“… én érzem az elmúlt években azt, hogy engem nagyon fárasztanak az olyan kapcsolatok, ahol figyelned kell arra, hogy mit mondasz, ahol viselkedned kell.”

Ezt ma reggel a futásom alatt hallgatott podcastban mondta az egyik résztvevő. Betalált, mert ezt érzem én is az utóbbi időben.

Lassan 52 éve akarok állandóan valakinek megfelelni – saját magam mellett. Eddig is fárasztó volt, de legtöbbször nem ez az érzés tudatosodott bennem korábban, hanem a frusztráltság, esetleg a düh, a harag.

A hét elején is szembesítettek azzal, hogy jó lenne, ha megszabadulnék az olykori tüskés beszólásaimtól, azaz viselkedhetnék mindig minden pillanatban. Tudom, az élet arról (is) szól, hogy a személyiségem fejlődjön, de már k@rvára unom, hogy megint meg kell felelnem egy elvárásnak (mert akár az állásomba kerülhet, ha nem vagyok állandóan a béke és nyugalom szigete).

Nem hiszem, hogy olyan rettenetes ember lennék. Tudom, vannak nekem is pillanataim, de soha nem én voltam a munkahelyeimen az, aki az ellentéteket szította vagy púp volt a kollégák hátán.

Igyekszem alakítgatni magamat, amikor már saját magam nem bírom elviselni magamat, de most felmutatom a T jelet. Hagyjon mindenki békén, és fogadjanak el olyannak, amilyen vagyok. Még akkor is, ha időnként kijön belőlem a bunkó borsodi. (Már ha ez összeköthető a származási helyemmel.)