Felemelő egy olyan munkahelyen dolgozni, ahol valóban éreztetik velem, hogy örülnek a munkámnak, a segítségemnek.

Ha hibázok (mert még betanulok), nem hordanak le, hogy azt érezzem, egy szerencsétlenség vagyok. Viszont hálát és köszönetet kapok azért, mert egy apróságot észrevettem, ami tulajdonképpen a munkám része.

(Tudom a határaimat, ismerem őket (azaz magamat). Tudom, miben vagyok jó, és mivel küzdök mint malac a jégen. Ez utóbbi terén nagyobb erőfeszítést teszek.)

Jövő héten lejár a próbaidőm, és most először érzem az utóbbi három év alatt, hogy jó helyen vagyok. Lassan visszaszerzem az önbizalmamat és azt a hitemet, hogy jó vagyok valamiben.

Igyekszem elkerülni a volt munkahelyemen megéltek visszaidézését. De ha valamiért megteszem, hálát adok azért, hogy már itt vagyok, és nem ott. Ezt a változást nem én kezdeményeztem, de örülök, hogy megtörtént.

Már év elején rájöttem, hogy mobbing (bullying) áldozata voltam ott, s tulajdonképpen mindenki az, aki elszenvedi annak a bizonyos volt kolléganő viselkedését. A főnökök pedig, akik hagyják, hogy így viselkedjen, bűnrészesei az ő tetteiben.

Még fáj, és még fel kell dolgoznom azt, hogy ez velem megtörtént. És örülhetek, hogy csak ennyi.

Előfordul, hogy hirtelen rám szakad a sok megoldandó feladat, és erre érkezik egy-két probléma is, amire vagy nem tudom azonnal a megoldást, emellett még kilátástalannak is érzem a helyrehozatalt, vagy bár tudom, hogyan kell kibogozni a dolgokat, de plusz teherként élem meg. Ilykor szűkölködve és sírva behúzódnék egy sarokba, vagy elrohannék. Mindkét verzió esetében azt kiabálnám, hogy hagyjatok most már békén.

Na, azt hiszem, ez nálam a kezdődő pánik(roham).

Úgy rendesen szerintem csak egyszer pánikoltam be sok-sok éve. Nem volt fizikai rosszullétem, viszont eszemet vesztve visítottam, kiabáltam: “engedj el”. Azt hiszem, ezek voltak azok a szavak. Egy kívülállónak a helyzet piti ügy lehetett, de én akkor annyira rosszul éltem meg, hogy belehergeltem magamat ebbe a pánikszerű “észvesztésbe”.

Most a sarokba ücsörgés vagy az elfutás helyett azt mondom magamnak, hogy nyugalom, csak szépen sorjában, mindent a maga idejében. Nem kell mindent egyszerre megcsinálnom, megoldanom. Ha napokba telik, akkor napok múlva kerül rá sor. És iszok egy-két pohár vizet. (munkaidőben más nincs….)

Sokáig szerettem felnőtt lenni. Azért, mert több önállóságom van – a több felelősség mellett. Tulajdonképpen azt csinálhatok, amit akarok, a kötelességeim, kötelezettségeim elvégzése után.

Bár még számít, hogy a szüleim (különösen Anyám) mit szólnak a dolgaimhoz, s sajnos, nem a gyermeki szeretet hajt a megfelelésben, hanem a félelem, de még így is jó volt.

Volt. Ugyanis az elmúlt évek abszurditásai, ami a külvilágomat határozzák meg, csavartak egyet ezen a felnőttség érzésemen.

Pár napja oda jutottam, hogy visszavágytam a gyerekkorom “tudatlanságába”. Hogy szeretném visszakapni azt a naivitást, a bizalmat, amit akkoron megéltem a napi, kis hülyeségek mellett.

Most azt érzem, hogy a napi őrültségek, amelyek egyes emberek szájából elhangzanak, egy másik világba akarnak áthúzni, ahol a fehér fekete, a hupikék barna, és az általuk összeeszkábált, -tákolt alternatív mozi megrág, megemészt és kihány.

Ha valaha is álmodtam olyat, hogy képtelen vagyok megmozdulni, bármennyire is el akarok futni, akkor ez most megtörténik.

Talán imádkoznom kellene:

“Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.

Uram, tégy engem békéd eszközévé,
hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,
hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,
hogy összekössek, ahol széthúzás van,
hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,
hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,
hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik.

Ó Uram, segíts meg, hogy törekedjem,
nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak,
nem arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek,
nem arra, hogy szeressenek, hanem hogy én szeressek.

Mert aki így ad, az kapni fog,
aki elveszíti magát, az talál,
aki megbocsát, annak megbocsátanak,
aki meghal, az fölébred az örök életre.
Amen.”

Egy-két ismerős és kolléga, akik tudják, hogy futottam napi szinten, meg-megkérdezi: “és még mindig futsz? Ebben a hőségben is?!” (Ez utóbbinak a téli verziója: “ebben a hidegben is?”

És ha egy évvel ezelőtt volnánk, akkor simán mondanám, hogy ebben a melegben is. A szörnyülködő arcokat látván pedig magyaráznám, hogy hétközben reggel kb. 18-23 C fok van, abban jó futni, hétvégén a délelőtti futásokat (a hosszabbat is) valahogy csak kibírom.

Most azt mondom, hogy a lábfájásom miatt futás helyett
biciklizek. És nagyjából erre az az arckifejezés jön, hogy “ó, csak kerékpározik!”. Ergo csak lötyögök, szerintük. Pedig nem.

Görgőzöm. Szobában. Ami azt jelenti, hogy nonstop tekerés van (nincs lejtő, nincs laza gurulás) pulzusra figyelve, azaz még a szobai meleg ellenére is egyre inkább meg kell küzdenem a pulzusom megemeléséért, mivel a szervezetem alkalmazkodik a biciklis terheléshez, és ugyanaz a fizikai erőkifejtés alacsonyabb pulzust eredményez. Tehát növelni kezdem az ellenállást, hogy több erőt kelljen kifejtenem, így érve el a kért a bpm-et. Hát, néha ez a folyamat anyázás mellett történik. Nem esik jól, na!

Ezt a görgős edzést az éjszaka le nem hűlt lakásban (26-28 C fok) folytatom le. Már két éve beszereztem egy ventilátort, amit fújatok magamra (fejét ide-odaforgatva), mert amúgy alattam hamar izzadtságtócsában úszna a padlóvédő, és előbb-utóbb leszédülnék a melegtől. A szoba alaphőmérsékletét a légkondi működtetésével igyekszem csökkenteni, hogy ezzel is hűtsem magamat. És még így se olyan, mintha a szabadlevegőn a menetszél tenné a dolgát.

Hogy miért nem odakinn kerékpározok? Két dolog miatt nem teszem: 1. nincs kedvem lecipelni a negyedikről a biciklit; 2. úgy sem tudok olyan gyorsan tekerni az elérhető bringautakon (kereszteződések+gyalogosok és egyéb forgalom), hogy elérjem azt a pulzus szintet, ami az edzéstervben ki van adva. Így pedig azt érezném, az a tekerés csak “lötyögés” volt.

Úgyhogy nekem a biciklizés egyenértékű edzés a futással, még akkor is, ha a pulzusmérőórám szerint nagyjából 100 kcal-lal kevesebbet égetek egy óra tekeréssel, mint futással. Igaz, a bringás pulzus alacsonyabb is, mint a futópulzus.

Mindezeket kellene érzékletesen elmagyaráznom másoknak, akik még soha nem ültek fel úgy kerékpárra, hogy egy kiírt edzést hajtsanak végre, emellett még azt sem tapasztalták meg, milyen a szobában nyáron biciklizni egy órán keresztül. Ez utóbbi nekem sem álmaim netovábbja. Ha közben nem néznék valami műsort, filmet vagy sorozatot, hamar leszállnék róla. Nekem nagyjából egyenértékű a futópados futással, amit kb. 5 perc alatt unok meg, ha nem szórakoztatom magamat valamivel.

De inkább ráülök a biciklimre, és tekerek, mert amúgy pedig a lustaság és a meleg győzne. A hátsóm pedig már így is nagyobb a kelleténél. Ha már a felesleges kalóriák bevitelével nem tudok leállni, akkor marad a sportolás így-úgy-amúgy.

Napjaim fő kérdése, ami az elmúlt nyaraké is volt, hogyan vészeljem át a kánikulát.

Amíg légkondis helyről légkondis helyre megyek át, illetve ott tartózkodom, legyen az busz, bolt, iroda vagy a szobám), addig minden rendben van. Viszont a szabad levegőn túlélő üzemmódra kapcsolok. Oké, így vagy úgy elviselem a meleget, de azzal nehezen birkózok meg, hogy izzadok. A hónaljam nem számít, mert ott a dezodor (stift) meggátolja az intenzív izzadást, viszont a testemnek vannak egyéb részei is, amik reagálnak a túlzott melegre. Ez sport közben nem izgat, hiszen … sportolok. De milyen már, hogy a pólóm, blúzom, toppom itt-ott izzadtság foltos csak a hétköznapi gyaloglásban, állásban, stb. Engem zavar.

Hogy a lakást nagyjából elfogadható hőmérsékleten tartsam, lehúzom a redőnyöket. Ezzel nincs is gond hétközben, mikor munkában vagyok. Viszont a hétvégém nappalainak jó részét sötét lakásban töltöm, mivel milyen már az, hogy odakinn hétágra süt a nap, én meg benn égetem a villanyt. Végülis sötétben sorozatot nézni simán lehet.

A hétvégén egy leheletnyit gondolkodtam is, és rájöttem, hogy a “tisztalappal indulás” időszakát élem meg.

Amióta az eszemet tudom (óvodáskorom), mindig valakinek tetszeni szerettem volna, vagy én futottam valaki után. S nagyjából 19 éves korom óta volt is mindig egy talonba tett pasi, akit előhúztam (még ha csak érzelmileg is), ha éppen nem volt senkim.

Most üdítő ez az élmény, hogy nem kötöm magamat senkihez érzelmileg, se gondolatilag, se sehogy. Furcsa, de még sem.

Az is megnyugtató számomra, hogy nem vágyok vissza a múltba, s nem bánok semmit. És nem vágyok a jövőbe sem. Jó itt, most, ahogy van.

Jó ez a nyugalom.

Akár kárörvendhetnék is, de nem tudok. Inkább az van bennem: ugye hogy nem én vagyok a selejt!

Tegnap felhívott a volt kollégám, akivel együtt kezdtünk az előző munkahelyemen. Persze, hogy rákérdeztem, bevált-e az új, helyettem felvett munkaerő, bírja-e a kiképzést, megfelel-e az irreális elvárásoknak. Őszintén meglepődtem, mikor azt hallottam, hogy csak 6 hetet “élt”, azaz ennyi idő alatt sikerült kiutálnia annak a bizonyos kolléganőnek. Ezzel bizonyosságot nyert, hogy nem bennem volt és van a hiba, nem én vagyok az összeférhetetlen (bár tudatában vagyok annak, hogy nekem is vannak gyengeségeim). Ez elégtétel számomra, és ez ellensúlyozza HR-en elhangzottakat.

A volt főnököm tudta a valódi okát, miért kell távoznom, de az nem az volt, amit a szájával megfogalmazott hangosan a HR-es előtt. És tulajdonképpen nekem ez fáj. Az, hogy olyan okot, okokat mondott, ami nem volt igaz, vagy nem úgy, ahogy ő előadta. És egy mondat erejéig sem védhettem meg magamat. Be kellett fognom a számat, és csak egy opcióm volt: elfogadni az útilaput, ami a talpamra akartak ott azonnal kötni egy közösmegegyezés formájában.

Persze, tudom, hogy őszinteségnek ott helye nem lehetett, hiszen a céget kellett védeniük, és engem hibásnak kikiáltani, nehogy megtámadjam jogilag a felmondást. Ebben az ügyben semmi sem lehetett fair. Befogták a számat két havi előre kifizetett fizetéssel és két hónap “szabadsággal”.

Összességében jól jártam, és ezt már márciusban tudtam, és ide le is írtam. A kicsi egom sérült, de szerencsére azt helyre tudom állítani. Ehhez a tegnap hallottak is kellettek. És még mindig nem kárörvendek.

Szóval, jól jártam. Nem feltétlenül az anyagiak miatt, hiszen azt a pénzt előbb-utóbb feléltem volna, hiszen más bevételem az első fizetésemig nem is volt, így erősen motivált voltam a munkahelyszerzésben. Azt is leírtam már, hogy jobb, hogy így alakult, hiszen elég nehezen tudok kilépni a sz@r helyzetekből, mert mindig hiszem, hogy csoda történik, és minden szép lesz.

Ami miatt valóban jól jártam, az az új munkahelyem. Lassan két hónapja vagyok itt, de azt érzem, hogy megbecsülnek, embernek néznek, és azt a pici munkát, amit eddig el tudtam végezni a betanulásom során, is örömmel veszik. A munka is tetszik. Sok rétű, de pont ezért. A munkatársak is rendben vannak. Kezdem ki- és megismerni őket, és ehhez alkalmazkodom, ahogy tudok. Egy közös van bennük: azt akarják, hogy jól dolgozzak, és ehhez minden segítséget meg is akarnak adni, amit tudnak. Ez üdítő élmény azután, hogy 11 hónapig valaki csak azt leste, hol hibázok és mibe köthet bele.

Szóval, egyszer lenn, egyszer fenn. Remélem, most már fenn vagyok, és ott maradok egy jó időre.

Nagyon lelkesen meg tudom hívni a családomat (ezúttal csak a gyerekeimet) ebédre. Hozzám. Úgy, hogy én főzök.

Ez akkor, a meghívás percében, órájában nagyon egyszerűnek és remek ötletnek tűnik, s nagyjából addig tart, amíg be nem fordulok az adott ebéd hetébe.

Ahogy közeledik a nap, egyre kopik és kopik az ötlet nagyszerűsége, és kezd teherré válni. Felmerül a legnehezebb kérdés: mi a tökömet főzzek? S amikor végre ezt megválaszolom magamnak, jön a bevásárlás megtervezése: mit mikor és hol. Utálok boltba menni nagyjából egy-másfél éve, vagyis mióta az infláció elszabadult, és a fizetésemen kb. fele mennyiséget tudom megvenni, mint korábban, és emiatt elég sok mindent NEM is vásárlok meg, amit a normál időkben hezitálás nélkül tettem a kosaramba.

Persze az ünnepi ebédre nem sajnálom a pénzt, de már annyira ráállt az agyam a spórolásra, hogy pl. nem jut eszembe venni TV-paprikát és paradicsomot a pörkölthöz. S mivel magamnak hagyma nélkül főzök, úgy kell emlékeztetnem magamat, hogy normál esetben az is kell egy igazi sertéspörkölt alaphoz.

A múlt szombati ebédhez nagyjából sikeresen bevásároltam egy előre elkészített lista alapján. Aztán jött a neheze: ilyenkor újra rádöbbenek, mennyire nem szeretek főzni. Még akkor sem, ha teljesen a legegyszerűbb ételeket készítem el minden faxni nélkül. Csirkeaprólékból húsleves (nem volt benne karalábé, mert elfelejtettem, hogy kell), sült csirkecomb rizzsel és zöldsaláta mixszel (amibe akartam tenni paradicsomot, de végül lemaradt), és a végén cukrászdában rendelt 8 szeletes sacher-torta mint születésnapi torta.

Közben még csináltam darált sertéshúsból paradicsomos feltétet (tésztára, rizsre, ki mivel akarja enni), hogy majd elviszik a gyerekeim. A fagyasztóban már úgy is várt 2-2 adag sertéspörkölt, hogy ők is bekerüljenek majd a gyerekeim táskáiba a többi kaja mellé.

Amúgy időben készen lettem az ebéddel. A gyerekeim megették. Mondjuk, ez nem mérce, hiszen kolisok, úgyhogy az ott töltött hetek után az én főztöm csak jó lehet.

Ebéd után tortáztunk egyet, majd miután láttam, hogy nagyon nem akarnak menni, ergo a délutánt velem/nálam akarják tölteni, feldobtam azt az ötletet, hogy nézzünk filmet a kisebbik nagy tv-jén. Ketten választották ki a kisebbik blurayes filmgyűjteményéből először a The Greatest Showman-t, majd a Martiant. In English, of course.

Este azért mégis csak magamra maradtam. Örülök, ha nálam vannak, de annak is, ha egyedül vagyok. Mert az egyedülléttel semmi bajom, csak azzal, hogy néha nincs kihez szólnom. Meg nem tudok senkit megérinteni. Ez akkor tudatosult bennem, amikor a gyerekem mellett ültem, és jutott eszembe, hogy ráteszem a kezem a vállára. El is gondolkoztam azon, kihez vagy hány emberhez értem hozzá utoljára pl. az utóbbi egy-két hétben legalább egy udvarias, bemutatkozó kézfogás erejéig. Lehet találgatni!

Amúgy pedig még mindig nem futok. Nem hiányzik, csak maga a mozgás. Az edzéseim egy része amúgyis erősítő és/vagy funkcionális edzések, így ezek számát növeltem. De azért elgondolkoztam azon, hogy a kardiót illene legalább biciklizéssel megoldani. Ezért végre összeszedtem magamat, és levittem a szervizbe az első kereket, ami már tavaly ősztől le volt eresztve valami lyuk miatt, hogy normálisan fel tudjam tenni a görgőre a kerékpáromat. Az leendő ex-edzőmet pedig kértem, hogy erre a hétre még adjon görgős edzéseket.

Ma reggel már felpattantam a bringára. Ugyan a leendő ex-edzőm figyelmeztetett arra, hogy izomzatilag megterhelő lehet majd a tekerés, de e tekintetben elég jól bírtam. Az ülőgumóim kezdtek hápogni egy félóra után, és be is villant, hogy “no, igen! erről el is feledkeztem”. Azt viszont eszembe se jutott, hogy a derekam fogja megsínyleni az 50 perces tekerést. Én, aki általában egyenes derékkal ülök és állok (csak a vállaim hajlamosak előre beesni), most szenvedek minden pozícióban. Egyértelműen nem a gerincem fáj, hanem a derékvonal alatti izomzat, csontozat. Szép lesz ez a mai nap, azt hiszem….

Hát, ez az éjszaka elég weird volt. Alapjában véve jól aludtam volna, de valahogy még sem. Törődötten ébredtem, pedig az órám adatai szerint szinte alig mocorogtam alvás közben, két felébredés között.

Fél tíz körül felriadtam, és először még csak azt hittem, hogy a szokásos wc-re menetelem miatt. Aztán a sötét lakásban közlekedve fura felvillanásokra figyeltem fel. Az órámra gyanakodtam, ami bizonyos mozdulatoknál a képernyőjét megvilágítja, aztán rájöttem, ezek a fények odakintről érkeznek. Villámok. Aztán lassan a füldugómon is átszűrődött a folyamatos dörgés. A hangsúly a folyamatoson van. Mert az volt. Egy pillanatig sem volt csend.

Bedöntöttem, bezártam, lehúztam, stb. Azaz megtettem az óvintézkedéseket az esetlegesen beeső eső ellen. Visszafeküdve hallottam, hogy egyre közelebb vannak a dörgések, de hamar távolodtak is. Igazából a város azon része csak a szélét kapta a zivatarláncnak. Pedig olyan jólesett volna egy valódi vihar.

Gondolom, amely területeket telibe kapta, az ott lakók nem voltak túl boldogok tőle.

A szokásos 4 órai ébresztőt elég rosszul fogadtam, és az edzésemből nem is lett semmi. Inkább elmentem egy 48 percet gyalogolni. Ha már futás sincsen.

Bár a leendő ex-edzőm mára (tulajdonképpen az egész hétre) is adott futóedzést, még sem mentem. Azt akarom, hogy amennyire lehet, meggyógyuljon a lábam. Tudom, hogy ez visszavet a futásban – nem is kevéssel -, de nem érdekel. Túl sok volt a “kötelességből” az utóbbi hónapokban, években.

Így inkább elővettem a TRX-et és a homokzsákot, és azzal csináltam egy remek funkcionális edzést. Természetesen nulla vagy csak 1 %-os légáramlattal a lakásban. Nyár van, vagy mi.

Mikor vettem fel a sportmelltartót, jutott is eszembe, hogy vége egy időre annak, hogy csak úgy könnyen magamra húzom az elasztikus sportruházatokat. Most jön a “bemelegítés nélkül is izzadt testre való rá kényszerszerítése a sportmelltartónak”. Na, emlékeim szerint ez egy kitűnő erősítés felső testre.

Szóval, edzettem. TRX-szel. És nem futottam. Sztrájkolok.

Ez éven szerintem nem is lesz születésnapi futás. Majd jövőre. Addig lesz időm szépen, fokozatosan felkészülni az egy kilométerrel hosszabb távra. Bízom ebben.

De az biztos, hogy ez volt az utolsó születésnapom, amikor ezen a napon dolgozok.

Ja, és szembejöttem magammal egy ablaküvegben tükröződve. Lelombozó volt.

Azt már éreztem otthon felvéve a tavaly még lazábban rám illeszkedő, combközépig érő fari nadrágot, hogy valós volt a megérzésem a hízásommal kapcsolatosan. A tükörképem pedig jól pofon csapott. Szerintem 24 éve voltam utoljára ilyen súlyban. És azóta volt két szülésem is. Oké, egy válás is, ami igen csak fogyasztóan hatott rám, de az akkor elért alakot nagyjából 12 évig sikerült megőriznem. Az utóbbi másfél-két év végképp betett. Így múlik el a világ dicsősége… És hogy lesz-e ebből még énekes halott?! hát, nem tudom.

A múlt héten már a közepébe csaptam a lecsónak. Az új rendelések hozzám érkeznek be, nekem kell velük foglalkoznom. És kapom a segítséget a kintiektől, mert szükségem van rá: folyamatában derülnek ki dolgok, amiket még nem tudok, pedig alap információk, feladatok.

A múlt héten derült az is ki, hogy az edzőm felhagy az edzősködéssel, és olyan irodai melós lesz, mint én. A szükség nagy úr, megértem. Kapok másikat. Igaz, közben én sérültem le, így csütörtöktől egy centit sem futottam. Talán csak a buszhoz. Már egy ideje (pár hónapja) fáj a jobb lábam második ujja tövében az ízület, izom, tököm tudja mi. Gondoltam, előbb-utóbb csak meggyógyul magától. Aztán múlt szerdai intervallumos futás közben már a vádlim is folyamatosan fájt, mivel a lábfejemben érzett fájdalom miatt óhatatlanul módosítottam a futó mozgásomon, így másként kezdtem terhelni a vádlim izmait. Be is ragasztottam tapasszal este. Ugyan azóta nem tapasztaltam semmi rendellenességet, de a lábfejemben igen, és emiatt egy pici motivációm sincsen a futáshoz.

Pár éve még simán elindultam futni bármilyen lábfájdalommal, de már csekély türelmem és lelkierőm van mindehhez. Ugyan volt egy-másfél évem, mikor élveztem a sérülésmentes futást, edzést, viszont az elmúlt 3 év túl sok erőfeszítést és erőt kívánt tőlem a változások, a helytállások miatt, és azzal, hogy leginkább csak magamra számíthattam, mert nem volt kire támaszkodjak. Őszintén szólva nem azt érzem, hogy mind ettől megerősödtem, és “ide nekem az oroszlánt!”, én már mindenre is képes vagyok.

Hogy mit érzek? Egyensúlytalanságot, talajvesztettséget. Keresem a helyemet, a megállapodást. Szeretném, ha a “gyökereim” végre talajt fognának, és ne csak léteznék a világban, hanem élnék is.

Az elmúlt évek nagyon kevés emberhez voltak kegyesek. Ilyen-olyan módon meg lettünk rángatva. Sokan küzdünk, mint malac a jégen, hogy talpon maradjunk. Mindenki más kereszttel egyensúlyozik a vállain. Sajnos, a környezet is egy fel- és kifordult világ, ami egyáltalán nem azt támogatja, hogy egy hamar egyenesbe jöjjön az ember. Abszurdisztán rohadt egy ország.

Két hete a szüleimnél voltunk. Ebéd után a gyerekeimmel és Apuval a jelen helyzetet kezdtük el kinyekeregni magunkból. Az értetlenség és az elkeseredettség beszélt belőlünk. Anyám ránk szólt, hogy “jaj, mit kell gyűlölködni”, stb. (Nem mintha ő lenne a pozitív gondolkodás és elfogadás nagyasszonya.) Nem bírtam szó nélkül.

– Anyu! Szeretnénk kiventilálni magunkból az érzéseinket. Máshol ezt nem tehetjük meg. Legalább családi körön belül mondhassuk el, mennyire sz@r ez az egész – mondtam, valahogy így.

Tudom, már korábban írtam erről, de még mindig csipkedem magamat, hogy ez nem egy rémálom, ez valóban megtörténik. Talán az a baj, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek kis buborékjában nőttem fel, ami biztonságot adott, egy hitet abban, hogy a világ jó, és mindenki (kivéve a bűnözők) azt akarja, hogy előre menjenek a dolgok, és mindenki jól járjon: mind anyagilag, mind egyéb szinteken. S nehéz megemésztenem a jelenlegi helyzetet. Felfogom, mi zajlik, aztán visszamenekülök a szűkebb világomba. Hát, így.