Olvasni tudni kell

Őszintén szólva nem tudom, hogy külföldön milyen az oktatás, de azt a bőrömön tapasztalom nap mint nap a munkám során, hogy bizonyos kor alatt gyalázatos a szövegértésük az embereknek. Mindegy, hogy magyarul vagy angolul írok, az egyszerűen, tisztán és – szerintem – érthetően megfogalmazott kérdésre nem képesek válaszolni.

Lásd a tegnapi esetet! És most bemásolom azt az emailt, amit a magyar kontaknak írtam angolul (azért mertem, mert korábban ő írt nekem ezen a nyelven):

“I would like to inform you that the delivery is already in Hungary. It is under the process of customs clearance.

The forwarder would like to organize the tranportation of the goods to Balassagyarmat.

Could you give me a contact with phone number, please, whom the driver can contact in case?

Thank you!”

Erre azt a választ kaptam, hogy a telephely ekkor és ekkor van nyitva, de az ünnepek alatt nem. Kétszer elolvastam a levelet, de semmi utalást nem tett arra az illető, amire az emailemben rákérdeztem. Úgyhogy futnom kellett még egy kört.

És ez, ahogy fent írtam, mindennapos.

Mikor angol nyelvvizsgára készültem, voltak szövegértési feladatok is. Talán még értelmét is láttam, bár ha nagyjából tudtam a szavakat a szövegből, akkor könnyű feladatnak találtam. Talán ezért is tudok angol nyelvű regényeket olvasni. Viszont valahogy nem értettem, miért kell ilyen feladatot adni magyar nyelven is (pl. órán a diákoknak). Hát, most már világos.

Gyerekkoromban rengeteget olvastam. Mivel nem nézhettem tévét (és nem is volt benne mit nézni), ezért a könyvolvasás jelentette azt, amit ma a “film”, a “sorozat”, a “rajzfilm” nézése. Tanulási idő alatt egy regényt dugdostam a tankkönyv alatt, nem pedig az akkor még nem létező mobiltelefont. A mai énemhez képest akkoriban faltam a könyveket.

Nem lettem irodalmár, se nem kiművelt egyén, de legalább élénk maradt a vizuális fantáziám, azaz tud a “film benn pörögni”. S talán, talán a szövegértésem is rendben van.

Újra színházban

Ahogy már korábban is említettem, az utóbbi időben igen nehezen veszem rá magamat, hogy a hétvégére bármilyen programot szervezzek.

Pedig kell, tudom, mert szeretek begubózni, ellenni a lakásom világába, és csak a hajamnál fogva tudom kirángatni magamat onnan. Vagy még úgy sem. Megcsinálom a délelőtti futást, aztán otthon befőttként elvagyok.

Emiatt is találtam ki másfél éve, hogy eljárok havi egyszer színházba vagy egy kulturális eseményre. Múlt nyárra szüneteltettem, és ez év lett, mire vettem március első napjára egy színházjegyet.

Péntek este. Bár délben azt éreztem, hogy a búbánatnak van kedve este beülni egy nézőtérre, majd 10 óra után hazametrózni, -buszozni, szerencsére ezt az érzést leküzdöttem, és délután fél ötkor útra keltem. Először is elmentem az Eötvös 10-be egy másik esemény jegyéért, majd visszagyalogoltam a Westendbe, ahol a Burger Kingben ettem egy gluténmentes bucis, két marhahúspogácsás szendvicset. Innen battyogtam át a Pesti Színházhoz. Jólesett a gyaloglás, egy kicsit kiszellőzött a fejem, s közben zenét hallgattam, dúdoltam, énekelgettem.

A színházban a jegyem az elsősorba szólt, és szinte középről néztem fel a színpadra. Szó szerint. Ugyanis egy karnyújtásnyi közel van ebben a színházban az elsősor. Huh, hát ez nyaktörő lesz! És tulajdonképpen az is volt, de annyira magával ragadott a darab (Lóvátett lovagok), hogy el is felejtkeztem a kényelmetlenségről.

Legjobban Wunderlich játéka tetszett, neki elhittem minden szavát, és “szerelmes” lettem.

Jókat nevettem, és egy három órára kikapcsoltam. Úgy álltam fel a tapsolás után a székből, hogy ezt a darabot szívesen megnézném még egyszer, csak pár széksorral hátrébb ülve.

Kamu

Tegnap – végre – én is kaptam egy átverős hívást. Egy mobilszámról érkezett a hívás (a magántelefonszámosakat már egy jó ideje nem veszem fel), és bemutatkozott szépen, hogy Kovács Attila (asszem) az OTP-től.

Ó, mondom magamban, mit akarnak már eladni nekem. Már majdnem elküldtem a túróba, de gondoltam, udvarias leszek, és tovább figyeltem, mi a mondandója. Itt jött valami katyvasz arról, hogy az emag-on keresztül utalás történt, adathalászat, meg kecskeméti ipcím, stb. Mondom, hogy állj, nekem nincs is OTP-nél számlám. Ez a tény nem zavarta, hanem tovább erősködött, hogy valami adathalászat történt és izé. Még egyszer hangsúlyoztam, hogy nincs OTP-számlám, és hogy tényleg kiugrasszam a nyulat a bokorból, rákérdeztem, hogy melyik bank számlájáról történt az adathalászós vagy milyen utalás. Ahogy ezen kérdés végére, meg is szakította a vonalat a kamu OTP-s.

Itt röhögtem egy sort, és csóválgattam a fejemet.

Csak azon szurkolok, hogy a szüleim is legyenek így résen, ahogy én.

Van másik!

Azért azt szemöldök felvonással tudom fogadni, amikor egy fuvarozó minden viszontajánlat nélkül szinte visszadobja a fuvarmegbízásomat, miközben egyéb fuvarozó cégek igyekeznek megnyerni, hogy csak egy kis szeletet kapjanak az amúgy sem hatalmas területből.

Mivel hatalmas a verseny, és szerencsémre több megbízható céggel dolgozok, így könnyen írtam vissza nekik: semmi gond. Majd megbízok egy másik fuvarozót.

Az ész megáll, és csak toporog – olykor

Találgatok. Most vagy én lettem türelmetlenebb az elmúlt évek során, vagy az emberek egy része lett hülyébb, és persze én ezekkel találkozok nap mint nap.

A világ túlságosan felgyorsult, és ez az emberek figyelmetlenségét, udvariatlanságát is erősítette. Szerintem.

Egy friss és élő példa: érkezik tengerentúlról egy szállítmány. Megvan rá a fuvarozó, aki Koperban várja készen, hogy a hátára kapja, és Magyarországra hozza, majd elintézze a vámkezelést és a kiszállítást a vevőhöz. A vevőnél még nem vagyunk késésben, hiszen március végig kell leszállítanunk a terméket. A vevő egyik cukipofa kontaktja, akivel angolul levelezek, mert nem magyar az illető, már többször érdeklődött, hogy mizu a szállítmánnyal. Ez természetes és érthető. Múlt pénteken egy konkrét időpontot szeretett volna kihúzni belőlem az áru hozzájuk való érkezését illetően. Megírtam neki szépen szájbarágósan és érthető angolsággal, hogy jelenleg még uszikál az áru, és Koperba csak ezen a héten érkezik, és bla-bla-bla. Egyébként meg lehet, már március elején megkapja a cuccost. De csak akkor tudok konkrét időpontot írni, ha már a fuvarozó levámolta az árut.

Lehet találgatni, hogy pár perce milyen emailt kaptam erre a levelemre válaszként. Egy “Kind reminder“-t. Ahelyett, hogy azt írtam volna, hogy ‘Anyukád hátsója!’, inkább egy copy+paste választ küldtem neki. Arra legalább érkezett egy köszönöm, és hogy update-eljem.

Hogy tovább nyafogjak, azaz inkább az értetlenségemet kiventilláljam: a fuvarozók (különösen azok, akik tavaly kevés megbízást kaptak tőlem) verik a tam-tamot, hogy márpedig őket is keresem, kérjek ajánlatot tőlük. Mondom, hogy nekem 24 órán belül kell a válasz (akár az is, hogy nem tudunk adni, vállalni, stb), és akkor még fuvarmegbízás is lehet egy ajánlatkérésből. Erre is jöhetnek a találgatások. Úgy az első két-három ajánlatadás után, ami számukra nem hozott megbízást, ki is fújt a dolog. A nagy igyekezet, hogy bekerüljenek a pikszisbe, el is párolog. Őszintén szólva, nem tehetek arról, hogy versenyképtelen árakat adnak. Nekem mindig a legkedvezőbbet kell választanom, hogy a nyereségünket ne vigye el a fuvardíj. És egyre több fuvarozócég keres meg minket ajánlatukkal (és szolgálatukkal). Még külföldiek is.

Februári életem

Szükségem van a hétvégére. Két nap embermentesen, csendben, egyedüllétben, szabadon, a szokásos, magamra szabott kötelességeken* kívül csak létezni.

Szeretem azt érezni szombat reggel, ami a pihenőnapom lett a sportolás terén január elejétől, hogy ha úgy döntenék, akár lehetek egésznap az ágyban is sorozatot nézve, olvasva, horgolva, lábat lógatva. Nem kell rohannom, nem kell sietnem, ráérek megkávézni, nézni ki a fejemből.

Úgyhogy meg is érzem, hogy a múlt hétvégén csak a vasárnap volt az enyém, a szombat a hazautazásból, szülőlátogatásból állt. Hogy mennyire fárasztó a sok ülés az autóban és a panellakásban! Nyáron legalább a kertesházukba szoktunk lenni, ott tehetek néhány kört a kertben a gyaloglást némileg kipipálva. Azzal vígasztaltam magamat, hogy legalább vasárnap 1 óra 40 percet kell futnom az előírás szerint, így majd akkor lefárasztom magamat. Mondjuk, aznap reggel minden motivációmat össze kellett kanalaznom, hogy elinduljak a szemerkélő, olykor komolyabban eső esőben.

Hát, azt se jó érezni mostanában ezeknél az egy óránál jóval hosszabb futásoknál, hogy jelentősen lassultam. Nemcsak amiatt, mert tavaly tavasszal voltak hétvégente egy óránál tovább tartó edzéseim, hanem amiatt is, hogy a súlyom lényegesen több lett. (Még azt is szoknom kell, hogy akkora a mellem, mint a gyerekek születése előtt. De legalább az elől levő domborulat súlya ellensúlyozza a hátsóm terebélyességét.)

Ha már a súlyom szóba került: még mindig igyekszem kerülni a feleslegesen bevitt kalóriát (édességet). Másfél hét. Hát, nem érzem, hogy lötyögne bármelyik nadrágom derékban vagy csípőben. De kitartok, ha már eldöntöttem, hogy március 22-ig nagyon odafigyelek.

Ami pedig a hangulatomat illeti, néha nem tudom eldönteni, hogy a változókor hormonjai teszik sötétebbé a világot (az érzéseimet), vagy én vagyok alapból ilyen savanyú. Most éppen megint abban a fázisban vagyok, hogy nem találom a helyemet a bőrömben, s gőzöm sincs, mi lehet az oka.

*sportolás, takarítás, mosás (teregetés), főzés előre a hétre, boltba menés kajáért

Január vége

Úgy tűnik, a hó vége meghozta a nyugalmat a munkahelyen. Nem bánom, mert már ideje volt egy kis lazaságnak, bár szeretem, ha van mindig feladat, amit csinálhatok.

Így legalább kattoghat az agyam minden máson. Igaz, olykor megy még a belső monológ arról, hogy miért nem tud a főnököm felvenni egy másik ügyintézőt. Ennyire nem panghat az álláskeresői piac!

Szóval, igyekszem a fennmaradó energiáimat abba csatornázni, hogy többet olvassak*, keressek színházi előadásokat**, amire tudok jegyet venni, horgoljak***, stb.

A hétnek – eddig – két nagy híre van: egyik, hogy a kisebbik gyermekemet felvették MSc-re; a másik pedig az, hogy kapok 20 % béremelést ez évre. Azt hiszem, ezekkel elég jól záródig a január.

Mondjuk, durván gyorsan elrepült ez a 31 nap. Ehhez az kellett, hogy 01.05-ől a hétvégéket kivéve irtó sokat dolgozzak (és stresszeljek), és a szombat-vasárnapok pedig egy nihilben teljenek.

Visszatérve a béremelésre. A főnököm ért ahhoz, hogy a jót úgy adja, hogy közben mégis letörje az emberben keletkező örömet. Enyhén célzott arra, hogy tulajdonképpen nekem nem is 20 % járna, de megkapom. És ha nem is mondta ki, de a további mondataival jelezte, hogy ezért el is vár többet tőlem. Mivel a cégnél kevesen vagyunk, és nincs külön titkárnő vagy adminisztrátor, minden szir-szar back office munkát a két ügyintézőre (aki most csak egy (én)) testálnak. Ezzel sincs addig baj, amíg az alapfeladataimat (amiben megszereztem a huszonx év tapasztalatát) lazán el tudom látni. De amikor fulladok bele a melóban, akkor a búbánatnak sem hiányzik még egy névjegykártya rendelés ügyintézése vagy céges bérlet intézése az egyik közeli edzőteremben. Szóval, egy ilyen halvány “zsarolás” után merjek nemet mondani valamire is, pedig éppen gyakorolni szerettem volna a “nem” kimondását. Ezek után marad a “majd megcsinálom, amikor lesz rá időm” formula.

A január edzés tekintetében elég jól sikerült. Tudtam követni a Polar Flow által megtervezetteket. 31 napból 6 nap volt pihenő (ebből 3 nap tényleg nem csináltam semmit a 10 ezer lépésen kívül). 17 nap futás, a többi (8) pedig erősítés. A kajára nagyjából tudtam figyelni pár stresszesebb nap kivételével (pl. egy szelet finom süti betermelése). Persze, egy gram mínuszba sem kerültem, ami a testsúlyomat illeti, sőt a stresszes napoknak köszönhetően szerintem inkább vastagodott a derekam. Evvan. Majd. Egyszer. Valamikor. Lefogyok.

*jelenleg is két könyvet olvasok: egyet a munkába közlekedés alatt (Füst Milán: A feleségem története); és egyet otthon (Kepes András: Két macska voltam).

** már vettem egy jegyet a Lóvátett Lovagok c. előadásra, illetve a Tap Factory műsorára, ami pedig áprilisban lesz.

*** egy éve lesz februárban, hogy vettem az Aldiban egy horgoló-szettet, amiben a horgolótű mellett a kissárkányt alkotó fonalak, tömőanyag és szemek, illetve a leírás is benne volt. Már majdnem belekezdtem egy új kissárkány meghorgolásába az évfordulóra, de a hétvégén láttam, hogy megint lehet kapni többféle figurához szettet, így vettem egyet. Lesz egy kis unikornisom.

Kész vagyok

Csak én találkozok figyelmetlen emberekkel?

Azt vettem észre, hogy a legtöbb ember meg se hallja, amit a másik mond nekik. Csak úgy tesz, mintha hallotta volna, de fel se fogja, milyen információ jutott el hozzá. Ez igaz arra is, amikor olvasnak.

Egy vendéggel beszélgettem pár napja a munkahelyen (az ő érdeke volt, hogy jól sikerüljön a találkozás). Elmondtam, mióta dolgozok itt, hogy nem találkoztam azokkal az ügyintézőkkel, akik helyére felvettek, stb. Egy fél óra múlva az ürge arról kérdez, hogy hol dolgozik most az egyik korábbi ügyinéző, mit tudok róla. Mondom semmit, hiszen nem találkoztam vele, nem is ismerem. Nem, jött a csodálkozó visszakérdezés, de hiszen én már régen itt dolgozok. “ÉN?” – bazmeg, az előbb mondtam el, hogy tavaly májustól vagyok itt. Csak pislogtam, hogy ezek szerint feleslegesen jártattam a számat az elmúlt fél órában.

Ugyanez az emailes levelezésben. Az értőolvasás az emberek jó részénél már nem szkill. Úgy tűnik, az iskolában nem sikerült elsajátítaniuk. Rengeteg időm meg el azzal, hogy többször ismétlem magamat: ugyanazt írom le vagy akár mondom el telefonban, amit már korábban egyszer, érthetően és szájbarágósan leírtam. Fogalmazni még tudok, és mivel tíz ujjal gépelek, még a legnagyobb sietségben is szánok arra időt, hogy elmagyarázzam, amit el kell, átadjam az információt.

Aki olvassa az írásaimat, szerintem, elismeri, hogy érthető vagyok. Lehet, hogy szóban nem, de így igen.

És maradjak kedves és udvarias és türelmes, miután az istentudjahanyadik baromsággal találkozok. Őszintén szólva már el-eljön az a pont, amikor egyetlen emailt sem akarok olvasni.

Már a harmadik hétvége érkezik úgy el, hogy mosott rongyként várom a péntek estét. Ma még csak negyed 11 van, de a tegnapi nap és a ma reggeli, “ennyire nem lehet figyelmetlen” kontakt ember után az agyam és az energiaszintem lenullázódott. Nem csoda, ha hétvégén embert sem akarok látni, max. a laptopom képernyőjén a színészeket az éppen nézett sorozatban.

Pedig nem is havazik

Még csak az év harmadik hetét gyűröm, de már elegem van belőle. Be akarok húzódni egy sarokba, és csak szüttyögni akarok, azaz sajnálni akarom magamat.

Fáradt vagyok a sok apró és nagyobb hülyeségek megoldása miatt, unom már tartani a hátamat más szarságáért. Már szinte üdítő, ha a saját hibámért kell bocsánatot kérni. Legalább azért tudom vállalni teljes mellszélességben a felelősséget.

Azon rettegek, hogy valamit elfelejtek, nem veszek észre a non-stop tűzoltásban. Hálás vagyok, ha külön emlékeztetnek valamire, újra rákérdeznek, így legalább az biztosan el lesz intézve.

Ma reggel is szívszélhűdést kaptam, mert azt hittem, hogy egy szállítmányt nem rendeltem meg az egyik vevő részére múlt decemberben, pedig január végén már szállítania kellene a gyártónak. Mivel a táblázatomba nem írtam fel a rendelésszámot, úgy vettem, hogy az bizony nincs is. Őrült gyorsasággal készítettem egy rendelést, aztán pár óra múlva kiderült, hogy nem követtem el hibát, csak azzal, hogy a táblázatomba a kiküldött rendelés számát nem rögzítettem. Az már egy másik sztori, hogy a beszállító legalább 3 héttel csúszik az ultra sürgős szállítmánnyal.

Úgyhogy, telcsi van a hócipellőm.

Edzés, meg hasi háj

Nagy tanulság elővenni a régi gyakorlatsoraimat.* Ma reggel is ezt tettem. Egy régi, pár éve írt 10 db gyakorlatos edzésemet néztem ki, és igyekeztem megcsinálni. Míg akkor simán lenyomtam 3 körben 10-12 karhajlítást csípő-hátratolással, most elvéreztem 2 körrel. DE! míg akkor csak 4-4 kg-os kézisúlyzóval dolgoztam, ma már 7-7 kg-sal, illetve 9-9 kg-sal, ha olyan gyakorlatról van szó.

Az nagy trauma, hogy bizonyos hasizomgyakorlatnál vagy csak előrehajlásnál már durván gátol a hasi hájam. Fel kell dolgoznom. Nehezen megy, mert eddig sem voltam benne járatos.

Az a legnagyobb kérdés számomra, hogy ezt vissza tudom-e még valaha csinálni.

Egy biztos, ha nem akarom, hogy ez jobban eldurvuljon, sokkal szigorúbban kell figyelnem az étkezésemre, mozgásomra, mint valaha. Könnyebben feljön a plusz kiló, és szinte lehetetlen megszabadulni tőle, csak nagy-nagy elszántsággal és akarattal, de az most nekem nem nagyon van, ami a kaját illet.

Vagy beszerzek one size ruhadarabokat, és nem érdekel, mekkora darab vagyok.

*vannak kis füzeteim, amikbe olykor (egy időben rendszeresen) megtervezem, mit fogok a következő erősítő edzésemen csinálni, vagy csak előveszem, hogy alapul vagy ötletként szolgálja az aznapi tornámat.

Furi

Kevés olyan ember van, akivel ne értenék szót. Még a számomra unszimpatikus emberekkel is el tudok csevegni, ha úgy hozza a sors.

Most sikerült a kevés ember egyikével találkoznom. Sőt együtt dolgoznom. Az egyik kolléganővel képtelen vagyok zöldágra vergődni. Sokszor zárom úgy a kommunikációnkat, hogy na, ezt kár volt elkezdeni, vagy felesleges volt egyáltalán beszélnem hozzá. Mintha el se jutna a tudatáig az, amit én mondok, legyen az bármi. Néha a nagy küzdelmemben, hogy “átverjem a falat”, már egyre hangosabban mondom a mondanivalómat, magyarázom körbe, hátha akkor látom rajta azt, hogy felfogta és megértette a szavaimat. Pedig nem buta nő, hiszen itt dolgozik már évek óta, és jól csinálja azt, amit. Egy-egy “kudarcom” után elgondolkozok azon, hogyan tud ilyen jól dolgozni.