A végét járva

Három napot nem dolgoztam, és ma fultam meg a melóban. Úgy, hogy év vége van. Amikor is minden lecsendesül(hetne), és a vevők elmennek (mehetnének végre!) szabadságra.

No, nem nyavajgok, mert ha nem lenne ez a temérdek tennivaló, akkor a falat kaparnám az unalomtól.

Múlt hét csütörtök délutántól péntek délig Pozsonyban volt a magyar iroda összesen 5 db dolgozója karácsonyozni a társirodákkal a környező országokból. Mielőtt vacsorázni mentünk volna össznépileg, tettünk egy sétát az autós közlekedéstől lezárt belvárosi részen, ahol a karácsonyi vásár is zajlik ilyen tájt. Nekem nagyon tetszett Pozsony ezen része, kellemes meglepetés volt. Ettem egy diós tekercset, ami tele volt tömve dióval és a vékony tésztája is kedvemre való volt. 3 euróba került, de annyira ízlett, hogy szívem szerint még két-három adaggal feltankoltam volna, hogy tudjak belőle enni később is.

Az esti vacsora és az aláfestésként szervezett program vegyes érzéseket váltott ki belőlem. Az étel finom volt, és több félét lehetett választani, a program hosszadalmas volt, és … unalmas, vagy legalább nem a vacsora közben kellett volna csinálni (nyomozós-gyilkos keresős-dalátírós). Lehet, hogy az volt a cél, hogy összehozzák ezzel a vegyes, összekevert asztaltársaságot, de a mi asztalunknál ez nem igazán működött. Nem tudtam meg sokkal többet róluk, nem lettünk puszipajtások.

Szerencsére 11 órakor bezárt a bazár, így fél 12-kor a kényelmes ágyban feküdtem a teljesen csendes, hetedik emeleti hotelszobámban. Jót aludtam, és az volt a legmeglepőbb a szobát illetően, hogy tényleg semmilyen zaj nem szivárgott be sehonnan. Ez igen ritka.

A hotel a reggelivel is kitett magáért. Találtam kedvemre valót (tükörtojást, bacont és gluténmentes brownit – isteni volt!), így nem maradtam éhes, bár nem is voltam a késői vacsora miatt.

Sajnos, a délelőtti programmal egy kicsit (vagy nagyon) mellé lőtt a szervező szlovák kolléga. Jószándékkal szervezett egy múzeumlátogatást, de a “túra” alatt derült ki, hogy ez inkább szólt az épület múltjáról, jelenéről, mint a már benne látható művekről. A magyar mag kitartott végig, de alig tudtuk az unottságunkat leplezni. A csapatból a leglelkesebb a múzeumi idegenvezető srác volt. Hogy azért festmények nélkül ne maradjunk, a végén láthattunk két kisebb tárlatot is. De azokat legalább érdemes volt megnézni. Szerintem.

A pénteket még egy kései céges ebéddel zártuk egy tatai étteremben. Aztán siettünk ketten az egyik kollégával az irodába: ő vitte vissza a hátsómat a céghez, ahol az autóm parkolt. Úgyhogy miattam bumlizott végig a bedugult Budán és a pesti rakparton ide és vissza.

A hétvége szokásosan telt. Kivéve a vasárnap. Akkor a nagyobbik gyermekkel találkoztam egy Zing-es ebéd erejéig (ahogy a kisebbikkel az előző vasárnapon), majd karácsonyi ajándék címén kapott némi ruhadarabot és egy könyvet (Karinthy-kötet!). Egy könyv nekem is jutott (amellett, hogy még rendeltem is a bookline-non hármat az Apunak szánt mellett).

A hétfő is szabad volt még, mivel – jobb hiján – csak akkor tudtam kivenni az egyetlen megmaradt szabadnapomat az évvégére esőkön kívül. Sok mindent nem csináltam aznap sem: segítettem egy kisebb problémát megoldani az egyik osztrák kolléganőnek, illetve ettem, olvastam és filmet néztem. Ja, még sütöttem mézeskalácsot, de nagyon nem is dicsekedtem vele senkinek, mivel odaégettem. Így magamba tömtem pár darabot, hagy fogyjon! Ennek eredményeként újfent bebizonyosodott, hogy nem bírom normálisan megemészteni a mézet, a sütőport és a tojást.

A keddi munkába állásom miatt folyton elcsúszásban voltam a napokkal. Még szerdán is azt hittem, hogy kedd van, és úgy gondoltam a csütörtökre, mint egy távoli napra, miközben másnap volt.

Tegnap délelőtt, miközben arra vártam, hogy felszedjen az egyik kolléganő, akivel leltározni mentem a raktárba, rám írt a kisebbik, hogy beteg, így vegyek neki hazafelé ezt-azt. Persze, még kaját is. Fél öt után úgy indultam haza a melóból, hogy a hátam közepére kívántam az esőben való kódorgást bolt-gyógyszertár-otthon között. Mivel csak egy kis szövetszatyor volt nálam, tényleg nem vettem sok mindent, de még cipeltem haza a repi ajándékként kapott nagy üveg pálinkát. Mikor jöttem ki a boltból realizáltam, hogy ez nem lesz egyszerű, hiszen még az esernyőt is tartanom kell, ha nem akarom, hogy a szövet-bundás kabátban szétázzak. Elcaplattam még a Tescoban levő gyógyszertárba, majd onnan haza gyakran cserélve a kezeimben a cókmókjaimat és az esernyőt. És persze közben anyáztam. Nem vagyok egy pálinka-rajongó, de jólesett egy kis kóstoló belőle, hagy oldja az alkohol a feszültséget bennem.

Fárasztó volt ez a pár hónap, jól fog esni a majd’ két hét szabadság. (még akkor is, ha ügyeletben leszek a két ünnep között.)

Figyelni rám

Végzettségem szerint személyi edző is vagyok. Igaz, kondi teremben voltak az oktatások, és elsősorban ez volt a központi anyag, de úgy gondolom, hogy egy vendég vagy kliens edzéséhez való hozzáállás azonos minden sportágban.

Ha személyi edző vagy akár futóedző lennék, akkor lenne egy nagy füzetem, gyűrűs mappám, amiben minimum egy oldal az adott kliensről szólna. Csak az alap infók: egészségi állapot, személyiség, életkörülményei, kívánságai, és azokkal az adatokkal bővíteném, ami útközben derülnek ki. Ehhez jönnének az edzéstervek.

Ezen az alap infókat tenném ki magam elé, amikor írnám a következő heti, havi edzéstervet, vagy éppen konzultálnék a kliensemmel. Így nem követnék el edzéstervezési hibákat, illetve azt érezhetné a kliensem: figyelek rá.

Ma reggel végképp elpattant bennem az utolsó húr, ami a jelenlegi edzőmhöz kötött. Eddig sem éreztem azt, hogy nagyon figyelne rám. Meglehet, ebben az is van, hogy nem kell felkészítenie semmilyen versenyre, így hát én egy csekély kihívást jelentő sportolója vagyok. De ma kiderült, hogy egyáltalán nem emlékszik arra, mit mondtam neki. Például azt, hogy nem bírom, ha heti kétszer van magas pulzusos intervallumos futásom. Mert nagyon kifáraszt, és előbb-utóbb lesérülök. Lásd, ami tavasszal is történt az előző edzőmmel, aki jószándékkal (hogy gyorsuljak, illetve szokjam a rohanást) megsorozott heti két gyorsító edzéssel. Amellett, hogy állandóan fáradt voltam, még le is sérültem. Nem mellesleg utálom ezeket az edzéseket.

Úgyhogy ennyi volt. Írok egy szép lemondó emailt, hogy januártól külön válnak az útjain. Volt 5 és fél évig egy (két) futóedzőm.

Reggelem

Hajnalban a szokásomhoz híven kiraktam az erősítő edzéshez szükséges kellékeket: polifoam, homokzsák, csúszka, súlyzók. Aztán nekiálltam magamat lehengerezni. Miközben tologattam magamat a hengeren, átmódosítottam az edzéstervet. Az éppen fellángoló önutálatom miatt (sajnos, alaposan belenéztem a tükörbe) legszívesebben semmit sem csináltam volna*, így kerestem egy alternatív megoldást, hogy mégis legyen valami mozgás, erősítés mára, hiszen hétfőn már megvolt a heti egy nap pihenőm. Jött az ötlet, hogy előveszem a három és fél éve, a kovix időszak elején videóra rögzített alakformáló edzéseim egyikét, és megcsinálom azt.

A videón kissúlyzóval (2 kg) dolgoztam, de most elővettem a 7 kg-ra feltett kézi súlyzókat. Nem minden gyakorlatot tudtam ezzel úgy véghez vinni, ahogy a képernyőn láttam, de kis módosításokkal megoldottam. Valószínűleg, ha csak 2-2 kg-val dolgozok, akkor egy lájtos edzés kerekedett volna belőle, de így a 7-7 kg-val már azért jobban éreztem, hogy csinálok is valamit. És azért közben megcsodáltam magamat, hogy három és fél éve még milyen jól néztem ki, és arra is emlékszem, hogy akkor kb. olyan “kövérnek” láttam magamat, amilyen most vagyok. Az önutálatom pedig pont a jelen testi állapotom miatt lángolt fel. A kör bezárult, de legalább mai is edzettem egy jót.

* persze, ilyenkor nem a mozgásba menekülök, hanem a lustaságba. Ezért sem relevánsak rám a “kifutom magamból stresszt”/”futok, azaz menekülök a problémáim elől” mondatok. Múltkoriban egy-két ismerős ezt akarta bemagyarázni nekem, hogy ezért sportolok, mozgok rendszeresen. Hö-hö! ennyire azért már ismerem magamat!

Japp!

Ha a világ híreibe és azoknak kommentálásaiba hallgatok bele, akkor sajnos, gyakran felmerül bennem a gondolat, hogy a világ, de elsősorban benne az ember pusztulásra ítéltetett. A stupid, megvezethető része fogja magával rántani a még értelmesen gondolkodni tudókat a halálba. Hogy ez az utóbbi hogyan és miként fog történni, természetesen homályban van előttem, de látva és hallva a történéseket, kétségem sincs a végeredményről.

Szerencsére a mindennapokban még leginkább a józanság vesz közvetlenül körül, de ki tudja, mikor fog a mélysötétség a fény felett győzedelmeskedni.

De inkább írjak másról. Például arról, hogy meghorgoltam a négy darab karácsonydísz gömböt, amit ajándékozni fogok a kollégáknak: egyet-egyet. Szívem szerint valami menő kis figurát csináltam volna, de egyet utálok horgolni: kezet, lábat, farkat vagy egyéb vékony henger félét.

Az autómban végre kicserélték a kuplungot. Egy nap alatt. Ugyan délután sprintelnem kellett, hogy időben a szervizbe érjek, mert a munkaidő lejárta előtt kb. 5 perccel telefonált rám a főszerelő, hogy mehetek. A buszra várni kellett, majd amire felszálltam, csigalassúsággal közelített a cél irányába a délutáni nagy forgalomban. Így lepattantam az egyik megállóban, és futva igyekeztem megtenni a hátralévő bő egy kilométert, ami persze nekem nem nagy táv, de na. Ugyan lihegve (és kissé rájátszva) érkeztem, de tényleg egy picit sem fáradtam el, és csak a szerelő kedvéért ültem le a székébe egy fél percre, hogy megnyugtassam.

A számla végösszege nagyjából annyi volt, amire számítottam. Fizettem, majd átvettem a kulcsot, és ültem is be a kicsikocsimba. A SOKK akkor ért, mikor lenyomtam a ballábammal a kuplungot, hogy egyesbe tegyem a sebességváltót. Bazz, ez mi?! Eltűnt a pedál a lábam alól! Ja, nem. Ott van az, csak míg eddig kemény fizikai munka volt lenyomni, most piheként libben be a pedál. Ezt is meg kell szokni. Azt ugyan nem tudom, mikor, hiszen alig használom (vezetem) az autómat, mióta bérletem van.

A szándékomat, hogy leadjam legalább azt a pár kilót, amit a nyáron (a nem futásom, csak biciklizésem alatt) felszedtem, folyton megtorpedózzák a körülöttem levők édességekkel, meg persze stresszes helyzetekkel. Itt van példának a céges (?) Mikulás ma reggel felfedezett ajándéka: egy-egy nagy zacskó vegyes Szamos szaloncukor (megmértem. kb. 60 dkg) mindenki asztalán. Persze, hogy meg kellett kóstolnom az összes ízt. Úgyhogy reményem a fogyásra csekély mértékre apadt.

A párásítót pedig már éjjel is muszáj vagyok üzemeltetni. Most, hogy bejöttek az éjjeli mínuszok, még szárazabb lett a levegő a lakásban. Szombaton hiába akasztottam nedvesen vissza mind a sötétítőt, mind a fehér függönyt, és hiába teregettem ki az összes kimosott ruhát, ágyneműt
a szobámban, éjjel küzdenem kellett a levegőért, mert jött a télen szokásos orrdugulásom. Este ugyanis nem párologtattam, mert hát ugye ott a sok nedves holmi, végezzék azok a párásítást. Most már, amikor otthon vagyok, szinte non-stop megy a párásító. Éjjel ugyan füldugóval kell aludnom, de ez a legkevesebb. Máris nyugodtabban alszok.

Egyetlen egyet utálok. Hogy itt ősszel és télen (is) fúj a szél. 48 évet leéltem a Bükk árnyékában, ami felfogta a nyugati szelet, így csak tavasszal vagy ősszel tapasztaltam szelesebb időt (meg persze viharokkor). De itt?! Már a harmadik ősz és tél lep meg az erős széllel. Még éjjel is, amikor azt hallgatom, hogyan rendezkedik az erkélyemen, hogyan forgatja szorgalmasan vagy éppen dühösen a kirakott szélforgómat.

Míg soha nem okozott gondot a téli hidegben való futkorászás, de most, ha hallom, hogy fúj a szél, és mellé mínusz fokok vannak, egyáltalán nem vágyom szétfagyasztani magamat odakinn. Erre való ilyenkor az akaraterő. Előveszem, és megyek.

Fodrászhoz is. Végre két év után újra. Lesz mit levágni a fodrásznak!

Rohan az idő

Az elmúlt két hét elrepült két pillantás alatt. Sok teendő, illetve ha nem is volt éppen semmi, akkor sem jutott eszembe, hogy blogoljak.

Itt, a munkahelyen gyűröm a melót, és mivel csak én vagyok ebben a pozícióban, érzem, hogy a főnöknőm lassan hímestojásként bánik velem. Például megkaptam a két ünnep között a három nap szabadságot egy majdnem home office-szal (rá kell majd néznem a levelekre).

Az autómat végre sikerült a szervizbe elvinnem, és így az éves átnézés, plusz olajcsere és ez meg az mellett, jövő hétfőn a kuplungja is ki lesz cserélve. Ahogy megemlítem ezt bárkinek, jelentősen rám néz, hogy ez bizony nem lesz két forint. Tudom én ezt már 3 éve. Akkor kérdeztem rá először, hogy mennyibe is fájna nekem a csere. Szóval, szorgos méhecske vagy hörcsögként gyűjtögettem, tartalékoltam erre a pénzt. Lényeg, hogy az autó biztonságos legyen.

Persze, érdekességek vannak, történnek, de csak akkor kerülne minden ide leírásra, ha naponta, hetente többször írnék blogbejegyzést. Így utólag nem minden jut eszembe, mi minden is történt.

Talán az, hogy tegnap megkaptam az Anyunak szánt, készített fotókönyvet. A török utunkon készült fotókból válogattam bele. Nem volt egyszerű, mert magamhoz nem hűen igencsak kevés képet készítettem. Tény, hogy nem arra készültem, hogy karácsonyra fotókönyvvel örvendeztessem meg szülőmet. Kicsit félve lapoztam végig az albumot. Tartottam attól, hogy a fotók nem lettek jók, vagy valami hibát vétettem. De megveregetem a vállamat: egészen vállalható lett.

Itt a tél, és tanulva az előző telekből ebben a lakásban, be is szereztem egy párásítógépet. Hát, működtetem, amikor csak tudom, de így is 20-30 százalékos páratartalmat tudok összefújatni a szobámba. Igaz, nonstop jön be a bedöntött erkélyajtón a kinti levegő is. Meg hát nem mertem egy nagy teljesítményű párásítót venni. De ez is jobb, mint a semmi. A radiátorra helyezett nedves törölközővel együtt csak kihúzom a telet. Mindenesetre az alvásomra még nem hatott ki a szárazabb levegő.

Hétvégén advent első vasárnapja lesz. Úgyhogy ideje előszedni és a lakásba kirakni a karácsonyi díszítéseket. Ehhez még be kell fejeznem a nagytakarítást. Ja.

És még van egy rakat horgolni valóm, mivel fejembe vettem, hogy horgolt díszgömböket készítek és ajándékozott a kollégáimnak karácsony alkalmából. Egy már elkészült, még hármat fogok gyártani.

Úgyhogy van teendőm bőven. Nem unatkozok.

Híreim

Kedves Olvasók! Legújabb híreimet olvashatják a következőkben:

Először is, ami a legfontosabb, hogy az új kolléganőből mára ex-kolléganő lett. Igyekezett ő, mint malac a jégen, megfelelni, és mai elmondása szerint, nagyon akarta ezt a melót. Hát, ugyan én nem ezt érzékeltem az elmúlt hetekben, de tény, hogy nagyon igyekezett. Csak a megjegyzései alapján úgy jött le, hogy nagy kétségei vannak a munkát illetően.

Aztán hétfő délután a munkaidő vége előtt a főnökkel beültek egy beszélgetésre. Csak részleteket hallottam ki (nagyon nem kellett hallgatóznom), és az alapján számomra az derült ki, hogy a próbaidő lejárta után, ami még egy hónap múlva lett volna, csak határozott idejűre módosítaná a főnök a munkaszerződését. Több részletet nem tudtam, de én már ez alapján felmondtam volna azonnal. Mint ma kiderült, az átadott szerződésben egyéb turpisságok is voltak, ami inkább szivatásnak hatott számára, mint korrekt szerződésnek. Illetve emellett december végéig a nyakába kapott volna minden feladatot is. Ergo a főnök, aki felvette (interjúztatta, stb), tudatában volt annak, hogy nulla, azaz semmi gyakorlata sincs ezen a területen, tehát azt is tudhatta volna, hogy dupla energiát és időt jelent a betanítása. Én legalábbis így értelmezem. Ehelyett úgy kezelte, mint engem. De minket nem lehet egy lapon említeni a sok éves tapasztalatom miatt. Úgyhogy, azt kell mondjam, ez úgy el lett b@szva, ahogy csak lehet.

S persze nekem lesz rossz megint. Nem mehetek szabira akkor, amikor akarok: egy ember helyett másik néggyel kell egyeztetnem. Az irodai feladatok teljességben újra rám hárulnak, nincs senki, akivel nyígom-bajom megoszthatnám. Stb, stb, meg ilyenek. De legjobban az osztrák kollégák vannak megszivatva, mert nekik kell tovább csinálniuk, pedig már felcsillant a remény előttük, hogy ez éven végre megszabadulnak a plusz melótól.

Gyanítom, esély arra, hogy egy új ember jöjjön ide, leghamarabb jövő tavasszal lesz, kiindulva az elmúlt hónapokból.

Nodehaladjuktovább, ami a híreket illeti! Sikerült a vodafone-nal egy évet hosszabbítanom, de csak a lustaságom miatt maradtam náluk. Mondjuk, míg egy évvel ezelőtt az akkori ügyintéző pasi körbeugrált, a mostani ürge szinte húzta a száját, hogy hajlandó voltam a tv előfizetést is megtartani, és nem mondtam le. És azzal tetézte az iránta való szimpátiámat, hogy mikor ajánlotta az akciós (vagy ajándék?) kis táblagépet, azt mondta, hogy jó lehet az unokáknak is. Köszi, mondtam.

Ezt a beszólást (mert ennek vettem, én kis érzékeny) egy pár óra múlva eltörölte a szervízes pasi, aki, mikor odamentem hozzá, hogy kérjek időpontot az autóm évi szervizére, kapásból emlékezett rám és az autóm típusára. Egyszer, tavaly ilyen tájt voltam náluk. Bóknak vettem, és ez akkora piros pont volt, hogy ha nagyon nem csesznek el valamit, akkor forever hozzájuk viszem az ótómat.

Másik sikersztorim tegnapról, hogy miután beszereztem egy szempárt, be is tudtam fejezni a horgolt, majdnem karácsonyi manót. (Azért majdnem, mert gyönyörű világoskék a ruhája és a kalapja.) Egész kis hejde manó lett! Nem is bántam, hogy a nagyobbik gyerekem nem vitte magával, miután felajánlottam neki, hogy az övé lehet.

További sikersztori, hogy végre megszabadultam a bejárati ajtó előtt hónapok óta őrzött, feleslegessé vált szobaajtótól az évi lomtalanítás alkalmával. Furcsa is, hogy nincs semmi a lépcsőházi folyosón.

Ami még sikersztorinak beillik, hogy már háromszor futok egy héten. És az egy órás futást is bírom. Az edzőm pedig még nem tudja, hogy januártól megválok tőle. Őszintén szólva mikor nyáron átvett, nagy reményeket fűztem hozzá, és ezek a remények el is haltak. Inkább csalódtam benne. Mivel már így is gondolkoztam azon, hogy lemondok az edző által tervezett edzésekről, a benne való csalódás csak ezt a tervet támogatja. Sebaj! Úgy sem készülök semmi versenyre, nagyobb kihívásra.

Más most nem jut eszembe, meg hát dolgozni is kéne…

Weird day

Tegnap fura nap volt.

Kezdődött azzal, hogy az első emailek egyikében a kontakt Ildikónak hívott. Aztán gyorsan exkuzálta magát, a kora reggeli (9 óra) időpontra hivatkozott.

Intéztem az intéznivalókat, bár délelőtt inkább csak tettem-vettem, tébláboltam. Valahogy ebéd után beindultak a dolgok, és kettőt pislogtam, már fél három volt, mikor is egy vevőtől érkezett egy email, ami azzal kezdődött: Kedves Ildikó!

Hm, ez már nem lehet véletlen. Ketten, egymástól függetlenül is Ildikónak neveztek ugyanazon a napon. Voltam már Edit, amit megértettem, mert ha gyorsan bemutatkozok, a keresztnevem Editnek is hangozhat. (Azóta lassan, tagoltam mondom ki a teljes nevemet.) De írásban általában sikerült eltalálni, hogyan is hívnak. Ugyan volt már az, hogy egy-egy külföldi kontakt a vezetéknevemen szólított nem téve elé sem a Ms-t, a Mrs-t, mintha az lenne a szerinte a keresztnevem, de ezen egy idő után túltettem magamat.

Délután negyed ötig folyamatosan dolgoztam, amit nem bántam, mert így gyorsan telt az idő.

Fél ötre beszéltem meg a volt kollégámmal, hogy lenn vár majd autóval, hogy hazavisz, ahol pedig odaadom neki a mézet, amit korábban megrendelt. Kicsit tartottam a találkozótól, mert az utóbbi időben erősen célozgatott arra, hogy több is lehetne közöttünk. Bármennyire is igyekeztem a virtuális és a tényleges 5 lépés távolságot tartani, és egyértelműen jelezni, hogy én nem akarok többet, valahogy ez nem világos neki.

Sajnos, tegnap délután sem adta fel. Az autóban próbálta az arcomat, hajamat simogatni, a kezemet megfogni, megölelni. Nem győztem eltolni magamtól, és szóban is kifejezni a “nem”-et. Előbb-utóbb csak hazaértünk. Gyorsan kezébe nyomtam a mézet, majd kitessékeltem a lakásból. Ugyan balga módon még megkértem, hogy vigyen el a DM-be, mert neki útba esik hazafelé. Szerencsére autóval nincs messze, de mikor gyorsan távozni akartam az autóból, nem úsztam a két arcra puszit (ő középre is akart volna), és kiszállva még a fenekemet is megfogta. Hangosan rászóltam, hogy ne fogdosson.

Dühös voltam. Meg csalódott. Szégyelltem magamat, és megalázottságot éreztem.

Nem bátorítottam semmivel. Igyekeztem barátként viszonyulni hozzá. Többször kifejeztem azt, hogy nekem nem tetszik, ha hozzám ér, szóban is és mozdulattal is. Úgy tűnik, ebből nem értett.

És az is úgy tűnik, rá lettem kényszerítve arra, hogy tisztán és érthetően elmondjam majd neki legközelebb, hogy akkor leszek hajlandó vele találkozni (méz-biznisz miatt), ha csak egy barátként vagy egy jó ismerőseként kezel.

Muszáj kiállni magamért. Eddig ritkán tettem. Inkább próbáltam csendesen megoldani a kényelmetlen helyzetet. Vagy úgy tettem, mintha meg sem történt volna. Csak csöndesen éreztem magamat sz@rul, abuzálva.

Ó, ti hormonok!

Őszintén szólva elegem van a hormonjaimból. Tudom, tudom, változókor, premenopauza, meg ilyesmi, és a nők, akik bizonyos kort megélnek, keresztül mennek ezen.

14 éves koromtól kb. 5-6 évvel ezelőttig (kivéve a várandósságaim és utáni időszakokat) kiszámítható volt a menzeszem. Aztán, ahogy írtam, pár éve megbolydult. Azzal még kiegyeznék, hogy nem percre pontosan jelentkezik, akár hónapok is kimaradnak, de az már gáz, hogy a tünetek is össze-visszák. Például az, hogy random két héttel előtte kezd fájni a mellem, és ezzel lőttek a hason alvásomnak, vagy olykor alhasi fájdalmaim vannak, vagy hízok (és megmarad a plusz kg), vagy székrekedésem van, vagy éppen … akármi. Egyelőre összetehetem a két kezemet, hogy a hőhullámok elkerülnek.

Tegnap is arra ébredtem, hogy fáj a hasam, és az ágyban levésen kívül el nem tudtam más képzelni. Igaz, az eső is zuhogott, ez is még vonzóbbá tette az egész napi lustálkodást. Így elmaradt a sport (görgőzés lett volna az edzés), csak a boltba mentem autóval, mert hát a hűtőm erősen kongott az ürességtől, és valamit főzni is kellett a hétre – előre.

Elalváskor is csak forgolódtam, igyekeztem a fájdogáló hasamra nem figyelni. Aztán meguntam, és bevettem egy láz- és fájdalomcsillapítót (csak ez van otthon), mégiscsak másnap munka van. Szerencsére segített, így aránylag nyugodtan aludtam, bár olykor elég felületesen. (Ébredéskor meg is állapítottam, hogy újra használnom kell a füldugót, mert ahogy pucérodnak a fák és bokrok, egyre jobban hallatszik az el-elhaladó vonatok zaja, és a Pesti út forgalma.)

Ami a munkahelyet illeti: az új kolléganővel jól kijövök. Eddig. Bár néha számomra furcsa az a hozzáállása, hogy számára ennek a munkahelynek a megtartása nem életbevágó, úgyis találna másikat, szerinte. Hát, látszik, hogy nem borsodi (vagy egyéb szegényebb megye szülötte), illetve valószínűleg elfogadhatóan kereshet a férje. Szerintem botorság lenne veszni hagynia ezt a helyet. De tény, hogy ez az ő döntése, ha úgy dönt.

Magamat nem tartom balgának, amiért képes voltam 26 évet ledolgozni egy cégnél (ezen belül 13 és fél évet egy pozícióban). Abban a városban nem is lett volna nagyon mozgásterem. Két kisgyereket nevelve pedig pont tökéletes volt a közeli munkahely (gyalog 20-25 perc, busszal 5-10 perc). Ugyan nekem is voltak amolyan “szabadulási kísérleteim”, amikor az irodai munkát szerettem volna másra cserélni. De tudtam (mert számot vettettem magammal), hogy ha már íróasztal mellett kell dolgoznom, akkor inkább csinálom azt, amit, minthogy mást. És ez a 20 hónapos hatósági kitérőm alatt meg is erősödött bennem.

Itt most jól érzem magamat, és bár tudom, hogy lesznek olykor nehézségek (hol nincsennek?!), de szeretnék innen nyugdíjba menni, ami istentudjamikor lesz. Ha 40 év munkaviszonyt számolnak, akkor már 2034-ben (azaz 10-11 év múlva), de ha 65 éves koromig ki kell húznom, az bizony 2037-ben lesz. Pedig őszintén szólva már most szívesen nyugdíjaznám magamat, amellett, hogy hálás vagyok, hogy van munkám.

Hogy mit csinálnék otthon? Hát, eleinte semmit. Szó szerint. Aztán biztosan kitalálnék magamnak ezt-azt, miután meguntam a lustálkodást.

Október végén

Rögtön azzal kezdem, ami az előző bejegyzésemhez kapcsolódik: ahogy beértem a melóhelyre, rögtön megnézettem a kolléganővel, mi az, ami oly nagy traumát okozott nekem kora reggel. Hát, úgy tűnik, csak egy elkapart futószemölcske, vagy valami ilyesmi.

Múlt szerda óta különösen nem történt semmi. Péntekre általában már vagyok annyira fáradt, meg telítődöm az emberekkel, hogy a hétvégén csak arra vágyok, hogy a sport és takarítás mellett (után) ne csináljak semmit, ne szóljon hozzám senki. A futás azért is egy jó sport, mert addig se itthon vagyok, és emiatt hajlandó vagyok elhagyni a lakást. Tulajdonképpen ezen introvertáltságom miatt is akartam kertesházba vagy társasházba költözni, mert úgy könnyebben kiteszem a lábamat a szabadlevegőre (értsd: a kertbe), s még ha nem is megyek emberek közé, de legalább a viszonylagos természet vesz körül.

Úgyhogy a múlt hétvége jelentősebb tette csak az volt, hogy vasárnap este felhívtam Anyut. Kíváncsi voltam, milyen hangulattal fogad, de úgy tűnik, továbbra is működik a családi vonás: nem vagyunk haragtartóak.

A hét eddig nyugis. A munkahelyen ma (kedden) szinte alig csináltam valamit. Ilyenkor bosszant, hogy nincs home office. Ezt a toporgást megejthetném otthon is kényelmes ruhában, akár a kanapémon fekve is. Ehelyett benn vagyunk kettecskén az irodában, én blogot írok, közben várom a kitudjamikoréride fuvarozó kontaktot, hogy bájologjak vele 10-15 percet.

Reggeli trauma

Szeretem úgy kezdeni a napomat, hogy már sportoltam valamit. Ma reggel éppen erősítő (vagy funkcionális) edzésem lett volna. Este elalvás előtt ki is gondoltam, miket fogok csinálni.

Az edzést akkor engedtem el (ment el a kedvem), mikor éppen felcsatoltam volna pulzuspántot a jeladóval a mellkasomra, mikor a bal kezemmel valamit éreztem a bal oldalamon a pánt magasságában (ahol általában szokott lenni, mikor fel van téve). Megnéztem. Egy kicsi piros folt. Csak az ujjaimmal éreztem a kemény valamit, ami kiemelkedett a bőrömből. Na ne már! Kulllancs:?! Ugyan jártam hétfő délután az erdőben, de minden növénytől tisztes távolságot tartottam (nem azért, mert félek tőlük, hanem mert az út elég széles, illetve még pisilni sem guggoltam le, pedig nagyon kellett).

A franc sem emlékszik már arra, hogy volt-e anyajegy, szemölcs a baloldalamon egy pár nappal ezelőttig. Ugyan olykor megnézegetem a hátamat a tükörben, amivel általában semmire sem megyek, hiszen az nem egy tüzetes átvizsgálás. De most ott az a piros (vérbő) foltocska, ami vagy egy kullancs nyomán keletkezett vagy egy szemölcs lett szétkaparva.

Próbáltam az iphone nagyítójával megvizsgálni, mi a jó eget szedtem le magamról kitekeredve, de nagyon nem jutottam semmire. Tény, hogy lábai nem voltak (már). Mindenesetre elment az amúgy sem nagy kedvem az edzéstől. Talán este munka után ráveszem magamat valamiféle mozgásra.

Amúgy pedig perpill fedup vagyok a testemmel. Talán tavasszal volt egy ilyen időszakom, amikor a hormonok bennem úgy döntöttek, hogy nekem mellnagyobbításra van szükségem (most éppen közvetlenül menzesz után – nem előtte!). Így már másfél hete alig tudok hason aludni, mert fájnak, és nagyobbnak érződnek. Nem tudom, mit hoz még a perimenopauza, a változókor, de nem hittem volna, hogy a második tinédzser koromat fogom megélni: súlygyarapodás és nagyobb mellek.

Ami pedig a gömbölyödésemet illeti (bár egyes emberek szerint csinos vagyok), egyelőre nem tudok mit kezdeni vele. Amíg a hormonjaim kedvükre randalíroznak, semmi értelme fogyókúrának. De ruhatár cserének igen. Így hát vettem két nagyobb méretű futónadrágot. Ja, nem vagyok teljesen normális. Valószínű, hogy nincs egy olyan nadrágom télre, amibe beleférnék, és munkába mehetnék benne, de én inkább sportruhára költöm a pénzt. Az menti meg a helyzetet, hogy most kapunk némi bónuszt, abból csak kijön két, hétköznapi nadrág. És persze, csak ennyi bajom legyen!

Hetem

20 perce fejeztem be a mai edzést, a görgőzést. Ugyan 1:10 lett volna az előírt idő, de szokásom szerint ráhúztam még 20 perc lazát. Egyetlen hátránya a biciklizésnek, hogy ülni kell a bringán. Így is szét van ülve a hátsóm (a török út rátett sok lapáttal), de még nem tudok csak futni.

A héten három napot nem tudtam edzeni. Ebből kettő nap az osztrák utazással telt. A saját autómmal mentünk a kolléganőmmel, így természetesen én vezettem. Minden simán ment, nulla problémával. Végig beszélgettük az utat, így gyorsabban telt az idő. Az, hogy volt-e értelme az útnak, már más kérdés. Részemről semmi. A kolléganő is hasonlóan nyilatkozik. A kinn töltött két nap helyett itthon, az irodában én többet és érthetőbben tudtam volna mutatni, magyarázni neki, mint a kintiek. Szerintem, de szerinte is, gyanítom.

De egy 4 csillagos szállodában Wiener Neustadtban helyeztek el minket éjszakára, elvittek egy klassz étterembe az óvárosi részen, a séta alatt megláthattam, milyen szép is az a város.

A szállodai szobám a régi várra (?) és a körülötte levő romokra nézett. Visszaérve a szobámba vacsora után résnyire nyitottam az ablakot, mert friss levegő mellett tudok csak aludni. Egyszer csak fura ordítást hallottam. Hamar rájöttem, hogy egy szamár az. (Most megnéztem a térképet, és tényleg ott van a Szamárkert…. ) Kicsit megijedtem, hogy éjjel folyton szamárordítás fogja megzavarni az álmomat, de végül nem szólt bele az alvásom minőségébe.

Másnap délután 3-kor kirobbantunk az osztrák irodából, hogy most már innen mi megyünk. Nem nagyon tartóztattak minket, de nem is tudtak volna, és gyanítom, nem is akartak. Ő már megtették a tőlük telhető legtöbbet: 10 hónapja csinálják a hiányzó magyar customer service munkáját (ami szerintük sem kevés), segítetnek betanulni, és még jó képet is vágnak mindehhez.

Simán Budapestre értünk, és a kolléganő javaslatára, ha már úgy is az iroda mellett megyünk el, felugrottunk, hogy otthagyjuk a laptopokat és a repi ajándékokat. Nekem már tele volt a hócipőm az üléssel, az utazással, alig vártam, hogy hazaérjek. Gyanúsan az első utam a WC-re vezetett. És akkor még nem sejtettem, hogy éjszaka még legalább 4-5 alkalommal fogok ott trónolni. Hasmenés. Szerencsére mindig visszaaludtam, de azért nem keltem túl vidáman. Ráadásul az este megkezdett etap folytatódott reggel is. Nem mertem futni menni, erőm nem volt a kerékpározáshoz sem, bár mennyire is óbégatott már a testem egy kis mozgásért. Busz helyett autóval mentem melóba, mert az legalább 20-25 perccel rövidebb út, ha a forgalom is úgy gondolja, és a busz a frankó minőségű utakon szétrázta volna az amúgy is labilis beleimet. Persze, az irodába megérkezésem után egyből a WC-n üldögéltem. Egy óra múlva még volt egy kitérőm, de aztán megunva a sok folyadékvesztést, amit nem tudtam pótolni ivással, éltem a kolléganőm felajánlásával, és kértem tőle Imodiumot. Az a piciny mennyiség segített. Azóta ma először voltam WC-n.

Úgyhogy ezért is volt három nap a kihagyás, ami a sportot illeti. Tegnap futni voltam, mert az nem ülés. Ma viszont kerekeztem, bár jobb lett volna a futás, de még nem merek egymás után kétszer ilyen edzést megejteni.

Őszinén szólva jól jön most ez a három nap pihenés. Mozgalmas volt az elmúlt 20-25 nap: utazások, emberek és sok meló. Sok volt a “I have to do it“. Most van a lábfelrakós, “hagyjon engem mindenki békén” időszak.