Azt kell írjam, hogy ez az egy hét pihenő igenis segített rajtam. Nyilván az volt a reményem, hogy fog számítani, ha kikerülök a mókuskerékből – még ha csak 5 munkanapra is -, és össze tudom szedni magamat annyira, hogy ne legyek non-stop egy felrobbanni készülő bomba.

A szervezetem rögtön megérezte, hogy most már szabad a pálya, lehetek beteg, mert szombaton délután már kezdtem érezni a torkomat. Ennek megfelelően az éjszakám azzal telt, hogy bár tűrhetően aludtam, de többször felébredtem, és éreztem a nyeléseknél, hogy a torkom fáj. Ittam, visszaaludtam.

Szerencsére vasárnap már ezen tünet elmúlt, és úgy tudtam leutazni az “isten-háta-mögé” a Vas megyében levő panzióba (cirka 4 órás út egy megállással és némi eltévedéssel – don’t ask how gsp mellett), hogy tűrhetően voltam. Persze, ezek után jött a nátha következő szakasza: orrfolyás.

Megérkeztem a panzióhoz egy kis faluba (másfél éve még 382 fő volt a lakosainak száma), leparkoltam, kiszálltam az autóból. Csak álltam, és élveztem a madárcsicsergős csendet, a nyugalmat, és azt éreztem, hogy innen én nem akarok soha elmenni, mert ez nekem jó, de nagyon.

Erdőre néző szobát kaptam, ami azt jelentette, hogy leginkább csak a madarak hangját fogom hallani teljes négy napig, illetve olykor a személyzet zörgését, hangját, ha kijönnek a hátsóudvarba.

A csend már 20 éve nem zavar. Amikor a volt férjemmel kiköltöztünk a kis zsákfaluba, ahol többször egyedül maradtam a két gyerekkel éjjelre, barátságot kötöttem a sötétségtől, az egyedülléttől és a csendtől való félelmeimmel.

Ahogy én szabadságra mentem, az év első kánikulanapjai is megérkeztek. Ismerve magamat sejtettem, hogy így az Őrségben töltött idő kevésbé lesz mozgalmas. Az első nap csak Szentgotthárdra merészkedtem át – autóval. Meglepetésemre egy kisvároskát láttam, ami persze önmagában szép, és van látnivaló benne, de egy óra alatt ki is pipáltam ezeket. A Nagyboldogasszony templomban, amelynek közelében parkoltam, például akkor sikerült betévednem, amikor éppen gyászmisét celebráltak…

Mivel meleg volt, és elég hamar körbejártam a belvárosi részt, visszaautóztam a szállásra, és olvastam, pihentem a szobámban. Befizettem egy masszázsra is. (Őszintén szólva visszasírom a régi masszőrömet, akihez évekig jártam még a lezárások előtt.)

Másnap, kedden a Hársas-tóhoz gyalogoltam el az erdőn keresztül a turista- és jelzés nélküli utakon. Nem nagy táv, kb. 7 km. Ott megérkeztemkor elbeszélgettem a tópart őrzőjével, majd megkerültem a tavat, ettem palacsintát, ittam szörpöt, és úgy gondoltam, harmincvalahány fokban inkább visszabuszozom. Nem ez lett, mert nem volt türelmem várni másfélórát. Inkább gyalogoltam. Ezúttal nem az erdőn keresztül, hanem az autóúton, ami a google maps szerint kb 7,5 km távot jelentett. Elsősorban a tűzőnapon. Ja, merész voltam és vakmerő. Egy idő után feltettem a fejemre a futóhátizsákomat, mert nem mertem megkockáztatni a napszútást, a hőgutát. Az út második felében még futni is próbáltam, de akkor lekerült a zsák a fejemről, és egy szűk kilométer után azt éreztem, jobb, ha csak gyalogolok. A kalandom végére még akadt némi nehézség: az az út, ami könnyűnek és rövidnek tűnt a google maps ajánlása alapján, arról kiderült, hogy a vége nincs lekaszálva, letakarítva, így vissza kellett mennem, és mégis megmászni a dombot (amit kikerültem volna), hogy végre a panzióhoz jussak.

Az ott létem következő két napja (az egyik a születésnapom is volt), kevésbé volt gyaloglós. Még azért megnéztem a hármashatárkövet, ami az ország legnyugatibb pontján van. Élveztem, hogy egyik országból át a másikba sétálok át másodpercek alatt. Visszaindulva a kocsihoz ugyan majdnem Szlovéniában kezdtem el túrázni, de hamar korrigáltam az eltévedésemet. Másnap egy kör mentem. Először Szalafőn nosztalgiáztam a régi falusi életet tekintve látva a skanzen házait, és örültem, hogy ha nem is éltem gyerekkoromban falun, de a nagymamámnál láthattam, tapasztalhattam ezt-azt belőle. Nekem még jutott az igazi disznóvágásból, a szüretből, és etettem (babusgattam) a mamám csirkéit, stb. (Ugyan szeretnék nyugdíjasként már falun élni, de kétlem, hogy mindezt meg fogom tudni adni a leendő unokáimnak.)

Láttam ott európai bölényeket (és vadlovat), vettem mákos-tökös rétest és egy-egy cserépbögrét a két gyerekemnek. Aztán újra autóba ültem, és elvezettem Velemérre, mert ott van egy templom (Fények temploma), amit ajánlottak, hogy nézzek meg. Az amúgysem túl széles főútról egy lehetetlenül keskeny, egy trackes autóút vezet le a templomig Velemér határában. A pici faluhoz egy pici (cuki) templom illik. Egy olyan, amiről az jut az eszembe, hogy zsebre tudom tenni, és hazahozni.

Miről nevezetes? Hát arról, hogy a falain (nyomokban) megmaradtak az 1300-as években festett freskók, még úgy is, hogy a tán az 1800-as években legalább egy évtizedre tető nélkül és gazda nélkül állt, fa és fű nőtt benne, ázott-fázott, napégette ott, ahol érte. A feltételezések szerint azért maradtak meg a freskók a falakon ilyen jó állapotban, mert a reformáció idején vastagon kenték be (hol volt még akkor műemlékvédelem?!) mésszel, hogy szép fehérek legyenek (avagy eltüntessék a katolicizmust belőle). Így mikor az eső verte belül is a falait, jó részt csak a meszet mosta le róla rétegről rétegre.

Úgyhogy, ha valaki az Őrségben jön-megy, ezt a kicsiny templomocskát is vegye szemügyre.

Innen Zalaegerszegre irányoztam magamat. A város határában megtankoltam, és gépi mosással lemosattam az autómat. A benzinkutas ugyan csodálkozott, miért pont akkor teszem, amit meg én nem értettem, mivel nem nagyon néztem híreket azon a héten. Ezért sem tudtam, hogy a csütörtök este még ragyogó tiszta autóm szombat reggel az első eső után már homokpöttyös lesz köszönhetően az Afrika felől érkezett homokfelhőknek. Nem baj, legalább egy réteg kosszal kevesebb van rajta.

Zalaegerszegen nem csináltam sok mindent (hülye 30 C fok!). Bementem a Zala Plazaba olyan gondolattal, hogy beülök a moziba, illetve veszek magamnak egy-két ruhadarabot. Ezek helyett vettem a Libriben három darab könyvet…. Ezzel ki is pipáltam a városban való látogatásomat, és visszavezettem a panzióba (egy jó órás út volt).

Pénteken már indultam is haza.

folyt.köv.