Ezzel még tartozom – BT M

Ami a combizmaimat illeti, még mindig nyögöm a vasárnapi terepversenyt. Még korábban neveztem rá, mielőtt edzőt fogadtam volna. Úgyhogy ez is még felkészülésen kívüli program volt. Természetesen az edző tudott róla. Még az augusztus végi terepes 50 km-emről is tud.

Szóval, Börzsöny Trail M távja. Ami kiírás szerint 24 km lett volna, de egyébként csak 23 km. És nem azért, mert az én órám tévedett. Másoktól is hallottam, hogy egy kilométert megspóroltattak velünk valahol. De szerintem senki sem bánta.

Nekem az odajutás egy oda-vissza 3-3 órás vezetésembe fájt. Igen, fájt. A magyar utak (főleg a nem autópályásak) állapota miatt kell ezt írnom. Ugyan igyekeztem a kátyúkat kikerülni, de ha bele sikerült menni egyikbe-másikba, agyon sajnáltam az autómat, s reméltem, hogy azzal a zökkenéssel meg is úsztam a dolgok.

Mivel nem volt túl korán a rajt, nekem sem kellett extra korán kelnem. Simán odaértem, leparkoltam kb. 300 méterre a versenyközponttól. Odasétáltam, és egyből beálltam a női wc előtti sorba. Bár az autóút alatt egyszer megálltam meglocsolni az útmenti gazt, de mire Diósjenőre értem, újra megtelt a húgyhólyagom. De nagyon.

Megkönnyebbültem, majd átvettem a rajtszámot és a dugókát. Aztán vissza az autóhoz, hogy összekészüljek az előttem álló kihívásra. Hátizsák fel, még befújtam magamat kullancs-szúnyogriasztóval, aztán újra a rajthoz sétáltam. Sok dolgom nem lévén, újra beálltam a már jóval hosszabb női wc-sorba. Legalább a rajtig eltöltöttem az időt.

Az M-es és az S-es táv futóit egyszerre rajtoltatták. Beálltam az árnyékba, ott bemelegítést imitáltam, majd eljött a rajt pillanata is. Ugyan az órámmal kikísérleteztem, hogy kb. az utcára érve fogja a tracket beállítani magának, de valahogy egy-két méter hiányzott hozzá, így anélkül futottam végig a távot. Nem is nagyon hiányzott az óra trackvonala, mert gyönyörűen ki volt szalagozva és festve az út. Illetve az egyetlen frissítő pontig, ami 13,1 km-nél volt, addig mindig volt előttem és mögöttem valaki – legalább egy kígyózó sorként.

Mivel is kezdődhetne egy 1000 méter szintemelkedést tartalmazó 23 km-es etap? Hát, dombmászással. Ugyan több kilométeren (asszem, 9 km) keresztül folyamatosan mentünk felfelé. Olykor futva, olykor sétálva. Ahogy azt az emelkedés meredeksége engedte. Még egy kicsit hullámvasutaztunk a dombtetőn, majd irány lefele a völgy, ahol a frissítő és ellenőrző pont volt. A terülj-terülj asztalkám engem csak a kólában és a vízben érintett. Na, jó, egy darab banánt is magamba tömtem, mielőtt neki indultam volna az földút másik oldalán levő emelkedőnek. Szóval, ittam egy pohár kólát, töltettem a víztartályomba vizet, és a kulacsomba is, miután beleráztam a BCAA-glutamin-karbolyn kombó poromat. Egy kicsit lemostam az arcomat vízzel, majd neki is estem a mászásnak.

Vártam, hogy nagyon meredek lesz, hogy csak mászni és gyalogolni fogok bő 4 km-en át, s bár valóban jókat gyalogoltam, azért a mozgásom futót is tartalmazott elég sok helyen. Mentem, mert be akartam érni szintidőn (4 óra) belül – jóval. Egyébként nekem ez a szakasz tetszett a legjobban. Sok helyen single track volt, de szerencsére már eléggé széthúzódott a mezőny, így nem tapostuk egymás lábát. Olykor előztem, és engem meg alig, vagy egyszer sem.
A táj minden fájdalmat és kényelmetlenséget feledtetett. Ugyan legtöbbször csak az előttem levő szépséget láttam, mert arra már sajnáltam az időt, hogy megálljak és körbe fotózzak, de majd egyszer, majd máskor ….

Aztán valahogy a tetőre keveredtem, majd jött a lejtőzés. Mondhatnám azt, hogy ez már csak a végjáték, itt már a pihenés jön. Ha-ha! Ha nem cseszné szét a quadriceps-eimet a leereszkedés iramban. Ugyan vágtatni nem tudtam, mert a lábujjaim és -körmeim kényelmetlenül nyomódtak a cipők orrához, szóval duplán óvatoskodtam. Mégis bennem volt a versenyszellem, hogy nehogy már megelőzzön valaki, akinek a lejtmenet kevésbé fáj. Így mikor meghallottam a lefele robogó léptek zaját mögöttem, kicsit csalódottan álltam félre. Aztán megkönnyebbültem, hogy L-es távon futó pasik előznek meg. Ráadásul a mezőny eleje. Legalább láttam, hogyan is kellene csinálni. Megnyugvásomra a célig egy M-es sem előzött meg.

Hát, nem bántam, mikor a lejtést egy kis emelkedés törte meg pár száz méterig. Aztán újra jöhetett az ereszkedés. Akkor könnyebbültem meg, mikor már a község első házait megpillantottam. Hogy azért még se legyen annyira felemelő a célba érkezés, még előttem volt egy másfél kilométer aszfaltos, tűzőnapos futás. Bármennyire is jólesett volna gyalogolni, ahogy egy-két futó előttem, majd utánam tette, nem engedtem meg magamnak ezt a luxust. Amit meglehet futni, azt fussam meg, nincs séta, csak nagy fájdalom vagy rosszullét esetén. Így végig futva Diósjenő leghosszabb utcáján, végre elértem a főutat, amiről már valóban a versenyközpontba futhattam be. Nem tudom, mennyire tűntem leamortizálódottnak, de magamban azért még éreztem az erőt. A sprintelést már kihagytam, mert minek, pedig simán ment volna még.
A célban dugtam egyet a dugókával, nyakamba akasztották a befutóérmet, illetve vállamra terítettek egy vizes törölközőt, majd útba igazítottak, merre van a frissítés. Először leittam magamat vízzel, és utána küldtem még egy pohár kólát. Még a saját magammal cipelt frissítésből ettem, a vizes törölközővel áttöröltem magamat, aztán elballagtam az autómhoz. Közelebb álltam vele a versenyközpont mellett levő utcába, majd bevonultam az épületbe lezuhanyozni. Kis sorban állás, és végre hideg vízzel (csak az volt) valóban felfrissíthettem a megizzadt testemet. Egy hajmosás is belefért.
Sokat most sem tököltem. Tisztán, üdén és utcai ruhában visszasétáltam az autómhoz, magam mellé készítettem a kajámat, és hazaautóztam.

Persze, ahogy reggel elinduláskor, hazafelé is sikerült plusz km-rel megnövelnem a távot. Reggel a google térkép akart az általa kigondolt rövidebb úton elvinni a célig szándékom ellenére, délután én nem tudtam, melyik a jobb és a bal kezem. Míg a gps balra akart volna vinni, én képes voltam jobbra menni. A program meg nem szólt, csak a következő településen akart visszafordítani. Akkor jöttem rá, hogy rossz irányba mentem addig.

Hazaérve még elcsíptem a VB döntő meccsének utolsó 30 percét. Bár a horvátoknak drukkoltam, a franciák nyertek.

És még annyit a végére:

“lehet, hogy nehéz lesz, de lehetetlen nem”

Valamit tanulhatnánk tőlük

Még egy kicsi Stockholm.

Ami legfeltűnőbb az ott élő embereknél, hogy nincs kövér ember. Én legalábbis nem láttam. Viszont rengeteg sportolót igen. Futó, bicikliző, gyalogló, görkorizó van bőven. Az autós forgalom igen kicsi, pedig jóléti társadalom, kérem. S bizony menőbbnél menőbb járgányokkal közlekedik, aki rákényszerül. Az, hogy az állami (gondolom én) buszok biogázzal mennek, csak természetes.

S bár boltok vannak, és bőséges az ellátás, és egy nagyobb szupermarketban láttam bőven megpakolt tolikocsit is (egy normál alkatú hölgy tornyozta a vásároltakat bele), nem az a legfőbb, hogy degeszre zabálják magukat. (Mert ugye a hájtalanságnak nem elsősorban a rendszeres edzés a fő oka, hanem a kajában megtartott mérték.)

Nálunk úton-útfélen péksütödék nyílnak, ahova csak belépsz, és máris egy vagy két pékárúval a kezedben távozol, s útközben már falatozhatsz is. Na, ez az ami nagy-nagy hiba. Ez nem kellene! Vagy legyen, de ha veszel is kaját ott, akkor edd reggelire, ebédre vagy vacsorára, mértékkel. S ne nasinak, vagy mert megkívántad (rendszeresen). Ettől nő a háj. Meg a sok üléstől (sajnos).

Láttam bácsikát is battyogni szombat reggel a főúton, kezében egy borítékkal. Mint kiderült, a legközelebbi postaládáig csoszogott el, hogy bedobja a levelet. Nekem ez hirtelen fura volt, a mai emailes világban. (Postával én csak üdvözlő kártyát küldözgetek a tesóméknak születésnapok alkalmából.)

S továbbra sem értek egyet azzal, hogy a minőségi élet, az egészséges életmód pénzkérdése.

Edzve

A futásomnak most az ad nagy löketet (amúgy is lelkes vagyok, hogy perpill semmim sem fáj, azaz nincs sérülésem), hogy edzőt fogadtam. Online, de edző. Gyorsulás a célom. Az, hogy októberben 4 órán belül meg legyen újra a maratoni táv. Ha sikerül javítani több percet, annak még jobban fogok örülni.

Egy szóval élvezem, hogy hetente kapom a heti edzéstervet, nekem csak le kell futnom az aznapi adagot az előírtaknak megfelelően.

Rövid és gyors összefoglaló – Stockholm

Nem írtam még Stockholmról. Nem azért, mert nem tetszett, hanem mert azóta a hétköznapok kakesza, meg a magánélet, sport beszippantott.

Az odaút simán lezajlott, viszont az apartman hotelba kicsit nehézkesen történt a bejelentkezésünk. Ugyan előrelátóan megemeltem a bankkártyám napi limitjét, de arra nem gondoltam, hogy mi mindenre fogok még aznap költeni, amikor a szállást fizetem. Így mikor dugtam, és pin kód után okéztam, szépen kaptam az elutasítást. Lefagytam teljesen. Nem értettem, hogy akkor most mi van. Ott állok este 7-8 órakor frissen megérkezve Magyarországról két kölökkel és táskákkal egy hotel recepciójánál, egy olyan kártyával a kezemben, amihez tartozó bankszámlán kilencszer annyi pénz van, mint amibe a 6 éjszakánk kerül, és nem tudok fizetni.

És mint a fénysugár az alagút végén, jött a mentő javaslata a recepciósnak, fizessek egy kisebb összeget, és meglátjuk, mi a helyzet. Egy éjszaka költségével próbálkoztunk, és láss csodát, a bankkártya nem lett elutasítva. Még a pénzérmék csengését is hallottam lelki füleimmel, ahogyan az egyik számláról a másikra átgurulnak.

Megkönnyebbülve, de még mindig nem értve semmit, cuccoltunk fel az egy helységes apartmanunkba, amivel tökéletesen meg voltunk első látásra, és hat éjszaka után is elégedve. Hajnalban, vagy éjjel egyik ébredésemkor villant be, hogy bakker, azért nem tudtam este fizetni, mert már reggel tankoltam a kártyával, és online is fizettem vele a buszjegyekért. Anyád!

Megnyugodva tepertem le a recepcióra reggel, hogy kifizessem a többi éjszakát is.

A szálláshoz fizettem reggelit is. Kíváncsi voltam, milyen lesz a választék. Egy szavam sem lehetett. De ahogy láttam, a gyermekeimnek sem. Az utóbbi években reggeliztem már pár szállodában, de ez lepipálta mindet. Nem feltétlenül a bacon miatt, ami ugyan számomra egy kicsit szárazra volt sütve, de meg kellett újra állapítsam, hogy a világ egyik legnagyobb jósága és találmánya a bacon. Utána jöhet a kávé. Meg a marmalede, amiből ugyan ehetek, de csak nagyon keveset (a keto miatt).

Szóval telehassal kezdtük minden napunkat (kivéve a vasárnapot, amikor utaztunk haza, de az egy másik sztori). Jó sokat gyalogoltunk. A szállásunk kb.25-40 perc sétára volt a főbb látványosságoktól, de pl. a kikötőig jó egy óra erőltetett menetelés volt eljutni.
A hotel nagyon jó helyen van. Csak egy utca választja el egy hatalmas zöld területtől, ahol lehet sportolni. Nem messze van a tengerparti rész is. Sikerült az egyik reggel futnom, és arra vettem az irányt. Hát, sajnáltam, hogy nem tudtam minden reggelemet ezzel kezdeni. Mármint a futással. Még az előző hétvégi maratonomat pihentem ki, és csak szombatra éreztem magam úgy, hogy egy lassú etap belefér.

5 napig jöttünk-mentünk Stockholmban. A gyerkőcöknek a legnagyobb élmény szerintem az volt, hogy olyan autókat láttak itt élőben, amit legfeljebb az interneten: Tesla, Porsche, Ferrari, Maserati, Range Rover minden mennyiségben és fajtában.

Ami még érdekes volt számunkra, az az volt, hogy éjjel nem volt teljesen sötét, csak akkor, ha felhők fedték az eget. Bár a 6 éjszakából ötöt átaludtam este fél tíztől reggel hatig, de szokásomhoz híven éjjel legalább egyszer felébredtem wc-zni. Így volt alkalmam ellenőrizni, hogyan áll odakinn a sötétség. Az utolsó éjjel sikerült éjfélig fennmaradnom, még ki is mentünk a nagyobbikkal egy jó órás sétára, fotózásra. Addig bírtam, aztán aludtam kb. 3 órát az ébresztőig. Félhomályban aludtam el, s úgy is keltem. Persze, a nyugodt, hosszú alvást a vastag sötétítő behúzása segítette.

Újra megállapítottam, hogy Stockholm egy élhető város, és továbbra is fenn van azon listán, amelyre azok a városok kerülnek, ahova szívesen költöznék. Nyilván erős hátrányt jelent Stockholm esetén, hogy amilyen világos van az év egyik felében, annyira sötét van a másikban, ráadásul ez a téli időszak.
Bár a gyermekeim már eldöntötték helyettem, hogy én Olaszországba fogok költözni, és ott fogok élni. Ők pedig jönnek nyaralni, meglátogatni vagy ilyesmi. Nyáron nem valószínű, hogy látnám őket, mert egyikük sem meleg- és napimádó. Ugyan nem tudom, miből gondolják, hogy én az vagyok (előbbi valóban nem, ha 25 C fok feletti hőmérsékletről van szó, de a napocska jöhet). Úgyhogy ha muszáj Olaszországban élnem nyugdíjasként, akkor valahol a dél-Alpok táján, egy majdnem hegyi falucskában, ahonnan könnyen ki lehet futni, túrázni a hegyekbe.

Gyorsan elrepült ez az öt nap, és már jöhettünk is vasárnap hajnalt haza. A látnivalók közül legjobban a Skanzen tetszett, és sajnálom, hogy a gyerkőcöket nem vittem el a Technikai múzeumba, amit talán élveztek is volna. Pedig ott volt a közelünkben. De ez csak az utolsó nap esett le. Meg az, hogy érdemes lett volna megnézni azt is.

A hotelból egy kis keserű szájízzel jöttem el, de úgy veszem, hogy kiegyenlítettem egy számlát ezzel az incidenssel. 1:1.

A nyár itt nem ér véget. Nekem még jön egy kis visegrádi hétvége a párommal, utána pedig megyek Svájcba egy utazási iroda szervezésében, majd meglátogatjuk a tesómékat Németországba. Csak tartsam észben, hogy mit mikor miért és hogyan.

Nem nyúltam ki

Jöhet még egy terepfutás beszámoló?

Jön.

Mikor megláttam a BükKiNyúlsz TT távlehetőségeit, rögtön lecsaptam a 42 km-esre, gondolván, ha lúd, legyen kövér. Persze, akkor lett volna igazán dundi, ha a 60 km-est vállalom be, de észben tartva azt, hogy előtte két héttel lefutom teljes erőbedobással a BHM-et, biztosan elég lesz nekem a 42 km is – könnyedén megfutva, esetleg abszolút túrának tekintve.

Bár ugyanaz a távhossz, és az össz szintemelkedés is hasonló, még sem voltam beijedve a BükKiNyúlsz 42 km-től. Talán az vette le a súlyt róla, hogy nem volt mögötte szigorú szintidő. Ez már több szabadságot rejtett magában. Magamban egy 7 órás teljesítést ütemeztem be, amit útközben már módosítgattam felfelé, de aztán lett, ami lett.

Korai indulást terveztem, mert hamar szerettem volna startolni, valamint beérni a célba, illetve haza. (Igen, ez az állandó rohanás!) Így már hajnal négykor keltem. Gyorsan összeszedtem az előre elkészített holmimat, beleértve a futóhátizsákot a frissítéssel, ami vizet, egy banánt jelentett, és némi BCAA-glutamin-Carbolyn keveréket: egy adag a kulacsban feloldva, egy pedig porként zacskóban eltárolva. És indulás.

Eger felé kerültem, ami kicsit időben hosszabb volt. Cserépfaluba érve mindenképpen ott kerestem parkolási lehetőséget, hiszen a szervezők ezt kérték. Bekocogtam a rendezvény központjába, így legalább be is melegítettem. Egy gyors WC, majd becsekkoltam, és megkapva az itinert már startra is jelentkeztem. Bár a papíromra rákerült az indulási óra-perc, én még egy öt percet biztos elszöszmötöltem azzal, hogy a Polar órám ráleljen a feltöltött track útvonalára. Végre meglett, elindulhattam.

Szépen haladtam, komótosan. Még útbaigazítottam pár sporttársat, majd rögtön egy szép útszakaszra értem. A Mész-patak völgyében én fenn haladtam, s nem a szurdokban. De fentről fotózva, letekintve is csodás látvány volt. A következő EP-ig láttam egy szürke-marha csordát, s futásommal megszaladtattam egy juhnyájat is.

Az első frissítő ponton csak vizet kértem, és már haladtam is tovább. A 13 kilométeren keresztüli folyamatosan emelkedés egyszer csak véget ért. Innen szépen lehetett leereszkedni a következő frissítőpontra, Hidegpataki-elágazásig. Itt vizet kértem a hátizsákom tasakjába, betúrtam egy fél banánt apró szeletekben, majd igyekeztem is tovább. Árnyas völgyben vezetett az út. Az itiner szerint a Hór-patak mellett. Számot vetettem a húgyhólyagommal, majd körbetekintettem, és mivel közel-távol embert nem láttam, gyorsan behúzódtam a fás területre. Dolgom végeztével igyekeztem tovább.

Egy
Egyszer csak egy település határába értem, amit felülről került meg az út. Letekintve bájos falucskának ítéltem meg, és máris házat akartam ott venni. Az itiner megint segítségemre volt, és kiderült, Répáshuta felett járok. Tovább szedtem a lábaimat, és nem sokára a Balla-barlangi EP-hez értem. Újabb vízpótlás, majd még előkapartam a táskából a poros zacskót, hogy a kulacsomba belerázzam valahogy. Kedves szavak és segítés mellett jó tanácsot is kaptam, hogyan oldjam meg könnyedén a feladatot. Por a kulacsba, víz rá, és jöhetett is az útbaigazítás. Itt fel, a barlang jelzésnél jobbra még fel, majd a barlangnál kód papírra firkantás, és jöhetek le, aztán az útra érkezve balra kanyarodva folyassam utamat. Megköszöntem, és kocogtam is felfelé. A barlanghoz vezető út a Szalajka-völgyi ősemberbarlang egykori feljáróját idézte meg nekem, bár itt rövidebb volt. A Balla-barlanghoz érve újra a Szalajka-völgyben éreztem magam. Kicsit kisebb ez a “lyuk”, de mintha ott lennék. Gyors fotózás, kód lemásolása az itinerre, és haladtam is lefele, majd a Sárga úton tovább. Innen még vezettet fel egy kicsit az út, aztán jöhetett a lefele. Azt hittem, könnyen leszaladok a völgyig. Egy darabig így is volt. Igaz, kerülni kellett egy csokornyi kidőlt fát, de utólag ez semmi sem volt a single track-es csalánfutás élményéhez képest. Egy jó szakaszon egy sávos volt az út végig oldalról behajolt és benőtt aljnövényzettel, aminek jó része csalán volt. Hát, a combközépig érő nadrágom nem sokat védett az olykor nyakig érő növényektől. A reuma ellen megkaptam az évi adagot. Már nagyon vártam, hogy szélesebb és tisztább legyen az út. Lett.

Szépen haladtam többnyire kocogva a Pazsag-erdészházig. Itt egy kicsit sétáltam, majd újra futóléptekre váltottam az aszfalt mellett haladva. Nemsokára újra az erdőt jártam. Felkapaszkodtam egy újabb dombtetőre, és ereszkedhettem is le Tamás-kútjához. Egy kis málna is beugrott a pociba, ha már ott kellette magát az út szélen a bokrokon. A kútnál újra töltöttem a hátitartályt, a zsákomból egy fél banánt is kivettem, és az arcomba tömve kocogtam lefele. Ez a rész határozottan ismerős volt: erre már legalább kétszer jártam az elmúlt években e. (…vigyorog…)
Ereszkedtem tovább, és számolgattam, mennyi van még a következő EP-ig. Nagyobb frissítésre számítottam ott, de ha jól emlékszem, nekem talán a vízen kívül nem nagyon termett ott semmi. Nem is időztem sokat, igyekeztem tovább. A táv egyetlen sarasabb szakasza itt volt. Míg a járható utat kerestem, túl is mentem a leágazáson, ami bevezetett a fák közé. Egy csapat sporttársat is elvezettem így. De szerencsére az órám időben jelzett, és hamarosan kaptattam a műútig. Az emelkedő ellenére nagyon szépen tudtam haladni futva. Néha belesétáltam, de okom igazán nem volt, legfeljebb az, hogy már 30 km a lábaimban volt. Egyszer csak a 7. ellenőrző pontnál találtam magamat. Itt is kedves segítők fogadtak (két fiatal srác), s míg kiráztam a cipőimből a kavicsokat, meg vizet töltöttem a tartályomba, eltársalogtunk. Mielőtt távoztam volna, kezembe nyomtak egy banánt, ha már mást nem tudtam enni náluk. És még megbiztattak, csak 5 km van Ódor-várig, amit simán lenyomok.

Némi emelkedés után újra lefele kocogtam. Leérve egy műúthoz, tanácstalanul toporogtam. Egy idősebb hölgy egy szatyornyi gombával a kezében szólt, hogy a többiek az aszfalton folytatták a menetelésüket, nyugodtan tegyem én is. Tettem. Kocogtam szépen tovább Völgyfő-házig, és a Szent-Erzsébet-forrásig. Még előtte beértem egy futótársat, aki még a Sárga jelzésű út csalánfutása környékén hagyott maga mögött. Most ott baktatott az aszfalton. Eltévesztette az utat egy helyen, és így feladta az egészet, és csak sétálni akart. Ezt is tette mögöttem, amíg felfele kaptattunk. Kiértünk egy nyílt területre, ami csodás kilátást rejtett magában, ha tovább mentünk az újfent single track-en. A sporttársat előzékenyen magam elé engedtem, mert tudtam, ezt a szakaszt nem fogom végig futni. Nos, itt a belógó csipke-, málna-, szeder- és egyéb bokrok tépázták meg lábaimat. De legalább csalán alig volt. Kárpótolt a vérző sebekért a málna és a gyönyörű kilátás. A szépért mindent!

Nemsokára én is elértem az utolsó EP-t Ódor-várnál. Még felmászattak a sziklára, de ugye a látványért és a pecsétért mindent megtesz az ember, így én is feltornáztam magamat a tetőre, ami ennyi kilométer megtétele után sem esett nehezemre. És valóban csodás panoráma tárult elém.
Ezen az EP-n rengeteg ember volt. Itt véget is ért a jó részt magányos utam. A viszonylagos tömeg az utam végét is sejtette. Gyorsan megtöltöttem a kulacsomat citromlével, amiből már elfogyott a frissítés, és miután megkaptam az irányt, hogy merre van a cél, belekezdtem az utolsó 4,5 kilométerembe. Előzgettem a túrázókat, és közben konstatáltam, hogy többnyire kellemesen futható a lefele ereszkedő út, amely olykor csodás részeken is vezetett. Meg persze málnás mellett. Újabb szemezgetés, csak az íze kedvéért.

Valahogy nehezebben fogyott ez az utolsó pár kilométer. Talán azért, mert már fáradtak a lábaim, talán csak a cél közelsége tett türelmetlenné. Pedig az odavezető út szép volt, rá nem lehetett panaszom.

Aztán feltűnt a Látogatóközpont előtt parkoló autók egy része. Hamarosan fordultam is be a parkolóba, majd rajta át, a célba érkeztem. Gyors QR kód leolvasás, és ahogy már egy órával előbb sejtettem, a tervezett időn belül érkeztem vissza. 6 óra 55 perc alatt teljesítettem a 42,2 km-t.

Még használtam a mosdót, egy arc mosást is beiktatva, és tovakocogtam az autómhoz. Ott egy teljes macskamosdást eszközöltem (sikerült egy üres telek mellett leparkolnom), s csak utána indultam hazafelé. Ez úttal a másik irányba.

Sunny II.

Úgy kezdődött a napom, ahogyan tegnap befejeződött. Azzal a különbséggel, hogy odakinn este még esett az eső, ma reggel már a nap sugarai próbáltak bekukkantani a redőny résein. Alig sikerült nekik, mert jól leengedtem.

Még munkába menet az úton a Spotify is kedvemre volt, mert a heti ajánlatai között rögtön beadott egy olyan számot, amit e feldolgozásban még nem hallottam, de aztán végig erre gyalogoltam le a 18-20 percet.

Maradjon is ilyen Sunny a napom!

Back to the hell

Ezért nem akartam rögtön dolgozni az utazás után.

Délután 4-re sikerült összehozni egy zombi agyat.

Még jó, hogy tegnap nem jöttem melóba, így volt egy kis átmenet. Igaz, gombócba ugrott a gyomrom, mikor arra gondoltam, keddtől munka. Mindez annak ellenére, hogy az utóbbi időben nem volt annyira stresszes. De sajnos, csak átmeneti volt az az idő. Jön a nyár, és a sok sz@r vele együtt. Míg más kipiheni a munkás hétköznapokat a nyaralás során, mi csak abba az illúzióba ringatjuk magunkat, hogy ezt tesszük. Amint visszajövünk dolgozni, két nap alatt feledésbe merül, hogy egyáltalán voltunk szabadságon.

Kapcsolattartás

Azt hiszem, nyitott vagyok minden technikai, informatikai dologra. Legyen az valami kütyü, vagy program. Régen volt msn-em, skype-om, meg mit tudom én, mim, amin kommunikálhattam, ha úgy esett.

Aztán sokáig szinte semmi ilyen nem érdekelt. A whatsupot is csak azért telepítettem, mert szimpatikus volt. Amikor a páromat megismertem, szinte csak vele használtam a messengert. Most már eljutottunk odáig, hogy szinte csak telefonon beszélünk (amiko nem együtt vagyunk, s ugye ez van többször).

A vibert egy jó hónapja telepítettem az UB csapattagok miatt. S most a skype is felkerült a telefonomra. Úgy tűnik, ezt is használják még.

No igen! Eljutottam arra a pontra, amikor leginkább funkcionalitást nézem: használom vagy sem. Ha az utóbbi, akkor nem kell.

26, 16, 46 – és persze 42,2 km

Gyorsan megírom a tegnapi futóversenyem beszámolóját, amíg van időm rá. És lehetőségem.

Tavaly október óta készültem erre a terepmaratonra, de leginkább fejben. A bal lábam sarokfájdalma miatt a télen át elég keveset futottam, illetve ki is hagytam pár hetet a gyorsabb gyógyulás kedvéért. A sarokfájdalom szépen elmúlt, lett helyette a jobb talpamban egy másik (talpi bőnye gyulladás). Úgy tűnik, egyelőre ezt annyira sikerül kordában tartanom, hogy túlságosan nem akadályoz a futásban. Meg igyekszem rájönni, milyen lelki ok van mögötte.

Az elmúlt hónapokban szinte minden hétvégén igyekeztem terepen futni, amennyire tudtam, pulzusra figyelősen. A hétközbeni futásaim során is az összes létező lényegesebb emelkedőt megfutottam a városban, csakhogy felkészült legyek a megmérettetésre.

Még azt is bevállaltam, hogy a verseny előtt és során számomra extra mennyiségű szénhidrátot vegyek magamhoz banán, kóla és egyéb étrendkiegészítő formájában. Így vágtam neki a szombati távnak.

Pénteken már szabin voltam, mert pihenni szerettem volna, illetve agyilag akartam rákészülni a versenyre és a jövő heti utazásra. Azt hiszem, ez sikerült is. Jól aludtam, időben keltem, a párom is hamar itt volt. Volt idő arra is, amire inkább este számítottam, de ha már így történt, akkor jól történt.

Összekészültünk, elautóztunk a verseny helyszínére. Rögtön találkoztunk is ismerősökkel. Aztán elmagyaráztam a páromnak, mit mikor adjon majd a kezembe, ha ő már befejezte a 21 kilométerét. Még az egyik ismerős lányt megkértünk, hogy segítsen nekem a frissítésben, amíg a párom versenyzik, így rábíztam a banánjaimat.

Mennyire voltam ideges? Inkább befelé fordultam. Vágytam, hogy az ismerősök között legyek, de inkább csak magamban voltam el. A rajt előtt még egy gyors elköszönés a páromtól, és aztán ment mindenki a maga útján.

Mivel nem tudtam, milyen minőségű lesz a pálya az elmúlt hetek esőzése miatt, ezért a SpeedCross-omat vettem fel, néhány kilométer után tudtam, hogy nem volt jó döntés. A pályán nyugodtan futhattam volna a kényelmesebb Hoka cipőmben.

Az első kört könnyedén futottam, olykor az emelkedőknél belesétálva, gondolva arra, hogy van még 3 köröm. Az Ostorosra vezető kaptatót is szépen tempósan megmásztam, egyáltalán nem éreztem durvának. Az onnan levezető lejtőt viszont óvatosan futottam meg. Tudtam, könnyedén beállhatnak egy gyorsabb lejövetelnél a combjaim. Elég jól teljesítettem az első kört 1 óra 24 perccel. Igyekeztem tömni magamba a banánt, a vizet, fél körönként a sótablettát, és iszogattam a BCAA-t is. A frissítés tekintetében mindent elkövettem a jó teljesítésért.

A második körnek nyugodtabban vágtam neki, de már éreztem, hogy a talpaim kezdenek fájni. Gondoltam is arra, hogy szólok a kör végén a páromnak, hogy a legközelebbi fordulónál hozza oda a Hokát, inkább átveszem azt az utolsó 10,6 km-re. Még ezen kör elején mellőztem éppen egy párt (a csajt ismertem, de inkább csak fotóról), mikor megjegyezte a csaj, hogy “ki az, aki ebből 4 kört vállal”. Odaszóltam, hogy én. Ekkor pillantott rá a rajtszámomra, aminek a színe jelezte, hogy a maratoni távot futom. Hát, mikor válaszolt, éreztem a hangjában a tiszteletet. De ez minden futótársnál így volt. Ha maratont futóval akadtam össze, akkor már csak együttérzésből is tiszteltük a másikat. Főleg akikkel a negyedik körben összeakadtam.

Sajnos, már a második körben éreztem, hogy bizony, minden frissítés ellenére kezdek fáradni, ami a combjaimat illeti. De lehet, hogy a talpi fájdalmak hatottak ennyire. De úgy voltam vele, teszem a dolgom, és megyek. Beérve a rajt-cél területre, a párom kezembe adta a frissítésemet, én még magamba tömtem egy kis banánt, meg ittam kólát, amit a frissítő pulton találtam, és megehettem gond nélkül. Az órára rápillantva láttam, hogy még mindig jól állok.

A harmadik köröm azzal telt, hogy igyekeztem nem tudomásul venni a lábfájdalmamról. Persze, elfelejtettem szólni a páromnak a cipőcseréről, így azzal a tudattal folytattam az utam, most már a SpeedCross lesz végig a társam a kihívásban. Ez van. Tavaly már végigfutottam vele ezt a távot, akkor most is meglesz.

Még az első hosszú emelkedő tetején észrevettem egy TopJoy-kupakot lefele fejjel. Tudtam, van benne üzenet. A harmadik körben elhatároztam, hogy a negyedikben le fogok hajolni, és megnézem, mi van benne. Trappoltam tovább, és az járt a fejemben minden nehezebb-könnyebb szakaszt megfutva, hogy már csak egy van belőlük hátra. Egy darabon egy váltós ürge futott előttem, ő mögé álltam be, mert valami hasonló iramot futott, ami pont jó volt nekem. Aztán már éreztem, ha így haladunk, rálépek a sarkára, így nagyokat köhintettem mögötte, majd meg is szólaltam, hogy légy szíves, elmennék. Éppen egy emelkedő előtt voltunk, talán ezért is lassult be. No, mondom, muszáj mennem, mert nem állhatok le az orra előtt, ezért futottam, amíg tudtam, aztán talán én is belesétáltam, annyira már nem emlékszem.

A harmadik körben még megelőztek a dobogósok. Hát, csodálattal nézek rájuk. Nem tudom, nekem mennyi munkát kellene beletenni, hogy így fussak. De megkísérlem.

Ezen kör második felében ért be egy váltós csaj. Volt olyan rész, ahol vissza tudtam előzni. Ő leginkább a lejtős részeken hagyott el, nekem a talpam miatt már fájt minden láblecsapás, a lejtőn meg nem igazán lehet puhán futni. Viszont az Ostoros emelkedőjén olyan szépen beelőztem őt is, meg egy másik lányt is, hogy ihaj. Azok ketten fújtattak, meg megálltak (fiatalabbak is voltak nálam jóval), és én simán felkaptattam mellettük úgy, hogy nekem az már a harmadik mászásom volt. Ez egy kicsit jólesett. Viszont a lejtőn már nagyon haldokoltam. A combjaim is kezdtek visítani, majdnem orra is estem (az ütő állt meg bennem: innen legurulni szép móka lenne, gondoltam). Azzal biztattam magamat, hogy már csak egyszer kell itt lejönnöm. Persze, a váltós csaj, akivel kerülgettük egymást, simán elhúzott mellettem.

A negyedik kört újfent feltankolva kezdtem. Meg egy abszolút módosult tudatállapotban. Igaz, még az első lejtő alján viccelődtem az utat lezáró segítőkkel, hogy igazán átvállalhatnák a pisilést helyettem, mert már 30 kilométere cipelem, és ideje lenne pisilnem. Valóban kellett már az első körtől kezdve. Mindig azzal a gondolattal haladtam tovább, hogy majd, ha nagyon nem bírom, valamilyen elhagyatottabb szakaszon pisilek. Aztán már úgy voltam vele, hogy ez a legkisebb gondom, illetve majd az első utam a célba érés után a wc lesz.

A negyedik körömben sok szeretni való nem volt. Fájtam mindenhol. Szerintem. Ami emelkedőt tudtam, megfutottam, amit nem, azt megsétáltam. A lejtők szarul estek a talpfájdalmam miatt, és a kicsit beállt négyfejű combizom miatt, de haladtam, mint a gép. A TopJoy-kupakot megnéztem (nagyon jólesett a lehajlás). Gondolj valami szépre! – volt az üzenet. Én arra gondoltam, hogy szintidőn belül (ami 6 óra) célba érek. Már magam a célbaérés ténye is gyönyörű gondolat volt számomra.

Ha valamiért szerettem a negyedik kört, az amiatt volt, hogy már kevesen voltunk a pályán. Így teljesen saját magamra figyelhettem. Viszont ez hátrány is lehet egy idő után, mert elveszthetem az időérzékemet, és azt, hogy milyen iramban futok. Szerencsére az utolsó 5-6 kilométeren újra voltak előttem (beértem őket). Mint kiderült, maratont futók voltak. Két pasi volt, meg egy csaj, akit leelőztem. Az egyik ürge olykor elkrákogta magát futás közben. Mikor mögöttem haladt, akkor ebből tudtam, ő az, illetve milyen távol van tőlem.

A frissítő pontnál előztem meg, aztán ő valamelyik lejtőn visszaelőzött. Viszont az Ostoros előtti bevezető emelkedőn lehagytam, és tudtam, ha jó ütemben mászom meg a kaptatót, akkor elhagyom. És jó ütemben tudtam ez úttal is bevenni ezt az emelkedőt. Sajnos, a lejtő nem lett könnyebb. Iszonyatosan fájt minden lépés lefele. Csak azt hajtogattam magamban, hogy már csak ennyi van, kibírom. Itt már tényleg csak az akaraterőm vitt, semmi más. Még a frissítős pasikkal elviccelődtem, hogy jön a náthás (végig fújtam az orromat a verseny alatt, és náluk szabadultam meg a papírzsepijeimtől). Aztán fordultam a le a következő lejtőrészre. Már emelkedőért imádkoztam, ami tudtam, hogy még lesz, mert a célba azon lehet eljutni piciny aszfalttal megspékelve.

Leérve a lejtő aljára, egyszer csak meghallottam a krákogó hangot magam mögött. Na ne! Csak ne itt előzzön be, az utolsó 500 méteren! Úgyhogy tepertem előre, felhagyva minden belesétálós gondolattal. Minden erőmet előkapartam, és futottam fel az aszfalton, majd a cél előtti füves részen.

Aztán már csak azt láttam, hogy mindjárt beérek a célba. Ott a párom, aki fotóz, és az egyik ismerős csaj, akinek mögöttem kellene beérnie a maratoni távot teljesítve, hiszen már az első körben magam mögött hagytam. Rögtön tudtam, hogy nem sikerült neki. Egymás nyakába borultunk, és én azért bőgtem, mert nekem sikerült, és egy picit azért, mert neki nem.

Ez után jöhetett a párom. Aki rögtön zéró kólát akart nekem hozni, de a búbánat se kívánta az édeset annyi banán és kóla után, amit negyvenkét-három kilométeren magamba tömtem, öntöttem.

Még 46-ra akartam kerekíteni a teljesített távot, ha már pár nap múlva ennyi leszek, de a talpfájdalmam leterített, és csak kb. 500 métert pluszt tettem hozzá. Üldögéltem egy kicsit a fűben, úgy csináltam, mint aki nyújt, majd visszamentem a páromhoz, aki a kocsinál várt.

Elmentem megmosakodtam (és természetesen csak ekkor pisiltem), még odaköszöntem az ismerős, helybéli futóknak, akik szintén ezt a távot teljesítették, csak egy kicsit gyorsabban, majd indultunk haza.

Nem tudom, mit érzek. Kaland volt, az biztos. Fájt, az is biztos.

Még nincs meg az elégedettség, az öröm és a büszkeség, hogy megcsináltam. Jobb idővel (4-5 percet faragtam le), mint tavaly. És tulajdonképpen ez volt a célom.

Ami már most valószínű, hogy jövőre újra futok itt, és ha lehet, még jobb idővel, mint ez éven.

megjegyzés: 26. BHM, 16-os rajtszám és 16-án, és 46 éves leszek 4 nap múlva