Ez olyan hétvége volt, hogy amikor a nap azon részéhez értem, hogy csak fekszek, és semmit sem csinálok, csak bámulom a sorozatot, vagy éppen olvasok, jött egy üzenet, hogy….

…. tölteném-e a kérdezővel a délutánt, ….

…. vagy írja a nagyobbik, hogy nemsokára érkezik… hozzám a lakásba.

Így a szombat délutánom állt egy nagy sétából, beszélgetésből, vacsorából. És jobbat nem tudtam volna elképzelni programként.

Vasárnap délután pedig pakolásban segédkeztem, hogy végre rend legyen a nagyobbik szobájában. Ami ugyan most nem fejeződött be, de erősen haladtunk.

Az is hozzátartozik még a hétvégémhez, hogy míg szombaton friss voltam és üde, vasárnap úgy ébredtem, hogy egész testemben a megviseltség, összetörtség érzése honolt, és még a másfél órás futással sem tudtam elűzni. Reménykedtem a bemelegítésben, majd az első pár kilométerben, amelyek esetleg (és ez máskor és már korábban megtörtént) elhozzák a könnyebbség érzését, de úgy fejeztem be a futást, hogy na végre vége! Még a negyedig emeletre is úgy vonszoltam fel magamat.

Mára sok mindent nem terveztem, de a rosszabbnál rosszabb sorozattól, filmtől megmentett a gyerek a pakolós programjával. Viszont örültem, mikor lefekhettem újra, és csak hallgattam a mondanivalóját.

Bízom abban, hogy kialszom, és holnap reggel már újult erővel nyomhatom a homokzsákos-súlyzós edzésemet a szobám közepén.