Laza hétvége

Szombaton egy bő, pihentető 10 (!) órás alvás után nem bántam, hogy nem mentem futni. Sőt, otthoni erősítés vagy átmozgató edzést sem csináltam. Néha annyira jó csak nyugisan indítani a napot (egyébként is azt teszem hétvégente, csak olyankor ott van, hogy van futó edzésem, amit még lehetőleg délelőtt végezzek el), és csak azon morfondírozni, mit főzzek a korábban lefagyasztott és most kiolvasztott sertéskarajból.

S utána, hogy eldöntöttem, mi lesz belőle, és feltettem főni, kényelmesen felporszívóztam, felmostam.

Előző este kitakarítottam a wc-t, fürdőt, és még le is törölgettem imitt-amott a port. Közben eltörtem egy irányjelzőnek szánt égőt, mert elfelejtettem, hogy arra polcra tettem, ahova egyébként se látok fel, így könnyen lesodortam. Egy darabig elvoltam a narancssárga üvegdarabok szedegetésével.

Még szombaton elsétáltam az Aldiba, ahonnan leginkább bicegve tértem vissza (hülye aszfalt!), de legalább jártam egy keveset. Aztán pihentettem a lábamat, sorozatnézés közben.

Vasárnap már úgy készültem, hogy teszek egy próbát az erdőben: tudok-e már futni. A remény megvolt. Hátha csodát tesz a nedves földút, a terepcipő. Az első futólépések után egy 20 perces erősítésre (lábak, karok) váltottam az erdei edző eszközök és pad segítségével. Két edző eszköz között kocogtam. Mivel annyira nem volt fájdalmas, úgy döntöttem, újra próbát teszek. 20, azaz húsz percet tudtam kisajtolni a lábamból, de ebből az utolsó két perc már szinte sántikálás volt.

Persze, nem adom fel a dolgot. Már kiteszteltem, hogy milyen érzelmek állnak a fájdalom oka mögött. Nos, dolgozok magamon. Türelem és elfogadás (elkülönültség és jelentéktelenség érzése helyett egységben szeretnék lenni).

Szóval, megint kihoztam a “szabad” hétvégémből a legtöbbet. Az összes szabadidőmben, ami volt bőven, feltettem a lábamat, hagy pihenjen, gyógyuljon. Még akkor is, amikor vasárnap délen át hétágra sütött a nap. Szívesen mentem volna sétálni, de tudtam, a lábam nem bírná még. Úgyhogy ezzel a mentséggel szorgalmasan néztem az éppen aktuális sorozatot, majd olvastam. (A jótettem még tegnap estére, hogy a kisebbik sáros túrabakancsát megtakarítottam – a gyerek helyett. Még akartam valami hasznosat csinálni.)

Sérülés, futás

Kedd reggel futottam utoljára. Akkor fájdult meg a bal lábfejem. Csak saccolni tudom, hogy most éppen mi sérült le: izom vagy ín. Az edző felvetette, hogy csonthártyagyulladás is lehet.

Tulajdonképpen mindegy is. Nem tudtam az előző napokban futni (ma sem), ez a lényeg. Helyette erősítettem. Mivel ezt is szeretem csinálni, gond egy szál se.

Viszont arra jó volt ez a sérülés, hogy rájöttem, igazából nincs kedvem aszfalton futni versenyt. Olyan hosszabbat. A közeljövőben – történetesen tavasszal – terveztem egy körözős aszfaltos futóversenyen való részvételt, de egyszerűen nincs kedvem hozzá. Ahhoz viszont igen, hogy dombokon fel- és lemásszak, akár fussak sok-sok kilométeren keresztül.

Lehet, mindehhez hozzájárul az is, hogy a mostanában használt aszfaltos futócipőm egy kicsit nagyobb, mint ami kellene. Még csak 500 km van benne, és mivel általában közel vagy több, mint ezer km-t szoktam egy cipőbe belefutni, így még pár hónapig a társam lesz. Hát, izé. Egy-két száraz idős erdei futásomat is ebben kell megcsináljak, hogy hamarabb összefussam a hiányzó 500 km-t….

Visszatérve a perpillanatos nem futásomra: holnap azért teszek egy próbát az erdőben terepcipőben. Talán a talaj is puhább lesz az esőtől, így kisebb lesz a becsapódás.

A sérülések is a terepre hajtanak. Meg fogom oldani, hogy amíg nem lesz már világos reggel fél hatkor, addig fejlámpával fussak az erdőben. Mivel más földes talaj nagyon nincs, legfeljebb a Szilas-patak mellett a töltésen. Nem tudom, melyik lenne jobb. Azért a paprikaspray-t mindenképpen vinnem kell ….

Rossz érzések ellenszere

„Ne ijeszd el magad az élettől azzal, hogy csupán a gondokról s a bajokról képzelegsz. Ne vetítsd előre a még nem létezőt, s ne éleszd újra letűnt bajaidat. Amikor gondok kínozzák sorsod, tedd fel a kérdést: mi az, ami most elviselhetetlen? A választ magad előtt is szégyellni fogod – sem a jövő, sem a múlt nem nehezedik rád, mindig csak a jelen. Az előbbi talán be sem következik, az utóbbi pedig már régen elmúlt.
Ha egy külső jelenség bánt, tulajdonképpen nem maga a jelenség nyugtalanít, hanem a róla alkotott elképzelésed. Márpedig csak tőled függ, hogy ezt megszüntesd. Ha a rossz érzés oka a lelkedben rejlik – tulajdonoddá, elválaszthatatlan részeddé lett –, ugyan ki akadályozhatná meg, hogy hibás felfogásodat magad orvosold? Amikor nem teheted meg, amit helyesnek tartasz, nem okosabb-e megújult erővel tevékenykedni, mint felette bánkódni?
Ha megtetted, amit tenned kell, az eredménytelenség oka nem benned rejlik. A dolgokat elfogadni tudni annyi, mint helyesen értelmezni. Ha ezt megértetted, semmi felett nem kell bánkódnod: az út a te utad, a természet mérte rád – neked csak járnod kell rajta.”

(Marcus Aurelius : Rossz érzések ellenszere)

Kicsit más

Hónapok óta ugyanazt az adót hallgatom az autó rádióján munkába jövet és menet. Mivel az út több, mint félórás, ezért egy híreket is el-elkapok.

Ma reggel arra vágytam, hogy valami beszélgetős műsort hallgassak – mondjuk a tegnapi elnökbeiktatásról. Arrébb tekertem, és megálltam a Klub Rádiónál. Ugyan Joe Bidenről kevés mondatot kaptam el, viszont belefutottam a félnyolcas hírekbe. Kíváncsi voltam, hogy egy szókimondó rádióban milyen hírek hangzanak el. Végre! Egy szó sem esett a vírusról, a vakcináról! Kész felüdülés volt. Egy picit normálisnak éreztem a napkezdést.

Futás, autó és komment

Míg szerdán reggel annak örültem, hogy a vékony hótakaróval borított utakon nem kell gyorsítókat futnom, addig ezt szépen prezentáltam tegnap reggel. Mivel a talpam elejére érkezem, ezért jobb a talajfogásom nagyobb tempónál is, kis esély van a megcsúszásra. Szóval, bátrabban kapkodtam a lábaimat a fél-egy centis havas aszfalton. A 20 mp alatti kért 4.30 p/km-es tempót sajnos csak egyszer sikerült eltalálnom. Az első blokkban inkább gyorsabban futottam, a másodikban meg lassabban. Ez utóbbi inkább elfogadható, hogy ne sérüljek le (jobban), az edző szerint.

A másfél órás edzést megfutottam, bár a bal talpam sajgott, és nem igazán lelkesedtem már az utolsó félórában. Annyi vigaszom és figyelemelterelésem volt a természet részéről, hogy először szállingózni kezdett a hó, majd zuhogni, utána nagyobb pelyhekben esni. A szél fújt, így mikor szembe kellett mennem vele, hát nem sok mindent láttam. De klassz volt, hogy végre esett a hó. Az már kevésbé, hogy munkába menet is.

Az olvadt hó olyan koszt produkált a nulláson, hogy most a kicsi kocsimat muszáj kivakarnom a koszból. Ilyen mocskos nem volt még. Szóval, kerestem itt, nem messze a munkahelytől egy önkiszolgáló autómosót, és meló után megyek is tisztára motyogatni az autót.

Tegnap volt az is, hogy óvatosan belekeveredtem kommentháborúkba. Nem szívesen olvasok kommenteket, mert ugyan a viccesek, humorosak jókedvre derítenek, de a mocskolódó, szidalmazó, a másik embert ilyen-olyan jelzővel illető hozzászólások megdöbbentenek és elkeserítenek (pedig nem is nekem szólnak). Egy-két józanabb választ adtam egy-egy hozzászólásra, de mivel a kapott reakció hangneme nem sokat változott, ezért úgy döntöttem, nem érdekel tovább. A kísérlet megtörtént, a másik pedig fulladozzon a saját mérgében, dühében, meg amit kreál magának. Talán egyszer majd rájön, mindezzel saját magának árt, nem másoknak.

Úgyhogy továbbra is fogok tartózkodni a kommentálástól. Csak, ha értelmes emberek társasága beszélget, akkor csatlakozom a mondanivalómmal.

A saját életem épp elég, nem kell a másiké. Ha segítségért jön (oldás), meghallgatom, a többi pedig nem érdekel.

Itt fáj, ott fáj

Múlt héten kezdtünk egy újfajta edzést. 20 mp-es gyors szakaszokat tett be a keddi és a csütörtöki futásokba az edző. Egy ötszörös, illetve két háromszoros ismétlést kellett megcsinálni. Ugyan nem teljes erőbedobással kellett volna megfutni őket, hanem egy bizonyos tempót eltalálni. Ez utóbbi nem igazán ment. Viszont már a keddi futás meghatotta a vádlijaimat.

Szombaton és vasárnap meg még rá is domboztam. Vasárnap a futás után a jobb achilleszem felett, mellett nagyon megfájdult … valami. Hengerezés, nyújtás, kineziotape felragasztása mint kezelés. A tegnapi hosszabb, feladatos (20 mp-es gyorsításokat tartalmazó) futás közben még éreztem a sérült helyet, és ma reggel felkészültem arra, esetleg még jobban fog fájni. Nagy meglepetésemre …. semmi. Ugyan a sérülés megvan, és bizonyos mozgatásra, nyomásra, masszírozásra fáj, de a futó mozgás nem okozott gondot. Helyette éreztem a bal talpamat. Ja, úgy a változatosság kedvéért.

Nem aggódok. Úgy is helyre jönnek a sérüléseim, minden fájdalom elmúlik. Volt már rá példa.

A rövid, gyorsító futások kért tempóját meg majd csak eltalálom. Tegnap ugyanis félperccel lassabb voltam. Azt tanácsolta az edző, hogy számoljam a lépéseimet. Ezt sem érzem megoldásnak, mert vagy erre, vagy arra figyelek. Na, holnap lesz 8 db lehetőségem, hogy betájoljam a megfelelő sebességet. Hátha.

Elkezdődött az új év

No, a munkahelyen máris kihívás elé állítottak. Évek óta nem csináltam adatelemzést (utoljára talán a szakdolgozatomnál 21 éve), most fogok. Először berezeltem (hatalmas anyag, 28 ország adathalmaza), aztán kezdtem a gondolathoz hozzászokni, majd előbb-utóbb pedig a feldolgozáshoz is elérek. Lesz rá 3 hetem.

Gyanítom, leginkább a szöveges résszel lesz gondom, mert a konyhanyelvhez jobban értek, mint a szakszavak használatához. De letojom, mert nem vizsgára vagy előadásra készítem, úgy tudom. Ha meg felsőbb szintekre akarják felterjeszteni (de minek?!), akkor majd átfogalmazom segítséggel.

Az év egyébként továbbra is csendes.

Viszont valamiért most azt érzem, nem vagyok a helyemen. Valami hiányzik, valami nem az igazi.

Hogy múlnak a napok, de mennek a semmibe semmiért. Pocsékolódik az életem.

Jó lenne egy oldás, de perpill anyagilag nem tudom magamnak megengedni. Úgyhogy ezt magamban kell lerendeznem.

Mint például az “ismerősök” erős szelektálását az FB-n. Bár nagy volt a kísértés a teljes aprításra (max. a rokonok maradtak volna), és csak a profilom marad, mert van néhány ember, akinek az oldalát szívesen olvasom hasznos információk miatt. De maradtam a 2/3-dal való csökkentésnél. A 210 még így is sok, szerintem. Szerencsétlen FB nem győz a hírfolyamba bepakolni valót a követett oldalakról, hiszen a meghagyott kontaktok valószínűleg nem írnak annyit, hogy folyamatosan kitöltsék azt.

Nem érdekelnek a sületlenségek, bár szeretem a vicces mémeket, kiírásokat, videókat, mert a humor kell, a nevetés még inkább. S nem érdekel az sem, hogy hozzászóljak valamihez. Néha megpróbálom, aztán hagyom a fenébe, mert az emberek nagy része tojik arra, hogy megerőltesse magát a változás tekintetében. Szeretnek panaszkodni, keseregni, sajnáltatni magukat, de ha cselekedni kell és erőfeszítéseket tenni azért, hogy jobb legyen nekik, jön az alkalmi süketség és vakság, és a “miért nem”.

Segítőként ezt nehéz megélni. De kezdem elsajátítani az elfogadást: az az ő élete, azt csinál vele, amit akar. Én legfeljebb meghallgatom, elolvasom a nyavalygást, aztán megyek tovább. Majd, ha kell a segítség, szól(nak). Tulajdonképpen egy ember élete a legfontosabb számomra, és az én vagyok. Minden önzőség nélkül.

Most perpillanat szeretnék futócipőt húzni, és kimenni az erdőbe, dombot, hegyet mászni, emelkedőkön leereszkedni, és kilométereket gyűjteni
a magam kedvéért.

Évzárás

Most, az új év első hétfőjén már tényleg megírhatom az elmúlt, kissé fura év értékelését.

Sokat nem változott a véleményem 2020-ról múlt kedd óta. Sok szépet és boldog pillanatot adott számomra szerelem terén. Ugyan augusztustól kicsit visszabújtam a “védelmi”vonalak mögé, és nagyon nehezen bukkantam elő, de múlt péntekre sikerült.

Megtapasztaltam, milyen home office-ban dolgozni – még a régi cégnél -, és szerettem. Kényelmes volt, az introvertált énemnek tökéletes. Munka volt, nem henyéltem otthon.

Aztán a nyár közepén jött egy lehetőség, amire szinte azonnal bólintottam, és beleugrottam a mélybe, az ismeretlenbe. Bár anyagilag eddig nem érte meg az albérlet miatt, de abban bízom, hogy ez egy saját lakás vagy ház megvételével változni fog.

Ősszel, tél elején voltak az új munkahellyel kapcsolatosan lelki megbicsaklásaim, mert – ahogy már korábban írtam – egyszerűen nem tanítottak be, nem segítettek abban, hogy megtanuljam, megismerjem azt, mit is kellene tudnom. Egyszerűen magamnak kellett volna rájönnöm. Most úgy vagyok, hogy majd lesz valami. Mert mindig van.

Ami a sportot illeti, tulajdonképpen nem hiányoztak a versenyek ez éven. Éppen eljutottam abba a szakaszba, hogy nem akarok minden versenyen elindulni. Jó nekem az az évi kettő, esetleg három fontosabb aszfaltos verseny, és hozzá a terepfutások a TT-ken. Így csak az UB elhalasztása esett kicsit rosszul.

Amúgy pedig csak jól sikerült futásról tudtam az év során beszámolni. Akár a tavaszi terepverseny saras sprint távját, vagy az őszi UB-n a 74,5 km-t illetően. Az augusztus közepi, olykor dzsungeles teljesítménytúrás futásom a Bükkben szintén szerencsés volt. Ugyan kaptam a nyakamba az utolsó kétharmadban egy lassító társat, de legalább megúsztuk a zuhét. Jól mentem, kevésbé fáradtam el, bár ezt lehet annak köszönhetem, hogy az utolsó szakaszt nem tudtam a saját iramomban megtenni.

Az egészségem szintén rendben volt előző évben. Inkább mondjam azt, hogy nem változott semmi. Ugyan volt egy-két kisebb tartós (több hétig fájó) sérülésem a vádlimban, de legalább a 2019 októberének végén beszerzett vállfájdalmamat 3/4 év rossz alvás és kínlódás után kikezeltem nyújtással, masszázzsal.

Az alvásom azóta is hol jobb, hol rosszabb. Több oldalt írhatnék arról, mi rontja olykor el, de azt még mindig nem tudom, mitől lehet jobb. Egyszer csak jól alszom. Gondolom, a változó kor közeledése se segít sokat a dolgon.

A gyermekeimre csak büszke lehetek. Az elmúlt évet sikeresen vették a sulikban. A kisebbik szép érettségi bizonyítványt produkált, felvételt nyert oda, ahova szeretett volna bejutni, és perpill az egyetemen is remekül veszi az akadályokat. A nagyobbik kevesebb szorgalommal lett megáldva, így most nagy segítségére van – gyanítom – az online vizsgázás. Bár, ahogy mesélik, ez is tud szívatós lenni.

Sajnos, a múlt év sem győzött meg arról, hogy ebben az országban kellene megöregednem. Újult erővel tört fel bennem a mehetnék, és mivel egyszerűbbnek látom a német nyelvterületre való költözést, ezért a német nyelvet kezdtem el tanulni. A két gyermekem egyébként sem tervezi, hogy magyar honban fog megmaradni. Így jobb, ha legalább egy családtagom közelébe telepszek le. Valami (kétkezi) munka majd csak akad….

A 2021-es év ki tudja, mit hoz. Én bízom a legjobbakban. Továbbra is úgy gondolom, hogy ez rajtam múlik. Az én hozzáállásomon, érzéseimen, hitemen. Azon, mit szeretnék.

Előzetesen

Ugyan még két nap van ebből az évből, de talán nem történik olyan, ami miatt változtatni kellene a megállapításomon: bár többek számára ramaty volt ez az év, én nem tudom ezt állítani. Júliusig kifejezetten jó volt. Az augusztus nehéz volt a munkahely- és a lakhelyváltás miatt. Az elmúlt 3-4 hónapban voltak lelki döccenőim az új munka révén, mert nem lettem betanítva, nem adtak sok infot arról, mit is kellene tudnom, viszont elvárás volt a tudás és cselekvés terén.

Azon vagyok, hogy januárban ezt helyretegyem, mert akarok dolgozni, méghozzá jól.

Az érzelmeim is kavarognak, de magamban keresem, mi is a bajom tulajdonképpen Egy oldás mindenképpen jól jönne.

Amit sajnálok – önző módon – és már tényleg vágyok rá, az egy hosszabb hétvége a párommal ketten valahol. Legjobb lenne egy szálloda, ahol meg lenne oldva az étkezés is. Így csak egymással tudnánk foglalkozni.

A második korlátozási időszakban az a rossz, hogy azon a kevés napon, amit otthon vagyunk, a szüleimmel csak rövid időre, éppenhogy csak találkozunk. Nincs puszi, nincs ölelés, nincs együtt ebédelés, nem volt karácsonyozás.

De ennek az ideje is eljön majd.

Most azzal kell főzni, ami van. Ha tetszik, ha nem. Ebből kell kihozni a legjobbat.

Egy kemény reggel után

Nem tartom magamat a “nyikorgós”, nyavajgós fajtának, de néha, legalább egy mondat erejéig elnyöszörgöm az éppen aktuális kínomat. Mint például most:

‘Urvára fájni fog mindenem holnap! Már most remeg majd’ minden izmom, mint a kocsonya.

Rögzítettem egy TRX edzést videóra, hogy a párom is tudjon olyankor edzeni valamit, ha nem tud a személyi edzőjéhez elmenni. Már egy felvételt csináltam múlt hétfőn, akkor a lábaimat nyírtam ki napokra. Most, úgy érzem, mindenemet is. Pedig könnyebb gyakorlatsornak gondoltam. Még jó, hogy szabin vagyok a héten, így pihentethetem fáradt testemet. …röhög…

Legközelebb, ha komolyabban ki akarom “nyírni” magamat, másnak állítok össze gyakorlatsort, és fel is veszem, hogy még véletlenül se alibizzek.

Most folytatom tovább a regenerálódást….

“Otthon” és futás

Jó volt otthon. Most valahogy megérintett a város, a lakás, ami 14 évig az otthonunk volt. Szeretek itt lenni, ahol most lakunk: ebben a lakásban, a kerület ennek a részén. Budapest, maga nagyon nem oszt, nem szoroz ebben az ügyben. Még mindig arra vágyok, hogy egy hegyi település szélén lakjak, ahol csak ki kell lépnem, és máris a dombokon, az erdőben futhatok. (Mondjuk így fejlámpássá válnának a hajnali futásaim.)

Szóval, elkapott az “otthon vagyok” érzés. S bár akár vissza is vágyhatnék, de nem. Nem hergelem ilyenbe bele magamat. Mert nincs értelme.

Itt is jó. Megszoktam, megszerettem. Nem volt nehéz. A munkahelyen is kezdem jól érezni magamat, már csak az hiányzik, hogy tényleg dolgozzak. Úgy igazából.

A hétvégéhez tartozik, hogy szombaton csináltam egy tesztfutást. Sajnos, így utólag azt kell mondjam, hogy rossz helyet választottam. Egy csendes parkoló volt, ahol lehetett bátran futni (igaz, karácsony napja alatt bármelyik üzlet parkolója megfelelt volna erre), de túl keskeny volt a pálya, így a forduló kis ívű volt. Ahogy nézem a rögzített sebesség vonalát a Flow-ban, minden kanyarban lelassítottam, s onnan gyorsultam megint be. Szép fűrészfogat hoztam létre.

Nem úgy sikerült a futás, ahogy szerettem volna. Már az első km alatt fáradtnak éreztem a lábaimat. Nem is volt sok bizodalmam abban, hogy végig tudom futni a 10 km-t, amit kért az edző. Némi hydrogéllel megsegítettem az energiaellátásomat, de ki tudja, mennyit számított. Egyszerűen fogalmam sem volt, milyen tempót bírok tartani ezen a távon. Már olyan régen futottam egy ilyen rövidet versenyen. Edzések alatt pedig ugye 5 percig kell kitartani egy magasabb pulzust.

Szóval, futás közben sem a pozitív gondolatok nyüzsögtek a fejemben e témában. Lehet, ez sem segített. Vagyis biztos. Most, ha még egyszer megcsinálnám, már másként lenne. Lehet, az eredmény is jobb lenne, mint 52 perc 23 mp 10 km alatt. Az átlag pulzusom 169 bpm volt, és a max. 176 bpm. Kíváncsi vagyok, ebből mit hoz ki az edző.