Nincs megállás

Én, a nagyon ügyes, tegnap reggel a kulcsátvétel előtt, az Obiban megrendeltem két fali lámpát, hogy bizony, azok kellenek majd, hiszen nem lesz a lakásban semmi világost csináló. Sőt, majd’ az összes lámpánkat az előző lakásból is bepakoltam a kocsiba, hogy azokat a kisebbik gyerekkel beüzemeljük itt-ott a lakásban, ha mindent elrendeztünk a birtokbavétellel.

Erre a volt tulajok szinte minden lámpát ott hagytak nekünk…. Ami jó, mert nem kellett kétbalkezes villanyszerelőt játszanunk tegnap, így még kaptam haladékot erre.

A lakás még mindig tetszik. S bár csendes örömmel örülök, hogy idáig eljutottam, egyelőre a teendők és intézendők sora jár a fejemben, az foglal le. Közüzemek átíratása, festés, tapétázás, bútorvétel, s ami kell még.

Hogy még ez se legyen elég, mégiscsak el kell vinnem az autót szervizbe, mert a féklámpa folyamatosan ég, mióta ki lett cserélve a hátsó lámpa (ha nincs áram alatt, akkor persze nem működik). Ja, mint korábban is írtam, nem unatkozom.

Szóval, kezdődik és folytatódik a móka. Jövő hét végéig mindenképpen. Aztán remélem, lesz egy kis szünet legalább január elejéig.

Decemberi kezdet

A héten visszafelé számoltam. Még négyszer teszem meg az autóval a munkahelyem és az albérlet között az utat az M0-on. Már csak kétszer… már csak egyszer.

Pénteken a város felé autóztam, mert intézendő ügyeim voltak. Például megkaptam az első kínaimat. Utána leadtam az ajándékos dobozomat a IV. kerületi iglu-sátorban. Majd bolt, aztán haza, az albérletbe.

Érdekes volt egy kislány számára vásárolnom. Vettem egy édességet, egy hosszú ujjú, Frozen-es pólót, egy ugyanilyen témájú rajzokkal díszített, rózsaszín kulacsot, egy színes, gyöngykarkötőt és egy pici hógömböt. Meg csomagoláskor beletettem egy piros sípot, amit még magamnak vettem az edzéstartáshoz pár éve.

A történethez az is hozzátartozik, hogy amíg az ajándékot vásároltam, közben az internetet szolgáltató cégtől hívtak, hogy hosszabbítsam meg a szerződést velük. S mivel kiderítették nekem, hogy az új lakásomban is tudnak szolgáltatni, így a bolt kellős közepén hosszabbítottam. Egy elintézendővel kevesebb lett.

De helyére beugrott egy újabb. Még aznap estére kiderült számomra, hogy az autó jobb hátsó lámpája, ami a fékezést is jelzi, kiégett. Gyorsan összetettem, hogy másnap tudok venni a Praktikerben, ami előtt szoktam munka alatt parkolni, izzót. A youtube-os videó elmesélte nekem, hogyan is kell kicserélni a régit az újra. Még csavarkészletet is vettem, hogy könnyebb legyen a két rögzítőcsavar leszedése. Azzal nem is volt problémám. Csak nem mertem a nagy lámpaburát határozott mozdulattal lepattintani a helyéről. Így már azt is elterveztem, hogy a kórházi ügyem után melyik szervizbe fogok menni cseréltetni. Ettől a kitérőtől mentett meg az egyik fiatalabb kollégám. Meghallotta, hogy a másik kollégának mesélem az ügyetlenségemet, és felajánlotta, hogy kicseréli az izzót. Megnéztük így hárman az oktató videót, majd tényleg pikk-pakk megoldotta nekem a cserét. Egy csokival vagy keksszel tartozok neki (nem kérte).

Mit is mondhatnék? Zajlik az életem. Nem panaszkodhatom.

A pénteki első szúrásnak nem éreztem utóhatását. Csak a vállam fájt, éget egy picinykét mozgatásra. Ha esetleg lett volna más is, azt nem vettem észre.

Ma reggelre leesett az idei tél első hava itt, a IV. kerben. Már tegnap este eldöntöttem, hogy görgőzés helyett futni megyek ma reggel, ezért is keltem órára és korábban a kelleténél. Meglátva a havacskát, még inkább kivágyok az erdőbe….

Aztán megyünk a kisebbik gyermekemmel átvenni a lakás kulcsait.

Készülök

Télire gyűjtő pocokként csapok le dobozokra, s hordom haza (albérletbe) őket. Az irodaház melletti bevásárlóközpont mögött a szelektív kukák mellé kitett dobozok könnyű prédák. Kellett pár nap, míg legyűrtem szégyenlősségemet, és mertem kukázni.

Ma az sürgetett újabb négy darab begyűjtésére, hogy délutánra, estére esőt jósolt az időjárásjelentés. Így ebéd utáni sétám alkalmával gyorsan lecsaptam rájuk. Talán még a héten szedek össze ugyanennyit, esetleg többet. Inkább maradjon feleslegben, minthogy hiányozzon.

Olykor, amikor a következő két hétre gondolok, összerándul a gyomrom. Félelem, izgalom, kétség vegyesen tör rám. Meg sem tudom ezen érzéseket különböztetni. Ilyenkor hessegetem őket, és biztató gondolatokat, mondatokat mondok magamnak. Minden rendben. Meg tudom csinálni. Meg hasonlók.

Igyekszem előszedni azon emlékeimet, amikor már festettem szobákat, lakást – ugye nem is egyszer. Ugyan akkor volt segítségem (elsősorban Apu), de végül mégis csak magam intéztem.

Most annyiban más az egész, hogy a két gyerekem már felnőtt, ők vannak velem. Felváltva lesznek mellettem a fontosabb napokon. (Tanulós időszak van az egyetemen, no.) Sokat számít ez is nekem.

És egyébként is: mindent elintézek. Mindent, és mindent.

Még nem

Az elmúlt napokban erős késztetést éreztem, hogy töröljem a fb profilomat. Aztán csak annyit tettem, hogy a követett hírportálokat kikövettem, illetve egy-két fb-oldalt is.

Valamint igyekszem még inkább mérsékelni a hírfolyam-látogatásaimat.

Szerencsére nem vagyok social media addict, így könnyen veszem, ha akár egy vagy több nap sem nézek rá a fb-ra. Mivel egyre inkább elriaszt magától, ez még könnyebbé teszi.

Még az instán jobban tudom szabályozni az elém kerülő dolgokat. Ott ráadásul elsősorban fotók, képek vannak. Egy-egy szép tájkép, jól sikerült fotó gyönyörködtett, jó érzéssel tölt el. Vagy nagyszerű, okosító, inspiráló és motiváló gyakorlatokat láthatok külföldi edzőktől. Ha valakinél túltengene a reklám, csak kikövetem. Ennyi.

Utószó

Ugyan ez egy olyan blog, amit nem reklámozok, tudatosan csak egy-két embernek említettem az elmúlt években, így ebből fakadóan minimális az olvasója. Az olvasóm. Tehát, ha mázlim van, kb. egy kezemen meg tudom számolni, hányan vannak.

De még így is, hogy leginkább és elsősorban csak én vagyok az Olvasó(m), megmagyarázok.

Szóval az előző bejegyzéshez még annyit tennék: annyiféle ember van a világban különböző felfogással, hitrendszerrel, meglátással. Valaki az egyik hozzászólásomra (ami ritka szokott lenni, mint a fehér holló) azt írta, hogy az “én mikrovilágomban”. Nem is tudta szerintem, milyen igaza van. Mindenki a saját mikrovilágában él. Még akkor is, ha ezt egy világegyetemnyi nagynak hiszi. Kevés objektivitás szűrődik ebbe bele. Még talán a természeti törvények (fizika, matematika, amit igazán alig lehet szubjektíven nézni, gyakorolni) is egy szűrőn mennek keresztül.

Ha a Föld összes emberét összehasonlítanánk, akkor is igen kicsiny esély van arra, hogy két, egyformán gondolkodó és cselekvő embert találunk.

Egyediek vagyunk. Sokaknak ez félelmetes gondolat, mert az egyediség (ön)tudatosságot jelent. Ez pedig felelősséggel jár. Önmagukért. Ergo egy-egy hibásnak tűnő lépésükért, döntésükért nem hibáztathatnának másokat.

És még ragozhatnám tovább. De nem akarom. Mert hosszú, és mivel jó részt magamnak írnám le, minek.

Kényes téma

Nagy káosz van. Az agyakban, a lelkekben. Dühös, mérges, frusztrált és félelemmel teli az emberek jelentős része. Ezt kihasználják a hatalmon levők, illetve akiknek ez hasznára van.

A múlt hétvégén rám kiabált Anyu, hogy megtehetné, hogy nem enged be hozzájuk, amíg be nem oltatom magamat. Célzott ezzel arra, hogy megfertőzhetem őket. Úgy mondta ezt, hogy neki már meg van a harmadik szúrása is, és én maszkban nyomtam végig az oltott gyerekeimmel együtt a látogatást.

Nagy szemekkel meredtem erre a kirohanásra válaszul, majd megszólaltam, de hát tudtommal az oltottak is fertőzhetnek…. Persze, ez mit sem számít.

Mesélem a kollégámnak az esetet, és jött a tipikus reagálás: mert vigyáznom kell a szüleimre, azért kérik számom rajtam, hogy nem vagyok oltott. Ha-hó! Betegen nem megyek oda. Ha megyek, akkor havonta egyszer pár órára – maszkban. És mint tudjuk, az oltottak is fertőznek. Ha a szüleim noszogatnak, akkor azért tegyék, mert féltenek. Az valósabb és elfogadhatóbb indok számomra.

Egyébként már hetek óra hordom a maszkot. Mikor még a legtöbb ember oltottan- oltatlanul járt-kelt kinn és benn maszk nélkül. Nem azért viselem, mert a többi embert védem magamtól, az oltatlantól, hanem magam miatt. Nehogy rám aggassanak valami szir-sz@rt még karácsony előtt. Mert nem érek rá beteg lenni.

Azt kell megérteniük az oltottaknak, hogy akkor is kell majd hordani a maszkot, amikor 100 százalékos lesz az átoltottság. És ezt nem én mondom, hanem azok a virológusok, akik az oltást támogatják.

Az oltás csak attól véd meg, hogy súlyosabb legyen a kimenetele a betegségnek, mint amilyen lenne az oltás nélkül.

Úgyhogy én, a még oltatlan, ha beteg leszek (covixos), akkor nem mást fogok okolni, hanem felelősséggel vállalom a kialakult helyzetet.

És az vesse rám az első követ, aki az oltás mellett az elmúlt 2 évben eddig mindent megtett azért, hogy egészséges legyen: napi szinten mozgott (erősítés, kardió legalább egyenlő arányban, de legalább naponta 1 órát gyalogol); kevés szénhidrátot fogyasztott (nincs finomított lisztből készült, nincs teljes kiőrlésű alibi pékáru, nincs édes gyümölcs, stb.); elfelejtette örökre a hidrogénezett növényi olajok fogyasztását; minőségibb fehérjét evett elegendő mennyiségben, stb; és törekedett arra, hogy a lelki békéjét nap mint nap megtartsa, elérje, a feles stresszeitől, konfliktusaitól megszabaduljon akár segítséggel, akár önerejével.

Tudom, ez napi szintű meló. De megéri. Még az oltás mellett is, ami ugye nem tesz egészségessé, és az egyéb betegségekre szedett gyógyszerek sem (ezt se én találtam ki).

Én sem vagyok tökéletes. De törekszem arra, hogy megtegyem a tőlem telhetőt, legyen szó az étkezésről, a mozgásról vagy a lelki egyensúlyomról. Eddig működik. 49 és fél évesen egészségesnek tudom mondani magamat. A háziorvosom évek óta nem látott (11 éve biztosan nem). Szerintem észre se fogja venni, hogy átjelentkezem egy másikhoz a távolság miatt.

Nem szeretnék elkiabálni semmit, mert jártam már úgy, hogy állítottam magamról valamit, és pár nap, hét múlva bebizonyította az ellenkezőjét az élet.

Szóval, inkább az “első követ” várom.

Lépésről lépésre

A hűtőt megvettem. Gondolkoztam azon, mi legyen: most vegyem meg a black Friday-t kihasználva, vagy várjak, és az új lakásomba szállíttassam.

A sorsra bíztam. Mivel az a hűtő már kifogyott a webshopban, amit kinéztem, így újat szemeltem ki. Úgy voltam vele, ha múlt pénteken leárazzák (utána kerestem, és máshol magasabb árakon megy), akkor megrendelem, s majd a költöztető cég átcipeli az albérletből a többi cuccal együtt. Ha meg marad az eredeti áron, akkor még lesz két hetem szétnézni a piacon: hol mennyiért mit.

Hát, leárazták, nem is pár forinttal, így gyorsan megrendeltem. Még a kiszállítás díjával is megérte. Úgy meg különösen, hogy szombaton ki is hozta a fuvarozó cég. Igaz, szörnyű volt hallgatni, ahogy felráncigálták a másodikra. Remélem, lett némi lelkiismeret furdalásuk, mikor meglátták, hogy a lakásajtóban állva hallottam, mit művelnek, illetve a kapott ezres után (egyébként a felcipelés benne volt a szállításdíjban).

Szerencsére a hűtő működik. Osztottam-szoroztam, és egy nap után kibontottam, bekapcsoltam, és így tudom, perpillanat, nincs baja.

A hétvégén már kezdtem csomagolni, illetve készülni a lakás átadására némi takarítással.

Listát készítettem, hogy milyen feladataim vannak. És jó érzés esténként arra gondolni, ebből ki tudok valamit pipálni.

Egyik legnagyobb macera számomra a doboz kéregetés. Nehéz odamennem egy boltoshoz, megkérdeznem, van-e felesleges dobozuk költözéshez. Nevezhetjük gyávaságnak is.

Szerencsére más módon is elém kerülnek feles dobozok, amiket hazavihetek.

Egy kis előzetes

Azt hiszem, ez az év az, amiből sokunknak elege van. Nem a covix miatt. Mert ugye azon kívül van más is a világban.

A tavalyi évet még nagyjából elégedetten zártam, annak ellenére, hogy augusztustól már légy volt a levesben. De még vakon hittem és bíztam.

A januári fáradásos törés könnyed zavarnak tűnik az év többi részéhez képest. A nyár közepe, vége volt számomra a lelki mélypont, mert a rám nehezedő temérdek feladat miatt eluralkodott rajtam a konstans hiszti, önsajnálat.

Szerencsére időben leállítottam magamat, s ahogy fogytak a feladatok, úgy lettem nyugodtabb, de a lelki, szellemi fáradtság nem tűnt el. Nem látszik rajtam, de az vagyok. Néha csak leülnék és bőgnék. Okot nem tudnék rá olyankor.

Szűk másfél hónap van az év végéig. A szilveszter éjjelt egy fordulópontnak gondoljuk, ami megváltothatja az életünk irányát, történéseit. Aztán vagy így van, vagy nem.

Nem szerettem a múlt év utolsó éjszakáját. Olyan semmilyen volt. Lélektelen. Azt hiszem, valóban leképezte ezt az évet, ahogy a babona is megmondja: amilyen a szilveszter éjjeled, olyan lesz a következő éved.

Persze, nem olyan rettenetes 2021 éve, hiszen vettem egy lakást (bár még nincsenek a kulcsai a kezemben), és egészséges vagyok a családommal együtt. És ez utóbbi a legfontosabb, mert a többit meg lehet oldani így vagy úgy.

Még van előttem egy nagyobb feladat, de remélem, egy hónap múlva már az új lakásomban fogok bejegyzést írni ide a blogba.

Big deal

Az oltás miatt eddig leginkább hideget kaptam, vagy néma rosszallást. Persze, akadnak a döntésemet megértő és elfogadó reagálások is.

Azt hiszem, annál hathatósabb rábeszélés nincs, mikor a kolléganő elém állt hétfő reggel, és őszintén azt mondta, hogy nem szeretné, ha e miatt ne jönnék dolgozni, mert hiányoznék neki.

Vannak emberek, akik érdek nélküli, csupaszív emberek, és … őszinték.

Ugyan nem tudom, mivel érdemeltem ki a felém irányuló kedvességét, de meghatott.

De ha beoltatom magamat, akkor sem miatta lesz. Egyelőre két okot találtam saját magam meggyőzésére mindamellett, hogy a testem-lelkem megerőszakolásának érzem, ha beadom a derekamat. Talán bele fogok tudni nézni reggelente a tükörbe, hogy ne köpjem le a tükörképemet…

Legalább a nulláig

Tudom, mindenkinek megvan a saját keresztje, ami éppen a vállát nyomja, de ha túlságosan sajnálnám magamat a sajátom miatt, akkor ránézek a másik keresztjére: jobb lenne azt cipelnem?

Aztán azt mondom magamnak: örüljek, hogy lyuk van a hátsómon, ami ráadásul szelel is, szóval, tegyem össze a két kezemet, adjak hálát, hogy csak ennyi dolog miatt van nap mint nap görcs a gyomromban. Ezek megjavulnak, elmúlnak, és lesz olyan időszak, amikor éppen semmi izgalmas sem fog történni velem, agyon unatkozhatom majd magamat.

S vannak egyéb bölcsességek is, amik eszembe jutnak figyelmeztetve arra, hogy az önsajnálat sehova sem vezet.

Ha éppen nem tudom magamat átlendíteni a pozitív (boldog) oldalra, akkor legalább nulláig emelkedek. Aztán majd csak lesz valahogyan.

Wonder day

A száraz novemberemnek annyi. Ma hazaérve, miután egyeztettem a szakival a nyílászáró beépítésének a napját, belekortyoltam a gyógynövényes likőrbe.

Ma volt a napja, hogy megírtam a főnökömnek, mikor és meddig szeretnék szabadságon lenni december hónapban. Az okokat is mellé biggyesztettem magyarázatként.

Talán nem is az verte ki a biztosítékot, hogy két ünnep között végre pihennék (esetleg a családommal lennék, ha a tesómék erre keverednének), hanem az a két hét, amit arra veszek ki december első felében, hogy az új lakásomat egy kicsit kipofozzam, majd oda beköltözzek.

Tudom, nehezen viselek dolgokat, és egy külső személy számára rettenetesen reagálok (bár én ezt nem érzékelem oly súlyosnak, de gondolom, pár bicska kinyílott már a zsebekben, vagy egy-két pofon igen csak érett a kezekben válaszként), ha úgy érzem, a terveimet keresztezik, azaz sarokba szorítva érzem magamat. Ezt nagyon nem tudom kezelni, tudom. Igyekszek erre figyelni, de egyszerűen nem veszem észre magamat. Még amikor visszafogottnak is érzem a reagálásomat, akkor is azzal szembesülök, hogy a másik nem tolerálja.

Egyszerűen eddig nem sikerül megtanulnom bizonyos helyzeteket higgadtan kezelni.

Szánom-bánom bűnömet.

Az viszont a ma délután történéséből világossá vált számomra, hogy ha itt maradok (mert megalkuvok, illetve nem firtatják, be vagyok-e oltva), akkor búcsút mondhatok a két hetes szabadságoknak, különösen – egész évben. Mert vagy van határidős meló fixen, vagy éppen történhet valami, amihez én kellett, de nagyon. Mert más nincs.

A kollégám simán elment olyankor szabira, amikor olyan esemény volt, ami az ő feladataihoz is kapcsolódik. Én csak pislogtam, hogy ezt így lehet. Neki. Nekem nem. Mert ezzel a végzettséggel más nincs ott. F@sza!

A mai történéseket még helyükre kell pakolnom.

Pedig már éppen meggyőztem magamat, hogy jó itt nekem, megszokom én ezt, nem kell elszöknöm. Azért van olyan az életben, amit NEM KELL megszoknom, ha nem muszáj….