… volt hat nappal ezelőtt.

Már erre is a facebook emlékeztetett. 2004. 09. 06-án indítottam el a blogot. Jó néhányszor megírtam, miért és hol, stb.

Szóval, ha jól számolom, az USA-ban is már legálisan ihatna alkoholt.

Ha már itt vagyok a Mátrában, kirugdostam magamat egy túrára. Még kedden csak a falucskában kóboroltam egy bő órát bevezetésként. Szép volt az idő is, meg hát végre dombok, erdők vesznek körül, menni kell kifelé, még akkor is, ha csak a településre.

De tegnap (szerdán) már nem volt semmi kifogás, egy óra felé el is indultam a kinézett útvonalon Ágasvár felé. Úgy saccoltam, hogy 4,5-5 km oda és ugyanennyi vissza valamennyi szintemelkedéssel. Mikor az út elején már lefele vezetett az ösvény, gyanítottam, hogy szívni fogok, hiszen nem egy völgyet szeretnék megnézni, hanem egy “várat”, ami tudtommal egy domb tetején van. Ergo, megyek még én felfelé is. És nem is csak ezzel volt a gond, hanem a lefelékkel. Ugyanis terepen elég régen jártam már (tavaly októberben, amikor csak a palacsinták miatt felmásztam Mátraházáról a Kékestetőre és vissza), az elmúlt hetekben a síkon való gyalogláson és a kocogáson kívül nem csináltam semmit mint sport. Szóval, sejtettem, hogy fizikailag mélyen fog érinteni ez a “kis” séta.

Ez már érződött egy kilométer megtételénél. Mivel addigra már eleget mentem lefelé, így kezdtek kocsonyásodni a combizmaim. Gondoltam arra, hogy visszafordulok, de ennyire puhány nem akartam lenni, így tempós gyaloglással, minimális nehézséggel eljutottam az Ágasvár aljáig, ahol az OKT útból a kék háromszög elválik. Az első pár méter ezen az úton elég meredek, és szinte négykézláb vonszoltam fel magamat (már itt volt mögöttem bő 5 km), úgy gondoltam, nem itt fogok lejönni. De (szpojler alert!) később már másként gondoltam…

Az első méterek “nehézségei” után már szépen ballagtam felfelé a single track úton. Párszor azt hittem, hogy már felértem, de aztán kiderült, hogy … nem. De végül elértem Ágasvárt, ami természetesen nem egy vár, csak szimpla dombtető. Nem igazán szerettem volna leülni, mert egy fél km-rel korábban megtettem, és nem igazán akartam felállni, amit pedig muszáj volt, hiszen még vissza kellett jutnom a hotelig. És a következő percekben szívtam vissza a dombra felkapaszkodásom elején tett kijelentésemet. Az egy pici szívás lett volna, ez pedig egy jó nagy volt. 145 m szintet ereszkedtem lefelé 40-45 méter és 25 perc alatt. Úgy voltam vele, hogy teljen bele akár egy fél napba, de akkor is épségben leérek a turistaházig, bár a lábaim már eléggé kivoltak. S csak egyszer estem a fenekemre. Meglepődtem a “zuttyon”, igaz, végig számítottam rá, de hálát adtam az égnek, hogy nem ütöttem meg magamat. Leginkább attól féltem, hogy egy elcsúszáskor a fejemet verem szét az egyik kiálló kövön. Aztán csak leértem. Reménykedtem abban, hogy a turistaház működik, és lehet venni valami gyorsan felszívódó szénhidrátot, de hatalmas csalódásomra a kerítéssel körülvett ház jól zárva volt. Topogtam még egy sort, hogy akkor merre az arra, de mivel az egyéb, hotelhez vezető opciók a kerítésen túl voltak, marad az OKT-s út visszafelé.

Végig azon szurkoltam, hogy nagyon kevés lefele vezető út legyen, mivel a combjaim már erőtlenek voltak ereszkedéskor. A LocusMap applikációban kinéztem, hogy ha a kék úton haladok Mátraszentistvánig, akkor kevés fel és le lesz. Ennél a helységnél csatlakoztam be a zöld turistaútra, ahol odafelé haladtam. Közben az égiekkel alkut kötöttem, mivel szinte egyfolytában dörgés morajlott körülöttem, hogy a túrám utolsó félórájában elkaphat az eső, ha úgy alakul.

Mátraszentimre alatt a zöld út először levezetett egy patakhoz, után jól fel. Az emlékeim között kutattam, hogy valóban erre jöttem-e, bár tudtam, hogy igen, hiszen a patakátlépdelésre tisztán emlékeztem, de ugye frissebb lábakkal minden más, mint az utolsó erőket előkotrókkal. Szóval, itt is megerősítést nyert, miközben baktattam felfelé, hogy mindig az utolsó kilométer a leghosszabb. Viszont az erőt adott az, hogy hallottam egy kakas kukorékolását, illetve a citromos, alkoholmentes sör képe is előttem lebegett, ami a hotel bárjában fogok majd kikérni.

Elérve a hotelt megveregettem a vállamat, hogy ezt is megcsináltam. Igaz, úgy éreztem magamat, mint akin átment két darab úthenger oda és vissza. A sör jólesett, és a zuhany is a szobámba felérve. Szerencsére a vacsoráig sokat nem kellett várni. Éreztem, hogy muszáj pótolni a kigyalogolt energiákat. 13,5 km-t sikerült megtennem, és – csalódásomra – csak 500 m szintemelkedést. Ez utóbbi többnek tűnt, de ez csak amiatt lehet, hogy már elszoktam a terepen való közlekedéstől.

S jött az éjszaka! Már azt is elfelejtettem, milyen tud lenni egy-egy, nagyobb erőkifejtést igénylő gyaloglás vagy futás után. Szar. Annak örültem, hogy előrelátóan betettem a Richtofit sportkrémet. Ez meg szokta nyugtatni az alsó lábszáramat, ha éjjel arra ébrednék, hogy zsibog. Nagyjából segített is, de a combomat már hiába kentem. Hajnal fél kettőtől majdnem két órán át fenn voltam, mert nem tudtam a fáradt lábaimtól aludni. Ekkor rémlett fel, ilyenkor milyen nagy segítség is tud lenni a fájdalomcsillapító. Persze, hogy nincs nálam.

De a reggel mindig szép, még ha az éjszaka nem is volt oly pihentető. A kilátás csupa ködből áll. Talán jobb is, ha egy ideig nem látom az Ágasvárat, ami pont szembe van a hotellal.

Úgy jöttem el pénteken a munkahelyemről, hogy két hétig semmi gond, baj, nyűg, csak pihenés, lazulás és nyugalom. Meg ahogyan Móricka elképzeli! – ahogyan mondani szokás. Még bevásároltam az aldiban (persze fagyasztott cuccot is), és otthon kezdtem is a szabadságot egy készen vett koktéllal. A hűtő fagyasztó részébe bepakoltam a félkész, halas ételeket, majd megszeretgettem a macskát, ahogy hazaérkezéskor szoktam. És valamiért kinyitottam a hűtő ajtaját. Abban a pillanatban a lámpa kialudt, a brummogása abba maradt, és …. semmi. Hurrá, szabadságon vagyok!

Tudtam, miből fog állni a hétvégénk a kisebbikkel (a nagyobbik az apjához utazott) amellett, hogy veszek egy új hűtőt. Megeszünk annyi romlandó ételt, amennyit csak bírunk. Mivel a fagyiban leginkább és elsősorban hal volt, így reggelire halat, ebédre halat ettem. A gyerek is, csak megspékelte még túróval és joghurttal (meg tojással, de az ugye szabadon választott opció volt számára).

Szombaton délelőtt első dolgom volt a Média Marktban kinézni és megvenni egy LG hűtőszekrényt. Kb. ugyanaz, mint a régi, csak más a márkája és inoxos (?) kivitel. Vettem rá biztosítást is, úgyhogy 5 évig elromolhat, ha akar, a biztosító fizeti és intézi a javítást, vagy visszakapom az árát.

Hétfőn jöttem el otthonról ide, a Mátrába. Mátraszentimre, Hotel Narád. Kényelmes a szobám, finom a kaja, és csodás a kilátás a szobámból.

Nagyon jó a csend, az, hogy megint egyedül lehetek. Mióta macskám van, illetve hazaköltöztek a kölykök, ez nagyon ritkán adatik meg.

Szóval, én jól viselem, hogy nem találkozok a macskával. Ő kevésbé, ahogy hallom. Tegnap reggel a szobám közepére kakált, ma behányt az étkezőasztal alá. Holnap reggeltől tényleg egyedül lesz, mivel a gyermekeim is utaznak el pár napra. Azért, remélem, egyben marad a lakás. S a macskát is ki tudom majd engesztelni, ha hazaértem.

Vagyok. Megvagyok.

A heti egy futást felemeltem már a múlt héten heti 3 alkalomra. Maximum 45 percet tudok kocogni. Olykor még kénytelen vagyok bele is sétálni fél- vagy egy perc erejéig. Rozogának, nehézkesnek érzem magamat. Nem hittem volna, hogy 10 hét abszolút kihagyás ennyit számít.

Heti három edzésem utoljára februárban volt. Már akkor sem futottam egy órát egyben. De szeretnék újra eljutni arra a szintre, hogy egy 60 perces futás (!) könnyedén menjen. Következetesség, következetesség.

Most újra érzem magamban az erőt, hogy visszatérjek a valóban rendszeres futáshoz és erősítő edzésekhez.

Míg én arról nyafogtam az elmúlt hetekben, hogy elfáradtam, belefásultam a “kötelező”, magamtól elvárt mindennapos edzésekbe, és most pihenek, addig az elmúlt napokban az az “üzenet” került elém, hogy pont ezek a kötelező, “muszáj” dolgok visznek előre. Ahogy a nem rég elhunyt Kathi Béla is azt mondta: “mert muszáj”.

Hát, szóval muszáj. Nem csak azért, hogy a testsúlyomat karban tarthassam, hanem azért is, hogy visszanyerjem az erőmet, a rugalmasságomat, a gyorsaságomat. Így, hogy kihagytam néhány hét edzést, már érzem, milyen lehet egy nem sportoló nőnek. Alig tudok lehajolni (azért még megy), itt feszül, ott fáj, stb. Míg több évig alig érzékeltem a testemet, legfeljebb akkor, ha sérülésem volt vagy izomlázam, vagy nagyon kifáradtam a mozgásban, most tudatosul bennem, mennyire képtelen lettem dolgokra.

A kor, az idő múlása és persze az ülőfoglalkozás gyorsan megteszi a hatását. Sajnos. Úgyhogy visszapattanok a nyeregbe, míg könnyebben megállíthatom és visszafordíthatom a folyamatot.

A macska továbbra is harapós. Amúgy cuki. Délutánonként, esténként árnyékfigyelés történik. Rendületlenül takarítja magát evés után, alvás előtt, közben és után. Meg csak úgy. Amikor kedve szottyan.

Közte és a kisebbik gyermekem között párhuzamot húzok. A kisebbiknek ugyanúgy dumálhatok, mint a macskának. Egy dologban egyformák: egyik sem válaszol. Viszont a gyerek legalább megtisztel azzal, hogy úgy tesz, mintha meghallgatna. A macska simán elfordítja a fejét rezzenéstelen és unott pofával, mintha nem neki beszélnék.

A kisebbiket is akkor lehet megszeretgetni, amikor neki tetszik. Mint a macskát.

Amiben különbözőek: a kisebbik legalább magának veszi és készíti el az ételt.

Egy kicsit már fáradt vagyok, de ez az elmúlt két hét jó volt, mert nem volt a kolléganőm. Igaz, helyettesítenem kellett őt, de letojom, mert legalább nem volt ott. Két hét múlva meg én megyek két hét szabadságra. Hurrá!

Összeszedtem magamat, és újra futottam. Még nem teszem hozzá azt, hogy “elkezdtem”. Ez majd akkor következik be, ha már sokadszorra futok. (Majdnem azt írtam, hogy “húzok futócipőt”. Ez csak akkor jelentené magát a futás, ha a gyalogláshoz nem futócipőt húznék.)

Egy félórát kocogtam: 10 – 0,5 – 5 – 1 – 5 – 1 – 5 – 0,5 – 2. A fél- és egy perceket gyalogoltam. A végén a 2 percet kocogtam. Utána még gyalogoltam egy másfél kilométert. Jólesett, és különösen az, hogy nem volt kötelező, csak annyira, hogy teljesítsem azt az elhatározásomat, hogy újra futni fogok – az erősítés mellett.

Csütörtökön temetésre megyek. Múlt héten elhunyt az egyik nagybátyám. Az utóbbi években nagyon ritkán találkoztunk, így már nem volt szoros a kapcsolat, mint gyerekkoromban, amikor majdnem havi rendszerességgel találkoztunk. Parkinson-kór volt a betegsége. Szép kort ért meg (75-80 év között), s remélem, a betegsége nem rondította el az utolsó éveit.

Megint eltelt egy hét. Tegnap, pénteken már reggel úgy éreztem, hogy lehetne szombat, mert én fáradt vagyok, és csak aludnék.

Kedden este hazaköltözött a másik gyermekem is. Így valóban telt ház lett. Ezt nem csak a macska sínyli meg, hanem én is. Kezdetektől fogva egyedül laktam itt, közel 3 évet. Aztán magamhoz vettem a cicát lakótársnak. Már miatta kicsit módosult a jól bejáratott rendszerem, amely a mindennapokon átvezet. Összeszoktunk, s együtt egy új, de a régihez hasonlító rendszert alakítottunk ki. 7 hónap után megérkezett közénk tartós itt lakásra a kisebbik gyerek. Ugyan sok vizet nem zavar (talán túlságosan keveset, ami a kommunikációt illeti), de azért mégis szükség volt rendszermódosításra. Még meg sem szoktuk ezt, vagy éppen kezdtünk ehhez alkalmazkodni, megérkezett a nagyobbik gyerek. Pár napja van itt, sokat nem láttam, de a hajnali és reggeli zárt szobaajtó a cica rendjébe bekavart: mivel kezdetektől fogva kiült az ablakba, és e nyáron a fecskék is odaköltöztek, szerintem neki ez egy kisebb trauma, hogy nem járhat be oda kedvére. Ehhez jön még hozzá az is, hogy a kisebbik elkezdett dolgozni gyakornokként, így már ő sincs napközben otthon, tehát újra egyedül van a kisasszony egész nap.

És őszintén szólva nekem is fura, hogy alkalmazkodnom kell – újra – másokhoz. Nekem nagyon kényelmes volt eddig, hogy nem kell gondolkoznom azon, mi legyen az ebéd hétvégén (csak kivettem a fagyasztóból egy félkész kaját megsütni), de most megint előkerült ez a kérdés. És még mindig nem szeretek főzni.

Én nem lettem harapós a sok változás miatt, de a macska igen. Mióta hazajöttem Ausztriából, mindennap megharap valamiért. Eleinte úgy tűnt, hogy csak azért, mert nem úgy nyúltam felé, ahogy neki tetszik. De pár napja már bármiért kaphatok egy jelzés értékű harapást. Az elmúlt éjszaka után mondhatom, hogy ezt éjjel is megkapom. De tegnap este úgy tűnt, hogy a harapást kedveskedésnek is szánja. A szokott módon tolta nekem a fejét, majd a következő mozdulata egy kis harapás volt. Látszik rajta utána, hogy tudja, én ezt nem szeretem, de valamiért mégis csinálja.

Természetesen rögtön elgondolkodtam azon, hogy mi lehet az oka az “agresszivitásának”. Nyilvánvaló ok lehet a körülötte történt változások. Aztán a tegnap esti cselekedete után arra gondoltam, hogy nem e puszinak szánja, hiszen én elkezdtem puszilgatni egy-két hete.

Szóval találgatok.

Egy másik érdekesség, amit a macska csinált a héten. Megint az alomtálcán kívül pisilt. Egyik este arra lettem figyelmes, hogy a kisebbik gyerek szobájának küszöbe mellett kaparja a járólapot. Úgy csinált, mint amikor az alomtálcában a homokot söpri rá a kakájára vagy pisijére. Mertem remélni, hogy nem kakált oda. Mikor látta, hogy közelítek, elszaladt. Megnéztem, de szerencsére (?) csak kicsit oda pisilt. Mentem takarítóeszközért, addig ő visszatért, és becsületes macskaként próbálta eltüntetni további járólapkaparással a pisijét. Mondtam neki, hogy sok szerencsét hozzá, de gyanítom, én nagyobb sikerrel fogok járni. Innentől kezdve merem remélni, hogy nem fogok itt is, ott is valami alomtálcába valóval találkozni. Kivéve a hányást, mert az 2-4 hetente így is, úgy is van valahol a lakásban. Mint ma reggel is. S jó postás módjára ő is kétszer csenget hány.

A cicát tényleg megviseli, ha pár napra elmegyek. Természetesen örül, hogy újra itt vagyok, de kicsit agresszívabb lesz, mint egyébként. Megharap (csak jelképesen) és megpofoz (legalább egy odakoppintás erejéig), ha éppen nem tetszik valami.

Valamelyik este, míg én néztem a sorozatot, mélyen aludt mellettem. Majd mikor már én is szerettem volna aludni, elkezdett tisztálkodni. Na, azt gondolná a nem macskatartó, hogy ez egy csendes tevékenység. Végül is az, ha nem éjszakai csend van, és nem 30 cm-re az ember fülétől teszi ezt a házi kedvenc. Én ezt max. 5 percig bírom hallgatni, miközben igyekszem elaludni. Ezen az estén is próbáltam rábírni a macskát, hogy vagy fejezze be, vagy menjen át a fotel(já)ba takarítani magát. A kezemmel ösztökéltem, de mivel a szent tevékenységében zavartam meg, így egyszer csak a fogait éreztem a csuklómon. Na, mondom, nehogy már a macska dirigáljon, ezért felkönyököltem, és határozottan rászóltam: – “ezt nyugodtan befejezheted. Szerintem én vagyok a nagyobb, úgyhogy velem ne kötekedj.” A szavakból nem sokat érthetett, de a hangomon érezhette, valami olyasmit csinált, aminek nem örülök. Úgyhogy tett egy kanyart, és odadörgölődzött hozzám.

Mondjuk, engem sem kell félteni. Szegényt éjjel már kétszer is lerúgtam az ágyról. Persze, nem szándékosan. Gondolom, az ágyvégében hűvösebb van, így odafekszik olykor. És amikor fordultam a takarót igazítva a lábammal, őt is sikerült megtaszajtanom. Teli talppal. Mivel takaró fedte a lábamat, nem tudta, hogy én voltam a merénylő, mert jött a fejemhez vigaszért.

Amúgy számomra ő a legcukibb, legszebb, legaranyosabb macska a világon. Még úgy is, hogy nem ismerem a többit.

Megvolt a négy nap Ausztria. Fárasztó volt. Kezdtem azzal hétfőn, hogy egy órával elszámoltam magamat, így hamarabb keltem, pedig aludhattam is volna még egy órát. Autóval mentem, s nagyjából Győr vonalától esett végig az eső. Aminek örültem, mert végre lehűlt az idő, és nagyon kellett már az eső a földnek.

Mivel a munkakörömnél fogva nagy SAP felhasználó vagyok, azt gondoltam, azért kell mennünk, mert ez a három és fél nap oktatás lesz. Ugyan mondogatták a teszt szót, de nem volt mellé magyarázat. Hát, mi vagyok én, hogy tudjam, hogy az IT és SAP körökben az angol ‘test’ szó tényleg azt jelenti, amit magyarul is!

Szóval, pár kollégával jól meglepődtünk, hogy tanulás helyett csak a két kezünkre van szükségük (meg a laptopunkra), mert csak részfolyamatokat fogunk végignézni, hogy van-e bennük ‘defect’.

Azt sem hittem, hogy fogok annak örülni, hogy egy rendelés visszaigazolást nem enged a SAP elmenteni, mivel a vevő blokkolva van. (Általában a normál életben ilyenkor dühöngeni kezdek, hogy már megint valami akadályozza a munkámat.) Persze, ebben a fiktív helyzetben a vevő azért volt blokkolva, mert szankció alá esik. Mert hát a ‘normál’ életben ez is megtörténhet.

De nem akarom felsorolni az összes tesztfeladatot, amit csináltam. Nem is tudnám, mert már alig emlékszem rájuk. Annyi hasznom volt az egészből, hogy megszoktam az új SAP kinézetét, egy részének a működését.

Úgy volt, hogy egy hét múlva a kolléganőm fog kimenni egy ilyen, ehhez hasonló 4 napra Ausztriába, de már mondták a tesztelő csapat tagjai, hogy jobb lenne, ha én mennék, hiszen én már tudom, miről szól ez az egész, nem kell semmit elmagyarázni, stb. Hát, mondtam, ez nem rajtam múlik. Nem az én döntésem. A főnökömön majd eldönti. A kolléganőm pedig ezt az osztrák kiküldetést úgy értelmezi, mint egy ajándékot. Láttam rajta. Nos, majd hétfőn felvilágosítom, hogy ez kemény munkáról szól, és ugyan a napi díjat euróban kapja, de kb. ennyi. Persze a társaság remek, de alig volt idő barátkozni. Meg egy idő után kedvem. Fárasztó az egész, úgy, ahogy volt.

Csütörtök este egy viszonylag normális időben értem haza, fél kilenckor. S bár felébredtem korán, hogy majd én edzeni megyek, de egy bögre kávé után simán visszaaludtam egy félórára. Utána mentem dolgozni, de alapból fáradt voltam és nyűgös. Erre jött rá a két hülyeség a melóban, amivel nem jutottam végül semmire, csak jól elvitte az energiámat.

Úgy értem haza, hogy csak feküdjek már le, és hagyjon mindenki békén (kivéve a macska – róla még írok). Fél 10 körül elaludtam, és reggel 8:45-ig (!) aludtam. 11 órát! Legszívesebben még mindig az ágyban heverésznék (do not worry! Lesz még olyan a mai napon!), de rájöttem, muszáj felkelnem, mert hűtő híján (igen, még mindig nincs működő hűtőm) vagy a boltból szerzek ebédet, vagy rendelünk.

Szóval, macska. Hétfő hajnalban szépen elköszöntem tőle, majd útnak indultam azzal a tudattal, hogy minden rendben lesz, hiszen itt van vele a kisebbik gyermekem. Kedden reggel viszont kaptam egy fotót a gyerektől, hogy a macska az étkezőasztal melletti pad alá kakált. Másnap pedig az alomtálca használata után (hallotta, hogy kapar benne), besétált a szőnyegezett szobájába, és a szeme láttára ‘leguggolt’ pisilni. Ne már! – gondoltam. Ennyire nem lehet megzakkanva a macska!

Másnap este értem haza. Láttam a macska arcán, hogy neheztel. Először azért, mert pár napig nem voltam vele, aztán pedig azért, mert a gyerekkel beszélgettem ahelyett, hogy vele foglalkoztam volna. Természetesen üdvözöltem, de még nem hasaltam le az ágyba, hogy összeszőrözze az arcomat. Arra még pár percet várnia kellett.

Megágyaztam, megmosakodtam, és végre lefeküdtem. A cicám ugrott is fel hozzám az ágyra, és jött oda törleszkedni. Én azt hittem, minden rendben, és meg akartam simogatni, de ijedten húzódott el. Oké, a kezeimtől még fél. Toltam a fejemet. Erre akkora tockost kaptam, hogy ihajj. Nézett rám felháborodott fejjel. Hát, én meg csodálkozó arccal, hogy ez most mi volt. Persze utána kibékültünk, de ez a tasli emlékeztetett arra, hogy mindig meg kell várnom, hogy először ő közeledjen hozzám. S ha már dorombol, akkor – nagyjából – elfogadott.

Voltam a BP Büszkeség felvonuláson egy hete, szombat délután.

Tudtam, hogy sokan leszünk, de ez az embertömeg, ami végülis felvonult, meglepett. És persze büszkévé tett.

Előtte szóba került a munkahelyen, hogy megyek. Az egyik kolléganő hozzáállása nagyon meglepett. Nyitott, rugalmas nőnek gondoltam, de aztán kiderült, e téren nem az. “Csinálják a négy fal között”, “nem kell vonulgatni”, stb. Persze, ő elfogadó, és “természetesen” neki is vannak meleg ismerősei. De nem ért egyet azzal, hogy házasodjanak, gyereket fogadjanak örökbe.

Ő így gondolkodik, és valamiért nem is hajlandó ezen változtatni.

És én meg azért nem tudtam továbblendülni a hozzáállása felett, mert a bennem róla kialakult kép ütközik a valósággal.

És nem, nem kell mindig az “igazság bajnokának” (a megmondó, a kinyilatkoztató embernek) lennem! Engedjem el! Fogadjam el!

Múlt vasárnap kora délután feltűnt, hogy a macskát legalább egy órája nem láttam. Aludni általában a szobámban szokott és olykor az étkezőasztal melletti padon. Keresésére indultam. Utoljára a nagyobbik gyerek szobáját néztem meg, és már igen kíváncsi voltam, hova dőlt le. Megtaláltam. Nem aludt. Az ablakban ült és igen nézett valamit odafenn. Közeledtemre szépen lesétált a párkányról, és kiment a szobából (nehogy csapdába kerüljön egy viszonylag zárt helyen). Megnéztem, mit nézett.

Egy fecskét láttam a 2/3-ig leeresztett redőny és a szúnyogháló között kiterülve. Ó, mondom, szegény beszorult. Akkor hirtelenjében eszembe sem jutott, hogy felfele tartott a redőnytokba, csak a macska (majd miattam) vált mozdulatlanná. Szóval, kieresztettem.

Kissé kétségbe estem pár pillanat múlva, mivel a redőnytokból egy (?) madár vergődését hallottam. Először fel sem merült bennem, hogy a fecskék beköltöztek a tokba. Azt hittem, véletlenül valahogy belekerült, és most csapdába esett. Már a mentőakción gondolkodtam, de mivel a 4. emeleten lakok, eszembe se jutott, hogy magam oldjam meg a dolgot. Szerencsére nem tettem semmit. Úgy voltam vele, ha valahogy belekerült, úgy ki is fog onnan menni, ha nagyon akar.

Másnap reggel, amikor a macska már megint oly állhatatosan álldogált az ablakpárkányon felfelé tekintve, gyanítottam, hogy megint egy fecske lesz ott. És igen! Mivel éppen munkába indultam, és nem volt időm semmilyen fecskementésre, így hagytam ott, ahol találtam. Persze este már nem volt ott. Nem, nem a macska ette meg, mivel az ablaküvegen és a szúnyoghálón keresztül igen nehéz dolga lett volna, de gondolatban biztosan megtette párszor.

Meg kellett állapítanom, hogy legalább egy fecskecsalád van a redőnytokban és a félig leeresztett redőny és a szúnyogháló között másznak fel és le, hogy be- és kijussanak. A macska nagy örömére és kínjára, hiszen nem tudja őket elkapni.

Hát, valószínűleg annak sem örülnék, ha az ablak fölé költöztek volna, mert tele lenne kívül a párkány fecskekakival, de ez még rosszabb, mert ősszel, amikor már elköltöznek, hívhatok egy redőnyöst, hogy kitakaríttassam a tokot. Gyanítom a fészek mellett egy hatalmas kakihalmot is találunk majd.

A cicával továbbra is szép az élet. Mosakodik alvás előtt, alvás közben, alvás után, meg csak úgy, amikor azt érzi, hogy keresztbe álltak a szőrszálak itt és ott a testén. És persze evés után is megy a nagytakarítás.

Előszeretettel fekszik oda, ahova én szoktam, így, ha felkelek az ágyról, hogy ügyet intézzek, akkor be kell biztosítanom a helyemet, ha vissza akarok oda feküdni, mert ha nem teszem, nagy eséllyel találom a macskát az előmelegített ágyrészen.

Mint a legtöbb macska, ő is nagyon kíváncsi, és a félelmét ezzel le-le tudja győzni. Viccesnek találom, mikor követ, és kiderül számára, hogy lebukott, azaz észreveszem, hogy mögöttem van, vagy a sarokról figyel, amikor a fürdőszobában vagyok, stb. De így ki is deríthetem, hol van. Csak el kell indulnom a keresésére hangosan kérdezgetve, hol van a cica. Mire az utolsó szobához érek, akkor már biztosan mögöttem jön azt nézve, hogy mit keresek.

Holnap négy napig nem leszek itthon. Munka miatt el kell utaznom. Nem marad egyedül, hiszen a kisebbik gyerekem itt lesz. Kíváncsi vagyok, hogy szorosabbá válik-e a kapcsolatuk, vagyis a macska megbarátkozik vele annyira, hogy hagyja magát megsimogatni, illetve mennyire viseli meg a távollétem így, hogy lesz társasága.

Néha megértjük egymást. Vagyis én őt. A meleg miatt az ablakokat napközben zárva tartjuk, s ha lehet, még a redőnyöket is mélyre eresztem. Ezt a macska nagyjából estig el is viseli, hiszen jórészt alszik (délután a legmélyebben, majdnem K.O. szinten). De este, mikor felébred, akkor muszáj neki kinéznie, hogy megvan-e még a világ, nem lopták-e el.

Tegnap este, mikor körbe járta a lakást, és nem talált sehol egy nyitott ablakot, odajött, és nyávogott. Mondta a magáét, majd nézett az erkélyajtó felé, ami szintén zárva volt (ment a légkondi, és nyugati fekvés révén, napnyugtáig forrósít a nap). Mondtam neki, hogy ezt sötétedésig biztos nem nyitom ki, de a nagyobbik gyerek szobájában levőt igen. Odáig elkísért, majd örömmel ült ki a beáramló meleg levegőbe.

Megint egy évvel idősebb lettem. Mármint kronológiailag. Amúgy nem tudom. Természetesen rajtam is meg-meglátszik az idő múlása, és igazából nem is teszek ellene semmit, ami a külső módosításokat illeti: hajfestés, smink, stb.

Remélem, azért bölcsülök. Legalábbis igyekszek magamon változtatni, ha úgy érzem, nem a megfelelően reagálok a körülöttem és a velem történtekre. Például ez éven több stresszoldáson is részt vettem, mivel nem tudtam mit kezdeni a bennem dúló dühhel, haraggal, egyéb negatív érzéssel, amit a kolléganőmre vetítettem ki, hogy ő az oka, pedig csak a jelenlétével szembesített magammal. Voltam egy családállításon is, ahol elsősorban az anyámmal való viszonyomon dolgoztunk: segített meglátni, hogy nem velem van a baj, hanem anyám is egy ember, akinek szintén vannak feldolgozatlan stresszei. És nekem csak az a dolgom, hogy elfogadjam, hogy ő ilyen.

Mindennek hatására nagyobb békesség van bennem. Ez jó, mert nem őrli fel a mindennapjaimat a néma dühöngés. Anyuval is nyugodtabb a kapcsolatom. Sokat segít, hogy már nem rágok be a szurkapiszka megjegyzésein, elengedem a fülem mellett minden negatív gondolat és érzés nélkül.

Persze, nem én lettem a megtestesült buddha, mert még vannak dolgok, emberek, amik és akik miatt rágódok, mérgeskedek. De az egy másik történet, és egy következő feladat annak megoldása.

De először az lenne a legfontosabb, hogy elfogadjam a testemet olyannak, amilyen. Ha nem sikerült ezt megtennem akkor, amikor vékony voltam (volt rá 17-18 évem), akkor legyen meg most, amikor még nehezebb.

Fura, hogy a gyerekeim még nem láttak ilyen súlyban. Hiszen a megszületésük után ennél könnyebb lettem, illetve alig voltak 4 és 3 évesek, amikor gebére fogytam a válás előtti évben és utána. Szerettem vékonynak lenni, hiszen bármilyen ruhát fel tudtam venni, ami megtetszett, s nem éreztem kényelmetlenül bennem magamat. Persze, akkor is kritikus voltam magammal szemben, mert – bár tudtam, hogy vékony vagyok – mindig valami hibát, hiányosságot kerestem és találtam a testemen. Hülye voltam! Most picsoghatok!

Egy valaki néz rám teljes elfogadással: a macskám. Neki tényleg úgy vagyok jó, ahogy. Különösen akkor, ha ülök vagy fekszek.

Más: még mindig nincs hűtőgépünk. Pénteken délelőtt a szakszervizes kijött, és megállapította, hogy szükség van egy panelcserére, és meglátjuk, hogy megoldja-e a problémát. Ha nem, akkor tovább kutat. Addig is… nincs hűtőnk. Ki tudja, meddig?!