Mi foglalkoztat mostanában?
Az, hogy dobozt kell kérnem, szereznem, gyűjtenem. Mert az albérletben levő, nem bedobozolt, csomagolt, zsákolt holmijainkat valahova tenni kell a költözéshez.
Azon járatom az agyamat, hogy mit mikor és hogyan fogok csinálni. Az ablakbeépítésen kívül, amit ma este fogok egyeztetni a szakival, már lebeszéltem a költözés és a padlócsere időpontját.
Már az is a fejemben van, hogy amíg a laminált padlót cserélik, addig én igyekszem a közüzemi dolgokat átíratni a nevemre. Mert ugye van rá 15 napom.
Egyszóval, a gondolataim jó része a lakás átvétele és a költözés körül járnak.
A hitelszerződést már aláírtam, s ugyan még van e miatt teendő, de már mondhatni ez is kipipálva.
Azzal bátorítom magamat, hogy már egyszer vettem magamnak egy lakást, már azt egyszer sk kifestettem (Apu segítségével, közreműködésével), ez éven már egy költözést sk lebonyolítottam egy teljes lakás bedobozolásával, bezsákolásával, úgyhogy ez is menni fog. Csak szervezés kérdése. Lépésről lépésre, vagy ahogy Will Smith édesapja tanította fiának, tégláról téglára. (“Stop thinking about the damn wall,” he said. “Your job is to lay this brick perfectly. Then move on the next brick. Don’t be worrying about no wall. Your only concern is one brick.” …. Don’t worry about building no wall. Just lay one perfect brick today.)
Valahogy így.
Közben intézem az egyéb ügyeket, csinálom a dolgomat, az edzéseimet.
Közben néha elgondolkozom, mibe is kevertem magamat tavaly nyáron. Amikor olyan egyszerűnek és könnyűnek tűnt minden.
Most, az egyre szürreálisabbá váló világban csak egyetlen biztos pontot kell találnom. És bármilyen félelmetes is, ez csak önmagam lehet. Mert ki más?!
Most azt érzem, ha ezt megcsinálom, akkor emelhetem a karjaimat derékszögbe hajlítva, befeszítve a bicepszeimet, mint Popeye.
Lesznek még – remélem – kihívások az életemben, ami ki tudja, meddig tart majd, és valószínűleg fogom még úgy érezni, hogy lehetetlen küldetés van előttem, de … olyan nincs, hogy lehetetlen, inkább olyan van, hogy lépésről lépésre.