Három napot nem dolgoztam, és ma fultam meg a melóban. Úgy, hogy év vége van. Amikor is minden lecsendesül(hetne), és a vevők elmennek (mehetnének végre!) szabadságra.

No, nem nyavajgok, mert ha nem lenne ez a temérdek tennivaló, akkor a falat kaparnám az unalomtól.

Múlt hét csütörtök délutántól péntek délig Pozsonyban volt a magyar iroda összesen 5 db dolgozója karácsonyozni a társirodákkal a környező országokból. Mielőtt vacsorázni mentünk volna össznépileg, tettünk egy sétát az autós közlekedéstől lezárt belvárosi részen, ahol a karácsonyi vásár is zajlik ilyen tájt. Nekem nagyon tetszett Pozsony ezen része, kellemes meglepetés volt. Ettem egy diós tekercset, ami tele volt tömve dióval és a vékony tésztája is kedvemre való volt. 3 euróba került, de annyira ízlett, hogy szívem szerint még két-három adaggal feltankoltam volna, hogy tudjak belőle enni később is.

Az esti vacsora és az aláfestésként szervezett program vegyes érzéseket váltott ki belőlem. Az étel finom volt, és több félét lehetett választani, a program hosszadalmas volt, és … unalmas, vagy legalább nem a vacsora közben kellett volna csinálni (nyomozós-gyilkos keresős-dalátírós). Lehet, hogy az volt a cél, hogy összehozzák ezzel a vegyes, összekevert asztaltársaságot, de a mi asztalunknál ez nem igazán működött. Nem tudtam meg sokkal többet róluk, nem lettünk puszipajtások.

Szerencsére 11 órakor bezárt a bazár, így fél 12-kor a kényelmes ágyban feküdtem a teljesen csendes, hetedik emeleti hotelszobámban. Jót aludtam, és az volt a legmeglepőbb a szobát illetően, hogy tényleg semmilyen zaj nem szivárgott be sehonnan. Ez igen ritka.

A hotel a reggelivel is kitett magáért. Találtam kedvemre valót (tükörtojást, bacont és gluténmentes brownit – isteni volt!), így nem maradtam éhes, bár nem is voltam a késői vacsora miatt.

Sajnos, a délelőtti programmal egy kicsit (vagy nagyon) mellé lőtt a szervező szlovák kolléga. Jószándékkal szervezett egy múzeumlátogatást, de a “túra” alatt derült ki, hogy ez inkább szólt az épület múltjáról, jelenéről, mint a már benne látható művekről. A magyar mag kitartott végig, de alig tudtuk az unottságunkat leplezni. A csapatból a leglelkesebb a múzeumi idegenvezető srác volt. Hogy azért festmények nélkül ne maradjunk, a végén láthattunk két kisebb tárlatot is. De azokat legalább érdemes volt megnézni. Szerintem.

A pénteket még egy kései céges ebéddel zártuk egy tatai étteremben. Aztán siettünk ketten az egyik kollégával az irodába: ő vitte vissza a hátsómat a céghez, ahol az autóm parkolt. Úgyhogy miattam bumlizott végig a bedugult Budán és a pesti rakparton ide és vissza.

A hétvége szokásosan telt. Kivéve a vasárnap. Akkor a nagyobbik gyermekkel találkoztam egy Zing-es ebéd erejéig (ahogy a kisebbikkel az előző vasárnapon), majd karácsonyi ajándék címén kapott némi ruhadarabot és egy könyvet (Karinthy-kötet!). Egy könyv nekem is jutott (amellett, hogy még rendeltem is a bookline-non hármat az Apunak szánt mellett).

A hétfő is szabad volt még, mivel – jobb hiján – csak akkor tudtam kivenni az egyetlen megmaradt szabadnapomat az évvégére esőkön kívül. Sok mindent nem csináltam aznap sem: segítettem egy kisebb problémát megoldani az egyik osztrák kolléganőnek, illetve ettem, olvastam és filmet néztem. Ja, még sütöttem mézeskalácsot, de nagyon nem is dicsekedtem vele senkinek, mivel odaégettem. Így magamba tömtem pár darabot, hagy fogyjon! Ennek eredményeként újfent bebizonyosodott, hogy nem bírom normálisan megemészteni a mézet, a sütőport és a tojást.

A keddi munkába állásom miatt folyton elcsúszásban voltam a napokkal. Még szerdán is azt hittem, hogy kedd van, és úgy gondoltam a csütörtökre, mint egy távoli napra, miközben másnap volt.

Tegnap délelőtt, miközben arra vártam, hogy felszedjen az egyik kolléganő, akivel leltározni mentem a raktárba, rám írt a kisebbik, hogy beteg, így vegyek neki hazafelé ezt-azt. Persze, még kaját is. Fél öt után úgy indultam haza a melóból, hogy a hátam közepére kívántam az esőben való kódorgást bolt-gyógyszertár-otthon között. Mivel csak egy kis szövetszatyor volt nálam, tényleg nem vettem sok mindent, de még cipeltem haza a repi ajándékként kapott nagy üveg pálinkát. Mikor jöttem ki a boltból realizáltam, hogy ez nem lesz egyszerű, hiszen még az esernyőt is tartanom kell, ha nem akarom, hogy a szövet-bundás kabátban szétázzak. Elcaplattam még a Tescoban levő gyógyszertárba, majd onnan haza gyakran cserélve a kezeimben a cókmókjaimat és az esernyőt. És persze közben anyáztam. Nem vagyok egy pálinka-rajongó, de jólesett egy kis kóstoló belőle, hagy oldja az alkohol a feszültséget bennem.

Fárasztó volt ez a pár hónap, jól fog esni a majd’ két hét szabadság. (még akkor is, ha ügyeletben leszek a két ünnep között.)