Egy olyan nap után, mint a mai, elgondolkozom azon, van-e kedvem bármihez is a magam elé bámuláson kívül.

Melóból leléptem, beültem az autóba, elvezettem a Tescoig, majd egy öt percet ültem a kocsiban magam elébámulva, szinte transzendált állapotban. Még üldögéltem volna, de kirántottam magamat abból az állapotból, s bevásároltam.

Egy ilyen veszett nap alatt úgy érzem, mintha az agyam búgócsigaként pörögne, s kell neki egy kifutó idő, hogy szépen lenyugodjon normál sebességre.

Fasza, mikor egyszerre 5 dologgal kell foglalkoznom, ne felejtsek el semmit, mérlegeljem, a sok “urgent” közül melyik élvez elsőbbséget, és utána hogyan alakul a sorrend.

Azon már csak röhögni tudok, mikor megkérnek valami újabb sürgősre, és azután még 4 másikra. Aztán úgy döntök, majd másnap reggel, ha lesz időm. Mert nem vagyok hajlandó benn éjszakázni, s totál lenullázni magamat. Agyilag.