Spiróra várva

Jött az e-mail a bookline-tól, hogy lejáróban van x mennyiségű pontom.

Elolvasva az Angyali játszmát, majd belekezdve A mennyország fogságában c. könyvbe, rájöttem, hogy ez a két könyv A szél árnyékában egyetemben egy tetralógia részei, így a Lelkek labirintusát is muszáj beszereznem.

Szóval, tegnap neki is álltam a rendelésnek. Kiválasztottam három könyvet, mind a szépirodalom kategóriában, így arra kértem 10 % kedvezményt. Aztán hiába aktiváltam a kedvezményt jelentő kupont, a könyvek árai nem lettek kevesebbek. Hagytam a túróba azzal, hogy május végéig még használhatom a kupont, ha rászánom magam a könyvvásárlásra – újra.

Aztán ma reggel meghallgattam egy partizános beszélgetést Spiró Györggyel. Mivel még egy könyvet, művet sem olvastam (vagy láttam színházban) tőle, úgy döntöttem, ideje.

Így hát ma reggel kosárba tettem a tegnap meg nem rendelt Zafón-könyvet, majd választottam egy Spiró-regényt, amit nagyon dicsértek, és még hozzádobtam az egyik kedvenc történelmi regényírónőm egyik, általam még nem olvasott könyvét, és aktiváltam a kupont. Kerekedett a szemem, mert ezúttal működött a levonás.

Mondanám, hogy vannak véletlenek, de nincsenek….

Rajtam múlik

Mondhatnám, hogy négy nap az élet. De nem! Mert bár ugye nagyon örülök, ha végre nem a munkahelyen töltöm ezzel-azzal az időmet, de meg kell becsülnöm azt is, hiszen amellett, hogy egyetlen bevételi forrásom, még az Univerzumnak is jó kiindulópont, ha nem a nulláról kell engem indítania egy új munkahely irányába.

Meg hát a pszichémre is pozitív hatással van, ha aktív dolgozóként keresem a számomra megfelelő munkát.

Szóval, a négy nap elsődleges célja az volt, hogy az egészségem helyreállítását támogassam sok-sok semmittevéssel (olvasás és film/sorozatnézés), némi sporttal, főzéssel (egy gyerek etetése), meg ami jön.

Mindez meg is valósult. Sőt még két darab cserepes virágomat is átültettem hétfő délután, miután hazacipeltem a hátizsákomban egy 20 literes virágföldet az aldiból. Az átültetést mindig macerának érzem, pedig tudom, hogy csak egy egyszerű procedúra, és nem is tart sokáig a két darab növény miatt.

Ami elmaradt a hétvégén, az az autó és a lakás ablakainak mosása. Talán jól is tettem, hogy mellőztem őket – lustaságból -, mert ma reggel esett az eső, és olyan szutykosan találtam a parkolóban az autómat, hogy rossz volt ránézni. Szóval, jó, hogy nem fárasztottam magamat, nem költöttem a pénzemet feleslegesen a pucolásra.

Jó lenne már újra folyamatosan futni és edzeni, és így a céljaimhoz közelíteni. A múlt év megakasztott ilyen-olyan akadályaival, s bár azokat elhárítottam, a feladatokat megoldottam, és az elért sikerekből tapasztalatot kaptam, a jelent és a jövőt nézve pedig erőt tudok meríteni belőlük: ha akkor meg tudtam lépni azon feladatokat, akkor majdhogynem bármit is képes vagyok.

Újra látni és érezni szeretném, hogy velem van a szerencse. Talán ezért is nézek, hallgatok beszélgetéseket olyan emberekkel, akik példát mutathatnak saját életükkel, illetve tudásukból, bölcsességükből én is meríthetek.

És azon is belém-belém nyilall olykor, hogy nagy valószínűséggel már kevesebb van előre, mint hátra, így a pillanatok fontossága, jelentősége, megélése még inkább felértékelődik számomra. Nem mindegy, hogyan élem meg ezen momentumokat. Rajtam múlik ez is.

Mi a biztos?

Bár tényleg egyszerű lenne és anyagilag jobban megérné – még -, ha a mostani munkahelyemen maradnék, de nem tudom, lehet-e – még – azon a zsigeri ellenérzésen (nem akarom nevesíteni), amit érzek, amikor rágondolok, vagy akár ott vagyok (heti 4 x 9 + 6 és fél óra).

Hát, nézelődök az álláshirdetések között. Egyelőre nem sokra jelentkeztem. Ehhez hozzájárult az is, hogy a múlt hét hétfőn már kijött valami szir-sz@r rajtam, abból igyekeztem esténként kilábalni, és mikor már úgy gondoltam, hogy kinn vagyok, csütörtök estére, egy kis lelki összeomlással a munkahelyen összehozott hülyeségemnek köszönhetően, rosszabbul lettem, így másnap nem is mentem dolgozni, csak az ágyban fordultam jobbra és balra egész nap.

A szombat estém, éjjelem volt még gáz, de vasárnap este úgy ítéltem, hogy munkára alkalmas vagyok, így tegnaptól dolgozok.

Szóval, tegnap estére már annyira muszáj is volt összekaparnom magamat, hogy három témában egy videóinterjút magamról összetegyek. Nem is oly egyszerű! Még a két szakmait össze is tettem valahogyan, de az utolsó, amiben magamról kellett beszélnem, keményebb dió volt. Mit is mondhatnék, ami nem arról szól, hogy mit csinálok szabadidőmben, van-e kutyám vagy macskám?! Nagyon bő lére nem is eresztettem, és inkább azt fejtettem ki, miért is szeretnék az lenni, ami. Hogy ez mennyire volt profi és elegendő magyarázat, már más kérdés….

Nem tudom, milyen idők jönnek, mert ami most van a kovix lecsengése (vélhetően már abban a szakaszban jár) idején, az … még elképzelhetetlenebb volt, mint amit ez a vírus okozott. És mi még nem is a háború közepén vagyunk! Remélem, nem is leszünk….

Az, ami még 2 éve biztos volt, és békés, nyugodt jövőt sejtetett, az most nincs. Az elmúlt két év bebizonyította, hogy a külvilág egyáltalán nem ad biztonságot. Azt önmagunkban kell megteremteni. Hát, ezen vagyok. Másként nem megy.

Amikor nekimentem a falnak

Tegnap majdnem minden a terveim szerint alakult. Csak azért nem, mert kiderült, gyenge vagyok a dombmászáshoz, mint az őszi légy.

Hogy csak emiatt kellett féltávnál egy rövid visszafelé utat választanom, vagy már akkor bujkált bennem az estére halvány torokfájásként megjelenő betegség, nem tudom. Viszont azt igen, hogy a 11,4 km első részében (a többit ugye nem ismerem), tulajdonképpen a bő első két kilométeren meg kellett másznom 310 m szintet, és csak néhol tudtam belekocogni, hogy ne menjen a 145 bpm felé a pulzusom.

Felgyűrtem magamat fél óra alatt, és már éreztem, hogy fáradok. No, a lejtőzés meg nagyjából abból állt, hogy óvatosan lépdeltem vagy a köves, erősen egyenetlen talajon, vagy a csúszós, enyhén sáros felületen. Amikor már lett volna lehetőségem futni, annyira fáradtnak és erőtlennek éreztem magamat, hogy legszívesebben leültem volna, és várok a csodára, ami levisz az autóig. Hát, így én még nem voltam. A lelkesedés még vitt volna, viszont az erő a lábaimban kezdett a nullához közelíteni.

Fenn nem maradhattam, így kinéztem a legrövidebb utat a kocsiig, aztán igyekeztem épségben leérni. Ment. Mivel az edzésidőből volt még hátra 20 perc, megkíséreltem lefutni a környék földútján, de 10 perc után éreztem, ezt most jobb feladni.

Estig sok mindent nem csináltam, csak pihentem. De már éreztem, hogy fájdogálni kezd a torkom. Ugyan a hengerezés alatt egy pici fájdalmat sem éreztem a lábaimban, tudtam, hogy reggelre lesz némi izomláz.

Van. Nem vészes. De már nem tudom, hogy a betegség miatt fáj mindenem (a hátam is), vagy izomlázam van. Tény, hogy fáj ülni.

Megpróbálom délig kihúzni fájdalomcsillapítóval, aztán meglátom, hogyan érzem magamat. Túlélésre játszok….


Elengedés

Ugye a tegnapi bejegyzésemben az elengedés témáját hoztam fel (újra)?

Még aznap este megtartottam az első kinez stresszoldását az új lakásomban. Tudom, sok ember szemében nem ideális egy olyan helyen segítő tevékenységet csinálni, ami jó sok lépcső megmászását igényli először. De hát ez van.

Szóval, jött a hölgy, elmondta a problémáját, és elkezdtük az oldást. Majd az oldás során feljött az elengedés kérdése. Itt egy kicsit megakadt, mert nehéz volt elképzelnie azt, hogy úgy érje el a célját, hogy közben el is engedje.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy amit oly nagyon szeretnél évek óta, elenged annak az akarását. Szerintem kevés olyan ember van a Földön, aki ezt egyszer nem tapasztalta meg valamilyen témában.

A hölggyel felelevenítettem az általa mesélt egyik történetét, amiben hasonló sürgető akarást élt meg, és azt is, hogy végül meg is valósult az, amit oly nagyon szeretett volna. Akkor, amikor már tulajdonképpen a nagy akarás lekerült benne az adott témáról.

Az már tényleg rajta múlik, hogyan halad tovább az életében, a megértett dolgokból mit tanult és mit valósít meg. Mindenesetre kíváncsi vagyok, eléri-e, amit szeretne. Ha meg kell tudnom, majd értesülni fogok róla. Ha pedig nem, akkor nem. Elengedem.


Megállít és elenged

Szerintem most először (korábbi esetre nem emlékszem) állítottam le egy álmomat, hogy na, azért ezt ne!

A főnököm osztott volna nekem ki feladatot, és amennyire rajongok a jelenlegi munkahelyemért és munkámért, azt azért nem szeretném, ha álmomban is ezt élném. Szóval, határozottan megállítottam az álmot, és töröltem.

Futás közben újfent podcastot hallgattam, miközben teljesítettem az edző előírását, hogy háromszor három 162 bpm-es szakaszt is fussak. Ilyet már régen csináltam.

A podcast főszereplőjétől jó volt hallani:

“- … tudom, hogy lehetőségek vannak mindig. És abban például hiszek, hogy mindig jobb jön.

Mindig jobb jön?

Elengedünk valamit. … Azt meg kell tanulniuk az embereknek, hogy mindig jobb jön. És ha ezt megtanulják, akkor el tudják engedni a dolgokat, és nagyon sok méregtől és kíntól szabadítják meg magukat. ”

Egyszer volt, hol nem volt

Most először érezte azt, hogy üres térbe került. Szinte tapintotta. Állt a helyiség közepén, körbenézett, toporgott. A csend, amit máskor úgy szeretett, élesen jelezte, egyedül maradt.

Lassan ébredezett benne a düh, a tehetetlenség érzése, mert ő nem ezt akarja, nem így.

A sikító ordítás feszítette belülről. Dühös volt magára. A pattanásig feszített húr végül elpattant, és ezen ő lepődött meg legjobban. Mint egy kamikázé, aki belesüvít a célpontba, és a becsapódása, a halála váratlanul éri.

Ezt akartad, nem, kérdezhetné magától, hiszen te voltál kegyetlenül cinikus, rideg és utálatos. Ki bírja ezt? Nincs olyan, hogy próbára tenni, nincs olyan, hogy bizonyítsa be, valóban számítasz és kellesz.

Lekuporodva a kanapé sarkába kereste az önmagát felmentő – vagy megmentő?! – gondolatokat. Számtalant talált volna, de minek. Csak illúziót adtak volna, hogy ő az ártatlan, a hibátlan.

A csaló.

Miközben ő nem tudja, mit is akar. Valójában. Őszintén.

még mindig az ízületeim

Próbaként elkezdtem szedni egy gyógynövényes tablettát, ami elméletileg vízhajtó hatású. E mellé becsatlakoztattam a zöld tea ivását.

Eddig annyit észleltem, hogy éjjel, mikor szokásom szerint felébredtem és kimentem wc-re, valóban pipiltem. Egyelőre az ízületeim körül ugyanúgy megvan a duzzanat.

Fura, hogy csak a főbb ízületek ennyire terheltek. Az ujjaim, legyenek azok a lábfejemen vagy a kezeimen, ugyanolyan vékonyak maradtak.

Gondoltam arra, hogy teszek a bokáimra ödémát csökkentő ragasztást kineztape-pel, de nem tudom, hogy meddig ragasszam fel, hogy meddig vezesse el a folyadékot a bokáimtól, ugyanis a térdem is gáz.

Az edzéseimet csinálom tovább, mert “sz@rok bele, szól a zene”, és jobb ötletem nincs. Bár reggelente a bemelegítésig folyamatosan fontolóra veszem, hogy kihagyom az aznapi edzést, de aztán mindig bebizonyosodik, hogy hiba lett volna, ha megteszem, azaz nem futok, biciklizek vagy erősítek. Az ízületeim ugyan nem lesznek sokkal vékonyabbak, de legalább be vannak mozgatva, és talán nem erőltetődnek meg.

Ami az éjszakai felébredést illeti! Tegnap a nagyobbik gyermekkel az ikejában voltunk neki íróasztalt venni. Muszáj volt a segítségét kérnem, mert tudtam, hogy a doboz 34 kg körül lesz, ezt pedig a korábbi tapasztalataimból kiindulva, nem tudom se felemelni, se a negyedikre felcipelni – egyedül.

Szóval, megvettük, elmentünk a raktárig felvenni, hazavittük, és az éppen hazaérkező szomszédfiú segítségével a lakásig feljuttattuk. A nagyobbik gyerek még lement az autóhoz a lent maradt csomagjainkért, és miután összepakolta, amit el szeretett volna vinni magával a koliba, otthagyott.

Időben lefeküdtem aludni, és egyszer csak felriadtam. Úgy éreztem, hogy nagyon kell pisilnem, így kibotorkáltam a wc-re. Éppen nyitottam az ajtaját, mikor hallottam, hogy a bejárati ajtó zárjába valaki bedugja kívülről a kulcsot és nyitja. Kizárásos alapon sejtettem, hogy valamelyik gyermekem lehet (neki van rajtam kívül kulcsuk a lakáshoz), és hogy ne ijedjen meg, fel is kapcsoltam a villanyt a wc-ben, ami a bejárati ajtóval szemben van pár méter távolságban. A nagyobbik gyermek lépett be az ajtón, és szabadkozva húzta elő kérdő tekintetemre és szavaimra (Hát te?!) a zsebéből az autó kulcsát, mert nála maradt. Nagyon megköszöntem neki, de leginkább azt, hogy ilyen lelkiismeretes. Éjnek idején (fél 11 volt) képes egy-egy órát utazni, hogy visszahozza a kulcsot nekem.

Reggel pedig eszembe jutott, hogy nagy gondban nem lettem volna, ha nem ilyen rendes, vagy nem veszi észre, hogy nála van, mivel a pótkulcs ott lapul a táskám mélyén.


Egy esős reggel

Talán álmodtam éppen, talán csak az alvás mély kómájába szűrődött be a mobilom által játszott zene, ami engem igyekezett ébreszteni.

Még félig aludtam, mikor kipattanva az ágyból az ébresztőt kikapcsoltam. Kóvályogtam a szobámba, hogy akkor most mi is van. Az évek alatt belém rögzült mozdulatok működtek: lámpát kapcsoltam, a kávéfőzőt beindítottam, mobilnetet visszaadtam a telefonnak és leültem, vártam a kávét.

Felébredni akkor kezdtem már, mikor lefele trappoltam nem túl lelkesen (bár igyekeztem magamat motiválni – erősen) a lépcsőházban, hogy fussak. Bár megnéztem, milyen idő van odakinn, de leginkább a hőmérséklet érdekelt. Az az előrejelzés, hogy hamarosan esni fog, nagyon nem lépte át az ingerküszöbömet, mivel éppen nem zuhogott odakinn.

Én kiléptem az utcára, az eső meg elkezdett esni. Először csak egy-egy cseppel jelezte, hogy hamarosan vizes lesz minden. Én is.

A csepegésből lett egy kiadósabb zápor, majd a futásom 73 perce alatt átfordult kényelmes esőbe.

Mivel nem volt rajtam az esőálló sildes sapkám, se a mellényem, így eleinte nem voltam túl boldog, hogy hideg eső áztatja a fejemet, hajamat. Ezen húsz perc múlva, mire teljesen bemelegedtem, túllendültem, csak azon járt utána az agyam, hogy a kért pulzusszinteket tartsam. Ugyan az olykor szembe fújó hideg szélnek nem örültem, de szerencsére ezen szakaszokból kevesebb volt.

Egyszerre fejeztük be az esővel: én a futást, ő az esést.

Jó kis kaland volt, így biztosan felébredtem. Remélem, a meleg zuhannyal kompenzáltam a kinti hideg vizet.

Ma reggel görgőzés közben, ahogy máskor is teszem, youtube-on néztem, hallgattam egy beszélgetést. Mivel mostanában van rá kapacitásom, nyitottam újra a személyiségfejlesztés felé, így ilyen jellegű videók között is válogatok.

Szabó Péter* beszélgetéseit dr. Daubner Bélával választottam a mai edzéshez.

Többek között arról is szó volt, hogy a lélek nem szorul soha gyógyításra, hiszen az az origó, az egyensúly maga, az eredendő. Elsősorban a szellem, azaz a psziché, ami kikerül az egyensúlyból, “betegszik” meg, és ezáltal egy idő után a test is. (Lásd pszichoszomatikus betegségek!) Ezért érdemes a test gyógyítása mellett a pszichével is foglalkozni.

No, mindezen információ nem újdonság számomra. Ha az lenne, nem mennék stresszoldásra, mikor valami testi tünetem van. Így teszek most is, bár már, úgy tűnik, húzódik vissza az ízületeim ödémája.

Egyébként is mentem volna, mert érzem, szükségem van egy kis helyrepakolásra, de ez egy ösztönző erő is volt a bejelentkezéshez.

Amúgy is mindig van, amivel nem tudok magam mit kezdeni, de most a legégetőbb számomra ez a munkahely ügy. Úgyhogy már várom a kigubancolás, helyrerakás, a tisztánlátás lehetőségét…

*Ami Szabó Pétert illeti, még a kezdetekben, nyitott voltam irányába, de aztán számomra túl sablonos lett, és túl MLM-es, ezért kizártam a világomból. Egy-két hete hallgattam meg vele a Partizán-interjút, és meglepődtem, mennyire mélyebbé vált a személyisége. Én értettem, miről beszél, hogyan gondolkozik, hogyan lát. Ez után kerestem rá a youtube-on – kíváncsiságból – az általa készített beszélgetésekre, és kezdtem el hallgatni ezeket.

Látogatós hétvége

Szombat reggel úgy ébredtem, hogy minden végtagízületem puffadt volt és feszült. Egy porcikám sem kívánta, hogy bármit is sportoljak.

Még azért napkezdésként áthengereztem a testemet, ahol egyébként is szoktam, hátha az ödémát ezzel is tudom csökkenteni. Majd rendezgettem a lakást, hogy nagyjából rendben legyen, mert a szüleim érkeztek délelőtt – valamikor.

Hogy hasznosan teljen a várakozás ideje, elpakoltam, rendeztem az íróasztalomra két stószba halmozott számlákat, iratokat. Már megérte, hogy nem mentem futni.

A szüleim dugóba keveredtek az autópályán, illetve a célba érés utolsó száz métereit is megkétszerezték egy elkavarodással. Aztán csak megérkeztek – autójukba a két akasztós szekrénnyel, amit még múlt tavasszal hagytunk náluk az első költözéskor.

Anyu egyből a konyhába pattant, és nekiállt a túrógombóc készítésnek, Apu pedig a szekrény darabjainak felhordását szorgalmazta, hiába kértem, hogy várjuk meg vele a kisebbik gyermekemet, és inkább ő cipekedjen, ne a nagyapja.

Nem sokáig maradtak. Csak az ebédig, meg egy kis beszélgetésre. Aztán a szombat többi része csendes pihenőből, regenerációból állt. Gondoltam, csak jót tesz az ízületeimnek, ha egyáltalán nem terhelem őket.

Egy kiadósabb alvás után vasárnap reggel egy halványabban jobb állapotban lévő ízületekkel ébredtem. Talán emiatt sem irtóztam a futás gondolatától. Így lassan összeszedtem magamat, kerestem két hallgatásra érdemes podcastot a másfél órára, majd elindultam. Nagyjából bő egy óra volt az, amit még minden fizikai nyűg nélkül futottam, aztán lassan kezdtem fáradni. Régen futottam már 1 óra 35 vagyis inkább 40 percet egy huzamban. Ami jó ebben, hogy nagy részét erdei úton tudom futni, ami ugyan leginkább sík, de ennek is örülök.

Tipegtem-topogtam otthon, mi hasznosat is csinálhatnék, aztán kerestem vékony, apró szögeket bútor hátlapjának rögzítéséhez, majd nekiveselkedtem az egyik akasztós szekrény összerakásához, ami a nagyobbik gyermek szobájába került. Megcsináltam, összeszereltem. Ugyan nem lett tökéletes (a hátlapokat fordítva szögeltem oda), de ennyi baja legyen csak.

A kisebbik gyermek visszament a koliba. Kis hezitálás után csak bepakoltam azt a ruhahalmazt a komódjába, amit december vége óta nem hajlandó a tulajdonosa a felszámolni. Ugyan nem tudom, mi volt oly nehéz ebben, én egy fél óra alatt végeztem, de csak azért, mert nem siettem.

Ha leszek oly rendes, az akasztós szekrényét is összeállítom a héten valamelyik nap….

Hogy még elégedettebb legyek a napommal, még olvastam egy-két órát estébe nyúlóan. Majd filmnézéssel fejeztem be a vasárnapot.

Már az éjszakai két felébredésemkor észleltem, hogy kevésbé merevek, szenvedősek az ízületeim (kivéve a csuklóimat), s ez így maradt az ébredésig. A bokám mintha jobb állapotban lett volna. A térdem nem, meg a csípőízületek is vacakolnak (azok ödémásodásának észlelése elég nehézkes) még, de ennek ellenére azt éreztem, hogy van remény a javulásra. Úgyhogy edzetem egy jót.

Azért a munkahelyi egy helyben ülés nem igazán támogatja az ödémák felszívódását….