Nem csoda, ha meg vagyok zavarodva, ha nehéz megtalálnom az egyensúlyomat.

Ha csak a kicsiny világomat, a mindennapi dolgaimat, életemet tekintem, akkor az olyan … normális. Vagyis számomra az. Tudom, az úgy áll a talpán: aminek a földön kell lennie, az ott van, aminek az ég felé kell nyúlnia, az arra tart.

És van egy világ, ami az én világomon kívül van, talán írhatom azt, hogy körülötte, de lehet, hogy inkább csak mellette, egy felfordult, kifordult, össze-vissza és behatárolhatatlan valami. Egy-két-három éve még azt mondtam, hogy abszurdisztán. Most úgy fokozom, hogy abszurdabbnál is abszurdisztánabb. Aki felfogja, látja, mi zajlik, annak nem kell magyarázni. Aki pedig kognitív disszonanciában szenved e téren, az mindig megkapja majd a napi betevő hazugságát, elmebaját.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer meg kell élnem ezt. Mindig naiv voltam (s tulajdonképpen most is az vagyok, csak már egy kicsit csalódott), és mindig a jót vártam a világtól, az emberektől. Rá-rájöttem, hogy egy-egy ember nem olyan, mint amilyennek először gondoltam, de ért sok kellemes meglepetés is. Természetesen ez utóbbiakat szívesebben veszem.

Akkora csalódás és megdöbbenés nem ért még, mint amit az elmúlt 12 évben tapasztalok nap mint nap. Ehhez nem lehet hozzászokni, mert még mindig, sajnos, tudják fokozni. Az a legrosszabb ebben, hogy sok embernek ez természetes, és így jó. Sikerült annyira legbutítani őket, hogy nem látnak tovább a saját orruknál, kényelmüknél (“csak nekem jó legyen”, csak nekem ne kelljen lemondanom semmiről”, “mindenki pusztuljon, aki az én jóllétemet veszélyezteti”). Lemondás, együttérzés, részvét. Sokaknál ezek a szavak csak szavak. Legfeljebb addig tesznek, éreznek így, amíg az érdekeik nem sérülnek, vagy a “jó cselekedeteikért” viszonzást is várnak.

Szép őszi délután van. S bár van bennem kicsiny félsz, hogy bántódás érhet majd amiatt, hogy kimegyek én is, de akkor is ….”ott leszek“.