- Na, azt a pasit ajánlom neked!
- Melyiket? – néztem széjjel.

- Ott ül.
Még mindig nem tudtam, kiről van szó. Végül rábámultam egy nálam fiatalabb, jóképűnek is mondható pasira.
- Arról a szemedet levedd! Tegnap beszéltük, hogy az ilyen típussal csak befürdessz, aztán hónapokig* ápolhatjuk a lelkedet – figyelmeztetett a kolléganő. – De az is igaz, hogy az idősebb férfiak meg nyerők….

* a ´hónapokig´ kissé túlzás, szerintem csak két-három hét.

Bár elég sokat filózok, gondolkodom dolgokon (sokszor tanácsolták már nekem, hogy kevesebbet tegyem), de van, amikor tényleg inkább cselekszem.

Így voltam most is a boltban. Megláttam, leemeltem a polcról, a kosárba tettem és … megvettem. Régóta rágják a fülemet (mikor éppen ki), hogy vegyek kamerát. Mindig azt válaszoltam, ha lesz miért (azaz kiért), akkor megteszem. Most nincs kiért, de vásároltam egyet.

Nekem ez megy. Hogy ha valami eszembe jut, és 100 százalékban érzem, jó lesz az nekem, akkor megcselekszem. Legyen az vásárlás, valaminek a megvalósítása … vagy akár szerelem, amibe belevethetem magamat 100 százalékban.

Ha már gondolkodom, az jele annak, hogy nem is érdemes a dologgal foglalkoznom. Szerintem.

Úgy szeretek könyvet olvasni (vagy akár filmet nézni), hogy ha még vele is kukkantok a tartalmába, a róla írt véleményekbe, szeretem magamnak felfedezni a történetet és a benne rejlő vagy belőle kibukkanó mondanivalót.

Az elmúlt hetek nagy (és újra) felfedezettje számomra Wass Albert. Eddig öt könyvét olvastam és egyszerűen lenyűgöz. Igazi spirituális ember. Legalábbis nekem ez jött le az eddig megismert írásai alapján.

Szeretem, ahogyan Erdélyt, Székelyföldet és az ott élő korabeli embereket ábrázolja. Fura, de szinte “otthon” érzem magam abban a közegben. (Már amennyire ezt lélekben megtehetem.) És vágyom oda. S arra is, hogy megtapasztaljam azt az összhangot, ami réges rég az ember és a benne élő természet között volt.

De vissza a könyvekhez! Bár leginkább tanulnom kellene (és teszem is), de csak letöltöttem Abe Kobo A homok asszonya c. könyvét. Mert egyszer hallottam róla – illetve mert a szüleim könyves polcán annak idején sokszor láttam, kezembe akadt -, és kíváncsivá tett. Azt hiszem, most jött el az ideje, hogy el is olvassam…

Nagyjából tudom a történetet (mert ugye elmesélték anno), de tudom, hogy így is működni fog a sztori. S aztán vagy írok róla, vagy nem.

A nap tanulsága: ma a természet nem támogatta a véradásomat, pedig hónapok óta készülök, hogy végre újra megcsapoltassam magamat. Alacsony hemoglobin szint. Három hónap múlva, ha éppen ideális lesz a nap, akkor mehetek megint.

Pontosan hat éve született.
Mi mindent megélt, de sok mindent nem tartalmaz.
Hm. Hát, köszönöm.

Új sorozatot indítok a saját blogomon Heti örömök címmel. Vasárnaponként vagy ahogy tudom, dokumentálom, hogy az előző 6-8 napon milyen örömök, sikerek értek, legyenek azok, bármilyen picinykék.

Mindezt csak tájékoztatásként írom le.

Íme a sorban az első hét:

- Végigvettem az összes jelölt blogot a goldenblogon. Igaz, nem szavaztam, de ez most mellékes.

- Sikerült bevásárolnom az iskolakezdéshez. A kisebbik számára teljesen (most így tudom), a nagyobbik a jövő hét sikere lesz, mert ő már felsős.

- A munkahelyen is értek piciny sikerek: lezárólevelek megfogalmazásában egyre tökéletesebb vagyok.

- Egész ügyesen levágtam a kisebbik haját ollóval. Már 5 éve nem “fodrászkodtam”.

- Készült rólam egy fotó csak úgy, és nagyon úgy tűnik, másoknak is tetszik.

- Mikor a legnyúzottabbnak éreztem magamat, akkor kaptam egy bókot egy férfitől “szép sima az arcod” mondattal.

- Megtaláltam a notebookhoz kapott eredeti Windows XP telepítőcsomagot. (Köhöm-köhöm! Sikeresen eldugtam magam elől három éve…) Most újratelepíthetem a cuccost, hogy eredeti szoftverrel működjön a gép.

- Osztottam-szoroztam, elmélkedtem, filóztam, átrágtam magam az átrágnivalón, és végül meglett a konklúzió is.

Meglehet, nem jutott minden apró siker és öröm az eszembe (de legalább legközelebb azonnal vagy majdnem rögtön dokumentálom), de alapvetően remek hetem volt. Most is.

Valaki azt mondta nekem egyszer, milyen jó, hogy megtaláltam a lelkitársamat. Mivel nem tudom, milyen egy lelkitárs, ezért csak azt mondhatom, majd a halálom napján tudni fogom, így volt-e.

- Vegyél fel egy másik nadrágot! Légy szíves! Ez a szabadidő nacid. Most vásárolni megyünk – próbálom meggyőzni.

- Nem. Jó ez. Kit fog zavarni? – így a kisebbik.

- ….

- Csak téged. Meg Mamát, ha találkozunk vele.

Ugye nem olyan vagyok, mint az anyám?

Napok, hetek óta el szeretném dönteni, hogy az, amit kergettem és valóságnak hittem, az tényleg az, vagy csak egy álomkép.

Viszont a valóságot nem tudjuk kergetni, mert az VAN. Ott és akkor. Itt és most. Tehát …

Két rokonnő és én beszélgetünk. Régen találkoztunk, az egyikünk (ki lehet sakkozni, hogy nem én) nem régen szült. Levágatta a mindig is hosszú haját, és ami eddig egyenes volt, most göndörödik. Élvezettel ecseteli, mennyire tetszenek neki az új hullámai, amelyek természetesek.
Ezt kapta a második gyerek után a természettől.
A másik nő megjegyzi, ő a két szülés után nagyobb cipőket vásárol, mert a lábai nőttek.
Rám néznek:

- És Te? Nálad történt valami változás?

Hm. Jó kérdés, mondom magamnak. Mi a túróval dicsekedhetnék? Majd kibököm:

- Vékonyabb lettem.

Amire mindig is vágytam. De az igazi változások belül zajlottak. Az, hogy anya lettem, kicsit érettebbé tett. Felelős lettem másokért. Az, hogy meg voltam elégedve a néhány kilóval könnyebb testemmel, bátrabbá változtatta az öltözködésem: csinosabb ruhákat kezdtem hordani. Elkezdtem a színeket viselni: minél vidámabb, annál jobb.

A változás mai napig tart és az elkövetkezendő pár év még erről fog szólni, hiszen a gyermekeim önmagammal szembesítenek, és én pedig azon vagyok, hogy ezt észrevegyem és együtt haladjak az elkerülhetetlen változással. Mert ez könnyebbé teszi az életemet.
(Hiszen bolond lennék megnehezíteni azt.)

Egyik cinikus (és élcelődő) mondásom (különösen esküvők hallatán jegyzem meg): mindenki a saját vermét ássa. Ennek vidámabbik változata: mindenki a maga szerencséjének kovácsa. Ugye ismerős?

Délután, még a munkából, hazatelefonáltam. Kértem Anyut, hogy indulásra készre időzítse a kölyköket ekkorra, meg akkorra, mert vásárolni viszem őket. Jók leszenk melegítőben, kérdezte Anyu. Visszakérdeztem, a kisebbik hogyan néz ki, emberek közé lehet-e vinni. Mert bizony képes – számomra – lehetetlenül felöltözni, teszem hozzá.
Körülöttem a kollégák csak röhögtek a párbeszéd hallható felén.
Ugyan elmagyaráztam néhány rövidke történeten keresztül, miért is vagyok ennyire gyanakvó kisebbik gyermekem öltözködési módjával kapcsolatosan.
Aztán felrémlett, hányszor hallottam saját anyámtól – igaztalanul, szerintem – a kérdést:

- Ebben akarsz menni?

A hangsúlyt sajnos nem tudom mellékelni, pedig az adta a kérdés felbőszítő, önbizalomrombóló ízét. Nem kívánom senkinek.

De most jót mosolyogtam az emléken és megjegyeztem hangosan:

- Ebben tuti rám ütött a gyerek.