Kedves kis cicámat itthagytam közel 4 db napra egyedül. Az étel- és italadagolóban hagytam neki enni és inni, majd elköszöntem tőle dec. 24-én reggel.

Dec. 27-én kora délután érkeztünk haza a kisebbikkel. A macska éppen aludt fenn, a szekrény tetején. Nagy kerek, álmos szemekkel nézett rám, mikor felköszöntem neki. Vártam a további reakcióját: haragszik-e, sértődött-e vagy szomorú-e. Tettem-vettem a lakásban, és úgy készültem, hogy le kell feküdjek az ágyra, hogy odajöhessen hozzám. Addig az ágy alatt, mögött bújkált.

Lefeküdtem, odajött egy-két keringés után, majd biztosítottuk egymást arról, hogy még mindig szeretjük egymást.

Majdnem minden maradt a régiben. Csak nem mer lefeküdni aludni reggel. Már 10 órakor javában aludni szokott, de most jön-megy és szemmel tart. (Éppen az ágy alól leselkedett ki.) Olykor megközelíti a nappali fekhelyét, aztán megfordul és arrébb megy, hol ide, hol oda ül, olykor nagyokat ásít, mosakodik, de le nem hunyná a szemét.*

Szerdáig még itthon leszek, de utána már be kell mennem az irodába (dolgozni?). Csütörtöktől minden visszakerül a régi kerékvágásba, ami a napirendemet illeti. Ergo csak este félhat-hattól reggel félhatig leszek itthon hétköznapokon.

Mindenesetre most nagyon tiszta és szép lesz a bundája, amennyit ő mosakszik alvás helyett.

*még aznap rájöttem, hogy valószínűleg azért nem ugrott fel a szekrény tetejére a szokásos délelőtti alvásához, mert fázhatott. Bukóra nyitva maradt az ablak abban a szobában, és mivel lekapcsoltam a radiátort, hogy feleslegesen ne fűtsön, ezért eléggé hűvös lett ott. Takarózni meg ugye nem szokott a cicám.

Megvagyok. Most itthon szabadságon. Vagyis múlt héten 3 napot (a 4-en jöttünk haza) a szüleimnél – karácsonyoztunk.

Így, hogy a munkahelyi stresszfaktor kikapcsolva, és magamat is gátlom abban – több-kevesebb sikerrel -, hogy olyanon pörögjek, ami perpillanat nincs, egész nyugodt vagyok.

Az utóbbi időben többször belefutok abba, hogy az emberek, akikkel találkozok, tojnak arra, hogy én mit szeretnék, mit gondolok, mi a véleményem, azaz nem figyelnek rám, és/vagy letorkolnak, kioktatnak, a saját gondolataikat, véleményüket erőltetik rám. Elgondolkodok azon, hogy vagy én is ilyen vagyok, és meg kell változnom, vagy a világ lett ilyenné.

Lehet, hogy csak én tapasztalom azt, hogy már nagyon kevésszer tudok értelmesen elbeszélgetni emberekkel. Mondjuk, eszmét cserélni, vitatkozni a jó értelemben, a nézőpontokat összehasonlítani. Falakba ütközök, vagy rám se hederítenek, vagy egyszerűen letorkolnak. Ez utóbbit a nálam 15 évvel fiatalabb kollégám tette meg simán, amikor a katolikus vallásról, a Bibliáról és egyáltalán a vallásokról beszélgettünk. Egyikünk sem szakértő a területen, különösen nem a katolikus vallást illetően. Én az elmúlt 52 év alatt összeszedett információk birtokában próbáltam a bennem kialakult képet és véleményt elmondani, ő pedig a feleségén keresztül tapasztaltakat. Mivel én olyan (meglehet téves) megállapítást tettem, ami nem egyezik az övével, amit ő, úgy tűnik, szent és sérthetetlennek vél, simán letorkolt “de Lissza!” felkiáltással, és kioktatott, mi és hogyan van (szerinte). Csak pislogtam mögötte az autó hátsó ülésén, és elnémultam. Mivel nem az első akaratérvényesítése volt ezen beszélgetés alatt, úgy láttam jónak, ha kivonulok a társalgásból. Valószínűnek tartom, hogy a felesége vallásosságát vagy abból fakadó viselkedését, megnyilvánulását sérelmesnek (leginkább nem hitelesnek) tartja. Nem óhajtottam a bokszzsák lenni, akin kitölti a rejtett haragját.

Nagy a zűrzavar a világban, a vezetőknek az a jó, ha az emberek bizonytalanságban ténferegnek, gyűlölködnek, félnek. Ez megmérgezi az egyes emberek közötti viszonyokat is.

Most kezdtem el olvasni Ken Follett A megfagyott világ c. könyvét. Ez a trilógia második része (az elsőt és a harmadikat már elolvastam), és a legszörnyűbb időszakot mutatja meg öt, különböző nemzetiségű család életén keresztül. 1933-ban veszi fel a fonalat, és nagyjából évenként halad előre a történelemben. 1936 eseményeinél tartok. A fasizmus, nácizmus elemei rémisztően hasonlítanak a jelenben történtekre. Ugyan még itt, Magyarországon nem tépetnek szét egy meztelen férfit vödörrel a fején vérre szomjas kutyákkal, de a hatalomféltés nagy úr lehet. Oroszországban már sokan estek ki az emeleti ablakból, csak mert nem értettek egyet a hatalmon lévővel.

Hogy felejtkezhetnek el az emberek olyasmiről, ami az emberiség egyik, ha nem a legocsmányabb időszaka volt?! Tudom, több száz oldal e könyv, és kevesen szeretnek manapság olvasni, de kezébe adnám mindenkinek, hogy – újra – szembesüljenek a múlttal. Nem azért, hogy ne engedjük el, hanem azért, hogy okuljunk belőle. Legyen annyira mély a tanítás, hogy soha ne történhessen meg újra, hogy soha ne lehessen birkává tenni populizmussal, népbutítással az embereket. A hatalmat kapók (vezetéssel megbízottak) pedig soha ne kapjanak annyira szabad kezet, hogy bármit megtehessenek.

Szép kívánságok itt az évvégén. Reménykedek a szebb és szabadabb jövőben. Remélem, tudok majd tenni is érte.

Tudom, hogy magammal tolok ki, hogy idegesítem magam azon, amin teljesen felesleges. Még nem derítettem ki, hogy mi az istenért nem tudok ezzel a nővel dűlőre jutni. Már majdnem sikerült újra nyitnom felé elfelejtve a korábbi dühömet, haragomat iránta. Aztán csak sikerül felbosszantanom magamat rajta újra és újra.

Az előbb képes volt a vendég elé üvegpohárban (alátét nélkül) kitenni az forró vizet teához. What?! Nem véletlenül öntjük a vizet füles bögrébe. Így hogyan fogja meg a forró poharat a vendég?

Mikor rákérdeztem, azt hozta fel kifogásként, hogy most nem ez a legfontosabb. Bameg! Ugyanannyi időbe telik egy bögrébe beletenni a vizet, mint egy üvegpohárba.

Jó lesz, hogy két hétig nem látom. Hátha csoda történik, és megbékélek végleg. Különben előbb-utóbb kirúgnak, mert olyan durván fogok vele viselkedni.

Kezdő macskatartóként (vagy társlakóként) mindig találkozok valami újjal, érdekessel, amit a cicám produkál.

Egy hete vasárnap nagyobb takarítást rendeztem a konyhában. Úgy gondoltam, nyugodtan tehetem, hiszen a négylábú a lakás másik végén alszik, és délig le sem mászik a szekrény tetejéről. Meg is lepődtem, mikor 10 óra tájban hallom a jellegzetes puffanást, ami akkor hallatszik, mikor a macska leugrik a szekrény melletti asztalra. Ó, jön, gondoltam. Meg is jelent. Az a megdöbbenés és ijedtség az arcán, amikor meglátta, hogy a hőn kedvelt konyhaablaka függöny és növénymentes, széjjel van pakolva, és még egy olyan valami (létra) is ott van, amit ő még nem látott. A délelőtt további része azzal telt, hogy folytattam a takarítást a lakás többi részében, és egy rémült macskát kerülgettem. Egy ártatlan megmozdulásommal úgy megijesztettem, hogy mint a villám, berohant a gyerek szobájába, fel az asztalra és ugrott volna a szekrény tetejére, de a nagy ijedtségében és a rohanásban elvétette a magasságot, nekipattant a szekrény oldalának, onnan vissza az asztalra, majd a padlóra. Mindezt 2-3 másodperc alatt. Őszintén szólva nem tudtam, hogy sajnáljam vagy röhögjek rajta.

A porszívózást is muszáj volt elintéznem. Mivel nem találtam őkelmét a lakás többi részében, úgy hittem, hogy a gyerek szobájában bújt el az asztal alatti dobozban (fel tudta nyitni a tetejét, hogy bebújhasson), így bezártam a szoba ajtaját, hogy kíméljem az amúgy is K.O.-s macskát a zajtól. Nyugodtan porszívózgatok, majd elérek a szobámhoz, annak is abba a végébe, ahol a macska alvókuckója van. Odapillantok, a macska pedig onnan nézi nagy kerek szemekkel, mi az ördögöt művelek már megint. No, gondoltam, ezt most megszívtad, ezt már végig kell hallgatnod, amíg kiporszívózom a szobát – alaposan. Így is lett. A lakás kitakarítva, a konyha karácsonyi hangulatban, a macska pedig megbarátozott azzal, hogy a konyhaablak már nem az ő “vadász”- és leselkedő helye (a függöny alatt már nem tud kinézni).

Amúgy nem lehet rá panaszom. Ugyan néha (sokszor) levadássza a ráncokat a lepedőn/takarón/ágytakarón, ha nem vagyok a közelben. Párszor már rászóltam, így megtanulta, akkor csinálhatja, ha én nem láthatom.

(Még itt járt-kelt az előbb, és reklamált egy nyávogással, hogy itt ülök az íróasztalomnál, és ő nem jöhet fel szabadon – mivel fél tőlem -, hogy megcsinálja az ellenőrzőkörútja ezen szakaszát.)

Tegnap nagyon sajnáltam. Délutáni sziesztánkban, amikor ő aludt a kanapé melletti fotelban, én meg a kanapén feküdtem, a tableten egy olyan rövid kis videót néztem meg hanggal, amin egy macska nyávogott. Kár volt. A cicám felfigyelt a nyávogásra, és keresni kezdte a másik cicát. 5 perc után úgy tűnt, megnyugodott, de aztán egy óra elteltével újra eszébe juthatott, mert ténylegesen elkezdte keresni a szoba azon részében, ahol ő azt sejtette, hogy ott lehet a másik macska. És közben nyávogott, hívta a másikat. A szívem szakadt meg. Sok mindent nem tudtam tenni, csak megölelni, megsimogatni, és vigaszul kinyitottam a polcos részét a ruhásszekrényemnek, ahova ritkán engedem felugrani. (Mondjuk, volt egy sikertelen ugrása a harmadik polcra, mivel a csúszós edzőnadrágjaimra ugrott, így azzal a lendülettel vissza is csúszott nadrággal együtt a földre.)

Mára, úgy tűnik, elfelejtette a másik cicát.

Éjjel is hagy aludni. Főleg azért, mert az éjszaka nagy részét ő is átalussza a fejemnél levő fotelban. Három óra tájban ébred meg, aztán kezdi a hajnali jövés-menést, kaparást, evést. Engem is leellenőriz, mert olykor felébredek arra, hogy mellém ugrik, jön, és megszaglászik. Ritkán egy nyávogást is megejt. A múlt éjjel a fejemet is megkoppintotta, bár lehet, hogy csak véletlenül. Ma hajnalban úgy örült a kezemnek, hogy melléfeküdt, de mivel nem lett simogatás, ezért arrébb is ment.

Tudom, panaszkodni másra, és gyűlölködni nem szép dolog, és nem is egészséges. De valahogy ki kell jöjjön belőlem.

Még mindig küzdök, hogy megkedveljem a kolléganőmet. Újabb és újabb lendületet veszek ebben az ügyben, de elég egy baromság tőle, és máris legszívesebben beleverném az arcát az asztallapba (bocs!)

Nem figyel rám, csak úgy tesz. Csak akkor látok figyelő értelmet megcsillanni a szemében, amikor a macskámról sztorizok.

Néha megpróbál gyengén és erőtlenül kommunikációt kezdeményezni, de már a nyekergő hangjától feláll a karomon a piheszőr. Tény, hogy van bővel melója, de ha valóban társaslényként akarna velem együtt dolgozni ezen az irodán, akkor szakítana időt legalább arra, hogy megkérdezze: mi van velem. Még az első hónapjai elején elmagyaráztam neki, hogy velem kell jóban lennie, mivel mi ketten vagyunk mindig együtt az irodában, és ráadásul egymást helyettesítjük. Nem értette meg. Úgy tűnik, el kell fogadnom, hogy neki a jó munkatársi kapcsolat abból áll, hogy szótlanul egymás mellett dolgozunk nap mint nap.

Ma egy újabb kísérletet teszek: egy hétig nem kezdemények vele beszélgetést. Kíváncsi vagyok, feltűnik-e neki, illetve ő megszólal-e. Vagy csak örülni fog, hogy végre nem tartom fel a beszélhetnékemmel a munkában.

Mindig is szenvedtem attól, hogy a legtöbb ember figyelmetlen, nem hallgatja meg a másikat. Úgy tűnik, hogy figyel rám, aztán a szemén látszik, hogy a gondolatai már máshol járnak. Sokadjára mondok el valamit, és aztán rákérdez, mintha soha el nem hangzott volna.

Szerintem a figyelmetlenség, a másik ember meg nem hallgatása népbetegség. Itt, Budapesten pedig súlyosan elterjedt.

Amikor hozzám mint kineziológushoz valaki eljött, már annak örült, hogy végre meghallgatják, és az előtte ülő ember (én) igyekszik is megérteni, mi zajlik benne, és nem nézi bolondnak. Sok embernek – és nekem is – leginkább az hiányzik (a gyógyuláshoz vezető úton), hogy legyenek olyanok körülötte, akik értően meghallgatják, és nem ítélkeznek felette.

Talán fel kellene adnom egy hirdetést, hogy heti x alkalommal ingyen vagy egy üdítőért meghallgatok egy-egy embert. Legalább hasznos vagyok.

Én pedig lehet, katolikus leszek, és egy héten egyszer beülök gyónni. Úgy tudom, a gyóntató pap meghallgat.

Tegnap este színházban voltam. Megnéztem a Padlás c. musicalt. Egy tökéletes zenés mese.

Együtt tudtam menni a sztorival, át tudtam élni a színpadon történteket, ami igen egyszerű. Az énekes részeknél vesztem el, mert nem mindegyik színész énekét értettem. Talán azzal volt a baj, hogy nagyon szélen ültem, közel a színpadhoz. Ha nem tudtam volna, hogy egy magyar darab, akkor azt gondoltam volna, hogy Neil Gaiman egyik regényét adaptálták színpadra.

Örülök, hogy elmentem, megnéztem.

Három és fél hét múlva pedig megint megnézek egy Pintér Béla előadást.

Nagyjából ennyi a művelődésem manapság. Sok sorozatot, néhány filmet néztem meg az utóbbi időben. Bár mindig elhatározom, hogy olvasok, és van is talonban jó pár könyv, de kifogást is találok bőven, miért inkább a mozgóképeket nézzem a laptopom képernyőjén.

Macskamancival remekül vagyunk. Mindig akad valami újdonság tőle.

És persze vannak megszokott dolgaink. Példának okáért, szereti, ha délután és esténként odabújhat mellém aludni. Azaz nekem le kell feküdnöm az ágyra, hogy ő bevackolódhasson mellém nagy dorombolás közepette. Mondjuk, ez a téli estékre tökéletes is. Amúgy pedig ez a “szokásunk” az ellustulásomat erősíti.

Tegnap vettem neki egy kaparókartont, amihez egy kis zacskó macskamenta is járt. Először csak a korábban vásárolt spray-vel fújtam be a kartont, hátha az elég a cicának. Keresztülnézett rajta. Aztán rászórtam egy adag növényt. A macska odaballagott, elkezdett szaglászni a karton mellett, néha megnyalta a padlót, hozzádörgölte a fejét a kaparó szélének, aztán továbbállt. Kiment a bejárati ajtó mellé letett dobozhoz (ki akarom dobni), és megrágcsálta a fedelét. Mindez még délután volt. Mivel rá sem nézett egész este (aludt), így éjjelre csak a kaparófáját pakoltam ki szokás szerint a szobámból. Hiba volt. A macska úgy gondolta, hogy bebizonyítja, igenis, tudja, hogyan kell használni, így neki esett a kaparásnak hajnal negyed háromkor. Igen rosszul esett erre ébredni, és szegény macska nem értette, miért pattanok fel az ágyból, és rakom ki a kartont. Ha nem ugrik le róla időben, vele együtt tettem volna ki. Reggel (hajnalban) nem is jött oda hozzám rögtön törleszkedni…

Egy vicces kis momentum még tegnap estéről: tudom jól, hogy mennyire tart még tőlem, és eddig nem öleltem még meg. Az, hogy felemeljem, ölembe vegyem, meg sem fordulhatott a fejemben. Este meg akartam ágyazni, és őkelme nem igazán akarta felfogni, mikor már csak ő maradt az ágytakarón, hogy ideje felemelkedni, és leszállni az ágyról. Így letérdepeltem az ágy mellé, lehajoltam, hogy minél kisebb legyek (ne tartson tőlem), és ekként közelítettem a macskához. Figyelt, de engedte, hogy körbe karoljam. Hirtelen az az ötletem támadt, hogy óvatosan emeljem le az ágyról. Szegény csak akkor kapott észbe, mi történt vele, mikor a padlót értek a mancsai. Vicces módon ugrott egy kicsit, mintha forró lett volna a talaj alatta (késleltetett ijedség).

Muszáj nevetnem rajta. Ha fekszek vagy ülök, akkor jóban vagyunk, odabújik hozzám, megsimogathatom. Ha állok vagy járkálok a lakásban, akkor tartja tőlem a min. félméteres távolságot. Persze, még csak egy hónapja lakunk együtt, és ez még változhat. De őszintén szólva én abba is belemegyek, ha marad ilyen távolságtartó. Igaz, ez kevésbé kényelmes egy hosszabb együttélés esetén.

Cicukával szerelmetesen vagyunk. Négy hete van nálam. Négy hete etetem, itatom, tisztítom és cserélem az almot, és szeretgetem, amikor kéri.

Nappal alszik, és úgy tűnik, már az éjszaka is többnyire azt csinálja. Ha otthon vagyok este, nyávogással kéri, hogy feküdjek le a kanapéra. Ő felugrik a fejem mellett, majd a fejét a fejemnek tolja, és így törleszkedik hozzám. Olykor levetődik (!) az oldalára, hogy simogassam. Hátára fordul, és engedi, hogy a hasát is óvatosan megsimítsam. Egy 10-20 perces törleszkedés, oldalra vetődés, forgolódás után végül befészkeli magát, és beszundít.

Reggelente szintén igényli a szeretgetést, de mivel én akkor általában az ágyamban ülve kávézok, így ágaskodik, nyújtogatja a fejét felém, nekem pedig le kell hajtanom hozzá a fejemet, hogy hozzá dörgölhesse a sajátját.

Játszani ritkán szoktunk, mert még fél a kezeimtől (annak ellenére, hogy megsimogathatom). De szereti levadászni az ágyamon a lepedő ráncait, míg én éppen a fürdőszobában tisztálkodok. Néha hirtelen random sarkon fordul, és átvágtat a lakás másik végébe. Olykor hallok randalírozásra utaló hangokat, de mivel később mindent rendben találok, fogalmam sincs, mi az ördögöt művelt.

Már megérti, hogy ha kimegyek a bejárati ajtón, akkor azt jelenti, hogy elmentem, nem leszek egy darabig jelen a lakásban.

Reggel a nappali alvását a gyerek szobájában levő szekrény tetején kezdi meg. Dél körül lemászik, és máshol folytatja. Egy biztos, hogy este már a bejárati ajtó mellett valamelyik bútoron fekve szundikál. Tegnap például az ebédlőasztalon kuporgott az ajtó felé fordulva, mikor hazaértem. Azaz vár(t).

Még mindig fél. Tőlem is. Így nagy ívben kerülget. Nekem figyelnem kell, merre jár, mert a csendes járásával hip-hop máshol terem, én pedig nem akarom megijeszteni. Talán mindig is így lesz, talán nem. Azt sem hittem, hogy a második hétre már kötődni fog hozzám.

Dühös, haragos, elkeseredett és tehetetlen vagyok. Legalábbis mélyen ezen érzések tombolnak bennem. Néha sírhatnékom van, de nem teszem, mert olyan erősen belém nevelték, hogy ne sírjak, ne hisztizzek, hogy az úgynevezett ok nélküli sírást nem engedem meg magamnak.

Valahogy utat akarnak törni ezek a lenyomott érzések. Rávetítem egy-egy nálam gyengébb emberre, és rajtuk töltöm ki. Nehezen bocsátom meg a bénaságot, a tudatlanságot, a butaságot. Beszólok, keményen odamondok.

Nem tudom azt mondani, hogy nem ismerek magamra, mert ez mindig is bennem volt, de soha nem a semmiből jött ki a durvaság belőlem.

Ránézek a világra, és azt kérdezem, hova süllyedtünk. Az, hogy Magyarország átalakult Abszurdisztánná, ahol nap mint nap vonom fel a szemöldököm és döbbenek meg, hogy az adott baromság hogyan hagyhatta el egy-egy vezető pozícióban levő ember száját, és hogy vannak emberek, akik csont nélkül benyalják mindazt, az még csak-csak. Dehogy az USA is beáll a sorba, hát … ez már keményebb. Ma van az a nap, amikor újra Trump kerül az elnöki székbe. Erre nehéz mit mondani, az elemzők megteszik helyettem. Én csak reménykedek abban, hogy nem lesz ennél rosszabb a világ a következő négy évben.

Nekem pedig csinálnom kell valamit magammal, mert így nem mehet tovább: előbb-utóbb kitör a vulkán.

*ma reggeli incidens: egy fiatal csaj a kézisúlyzókat tartó piramis alatt tette le a mobilját és a shakerét. Nagy esély volt, hogy valaki rálép, vagy ha rosszul teszi az egyik súly vissza, az ráesik. Szóltam, hogy talán nem ott kéne tartani, majd odaszúrtam a megjegyzést: “de végülis, ha van annyi pénze, akkor nyugodtan.” Na, ezen akadt ki a csaj. Sértőnek érezte, hogy firtatom az anyagi helyzetét. – Vállalom, hogy bunkó vagyok, ha ő ezt gondolja, de akkor azt is fogadja el, hogy ő meg felelőtlen.

A múlt héten majd’ két napot nem látott a macskám. Reggel elmentem otthonról, és csak másnap délután értem haza. A lakást rendben találtam, a macskám rezignáltan vette tudomásul, hogy végre hazaevett a fene, és a száraz kaján kívül valami szoftosabbat is kap.

Lehet, hogy ez a másfél napos távollét lágyította meg felém a szívét, mert még aznap este arra vetemedett, hogy mellém kéredzkedett az ágyba (kanapémra) és elterült. Másnap este pedig már hozzám, azaz a fejemhez is dörgölte a fejét, mielőtt odabújt mellém. Tegnap délután már meg is simogathattam a fejét, vakarhattam a nyakát, de csak úgy, hogy ő nem látta, hogy az a kezem. A fejemtől nem fél, de még a kezeimtől igen. Tulajdonképpen csak akkor vagyunk haverok, ha kaját kap, vagy én éppen a kanapén fekszem, és ő mellém akar heveredni.

Amúgy egyre magabiztosabban közlekedik a lakásban, de még mindig ijedős, ezért továbbra is megfontoltan közlekedek hirtelen mozdulatok nélkül. És beszélek, hogy legalább hallja, ha közeledek.

Éjjelre már nyitva hagytam a szobám ajtaját. Viszonylag csendesen matat a szobában. De azért felriadok arra, ha netán valami bútort kezd el kaparni.

A múlt éjjel legalább kétszer csinálta azt, amikor kimentem pisilni, hogy míg én a wc-n üldögéltem, addig ő a szobámban az ágyam előtt keservesen nyivákolt. Gondolom, valahol leledzett a lakásban, mikor meghallotta a motoszkálásomat, így ő odavágtatott, hogy ellenőrizzen, mit csinálok, de mire odaért, én már máshol voltam. S mivel nem tudta elképzelni, hova tűntem, ezért reklamált.

Rájöttem (az internet segítségével), hogy akkor hány rögtön evés után, ha túleszi magát vagy behabzsolja a kaját. Így kisebb adagokat adok neki. Így nekem sem kell takarítanom utána.

Ma reggel történt az, hogy a nagyon éhes macska nem törődött azzal, hogy kihez-mihez dörgölődzik hozzá, mikor a kajájára várt. Így, miközben a tálkájába tettem a konzerv eledelét, a fejével a kezemhez dörgölődött többször is. Nahát, nahát! Itten már közeledés van!

Tegnap este már odafeküdt a kanapém melletti fotelba, míg én olvastam. Sajnáltam, hogy fel kell keltenem, de megtettem. Mert még kizárom éjjelre a szobámból.

És ma reggel is le kellett “zavarnom” az ágyamról – mert felmászott rá, és lefeküdt a helyemre, míg én a lábrésznél ülve kávéztam -, mert hát a takarómat ki szoktam teríteni szellőzni a görgős székre, amíg megmosakodok.

Tegnap este volt az is, hogy nagy nyávogás közepette becsalogatott a nagyobbik szobájába (ami most az ő törzshelye), és bedönttette velem az ablakot. Szeret oda kiülni, és úgy tűnik, szereti, ha friss levegő jön rá.

Tegnap reggel meg simán felugrott az egyik szekrényem tetejére a szobámba. Ez nem elég neki. Folyton azt skubizza, hogyan tudna feljutni a másik kettőre is.

Lassan megszokjuk egymást. Nekem őt kell megszoknom, hogy bárhol lehet a lakásban, és mivel nagyon félős (még), ezért óvatosan kell közlekednem. És beszélek, hogy legalább tudja, hogy közeledek.