Tegnap majdnem minden a terveim szerint alakult. Csak azért nem, mert kiderült, gyenge vagyok a dombmászáshoz, mint az őszi légy.

Hogy csak emiatt kellett féltávnál egy rövid visszafelé utat választanom, vagy már akkor bujkált bennem az estére halvány torokfájásként megjelenő betegség, nem tudom. Viszont azt igen, hogy a 11,4 km első részében (a többit ugye nem ismerem), tulajdonképpen a bő első két kilométeren meg kellett másznom 310 m szintet, és csak néhol tudtam belekocogni, hogy ne menjen a 145 bpm felé a pulzusom.

Felgyűrtem magamat fél óra alatt, és már éreztem, hogy fáradok. No, a lejtőzés meg nagyjából abból állt, hogy óvatosan lépdeltem vagy a köves, erősen egyenetlen talajon, vagy a csúszós, enyhén sáros felületen. Amikor már lett volna lehetőségem futni, annyira fáradtnak és erőtlennek éreztem magamat, hogy legszívesebben leültem volna, és várok a csodára, ami levisz az autóig. Hát, így én még nem voltam. A lelkesedés még vitt volna, viszont az erő a lábaimban kezdett a nullához közelíteni.

Fenn nem maradhattam, így kinéztem a legrövidebb utat a kocsiig, aztán igyekeztem épségben leérni. Ment. Mivel az edzésidőből volt még hátra 20 perc, megkíséreltem lefutni a környék földútján, de 10 perc után éreztem, ezt most jobb feladni.

Estig sok mindent nem csináltam, csak pihentem. De már éreztem, hogy fájdogálni kezd a torkom. Ugyan a hengerezés alatt egy pici fájdalmat sem éreztem a lábaimban, tudtam, hogy reggelre lesz némi izomláz.

Van. Nem vészes. De már nem tudom, hogy a betegség miatt fáj mindenem (a hátam is), vagy izomlázam van. Tény, hogy fáj ülni.

Megpróbálom délig kihúzni fájdalomcsillapítóval, aztán meglátom, hogyan érzem magamat. Túlélésre játszok….