Minden változik …

Belevágtam a lecsóba. Mondhatom ezt is. Egy szűk hónap, és itt hagyom e kis várost. Hogy végleg-e, az majd kiderül.

Múlt hét szerdán fix lett, hogy felvettek az új munkahelyemre. Még aznap felmondtam a jelenlegi munkáltatómnál. A megegyezés szerint az utolsó napig dolgozom, hiszen át kell adnom a munkámat úgy, hogy azok, akik átveszik, maradéktalanul tudják csinálni.

Közben ezzel-azzal én is készülök az új munkámra, ami teljesen más lesz.

Tegnap még a szüleimnek is elmondtam, mi a helyzet. Rosszabb reakciót vártam, mint amit kaptam. Persze, később a gyermekeim megnyugtattak, hogy Anyám a szokásos nem tetszését mutatta – az arcán. Még ha nem is mondta. Nekem. Nekik igen. Lényegében azt, hogy ebben a korban (!) miért nem maradok a hátsómon. (Ha rajta múlt volna, el nem válok, otthon ülök és kötögetek, a gyermekeimet tyúkanyó módra nevelem.)

Augusztus 29-i kezdésemig albérletet kell kivennem (lehetőleg bútorozottat), és a lényeges dolgaimmal odacuccolni. A többit majd szép sorjában felutaztatom.

Hát, így haladok lépésről-lépésre.


Elágazás

Ekkora változást már igen rég eszközöltem az életemben. Talán a válásom volt ilyen.

Akkor is volt bennem kétség, hogy helyesen cselekszem-e. Most is hasonló érzések vannak bennem. Itt hagyom ezt a munkát, ezt a várost, és valami újat fogok csinálni.

Azzal biztatom magamat, hogy meg tudom csinálni. Eddig mindig helytálltam, bármibe is fogtam. Csak legyen meg a magamba vetett hitem!

Alakul?

Isten malmai lassan őrölnek, de türelmes vagyok.

De lehet, hogy a csillagok állnak így, hogy egy kicsit előre, aztán megtorpanás. Bizonyos dolgokat illetően.

Amúgy pedig a kisebb gyermek is egyetemista lett, lesz. Ott, ahova elsőnek jelentkezett. Erre csak azt írhatom, hogy hozta a papírformát.

Lelkiekben két dologra készülök: 1. hogy munka- és lakhelyet váltok még a következő hónap végén; 2. hogy a hónap közepén 60 km-t abszolválok terepen úgy 2000 m szintemelkedéssel.

Ami ehhez hozzájön, az a plusz. Nem írhatom, hogy mellékes, mert nincs olyan. Minden fontos és lényeges.

Újra bluetooth-os fülhallgatóval futok. A páromtól kaptam névnapomra. Ugyanolyan, mint az elhagyott, csak fehér. Tetszik, szeretem.

Ha már futás. Az edző megkért, hogy a hosszú, terepes futásomat legalább két körben fussam meg. Ki is néztem egy útvonalat, amiről úgy gondoltam, meg tudom futni az előírt időn belül kétszer. Vicces volt. Az első kör elején a cipőfűzőt kötözgettem újra és újra, mert szorosnak éreztem mindannyiszor. Végül megtaláltam az ideális helyzetet, erre magától kikötődött. Aztán még egy gyors bokorlátogatás is beiktattam.

A második körben igyekeztem kevesebbet megállni. Erre meg egy lejtős, nagyon a láb alá figyelős részen eltévedtem. Persze, a könnyebb út felé mentem. Csak az egy kisebb kitérő lett. Ennyi. De legalább az edző nem reklamált.

Aztán vannak dolgok, amiken meglepődik az ember. Azon, hogy az egyik unokatesóm elvált (egyik hónapról a másikra), és már új párja van. De tulajdonképpen korábban meg azon morfondíroztam, hogyan tud együtt lenni az exével.

És azon is elcsodálkoztam, hogy erről a családomban nem ment a hír.

Mondjuk, az is tény, hogy nekem sem szokásos bármit is megosztanom velük.

Gondolatok

Legeslegelső az, hogy szívesen leírnám mindazt, amit kettőnkkel kapcsolatosan érzek, de persze a megfogalmazott szavak leírva már megint semmit mondóak lesznek, akár közhelyesek, és különben is csak nekem jelenthetnek bármit, másra úgy sem tartozik. Szeretek vele lenni. Ennyi.

Esik az eső, és egyáltalán nem zavar. Ja, de. Egyetlen dologban: holnap nem tudok menni terepre, mert ennyi leeső víz után sár van odafenn, és az minden lenne, csak nem értékelhető futás.

Reggel, miután felvettem volna az otthoni edzőruhám, ránéztem a bevetetlen ágyra, és arra gondoltam, milyen jó lenne csak fekvéssel kezdeni a napot. S utána meg arra, miközben pakoltam össze az ágyneműt, hogy persze egész héten arra vártam, hogy erősíthessek, és milyen rossz érzés lenne, ha most kihagynám. Így nem tettem. A “lépésről lépésre” taktika újfent bevált. Könnyebb úgy meggyőzni az elmét, ha először csak a könnyebb feladatokra veszem rá, s aztán észre sem veszi, hogy már a nehezebbekkel dolgozok.

Aztán van az is, hogy szeretek vezetni. Néha csak úgy rám tör az érzés, hogy kocsikázzak. Menjek, vezessek, mindegy merre. Csak lehessen gázt adni, sebességet váltani, fékezni, figyelni a forgalmat, a része lenni. Vagy csak a gyér forgalomban haladni. Néha az autópályát is bírom. Amikor kevés autó megy arra, amerre én.

Hétfőtől nem volt meleg víz. S ha tetszett, ha nem, futás és edzés után muszáj volt zuhanyoznom. Persze a héten hűvösebbek voltak a reggelek, a nappalok. Ki vágyik ilyenkor hideg tusolásra? Megoldottam. Hidegterápiának fogtam fel. És ment. Kérdés az, hogy leszek oly elkötelezett-e, hogy maradok a reggeli hidegzuhany mellett. Csakhogy növeljem a hidegtűrésemet. Különben is egészséges.

Van az is, hogy ha az égiek is úgy akarják, augusztus végétől egy új helyen fogok dolgozni, és bp-i lakos leszek. Egyelőre albérletes. Több pénz, új kihívás (mert nem az, amit eddig csináltam), új környezet. No, majd meglátom.

Augusztus közepén egy TT-re beneveztem. 60 km lesz futva. Hogy várom-e? Készülök rá. Maradjunk ennyiben.

Heti kétszer újra irodista vagyok, egyként pedig itthonista.

Újra elkezdtek keresni a stresszoldásra vágyók. Heti egy. Ha egy nehéznek tűnő esettel jönnek, mindig azt mondom magamnak, hogy az keres meg, akinek tudok segíteni. Illetve csak olyan keresztet ad Isten, amit elbírok.


Angyali hang

Valami nem változik. Példának okáért még mindig imádom Karen Carpenter hangját sok-sok év múltával is.

Tizenévesen hallottam először dalaikat. Mikor a duó már nem is létezett. Egy kazetta került hozzám rengeteg zeneszámmal Carpenterstől. Semmit sem tudtam róluk, de azt igen, hogy az énekesnőnek olyan hangja van, mintha az angyalok csilingelnének a fülembe.

És ahogy néhány évente eszembe jutnak, előveszem a dalaikat (ma már nem kazettán), még mindig ugyanaz a csodálat van bennem Karen Carpenter hangja iránt.

Lélekorgazmus.

A tényleges 48

Még adós vagyok – magamnak – az aszfalton megejtett szülinapi futásommal.

Szóval, nem adtam fel, hogy megcsináljam, amit elterveztem. Ugyan néhány nappal később, de legyen meg. Gondoltam. Szerda reggelt szemeltem ki, ami 4 nappal később volt. Az edzőm ugyan próbált még egy hetet tolni rajta, és első körben bele is egyeztem, de mikor megláttam, milyen intervallumos edzést tett be nekem edzésként múlt keddre, elgurult a gyógyszer nálam. Úgy voltam vele, ha rohangálhatok edzésen magas pulzussal, akkor szerdán a 48 km-t is meg tudom futni egy kényelmes tempóban. Úgyhogy döntöttem. Nem várok még egy hetet, megfutom az általam kiszemelt napon. Nem szóltam az edzőnek erről. Majd utána, ha kész vagyok.

Összeraktam magamban, hogyan fogom a városban keringve megfutni a 48 km-t úgy, hogy ne is fussak egy helyen oly sokat, és még víz is legyen az utamban. Nem könnyű egy kis városban ilyet megoldani, csak mondom.

Korán indultam. Még 5 óra sem volt, már az utcán rongyoltam. Időben haza kellett érnem, hiszen munkanap lévén, én is dolgoztam 8 órától. Hát, egy kicsit késtem a home office-ból aznap.

Két fél literes soft kulaccsal, illetve az összes fellelhető CH-gél frissítéssel a futómellényemben indultam el. Volt nálam pár sótabletta is. Kellett, mert hamar meleg lett a napon, bár 13 C fokkal indította a napot az időjárás. A városi körömet két kisebb körre bontottam. Azokat futottam meg kis hozzátoldással egyenként kétszer. Ehhez csatoltam még a tó körüli körömet. Ezt tízszer terveztem megtenni.

Nem mondom, hogy könnyed lépteim voltak mellény terhe alatt, de azért csak igyekeztem szedni a lábaimat, tartani a kiírt pulzust. Nem volt egy űr sebesség. Nagyjából egy bő óra múlva kezdtem el lassulni a napon futkározva. A viszonylagos meleg megtette a hatását.

Fogyasztottam a vizet, a glutaminost is olykor. Még időben voltam a töltéssel. Az utam úgy is már a kék kút irányába vezetett. A mellette elvezető földút jó része kellemes árnyékban volt még, és erős kísértést éreztem, hogy ezen a jó egy kilométeres úton fussak oda és vissza ahelyett, hogy a tó körül köröznék. Nem tudom, melyik lett volna szórakoztatóbb.

Maradt a tóköröm. Az kb. 1,4 km hosszú. Meg amúgy is szerettem volna azt lefutni tízszer, hogy jogosan kaphassam meg a támogató érmemet.

Eleinte nem álltam meg minden körben a kék kútnál frissíteni. Bár nem töltöttem a kulacsaimat tele, hogy kevesebb súlyt cipeljek. A CH-s géleket is óránként fogyasztottam. Az utolsó egy órára hagytam a koffeinest. Nem mintha alacsony lett volna a pulzusom, de legalább adott egy löketett. Vagy az, vagy a Glutamin-BCAA Xpress, ami taurint is tartalmaz.

Nem volt holtpontom. Semmilyen. Se lelki, se erőnléti. A maratoni táv (42,2 km) képzeletbeli határát is úgy futottam át, hogy ez eddig sima liba, a maradék szűk 6 km-t könnyen megcsinálom.

Azt hozzá kell tennem, hogy a futásom második órája elején vettem be egy fájdalomcsillapítót, mert elkezdett a bal achillesem húzódni. Ugyan az útszélén történő nyújtásra elmúlt a húzó érzés, de nem akartam semmilyen fájdalmat tapasztalni, s ezzel az egész futásomat tönkretenni. Úgy voltam vele, hogy majd később kezelem a problémát, ha lesz.

Szóval, az utolsó 5-6 km már örömfutás volt. Végig hallgattam zenét (a bluetooth fülhallgató elég sokáig húzta, de aztán lecseréltem a zsinórosra. El is hagytam valahol… ), és ugyan az utolsó kilométerre kerestem a Rocky Balboa-zenét, amit célba befutáskor hallgatok, de most nem találtam. Maradt Scooter Fire c. száma. Hm, kellett az a löket. Olyan endorfin és adrenalin hullámot kaptam, hogy ha még 10 km-t tesznek elém, nesze, fusd ezt meg pluszba, azt is megtettem volna.

Szóval, hazarongyoltam, és itt a téren lett 48 km az órám szerint. Kikapcsoltam, és hazaballagtam. Mert hát ugye, a meló várt. Nem jutott sok időm az örömködésre, hogy “célba értem”.

Lényeg, hogy megcsináltam, amit elterveztem. Mert a fejembe vettem, mert akartam. Ennyi.

25 km-em terepen 48 helyett

Szóval az úgy volt, hogy a vádlim vacakolása miatt nem mertem egy aszfaltos, kb. 5 órás futást bevállalni. Ehelyett terepben gondolkodtam, ami kb. 8 órás mozgás a dombokon fel és le, olykor közel vízszintesen futva.

Ki is néztem a Bükkben Bánkútról indulva egy kört, amit kettővé módosítottam. Fél távnál visszavittem a kiindulásba az utat, és onnan jött még egy kör. Az első lett volna a nehezebb legalább 5 db 900-as csúccsal megtűzdelve. A második lazábbra jött ki.

Még a frissítést is elterveztem, vittem mindent, amit megehettem, megihattam volna. A bánkúti megállás 24 km-nél leginkább a víz miatt volt fontos. Újra töltöttem volna a 2 literes backpacket.

Sejtettem, hogy esni fog, így tettem be csere zoknit, kettőt is. Egyet a hátizsákba, egyet a kocsiban hagytam. Vittem a biciklis esőállómellényt, a sildes sapkát is. Mindkettő jól jött, hogy nálam volt.

Korán indultam. Már 7 órakor fenn voltam Bánkúton a parkolóban. Csepergett az eső, így már a mellény a hátizsák alá került. Védett a viszonylagos hűvöstől. Az esőtől is, de az már egy idő után mindegy volt. Nem éreztem, hogy így lenne.

Elindultam felpakolva a Bálvány csúcs felé. Egy pár méteres eltévedéssel meg is kezdtem az etapomat. Mindenesetre csak megtaláltam a Bálványon levő kilátót. Követve a tervezett útvonalat, máris egy mezőn vágtam át, ahol az aljnövényzet (fű, meg egyéb mezei növény) nem restellt vizes lenni, így én is az lettem legalább combtőig. Így 10 perc menet után cuppogtam a vizes cipőben, és a combközépig érő nadrágom is vízáztatta lett. Jaj, de jó!

De legalább utána már 16 km-ig alulról már nem kaptam vízpótlást. Inkább csak felülről. Kb másfél óráig csak csepergett. Ezen idő alatt vadregényes erdőben haladtam. Sehol egy ember, egy állat, csak néhány csiga igyekezett a turistaúton valahova. Egyes részeken olyan köd ereszkedett a fák közé, hogy már szívesen kapcsoltam volna fel a fejlámpámat, ha nálam lett volna, hogy egy kis fénysugár legyen előttem. Megmásztam Istállós-kőt, még jó hangulatban. Ez el is tűnt, ahogy leértem vissza az útra. Már a lefeleereszkedés gyanús volt (túl meredeknek találtam), de ahova érkeztem, az még inkább. Nem innen másztam fel. Nagy nehezen kisilabizáltam a telómon levő turistatérképen, hogy egy másik levezető útra tévedtem, és a csúcs másik oldalán találtam így magamat. Anyád!

Hogy én oda még egyszer fel?! No, nem! Kerestem egy átjárót a két főút között, és ugyan fel kellett másznom középtájig, illetve avarban kellett botladoznom, de legalább kihagytam a meredek nagy részét. De persze újra eltévedtem. Jobbra fordultam bal helyett. Végül egy félórás kínlódás után csak elértem a helyes utat. Ott is topogtam egy sort, hogy akkor melyik irány a helyes, de csak sikerült betájolnom magamat.

Aztán leszakadt az ég. A sapkát a fejemre tettem, és futottam tovább. Egy darabig nem zavart a dolog. Csak akkor, amikor a mobilon akartam ellenőrizni egy-egy keresztedződésben, jó irányba megyek-e. Ugyanis nem akartam, hogy szétázzon, illetve a nedves képernyőt elég nehéz volt kezelni. Mint utólag kiderült, volt olyan 6-7 perc, amikor önálló életet élt, és képernyővideót készített…

Kb. egy jó félórája ázhattam, mikor tele lett a hócipőm az egésszel. Nem csak az eső tett be, hanem az eltévedések, az, hogy nem tudok úgy haladni, ahogy szeretnék. Pedig sár sem volt. Csak nedves talaj, ahol óvatosan lépkedtem felfelé is és lefelé is. Mindenem vizes volt. Egy szóval, elértem a nyűgös állapotot. El is döntöttem, hogy tojok az egészbe, visszamegyek Bánkútra. Csak addig még van 11 km Tar-kővel együtt. (Amit ugye nem bántam, mert onnan csodaszép a kilátás, még borús időben is.) Meg még eső.

Miután ezt eldöntöttem, egy óra múlva és kb 3 és fél km után elállt az eső. Tar-kőre értem. A kilátás olyan volt, amire számítottam, csak napsütés nem volt. Sokat nagyon nem toporogtam ott, csak néhány fotót készítettem, és indultam is tovább. Az erdőbe visszavezető single track-es úton kaptam is egy aljzat mosást a növényzettől. Újabb cuppogás a cipőben. Már hiányoltam. Ha-ha!

16,7 km-nél jártam. Innen számolgattam visszafelé Bánkútig. A kék turistaúton “vágtattam”. Mázlimra továbbra sem volt sár, sem eső. Viszont megint volt egy mező (Zsidó-rét) vizes fűvel, meg ilyesmikkel. Még mielőtt beletrappoltam volna Keskeny-rétnél, beugrottam az erdőbe egy pisire. Hát, megbizonyosodhattam arról, hogy mennyire vizes a nadrágom. Nem az izzadságtól ezúttal, mert meleg nem volt.

Amúgy ez a réten átvezető út nagyon szép, még ilyenkor is. De valahogy most nem annyira voltam képes gyönyörködni benne. Csak mentem, hogy végre visszaérjek. Még volt 6 km-em hátra. És akkor még nem tudtam, hogy egy újabb eltévedéssel beleteszek egy szűk km-t. Ez újfent jót tett a hangulatomnak. Csak úgy írom. Ma már röhögök rajta.

Tulajdonképpen más nem is történt a visszaúton. Volt aszfalt, volt erdei és mezei út, sima turistaút. Egyébként pedig senkivel sem találkoztam. Ez érvényes volt a teljes 25 km-re. Mert ennyit sikerült gyűjtenem ezen az esős délelőttön.

Ugyan még szaladva Bánkút felé győzködtem magamat, hogy cseréljek zoknit és cipőt aszfaltosra, és fussam meg a maradék 23-24 km-t a vélhetően aszfaltos bicikliúton, de a kocsihoz érve csak egy gondolatom volt: minél hamarabb szabaduljak a vizes ruházattól, cipőtől.

Úgyhogy így lett a születésnapomon egy terepes 25 km-em, ami nem sikerült túl vidámra, viszont utólag ez az élmény is pozitív előjeles kalanddá fordult át bennem. Ilyen is kell, hogy legyen néha, és az is, hogy egyszer feladjak valamit. Talán ez segít abban, hogy következő alkalommal csak jó okkal tegyem meg.

Csak megvan!

No, hát akkor! Kétszer is megünnepeltem a 48. születésnapomat futással. Lett egy szétázott terepes 25 km-em, és egy napsütéses, korán kelős, aszfaltos 48 km-em. Az előző még szombaton, az utóbbi ma reggel.

Ennyire még nem hisztiztem be magamat egyetlen etapon se, mint a szombati terepen (azért sem futottam meg, amit terveztem), és ennyit se keringtem a városban és a tó körül, mint a mai aszfaltoson (aminek egy része, a tó körüli nem is aszfalt).

Újfent bebizonyosodott, hogy az elme az úr. Sokkal jobban be tudja fogadni a kis szakaszokra bontott nagy távot, mint egyben. Két kör itt, két kör ott, a tó körül pedig 10, és a maradék pedig hazafutás. És meg is van a 48 km.

Ennyi! (meg egy bambi…)


Spotting

Tavaly kora nyár óta futok majd’ minden második hétvégén a Budai-hegységben. Eleinte csak a Hárs-hegyre merészkedtem fel, mert azt ismertem meg először. Kb. fél éve felfedeztem, hogy van élet a másik oldalon is (Nyék, Hármashatár-hegy).

Senki ismert emberrel arra nem futottam össze, nem találkoztam. Most “celeb” dömping volt. Azért idézőjel, mert csak egy embert neveznék közülük celebnek.

Szóval a múlt péntek este a párommal sétáltunk a szokott erdős útvonalon, ahol rengeteg kutyasétáltató, túrázó, sétáló, futó és biciklis fordul meg, mikor egy kalapos, napszemüveges, beöltözött idősebb hölgy a kutyájával pórázon közelített felénk. Hangosan telefonált. Elkezdtem rá figyelni, és szinte tudtam, hogy ismert ember ő, és azt is lemertem volna fogadni, hogy színésznő. Valójában csak profilból láttam, és rögtön tudtam, ki lehet. A névmemóriám nem tökéletes, de rögtön mondtam a páromnak megszorítva a kezét, hogy szerintem ki ő: T. Teri.

Éppen elkezdtünk ezen morfondírozni, mikor egy futó szaladt felénk. Bámultam rá, de mielőtt gondolkozhattam volna, miért ismerős nekem a figura, mikor a párom szorított a kezemen. Elhaladt mellettünk, és máris összenéztünk. K. Peti.

Három a magyar igazság. Na, a harmadik személy csak számomra ismerős, és nekem híresség ő. Egy volt oktatóm az edzősuliból. Több éve már, hogy személyesen nem láttam, de már így is messziről kiszúrtam. Nem köszöntem, mert úgy gondolom, gondoltam, nem tudná, ki vagyok. (Vagy így van, vagy nem.)

Hogy legyen egy ráadás is, másnap reggel, mikor a hosszú futásom első perceiben egy hölgy adott utat nekem a szűk járdán. A kutyáját sétáltatta. Ugyan őt is csak a tévében láttam még, de lemerném fogadni, hogy R. Éva volt, az úszónő.

Azt hiszem, ennyi találkozás bőven elég volt egy hétvégére….

Előítéletes

Aktuális téma.

Szeretem azt tartani magamról, hogy nem vagyok rasszista, nincsenek előítéleteim másokkal szemben. Pedig de.

Úgy érzem, a filmeknek köszönhetően alapvetően elfogadó vagyok a más bőrszínűekkel, viszont tudom, hogy van egy-két náció – történetesen a cigányok -, akiket illetően vannak előítéleteim. Bár örömmel veszem, ha egy-egy ember esetében mea culpázhatok. És ha nagyon őszinte akarok lenni, ez független a bőrszíntől.

Tulajdonképpen jó érzés elfogadónak és nyitottnak lenni. És ezt értem az összes emberi kapcsolatomra, valamint a körülöttem és a világban történtekre.

Persze, nem ez nem ilyen egyszerű. Hiszen ott van még néhány beidegződés, amikor csipőből jön az előítélet, a negatív hozzállás. És észre sem veszem. Az már jó, ha megtörténik a felismerés. Legalább esélyem van arra, hogy változtassak azon.

Röviden

Két hete írtam utoljára. Hogy mi minden történt azóta? Semmi. Illetve mégis.

Például az, hogy a hétvégi két futás kihagytam, mert megfájdult a jobb térdem belső része. Gondolom, az egyik szalag húzott. A jobb vádlim egyébként is fájdogál, így nem volt kétséges, inkább nem futok. Szerintem pszichésen is szükségem volt a pihenőre. Jó volt úgy kilelni az ágyból hétvégén, hogy most még nyugodtabban üldögélhetek a kávémmal a nap kezdetén.

Aztán vasárnap estére minden bajom volt a kevés mozgás miatt hiába csináltam erősítő edzést.

Ma azért már egy rövidebb futást megcsináltam. A térdem rendben van (holnap reggel lesz az igazi csekkkolás), a vádlim olyan, amilyen. De legalább ez a hét már lazább. Jövő szombatig kihúzom valahogyan, akkor leterepfutom a 48 km-t, és kész. Csinálok egy hosszabb pihenőt utána. Augusztus közepéig úgy sem lesz semmilyen kihívás.

Hogy mit érzek abból, hogy szabadabban lehet mozogni? Annyit, hogy több ember van az utcán. Ebből megint rájöttem, hogy szeretem a kevés embert magam körül.

Ja, és már egy-egy napra vissza lehet jönni az irodába. Úgy az is rendben van, ha egyedül lehetek. Végre. Fura, de ha belegondolok, alig voltam az utóbbi időben pár óránál többet egyedül. A gyermekeim nálam dekkolnak, még a hétvégéken is. Ugyan nem zavarjuk egymás köreit, de azért mégis más, amikor a lakásban csak én vagyok. Tudom, pár hónap, és ha nem lesz újabb karanténos időszak, akkor egyedül lehetek minden hétköznap.

Addigra, remélem, eldől az is, mit mikor és hol veszek.