Az elmúlt hét napjaira nem lehet panaszom. Mondhatni nyugodtan telt némi zökkenőkkel, de én már ennek is tudok örülni.

Hiszek abban, hogy ha a környezetemen nem tudok változtatni, akkor a saját hozzáállásomon, érzéseimen kell. Fel kell ismernem, miért “triggerel” a kérdéses helyzet, történés vagy ember. Ezt mind könnyű leírnom, de kemény meló, és nem egyik napról a másikra történik a változás bennem. Addig pedig ….

Nagyon könnyű azt mondani, hogy ha valahol nem érzem jól magam, akkor arrébb állok. Valahogy ez nekem nem sikerült az elmúlt 23 évben. Kivéve a házasságomat. 4-5 év viaskodás magamban, egy év egymás mellett őrlődés a válás folyamatának árnyékában, ez volt a kilépés ára. Nekem.

A munkahely már más kérdés. 26 évet dolgoztam egy cégnél. Volt, hogy menni akartam másfele, de azon a környéken nehéz olyan állást találni, ami fizetett annyit, hogy megérje arrébb menni. Saját lábra nem tudtam állni, mert nincs meg bennem az a tudás és bátorság, hogy erre képes legyek. Meg hát egyedülálló szülőként még úgy se mertem: ha nincs biztos pénzbevétel, akkor nincs biztos anyagi háttér a gyerekeim ellátására, taníttatására, stb.

Két és fél éve felforgattam az életemet, és arrébb tettem a székhelyemet. Nagy váltás, de a kötél maradt, sőt hitellel meg is erősítettem. S bár a gyermekeim hamarosan saját lábukra állnak, én még mindig itt leszek, legalább 2031-ig (CSOK, hello!). Aztán az Isten sem tart itt…

Ha nem javul a helyzet a munkahelyemen, továbbállok, természetesen. Bár mazochista és kitartó vagyok, de nálam is vannak határok.

Nincs kőbe vésve semmi, és újra bebizonyosodott, nem szabad kijelentenem magamról semmit, hogy az úgy van, mert az élet azt mondja (ahogy tette pár hónapja is): na, fogd meg a söröm! – és bebizonyítja az ellenkezőjét, ergo, hogy van mit még tanulnom.

Alázat és visszafogottság. Még van hova fejlődnöm önismeretben.