A múlt héten már a közepébe csaptam a lecsónak. Az új rendelések hozzám érkeznek be, nekem kell velük foglalkoznom. És kapom a segítséget a kintiektől, mert szükségem van rá: folyamatában derülnek ki dolgok, amiket még nem tudok, pedig alap információk, feladatok.

A múlt héten derült az is ki, hogy az edzőm felhagy az edzősködéssel, és olyan irodai melós lesz, mint én. A szükség nagy úr, megértem. Kapok másikat. Igaz, közben én sérültem le, így csütörtöktől egy centit sem futottam. Talán csak a buszhoz. Már egy ideje (pár hónapja) fáj a jobb lábam második ujja tövében az ízület, izom, tököm tudja mi. Gondoltam, előbb-utóbb csak meggyógyul magától. Aztán múlt szerdai intervallumos futás közben már a vádlim is folyamatosan fájt, mivel a lábfejemben érzett fájdalom miatt óhatatlanul módosítottam a futó mozgásomon, így másként kezdtem terhelni a vádlim izmait. Be is ragasztottam tapasszal este. Ugyan azóta nem tapasztaltam semmi rendellenességet, de a lábfejemben igen, és emiatt egy pici motivációm sincsen a futáshoz.

Pár éve még simán elindultam futni bármilyen lábfájdalommal, de már csekély türelmem és lelkierőm van mindehhez. Ugyan volt egy-másfél évem, mikor élveztem a sérülésmentes futást, edzést, viszont az elmúlt 3 év túl sok erőfeszítést és erőt kívánt tőlem a változások, a helytállások miatt, és azzal, hogy leginkább csak magamra számíthattam, mert nem volt kire támaszkodjak. Őszintén szólva nem azt érzem, hogy mind ettől megerősödtem, és “ide nekem az oroszlánt!”, én már mindenre is képes vagyok.

Hogy mit érzek? Egyensúlytalanságot, talajvesztettséget. Keresem a helyemet, a megállapodást. Szeretném, ha a “gyökereim” végre talajt fognának, és ne csak léteznék a világban, hanem élnék is.

Az elmúlt évek nagyon kevés emberhez voltak kegyesek. Ilyen-olyan módon meg lettünk rángatva. Sokan küzdünk, mint malac a jégen, hogy talpon maradjunk. Mindenki más kereszttel egyensúlyozik a vállain. Sajnos, a környezet is egy fel- és kifordult világ, ami egyáltalán nem azt támogatja, hogy egy hamar egyenesbe jöjjön az ember. Abszurdisztán rohadt egy ország.

Két hete a szüleimnél voltunk. Ebéd után a gyerekeimmel és Apuval a jelen helyzetet kezdtük el kinyekeregni magunkból. Az értetlenség és az elkeseredettség beszélt belőlünk. Anyám ránk szólt, hogy “jaj, mit kell gyűlölködni”, stb. (Nem mintha ő lenne a pozitív gondolkodás és elfogadás nagyasszonya.) Nem bírtam szó nélkül.

– Anyu! Szeretnénk kiventilálni magunkból az érzéseinket. Máshol ezt nem tehetjük meg. Legalább családi körön belül mondhassuk el, mennyire sz@r ez az egész – mondtam, valahogy így.

Tudom, már korábban írtam erről, de még mindig csipkedem magamat, hogy ez nem egy rémálom, ez valóban megtörténik. Talán az a baj, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek kis buborékjában nőttem fel, ami biztonságot adott, egy hitet abban, hogy a világ jó, és mindenki (kivéve a bűnözők) azt akarja, hogy előre menjenek a dolgok, és mindenki jól járjon: mind anyagilag, mind egyéb szinteken. S nehéz megemésztenem a jelenlegi helyzetet. Felfogom, mi zajlik, aztán visszamenekülök a szűkebb világomba. Hát, így.