Úgy 14 éves korom óta nem tudtam zöld ágra vergődni a testemmel. Erősen közelít a zéróhoz a saját magam elfogadása, és most csak a testemet értem (a többi terület más tészta).

Voltak olyan időszakok az elmúlt 10-15 évben, amikor elégedett voltam, de akkor is még szálkásabb, még zsírmentesebb szerettem volna lenni.

Perpillanat örülnék, ha olyan lennék, mint akkor.

Szerintem most sem vagyok igazán tisztában azzal, milyen is a testem. A koromhoz képest. Meg az adottságomhoz képest. Tudomásul kell vennem, hogy születtem egy testfelépítéssel, egy alkattal, amin csak nagy beavatkozások és szigorítások árán tudnék változtatni, s ideiglenesen el is érném, a megálmodott testet. De nem tudnám megtartani.
Ilyen vagyok, amilyen, és kész. És azt is el kell fogadnom, hogy az idő múlik, a biológia teszi a dolgát (közelít a klimax, stb.).

Sokat teszek magamért az edzésekkel. Erősítek, kardiózok, nyújtok, ami csak a kedvemre van, illetve hasznosnak vélek. És persze, ami az időmbe belefér. S bár én nem igazán veszem észre, hogy sportos lenne az alakom, de ez nem is jelenti azt, hogy így van. Csak én nem látom magamon.

Mindenesetre keresem a jeleket, igyekszem felfedezni őket. Tegnap a masszázson találtam egy ilyen nagy megelégedésemre. A szekrény üvegében visszatükröződött a hátsóm (hason feküdtem). Hát pont olyan kerek és szépen kiemelkedő volt, ahogyan azt szeretném látni.
Kellenek ezek a jelek, hogy helyre rázzam a testképemet.