyi tavacska körül minimális szintemelkedéssel.)

Csak azért, hogy magam is emlékezzem évek múlva, a kronológiai sorrendre és egy-két eseményére, röviden leírom az UB-s kalandunkat.

Pénteken munkából hamarabb távoztam, és otthon ebédeltem valami könnyűt (nem is vágytam komolyabb étekre). Néztem a Giro aznapi futamának elejét, olvasgattam, átgondoltam, mindent bepakoltam-e. Majd fél három után nem sokkal hívtak, hogy pár perc és felvesznek engem is. Lecuccoltam a ház mögé, és ott várakoztam a kisbuszra.
Négyen utaztunk benne a legközelebbi Mercedes szalonig, ahol kiderült, az idegesítő pittyegést nem tudják leállítani, és az okát sem tudják megfejteni hirtelenjében. Erre másfél órát vártunk. Szóval, csere-autónak kaptunk egy E osztályos limuzint. Ah, nem voltunk elszállva egy picit sem! Így menőzve, pity-puty lenn voltunk a Balatonon. Jó volt megtapasztalni, milyen, amikor 160 felett megy egy autó, és a saját hangomat is hallom. Talán ezért is tudtam (meg a klassz klíma miatt is) olyan jót aludni benne visszafele.

Szóval, leértünk a szállásra majdnem 8 órára, ahol már volt egy csapattársunk a párjával. Befutottak a többiek is (egy csapattárs a családjával másnap érkezett csak), így könnyen el tudtuk osztani a szobákat, ki melyikben fog aludni.

Még este elmentünk vacsorázni (én egy tojásos erőlevest ettem), ahol megbeszéltük azt is, hogyan logisztikázzuk egymást a váltópontokra. Többségünk csak egyszer futott, illetve nem ragaszkodott ahhoz (én), hogy visszamenjen a szállásra aludni. Fél tizenegy tájban értünk vissza a szálláshelyre, ahol még a többség folytatta a szervezkedést, én mentem aludni (4 órakor keltem aznap is).

Összességében jól aludtam. Hatkor keltem magamtól. Találtam egy sörös korsót, ami a reggeli hosszú kávémhoz kiváló volt. Jól bekávéztam, intéztem a reggeli szokásos ügyeimet, majd addig, míg a többiek fel nem keltek (kivéve a két elvetemült bringást, akik elmentek egy 56 km-t tekerni), olvastam.
A boltba csak azért mentem le a fiúk egy részével, hogy ne a szálláson ücsörögjek.

Szépen összekészültünk, még én is ittam egy isteni finom kávét (Frei kv mogyorós, frissen főzött), majd a csapat kivonult az aligai startközpontba. Ott túl sok mindent nem csináltunk a rajtig (bőven volt két óránk). Ki is ültünk a Balaton partjára. Aztán lassan a mi indulásunk is eljött.

A váltások szépen történtek. Az időjárás abban kedvezett, hogy nem volt nagyon erős a szél, és nem volt eső. Viszont volt meleg. Ha így nézzük, szerencsénk volt, hogy csak 6-7 órát kellett futnunk nappal a melegben. Nyilván, aki futott, az kevésbé érezte szerencsének.
Szépen haladtunk előre. Nem izgultam a futásom miatt, legfeljebb azért, hogy lekésem. A fejlámpám szuper, így kiderült, a sötét miatt sem kell aggódnom. Így is elég sokszor kikapcsoltam, mert volt közvilágítás.
A futásomról már írtam, de arról még nem, hogy újfent vállaltam a kalandunk FB közvetítését. Így a futásom alatt is bejelentkeztem kétszer. (még nem néztem vissza, de a késői időpont miatt szerintem más se látta.)

A futásom alatt beért egy szegedi fickó, aki szeret beszél(get)ni futás közben (én nem), és ahelyett, hogy az őt kísérő biciklissel társalgott volna, úgy döntött, hogy csatlakozik hozzám, és engem szórakoztat. Szerencsére pár kilométer után jött egy frissítő pont, és ahogy később kiderült, hívta a természet is, így a következő 2-3 km-t nélküle futottam. Balatongyörök előtt már mellettem futott újra, de majd újabb társalkodót keresett magának a hátralévő egy kilométerre. Legalább nyulazott nekem.

Szóval, Balatongyörökön leváltottak. A kísérő autóba beültem, miután macskamosakodtam és átöltöztem. A lábfejeim fájtak. Jó volt pihentetni őket. Nem is mentem ki az autóból, csak a második megállásnál. Akkor le is nyújtottam (meg pisiltem, és két csigát a sötétben összetapostam).

Aludni csak egy kicsit tudtam egy jó órával később, mikor a Mercibe átültem (vissza az eredeti társaságomhoz!). Egy jó félórára elszundítottam. Ez feltöltött annyira, hogy bírtam a további gyűrődést. Még volt 65-70 km hátra és 4 futó.
Ránk virradt. Jó volt a hűvös idő, és végre a Balatont is láttam közelebbről.
Még mielőtt visszamentünk volna a versenyközpontba, hogy a célba beérkező társunkkal együtt befussunk közösen, még egy gyors zuhany és kávé erejéig betértünk a szállásunkra (Zamárdi).

Ami jellemezte az elmúlt egy napot, a várakozás. Mindig vártunk valakire, valamire. Most is ott ácsorogtunk majd egy órát a célban, és vártunk az utolsó etapot teljesítő társunkra. Nagyon szedte a lábát, és tényleg nem késett. Nagyon nem is haragudtunk volna érte, de szerintem senki sem bánta, hogy a várt időpontra érkezett. Fáradtak voltunk, s talán kicsit nyűgösek is, de ezt senki sem mutatta. Befutottunk együtt a versenyközpontba, a jelképes célba, és a nyakunkba akasztották a befutóérmet.

Még fotózkodtunk, nézelődtünk, majd irányba vettük a szállást. Lassan összeszedelőzködtünk, és indultunk is haza. A mi autónk még megállt egy közeli KFC-be. A három férfitársam az ott kapható étkek közül választott, és vittem magammal számomra ehetőt. Miután visszaültünk az autóba, elvesztettem a fonalat. Rendesen bealudtam, s csak arra emlékszem, hogy a fejemet igazgattam meg néha, hogy újra kényelmes legyen. Gödöllő magasságában ébredtem.
Még egy helyen megálltunk egy kicsit, hogy mozogjunk, pisiljünk, aztán már otthon is voltunk.

Ennyi alvással a két nap alatt nem csoda, hogy jót aludtam vasárnap éjjel.

Hát, röviden és tömören így telt el ez a májusi hétvége.

Felkészülés és teljesítés

Mikor egy számomra fontos versenyre készülök (és most már ez csak kettő egy évben, és nem jelenti azt, hogy nem megyek más versenyre, csak azokon nem futom ki magamat), már előtte hetekkel azon jár az agyam, hogyan fogom a tervezett célidőt elérni.

Számítgatok az alapján, hogy a futásaim során mire vagyok képes. Nézem a szintrajzot, hogy mit fogok tudni megfutni, mit nem. Hol kell spórolni az erőmmel, hol nem, és így tovább. Fontos, hogy ne féljek a távtól (nem csak a hosszúságától, hanem a szintemelkedéstől), és képesnek tartsam magamat arra, hogy megcsinálom, még akkor is, ha nagyobb falatnak tűnik. Fel kell készítsem a lelkemet a kihívásra.

Ritkán megyek azzal a tudattal egy versenyre, hogy ezt a kisujjamból is kirázom. Persze, ez a táv hosszától is függ. Egy 3-5 km természetesen simán futható számomra, még a 10 km is, hiszen hetente háromszor is futok min. 9-10 km-t. A gyorsaság már más kérdés. Nem vagyok egy sprintelős alkat, soha nem is voltam. Tudom, hogy a hosszú távok jobban fekszenek, elsősorban azért, mert kitartásban jó vagyok, és az izomzatom is ennek kedvez.

Tehát úgy állok a rajthoz, hogy tisztelem a távot, az előttem levő kihívást. Mert nem tudhatom, milyen formában van éppen a testem, mennyire fogja bírni az időjárási körülményeket (pl. meleg, pára tartalom, stb), és mellélőhetem útközben a frissítést is.

Szerencsére az eddigi versenyeimen rossz tapasztalataim nem voltak. Ha egy hosszú táv teljesítésekor kijött a vége előtt a fáradtság rajtam, akkor sokat segített az “azért is megcsinálom” érzés és elhatározás. Olyankor csak a célt látom a lelki szemeim előtt, és csak megyek, megyek előre.

Az is sokat segít egy-egy versenyen, hogy megígérek a gyerkőceimnek egy időpontot, amikorra hazaérek. Na, ez a biztos húzóerő, még akkor is, ha tudom, nem veszik a fejemet, ha kések.

De elsősorban a felkészülésbe beletett munka, a sok-sok lefutott kilométer és óra, valamint az erősítő edzések számítanak leginkább. Mindez segít abban is, hogy lelkiekben, fejben is teljesíteni tudjak.

Ráhangolódva

Néha nagyon erős megérzéseim vannak. Most hétvégén a párommal kapcsolatosan tapasztaltam. Kettőre tisztán emlékszem.

Az egyik az volt, hogy feküdtünk az ágyon, a lábunk magasságában volt a távirányító. Volt az a gondolatom, hogy lábbal magam felé húzom, amúgy lusta módon. A következő gondolatommal letettem róla. Még egyet sem pillantottam, a párom megtette ezt az általam kigondolt mozdulatot.

A másik az volt, mikor a piacon elszakadtunk egymás mellől. A telóm a táskámban volt. Eszembe jutott, hogy le van némítva, fel kellene hangosítani, hátha rám csörög a párom. Benyúltam a táskámban, és már kifele húzva éreztem, hogy rezeg. A párom hívott, merre vagyok.

Anyák napi hétvégém

Most már azért elviselném, ha úgy telne el egy hétvége, hogy nem szedek össze valami bogárcsípést.

Hála a jó égnek, és annak, hogy előrelátóan befújtam magam szúnyog- és kullancsriasztóval, a vasárnap délelőtti futásom alkalmával nem ragadt rám egy kullancs sem, és a szúnyogok is hanyagoltak. Biztosan sejtették, hogy szombaton délben már megkaptam a magamét. Ugyanis fogalmam sincs, hogy milyen rovar, de jól összemart a jobb combomon a hátsóm alatti részen. Nem tudtam megszámolni, mennyi duzzanat van, de legalább 10 biztosan. Addig jó, míg nem viszket…

Ahogy gondoltam, a hétvégém nem volt unalmas. Pénteken még elrendeztem otthon egy-két dolgot, aztán mentem a páromhoz. Akkor este elmentünk még az uszodába, hogy ő úszott, én pedig olvastam. No, nem lustaságból választottam a pihenést, hanem mert a jobb lábszáramat múlt szerdán leamortizáltam egy használaton kívüli klaviatúratartóval. Rádőlt, és szépen lett a sípcsontom felett egy 2 cm hosszú 1 cm széles seb. Nem szerettem volna, ha a klóros vízben ez felázik, és nehezebben gyógyul majd.
Szombat délelőtt jöttünk-mentünk, és kipróbáltunk a párom elfekvőben lévő, újonnan felfedezett tárcsáját: csirkemellet és krumplit sütöttünk rajta. Gyanítom, hogy ekkortájt csíphetett meg az a bizonyos rovar.

Még néztünk egy kis Girot, majd autóba ültem, és irány haza. (Ott hagytam az éppen olvasott könyvemet – Tűztorony -, úgyhogy addig olvashatok mást, míg vissza nem kapom.) Itthon tettem-vettem, Girot néztem. Vártam, hogy a gyermekeimért mehessek, hogy utána felköszönthessük Anyukámat Anyák napja alkalmából. Vittünk háromféle kiültethető virágot, mert hát ezeket szereti.
A gyermekeimtől én egy-egy tábla étcsokit kaptam, mert tudják, hogy legalább azt megeszem mint édesség.

A szombat eltelt, és vasárnap reggel korán keltem, mert szerettem volna minél előbb kinn lenni a dombokon, hogy a tervezett távra, körre legyen időm. Nem akartam rohanni. Vigyázni szerettem volna a pulzusomra, hogy ne csináljam ki megint a szervezetemet, mint múlt vasárnap.
Jól is ment a táv első felében a dolog, mert mikor a lejtőkön nyomattam, akkor 120-125-ig is lement a pulzusom. Aztán megmásztam egy 150 m szintemelkedésű 1 km hosszú emelkedőt, és annak ellenére, hogy sétáltam, rengeteget kivett belőlem (valószínűleg már kalóriahiánnyal is küszködtem, mert éhgyomorra voltam, és vízen, sótablettán és BCAA-n kívül semmit nem ettem). Igyekeztem pozitívan hozzáállni az egészhez, és amennyire lehetséges volt, még élvezni is, hogy terepen futhatok, kocoghatok.

Mivel versenyre készülök, ami bő egy hónap múlva lesz, ezért nagyon azt nézem, hogy mennyire vagyok felkészülve rá. Ha valamiért nem bírok megfutni egy emelkedőt, vagy egy terepes etapom nem olyan jól ment, mint ahogyan vártam, kétségeim támadnak, vajon kész vagyok-e újra egy terepes maratonra. Azon szoktam agyalni, hogyan javíthatnék még az erőnlétemen, az állóképességemen, miket tehetnék még, hogy jobb legyek.

Egy biztos, hogy az mindenképpen használ, ha terepen futok, és lehetőleg emelkedőkkel, lejtőkkel megspékelten.

Miután legurultam az utam végét előrejelző dombtetőről, hazakocogtam. Gyorsan rendbe szedtem magamat, kiteregettem, majd a kisebbik gyermekemmel mentünk mozizni. Ő ugyan már látta a Bosszúállók legújabb részét, de szívesen megnézte velem még egyszer. Hát, nem spoilerezte el a filmet, így kicsit mellbe vágott, hogy nem happy end-es a vége, amihez úgy hozzászoktam. Úgy tűnik, meg kellett egy-két Marvel-szereplőtől szabadulniuk… (egy időre???)

A vasárnap estét láblógatással töltöttem, illetve azzal, hogy párommal telefonon beszéltem.

És mi mással is kezdhettem volna a hetet, mint egy jó otthoni erősítő edzéssel!

Kullancsok, meg a sűrű napjaim

Ugye nem panaszkodunk. Ez a mottó. De megint sok a meló. Hónap vége, hónap eleje. Meg persze a két nap szünet a munkahétből.

A vasárnap délelőtti terepfutás eredménye két db kullancs, amelyek közül az egyiket hazaérkezéskor rögtön eltávolítottam, a másikat csak kedd reggel fedeztem fel a hasamon, mert olyan pici volt (max. 1 mm átmérőjű), és csak a körülötte levő bőrpír árulta el, hogy egy illegális valami kapaszkodik ottan.
Szuper! Most árgus szemekkel vizslathatom a csípés helyeket, illetve majd magamat, hogy van-e valami betegségre utaló tünetem.

Egyébként meg frankó minden.

Most például délután rohanok szúnyog- és kullancsriasztót venni, hogy a hétvégi terepfutáshoz már legyen. Aztán be az Obiba függönyt venni (múlt pénteken láttam egy pont a konyhámba való “sötétítőt”, illetve a szobám jelenlegi függönye helyett is kinéztem egy újat), valamint Anyunak valami kerti virágot Anyák napjára, mert tudom, hogy odavan értük.

A hétvégém megint sűrű lesz, de ez van. Majd pihenek …. valamikor.

Felfele

Ma rájöttem, hogy ha fejlődni akarok az emelkedők megmászásában, a gyermekeimmel kell mennem túrázni.

Újfent egy kemény emelkedőn csapattunk felfelé: ők elöl diktálták az iramot, én mögöttük lihegtem. Igaz, a lábaimban benne volt még a tegnapi félmaratoni táv terepen 780 m szintemelkedéssel. Arra azért büszke voltam, hogy kevesebb pihenőre volt szükségem a továbbinduláshoz.

Visszafele pedig nem tudtam annak ellenállni, hogy túracipőben lefelefussak egy jó darabon a meredek lejtőn. A combjaim kevésbé örültek neki, de csöndre intettem őket.

Rövidített hétvége bősége

Vannak azok a futások, amelyek bár fizikai kihívást követel(het)nek, egyszerűen boldogságosak a táj, a környezet szépsége miatt.

Mivel múlt péntek délutánra tervezett terepes meetingemet elsumákoltam, így azt találtam ki, szombat hajnalban ott kezdek, majd a futótúrám végső állomása a munkahelyem lesz.

Szerencsére ébredéskor ugyanolyan lelkesedéssel álltam a dologhoz, így kerültem is minden olyan gondolatot, amelyek esetleg a tervemtől eltérítettek volna. Felöltöztem, a futózsákom külső pakolórészére a munkahelyi ruhát is elpakoltam, majd nekivágtam a dombnak, felmásztam a turistaúton a dombgerincre.
Napfelkelte “bekapcsolva”, s innentől kezdve végképp örömfutássá avanzsált a hajnali edzésem. Mindenfelé csak gyönyörűséget láttam, éreztem, tapasztaltam, hallottam, még akkor is, mikor a fülemen keresztül is lélegeztem már egy-egy dombot megmászva.

Egy jó másfél órát trappoltam odafenn. A lelkem és minden érzékszervem csak örülni tudott. Aztán lefelé vettem az utamat a munkahely felé. Annyira szuper, hogy ennek a kis kitérőnek a vége szinte a munkahelyem kapujában van. Már régen terveztem, hogy így jutok el melóba, de most, hogy egyszer kiviteleztem, minden akadály elhárult az elől, hogy máskor is megtegyem.

Szerencsére szombaton nem kellett dolgoznom, mert egy fejlesztő tréninget szerveztek a csoportunk számára. Azért 3 óráig ott ültünk, igaz, többnyire jól szórakoztunk.

Szombat délután még volt egy kis láblógatás, takarítás, teregetés. Aztán már jöhetett is a vasárnap. Korán ébredtem, magamtól. Utólag ez sem volt probléma, mert annyi mindent intéztem el az indulásomig, hogy pont belefértem az időbe, és nem rohantam.

A kerékpáromat bepasszintottam az autómba, majd mielőtt a páromhoz irányoztam volna magamat, elmentem az autót kívül megpucolni. Már rémesen nézett ki, pedig két hete, hogy pucoltam.

Konkrét programunk volt vasárnapra. Egy biciklis szalonnasütésre voltunk hivatalosak, ami azt jelentette, hogy oda és vissza szűk 15-15 km-t tekertünk. Ezzel meg is nyugtattam magamat: az aznapi edzésem kipipálva.

Ma reggel korán keltünk, mert a párom versenyre ment, én pedig jöttem haza. Vagyis együtt jöttünk, aztán ő átszállt a többiekhez, én meg hazavezettem.

Mivel a melóba nem siettem, így még sikerült egy órát keringenem a városban futás gyanánt. Tempót is kellett futnom, ami kissé nehézkesen ment. Lehet, hogy a szombati terepfutás és a tegnapi kerékpározás (néha erősen tekernem kellett a párom után, miközben ő csak lazán pörgette a pedálokat) érződött még az izmaimban, de lehet, hogy csak nyújtás hiányzott. Ja, meg az éjszakám sem volt túl nyugodt. A közös matrac átka, hogy ha a másik nagyot fordul, akkor olyan, mintha hullámozna alattam a fekvőhely… Vagy csak már régen aludtam nála…

Mindenesetre jó volt, hogy egy kicsit megmozgathattam magamat. Jó így elkezdeni a napot.