Ritkán, de most láttam iskolásokat futni. Amolyan iskolakört. Kicsit irigyeltem őket, pedig nincs miért. Legfeljebb a koruk miatt, azért, mert ők még azt futják.

Sosem utáltam futni. Sporttagozatosként általánosban pedig majd’ minden nap megfuttatott minket a tesi tanárnőnk. Volt olyan óra, hogy bemelegítésként 10-12 kört kellett futnunk a 200 méteres pályán. Nem én voltam a leggyorsabb. Sőt, többnyire a végén kocogtunk a barátnőmmel olykor beszélgetve, vagy csak egymás mellett lihegve.
Futóversenyekre nem jártam, csak egyszer vittek el, mert más nem volt. Már nem emlékszem, mennyit kellett km-ben futni, de arra igen, hogy esős idő volt, én meg loholtam, amennyire csak tudtam, égett a tüdőm, a pulzusom az egekben lehetett. A mezőny egészen kicsi volt, 6 fős. Harmadikként értem célba. Eredményhirdetésre nem is emlékszem, csak arra, hogy kaptam egy bronzérmet.

Tudtam, nem vagyok gyors futó, egy sprinter alkat. Viszont órákig elkörözök a pályán, ha kell. Annak ellenére, hogy szeretem, ha történnek a dolgok körülöttem, még is jól tűröm a monotonitást. Kitartó vagyok, ha van egy elérhető cél, ha leteszem a voksomat valami mellett.
Ami a monotonitást illeti: ritkán unatkozom. Ha nincs mivel lefoglalnom magam, akkor ott az agyam: gondolkozom ezen-azon, ötletelek, vagy bármi.

És ami a lényeg: az utolsó pillanatig tudok küzdeni, ha van értelme. Ha már fizikailag fáj is a futás, fejben még akkor is megyek, és kitörlöm azokat a gondolatokat, amelyek negatívan hatnának rám.
Bennem kell legyen az az érzés, hogy “tudom, hogy meg tudom csinálni”, tudom, hogy megcsinálom”. Mert elhiszem, hogy képes vagyok rá. Ha ennek a hitnek, tudásnak létét érzem, akkor csipoghat bárki, nem hallom meg a negatív, lehúzó megjegyzéseket, véleményeket. Szerencsére ezeket nem is szoktam megkapni. (Mert úgy sem hallanám meg???)
Szerencsére olyan futótársak vannak körülöttem, akik inkább előrenéznek, és a társaikat inkább ösztönzik, mint lehúzzák.

Én sem szoktam bírálni a másik futó nagy léptékű céljait, legfeljebb a fokozatosságra hívom fel a figyelmét. És arra, hogy tegyen bele munkát is – rendszeresen.

Nem tudom, meddig lesz az életem része a futás. Most vannak céljaim, és szeretném őket elérni, és ezért dolgozom, ezért megyek ki hóban, fagyban, hajnali sötétségben az utcára, és rovom a kilométereket, hogy mindezen munkának egyszer beérjen a gyümölcse úgy, ahogy én szeretném. És igyekszem akkor is megtalálni az élvezetet a futásban, amikor a legkevésbé sem esik jól a mozgás. Mert fontos, hogy szeressem. Akkor könnyebbek lesznek a lépteim, és másnap is szívesen húzok a lábaimra futócipőt.