Egy vidéki hétvége és a margója

Mikor besiettem az étterembe péntek este, azt vártam, hogy kissé idegenek lesznek számomra a volt kolléganőim. Aztán odaértem hozzájuk, egyenként megnéztem magamnak őket – egy távoli – köszöntés közben, és rájöttem, hogy egyáltalán nincs bennem az “idegen” érzés. Az a jó pár hónap és év együttlét és közelség belém ivódott.

Persze, csak másfél hónapja nem láttam őket….

Mindenesetre örültem nekik, annak, hogy újra beszélhettünk, nevethettünk, hallhattam a sztorijaikat, bár úgy rémlik 5 és fél deci bor ködén túl, hogy leginkább nekem járt a szám. (Remélem, nem voltam túl sok.)

Hát, azt is őszintén be kell valljam, hogy kissé túltoltam a borozást. De végre nem szívfájdalmamban lettem “mosolygós” és szédülős, hanem mert elszámítottam a kapacitásomat.

A többit nem részletezném…

Aránylag jól aludtam, amikor már tudtam. Egyszerűen beájultam, ahogy rendeződött nagyjából a gyomrom. A szédülést eleinte azzal próbáltam kompenzálni, hogy a padlón tartottam a lábaimat, de már nagyon fáztak (talán emiatt is fájdult meg vasárnap estére a torkom), így igyekeztem takaró alá bújtatni őket. Az nem jutott az eszembe, hogy van plüss zoknim is…

Másnap semmi bajom nem volt, csak némi zizi érzés a fejemben. Egyáltalán nem volt kedvem futni menni, még vasárnap sem. Úgy is könnyített hetem volt. De legalább elintéztem a boltot (kivéve a Rossmann a GlamÚr napok miatt), majd kicsit takarítottam is otthon, és az autót is kikeráztam kívül-belül (végre!).

A párom megkérdezte, jó volt-e otthon. Erre egyszerű választ tudtam adni. Jó.

Anyu pedig azt tudakolta tőlem, hogy jól érzem magam az új munkahelyen, Bp-n. És nem bántam-e meg a változtatást. Erre is egyszerű a válaszom. Jól érzem magamat, és nem bántam meg.

Nem tudom, fogok-e valaha nosztalgiával gondolni a régi otthonomra annak ellenére, hogy szerettem ott lakni, s értem itt a várost is. És az utóbbi időben szerettem ott dolgozni, ahol.

Egyelőre annyit tudok, hogy szeretek az albérletben lakni (inkább a lakáson van a hangsúly), és a munkahely is elfogadható. Ha lesznek nehézségek (mert mindig akadhatnak), azokra a megoldást akarom majd megtalálni, nem a csomót.

Szóval, új szezon kezdődik. A futásban.… ha-ha-ha! De tényleg. Viszont még nem tudom, mire készülök, mikor és mit fussak. Szerintem ebben a hülye helyzetben a szervezők is úgy jelölik ki a verseny-időpontokat is, hogy majd lesz valahogyan. De így hogyan készüljön az ember?!

Gyász

Szomorú hírt soha nem jó kapni, de ez is az élet része.

Mert az élet egy ponton elkezdődik, és akár mit csinálunk, egy másik, lehetőleg távolabbi ponton véget ér.

Ha egy régi ismerős eltávozik, fájdalmas, mindegy, mi volt az oka. Nincs olyan, mi lett volna, ha.

Eljött az ideje, mennie kellett.

S nekünk, itt maradóknak pedig az emlékével, az esetleges hiányával kell megbékélnünk.

drc-t 14 éve ismertem meg a blogom révén. Hogy ki kezdte a másikét előbb olvasni, nem tudom. MSN-en beszélgettünk jó pár estén, éjszakán. Személyesen soha nem találkoztunk.

Az utóbbi években az egymás életének viszonylagos, érintőleges követése maradt az FB-n keretein belül. Nem igazán voltunk egymás világai, szerintem. De ez engem ilyen soha nem szokott zavarni. Ha valakit egyszer megkedvelek, akkor az úgy is marad.

Nem ő az első, aki a blogos világomból eltávozott. Abbe. (Fura módon mindkettőjüknek a tüdeje adta fel. – Persze más okból.) Egy kicsit deja vu érzésem van.

Néha elgondolkozom, milyen kiszámíthatatlan az élet. Még itt írok a gondolataimat a munkahelyemen, és aztán jön egy perc, egy pillanat, ami az életem végét jelentheti. Persze, nem áll szándékomban meghalni a közeljövőben, de ezek azok a gondolatok, amik – sajnos csak egy rövid időre – ráeszméltetnek, mennyire fontos a “most”, az, hogy szeressem, akik az életem pillanatnyi részesei, és azokkal legyek, akik a szívemnek kedvesek.

Aztán, amilyen majom vagyok, minderről elfelejtkezek, és ugyanúgy játszom a hülye játszmáimat, ahelyett, hogy szeretnék.

Falam?

Úgy gondolom, összetehetem a két kezemet, hogy valójában nem tudom, milyen egy versenyen a “holtpont”. Vagyis mondhatnám azt is, hogy lehet, volt már nekem olyan, csak nem tudtam, hogy az.

Utánaolvasva persze ismerős az élmény motiválatlanság része. Például az, hogy megkérdeztem magamtól egy vasárnap reggel az utcát róva, mi a túrónak akarok lefutni 30 km-t edzésként. Azaz nekem ilyen gondolataim, ha vannak, leginkább edzéseken jönnek ki.

Persze volt már a tavalyi UB-n, illetve előtte a március végén lefutott maratonon hányingerem, de azt nem nevezném holtpontnak, falnak, hanem a rossz frissítésnek (túl sok CH-bevitel), valamint a számomra szokatlan melegnek köszönhettem. És az előbbi 20-30 km-en keresztül kitartott. A maratonon egy kisebb “koplalással”, óvatos banánevéssel kibekkeltem, megjavítottam.

Hogy minek köszönhetem a “fal-megúszást”? Szerintem leginkább annak, hogy nem futom el a versenytáv elejét. Mondhatni óvatos duhaj vagyok.

És szerintem azért is sikerült (én így tekintem) az UB-s 74,5 km-em múlt pénteken, mert – egy – jól felkészített az edző (bár a szeptember elején még eléggé motiválatlan voltam, és elmismásoltam két hétvégi edzést, és mivel fáradtságra panaszkodtam nála, nem tudott úgy “csúcsra járatni”, ahogy tervezte), mert – kettő – a tavalyi egy km-rel kevesebb táv nagy tapasztalatot adott és tanulságul szolgált.

Persze meg kell említenem, hogy az a tudat is sokat jelentett, hogy képes voltam tavaly májustól egy 73,5 km-t, egy 58 km-t (a 6 óráson) és egy 48 km-t futni. A két 60 km-es terepfutásról nem is beszélve.

Ha nem hagyom a kétségeket és nyűgöket eluralkodni magamban (lásd a szülinapi terepfutásomat), akkor helyettük a makacsságot és a kitartást hagyom létezni. Meg azt a tudatot: meg tudom csinálni.

Van egy olyan feltelezés, hogy azért jelenik meg kb. 30 km-nél maraton esetén ez a “nem megy tovább, sz@rul vagyok”, mert ekkor áll át a legtöbb futó teste a szénhidrát anyagcseréről a zsíralapú anyagcserére.

Nos, az én testem valószínűleg tudja, milyen zsírfelhasználással futni. Ugyanis mindig éhgyomorra edzek, legyen az futás, vagy erősítés, jóga, stb. S eleve kevés CH-val élek, létezem. Így neki az természetes, hogy nem kap szénhidrátot az erőkifejtéshez. Ami van, azt meg hamar felhasználja. Jöhet utána a zsír …Nem, nem vagyok szálkásan izmos, de legalább nem veszi tragikusan a testem, ha nem kap szénhidrátot edzés előtt, közben, után.

Úgyhogy én csak hallgatok, mikor szóba kerül futók között a holtpont, vagy akár megkérdezik tőlem: ha jön a fal, mit csinálok olyankor, hogy leküzdjem.

Továbbfutok.

Ez éven is körbefutottuk – az én részem

Mit is írhatnék?!

Csakis az igazat, kérem, csakis az igazat.

Megcsináltam. Így egyszerűen.

Persze ezt csak kívülről és így utólag tűnik, hogy egyszerű volt.

Akkor ott, és futva, már kevésbé volt az.

Lehagyva az előzményeket, ami szinte a szokásos felkészülésről szólna, kezdjem ott, hogy fél kilenckor volt a 3 fős csapatok egyszerre történő elindítása. A rajt. A két társamat 21,5 km múlva, Dörgicsén szerettem volna látni, addig mentem, a nálam levő 3 gélből kettőt elfogyasztottam, a közben levő frissítő pontokon kólát (?) és vizet ittam, pár falat banánt ettem. És haladtam.

Nagyon nem éreztem magamat toppon. Már lassan kétségbe is vontam, hogy menni fog a vállalt táv, ha ilyen pocsék formában érzem magamat. Valószínűleg a futómellényben levő plusz súly és a emelkedős részek miatt volt ez a nyűgösség.

Nem is tudom, hol kezdtem el látni – újra – a élet napos oldalát is, azaz vált a futás élménnyé a kezdődő fájdalmak ellenére, egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy mosolygok a világra. Onnantól kezdve egy pillanatnyi kétségem se volt afelől, hogy megcsinálom a 74,5 km-t. Csak azt nem tudtam, hogy mennyire fog ez fájni nekem: nagyon vagy csak egy kicsit.

Kb. 40 km-ig a pulzusom inkább magasabb volt a kért 152 bpm-nél, onnantól pedig inkább alatta volt, mindegy hogy emelkedőn mentem-e vagy éppen gyorsabban kapkodtam a lábaimat.

Igyekeztem minden órában egy hydrogélt (nekem a scitec-es vált be) lenyelni. Kb. 56 km-nél egy koffeinnel felturbózottat toltam le. Hatott is, a kedvemre mindenképpen. Újabb vigyorgós, “minden szép” szakasz jött. Úgy Szigliget utánig.

Badacsonytördemic után már csak egy 11 km-em volt, ami két 3 km-es, és egy 5 km-es szakaszra volt bontva frissítőpontokkal. Az első 3 km simán eltelt, mert el voltam foglalva a szigligeti domb megmászásával, aztán már jött is a frissítőpont. Ó, innen már piti ügy elérni a következő kóla-forrást.

Aha! Persze! Egy szép egyenes szakasz nulla szintkülönbséggel következett. Az életemet is meguntam futás közben. Folyton a látóhatárt kémleltem, reménykedve, hogy végre meglátom a frissítőpontot. Már kezdtem gyanakodni, hogy ezt a pontot megszüntették, eltolták távolabb, stb.

Aztán csak odaértem. Megittam a szokásos fél-egy deci kólámat, némi vizet, közben panaszkodtam, milyen hosszú is volt ez a 3 km. És még 5 km jön. Az milyen lesz ezek után?!

A staffos lány biztatott, hogy meglesz, megcsinálom. Bár tudtam, hogy így lesz, mégis jólestek a pozitív szavak. Nekiiramodtam az utolsó szakaszomnak.

Pár száz méter után rápillantottam az órámra. 8 óra és néhány perce voltam úton. Hopp, villant be, iparkodnom kell, ha 8:30 alatt meg akarom csinálni a vállalt távot. Úgyhogy rockzenére váltottam, bekapcsoltam a gyújtórakétákat, és a folyamatos emelkedő ellenére extrán kapkodni kezdtem a lábaimat. Pedig fájtak már. Sőt, a bal lábfejem cipőnyelv alatti része egy ponton már 10-15 km-e fájt, különösen, ha lejtőn trappoltam lefele. De emelkedőn alig.

Szóval, úgy éreztem, nagyon futok. Ha sík lett volna ez a rész, akkor valóban 6 perc/km alatti km-eket mentem volna. Az utolsó 500 méterre pedig a befutó zenémet kezdtem el játszani. Szokás szerint megadta a plusz adrenalin löketet, Endorfin úrfi újra meglátogatott, és így beszáguldottam a váltópontra, ahol már tűkön állva várt az engem váltó csapattársnőm. És persze a harmadig futótársunk.

Sírni akartam, persze örömömben, de elfelejtettem. Inkább csak végre élveztem, hogy hivatalosan is megállhatok inni, sétálni, ténferegni – és nincs már bennem az az érzés, futni vagyok itt, ne ácsorogj, gyalogolj, stb.

Arra számítottam, hogy írtó fáradt leszek, de nem. Nem éreztem szükségét, hogy leüljek. A lábaim csak mérsékelten fájtak. Persze volt némi koordinációs problémám (néha úgy mentem, mint az ökörpisilés), de ennyi.

Meg annyi, hogy kezdtek egyes izmaim egy-egy mozdulatnál begörcsölni. Tudtam, magnéziumot sürgősen pótolnom kell.

Akkor vált nagyon időszerűvé, mikor az autó anyós ülésén az alsónemű csere közben a jobb bordaívem alatt egy hasizomrészem begörcsölt. Nem győztem a levegőt kifújni magamból, és tudatosan lazítani, mert tényleg olyan érzetem volt, hogy ott maradok, ha a görcs nem szűnik. Piszok rossz érzés, na! Meg az is furcsa lett volna, ha félig felhúzott bugyiban kérek segítséget….

De szinte csak ennyi gondom és bajom volt a futás után. Ezt 5-6 szem magnézium tabletta bevétele megoldotta.

Igyekeztem mozogni, amikor csak lehetett, illetve lenyújtani, így ezzel elkerültem, hogy lemerevedjenek az izmaim. Pár óra múlva azonban kénytelen voltam egy adag fájdalomcsillapítót bevenni, mert hirtelen elkezdett fájni mindenem deréktól lefele.

Innentől kezdve végképp semmi bajom nem volt. Néha nem volt stabil a mozgásom, főleg hosszabb autóban ülés után, de egyébként fájdalmam semmi. A 4 óra eltelte után sem, mikor már elvileg nem hat a fájdalomcsillapító. Csak némi túlterhelésből adódó izomfájdalom a vádliban, combom egy részében.

Nekem ez a viszonylagos jó állapotom mutatja, hogy jó volt a felkészülésem. A megfelelő terhelést kaptam az elmúlt fél-háromnegyed évben. Ezért is van edzőm.

A futást követő két nap minden robotos mozgás és egyéb nyűglődés nélkül telt. Amikor már lehetett, aludtam 10 órát, ettem finomakat, és igyekeztem annyit pihenni és mozogni (2-3 órás séta), ami a regenerálódásomhoz kell.

Az új csapattársak is beváltak. Velük is működött az egész. Hála a jó égnek!
Úgyhogy csupa jó érzéssel búcsúzom ettől az UB-tól. És várom a következőt. Már az a kérdés, hogy ketten vagy még mindig hárman fogjuk ezt a kicsiny tavat körbefutni….

Előtte

Lesz, ami lesz.

Pakolgatok.

Beszerzek ezt-azt, ami hiányzik (rájöttem, a neszesszerem a páromnál van, illetve pár dolog “otthon” maradt), illetve kellhet.

Ami eszembe jut, azt feljegyzem a Listára, vagy gyorsan kipakolom, hogy szem előtt legyen.

Átnéztem a távot. Még szerencse, hogy újra és újra megteszem, így észleltem, változtattak rajta. Az elejét. Egy fél kilométerrel többet kell majd futnom. De lehet, szintemelkedés kevesebb lesz így. Meglátom.

Szóval, átnézem a távot. Emésztem. Részekre osztom (már úgy is felszabdalják a frissítő- és váltópontok). Igyekszem az adott szakasz vonzó részét meglátni, így téve izgalmassá, érdekessé. Legyen miért futnom, s mivel pozitívabbá tenni!

Egyelőre lelkesít, hogy lesz dimb és dom a szakaszomban, és nem csak sík (ilyen tán csak kis szakaszokon). Ha már dombos futónak vallom magamat…. (Éppen beszéltük az edzővel, hogy a csak sík sokszor fárasztóbb, mint amikor van benne fel és le.)

Úgyhogy kíváncsian várom a szakaszomat. Egy részét már futottam, de azt sötétben, így most ha lesz rá “agyam” még, megnézem kora délutáni fényben.

Aztán pedig igyekszem ébren maradni az éjjel. Főleg úgy, hogy én is fogok vezetni az éjjel. Kávé források után kell néznem…. Ja, meg boltok után. Valami reggelit muszáj lesz venni.

Készülök. Ahogy szoktam.

Aztán we will see….

Egy kis “megállj”

Néha jobb lenne semmi gondolatot vagy érzést leírni. Vagy nem tudom úgy megfogalmazni, ahogy eredetileg felmerültek bennem, vagy egy nap elteltével már hülyeségnek érzem a leírtakat.

Most egyébként is e héten nem feltétlen vagyok 100 százalékban önmagam. A fizikai kellemetlenségeim hatnak ki a lelki világomra. Vagy fordítva, a tököm tudja.

Igyekszem összerakni magamat. Ez a hétvége pont alkalmas lesz erre.

Muszáj, hogy kisimuljak, mert egy hét múlva ilyen tájt már futni fogok egy hosszút, nem lehetek szétesve semmilyen tekintetben.

Úgyhogy a feladatok mellett (futás, takarítás, főzés, bolt, stb.) további programom a lábfeltétel, pihenés és unatkozás agyba-főbe. Vajon belefér-e mindez bő két napba?

Időközi szünetes elmélkedés

Az albérletben van már internet, kezd helyre állni a rend. A világ rendje.

A kisebbiket egy hétre elpaterolták a koliból, mert volt áttételesen kapcsolódása covixos gyerekkel. Nos, így terjedhet a vírus – ha terjedt ez esetben. Egyelőre mind a ketten (tesó és én) tünetmentesek vagyunk. A kérdéses gyerek is. Ha minden jól megy, szerdán újra kolis lesz.

Múlt péntek óta a munkahelyen is maszkban kell ücsörögni. Már amikor a közelembe jön valaki. Egyébként az államra lehúzom. Friss levegős mániás vagyok, a légkondis terem ellenére.

Naponta (péntek kivételével, ha haza akarok menni 14 órakor) jár 30 perc időközi szünet. Igyekszem kivenni, és egy gyors ebéd után kimegyek a közeli üzletekbe ezért, azért, de leginkább addig is sétálni.

Most, ahogy ballagtam visszafelé a napsütésben (még 26 C fok van), azon morfondíroztam mintegy felismerésként, hogy miért nem érzem magamat idegenül olyan helyen, ahol még nem voltam. Ott van példának az egy évvel ezelőtti amerikai utazásunk Anyuval.

A repülőtéri terminálról kilépve vártam, hogy megérint az Érzés. Az, hogy én most egy másik kontinensen vagyok, és ráadásul az USA-ban. Ez valami különleges érzéssel kell hogy járjon. Semmi. Volt rá legalább 10 napom, hogy történjen valami érdekes bennem, de semmi. Persze, láttam szép és érdekes dolgokat, olyanokat, amit vagy csak a tévében, interneten vagy még ott se látnék, de mindez történhetett volna akár a szomszéd városban is itt, Magyarországon.

S egyszerűen nem vagyok attól sem hasra esve, hogy bő három hete Bp-n lakom. Csinálom a dolgaimat, élem az életemet (futok, bejárok dolgozni, háztartást vezetek, stb.), találkozom a párommal. És ennyi. Szinte ugyanaz, mint pár héttel korábban 220 km-rel arrébb – évekig.

Nem vártam változást az életemben. Nem azért költöztem, váltottam. És ha ezért tettem volna, akkor sem történt volna meg.

Ha változást akarok, akkor saját magamat változtassam meg. Ha ma ugyanaz maradok, aki voltam tegnap, ne várjam, hogy a környezetem változása bármilyen hatással lesz rám.

Illetve ha otthon érzem magamat saját magam társaságában, akkor bármilyen környezetben így fogom érezni magamat. Szerintem. Legyen az az USA vagy csak Bp.

Mordor vidékén innen

Úgy tűnik, pénteken végre az albérlet is része lesz a net hálózatának.

Ideje.

Itt a munkahelyen nem igazán van pofám magán céllal böngészni. A mobilon sem, pedig az a cég internetére van felkapcsolva, ha itt vagyok.

Hiányoznak a netfixes sorozataim (perpill 1 db), egyéb folyamatosan követett netes műsorok, beszélgetések.

Marad az olvasás, ami örvendetes.

Arra még nem vettem rá magamat, hogy munkát vigyek haza, s a szabad időmben memorizáljam a rendelkezéseket.

A futásban muszáj volt 4 nap szünetet tartani, mert elfáradtam. Nemcsak fizikailag. Így a múlt hét már egész jól sikerült.

Már csak bő 2 hét van a Nagy Futásig.

Ami pedig az elmúlt hetek változásait illeti, kezdem feldolgozni. Talán ma van az első napja, ha őszinte akarok lenni.

Szembesülnöm kell a vállaltakkal, azzal, hogy az előnyök mellett milyen nehézségek is vannak. Mert vannak. S persze ezek tudomásulvétele mellett leginkább az előnyökre ildomos fókuszálnom.

Múlt éjjel nehezen aludtam el. 3 órán keresztül kínlódam. A bennem levő nyomasztó érzéssel. Aminek nem feltétlenül van vagy volt alapja. Csak maganak generáltam. Úgyhogy ma “friss vagyok és üde”.

A párom rendületlenül mellettem áll. A hülyeségem ellenére is. Hát, le a kalappal előtte!

Valami elkezdődött

Egy bő hete élek itt.

Öt munkanap van mögöttem. Még csak körvonalazódik számomra, mi lesz a munkám, mit várnak tőlem. Majd lesz valami.

Mert hát mindig van valahogyan.

Az albérleti lakást szeretem, a környék is oké. Az M0-on való napi közlekedést még szokom, de az a jó, hogy egyelőre könnyen lehet haladni rajta.

Maradjon is így.

Internet még nincs a lakásban, ezért is meg kell küzdeni, úgy látszik. Megvan a véleményem egy-két internetszolgáltatóról…

Most egy kicsit alt vagyok. Olyan, mintha érzelmi fagyasztáson lennék. Csak haladok előre, s hagyom, hogy kialakuljanak a dolgok.

Perpill nem érzem a kitörő boldogságot vagy bármi mást. A negatív érzéseket pedig meg sem engedem magamnak. Szóval, .. semmi…

Régi el, az új pedig előttem

Hát ez is megtörtént. Leszámoltam a régi munkahelyemen.

Ezen a hétvégén két munka között vagyok, leszek.

S közben az albérletben fogok gürizni, hogy minden szekrény pakolható lehessen, hogy minden magunkkal vitt tárgy, ruha a helyére kerülhessen, hogy a lakás otthon lehessen legalább egy évig.

Most a kis autóm megpakolva robog az új lakóhelyünk felé. Csak a plüss cápa lát ki a hátsó ablakon…

Nem volt időm és gondolatom búcsúzni a régi munkahelytől, ahol közel 26 évet dolgoztam. Talán eljön annak is ideje.

Fura, hogy a távozásom nyomán derül ki számomra, hogy mennyien kedveltek, szerettek velem dolgozni, s mennyire fogok hiányozni a közvetlen kollégáknak. Ennyi biztatást és jókívánságot nem igazán kaptam még.

Tudom, nem vagyok egy társasági ember, de ilyenkor felül kellene bírálnom a hozzáállásomat. Lehet, jobban tenném, ha még jobban nyitnék emberek felé, és többször kidugnám az orromat a kisváramból, ahova behúzódok. És ápolnom kellene a régi ismerőseimmel is a kapcsolatot. Bár nem érzem magam magányosnak, jót tesznek az emberek a lelkemnek.

A változás egyébként is hasznos.