Mi minden

Mi foglalkoztat mostanában?

Az, hogy dobozt kell kérnem, szereznem, gyűjtenem. Mert az albérletben levő, nem bedobozolt, csomagolt, zsákolt holmijainkat valahova tenni kell a költözéshez.

Azon járatom az agyamat, hogy mit mikor és hogyan fogok csinálni. Az ablakbeépítésen kívül, amit ma este fogok egyeztetni a szakival, már lebeszéltem a költözés és a padlócsere időpontját.

Már az is a fejemben van, hogy amíg a laminált padlót cserélik, addig én igyekszem a közüzemi dolgokat átíratni a nevemre. Mert ugye van rá 15 napom.

Egyszóval, a gondolataim jó része a lakás átvétele és a költözés körül járnak.

A hitelszerződést már aláírtam, s ugyan még van e miatt teendő, de már mondhatni ez is kipipálva.

Azzal bátorítom magamat, hogy már egyszer vettem magamnak egy lakást, már azt egyszer sk kifestettem (Apu segítségével, közreműködésével), ez éven már egy költözést sk lebonyolítottam egy teljes lakás bedobozolásával, bezsákolásával, úgyhogy ez is menni fog. Csak szervezés kérdése. Lépésről lépésre, vagy ahogy Will Smith édesapja tanította fiának, tégláról téglára. (“Stop thinking about the damn wall,” he said. “Your job is to lay this brick perfectly. Then move on the next brick. Don’t be worrying about no wall. Your only concern is one brick.” …. Don’t worry about building no wall. Just lay one perfect brick today.)

Valahogy így.

Közben intézem az egyéb ügyeket, csinálom a dolgomat, az edzéseimet.

Közben néha elgondolkozom, mibe is kevertem magamat tavaly nyáron. Amikor olyan egyszerűnek és könnyűnek tűnt minden.

Most, az egyre szürreálisabbá váló világban csak egyetlen biztos pontot kell találnom. És bármilyen félelmetes is, ez csak önmagam lehet. Mert ki más?!

Most azt érzem, ha ezt megcsinálom, akkor emelhetem a karjaimat derékszögbe hajlítva, befeszítve a bicepszeimet, mint Popeye.

Lesznek még – remélem – kihívások az életemben, ami ki tudja, meddig tart majd, és valószínűleg fogom még úgy érezni, hogy lehetetlen küldetés van előttem, de … olyan nincs, hogy lehetetlen, inkább olyan van, hogy lépésről lépésre.

Helyzet

Stubborn. Még mindig.

Január 31-ig kaptam határidőt – rendeletileg -, hogy oltassam magamat. Aztán, elvileg, fizetés nélkülire küldenek.

Őszintén szólva ez nem az a meló, amit mindenáron meg akarnék tartani. És még van annyi gyűjtött pénzem, hogy kihúzzam, amíg új munkahelyet nem találok. Ha az nagyon fog tetszeni, akkor még hajlandó is vagyok érte beoltatni magamat.

Vidám reggel

Négykor még nem esett. Tudom, mert a szemben lévő ház egyik lépcsőháza elé leparkolt mentőautót figyeltem, fotóztam. A három mentős öltözött be védőruházatba. (Kb. egy órát maradtak.)

Fél ötkor néztem meg a mobilon az időjárás applikációt, milyen hőmérsékletre számíthatok majd odakinn. Míg az app azt írta, hogy a következő órában eső nem várható, már hallottam, hogy vagy folyamatosan fújja a fákon maradt leveleket a szél, vagy esik. No, persze, hogy az utóbbi. Olyan záporszerűen hullott az égi áldás.

Egy időre csönd volt, majd újra kezdte. Ennek megfelelően öltöztem: a biciklis vízálló mellényemet vettem fel a hosszú ujjú futós felső felé, és sildes sapkát nyomtam a fejemre. Mivel nem volt hideg, megelégedtem a térdnadrággal.

Hamar kiderült, hogy az asics futócipőm egyáltalán nem vízálló. Eleinte még sikerült csak egy-két pocsolyát eltalálnom, egy háromnegyed óra múlva már feladtam minden kísérletet, hogy kikerüljem a tócsákat. Pedig addigra már többet láttam, mert világosodott.

Szóval, a futásom végén már szándékosan toccsantam bele akár a legmélyebb utcai tavacskába is. Ha lúd, akkor legyen kövér. Ha már vizes a futócipőm, zoknim, lábam, akkor már úgy igazán legyen olyan! Remélem, vasárnapig kiszárad a cipő….

Az, hogy a ruhám vizes volt mindenhol is, nem volt meglepő. De hogy még a fejem tetejéről is csöpögött a víz, mikor a sapka levétel után lehajoltam kikötni a cipőfűzőimet, azon elcsodálkoztam. Ezek szerint a sapi sem vízálló már….

Bár futás közben nem fáztam, mindenesetre meleg vízben zuhanyoztam, ami nálam mostanában elég ritka (esetleg hideg téli napokon átfagyós edzések után).

Szóval, nagy kaland volt. Különösen akkor lett már funny, mikor az Alinda-interjú után – egy buszmegálló védelme alatt – jobb híján egy zenei listát indítottam el a spotify-on. A zene esővel együtt felszabadító. Nekem. Futás közben mindenképpen.

Jó volt, na. Egy kicsit gyereknek lenni a hétköznapok nyűgjei után, előtt.

Vége – egyelőre

Nem volt egyszerű döntés, de racionális.

A múlt pénteki számvitel modulzárót is úgy írtam meg, hogy bizonytalankodtam, tévesztettem és nem emlékeztem dolgokra. Pedig keddtől gyakorolhattam a kész vizsgasort.

Azt elmúlt három napon könyveltem és egyéb feladatokat néztem át (volt, amelyik már nagyjából ment is), de még mindig úgy tudtam haladni, hogy közben előttem volt a megoldás is.

Ez a kettő ébresztett rá, vagyis inkább késztetett őszinteségre magammal szemben, hogy nem, nem vagyok olyan tudás-állapotban, hogy egy hét alatt ezt olyan fokra emeljem, ahol már lehet esélyem átmenni a számvitel központi vizsgán. És még utána két hét múlva olyan írásbeli vizsga lesz, amiben kemény elmélet és kemény feladatok lesznek, és azokra nagyjából nulláról kezdhetnék tanulni.

Döntöttem, és megkönnyebbültem. És hirtelen felszabadultak az estéim, és már most lelkiismeret furdalásom van, hogy nem tanulni fogok, hanem könyvet olvasni, a netet böngészni, hogy hol lehet előszobaszekrényt, ruhásszekrényt kapni, ami tetszik, és el tudnám képzelni az új lakásomban. És nyugodtan fogok készülni a festésre-mázolásra, a költözésre.

Végre tudatában leszek annak, milyen nap van, milyen az idő kinn, és hétvégén mehetek oda, ahova szeretnék. Aztán már nem, mert újabb etap lesz a költözés miatt.

Aztán pedig jön karácsony.

Fék

Ilyesmi már megesett velem ugyanezen a szakaszon, ugyanezen a lehajtó mellett. Az első eset után (akkor ráadásul már hazafelé sötét volt) mindig figyelek ennél a résznél, hogy legalább a belső sávban haladjak, s ne a külsőben, a lehajtó sáv mellett.

Kiszámíthatatlan, mikor mennyi autó halad lassan vagy éppen gyorsabban, hogy lejusson az M0-ról. Van, amikor elég szellős a sor, valamikor tömött.

Ez a lehajtó (is) egy felhajtóval kezdődik, így nehezítve a mellette haladók közlekedését: figyeld az M0-ra érkezőket, de lássad meg, ki akar a belső sávból a külsőn keresztül kijutni a lehajtóra.

Tegnap tömött autósor araszolt Vác irányába. A belső sávban egymás után haladtak legalább 100 km/órával az autók, a külsőben meg csak én érkeztem ezen útszakaszhoz. Láttam messziről, hogy két autó is irányt jelez, hogy jobbról balra szeretne kijönni, de nem tudtam eldönteni, hogy vészvillogóznak, vagy tényleg ki akarnak jönni a jobbról elém. A lábam a féken, kezdtem lassítani. S talán ez volt a szerencsém. Mert a két autó egyszerre kivágott az autóm elé.

Satufék. Ezt nyomtam.

Megsikerült állnom. Mögöttük nagyjából egy-két méterre. Mivel szinte állásból, minimális sebességgel rajtoltak be az én sávomba, az enyémnél jóval erősebb motorral rendelkező autójukkal nem tudtak annyira felgyorsulni ezen a pár másodperc alatt, hogy eliszkoljanak az ugyan lassító, de nem kis sebességgel közeledő autóm elől.

Nem esett jól, hogy hirtelen meg kellett álljak, káromkodtam is, és szidtam a jó édes anyukáját mindkét autósnak, de úgy voltam, ez van, megyek tovább. Örüljek annak, hogy mögöttem nem volt senki, így nem tolták az így is piciny hátsóját az autómnak az én normál méretű hátsómba.

Igazán az verte ki nálam a biztosítékot, mikor láttam, hogy a fekete (a másik fehér volt) kocsi bekéredzkedik újra a lehajtó sávban araszoló kocsik közé. Nagyjából száz méterrel előrébb kerülve így, mint ahonnan kiállt.

Először nem hittem a szemeimnek a döbbenettől. Aztán elhittem, mert láttam már ezt-azt az elmúlt 5 évben, mióta rendszeresen vezetek. Legszívesebben kiszálltam volna az autómból, felrántottam volna a sofőr oldali ajtót, és az illető fejét jól belevertem volna a kormányba.

Ezért a 100 méterért én majdnem balesetet szenvedtem.

Az a legfurább, hogy azóta azon gondolkozom, én mit rontottam el. Hogyan előzhettem volna meg a ‘majdnem balesetet’. Nem a másikat vádolom ezerrel, hogy bunkó …, hanem magamban keresem a hibát.

(Mert elismerem, ha hibázom. Sose kellemes, ha az ember rájön, hogy nem olyan tökéletes, mint amilyennek szeretné magát látni, de azt vallom, a saját tetteimért, cselekedeteimért vállalnom kell a felelősséget. Ez egy tiszta lap. Nekem is, és a többeknek is, akik részesei a történéseknek.

Így nem kell hazudnom, és egy teherrel kevesebb lesz a lelkemen. És azt gondolom, hogy felelősséget vállalok, ezzel a gerincességemet őrzöm meg. Nemcsak a saját szememben, hanem a másokéban is. )

Egy kis siker, furcsaság és hiszti

Tegnap éppen a lépcsőház felé tartottam, a bevásárló szatyorral a vállamon, a kezemben a mobilommal, mikor olvastam a messenger csoportban, hogy a tanárnő megküldte e-mailben a sikerült-nemsikerült eredményt.

Még azért felmentem az emeletre, még azért lepakoltam magamról a cuccot, még azért elmentem kezet és arcot mosni, mielőtt a mobilon megnyitottam volna az excel fájlt. Kíváncsiság és várakozás volt bennem, azon érzés mellett, na, essek túl rajta.

Sikerült. Milyen ponttal, nem tudom, de tulajdonképpen nem is lényeges. Örülök, de ott van az a gondolat is, hogy még nincs vége, mert jövő pénteken számvitel vizsga, és ha az is sikerül, akkor jön a három nagy. Amikhez semmi, de semmi kedvem. A szóbelire, aminek az időpontját senki se tudja, még esélyem se lesz elmenni, ha decemberben lesz. És ha rágondolok, csak az jut eszembe, hogy már és még mindig tanulni kell. Mikor lesz vége?!

Az pedig igen fura, hogy egész nyáron a lakásban egy darab szúnyoggal nem találkoztam, egy csípést sem szereztem (legfeljebb az erdőben), és múlt éjjel arra riadok, hogy a füldugós fülem körül egy zümmög. Az csak ideiglenes megoldás volt, hogy a fejemre húztam a nyári takarómon levő plédet. Így elő kellett bányásznom a már eltett elektromos szúnyogriasztót. Egy idő után már nem hallottam őkelmét, és aludtam tovább.

Sötétek a reggelek. Már. Fél hétkor olyan volt, mintha egy órával hamarabb lenne. Még nem szoktam meg, úgy látszik, hogy itt később kel fel a nap, mint Borsodban. Meg fogom-e valaha?

Egyre erősebb bennem az elhatározás, hogy januárban elkezdek új munkahelyet nézni. A kollégámnak céloztam rá, hogy nem itt képzelem el a jövőmet, teljesen kiakadt. Azt mondta, hogy a közigazgatásban máshol sem jobb. Csodálkozva néztem rá, miért akarnék közalkalmazott maradni. Eszem ágában sincs.

Az utána következő pár percben felháborodva igyekezett meggyőzni arról, hogy hülye vagyok, ha innen elmegyek, és bele fogok tanulni, stb. Én meg arról próbáltam meggyőzni, hogy az a világ nem az én világom. Nem érdekel, és hidegen hagy. (Ha pedig így van, akkor rosszul fogom végezni a melót, állandóan azon fogok görcsölni, mikor elégelik meg, és rúgnak ki, stb. És nem mellesleg utálni fogom. De mindezt már nem mondtam.)

Láttam, hogy felesleges bármit is mondanom, mert nem érti. Gyanítom, utólag elgondolkodva mindezen, attól rezelt be, hogy azt a munkát, ami rám és egyedül rám van testálva, amiért felvettek, nem lesz, aki megcsinálja, esetleg rá sózzák. Ő pedig azt nem érti, nem akarja érteni, és nem szereti. Na, én így vagyok az egész mindentől, ami ott van. Főleg a hozzáállástól: tanuld meg, tudjad, mindegy hogyan.


Tanulás

Adózásból megvolt a központi modulzáró. Hát, hagyjuk! Nem volt nehéz, de voltak nálam egy-két részen bizonytalanságok, amit felkészülés alatt elméletileg tudtam. De mikor odakerültem, hogy akkor most számoljam ki, csak tippeltem, hogy úgy kell.

Nem szeretem megnézni vizsga után a megoldást. Előbb megvárom az eredményt. Ha sikerült, akkor teszek rá, mik voltak a megoldások, ha meg nem, akkor érdemes végignézni.

Szóval várok. Addig nem idegesítem magamat.

Ha nem sikerül, ez van. Nem szeretnék még egyszer elmenni belőle vizsgázni januárban. Ezt a tanfolyamot csak az információkért, a tudásért csináltam, nem a papírért. Az nem vérre menő nálam. Persze, előnyt jelentene az új munkakeresésben és -találásban.

Úgy is elég kérdéses, hogy a záróvizsga szóbelijére, amivel nem számoltam külön időponttal, nem hiszem, hogy el tudok majd menni. Várhatóan decemberben lesz, de akkor én már az új lakásom festésével és a költözéssel leszek elfoglalva.

Egyszerűen nem tudok mindenhol helytállni ugyanazon időpontban.

Növésben

Hülye hormonok! Azzal még kibékülök, hogy a testsúlyomat nehezebb karbantartani (mondjuk, az utóbbi hónapok stressze és a tanulás miatt is), de hogy újra akkorák legyenek a melleim, mint szüléseim előtt, hát area nem számítottam, és még fel kell dolgoznom.

Bár tudom, jobban mutatok a sportcuccban, ha van, ami melltájékon domborodik, de őszintén szólva azt szeretem, ha kisebb, sportosabb a mellem.

Már tavasszal volt egy növési etapja, most az elmúlt pár hétben egy újabb van. Fáj, érzékeny, a menzesztől független. És nem, nem vagyok várandós sem. A változókor integet: hello! Jövök!

Meghatározottan

Hogyan definiálod magadat?

Érdemes e bárminek is, kérdem én. Ha azt mondom magamról, futó vagyok, akkor az azt jelenti, hogy életem végéig az maradok?

És mi történik, ha úgy alakul az egészségi állapotom, hogy soha többé nem tehetek egy futólépést sem? Már nem leszek Futó.

Nem szeretem behatárolni magamat ilyen megnevezésekkel. Réges régen valaki azt mondta rólam, ilyen is, meg olyan is vagyok. Ezt a meghatározást szeretem. Mert lehetőséget ad. Ha az életem úgy hozza, akkor képes vagyok a változtatásra. Ami nem mindig megy fogcsikorgatás nélkül, de a lehetőség bennem van, hogy más legyek.

Az élet tanít. Ha túlságosan leragadunk egy definícióban, elveheti tőlünk, hogy megmutassa, lehetünk más is, mint aminek hinni akarjuk magunkat. Aztán vagy meglátjuk magunkban a lehetőséget vagy nem.

Inkább lássuk meg, jobban járunk vele.

Inkább hajoljunk, mint törjünk.

Balansz

Egyszerűen távol áll tőlem, hogy azért tartsak ismerősöket (szósöl média és társai) képben és folyamatos kontaktban, hogy majd egyszer, ha úgy alakul, tudjak kitől segítséget kérni.

Számomra idegen, hogy azért segítsek valakinek, hogy aztán majd behajthassam rajta, sőt, még meg is említsem, hogy oké, most én segítek neked, de ezt tulajdonképpen azért teszem, hogy alkalomadtán te ezt viszonozhasd nekem.

Ha segítek, őszintén teszem, s általában szívből vagy udvariasságból. Aztán legtöbbször el is felejtem, hogy megtettem. Így nincs is mit behajtanom a másikon, mert nem emlékszem rá.

Ha én valakivel tartom a kapcsolatot, akkor azért teszem, mert kedvelem, elismerem vagy a barátomnak tartom.

Ha valakitől szívességet, segítséget kértem, igyekeztem vagy azonnal honorálni valamivel, vagy legközelebb én segítettem neki valamiben. Tettem, de nem feltétlenül azért, mert ő már egyszer segítségemre volt.

Figyelek a balanszra, de nem szorítkozva egy-egy emberre. Univerzum szinten. Ha én adok, akkor fogok kapni is. Valaki mástól. Mert a szívesség körbejár.

Hajrá!

Nézem a hírfolyamban szembejövő versenycélba érős fotókat, miket a futós ismerőseim osztanak meg hétről hétre hétvégente.

Egy éve voltam utoljára versenyen. Azóta volt egy komolyabb sérülésem, és abból, úgy tűnik, helyre jöttem. De még nem tudnék 10 km-nél többet futni versenyen. (Lefutnám a félmarcsit is, mert az állóképességem megmaradt hozzá, de nem tudom, a törött csont hogyan bírná.) Szívesen terhelne már az edző is, de leintettem. Nekem most másra kell az idő. És nincs hozzá türelmem.

És egyáltalán nem vágyok versenyre.

Se kicsire, se nagyra.

És még nem is hiányzik. Próbálom felfedezni magamban a csíráját is a hiánynak, vagy a kihívás miatti izgalomnak, ami megvolt korábban egy-egy verseny miatt, de most nincs. Néha mintha feltámadna egy-egy terepverseny iránt, de akkor is inkább olyan kirándulós futást képzelek el. Semmi vágtatás, inkább csak kedvemre való futkorászás az erdőben, dombokon.

Perpillanat egy dolgot céloztam be: jövőre a születésnapomon le szeretném futni az éveim számát. Még is csak kerek szám lesz. Arra pont elég lesz felkészülni.