Ma összeakadtam egy régi kolléganőmmel, aki már pár éve nyugdíjban van.

El akartam kerülni, de végül nem tudtam. S tulajdonképpen nem bántam meg.

Beszélgettünk. Mesélt magáról pár mondatban. Kicsit meglepett, hogy milyen világosan látja magát és az életét. Meg is kérdeztem magamban, hogy vagy ilyen volt tizenvalahány éve is, vagy én vagyok nyitottabb szemű.

Kérdezett rólam is. Majd saját tapasztalatán alapuló jó tanácsot adott nekem: ne maradjak egyedül. Ha úgy hozza a sors, akár kis kompromisszum árán is legyen társam.

Hm. Ha egyáltalán az van megírva nekem, hogy valamikor legyen egy társam – a hátralevő életemre.

Azt hiszem, most vagyok úgy először, hogy egész jól elvagyok egyedül. Lassan egy féléve, hogy újra szingli vagyok (egy két gyermekes egyedülálló anyukát hogyan neveznek?), és még mindig élvezem.

Gyorsan múlik az idő. S nekem csak akkor jut eszembe, hogy nincs perpill pasim, ha van annyi szabadidőm, hogy még ez a gondolat is felmerüljön bennem.

Nem bánom egyetlen egy kapcsolatomat sem. Mindegyik tanított valamire, megmutatta, mit szeretnék, hogyan jó nekem. És szembesített önmagammal.

Ma arra eszméltem rá, hogy míg én az éppen aktuális pasit féltettem attól, hogy illúziói vannak velem szemben, és nem látja, milyen is vagyok valójában, addig én láttam mindig többet a másikba bele, mint amilyen ténylegesen is ő volt. Szóval, illúziók – újra – rulez.

Vicces, mert egyetlen egy férfi esetében volt ez másként. Nála pont attól tartottam, hogy túlságosan is rózsaszín az köd, amin keresztül őt nézem, látom, s egyszer rádöbbenek a valóra. És az nekem igencsak fájni fog.

Mégis, ha választhatnék, megkockáztatnám azt az ébredést…

Az is egy klassz dolog, hogy csak ülök – a napon -,  s nem csinálok semmit.

Csak gondolkozom, bármiről.

30 km lefutása után megtehetem.
(Igaz, úgy fáj a jobb talpam, hogy ráállni alig tudok.)

Hazafelé jövet csak egy dalt hallgattam. Hajj, hajj! Néha menthetetlenül romantikus és illúziókat kergető tudok lenni.

‘… let me love you…’

Le kell foglalnom magam valamivel. … Ideje egy hosszú futásnak. Ideje, hogy fizikailag újabb kihívás elé állítsam magam.

És hagyni, hogy úgy alakuljanak a dolgok, ahogyan a legjobb mindenki számára.
(Mert az olyan könnyű…)

A vasárnapi futáson készül fotók közül ez a kedvencem.

Persze, rajta én ujjongok. És a giccses keretbe is én tettem.

Úgy indultam a mai napnak, hogy Glamour-napokat kihasználva sok hasznos dolgot vásárlok a kuponokkal.
Délután, mert délelőtt a Decathlonban terveztem jó pár ezer fotinttól megszabadulni.
Így is lett. Mármint, hogy vettem számomra nagyon fontos futós cuccokat a Dekában. (Kuponok nélkül.)

Délután pedig beültem a moziba, s megnéztem az Isten fia c. filmet. (Tetszett, jólesett a lelkemnek, bár néha könnyeztem.)
Aztán meg is untam a vásárlást, és csak egy melltartót szereztem be – kuponnal -, mert egy bevállt melltartót ne hagyj el ismeretlenért, meg nagy kincs a jó “fixen tartó”.

Aztán visszaballagtam a szállásra.

…. hát, ennyit a kuponos vásárlásról….

A hiányzik szó ritka nálam mint érzés is.

De néha nálam is bekopog, megjelenik.

Szóval, néha … hiányzik.

(megjegyzés: nem személy)

Mikor fáradt az ember (én), akkor sokkal sötétebben látja a világot, a helyzetét, az életét.

Egy kis alvás vagy egy edzés általi endorfin löket, és mindjárt szebb minden.

Még én is.

Sokszor úgy nyitom meg a blog admin felületét, hogy oké, rendben, most írok, mert akarok, mert szeretnék … igaz, valójában nem arról, amiről ténylegesen írnék. És most hadd ne menjek bele, miért nem teszem.

Az egyik kolléganőmnek nem oly régen könyve jelent meg. Kíváncsi vagyok rá. Mert ugye én ismerem az egyik oldalát úgy-ahogy, de vajon mi lakozik odabenn…

Erről aztán az én álmom is eszembe jut, hogy a bakancslistámon ott egy könyv az egyik listapontban. Meglehet, csak 70-80 évesen jutok el oda, hogy legyen is időm rá. Most más a fontos, most más van előtérben.

És erről meg az jutott eszembe, hogy vannak álmaim, amit csak hordozgatok magamban, de még nem jött el a megvalósulás ideje. Ebben az előkészületi szakaszban olyan, mintha soha nem akarna eljönni az pont, amikor formát ölt, amikor elérem. Ez a szakasz nagy hitet és önbizalmat kíván, hogy tovább higgyek és haladjak a magam módján előre.

És itt, ennél a pontnál a belém villan, hogy mennyi mindent elértem eddig, amire büszke lehetek, amiért hálás lehetek. Ez a gondolat megnyugtathat(na), hogy bizony nincs aggódni valóm, mert aminek itt az ideje, azt úgy is megkapom.

Csak néha sajnálom, hogy éppen, akkor és most csak álom az az álom. … és csak magamban mondom, suttogom …

Erich Fromm A szeretet művészete c. könyvében olvastam jó néhány éve:

“A gyermeki szeretet logikája: Szeretek, mert szeretnek.
Az érett szeretet logikája: Szeretnek, mert szeretek.
Az éretlen szeretet azt mondja: Szeretlek, mert szükségem van rád.
Az igaz szeretet azt mondja: Szükségem van rád, mert szeretlek.”

Akkor is világos volt számomra, melyik a “helyes” szeretet, és úgy gondoltam, illik erre törekednem, ha valakibe szerelmes vagyok vagy páromnak választok.
Aztán csak szerettem a magam módján. Kit jól, kit rosszul, kit nagyon, kit csak ahogy tőlem telt.

Pénteken reggel értettem meg – s remélem, nem csak illúzió -, hogy amikor kimondom: “Szükségem van rád, mert szeretlek”, az mit is jelent.
Nos, örülök, hogy eljutottam erre a megértésre és tapasztalásra, de előrébb …. nem hiszem, hogy vagyok. Vagy csak én nem tudom, hogy így van.

Azt hiszem, elért a tavaszi fáradtság. Minden étrendkiegészítő szedése ellenére.
Ja, a kiadós alvást semmi sem pótolja.
Szerintem egy darabig hamarabb lesz lámpaoltás nálam, s nem érdekel, hogy gyermekeim tévézni szeretnének – a szobámban.

Jó volt ez a hét. Mert sütött a nap. Kellett ez már nekem. Délutántól változik az idő, és esősnek ígérkezik a holnap is. De még ennek tudata sem volt képes ma reggel futásra ösztönözni. Ebből is gondolom, hogy ideje a pihenésnek még mielőtt kipurcanok.

Tartalékolnom kell az elkövetkezendő hónapokra. Jó néhány sporteseményre beneveztem:
Coca Cola Testébresztő Aerobik nap, Vivicittá Félmaraton, Kékesfutás (parahegyek), és ott van a születésnapi maraton.
Az egyéb versenyecskéket már fel sem sorolom. Ja, meg a felkészülést.
A síkterep 21 km-e már simán megvan, ha írhatom így, igaz, nem egy szuper idővel. Viszont az emelkedők …. Na, azt még gyakorolni kell. Na, itt a para.

A munkahelyen is sok a meló. Még mindig. És nem fog változni. Így, hiába kaptam vissza az internet elérhetőséget 6-7 év után tegnap (naptárban feljegyzendő esemény!), csak annyira volt időm megnyitni, hogy megnézzem a hétvégi moziműsort. A kisebbik gyermekem akar egy filmet megnézni, amire speciel nem igazán vagyok kíváncsi.

Szóval, tavasz van.